(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
8. A Magyar Történelmi Emlékbizottság.
Az 1942. március 15-i tüntetés és tanulságai
Az 1942 első hónapjaiban kibontakozott politikai válság idején a Kommunisták Magyarországi Pártjának politikai és szervezeti megerősítése mellett a legfontosabb feladata a németellenes erők mozgósítása, a Bárdossy-kormány megbuktatása és a különbéke kiharcolása volt. A tömegek mozgósítására a párt a közelgő március 15-ét akarta felhasználni.
A Kommunisták Magyarországi Pártjának az volt a véleménye, hogy március 15-ét a munkásság, a parasztság és a demokratikus értelmiség közös ünnepévé kell tenni, s meg kell találni a módját annak is, hogy az ország demokratikus erői közösen készíthessék elő március 15-e méltó megünneplését. Ehhez olyan legális szerv megteremtésére volt szükség, amely az összes demokratikus erőt összefogja, és amely az adott történelmi helyzetben a függetlenségi mozgalom központi irányító szerve lehet. Így alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártjának kezdeményezésére a nemzeti eszméhez és a függetlenségi gondolathoz hű írók, újságírók, politikusok, tudósok és más közéleti férfiak — Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bernáth Aurél, Darvas József, Dessewffy Gyula, Földes Ferenc, Illyés Gyula, Joó Tibor, Kállai Gyula, Kárpáti Aurél, Katona János, Kodály Zoltán, Kovács Imre, Mihályfi Ernő, Nagy Ferenc, Nagy István, Parragi György, Pátzay Pál, Somogyi Miklós, Szakasits Árpád, Szekfü Gyula, Szőnyi István, Tildy Zoltán, Veres Péter — részvételével 1942 február végén a Magyar Történelmi Emlékbizottság mint a függetlenségi mozgalom legális vezető szerve. A bizottság bevallott célja az volt, hogy az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc ereklyéinek gyűjtésére mozgalmat szervezzen, s ez emléktárgyak kiállításával és előadásokon keresztül hazafiságra és nemzeti öntudatra nevelje a népet.
„Álljanak sorainkba mindazok — mondotta a Történelmi Emlékbizottság felhívása —, akik tisztán őrzik magukban a történelmi hagyományt és hiszik, hogy e nagyszerű örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti feladat.”
Mi tette március 15-e megünneplésén túl szükségessé egy olyan bizottság megalakítását, amely a függetlenségi mozgalmat legálisan képviseli?
Mindenekelőtt az, hogy a függetlenségi politika — mint már mondottuk — a tömegekben élénk visszhangra talált; a független, szabad, demokratikus Magyarország követelése nagy tömegeket mozgatott meg. A nemzetközi és belpolitikai helyzet ugyanakkor azt követelte, hogy a függetlenségi mozgalmat az addigi kereteknél szélesebb, legális területre vigyék át.
Szükségessé tette a központi szerv megalakítását az is, hogy függetlenségi politikáról egyre több párt és csoport beszélt, sőt maga a reakció is azt hirdette, hogy „függetlenségi politikát” folytat. Szükség volt tehát arra, hogy a mozgalom elhatárolja magát a reakciótól, s olyan központi vezető szervet hozzon létre, amelyben a munkásosztály vezető szerepe biztosítva van.
És végül: szükség volt a Történelmi Emlékbizottság megalakítására azért is, mert a függetlenségi mozgalom elérkezett konkrét harci feladatai megoldásának időszakához. A különböző németellenes erőket összefogni, tevékenységüket a harcban egységesen irányítani — összefogó, központi szerv nélkül nem lehetett.
A Történelmi Emlékbizottság megalakulásával kapcsolatban külön ki kell emelni, hogy e bizottságok tevékenysége révén találkozott először egymással Magyarország és Észak-Erdély függetlenségi mozgalma. Kolozsvárott már a Történelmi Emlékbizottság megalakulása előtt működött egy ereklye-bizottság, amely 1848—1849 emléktárgyainak összegyűjtésével, kiállításával és előadások tartásával igyekezett élesztgetni a szabadságharc szellemét.
