MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Csáky gróf jelenti Párizsból: a francia külügyminisztérium nem zárja ki Károly király személyét a magyar királyjelöltek sorából, különösen, ha garanciát nyújt arra, hogy visszatérése nem egyértelmű az Osztrák-Magyar Monarchia régi németbarát politikájának felújításával.
Őfelsége titkára, Werkmann írja: Paléologue felismerte a Dunamenti ország stabilitásában rejlő francia érdeket. Számos más előkelő francia is Károly császárban látja azt a férfiút, akinek leginkább sikerülne az utódállamokat megbékítenie. Ugyanezek a politikusok Lengyelország fönnmaradásának zálogát is a Franciaországgal szemben nem ellenséges indulatú Ausztria-Magyarország föltámasztásában, valamint a két országnak Romániával való kibékítésében látják.
Károly király ilyen értelemben kap biztatást a franciáktól. Erre építi tervét; mielőbb visszatér az országba. 1920. szeptember 9-én levelet ír Csernoch János hercegprímásnak. Mélyen meghatja a magyar püspöki kar hódoló nyilatkozata. Bízik abban, hogy a méltóságos püspöki kar, valamint az egész papság, továbbra is latba vetik minden erejüket, hogy a megkoronázott király hazatérésére előkészítsék a népet. Kéri a hercegprímást, küldjön hozzá egy megbízható papot Svájcba. Sok mindent üzenne meg vele, amit nem lehet levélbe foglalni.
Horthy és a katonai klikk számol Károly király közeli visszatérésének veszélyével, amely elsöpörheti őket, különösen, ha Friedrichék katonai puccsal valósítanák meg. Ezért ellencsapásra készülnek. A kormányzó nyilvánosan beszél erről a valamennyi egyetemen felállított, frontharcos hallgatókból álló különítményes zászlóaljak egyéves fennállása ünnepségén. Legitimista ellenfeleire célozva, Horthy fenyegetően kijelenti: előbb-utóbb le kell velük számolni. A túl korai operáció talán káros lenne – mondja. – A fekélynek előbb meg kell nőnie, hogy alapos lehessen az operáció. Ezzel voltaképpen fegyveres készenlétre szólítja fel az egyetemi különítményeket, amelyekről közismert, hogy az Ausztriától független, nemzeti királyság hívei.
Horthy jól tudja: Károly király a titkos leveleiben és üzeneteiben határozottan ellenzi a nemzeti királyság eszméjét. Értelmetlennek és károsnak tartja ezt. Magyarország jövőjének és területi helyreállításának biztosítékát abban látja, ha ismét egyesül Ausztriával.
Horthy fellépése mögött megint csak Bethlen áll, aki szeptember 20-án Hódmezővásárhelyre utazik. A megüresedett képviselői mandátumra jelölteti magát. Sikeres megválasztását Teleki teszi lehetővé. Kiküldi Berlinbe követnek Hódmezővásárhely képviselőjét, aki képviselői megbízatásából lemond Bethlen javára. S titkos szavazás ide vagy oda, Hódmezővásárhely ellenzéki népe kényszerből egyhangúlag megválasztja Bethlent.
Választási programbeszédében Bethlen megtámadja a nemzetgyűlést. Nem lehet addig jó külpolitikát csinálni – mondja amíg -, csakis puccsokról és személyeskedésekről esik szó a Parlamentben. Emiatt nincs Magyarország iránt külföldön bizalom. Bethlen legitimistának vallja magát, de elítéli a szélsőséges legitimistákat, akik puccsal hoznák vissza őfelségét.
Nyilvánosan kiáll a szabad királyválasztás mellett. Kijelenti: a királykérdés végleges megoldása előtt törvénybe kell iktatni, hogy csakis olyan személyt lehet a magyar trónra ültetni, aki minden más trónhoz való jogáról lemond. Kötelezni kell a királyt arra, hogy a magyar törvényhozás megkérdezése és előzetes beleegyezése nélkül ne ülhessen más nemzet trónjára. Biztosítani kell, hogy Szent István trónja ne legyen ugródeszka idegen trón elnyerésére.
A Bethlen-Horthy-Teleki „nemzeti királyság” program igen nehéz helyzetbe hozza a legitimistákat. Még a legmeggyőződésesebb legitimistáknak is számolniuk kell a széles néprétegek aggodalmával, hogy a király trónra ültetése a monarchia visszaállításához vezethet. A kérdésről tárgyalások folynak a legitimisták és a király között. A legitimistáknak feltétlenül meg kell találniuk azt a politikai formulát, amelyet magyar királyként őfelsége elfogad, anélkül hogy feladná az Osztrák-Magyar Monarchia feltámasztása elvét. E nézetet vallja az osztrák legitimisták erős tábora is.
Elhúzódnak a tárgyalások, mert a magyar legitimista vezetők által fogalmazott nyilatkozattervezetet nemcsak a „magyar királlyal” kell egyeztetni, hanem az „osztrák császárral” és ennek híveivel is. Ezt használják fel Gömbösék arra, hogy durván támadó, személyeskedő cikkekben lejárassák Károly király tekintélyét.
Gömbösék tevékenységét a legitimisták ismételten szóvá teszik Horthynál, aki kétszínű politikáját folytatva, újabb hűségnyilatkozatot juttat el őfelségéhez.
1920. október 4-én jelentkezik Horthy megbízásából báró Láng ezredes őfelségénél. Werkmann nagyon is kételkedő hangon örökíti meg az üzenetváltást. A királyt kétségek gyötrik: az volna-e a helyesebb, ha nem térne vissza, vagy ha vállalja – akár saját személye biztonsága árán is – a nagy kockázatot? A császár és a kormányzó viszonya – jegyzi fel Werkmann – nem játszik jelentéktelen szerepet a visszatérési terv előkészítésénél. A császár azt hiszi: Horthy bármikor átadja neki a hatalmat.
1920. októberében gyökeresen megváltozik a nemzetközi helyzet. Az elsősorban Franciaország által kezdeményezett antant intervenciós háború Szovjet-Oroszország megbuktatására kudarcba fullad. A lengyel imperialisták a franciák akarata ellenére sem merik tovább folytatni a háborút a szovjethatalommal. Attól tartanak: mindent elveszíthetnek, és inkább készek újból megkezdeni a fegyverszüneti és béketárgyalásokat. Napokon belül bizonyosan aláírják. Gyakorlatilag a szovjet-lengyel háború véget ér.
