Bakonyi vihar.
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
2
Megegyeztünk. Ketten alszanak, a harmadik őrködik. Már jól homályosodott a délután. Lavrentyev volt a soros az őrségben.
– Keljetek fel. Fölkelni. Valaki itt mászkál a közelben. – Fegyverünkhöz kaptunk. Hallgatóztunk. Halk lihegést lehetett tőlünk balra hallani. Valaki nehezen kapaszkodik felfelé. Lépte nyomán egy-egy kődarab gurult le zajosan. Ilyenkor percekig csend volt.
– Ki lehet? – kérdeztem izgatottan.
Jung is, Lavrentyev is vállvonogatva jelezte, hogy nem tudják. Már láttuk az illetőt. Sokszor négykézláb kapaszkodott felfelé. Mellettünk elhaladva a hegytetőnek tartott. Valamilyen egyenruha-féle volt rajta.
– Ez szovjet katona – állapította meg Lavrentyev.
– Fogoly, aki szökik. Segítsünk neki.
Elöl Lavrentyev, óvatosan kúszva közelítettük meg. Hirtelen eltűnt a szemünk elől.
– Belebújt valami gödörbe. Észrevett bennünket. Keressük csak meg – biztatott Lavrentyev, aki most már felállva ment tovább, alig néhány lépést. Egy kidöntött fenyő gyökerei mögül felállt a menekülő. Csupa rongy, több hetes szakáll, keze, mint a föld. Szemében égő éhség dúl.
Körülfogtuk. Lavrentyev szólította meg oroszul. Az meg csak hirtelen megmerevedett, kezét az ég felé széttárta, és látszott, hogy örömében vagy ijedtében, meglepetésében kiáltani akart. Lavrentyev egyetlen ugrással ott termett mellette, és erős tenyerét szájára tapasztotta. Együtt zuhantak vissza a fenyőalomra.
Egy fogolyszállítmányból szökött meg. Vonatról. Még a nyár közepén. Azóta bolyong erdőről erdőre. A felkelő nap az egyetlen tájékoztatója. Keletre menni, hazafelét jelent. Szerette volna megtudni, hogy mi kik vagyunk.
– Partizánok?
– Olyasfélék.
– Akkor mellétek állok! Lehet?
– Majd megbeszéljük.
Már kezdett egészen besötétedni, azért iparkodtunk eredeti helyünkre vissza, nehogy az öregnek keresnie kelljen bennünket. Hanem leülni már hideg volt a föld meg nyirkos is. De nem sokáig kellett ácsorognunk. Lentről a lankás aljáról apró nesz jelezte, hogy valaki jön. A fogoly ijedten markolta meg Lavrentyev karját, és mutatta, hogy valaki jön.
– Barát – nyugtatta meg Lavrentyev -, de egyébként, hogy hívnak?
– Vaszilij Ivanovics Grigorjev.
Erősen figyeltük a közeledő lépések zaját.
– Többed jönnek – állapítottuk meg egyszerre.
Pillanatok alatt lehasaltunk a fenyők alá, és tüzelőállást vettünk fel. Lavrentyev a fogollyal és Junggal az út jobb oldalán, a csúcs felől, én meg a baloldalon a lejtő felől rejtőztem, hogy két tűz közé tudjuk venni, ha illetéktelenek jönnének.
A közeledő nesz mind erősebb lett. Aztán mikor a reggeli találkozó helyére értek. Pap bácsi megszólalt.
– Itt kell lenniök!
Szusszanás nélkül lapultunk.
– Kakukk … Kakukk … Kakukk … – hangzott ott előttünk, csendesen, halkan.
Kiléptem az útra.
– Nafene, ne ijeszgess ám – hökkent meg Pap bácsi. – És a többiek?
– Ezek kik? – kérdeztem vissza.
– Hát persze, a sötétben minden tehén fekete, de te jól ismered ezeket.
Már ketten csimpaszkodtak a nyakamba, öleltek, simogattak, babusgattak, mint a megkerült, elveszett gyereket szokás. A Sarvajc Jóska volt az egyik, a másik meg a Sós a Jeruzsálem hegyről. Régi ifik. Most aztán előléptek Lavrentyevék is. Sarvajc és Sós most Jungot ölelgették.
Hanem az öreg Pap hamar észrevette, hogy többen vagyunk.
– Már meg is szaporodtatok?
Gyorsan elmondtuk Vászja történetét.
– Neki is lesz hely? – érdeklődtem Sóstól.