Kolozsvárott a munkásság, parasztság és értelmiség épp olyan lázasan készült március 15-e megünneplésére, mint Budapesten. Ebben nagy része volt annak, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása után azonnal kapcsolatot teremtett az ottani kommunista és haladó mozgalommal. Ez jórészt a Korunk című folyóirat baloldali, marxista szerkesztőségi gárdája — Balogh Edgár, Gaál Gábor, Jordáky Lajos, Kovács-Katona Jenő, Nagy István és mások — közreműködésével és segítségével történt. Az erdélyi kommunisták képviselői — Balogh Edgár, Józsa Béla, Nagy István — a budapesti lapokban, főleg a Szabad Szó-ban írtak cikkeket az antifasiszta nemzeti függetlenségi mozgalom jegyében. Akik korábban a Román Kommunista Párt soraiban küzdöttek Antonescu diktatúrája ellen, azok most a Kommunisták Magyarországi Pártjával együtt léptek fel Horthy diktatúrájával, nemzetvesztő háborújával és politikájával szemben. Így szolgálták a magyar és román nép közös érdekeit, az igazi magyar—román barátságot.
A Történelmi Emlékbizottság — kommunista tagjainak kezdeményezésére és irányításával — megkezdte a március 15-i tüntetés előkészítését és megszervezését. Kibocsátotta Pátzay Pál szobrászművész plakettjét: a Petőfi-jelvényt, amelyet az antifasiszta munkások, parasztok és értelmiségiek tüntetőleg viseltek. „Petőfi útján” címmel könyvet jelentetett meg, amelyben a haladó írók és publicisták 1848 élő hagyományait méltatták, s kifejezték azt a reményüket, hogy — Szekfü Gyula szavaival élve — „az ipari és agrármunkásság a függetlenségi harcban a nemzeti hagyományok követője lesz, olyan nagy magyarokat utánozand, akik valamikor koruk társadalmi berendezésétől forradalmi hévvel fordultak el, de sohasem tagadták meg az ezeréves nemzetet, s annak a függetlenségért harcoló vitézi múltját.”
Ekkor azonban már mindenki tudta, hogy a függetlenségi mozgalom szervezői és vezetői a kommunisták. A rendőrség a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács vezetőségét figyelmeztette, hogy a mozgalomtól tartsák távol magukat. A függetlenségi mozgalom polgári szárnyán is megtorpanás, sőt bizonyos meghátrálás volt észlelhető. A Történelmi Emlékbizottság kiáltványát sokan — köztük a Független Kisgazdapárt reakciós vezető emberei — csak azután írták alá, amikor ehhez a lépésükhöz a munkásgyilkos Keresztes-Fischer belügyminiszter jóváhagyását megkapták.
A március 15-i tüntetésben való részvétel kérdésében a Szociáldemokrata Párt vezetőségén belül is ellentétek merültek fel. A munkásság feltétlenül az akció mellett volt. A munkásság nyomására a Szociáldemokrata Párt a március 9-i elnöki-titkári értekezleten határozatot hozott: hozzájárul ahhoz, hogy szervezetei a március 15-i ünnepségen részt vegyenek. A rendőrség azonban közölte a pártvezetőséggel, hogy megengedhetetlennek tartja a kommunistákkal való közös fellépést. Peyer a rendőrség közbelépése után megtámadta a párttitkárságot, s a pártvezetőségnél olyan döntést provokált ki, amely szerint a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács vezetősége megtiltja, hogy a szervezett munkásság a tervezett március 15-i tüntetésen részt vegyen.