A Vörös Hadsereg csapatai a déli fronton megverik Vrangel tábornok fehérgárdista hadseregét is, amely a Krím felé húzódik vissza. Vrangelék megsegítésében az antanthatalmak már semmiképp nem számítanak a magyar hadseregre.
Az intervenciós háború közeli befejezésével szétfoszlanak a remények, hogy a Lengyelországban előrenyomuló Vörös Hadsereg lehetővé teszi a Magyar Tanácsköztársaság feltámadását, de megerősödik a magyar munkásosztály hite, hogy diadalmaskodik a nemzetközi forradalom ügye. Ez kedvezően befolyásolja a magyar kommunista mozgalom fejlődését. Erősíti a széles körű népi ellenállást, nehogy a magyar hadsereg részt vegyen a szovjetellenes háborúban. Erről bőven érkeznek jelentések a belügyminisztériumhoz, ahol közismert a dolgozó nép hangulata.
Az ország számos helyére eljutnak a Kommunisták Magyarországi Pártjának röplapjai és a Proletár hetilap példányai. A Belügyminisztérium felrója a hatóságoknak, amiért az utóbbi időben a fővárosban és vidéken mind gyakrabban előfordul, hogy ismeretlen egyének a Kommunisták Magyarországi Pártja által kiadott izgató röpíveket terjesztenek. Szigorú utasítást ad a kommunista agitáció és a röplapok terjesztésének megakadályozására.
A kommunisták önfeláldozó földalatti harca súlyos áldozatokkal jár. A rendőrség letartóztatja Lévai Oszkárt és három kommunista társát. Lévai 1918-ban a Közalkalmazottak Szövetségének volt főtitkára. A KMP Ideiglenes Központi Bizottsága küldötteként Becsből visszatérve részt vesz az illegális kommunista párt szervezésében. Őt is, társait is elfogják. 1920. szeptember 7-én három társával együtt kivégzik.
Mártírsorsuk ad alkalmat Szovjet-Oroszországnak, hogy a perbefogott népbiztosok élete megmentése érdekében bevezetett túszrendszert kiterjessze a Magyarországon halálra ítélt valamennyi kommunistára. A szovjet kormány szorgalmazza: az Oroszországban maradt hadifoglyok, közöttük mintegy háromezer katonatiszt érdekében kezdjen a magyar kormány tárgyalásokat a halálra ítélt magyar kommunisták és a Magyarországon visszatartott orosz hadifoglyok kicseréléséről.
A törvényesen kivégzettek száma eddig hónapról-hónapra emelkedett. Horthy kormányzó rendszerint elutasította a kegyelmi kérvényeket. Szovjet-Oroszország közbelépésével a „törvényesen halálra ítéltek” kivégzését felfüggesztik. Ugyanez vonatkozik az 1920 nyarán jelentős tevékenységet kifejtő negyvennégy tagú kommunista vasutas csoport vezetőjére, Glatter József mozdonyvezetőre, a Vasutasok Szakszervezetének elnökére, akit ugyancsak halálra, több társát tizenöt esztendei fegyházra ítéltek.
Szovjet-Oroszország testvéri segítsége elmélyíti a magyar és a szovjet nép leghaladóbb elemeinek barátságát. A magyar kommunisták dicső nevet szereztek Szovjet-Oroszországban. Nemcsak azzal, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején a magyar és az orosz Vörös Hadseregek együtt véreztek a szocializmus győzelméért; a polgárháborúban és azóta is még mindig sok ezernyi magyar vöröskatona harcol Szovjet-Oroszország győzelméért.
A Szovjet-Oroszországban harcoló kommunisták és az időközben hazatért, volt oroszországi hadifoglyok, egykori vöröskatonák és a Magyar Tanácsköztársaság harcos szellemét tükrözi az a közismert tény, hogy az 1920-as sorozásokkal feltöltött horthysta hadsereg nem elég megbízható a szovjetellenes háború céljaira. Az, hogy a francia-magyar tárgyalások Magyarország hadba lépéséről Szovjet-Oroszország ellen ennyire elhúzódtak, ennek egyik oka, hogy Horthyék, de a franciák sem bíztak eléggé abban a hadseregben, amelyet az ellenforradalmi Magyarország szállítana az intervenciós háborúba.
A francia kormánypolitikában egyébként is jelentős változások következnek. Párizsból jelenti az ott folyó magyar-francia tárgyalások egyik katonai vezetője, Láng ezredes: a tárgyalások francia kezdeményezői, Millerand és Paléologue, távoztak tisztükből. Reméli: mindez nem változtatja meg a franciák magyarbarát politikáját.
Október 8-án viszont már mást jelent. Fogadta őt Weygand tábornok, vezérkari főnök, aki úgy véli, hogy az eddigi francia tárgyaló felek messzebbmenő ígéreteket tettek Magyarország felfegyverzésére, mint az végrehajtható lenne.
Ez azt jelenti, hogy a várható lengyel-szovjet békével Horthy háborús felajánlkozása elveszti jelentőségét. A francia külpolitika újból Csehszlovákia támogatását szorgalmazza, ahol a Schneider-Creuzot tőkéscsoport máris lényeges gazdasági előnyökhöz jutott. A magyar nagybirtokos és tőkésosztályok képviselői felismerik, hogy konszolidációs politikájukat Magyarország trianoni határai között kénytelenek megvalósítani. Fel kell tehát adniuk háborús terveiket, amelyeket Horthyval és a katonai klikkel együtt szövögettek.
Bethlen és Teleki összeütközésbe kerül Horthyval és Gömbössel, akik továbbra is Csehszlovákia megtámadása, illetve a provokációs „belső felkelés” mellett kardoskodnak. Teleki a minisztertanács elé viszi a kérdést. Horthy is jelen van. Hosszas vita után a minisztertanács elveti a támadási tervet. Horthy is egyetért a határozattal.
Ennek ellenére utasítja Berzeviczy vezérkari főnököt: folytassa az előkészületeket Csehszlovákia lerohanására, amely legkésőbb 1921 tavaszán esedékes.