– Nem könnyű. De lesz. Tudod, mostanában ugyancsak szemmel tartanak bennünket.
– Emberek, indulás – adta ki Pap a parancsot. – Erős menetben, mert reggelre bent kell lenni a városban.
Lent a lankás alján egy fatörzsnél megpihentünk. Pap bácsi elegendő enni- és innivalóról gondoskodott, az útra is. Vászja is jóllakhatott. Hónapok óta először. Nyögött is bele aztán az egész éjszakán át, az egész úton. Egy jó darabon az öreg el is kísért bennünket. Innen már Sarvajc vezetett. Hanem Vászja Ivanovics nem bírta az iramot. Lassítani kellett. Sós és Sarvajc belékarolták, úgy támogatták. Mégis nehezen haladtunk előre.
Lavrentyev egyre ösztönzött bennünket.
– Nem mehetünk tovább, elvtársak – jelentette ki Sarvajc. – Így nem érünk be világosodás előtt.
Itt van már a közelben a Suta-malom, ott talán meghúzódhatunk egy napra.
Még egy félórát küszködtünk Vászjával. Most már inkább cipeltük. Aztán Sarvajc megállított bennünket.
– Itt várjatok. Uhu-zok, ha jövök.
A Suta-malom a Séd völgyében a Piszke-hegy lábánál feküdt. Suta nem sokat törődött a malmával. Egy öreg molnárlegénye volt, a félszemű Károlyi bácsi. Az volt a molnár is meg a mindenes is. Asszony nem volt a háznál. A két öreg úgy élt, hogy egész nap sokszor még nem is látták egymást. Mindegyik magának élt. Az öreg Suta egész nap a nagy bibliát olvasgatta. Aztán közben-közben elmondott egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet. Ha nagyon nekidurálta magát, akkor egy Hiszekegyet is. Nagyon készült már a másvilágra. Ott meg mindenáron üdvözülni akart. Az egész nagy házban egyedül lakott. Csak nagy ünnepekre hívott takarító asszonyokat. Ilyenkor egy hétig tartott mindig a nagytakarítás, annyi volt a por meg a pókháló.
Ami munka a ház körül akadt, azt az öreg Károlyi látta el. Ha valaki betévedt őröltetni, akkor is ő nyitotta meg a zuhintót, hogy a nagy kerék forogjon, ő is öntötte fel a garatra a gabonát. Meg elszámolt a vámmal. Ami ideje maradt, azt olvasással töltötte. Az istállóban deszkával elkerített helyen lakott, télen-nyáron. Már húsz éve. Azóta van az öreg Suta szolgálatában. Akkor jelentkezett nála helyre. Könnyen egyeztek. A molnár nem kérdezgette Károlyit, hogy hát honnan, miért, ő meg nem firtatta, hogy mit kap. Azóta élnek egymás mellett. Hanem esténként az istállóban hosszú ideig ég a lámpa. A félszemű Károlyi is olvas. De ha legkisebb szokatlan zaj van az udvar felől, akkor a könyv eltűnik az istálló valamelyik rejtett zugában. Néha a sötétségben látogatói voltak. Mostanában egyik-másik jó néhány napot van nála vendégségben. Hanem erről senki sem tud a környéken. Igaz, hogy a legközelebbi szomszéd is jó félórányira van tőlük.
Sarvajc most is Károlyihoz ment. A forradalom után jött ide valahonnan az Alföldről. Sok embert menekítettek rajta keresztül az elvtársak.
Uhu – uhu – uhu – hangzott egyszer csak váratlanul egész közelről. Sarvajc jött vissza.
– Mehetünk! – De a legnagyobb csendben.
Szántóföldeken mentünk keresztül. Kukoricásban, elszáradt tökindákon bukdácsoltunk. Messziről valahonnan kutyacsaholást hozott a hűvös október éji szél. Mindannyian hirtelen megálltunk. Csak Sarvajc noszogatott tovább bennünket. Deszkapalánk zárta el az utunkat. Valaki állt ott. Valami köszönésfélét mormogott, és kiemelt a palánkból két szál deszkát. Éppen csak hogy átfértünk a két deszka helyén. Aztán ajtócsikorgás. Jó meleg istállószag ütötte meg az orrunkat.
– Mindjárt lesz világosság, emberek. – Ez a vaksi Károlyt akármi legyek – gondoltam. Súgtam is Jungnak. Csak a kezem szorításával jelezte, hogy egyetért.