A Népszava március 14-i száma a pártvezetőségnek ezt a határozatát le is közölte, a következő indokolással: „ … több oldalról kapott biztos értesülés szerint szélsőjobboldali elemek arra készülnek, hogy ezt a szép és kegyeletes ünnepséget provokációval és rendbontással megzavarják. Március 15-ének, a magyar szabadság ünnepének tiszta képét meg kell óvni, és ezért a szabadság egyetlen híve, egyetlen szervezett munkás sem engedheti meg és magatartásával nem is járulhat hozzá ahhoz, hogy a március 15-ét megszentségtelenítő terv sikerüljön.”
A munkásság hetek óta készült március 15-e méltó megünneplésére. A Kommunisták Magyarországi Pártja hetek óta folytatta a toborzást a március 15-i tüntetésre. A terv az volt, hogy a munkások szervezeteikben gyülekeznek és onnan csoportosan vonulnak fel a tüntetés színhelyére, a Petőfi-szoborhoz. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetőinek árulása ezt a tervet már nem tudta keresztülhúzni. A Szabad Nép márciusi számában a munkásosztályt 1848 forradalmi örökösének nevezte, s a németek és hazai bérenceik ellen törhetetlen szabadságharcra hívott fel. A Kommunisták Magyarországi Pártjának röpcédulái is erre buzdítottak. A kerületi pártszervezeteket, szakszervezeteket, munkás kultúr- és sportegyesületeket elkapta a forradalmi március hevülete. Az üzemekben már hetekkel előbb gyűjtést indítottak a koszorúk megvásárlására. A kommunisták mindenütt tüntetésre és harcra toboroztak. A munkások legjobbjai zászlókat, transzparenseket, jelszavas táblákat, Kossuth-, Petőfi-, Táncsics-, Ady és József Attila-képeket készítettek.
A készülődés heve azonban nemcsak a munkásokat hatotta át. A magyar politikai élet levegőjében is érezni lehetett, hogy most más március következik. A magyar sajtó tele volt Petőfi forradalmi örökségét idéző cikkekkel. A március 15-re készült Petőfi-jelvényt az öntöde nem tudta elég gyorsan megfelelő mennyiségben elkészíteni, mert a munkások ezer- és tízezer számra jegyezték elő a párt- és szakszervezetekben. Március 15-én az antifasiszták ezzel a jelvénnyel gomblyukukban akartak kilépni az utcára. Március 15-e előtt néhány nappal Bajcsy-Zsilinszky Endre ezzel a jelvénnyel jelent meg a képviselőházban.
Persze, a március 15-e előtti napokat nemcsak ez a lázas készülődés jellemezte, hanem a provokáció és árulás számos megnyilvánulása is. Az utcákon, villamosokon, kirándulóhelyeken és sétatereken kínos jelenetek játszódtak le. A reakció elhíresztelte, hogy a Petőfi-jelvény Lenin arcképét ábrázolja. Nyilas pártszolgálatosok, fasiszta katonatisztek és Horthy rendőrkopói lecibálták a magyar hazafiak gomblyukából a Petőfi-jelvényt, miközben nem egyszer verekedésre és előállításokra került sor.
A polgári ellenzéki pártok már ekkor észrevették, hogy a készülő március 15-i tüntetés más lesz, mint amivel ők ez ideig találkoztak. A munkásszervezetekből a spiclik és frakciósok útján érkező hírek, a kommunisták felhívásai és az utcai verekedések már jelezték, hogy a mostani készülődés viharmagvakat rejt magában. A jobboldali elemek úgy érezték, hogy választaniuk kell a fennálló rendszer és az ellene most kibontakozó aktív forradalmi harc között. És választottak. Peyer, Nagy Ferenc és társaik nyíltan szembefordultak a készülő tüntetéssel. A Történelmi Emlékbizottság tagjai közül többen azzal a gondolattal foglalkoztak, ne vonják-e vissza a bizottság kiáltványa alól névaláírásukat. A legsúlyosabb a jobboldali szociáldemokraták árulása volt, amellyel komoly zavart keltettek, de a tüntetést megakadályozni már nem tudták. A munkásság nem rájuk, hanem a kommunistákra hallgatott, akik kiadták a jelszót: És mégis tüntetünk!