Berzeviczy a legnagyobb gondban írja Sréter honvédelmi miniszternek: a miniszterelnök úr őnagyméltósága személyesen közölte vele a minisztertanács egyhangú döntését, hogy a háborús támadás elmarad. A kormányzó úr őfőméltósága ennek ellenkezőjére utasította. Felkéri Srétert, hogy mint honvédelmi miniszter és a kormány tagja, minden kételyt kizáró módon tájékoztassa e visszás ügyről a miniszterelnököt.
Berzeviczy felveti azt is: mi történjék a mátyásföldi telepen elszállásolt, a „csehszlovákiai belső felkelés” előkészítésére toborzott csoporttal? Megállapította – írja -, a toborzásba sok felelőtlen egyén is bekapcsolódott. Szükségesnek tartja, hogy a kéretlen szereplők megfékezésére a honvédelmi miniszter szigorú rendszabályokat léptessen életbe. Kivizsgálandónak tartja azt is: kik fedezik ezeket á felelőtlen egyéneket – mintha nem tudná Berzeviczy, hogy Prónay és megbízottai, köztük Héjjas Iván.
Berzeviczy levele alapján Sréter miniszter újólag a minisztertanács elé terjeszti az ügyet. A vitából Horthy és a katonai klikk kerül ki győztesen. Berzeviczy egyértelmű parancsot bocsát ki: folytatni kell az előkészületeket. A tavaszi helyzet fogja eldönteni, hol milyen feladat hárul a hadseregre. Fennmaradnak a csehszlovákiai „belső felkelés” kirobbantására alakult szervezetek is, köztük az Éhmann telepi Prónay-különítmény.
E döntésekkel fokozódik az ellenforradalmi rendszer válsága. A Bethlen kezdeményezésére létrejött kormánypárton belül kialakul a keresztényszocialista blokk: elnöke Haller István, alelnöke Ernszt Sándor, főtitkára Frühwirth Mátyás. A kisgazdák megalakítják az Országos Földműves Szövetséget. Elnökei: Nagyatádi Szabó, Rubinek Gyula. Az eddigi kormánypárt egységét csak látszatra lehet fenntartani. Alapvető kérdésekben eltérőek a vélemények, ütköznek a konszolidációs törekvések, a különítményes érdekek. A különítmények korlátlan urai a vidéknek. Budapesten is veszélyeztetik a közbiztonságot. Esténként megszállják a főváros fontosabb közlekedési gócait, igazoltatnak, verekednek, rabolnak. Megverik az utcán Dimitru ezredest, a budapesti román katonai misszió vezetőjét. Polgári ruhába öltözött tisztek erőszakkal felnyitják a francia főmegbízott futárának diplomáciai irattáskáját.
Világszerte ismertté lesz a „Laudon-ügy”. A dúsgazdag borkereskedőt két vezérkari tiszt kémkedés gyanújával letartóztatja, és Héjjas Iván engedélyével a kelenföldi laktanyában őrizteti. Nagy összegű váltságdíjjal akarják Laudont megzsarolni. Rupert Rezső ügyvéd – kisgazdapárti képviselő – közbenjár kiszabadítása érdekében. Sréter honvédelmi miniszter elrendeli, hogy Laudont, ha valóban kémgyanús, szállítsák át a Margit körúti fogházba. Megtörténik. Másnap a vezérkar parancsára ismét Héjjas őrizetébe kerül. Kínozzák, hogy fizessen. Rupert képviselő a nemzetgyűlésben protestál. Sréter, hogy a botrányt elkerülje – az ügyről máris írnak a külföldi lapok -, a kormányzóhoz siet Gödöllőre. Segítségét akarja kérni, mert bár ő a honvédelmi miniszter, hatalma nem sokat számít Héjjas Iván főhadnaggyal szemben.
Gödöllőn, a kormányzó asztalánál találja Héjjas Ivánt, Prónay Pált, Ostenburgot. Sréter csak ennyit mond: – Ilyen bandával nem ülök le! – Beül autójába, visszamegy hivatalába, megírja lemondását.
Horthy nem fogadja el a lemondást. Elrendeli Laudon szabadlábra helyezését. Intézkedése későn érkezik. Laudon már kifizette volna a tőle követelt összeget, amikor belehal a kínzásokba. A gyilkosok felakasztották a fogda rácsára, mintha öngyilkosság történt volna …
Rupert képviselő a nemzetgyűlésben leleplezi a tetteseket. Sréter elrendeli a két gyilkos vezérkari tiszt és bűntársaik letartóztatását. Héjjas Iván ellen mit sem tehet. Ő csak „őriztette” Laudont.
Teleki miniszterelnök nyilatkozik. Elítéli a szörnytettet. Közli, hogy a vezérkar kémelhárítással foglalkozó osztályát, ahonnan a gyilkosok kikerültek, kiemeli a vezérkar hatásköréből és a honvédelmi miniszternek rendeli alá.
Rubinek miniszter, elítélve a katonai maffiát, kijelenti: halálveszedelem fenyegeti még a kormányt is … Vagy rendet tudnak csinálni, vagy elpusztul az ország.
A legitimisták kihasználják a Laudon-ügyet Horthyék ellen. Egyúttal azt is, hogy a Tisza-gyilkosság perében Gömbösék nem tudták a hadbíróság által elítéltetni Friedrichet. Országos botránnyá növekszik a Tisza-per amiatt is, mert Heltay főhadnagy, a per egyik fővádlottja, miután súlyos terhelő vallomást tesz Friedrich ellen, szabadlábra kerül, mégpedig úgy, hogy további provokációs feladattal Prónay átsegíti Ausztriába. Heltay azonban lelép. Nyilatkozik a sajtóban. Elmondja, miként akarták Friedrich és a legitimisták ellen felhasználni.
Ilyen körülmények között a mérsékelt legitimisták bátrabban készülnek arra, hogy a nemzetgyűlésben napirendre tűzhessék Károly király visszatérését. Kovács J. István kisgazdapárti képviselő 1920. október 14-én a nemzetgyűlés ülésén titkos levelek alapján leleplezi a legitimista törekvéseket. Bizonyítja, hogy Károly király elsősorban osztrák császárnak tekinti magát. Magyar királyként nem szándékozik lemondani Ausztria trónjáról. Aki ezek után is Károly király pártinak vallja magát – jelenti ki Kovács -, sírásója Magyarország nehezen megszerzett függetlenségének.