Az ajtót belülről szokatlanul erősen támasztotta be, aztán valahol egy gyufa lobbant, és egy kis petróleumlámpa mutatta a helyet, hol vagyunk.
– Gyerünk föl, emberek a felső szénapadlásra. Holnap estig el lehetnek ott, ha neszt nem csinálnak. Majd én gondoskodok magukról. Hányan is vannak?
– Hatan – állapítottuk meg hirtelen.
Meredek létrán másztunk fel. Vaszilijt bizony úgy kellett húzni-tolni felfelé. Nagyon jól jön ez az egynapos pihenő számára. Pár perc múlva az öreg Károlyi mászott fel utánunk. Egy egész gömbölyű kenyeret, egy fél tábla szalonnát meg egy fedeles kanna vizet hozott. Szó nélkül tette le. Szó nélkül ment el. Mi meg csak akkor ébredtünk fel másnap délelőtt, amikor az öreg megint megrakodva feljött.
– Ha baj lenne, akkor ezt a két zsúpot itt ki lehet emelni – mutatta. – Esetleg el lehet menni arra. Ott közel az erdő. Ha meg észrevenném a bajt, akkor úgyis erősen köhiteni fogok. De akkor már csak lőjenek. Ha meg csak az orrom fújom, akkor még talán el lehet menni. Ne mindegyik aludjon. Sokat mászkálnak erre mostanában csendőrök is meg katonák is.
Este csak néma köszöntéssel búcsúztunk Károlyitól. Most nem nagyon siettünk, nehogy túl korán érjünk be a városba. Jó nagy kerülőt is tettünk, hogy a Cser-erdő felől, a szérűsökön keresztül tudjunk be menni a házakhoz. Ne kelljen az utcán, egy lépést se tenni. Mindig akadhat egy késői császkáló.
Előbb megállapodtunk, hogy a Sarvajc mankós húga lesz az összekötő. Csak rajta keresztül érintkezünk. Vaszilij egy szállásra került Lavrentyevvel.
Már a második éjszaka vártak bennünket a Csatár utcában. Sebő meg Sarvajc vezetett el bennünket. A kutyák utca hosszat élesen vonítottak. Érezték, hogy idegenek járnak valahol a kertek alatt. Egyik-másik gazda még ki is nézett. Hanem azért mindenki szerencsésen bejutott. Ezt másnap a mankós Sarvajc-lány hozta hírül.
*
Három hét múlva Lavrentyev írást küldött a Sarvajc-lánytól.
– Vaszja és Jung holnapután feladatra mennek.
– Holnap este megbeszélés. Mindenki legyen jelen. Biztosításról gondoskodni.
Foki bácsi, a házigazdám, másnap a feleségét is meg a lányát is elküldte látogatóba a rokonsághoz vidékre. Kellett a hely. Meg jó, ha ilyesmiről az asszonyok nem tudnak.
Tizennégyen jöttünk össze. Foki bácsi másodmagával ügyelt, hogy senki se jöhessen a közelünkbe. Schenk segített neki. Nála fegyver is volt, amit mi is, magunk mellett készenlétben tartottunk. Egyébként mostanában sose váltunk meg tőle.
Vászjára rá se lehetett ismerni. Kihízott. Apró, pörge bajusz kunkorodott az orra alatt. Hetyke magyar parasztgyerek lett belőle.
– Betartani a konspirációs szabályokat – kötötte Lavrentyev Jung lelkére. – Semmi felesleges akció!
Vaszját is kioktatta. – A papírokra vigyázzatok!
Jól éjfélig nyúlt a megbeszélés. Lavrentyev mindenkit pontosan beszámoltatott. A legkisebb részlet is érdekelte. Egy-két dolgot feljegyzett, aztán mindenki új feladatot kapott. Búcsúztunk. Elváltunk. Sokan örökre.
Már bent jártunk a márciusban, amikor Lavrentyev magához hivatott. Csak kettesben voltunk.
– Rövidesen komoly feladatot kapunk. A németek mindent kihurcolnak az országból. Itt a Dunántúlon keresztül. Meg kell akadályozni. Az akciót, az embereket elő kell készíteni. Segítséget is fogunk kapni.
Ekkor szerveztük meg a veszprémi „Hétessek” csoportját is. Salgó, Sebes, Schenk, Sebő, Sóvári, Sarvajc és Sós.
Aztán ötödnap múlva Lavrentyev üzent:
– Előkészíteni a terepet: ugrásra – szólt a parancs. Pontos dátum, óra, perc. Hiúsulás esetén ismétlés, pontosan negyvennyolc óra múlva.