Március 14-én este a Vigadóban „Talpra magyar!” címmel forró hangulatú Petőfi-est volt, amely előjátékul szolgált a másnapi tüntetéshez.
Március 15-én délután a Történelmi Emlékbizottság tagjai a Modern kávéház előtt gyülekeztek. A tüntetésen megjelentek a parasztság képviselői és egy székely küldöttség is. A munkások szervezeteikből kisebb csoportokban vonultak a Petőfi tér körüli utcákba. Pontosan három órakor indultak el kettős sorokban a Történelmi Emlékbizottság tagjai a Petőfi-szobor felé. A tömeg a szomszédos utcákból a térre zúdult. A szobor talapzatára az ipari munkásság nevében Katona János bőripari munkás és Somogyi Miklós építőmunkás, a Független Kisgazdapárt nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Nemzeti Parasztpárt nevében Kovács Imre, az értelmiség képviseletében Bernáth Aurél festőművész helyezett koszorút.
Az eredeti terv az volt, hogy a Petőfi-szobornál lezajlott néma tüntetés után a tömeg a Kossuth-szoborhoz vonul, s a transzparenseket, jelszavas táblákat, képeket és zászlókat csak ott bontják ki, s tüntetést rendeznek a háború ellen. A hangulat azonban nagyon izzó volt. Valaki elkiáltotta magát: Le a háborúval! Elemi erejű, hangos tüntetés robbant ki. A kabátok alól előkerültek a jelszavas táblák, a transzparensek és a magyar szabadságharc nagy hőseinek arcképei. Jelszavas tábla, transzparens, kép és zászlódísz borította a teret majdnem úgy, mint felszabadulás utáni népgyűléseinken. A tömeg a háború ellen tüntetett, s németellenes jelszavakat hangoztatott: Vesszen Hitler! Vesszen a háború! Különbékét! Munkásegység! Munkás-paraszt szövetség! Független, szabad, demokratikus Magyarország! Szovjet—magyar barátság! Ezeket a jelszavakat hangoztatták a hirtelen megalakult szavalókórusok.
Azután megindult a tüntető menet a Kossuth-szobor felé. A Történelmi Emlékbizottság jobboldali tagjai, gróf Dessewffy Gyula és Kovács Imre megijedtek a tüntetéstől, s azt javasolták, hogy a bizottság tagjai menjenek be a Carlton kávéházba egy feketére. Igazi márciusi tüntetés nincs kávéház nélkül — gondolták —, de elfelejtették, hogy Petőfiék számára a Pilvax a forradalom előkészítésének főhadiszállása volt, nem pedig búvóhely a tömegek forradalmi szabadságharcos hangulata elől. Ezért történt, hogy a forrongó, a szabadságharc tüzétől fűtött, hangosan tüntető tömeget egyedül a kommunisták vezették, mikor elindult a Mária Valéria utcán a Kossuth-szobor felé.
A tömeg menetközben egyre nőtt, az elemi erejű tüntetés magával ragadta az utcai járókelőket is. A jelszavak egymást követték: Le a háborúval! Le Hitlerrel! Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország! A tömeg hangulatát csak hevítette, hogy a Duna-parti luxusszállodák ablakaiból ijedt rémülettel hitlerista katonatisztek bámultak a tüntetőkre.
A Ferencz József térre érve már körülbelül nyolc-tízezer főnyi tömeg tüntetett. A főkapitányság épülete előtt a tüntetőket riadóautón követő rendőrök a menet elé vágtak, s a főkapitányság épületéből is gumibotos rendőrök rohantak elő. A rendőrattak nyomására a tömeg a mellékutcákba tódult. Több száz tüntetőt a főkapitányság épületébe tereltek, ahol késő éjszakáig folytak az igazoltatások és kihallgatások.