Kovács beszéde vihart vált ki a nemzetgyűlésben. Hatására a legitimisták sürgetik őfelségét: adjon nyilatkozatot mint magyar király, hogy csakis Magyarország teljes függetlenségének biztosításával és a magyar nemzetgyűlés engedélyével foglalná el Ausztria trónját.
Október 17-én Horthy Székesfehérvárott nyilatkozik. Elégedetlen és nyugtalan, mert mindenki vezetni akar, de senki sem vezettetni. Mindenki politizál, és mindenki, de különösen egyes csoportok egymaguk akarják az összes kérdéseket megoldani, mégpedig azonnal, egy csapásra. Sorrend nélkül, meggondolatlanul, előkészítés nélkül vetik be a közvéleménybe a legnagyobb problémákat, így a királykérdést. Nem engedheti meg, hogy a politizálást és a hívatlan kritikát egyesek oly mértékben űzzék, hogy ez már a tömegek lázításába csapjon át. Újabban mind sűrűbben lehet észlelni olyan törekvéseket, amelyekkel egyesek a király személyének kérdését úgy igyekeznek előtérbe tolni, hogy hol jó-, hol rosszhiszeműen belekeverik az ő személyét is. Kijelenti: ő, a parlament által megválasztott kormányzó, nem nyúlhat a királyi trón után.
Majd, mint általában a kritikus politikai helyzetekben, ismét fenyegetőzik. Az országban csak az történhet, amit ő megenged. Aki e figyelmeztetést nem érti meg, azzal megérteti. Aki nem alkalmazkodik a fennálló jogrendhez, bűnhődni fog. Végül homályos legitimista hűségnyilatkozatot tesz, miszerint az ő politikája az általános megnyugvást szolgálja. Reméli: e politikának Isten segítségével idővel gazdag és hatalmas Magyarország lesz az eredménye, éspedig koronás királlyal az élen, akit a nemzet akkor lelkesedve, tárt karokkal fogad.
A legitimistákat felháborítja a kormányzó sanda fenyegetőzése. Félreérthetetlen állásfoglalásra akarják kényszeríteni. A szabad királyválasztók ugyanezt teszik. Bethlen: a mérleg nyelve kíván lenni. Sorompóba lépteti Berzeviczy vezérkari főnököt, nehogy a kormányzó, szokás szerint ide-oda ingadozva, engedményeket tegyen a legitimistáknak vagy Gömböséknek.
1920. október 19-én Berzeviczy előterjesztést tesz a kormányzó elé a Teleki-kormány teendőiről, de tulajdonképpen Bethlen miniszterelnöki kinevezéséről. Bethlenben látja azt a politikust, aki az országot kivezetheti az egyre válságosabb helyzetből. Berzeviczy felvázolja a sürgős intézkedéseket. A kormányzó tisztázza a Bethlen-féle legitimitás alapján a helyzetet. Hajlandó-e Károly király a magyar trónt mint nemzeti király elfoglalni, és biztosítja-e Magyarország teljes állami függetlenségét és szuverenitását? Dönteni kell e kérdésben, mert a kormányzó legitimista álláspontjának hitelét egyes politikai körök – céloz Gömbösékre – azzal az inszinuációval igyekeznek lerontani, hogy eltűri a más irányú propagandát … A hivatalos állami döntést a királykérdésben – ez is Bethlen álláspontja – nem szabad a mostani nemzetgyűlésre bízni. Új választási törvény alapján összehívandó képviselőháznak és felsőháznak kellene ebben határoznia.
Berzeviczy szó szerint átveszi Bethlen új választójogi tervezetét. A jelenleg érvényben levő választói törvény túl radikális, és oly elemeknek is ad jogot, akik erre nem érettek. Berzeviczy célszerűnek tartja, hogy a kormányzónak és a kormánynak ez irányú elvi állásfoglalása megfelelő formában az ország és a hadsereg tudomására hozassék; ezáltal a helyzet tisztázódjék, megszűnjék a különböző agitáció.
E teendők végrehajtása érdekében kéri a kormányzót, mozdítsa elő a nemrég egyesített, uralmon levő párt „egységes irányítását és fegyelmezését”. A múlt tapasztalatai bizonyítják – fejtegeti -, hogy Magyarországon a kormányok csak az esetben tudják kitűzött céljaikat megvalósítani, ha egységes, fegyelmezett párt áll mögöttük. Irányítója, vezetője a mindenkori miniszterelnök. Berzeviczy példaként gróf Tisza Kálmánt és gróf Tisza Istvánt említi, akik köztudomásúan az ellenzék eltiprásával kormányoztak.
Bethlen és Teleki – egyidejű harcban a legitimistákkal a hatalomért és a Horthy-rendszer általuk elképzelt konszolidációs átalakulásáért, küzdve Gömbösék és a különítményesek ellen is – politikájuk sikere érdekében semlegesíteni szeretnék a magyar munkásosztályt.
Bethlen gróf a hódmezővásárhelyi beszédében kijelenti: elérkezett az ideje, hogy a kormány a megbocsátás politikáját alkalmazza az ipari munkássággal szemben. A fehérterror még mindig nélkülözhetetlen „fenyítő eszközeit” csak a kommunisták ellen kellene alkalmazni, ha a jobboldali vezetés alatt álló Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek elfogadnák a Horthy-rendszer Bethlen-Teleki változatát. Ehhez alkalmazkodnának, beleértve a kommunizmus elleni harcot is. Nyílt felhívás ez a Szociáldemokrata Párt jobboldalával kötendő megegyezésre.
Teleki gróf hasonlóan nyilatkozik. A megegyezés érdekében kész elismerni az eddig folytonosan feloszlatással fenyegetett szakszervezetek létét, amennyiben ezek távol tartják magukat a politikától.
Teleki kénytelen beletörődni a szakszervezetek létezésébe, amelyek heves harcokban átvészelték a fehérterror legnehezebb korszakát. Nehéz lenne megsemmisíteni ezt a több mint kétszázezer fős tagságú, jelentős politikai erőt. Nem a Teleki által megszabott feltételen – hogy a szakszervezetek ne politizáljanak – múlik tehát ezek léte és jövője. Fennmaradásukat és fejlődésüket a magyar munkásosztály – és elsősorban a kommunisták – áldozatos küzdelme biztosítja. Ott állnak ama harc élén is, amely a folytonos infláció közepette, a fehérterror ellenére újabb és újabb bérharcba, sztrájkokba viszi – sorsa megjavításáért – a kegyetlen nyomorban élő magyar munkásosztályt.
