(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

I.

1906-ban visszatért apám. Azt mondta, hogy nem megy többé Moszkvába, mivel a rendőrség kitiltotta a városból és csak szülőfalujában tartózkodhat. Nagyon örültem annak, hogy visszajött.

Ugyanebben az évben befejeztem az egyházközségi iskolát. Minden osztályt „kitűnően” végeztem el és dicsérő oklevelet kaptam. A családban mindenki nagyon elégedett volt velem, és persze én is örültem. Az iskola sikeres befejezése alkalmából anyám új inggel ajándékozott meg, apám pedig csizmát varrt nekem.

– Most már írástudó vagy – mondta apám -, elmehetsz majd Moszkvába mesterséget tanulni.

– Hadd maradjon még a faluban egy évig, aztán majd elvisszük a városba kérte anyám. – Nőjön még egy kicsit …

Ősszel tizenegyedik évembe léptem. Tudtam, hogy ez az utolsó ősz a szülői házban. Elmúlik a tél, és azután foglalkozás után kell néznem. Sok volt a házimunkám. Anyám gyakran utazott a városba áruért, apám pedig kora reggeltől késő éjszakáig cipészkedett. Keresete nagyon kevés volt, mert a szegény falubeliek ritkán tudtak fizetni. Anyám gyakran korholta apámat, amiért olyan keveset kért a munkájáért.

Amikor apámnak sikerült többet kapnia egy-egy csizmáért, rendszerint becsípve jött haza Ugodszkij Zavodból. Nővéremmel vártuk az úton, és ő mindig hozott nekünk valami ajándékot, perecet vagy cukorkát.

Télen, ha elvégeztem a házimunkát, igen gyakran jártam halászni, korcsolyáztam saját készítményű korcsolyámmal az Ogubljankán, vagy síeltem a Mihalevszkij hegyekben.

Beköszöntött a nyár. Elszorult a szívem a gondolattól, hogy hamarosan itt kell hagynom a házat, a rokonokat, a barátokat és el kell utaznom Moszkvába. Tudtam, gyermekkorom lényegében végéhez közeledik. Igaz, hogy az elmúlt éveket csak szokásból lehetett gyermekéveknek nevezni, de jobbra nem számíthattam.

Emlékszem, egyik este házunk tövében összegyűltek a szomszédaink. Arról beszélgettek, hogy a gyerekeket Moszkvába küldik. Egyesek a közeli napokban készültek arra, hogy elviszik gyermekeiket, mások még egy-két évig várni akartak. Anyám azt mondta, hogy a vásár után visz el, amelyet nálunk pünkösd után egy héttel tartottak. Ljosa Kolotirnijt már beadták inasnak egy asztalosműhelybe, amelynek gazdája egy falunkbeli gazdag ember, Muraskin volt.

Apám megkérdezte, milyen mesterséget szeretnék tanulni. Azt feleltem, hogy nyomdász akarok lenni. Apám azt mondta, nincs olyan ismerősünk, aki bejuttathatna egy nyomdába. Így anyám elhatározta, megkéri Mihail bátyját, hogy vegyen be a szűcsműhelyébe. Apám beleegyezett, mert a szűcsök jól kerestek. Minden munkára kész voltam, csak hogy segíthessek családomon.

1907 júniusában Mihail Artyemjevics Pilihin, anyám bátyja a szomszéd faluba, Csornaja Grjazba érkezett. Érdemes róla néhány szót szólnom.

Mihail Pilihin, mint ahogy anyám is, szegénységben nőtt fel. Tizenegy éves korában egy szűcsműhelybe adták tanulónak. Négy és fél év múltán mester lett. Mihail nagyon takarékos volt, néhány év alatt összekuporgatott némi pénzt és megnyitotta kis műhelyét. Jó szűcsmester lett, sok gazdag megrendelőt szerzett és alaposan megvágta őket.

