(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

I.

Életem alkonyán nehéz visszaemlékeznem mindarra, ami velem történt. Az évek, a munka és az események sok mindent feledtettek, különösen gyermek- és ifjúkorom idejéből. Csak az maradt meg, ami felejthetetlen.

A Kaluzsszkij kormányzósághoz tartozó Sztrelkovka falu közepén állt a ház, amelyben 1896. november 19-én születtem. Ódon ház volt, egyik sarka erősen a földbe süppedt. Falát és tetejét az idők során benőtte a moha és a fű. A házban mindössze egy kétablakos szoba volt.

Apám és anyám nem tudta, ki és mikor építette házunkat. A falu régi lakóitól hallottuk, hogy valaha Annuska Zsukova, egy gyermektelen özvegy lakta. Hogy magányát enyhítse, a lelencházból egy kétéves kisfiút vett magához, apámat. Senki sem tudta megmondani, kik voltak igazi szülei, később apám se nagyon igyekezett, hogy felkutassa családját. Csak annyit tudunk, hogy egy ismeretlen asszony háromhónapos kisfiút hagyott az árvaház küszöbén egy kis cédulával. „Fiamat nevezzék Konsztantyinnak”. Ki a megmondhatója, mi késztette ezt a szerencsétlen asszonyt arra, hogy gyermekét a lelencház lépcsőjén hagyja. Tettét aligha az anyai érzés hiánya, inkább reménytelen, nehéz helyzete indokolta.

Nevelőanyja halála után apám, aki alig volt nyolcéves, egy Ugodszkij Zavod nevű nagy faluba került cipészinasnak. Később mesélte, hogy inaskodása főleg házimunkában merült ki. A gazda gyerekeit dajkálta, és őrizte a jószágot. Három évi ilyen „tanulás” után apám elindult, hogy másik helyet keressen. Gyalog eljutott Moszkvába, ahol végül is Vejsz cipészműhelyébe került. A mesternek saját cipőboltja is volt.

A részleteket nem ismerem, de apám elbeszélése szerint az 1905-ös események után, a tüntetésekben való részvétel miatt, sok munkással együtt elbocsájtották és kitiltották Moszkvából. Attól az időtől kezdve 1921-ben bekövetkezett haláláig állandóan falun élt, cipészkedéssel és földműveléssel foglalkozott.

Anyám, Usztyinya Artyemjevna, a szomszéd faluban, Csornaja Grjazban született és nőtt fel, igen szegény családban.

Amikor apám és anyám összeházasodtak, anyám harmincöt, apám ötvenéves volt. Mindkettőjüknek második házassága volt ez. Első házasságuk után hamarosan özvegyen maradtak.

Anyám nagyon erős volt. Könnyedén emelt fel a földről ötvenpudos gabonás zsákot és jó messzire elvitte. Azt beszélték, apja fizikai erejét örökölte, Artyom nagyapámét, aki a ló alá mászott és felemelte, vagy megfogta a farkánál fogva és egyetlen rántással a farára ültette.

A súlyos nélkülözés, az apám cipészkedéséből származó kevés kereset arra késztette anyámat, hogy alkalmi szállítási munkát vállaljon. Tavasszal, nyáron és kora ősszel a mezőn dolgozott, késő ősszel pedig Malojaroszlavecbe, a járási székhelyre indult fűszeráruért és azt az Ugodszkij Zavod-i kereskedőknek szállította. Egy-egy ilyen úton egy rubelt, egy rubel ötven kopejkát keresett. De milyen kereset is volt ez? Ha levonjuk a lovak etetési költségét, a városi szállást, a kosztot, a cipőjavítást és ehhez hasonlókat, nagyon kevés maradt. Azt hiszem, a koldusok többet szedtek össze ennyi idő alatt.

De mit tehettünk volna, ilyen volt akkoriban a szegényparaszti sors, és anyám zokszó nélkül dolgozott. Sok falusi asszony tette ugyanezt, hogy ne haljanak éhen. Úttalan utakon, erős fagyban szállították az árut Malojaroszlavecből, Szerpuhovoból és más helyről, ott hagyva apró gyermekeiket a már járni is alig tudó nagyapák és nagymamák felügyeletére.

Falvaink parasztjainak többsége szegénységben élt. Földjük kevés volt, és az is rosszul termő. Mezei munkát főleg az asszonyok, az öregek és a gyerekek végeztek. A férfiak vándoriparosként járták Moszkvát, Pétervárt és más városokat. Keveset kerestek, s csak néhány férfi tért vissza a faluba sok pénzzel a zsebében.