A keresztény kurzus újabb válságában, a belpolitikai helyzet tisztázásában is jelentős erővé válhatnak a szakszervezetek. Bethlen-Teleki, most, hogy a legitimisták veszélyeztetik kettejük Horthyval egyezkedő konszolidációs politikájának sikerét, némi engedmény ellenében a maguk oldalára igyekeznek vonni az általuk is mérsékeltnek és nemzeti alapon állónak elismert jobboldali szociáldemokrata vezetést. Név szerint Vanczákot, Malasitsot, Miakitsot, akik az év elején titkos választási egyezményt kötöttek Friedrichékkel.
Most is hajlandók egyezkedni a legitimistákkal. Teleki ezt akarja megakadályozni, amikor a szociáldemokrata jobboldali vezetés ismételt kérésére és megnyerésük érdekében engedélyezi 1920. október 24-ére „nem politizálás” feltétellel a Magyarországi Szakszervezetek Kongresszusának összehívását.
A szakszervezetek jobboldali szociáldemokrata vezetése a további kedvező tárgyalások érdekében mindent elkövet, hogy a kongresszus ne politizáljon. Ez mégis átváltozik a magyar munkásosztálynak a Tanácsköztársaság bukása óta legjelentősebb nyilvános politikai seregszemléjévé.
A kongresszus nem hoz ugyan határozatokat a fehérterror elleni harcra, az internáltak és elítéltek szabadon bocsátására, nem foglalhat állást a királykérdésben, mégpedig a köztársaság mellett, mégis politizál. Az ország gazdasági helyzetének elemzéséből, a felszólalásokból, a kongresszus gazdasági követeléseiből kitűnik az osztályharcos politika. A kongresszus a Horthy-rendszert és vezetőit teszi felelőssé, mivel Magyarország munkássága és a fix keresetű alkalmazottak olyan nyomorban élnek, mint még soha. Megállapítja: a közelgő tél minden eddiginél borzalmasabbnak ígérkezik. Az élelmiszer-, a fűtőanyaghiány, a drágaság, a munkanélküliség, valamint az a körülmény, hogy a háború és az azt követő esztendők alatt a lakosság lerongyolódott, a dolgozó néposztályok számára elviselhetetlenné teszi a telet. Követelik: a kormány sürgősen tegyen intézkedéseket a munka, a kenyér biztosítására, az infláció megszüntetésére. Valósítsa meg a szakszervezeti kongresszuson elhangzott gazdasági, kulturális, szociálpolitikai követeléseket. Biztosítsa a kormány a munkásosztály egyesülési és gyülekezési szabadságát, valamint a sajtó szabadságát, amely egyaránt előfeltétele a nép érdekét szolgáló gazdasági, szociálpolitikai és kulturális fejlődésnek. Kimondja: a munkásság, mint eddig is, semmitől vissza nem riadva, állhatatosan tartson ki a szakszervezetek mellett, mert szervezkedésében rejlik az erő, a jövő.
Harcban a kongresszus határozatainak megvalósításáért, megerősödnek a szakszervezetek. Segít ebben a nemzetközi szállítási bojkott óta tovább tartó proletárszolidaritás is. Lelkesít a szovjet Vörös Hadsereg győzelme. Csupán a Távol-Kelet egy része marad az ellenforradalmárok kezében. Szovjet-Oroszország nagy részén megszilárdul a szocialista forradalom.
Teleki miniszterelnök megbízásából a francia-magyar tárgyalások vezetője, a pénzember dr. Halmos, felkeresi az új francia miniszterelnököt, George Leygues-t. A tárgyalások befejezését sürgeti. Leygues utal a rendkívüli nehézségekre, amelyeket különösen az okoz, hogy az angolok tiltakoznak a magyar hadsereg felfegyverzése ellen. Megemlíti azokat a nehézségeket is, amelybe a francia kormány a Magyarországot környező szomszédos államok tiltakozásával jutott. Mégis biztosítja Halmos doktort, hogy a francia politika nem változik meg Magyarországgal szemben.
Az új francia miniszterelnök részéről mindez udvariassági formula. 1920. november 7-én a párizsi magyar megbízott jelenti Telekinek, Paléologue, a Külügyminisztérium eddigi vezértitkára, lemondásával elvesztette minden befolyását a francia külügyekre. Megszűnt a magyar-francia tárgyalások eddig kedvező légköre. Paléologue utóda, Barthelot kijelenti: nem helyteleníti elődjének francia-magyar politikáját, de a megkötendő egyezmények keresztülvitele módját illetőleg nem ért vele egyet. Barthelot kedvezőtlenül nyilatkozik a trianoni béke területi kérdéseinek megváltoztatása tekintetében is.
A francia-magyar tárgyalások csődje ez. A szovjet-lengyel háború befejezésével az új francia kormány elutasítja a magyar kormány területi igényeit, és nem adja meg a magyar hadsereg felszereléséhez kért segítséget.
Az angol tiltakozás, amelyre az új francia miniszterelnök hivatkozik, hivatalosan ismert már Budapesten. Az angol kormány nem hajlandó eltűrni, hogy a francia tőke monopolhelyzetet biztosítson magának Magyarország gazdasági kizsákmányolásában, átvegye a magyar vasutakat, gépgyárakat. Tiltakozik az olasz kormány is, amiért Magyarország a francia tőkének kizárólagos terjeszkedési lehetőséget akar juttatni.
De komolyan kell venni Leygues francia miniszterelnök közlését is az utódállamok tiltakozásáról, a francia-magyar tárgyalások ellenében. A csehszlovák-jugoszláv szoros katonai szövetség nyomán, Romániával kiegészülve, kisantant szövetség készül Horthy-Magyarország revansista, háborús, Habsburg-párti politikája ellen. Olaszország és Jugoszlávia szerződést köt, amely a St. Germain-i német és a trianoni magyar béke szigorú betartására kötelezi a két kormányt; s megakadályozzák, hogy a Habsburg-ház visszaszerezze Ausztria-Magyarország trónját. A szovjet-lengyel háború befejeztével értékét veszti a magyar-lengyel katonai titkos szövetség. Lengyelország uralkodó körei a megalakítandó kisantant támogatását tartják szem előtt.