Pilihin egyre bővítette műhelyét, nyolc alkalmazottig jutott el, és ezenkívül állandóan négy inast is tartott. Egyiküket is, másikukat is kíméletlenül kizsákmányolta. Így aztán körülbelül ötvenezer aranyrubel értékű tőkét gyűjtött össze.

Ezt a nagybátyámat kérte hát meg anyám, hogy vegyen magához tanulónak. Elment hozzá Csornaja Grjazba, ahol nagybátyám a nyarat töltötte. Amikor hazajött elmondta, bátyja magához rendelt, hogy megismerjen. Apám megkérdezte, milyen feltételeket szabott Pilihin.

– A szokásosat – felelte anyám -, négy és fél év inaskodás, azután mester lesz.

– Mit tehetünk – mondta apám el kell vinnünk Jegorkát Mihailhoz.

Két nap múlva apámmal elmentünk Csornaja Grjazba. Amikor Pilihinék házához közeledtünk, apám így szólt:

– Odanézz, ott ül a tornácon leendő gazdád. Amikor odaérünk hajolj meg és mondd: „Jó napot Mihail Artyemjevics”.

– Nem, azt fogom mondani „Jó napot Misa bácsi!” – ellenkeztem.

– Felejtsd el, hogy a nagybátyád. Ő a jövendőbeli gazdád, s a gazdagok nem szeretik a szegény rokonokat. Vésd ezt jól az emlékezetedbe.

Odaérve a tornáchoz, amelyen fonott karosszékben ült Misa bácsi elterpeszkedve, apám köszönt és kissé előrelökött. Pilihin nem fogadta a köszönését, nem is adott kezet apámnak, hanem hozzám fordult. Meghajolva köszöntem:

– Jó napot Mihail Artyemjevics!

– Szervusz, te legény! Hát szűcs akarsz lenni?

Hallgattam.

– Hát nem mondom, jó a szűcsmesterség, de nehéz.

– Nem fél ő a nehézségektől, kis korától munkához szokott – mondta apám.

– írni, olvasni tud?

Apám megmutatta a dicsérő oklevelet.

– Ez derék! – mondta nagybátyám, azután fejét az ajtó felé fordítva bekiáltott:

– Hé, tökfejűek, gyertek ide.

A szobából jól öltözött és jól táplált fiai, Alekszandr és Nyikoláj jöttek ki, azután pedig maga a háziasszony is.

– Ide nézzetek semmirekellők, hogyan kell tanulni – mondta nagybátyám, dicsérő oklevelemet eléjük tartva ti meg csak trojkán kocsikáztok.

Végül apámhoz fordult és így szólt:

– Hát nem bánom, magamhoz veszem inasnak a fiadat. Erős fiú és okosnak látszik. Itt maradok még néhány napig. Azután Moszkvába utazom, de nem vihetem magammal. Egy hét múlva jön feleségem fivére Szergej, ő majd elhozza.

Ezzel el is búcsúztunk.

Nagyon örültem, hogy egy hétig még a faluban maradhatok.

– Na, hogy fogadott benneteket a bátyám? – kérdezte anyám.

– Ahogy már a gazdák a mi fajtánkat fogadni szokták.

– Teával sem vendégelt meg?

– Még hellyel se kínált. Ő ült, mi meg álltunk, mint a katonák. Haragosan hozzátette még: – Kell is nekünk az ő teája, mindjárt elmegyünk a gyerekkel a kocsmába és iszunk a magunk ötöséért.

Anyám egy perecet adott a kezembe, és elindultunk a kocsma felé …

A moszkvai úti előkészületek nem voltak hosszadalmasak. Anyám egy váltás fehérneműt, kapcát és törülközőt csomagolt be, adott az útra öt tojást meg lepényt. Imádkoztunk, aztán régi orosz szokás szerint leültünk a padra.

– Hát fiam, isten veled! – mondta anyám, és nem tudva türtőztetni magát, keservesen sírni kezdett, miközben magához szorított. Láttam, hogy apám szeme is vörös és arcán könnyek peregnek. Én is majdnem sírni kezdtem.