Természetesen voltak a falvakban gazdag parasztok, kulákok is. Ők bezzeg nem éltek rosszul, kényelmesen berendezett, nagy világos házakban laktak, udvarukon jószág és baromfi, hombárjaikban pedig liszt és gabona. Gyerekeik jól öltöztek, bőségesen ettek és a legjobb iskolákban tanultak. Falvaink szegényei többségükben a gazdagoknak dolgoztak, gyakran igen kevés fizetésért, ki kenyérért, ki ételért vagy vetőmagért.

Mi, szegény gyerekek, láttuk, milyen nehéz a sorsa anyáinknak és keserves volt néznünk könnyeiket. És mekkora öröm volt, amikor Malojaroszlavecből egy-egy perecet, vagy fűszeres kalácsot kaptunk. Ha sikerült egy kis pénzt megtakarítanunk a karácsonyi vagy húsvéti töltött pirogra, örömünk határtalan volt.

Amikor ötéves voltam, nővérem pedig már hetedik évében járt, anyámnak még egy fia született, akit Alekszejnek neveztek el. Nagyon soványka volt és mindenki attól félt, hogy nem marad meg. Anyám sírva mondta:

– Mitől is erősödne meg ez a gyerek? Víztől és kenyértől?

A szülés után néhány hónappal újra elhatározta, hogy a városban vállal munkát. A szomszédok igyekeztek lebeszélni. Azt tanácsolták, vigyázzon inkább nagyon gyenge kisfiára, akinek még anyatejre van szüksége. Az egész családot fenyegető éhség azonban elutazásra kényszerítette anyámat. Aljosát a mi gondjainkra bízta. Nem sokáig élt, egy esztendőnél is kevesebbet. Ősszel temették el az Ugodszkij Zavod-i temetőben. Nővérem és én, apámról és anyámról nem is szólva, nagyon búsultunk Aljosa miatt, és gyakran jártunk kicsiny sírjához.

Abban az évben más baj is ért bennünket. Beomlott az öreg háztető.

– El kell innen menni – mondta apám -, különben mindannyiunkat megöl. Amíg meleg van, megleszünk a csűrben, aztán majd meglátjuk. Talán beenged valaki egy fürdőházba vagy pajtába.

Emlékszem anyám könnyeire, amikor ezt mondta nekünk:

– Nincs mit tennünk, hordjátok át, gyerekek, a lim-lomot a házból a csűrbe.

Apám egy kis kályhát fabrikált, hogy főzni tudjunk, és megtelepedtünk a csűrben, ahogy lehetett.

„Új lakhelyünkön” apámhoz eljöttek a barátai és így tréfálkoztak:

– Mi történt Kosztyuha, azt mondják, összevesztél a házzal, aztán kikergetett?

– Dehogy is vesztem össze – mondta apám. – Ha így lenne, biztos megölt volna.

– Mi a terved? – kérdezte Nazarics szomszéd, apám barátja.

– Mit tudom én.

– Minek törjük a fejünket – szólt közbe anyám -, fogjuk meg a tehén szarvát és vigyük a vásárba. Eladjuk és veszünk gerendát. Még körül se nézünk és már vége a nyárnak, télen meg hogy lakunk itt …

– Usztyinya jól beszél – mondogatták a férfiak.

– Igaz, persze igaz, de egy tehén kevés, és ezenkívül csak egy öreg lovunk van.

Erre senki sem felelt, de mindenki érezte, hogy még nem jutottunk túl a legnehezebbjén.

Kis idő múlva apámnak sikerült elfogadható áron gerendákat vennie, méghozzá részletre. A szomszédok segítettek hazaszállítani, és november táján már állt a ház. A tetőt szalmával fedtük be.

– Egész jól eléldegélünk itt, és ha meggazdagszunk, jobbat építünk – mondta anyám.

A ház kívülről rosszabbnak látszott a többinél, a feljáró régi deszkákból volt összeütve, az ablaküveg több darabból volt bevágva. Mi azonban nagyon örültünk, hogy van meleg zugunk télire. Ami pedig a zsúfoltságot illeti, arról azt mondogattuk, hogy sok jó ember kis helyen is elfér.