A „Hétessek” mind veszprémiek voltak. Nemigen kellett a térképet tanulmányozniok. A Papodon túl Hárságy-puszta körül van egy elég nagy lankás domboldal. A Pákosztos. Csak azt kell megtudni, mi van Hárságy-pusztán. Nincsenek-e ott fegyveres alakulatok? Különösen német fasiszták vagy nyilasok. Sós és Sebő ment el felderítésre. Holnapra vissza is jöhetnek, addig mi még néhány fővel kiegészítjük az egységet és a felszerelést.
Fegyver, muníció, robbanóanyag volt. Az új kaszárnyából szereztük, ott is voltak embereink. Még néhány zseblámpa és kész a felszerelés. Jöhet a segítség.
Sósék, ha kissé késve is, megérkeztek. Jó hírt hoztak. Csak néhány öregasszony és gyerek van a pusztán. A férfiak az asszonyokkal behúzódtak a faluba. Nem jó ilyen időben fegyverforgató férfiaknak, szemrevaló asszonyoknak ilyen kieső tanyán élni.
Szóval holnapután este fél tizenkettőkor … Addigra mindent előkészíteni. A tisztás három oldalán kell hármunknak elhelyezkedni. Ha jön a repülő, akkor állandóan felvillanó fényt kell adni. A három fény, három ponton egy háromszöget mutasson. Ez a megbeszélt jel.
Másnap délelőtt a félmankós Sebő-lány levelet hozott Lavrentyevtől. Búcsúzott. Új feladatot kapott. Nem lesz velünk az akciónál. Kért, hogy köszöntsem a fiúkat nevében, de csak az akció után. Új rádiós jön a géppel.
Ez volt az első nagyszabású akciónk. Bizony szükség lett volna Lavrentyev tapasztalataira. Az üzenettől melegem lett. Éreztem, hogy megnőtt a felelősségem. Kétségeim támadtak, hogy meg tudok-e birkózni a feladattal, fognak-e rám úgy hallgatni a fiúk, mint Lavrentyevre? De jó lett volna valakivel megtanácskozni! Így egyedül a leggyötrelmesebb.
Másnap kora este ott lapultunk Sóssal és Sebővel egy kidöntött nagy fenyőfa ágai mögött. Sehol semmi mozgás. A pusztán is csak a kéményekből felszálló füst jelezte, hogy van élet.
Lassan sötétedett, lestük az óránkat. Pont nyolckor a tisztás három helyén, egyszerre villant fel három fény. Ez volt a jel, hogy mindenki helyén van.
Aztán félóra múlva még egy jelzés. Ez az ellenőrzés volt. Minden rendben. Most már a perceket is figyeltük, és éreztük, hogy szívünk mindinkább torkunk felé igyekszik.
A márciusi est mindig hűvös volt. A hűvöstől-e vagy egyébtől, de mindhárman vacogtunk. Sebő fogai valósággal ütemre kocogtak.
– Semmi félelem, fiúk – nyugtattam Sóst és Sebőt -, csak nyugalom, hidegvér kell ide – suttogtam, hogy bátorságot öntsek beléjük meg kissé magamba is. Így susogva is bátorságosabb, mint a néma csendben, amikor egy kuvik uhulására úgy rezzentünk össze, hogy majdnem sorozatot adtam le géppisztolyomból, a hang irányába.
Nemsokára két rövid villanás, egymás után háromszor. Parancs: kimenni a tisztásra, a kijelölt helyre. A gép búgása már egészen tisztán hallható, brumm … brumm … brumm … zuhogott bele a vaksötét éjszakába.
Sebő, Sós és Schenk most már mind sűrűbben villogtatták az égbolt felé lámpáikat. A gép már valahol a közelünkben lehet. Sehol egy csillag, egy fény az égen. A vaksötétben a gép valahol ott húzott el felettünk, és mintha az éj sötét párkányán fehér liliomok nyíltak volna, egymás után tizenhárom ejtőernyő jelent meg felettünk.
Mindenről megfeledkezve, botladozva rohantunk elő az erdőből, ahova az ejtőernyősök leszálltak.
Hozzánk legközelebb vagy száz méternyire ért az egyik földet. Mire a lába a földet súrolta, már ott is voltunk. Még az ernyőjét is mi segítettük behúzni.
– A többihez fussanak! Én már rendben vagyok. Hátha másnak kell a segítség.