Csornaja Grjazig gyalog mentünk anyámmal. Ezen az úton jártam azelőtt iskolába és az erdőbe eperért, meg gombáért.

– Emlékszel anyám, hogy ezen a soron, a három tölgy mellett, amikor egyszer együtt arattunk megvágtam a kisujjamat?

– Emlékszem fiacskám. Az anyák mindig emlékeznek arra, ami a gyerekükkel történt. Rosszul teszik a gyerekek, ha elfelejtik az anyjukat.

– Én nem foglak elfelejteni! – mondtam határozottan.

Amikor Szergej bácsival vonatra ültünk, zuhogott a zápor. A vagonban sötét lett. Az egy szál faggyúgyertya alig világította meg a harmadik osztályú kocsi belsejét. A vonat elindult, az ablak mögött feltűntek az erdők sötét körvonalai és a távoli falvak apró fényei.

Korábban nem utaztam vonaton és sohasem láttam vasutat. Ezért ez az utazás nagy élmény volt számomra. Elhagytuk Balabanovo állomást. Hirtelen a távolban kivilágított, sokemeletes épületek tűntek fel.

– Miféle város ez, bácsi? – kérdeztem az ablaknál álló idős férfitól.

– Nem város ez, fiacskám. Ez a narofominszki szövőgyár, Szávva Morozov tulajdona. Ebben a gyárban dolgoztam 15 évig – jegyezte meg szomorúan – most pedig, látod, nem dolgozom.

– Miért? – kérdeztem.

– Hosszú mese lenne … itt temettem el a feleségemet és a lányomat.

Láttam, hogy elsápadt és egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Valahányszor látom ezt az átkozott gyárat, felindulva nézem a szörnyeteget, amely elnyelte az enyéimet.

Hirtelen elment az ablaktól, leült a vagon sötét zugában és rágyújtott, én pedig tovább néztem a „szörnyeteget”, amely embereket „nyel el”, de nem mertem megkérdezni, hogyan is teszi azt.

Hajnalban érkeztünk Moszkvába. A pályaudvar ámulatba ejtett. Mindenki rettenetesen sietett a kijárathoz, könyökkel, kosarakkal, táskákkal, kis ládákkal lökdösték egymást. Nem értettem, miért rohannak így.

– Ne tátsd a szádat – mondta kísérőm. – Ez itt nem falu, jól figyelj mindenre.

Végül kijutottunk a pályaudvar előtti térre.

Egy kocsma előtt, a korai órák ellenére, sokan vásárolták a mézes italt, a lepényt, a májjal, belsőségekkel töltött pirogot és más ételeket, amelyektől az érkezők viszonylag olcsón, új erőre kaphattak. Korán lett volna még gazdámhoz mennünk, ezért elhatároztuk, hogy bemegyünk a kocsmába. A kocsma körül pocsolyák, tócsák és sár, a járdán és a földön részeg csavargók hevertek. Bent hangosan szólt a zene, és én ráismertem a „Zúg, lángol a moszkvai tűzvész” című dalra. Néhány más becsípett vendég hamisan énekelgetett.

A kocsmából kilépve, a Bolsaja Dorogomilovszkaja utca felé indultunk és vártuk a lóvasutat. Ezen az utcán akkor még nem járt villamos, amely csak akkoriban jelent meg Moszkvában. Amikor a lóvasútra felültünk, egy lépcsőn felfelé haladó férfi a nagy sietségben és kapkodásban cipősarkával véletlenül orrba rúgott. Vérezni kezdett az orrom.

– Mondtam, hogy vigyázz magadra! – kiáltotta haragosan Szergej. A bácsi egy rongydarabot adott és megkérdezte:

– Faluról jössz? Moszkvában tovább kell látnod az orrodnál – tette hozzá.

Az állomás előtti tér és a környező utcák nem hatottak rám különösebben.

Kopott kis faházak mindenütt. A Dorogomilovszkaja utca piszkos volt, az út gödrös, s ahová csak néztem, részegek és rosszul öltözött emberek.