A rendőrség a Kommunisták Magyarországi Pártját kereste. Mindenkinek följegyezték személyi adatait, azután a priuszosok kivételével elbocsátották őket. De vajon elbocsátották-e? Ettől az időtől kezdve minden igazoltatott kommunista nyomába két-három rendőrkopó szegődött. A jobboldali szociáldemokraták újabb árulásukkal Horthy rendőreit a kommunisták nyomára vezették, s a kommunista funkcionáriusokat és forradalmi érzésű szociáldemokrata munkásokat kiszolgáltatták a rendőrségnek.
1942. március 15-e a függetlenségi mozgalom történetének nevezetes dátuma. Ez a nap a hazafias dolgozók seregszemléje és harci mozgósítása volt. Az ellenforradalom két évtizede alatt először ünnepelték március 15-ét eredeti szellemének csorbítatlanságában. 1942. március 15-e a magyar antifasiszta erők ünnepe és lelkesítő demonstrációja volt. Azoknak az igaz magyaroknak a seregszemléje, akik égtek a vágytól, hogy minél előbb lerázzák a nemzet testéről az élősködő fasiszta tetveket.
A március 15-i tüntetés igen fontos tanulsága, hogy a magyar nép forradalmi szellemét Horthy negyedszázados uralma sem tudta megtörni. A magyar népben a csaknem 25 éves ellenforradalmi korszak ellenére is elevenen élt a szabadságharc szelleme és magasra csapott a szabadságharc tüze. Magyarország szociális viszonyai: a végletekig kizsákmányolt egymillió ipari munkás és a rabszolgasorban tartott hárommilliós agrárproletariátus kimeríthetetlen erőforrása volt a nemzeti szabadságharcnak. Ezt a hatalmas tömegerőt csak össze kellett fogni, formába kellett önteni, s forradalmi lendületének irányt kellett szabni. A nemzeti szabadságharc széles tömegeit szervezni és vezetni kellett!
Ezt vállalta magára és ezt tette a munkásosztály és az egész magyar nép forradalmi élcsapata: a Kommunisták Magyarországi Pártja.
Március 15-én kiderült, hogy a néptömegeket Horthy negyedszázadon keresztül kifejtett verejtékes erőfeszítése, undorító gyalázkodása és hazug propagandája sem tudta szembeállítani a Kommunisták Magyarországi Pártjával. Ez a magyarázata, hogyan tudott a kis taglétszámú, mélyen föld alá szorított és a legkíméletlenebb terrorral üldözött Kommunista Párt a tömegek nemzeti harcának élére állni, s annak vezetője lenni. 1942. március 15-e bebizonyította a Kommunisták Magyarországi Pártjának erejét és vezető szerepét a függetlenségi mozgalomban, s azt is, hogy az illegális Kommunista Párt és a legális ellenzéki pártok közti különbség sem lehet akadálya annak, hogy a szabadságharcos népi erők a harc közös frontján találkozzanak.
1942. március 15-e kiindulópontja lehetett volna a magyar nép bátor, fegyveres szabadságharcának. Magyarország népe ezen a napon ráléphetett volna arra az útra, amelyen Európa sok szabadságszerető népe járt már akkor is: csatlakozhatott volna a szabadságukért fegyveresen küzdő népek harci közösségéhez. Sajnos, nem így történt.
A március 15-i tüntetésnek a függetlenségi mozgalom további alakulása szempontjából komoly tanulságai voltak.
Ezek között az első és legfontosabb az volt, hogy a magyar reakció ekkor kísérelte meg először a függetlenségi mozgalom jobbszárnyát szembefordítani a mozgalom balszárnyával, elsősorban a kommunistákkal. Tudjuk, nem eredménytelenül.