Sebő ottmaradt, mi meg tovább rohantunk. Az egyik ejtőernyősön segítettünk, akire az ernyője szinte ráborult, úgy húztuk ki alóla. Szovjet ember volt. Nő. Legelőször a sapkája szíját bontotta meg.
– Barátok? – kérdezte oroszul.
– Igen! Mi vártuk magukat.
– Megvan mindenki?
– Még nem tudjuk, hánynak kell lenni?
– Tizenegynek!
– Mi tizenhárom ernyőt láttunk!
– Az a szerelés meg a rádió!
A tisztás alsó szélén volt a találkozó. Mire odaértünk, mi, akik a tisztás legtávolabbi részéről jöttünk, már nagy nyüzsgés volt. Ismerkedtünk. Csak a hangokból, mert a vaksötétben csupán az ejtőernyők habselyme világított.
– Azonnal elásni az ernyőket, vagy ha van hová, más biztos helyre elrejteni! – adta ki valaki a parancsot oroszul.
– Hát bizony ásót nem hoztunk magunkkal – feleltem. Ezt elfelejtettük. Mayer bácsi, aki fiatal korában erdőkerülő volt errefelé, segített ki bennünket.
– Majd én mutatok egy kis barlangot a közelben, oda be lehet hajigálni. Annak, azt mondják, nincs is feneke.
– No, akkor induljunk oda – szólt megint a határozott hang.
– Marja Jegorovna, a rádió rendben?
– Igen, kapitány elvtárs! – válaszolta az általunk kiszabadított ejtőernyős.
– Jelentse azonnal, hogy szerencsésen földre értünk. De nem! Várjon csak! Megvagyunk mindnyájan? Nem hiányzik senki?
– Véseyt nem találjuk! – jelentette valaki az érkezettek közül.
– Emberek, maguk nem találtak valakit még a mieink közül? – érdeklődött most tőlünk.
A nagy nyüzsgésben észre se vettük az ellenség közeledtét, csak amikor már szinte elzúgott felettünk újra a gép. Az ijedelemből még fel sem ocsúdtunk, amikor újra ott volt a másik is, egy pillanat múlva a harmadik is.
Biztos, hogy német gépek voltak. Zúgásukról felismertük.
– Mindegy! – szóltam a fiúk felé. – Előre, fel az erdő széléhez! – És e pillanatban újra felbúgott a repülőgép motorja, de most már gépfegyver-tűz lobbant fel elöl a légcsavarok közül. Ijedtünkben önkéntelenül a földre vetettük magunkat. Csak most vettem észre, hogy a fehér ejtőernyő-selymek messze világítanak. Közben valóságos földesőt zúdított ránk a közelünkbe becsapódó gépfegyver-sorozat.
– Ki a vezetőjük? – érdeklődött a fergeteges tűz közepette a kapitány.
– Én lennék – nyögtem bár senki sem nevezett ki. Még csak nem is választottak!
– Ez most nem érdekes! Mi a terve?
– Menjünk előbb fel a tisztás felső oldalára. Onnan egy csoport vigye el Mayer bácsival az ejtőernyőket. A másik csoport ötszáz méteres körzetben fésülje át a környéket. Keressék meg az elveszett elvtársat. Jól hallottam? Véseyt!
– Helyes, nagyon helyes! – hagyta jóvá a kapitány. – Látszik, hogy maga frontkatona volt. – Kezet nyújtott. Bemutatkoztunk: Kosztya Nyikolajevics Zajcev.
Repülőgépbúgás, gépfegyverropogás zúgott körülöttünk.
– Futás be az erdőbe! – kiáltotta a szovjet kapitány.
Én magyarul ismételtem a vezényszót.
Lihegve értünk a dombtetőre. Mindenünk ottmaradt a tisztáson. Úgy rogytunk le egymás mellé zihálva. Most nem volt hideg a márciusi föld.
– Mindenki megvan? – kérdeztem.
– Marja Jegorovna megsebesült – jelentette Sóvári. – Úgy hoztuk fel Schenkkel.
Kosztya Nyikolajevics már ott térdelt Marja mellett, mire a sötétben odatapogatóztam.
– Baj van – súgta, odahúzva a szájához a fejemet. – Van gyógyszerük, kötszerük?
– Semmi, kapitány elvtárs!
– Nekünk van, de lent maradt a felszerelésben.
– Valakinek le kellene menni érte. Stepán Stepánovics – szólított valakit félhalkan. Egy valóságos óriás emelkedett ki a sötétből.
– Parancs, kapitány – mondta magyarul.