Ahogy a város központja felé közeledtünk, a kép egyre változott: nagy házak, szép üzletek, hetyke paripák. Mintha kábulatban lettem volna, alig tudtam felfogni a látottakat és levert voltam. Sohasem láttam egyemeletesnél magasabb házat, kövezett utcát, gumiabroncsos hintókat, vagy ahogy akkor nevezték, úri-bérkocsikat, amelyeket nagy sebességgel röpítettek a gyönyörű orlovi paripák. Nem láttam még ilyen embertömeget sem az utcán. Mindez elképesztett, némán és szórakozottan hallgattam kísérőmet.

Befordultunk a Bolsaja Dmitrovkára (a mai Puskin utcába) és a Kamergerszkij köz sarkán (ma a Művész Színház átjárója) leszálltunk a lóvasútról.

– Ebben a házban fogsz lakni – mondta Szergej. – Az udvaron van a műhely, ott fogsz dolgozni. A lakás főbejárata a Kamergerszkij közről nyílik, de a mesterek és az inasok csak a hátsó udvari bejáratot használják.

– Jegyezd meg jól – folytatta -, ez a Kuznyeckij híd, itt találod Moszkva legjobb üzleteit. Ez a Zimina színház, de oda munkások nem járnak. Távolabb, jobbra az Ohotnij Rjad, ahol zöldségfélét, vadat, húst és halat árulnak. Oda jársz majd a gazdasszonynak vásárolni.

Átmentünk a nagy udvaron és odaértünk az ott dolgozó emberekhez, köszöntünk a mestereknek, akiket Szergej tisztelettudóan kereszt- és apai nevükön szólított.

– Itt van – mondta. – Faluról új inast hoztam maguknak.

– Az a baj, hogy kicsi – jegyezte meg valaki. – Nem ártott volna még nőnie egy csöppet.

– Hány éves vagy, kis legény? – kérdezte egy magas bácsi. – Jól van, kis növésű ugyan, de széles vállú.

– Annyi baj legyen, jó szűcs lesz – mondta kedvesen egy öreg mester. Mint később megtudtam, Fjodor Ivanovics Koleszov volt, valamennyi mester közül a legtapasztaltabb és legtekintélyesebb.

Odébbállva, Szergej minden mestert és inast megnevezett és mesélt róluk.

Jól megmaradtak az emlékezetemben a Misin fivérek.

– Az idősebbik jó mester, de sokat iszik – mondta Szergej -, a fiatalabbik pedig nagyon pénzéhes. Azt mondják, tíz kopejkából reggelizik, ebédel és vacsorázik. Egyre csak saját műhelyről álmodozik. Ez a Mihajlo pedig gyakran iszákoskodik. Fizetés után két-három napig szünet nélkül vedel. Képes arra, hogy az utolsó ingét és nadrágját is eligya, de igazi mester, arany a keze. Ez itt Kuzma – mutatott Szergej egy magas fiúra -, már segéd, és a közvetlen felettesed. Egy év múlva mester lesz. Az a göndör hajú, a Trubino falubeli Grigorij Matvejev, távoli rokonod.

A sötét és piszkos lépcsőn fölmentünk az első emeletre és beléptünk a műhelybe.

Kijött a háziasszony, üdvözölt bennünket és azt mondta, hogy a gazda most nincs itthon, de hamarosan megjön.

– Menjünk, megmutatom a lakás beosztását, aztán majd megebédelsz a konyhában.

A háziasszony aprólékosan elmagyarázta, hogy mi lesz a teendőm mint a legfiatalabb inasnak. A helyiségek takarítását, gazdáim és gyerekeik cipőtisztítását bízta rám. Megmutatta, hogy az ikonoknál hol és milyen mécsest, mikor és hogyan gyújtsak meg stb.

– A többit majd elmondja Kuzka és a vezető mesternő.