1902 telén hetedik évembe léptem. Családunk számára ez a tél nagyon nehéz volt. A rossz termés miatt gabonánk csak december közepéig tartott. Apám és anyám keresete kenyérre, sóra és adósságtörlesztésre ment el. Hála a szomszédoknak, akik néha scsivel vagy kásával segítettek rajtunk. Ez a falvakban nem volt ritka dolog, a súlyos szükségben élő orosz emberek hagyományos barátságából és együttérzéséből fakadt.

Tavasszal a dolgok kicsit rendbe jöttek, mert gazdag zsákmány került horogra az Ogubljanka és Protva folyókból. Az Ogubljanka kicsiny, sekély vizű, erősen hínáros folyócska. Kosztyinka falu fölött, Balotszkojéhez közel, ahol a folyó kis patakocskákból eredt, voltak nagyon mély helyek, ahol a nagy halak tanyáztak. Az Ogubljankában, de különösen a mi falunk és a szomszédos Ogub közelében sok ponty, sügér és cigányhal volt, amelyeket főleg kosárral fogtunk ki. Akadtak nagyon szerencsés napjaink is, ilyenkor megosztottam a halat szomszédainkkal scsiért és kásáért.

Mi, gyerekek, különösen a Protván, a Mihalevszkij hegyek táján szerettünk halászni. Az út sűrű hársligeten és csodás fiatal nyírfaerdőn vezetett keresztül, ahol volt egy kevés szamóca és eper, nyár végén pedig sok gomba. Valamennyi közeli faluból ebben a ligetben szedtek a férfiak háncsot az olyan bocskorhoz, amelyet nálunk „fonott, ünneplő cipőnek neveztek”.

Már nincs meg a liget, sem a fiatal erdő, kivágták a német megszállók, a Honvédő Háború után pedig a kolhoz felszántotta és bevetette a földet.

Nyáron egyszer így szólt apám:

– Na Jegor, hát megnőttél, nyolcadik évedben jársz, ideje, hogy dologhoz láss. A te korodban én már annyit dolgoztam, mint egy felnőtt. Vedd elő a gereblyét, elmegyünk holnap szénát kaszálni. Nővéreddel együtt megforgatod a szénát, aztán megszárítod és kupacba gereblyézed.

Tetszett nekem a szénakaszálás, amelyre gyakran vittek magukkal az idősebbek. Most azonban abban a tudatban indultam, hogy nem játszani megyek, mint azelőtt. Büszke voltam rá, hogy magam is részt veszek a munkában és hasznára vagyok a családnak. A szekereken láttam egyidős pajtásaimat, ugyancsak gereblyével a kezükben.

Nagy igyekezettel dolgoztam és jól esett hallanom az idősebbek dicséretét. De úgy látszik, igyekezetem túlzott volt, tenyerem hamarosan felhólyagzott. Szégyelltem szólni és tűrtem, amíg csak lehetett. Végül a hólyagok felfakadtak, és nem bírtam tovább gereblyézni.

– Sebaj, majd elmúlik! – mondta apám, s ronggyal átkötötte a tenyeremet.

Néhány napig nem tudtam gereblyézni, csak a szénahordásban és –rakásban segítettem testvéremnek. A gyerekek kinevettek. Néhány nap múlva azonban újra munkához láttam és nem dolgoztam náluk rosszabbul.

Amikor eljött az aratás ideje, anyám így szólt:

– Itt az ideje fiacskám, hogy aratni tanulj. Új sarlót vettem neked a városban. Holnap reggel elmegyünk rozsot aratni.

Az aratás egészen jól ment, de hamarosan ismét baleset ért. Csillogtatni akarva tudásomat, sietni kezdtem és belevágtam a sarlóval bal kezem kisujjába. Anyám nagyon megijedt, én ugyancsak. Szomszédunk, Praszkovja néni, aki a közelünkben volt, lapulevelet tett az ujjamra és szorosan átkötötte egy rongydarabkával.

Sok év telt el azóta, de a vágás a bal kisujjamon megmaradt és a mezőgazdaság frontján elszenvedett első balsikerre emlékeztet …

Gyorsan eltelt a munkában töltött nyár. Gyakorlatra tettem szert a mezei munkában és megerősödtem.