A március 15-i tüntetés tanulságai között igen nagy fontosságú az a tény, hogy a jobboldali szociáldemokraták a közelmúlt eseményeiből semmit sem tanultak. Március 15-én, a munkások, parasztok és haladó értelmiségiek háború elleni fellépésének első nagy erőpróbáján, ismét cserben hagyták a munkásságot, a népet, és nyíltan a reakció oldalára álltak. Árulásuk palástolására bárgyú mesét találtak ki: az állítólagos nyilas provokációt és rendbontást. De még, ha igaz is lett volna ez a Sombor-Schweinitzertől kapott érv, nem sokkal inkább úgy „óvták” volna-e meg „a szabadság ünnepének tiszta képét”, ha szembeszállnak a fasizmussal, a reakcióval és az esetleges nyilas provokátorokkal? Mintha bizony 1848 márciusa nem a zsarnokság és elnyomás ellen fellépő magyarok bátor forradalmi cselekedete lett volna! Mintha bizony Petőfiék behódolással, a reakció előtt való meghátrálással, nem pedig a reakció elleni kíméletlen és megalkuvás nélküli harccal tették volna március 15-ét a szabadság ünnepének tiszta képévé.
Fontos tanulsága a március 15-i tüntetésnek az is, hogy a szociáldemokrata balszárny — bár elfogadta az akcióegységet és vállalta a függetlenségi mozgalom célkitűzéseit — még ekkor sem volt képes a párt politikájának egészét meghatározó fellépésre. Azt a kedvező helyzetet, amelyet a Népszava 1941-es karácsonyi száma a függetlenségi mozgalom számára az egész magyar közvéleményben teremtett és azt a kedvező hangulatot, sőt harci kedvet, ami a munkásságot eltöltötte, a szociáldemokrata balszárny nem használta ki a peyeri irányvonal elszigetelésére és szétzúzására. A Szociáldemokrata Párt balszárnya március 15-én harc nélkül fogadta el Peyer „érveit”, holott — főleg 1941 karácsonya óta — minden feltétele megvolt annak, hogy a kétévtizedes jobboldali politikának tovább egy centiméternyi engedményt se tegyenek, ellenkezőleg: magában a Szociáldemokrata Pártban és a szakszervezetekben levő igazi baloldali munkásokra, a munkástömegek harcos erejére és a közvéleményre támaszkodva végképp hadat üzenjenek ennek a politikának.
A jobboldali szociáldemokraták áruló politikájának következménye az volt, hogy a március 15-i tüntetés munkás tömegbázisa leszűkült. Az akcióban főleg kommunisták és a kommunistákkal rokonszenvező szociáldemokrata munkások vettek részt. A rendőrségi igazoltatások során a kommunisták jelentékeny részének, valamint a függetlenségi politika legkövetkezetesebb szociáldemokrata képviselőinek névsora a rendőrség kezébe került. Ennek az év nyarán bekövetkezett letartóztatásokban igen nagy szerepe volt.
A Szociáldemokrata Pártban a március 15-i tüntetés után újra felülkerekedtek a jobboldali erők, s a rendőrségi nyomásra hivatkozva harcot indítottak a baloldaliak ellen, hogy eltávolítsák őket funkcióikból. Ennek lett a következménye az, hogy 1942 nyarán Peyer keresztülvitte akaratát a pártvezetőségben: Szakasits Árpádot leváltották főtitkári tisztségéből. Helyére Szeder Ferenc, a jobboldal képviselője került.
A peyeri politika újabb érvényesülésének súlyos következménye volt az is, hogy a magyar reakció, amelynek politikai vezetése a Bárdossy-kormány utolsó hónapjaiban bizonytalanná és ingadozóvá vált, ismét magára talált. Peyer újabb behódolása és a függetlenségi mozgalom jobbszárnyának ingadozása megmutatta a baloldali erők összefogásának gyengéit, és visszaadta a reakció önbizalmát és fölényét. A reakció látta, hogy lehet építeni a függetlenségi mozgalom jobbszárnyára, s ismét felbátorodott. Az irányt vesztett reakció ismét magára talált. Látta azt is, hogy helyes taktikával, az ellenzéki erők ügyes csoportosításával és felhasználásával a mozgalom fő erejének, a kommunistáknak az elszigetelése és az ellenük irányuló irtóháború nem lehetetlen.
A reakció eme új taktikai irányvonalának kidolgozása azonban már az új háborús kabinetre, Kállay Miklós kormányára várt.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