Mindez keresztülhúzza a francia terveket; hozzájárul a francia külpolitika megváltozásához, a magyarbarát politika feladásához.
Az angol és olasz kormány beavatkozásával, az utódállamok egymás közti szövetkezésével bekövetkezik Magyarország teljes külpolitikai elszigetelődése. Most, hogy a közvetlen magyar háborús tervek meghiúsulnak, stratégiai okokból Horthy katonai vezérkara is fellép a magyar államvasutak és a legnagyobb magyar gépgyárak francia kézre juttatása ellen. A Teleki-kormány értesíti a francia tárgyaló feleket: Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a francia-magyar tárgyalásokat tovább folytassa.
Elbukik ezzel a szégyenletes országárulás terve.
Közben Csernoch hercegprímás küldötte, dr. Martin Aurél, a budai Szent Imre Kollégium igazgatója, meghozza Svájcból őfelsége titkos üzenetét. IV. Károly 1921 tavaszán óhajtja elfoglalni magyarországi trónját. Ausztriáról nem kíván – semmiféle körülmények között – lemondani. Összeköttetései révén úgy értesült: az antanthatalmak, nevezetesen a franciák, nem gördítenek akadályt visszatérése elé. Egyedül a csehek és jugoszlávok ellenzik, de befolyásuk – úgy látja – az antanthatalmaknál csökken.
A nemzeti királyság eszméjét értelmetlen és káros gondolatnak minősíti. Magyarország jövő nagyságának és területi helyreállításának biztosítékát éppen abban látja, ha Magyarország Ausztriával ismét egy uralkodó alatt egyesül. Addig is őfelsége mindazokat a törvényeket, amelyeket Magyarországon a Károlyi-forradalom óta hoztak (tehát Horthyék törvényeit is), érvénytelennek tekinti.
A továbbiakban őfelsége arra kéri a hercegprímás őeminenciáját és a nagyméltóságú püspöki kar tagjait: vigyék a köztudatba: Magyarországnak van törvényesen megkoronázott királya. Iránta mindenki hűséggel tartozik. E hűség ellen irányuló agitáció és szervezkedés polgárháborút vonna maga után, mert őfelsége nem mond le törvényes jogáról. Arra kéri Csernoch hercegprímást, szólítsa fel Zadravetz tábori püspököt: mindent kövessen el ő is a hadsereg megnyerésére.
Károly király titkos üzenete pánikba ejti a legitimistákat. Különösen azért, mivel káros gondolatnak minősíti a nemzeti királyság eszméjét, ami az ország többségének kívánsága. S hogy nem akar lemondani az osztrák császárságról … Inkább polgárháborút vállal … Olyan önkényes program ez, melyet a legitimisták nem fogadhatnak el, ha politikailag egyáltalán létezni akarnak. Mindenképp meg akarják változtatni a király titkos üzenetét, programját. Különben győznek a nemzeti királyság hívei, Gömbösék, akik Albrecht főherceget jelölik. Vagy előtérbe kerülnek azok a legitimisták, akik József főherceget akarják nemzeti királyként trónra ültetni.
A körülmények erélyes akcióra késztetik a legitimistákat. 1920. november 3-án sürgős kérelmet terjesztenek a király elé. Nyilatkozzék kötelezően: amennyiben elfoglalja a magyar trónt, nem kívánja visszaállítani az Osztrák-Magyar Monarchiát. Hatálytalanítsa a Pragmatica Sanctio törvényét; érvénytelenítse az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést. Kötelezze magát, hogy csakis a magyar nemzetgyűlés előzetes engedélyével foglalja el az osztrák császári trónt, s akkor nyugodtan jöhet.
Bizonyos pikantériát kölcsönöz az ügynek – írja Werkmann -, hogy e tárgyalásoknak Bethlen István gróf a kezdeményezője. A legitimisták szívesen belemennek most már a nemzeti királyság bethleni értelmezésébe, mert ez hasznukra lehet. A magyar trón megszerzésével esetleg megkönnyítik őfelsége osztrák császárságának visszaállítását.
Károly király enged kérésüknek. Válaszát két példányban írja meg. Az egyiket megküldi Rakovszkynak, a nemzetgyűlés elnökének, a másikat Horthynak. A legitimisták kérték így. Úgy vélik, a levél akkor lesz a leghatásosabb – írja Werkmann -, ha ezt az alkotmány felett álló kormányzó hozza nyilvánosságra. Rakovszkynak azért küldetik meg, mert bizalmatlanok Horthyval szemben. Attól tartanak: a kormányzó esetleg a kritikus órában visszalép a levél közzétételétől. Ezért kívánják: a másolat legyen a nemzetgyűlés elnöke kezében.
„Kedves Horthy!” – írja a király 1920. november 8-án. Közli: a Habsburgok osztatlan örökösödési jogára vonatkozó Pragmatica Sanctio, valamint az 1867. évi kiegyezési törvény ezennel érvényét veszti. Magyarország visszanyerte teljes állami függetlenségét, így alkotmányos királyként kívánja az uralkodói hatalmat gyakorolni Magyarországon.
Levelét így fejezi be: „… az Úristen legteljesebb áldását kérem drága Magyarországomra. Felkérem önt, kedves Horthy, hogy mint az én és a magyar nemzet bizalmát élvező kormányzó, ezen szavaimat a nemzetnek tolmácsolja.”
Horthy ezt nem teszi meg. Indoka: nem lenne helyes őfelsége levelének közlésével kiélezni a harcot a szabad királyválasztókkal.
A legitimisták sem teszik közzé, nehogy ellentétbe kerüljenek emiatt Horthyval. Remélik, rövidesen adódik kedvezőbb időpont.
Horthy igazi szándékát – a királykérdésben – jól jellemzi Athelstan-Johnson budapesti angol ügyvivő jelentése Londonba. Eszerint Horthy szavát adta, hogy az angol kormány feltétlenül számíthat rá: elejét fogja venni annak, hogy a nemzetgyűlés legitimista tagjai (név szerint Rakovszkyt említi!) trónra ültessék valamelyik Habsburgot.