Közeledett 1903 ősze és megkezdődött életem felelősségteljes időszaka. A velem egyidős gyerekek iskolába készültek. Én is készülődtem. Nővérem ábécés könyvéből próbáltam megtanulni a nyomtatott betűket. Falunkból ezen az őszön még öt gyerek került iskolába, köztük legjobb barátom, Ljoska Kolotirnij is. A „Kolotirnij” gúnynév volt, az igazi neve Zsukov. Falunkban öt Zsukov nevű család élt. Az azonos nevűeket anyjuk neve szerint különböztették meg. Bennünket Usztyinyáéknak hívtak, másokat Avdotyáéknak, megint másokat Tatjánáéknak.

Egyházközösségi iskolában kellett tanulnunk, amely másfél kilométernyire, Velicskovéban volt. Négy környékbeli falu, Likovo, Velicskovo, Sztrelkovka és Ogub gyerekei tanultak itt.

A szülők néhány gyereknek táskát vásároltak, amivel el is dicsekedtek. Ljoskának és nekem táska helyett vászontarisznyát varrtak. Mondtam anyámnak, hogy tarisznyával csak koldusok járnak, és nem megyek vele iskolába.

– Ha majd keresünk egy kis pénzt apáddal – mondta – feltétlenül veszünk neked egy táskát, de addig vidd a tarisznyát.

Az iskolába Mása nővérem vitt el. Ő már másodikos volt. Osztályunkba 15 fiú és 13 lány került.

Tanítónk, miután megismert bennünket, mindenkinek kijelölte a padját. A kislányokat bal oldalra, a fiúkat jobb oldalra ültette. Nagyon szerettem volna Kolotirnijjel ülni. Tanítónk azonban azt mondta, hogy nem ülhetünk együtt, mert Ljosa egyetlen betűt sem ismer, és azonkívül kis növésű is. Az első padba ültették, engem pedig a legutolsóba. Ljoska megígérte, igyekezni fog mielőbb megtanulni a betűket, hogy feltétlenül egymás mellé ülhessünk. De nem így történt. Ljosa mindig a gyengék között volt. A meg nem tanult leckék miatt gyakran kellett az osztályban maradnia tanítás után is, de ezt ritka megadással tűrte és nem haragudott a tanítókra.

Iskolánk tanítója, Szergej Nyikolajevics Remizov, tapasztalt pedagógus és jó ember volt. Oktalanul senkit sem büntetett és sohasem kiabált a gyerekekkel. A tanulók tisztelték és hallgattak rá. Szergej Nyikolajevics apja csendes, jólelkű öreg pap volt, és iskolánkban a hittant tanította.

Szergej Nyikolajevics orvos bátyjához, Nyikolaj Nyikolajevicshez hasonlóan nem hitt istenben, és csak illendőségből járt templomba. Mindkét fivér a templomi kórusban énekelt. Ljosa Kolotirnijnek és nekem is jó hangom volt, így mindkettőnket bevettek az iskolai énekkarba.

Minden falunkbeli gyerek jó osztályzattal került át a második osztályba, csak Ljosát nem engedték át közös erőfeszítésünk ellenére sem, hittanból kettest kapott.

Nővérem is rosszul tanult és a következő évben is másodikos maradt. Apám és anyám úgy határoztak, hogy otthagyja az iskolát és házimunkát végez majd. Mása keservesen sírt és bizonygatta, hogy nem hibás, és csak azért ismétel, mert sokat mulasztott, Aljosát gondozta, amikor anyám fuvarozott. Pártját fogtam nővéremnek és azt mondtam, hogy más szülők is dolgoznak, fuvaroznak, de gyerekét senki se veszi ki az iskolából és nővérem barátnői is folytatják a tanulást. Anyám végül is beleegyezett. Nővérem elégedett volt, és én vele együtt örültem.

Sajnáltuk anyánkat, gyermeki ésszel is felfogtuk, milyen nehéz az élete. Apám egyre ritkábban és egyre kevesebb pénzt küldött haza Moszkvából. Azelőtt két-három rubel jött tőle havonta, az utóbbi időben pedig néha küldött egy-egy rubelt, máskor még kevesebbet. A szomszédok beszélték, hogy nemcsak apánk, hanem a többi moszkvai munkás is rosszabbul keres.

Emlékszem, az 1904. esztendő végén apám hazajött. Nővéremmel együtt nagyon örültünk és egyre vártuk, mikor adja át a moszkvai ajándékot.

Apám azonban elmondta, hogy ezúttal semmit sem tudott hozni. Egyenesen a kórházból jött, ahol vakbélműtét után húsz napig feküdt, és még a jegy árát is barátai kölcsönözték.