Azután Kuzma, a legidősebb segéd ebédelni hívott a konyhába. Nagyon megéheztem és jó étvággyal fogtam az evéshez. De nem ismertem a szokást, mely szerint először a közös nagy tálból csak scsit esznek hús nélkül, a vége felé pedig, amikor a vezető mesternő megkopogtatja a tálat, mindenki kivehet egy darab húst. Mindjárt az elején kifogtam két darabka húst, elégedetten megettem és már kezdtem is halászni a harmadikat, amikor hirtelen olyat ütöttek a számra egy kanállal, hogy rögtön feldagadt.

Megzavart, hogy félnapos moszkvai tartózkodásom alatt már kétszer vertek meg.

Kuzma nagyon jó fiú volt.

– Semmi az egész, ne ess kétségbe. Ha ütnek, emelkedik az értéked – mondta ebéd után.

Ugyanaznap Kuzma elvitt a közeli boltokba, ahová dohányért és vodkáért járok majd a mestereknek. Matrjosa, a szakácsnő (ő a vezető mesternő) megmutatta, hogyan tisztogassam és mosogassam az edényt a konyhában, és hogyan tegyem fel a szamovárt.

A következő nap reggelére leültettek a műhely sarkába és azt mondták, hogy mindenekelőtt a szőrmevarrást tanuljam meg. A vezető mesternő ellátott tűvel, cérnával és gyűszűvel. Megmutatta a varrás technikáját, azután ezt mondta:

– Ha valami nem sikerül, gyere hozzám, majd megmutatom, hogy kell csinálni.

Buzgón fogtam hozzá az első munkafeladatokhoz.

A mesterek pontosan reggel hétkor kezdték a munkát és egyórás ebédszünettel este 7 órakor fejezték be. A munkaidő tehát 11 órás volt, amikor pedig sok volt a munka, a mesterek este tíz, tizenegy óráig is dolgoztak. Ilyenkor a munkaidő meghaladta a napi tizenöt órát. A megszabott időn túli munkáért kiegészítő darabbért kaptak.

Az inasok reggel mindig hat órakor keltek. Gyors mosakodás után rendbehoztuk a munkahelyeket és előkészítettük mindazt, ami a mesterek munkájához kellett. Éjjel tizenegy órakor feküdtünk le, miután kitakarítottunk és mindent előkészítettünk a következő napra. Ugyanitt a műhelyben aludtunk a padlón, amikor pedig nagyon hideg volt, deszkaágyon, a hátsó bejáratnál levő előszobában.

Az elején mindig nagyon fáradt voltam. Nehezen szoktam meg a késői lefekvést. Falun általában igen korán feküdtünk le. Idővel azonban beleszoktam és egykedvűen viseltem el a nehéz munkanapot.

Az első időben nagyon bánkódtam a falu és az otthon után. Visszagondoltam a szívemhez oly közel álló kedves ligetekre és erdőkre, ahol úgy szerettem barangolni Prohorral a vadászaton, vagy ahol testvéremmel epret, gombát és rőzsét szedtünk. Szívem összeszorult, sírhatnékom volt. Arra gondoltam, hogy soha többé nem látom anyámat, apámat, testvéremet és barátaimat. Az inasokat csak a negyedik esztendőben engedték rövid időre haza, és nekem úgy tűnt, hogy ez az idő sohasem jön el.

Kuzma szombatonként esti ájtatosságra vitt el bennünket a templomba, vasárnap pedig reggeli és délutáni misére. Nagy ünnepeken a gazdával mentünk misére a Kremlbe, az Uszpenszkij székesegyházba, néha pedig az Üdvözítő Krisztus templomba. Nem szerettünk templomba járni és valami kifogással mindig igyekeztünk meglépni. Az Uszpenszkij székesegyházba azonban szívesen jártunk, hogy hallgassuk a zsinat elbűvölő kórusát. Az Üdvözítő Krisztus templomban szívesen hallgattuk Rozov főszerpapot. Olyan volt a hangja mint a jerikói harsonáé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!