A trianoni békeszerződés záradéka kimondja: hivatalosan azt követően lép életbe, miután a nemzetgyűlés ratifikálta. Az antanthatalmak nem sürgetik a békeszerződés törvényesítését, amíg fennáll a lehetősége, hogy Magyarország részt vesz a háborúban Szovjet-Oroszország ellen.
Most megérkezik az antant ultimátumszerű jegyzéke. A békeszerződés azonnali törvénybeiktatását követeli.
A világháború befejeztével a területi kérdések lényegében eldőltek az utódállamok javára. Kivételt a Jugoszláviától megszállt Baranya megyei részek képeznek. Ezeket vissza kell adniuk Magyarországnak. Megállapítandó még az is, hogy Magyarországnak mikor kell átadnia Ausztriának a nyugat-magyarországi Lajta-vidékét, Sopront és környékét. A két kérdésről még folynak a tárgyalások.
A békeszerződés törvénybe iktatásával életbe lépnek az ország népére rendkívül súlyos pénzügyi rendelkezések, a jóvátételi terhek.
Miután meghiúsul minden remény, hogy Horthyék szovjetellenes készsége jutalmául a nagyhatalmak módosítják a békeszerződés rendelkezéseit, elkerülhetetlen a békeszerződés aláírása. Ezzel kapcsolatban valamennyi párt a konszolidációról szónokol. Kijelentik: a rendszer védelmét ellátja a felemelt létszámú rendőrség, csendőrség, a bíróságok közreműködésével. Ezt amiatt hangsúlyozzák, mert országos a felháborodás a különítmények egyre tartó garázdálkodása miatt. A legitimisták Horthy-ellenes célzattal összefognak liberális ellenzéki körökkel. Velük tart a kisgazdák nagy része, követelik a jogrend biztosítását, a különítmények megrendszabályozását. A kormány vessen véget a kivételes intézkedések alapján történő országirányításnak. Kezdődjék meg végre a törvényes rend szerinti élet.
Bethlent, Telekit, de még Horthyt is annyira nyugtalanítja a legitimisták, liberálisok és kisgazdák összefogása, esetleges új ellenzéki párttá alakulása, hogy komolyan készülnek fellépni a különítményesek és a szélsőjobboldal legrenitensebb elemei ellen. Példát akarnak mutatni, hogy sor kerülhet még a különítmények általános feloszlatására is. Teleki felfüggeszti az Ébredő Magyarok szervezeti működését. A kormányzó és a kormány felhatalmazása alapján Sréter honvédelmi miniszter elrendeli a Britannia-szálló katonai kiürítését és a Prónay-Babarczy, Hír-különítményekhez tartozó Éhmann telepi részlegek feloszlatását, a barakktábor felszámolását.
Parancsának végrehajtására Budapestre hozatja a szolnoki gyalogezred két zászlóalját. Elrendeli a Posta és a Telefonközpont megszállását. A képviselőház biztosítására egy századot helyeztet a Földművelésügyi Minisztérium épületébe.
Mindez nem történhet meg Gömbös és Prónay hozzájárulása nélkül. Gömbös vállalja: személyesen részt vesz a kormányzó és a kormány akciójában. Megérti: ha most a kormányzó ellenére a különítményesekkel és az Ébredő Magyarokkal tart, ha eddigi puccspolitikája helyett nem köt Bethlennel, Telekivel átmenetileg egyezséget, a közeljövőben semmiképp nem juthat hatalomhoz. Ezért átáll Bethlen-Teleki pártjára. Gömbös sajátos egységfrontba kerül így a legitimistákkal, liberálisokkal. A kisgazdák többségével is annyiban, hogy ezek, csakúgy, mint Bethlen-Teleki, a nagybirtok és nagytőke kiszolgálóinak szerepére akarják korlátozni a fehér-terrorral előtérbe került tiszti és egyéb szélsőjobboldalt, valamint a mögöttük álló kispolgári és középosztálybeli társadalmi rétegeket.
A nagybirtok és nagytőke ebben egységesen támogatja Bethlen-Teleki politikáját. Megoszlik véleményük a konszolidáció révén kialakítandó uralmi formák, kormányzati módszerek és a hatalom gyakorlásának mikéntje tekintetében. Apponyi, Rakovszky, Beniczky az 1918 előtti, dualizmus-kori liberális kormányzási formához visszatérést, Károly király uralmát szorgalmazzák. Hallani sem akarnak Horthy tartós kormányzóságáról, az együttműködésről Gömbössel; Bethlen-Teleki viszont Horthyval egyetértésben, Gömbössel és a szegediekkel taktikázva, a királykérdés napirendről levételével akarja az ellenforradalmi rendszert és ennek jelenlegi uralmi formáját stabilizálni.
Gömbös új állásfoglalását életrajzírója azzal magyarázza: Gömbös, a MOVE elnöke, Teleki Pál miniszterelnökkel részt vett a Britannia-szálló közrendet háborgató tisztjeinek lefegyverzésében. Ebben az időben már tagja a Kisgazdapártnak, amely mindig szembehelyezkedett a túlzásokkal … A parlamentben ismételten hangoztatja a Kisgazdapárt politikai alapelveit, követeli a magyar faj erősítésének tervszerű munkáját … A szabad királyválasztás elvi álláspontján mereven szembeszáll azokkal, akik puccskísérletekkel akarják a kérdést megoldani: – Jöjjön bármely király – mondotta -, de törvényes formák között, a nemzet hagyományainak és méltóságának megfelelően. Követeli a földreform megvalósítását, a széles néprétegek érdekeinek védelmét, a munkásság sorsának enyhítését a szociális biztosítással … A zsidókérdés megoldásában sem gondol erőszakos eszközökre. Nem akar egyebet, mint „felébreszteni a magyar nemzet egészséges életösztönét”, és hogy a zsidóságot, „állampolgári jogainak épségben tartása mellett, az őt megillető határok közé szorítsa”. Abban a forrongó és túlzó hangulatban, amelyben a forradalmak után összeült nemzetgyűlés ezt az égető kérdést tárgyalja, Gömbös Gyula a mérsékeltebbek közé tartozott – állapítja meg.