A faluban tisztelték apámat és adtak a véleményére. Összejöveteleken, gyűléseken rendszerint az övé volt az utolsó szó. Nagyon szerettem apámat és ő is kedvelt. De volt rá eset, hogy szigorúan megbüntetett valamely vétkemért, és meg is vert a lábszíjával, követelve, hogy kérjek bocsánatot. Én azonban makacs voltam, és bármeddig ütött is, tűrtem, de bocsánatot nem kértem.

Egyszer úgy megvert, hogy elszaladtam otthonról, és három napig a szomszéd kenderében rejtőztem. Nővéremen kívül senki sem tudta, hol vagyok. Megbeszéltük, hogy nem árul el, és élelmet hordott nekem. Mindenütt kerestek, de jól elbújtam. Véletlenül talált rám rejtekhelyemen a szomszédasszony és hazavitt. Apám még kiegészítette a verést, de aztán megsajnált és megbocsátott.

Emlékszem, apám valamiért jó kedvében volt és magával vitt a kocsmába, hogy teát igyak. A kocsma a szomszédos Ogubban volt. Tulajdonosa, a gazdag Nyikifor Kulagin mindenféle fűszeráruval kereskedett. A férfiak és a fiatalok szívesen jártak a kocsmába, ahol elbeszélgethettek a világ folyásáról, szerencsejátékot játszhattak, kártyázhattak és okkal, vagy ok nélkül ihattak.

Szívesen teáztam a kocsmában a Moszkváról és Pétervárról okos szavakat ejtő felnőttek között. Mondtam apámnak, hogy mindig vele megyek majd és meghallgatom, mit mondanak a felnőttek. A kocsmában keresztapám fivére, Prohor volt a piacér. Valami baja volt a lábával és mindenki sánta Proskának hívta. Sántasága ellenére szenvedélyes vadász volt. Nyáron kacsákat lőtt, télen nyulat, amiből – főleg szürkenyúlból – akkor igen sok volt mifelénk.

Prohor gyakran vitt magával. A vadászatot nagyon kedveltem. Különösen annak örültem, ha az én hajtásom nyomán lőtte a nyulat. Kacsáért az Ogubljankára vagy a tóra jártunk. Prohor rendszerint nem tévesztette el a célt. A kacsát nekem kellett kihúznom a vízből. Mindmáig szenvedélyesen szeretek vadászni. Lehetséges, hogy ezt Prohornak köszönhetem.

Apám hamarosan újra Moszkvába indult. Elutazása előtt elmesélte anyámnak, hogy Moszkvában és Péterváron nagy a munkanélküliség, és az embertelen körülmények miatt gyakori az elkeseredett munkások sztrájkja.

– Te apa vagy, ne keveredj bele mások dolgába, mert különben a zsandárok téged is elküldenek oda, ahol a madár se jár – mondta anyám.

– A munkások ügye a miénk is – felelte apám -, ahová mindenki megy, mi is odatartunk.

Elutazása után sokáig semmit sem hallottunk róla és nagyon nyugtalankodtunk.

Hamarosan megtudtuk, hogy a cári katonaság és rendőrség január 9-én Péterváron szétlőtte azt a békés munkásfelvonulást, amely a cár elé járult egy jobb életkörülményeket kérő petícióval.

Ugyancsak 1905 tavaszán egyre gyakrabban jelentek meg a falvakban ismeretlen emberek, agitátorok, akik a földesurak és a cári önkény elleni harcra szólították fel a népet.

A mi falunkban ugyan nem tört ki paraszti felkelés, de az elégedetlenség itt is nagy volt. A parasztok tudtak a politikai sztrájkokról, a barikádharcokról és a decemberi moszkvai fegyveres felkelésről. Tudták, hogy a cári kormány kegyetlenül elnyomta a moszkvai és más oroszországi városokban lezajlott munkásfelkeléseket, és hogy a munkásosztályt vezető sok forradalmárt embertelen kegyetlenséggel kivégeztek, erődökbe zártak vagy kényszermunkára küldtek. Hallottunk Leninről, a munkások és parasztok érdekeinek szószólójáról, a bolsevik párt vezéréről, a pártról, amely meg akarja szabadítani a népet a földesuraktól, kapitalistáktól és a cári elnyomástól.

Ezeket a híreket a Moszkvában, Péterváron és más oroszországi városban dolgozó földijeink hozták a faluba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!