Prónay másként jellemzi Gömböst. A parlamentben a politikai harcok mind nyugtalanabbak és élesebbek – írja. – Legitimisták és nem legitimisták, liberálisok és antiszemiták gyúrják egymást. Gömbös, a minden lében kanál, Teleki és Bethlen szekerét tologatja, amely csak igen vontatva akar jobboldali irányban haladni. Nevetett így akar vezető szerephez jutni. Azonban csalódik, mivel őt egyelőre csak kihasználják, főleg intrikára és köntörfalazásra, önálló hatáskörű állásokba nem juttatják, például a honvédelmi vagy belügyminisztérium államtitkári székébe, amelyet igen óhajtana. Bizalmas összejövetelek alkalmával Gömbös megjátssza a jobboldali ellenzéki meg nem alkuvót. Úgy tesz, mintha minden úgy menne, amint ő azt kigondolja, mivel ő irányít mindent. De mindez csak naiv képzelődés. Az illetők, például Sréter és mások, akiket protezsál és propagál, dicsér és magasztal, addig, amíg oda nem jutnak, ahova akarnak, látszólag a fenti hitet keltik Gömbösben, hogy ő irányít mindent, de miután céljaikat elérték, kutyába sem veszik, és kinevetik. Fanatikus és ambiciózus terveit ugyanis nem fekteti sem reális, sem praktikus vagy közérdekű alapokra. Parvenü allűrjeivel különösen nem szimpatikus: prepotens modorban próbálkozik személyének súlyt adni, és ezzel magát teljesen nevetségessé teszi …
A Teleki-kormány fellépése a különítményesek legszélsőségesebb és legfegyelmezetlenebb csoportjai ellen nem azt jelenti, hogy ők – és velük Gömbös – a fasiszta terrorrendszer teljes megszüntetésére törekednének. Különleges törvényekkel akarják a Horthy-rendszer jogrendjét kialakítani. Ilyen a Teleki által a nemzetgyűlés elé terjesztett, az állam és a társadalom védelméről szóló törvény. Teleki miniszterelnök egyes különítményes részlegek, az Ébredő Magyarok Egyesülete működésének felfüggesztésével egyidejűleg elfogadtatja a nemzetgyűléssel a numerus clausust: a zsidó vallásúak egyetemre felvételének korlátozásáról. Nincs szükség szélsőjobboldali kilengésre – mondja Teleki. Ő törvényesen is érvényesíti a kívánságokat …
A soviniszta uszítás példája, ahogy Teleki 1920. november 13-án- a nemzetgyűlésben – a trianoni békeszerződést tárgyaltatja. Vádindítványt tesz önmaga és kormánya ellen. Vonják felelősségre, mert egyáltalán előterjeszti a trianoni békeszerződés jóváhagyását. Az ülésen a képviselők, miniszterek s a meghívott közönség fekete ruhában jelennek meg, mintha gyászszertartásra érkeznének.
Gömbös és a szélsőjobboldal a békeszerződés jóváhagyásáról szóló törvény tárgyalását kihasználja a Teleki-kormány elleni támadásra. Friedrich ugyanakkor a szélső legitimista csoport nevében a Szent István-i Magyarország visszaállításának egyedüli lehetőségeként propagálja Károly király trónra ültetését. Követeli a horthysta kormányzat távozását. Az a rendszer – mondja az az államhatalom, amely az egy esztendőt, amióta ő lemondani kényszerült a miniszterelnökségről, ily meddőn elmúlni hagyta, megérett a bukásra. Tagadja, hogy a nemzetgyűlés jogosult volna a békekötés törvénybe iktatására. Az érvényes magyar alkotmány két tényezője, a főrendiház és a királyi hatalom szünetel; megkérdezésük nélkül a trianoni békekötés sorsdöntő kérdésében dönteni nem lehet.
Friedrich a horthysta kormányzat általános támadásával arra törekszik, hogy a még fennálló külpolitikai és belpolitikai válságot hasznosítsa a legitimista puccs előkészítésére. Ha puccsterveiben nem is, de a Horthyék elleni fellépésben a legitimista tábor legnagyobb része támogatja Friedrichet.
A nemzetgyűlés többsége elfogadja a békeszerződés jóváhagyásáról szóló törvényt, bár kijelentik: a magyar nemzetgyűlés csupán az ellenállhatatlan kényszernek enged, amikor ratifikálja a trianoni békeszerződést. Máris hitet tesz azonban Nagy-Magyarország visszaszerzése mellett.
Színpadias szemforgatás, hogy a nagytőke és nagybirtok miniszterelnöke, gróf Teleki, önmaga ellen tesz vádindítványt, amiért egyáltalán előterjesztette a békeszerződés terheit immár hivatalosan is jóváhagyó törvénytervezetet. A nemzetgyűlés elveti a kormány felelősségre vonásának önindítványát.
A magyar uralkodó osztályok elfogadják a súlyos feltételű békét az imperialista hatalmak kezéből, hogy teljes erejükkel a belső forradalmi erők ellen fordulhassanak. A szomszédos államokkal nem keresik a sok lehetőséget nyújtó megegyezés útját; féktelen gyűlöletet szítanak ellenük. A trianoni béke revízióját követelő külpolitika így válik a magyar imperializmus alapeszméjévé. Revizionista szólamokkal fedik el a magyar uralkodó osztályok hódító, más népek leigázását célzó törekvéseit, terveit. A Horthy-rendszer agresszív külpolitikája mindinkább elszigeteli Magyarországot.
Hogy ez a politika befelé is mennyire népellenes és reakciós, bizonyítja a nemzetgyűlésnek a békekötéssel kapcsolatban hozott új törvénye. Három éve befejeződött a világháború, mégis meghosszabbítják az 1914-es világháború bekövetkeztével a munkásmozgalom, a haladó pártok és a nemzetiségi törekvések ellen hozott, háborús kivételes állapot miatti törvény hatályát. Eddig is, 1919. augusztus után, számos területen széles jogot biztosított az ellenforradalmi kormány önkényes intézkedéseinek. A most hozott törvény szerint is, a háborús kivételes állapot csak azt követő egy év múltán szűnik meg, miután a békeszerződést aláíró országok törvényhozásai jóváhagyják, ratifikálják. Ez még egy további évig eltarthat. A nemzetgyűlés az 1914-es háborús kivételes állapotú népellenes törvényt így tulajdonképpen további két békeévre hosszabbítja meg.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