– Mondja meg, hogy menjen le a szerelésemért. Azonnal! – fordult hozzám Zajcev kapitány.
A nagy ember, úgy látszik, tudott azért valamit oroszul, mert már rohant is.
A repülők újra meg újra visszatértek. Egyre sűrűbben, egyre erősebben lőtték a tisztást, és pásztázták végig az erdőt; Valósággal belerezdült az erdő. A golyóktól meg az alacsonyan elhúzó gépek zúgásától.
– Jaj meglőttek, megsebesültem! – kiáltott fel valaki.
Odaugrottam. A Pataki Ferkó volt, akit a napokban szedtünk fel. Az apját tizenkilencben halálra kínozták. Mindig a bosszúra gondolt. Az első szóra ráállt, amikor hívtuk.
Most itt feküdt kiterítve. Sírás fojtogatta a torkomat.
– Ne szólj senkinek – súgtam Sóvárinak -, ráérnek még megtudni!
Lent a tisztás felől a sötétségből, mint valami nagy árnyék közeledett Stepán Stepanovics. Marjához ment. Én is odahúzódtam.
– Kapitány elvtárs – súgtam Zajcev fülébe -, halottunk van.
– Marja is a végét járja. Van rádiósuk?
Hű de jó – gondoltam -, hogy most itt van ez a kis Kovács. Ez tanult rádiózni. Talán használhatjuk.
– Adjátok tovább. Kovács jöjjön ide!
– Értesz a rádióhoz? Tudsz adni-venni?
– Talán.
– Kabátokból sátort csinálni, alatta felállítani a TV 401-et – rendelkezett a kapitány, amíg én Marját próbáltam bekötözni. Alig pihegett. Bal felső karja valósággal szétroncsolódott. A bal mellbimbója mellett is vérzett. Oda is golyót kapott. Csak az óriás reszketett, ügyetlenkedett mellette.
– Hogy hívnak? – kérdeztem tőle.
– Óriás Kissnek. A becsületes nevem Kiss Sándor. Innen Bándról kerültem el még gyermekkoromban.
– Elvtársak! Jönnek! – szólt hangosan valaki.
– Bizonyára Sebesék! Uhuzzál! – utasítottam a mellettem álló Sóvárit. Egy pillanat múlva megjött rá a válasz. Rövid madárcsiripelés. Tényleg ők voltak, de csak ketten.
– Mi van, fiúk? – mentem eléjük. Marját most már az Óriás Kissre bíztam.
– Baj van. Megtaláltuk az elveszett embert. Fent akadt az ernyője egy magas berkenyefán. Nincs az Istennek az az embere, aki fel tudna rá mászni, segíteni. Nem biztos, hogy él! Egyre füttyentgettünk neki, fel is szóltunk magyarul. Egy szót se szólt vissza. Nem is mozdul.
– Kapitány elvtárs, mit tegyünk? – tanácskoztam meg a kérdést Zajcevvel.
– A maga emberei megvannak?
– Egy két ember ottmaradt a közelben.
– Visszamenni értük, azonnal jöjjenek ide. A szerelésekért lemenni, és teljes iramban el, mentől messzebb, nyom nélkül. Holnap reggelre messze kell lennünk. Itt felfedeztek bennünket. Máshol is találunk majd feladatot.
– És a halottak?
– Tudnak valamit tenni?
– A puszta mellett elássuk.
– Salgó, Sóvári vigyétek, temessétek el őket – adtam ki az utasítást.
– És a sebesült?
– Azt visszük!
– Kapitány! Kapitány! – ugrott a kis Kovács Zajcev nyakába. – Jelentkezett a „csajka”! Gyerünk … gyerünk … a rádióhoz!
– Egy óra múlva indulás – rendelkezett Kosztya Nyikolajevics, amikor a rádiótól visszajött.
Egy óra múlva útra készen álltunk. Az Óriás Kiss, mintha egy csecsemőt emelt volna fel, úgy vette karjába Marját. A rádiót Schenk kötötte a hátára. Mayer bácsiék is elrejtették az ejtőernyőket. Huszonheten indultunk el. Két veszteségünk már van. Pataki és az ejtőernyős Vésey. S mi lesz Marja Jegorovnával?
– Hova? – kérdezte a kapitány. – Van valami terve?
– Csakis a Gyergyám-út felé, aztán Kőrisgyőr, Tündérmajor, Kardos-rétnél átmegyünk a vasútvonalon és onnan fel Csesznek felé. Próbáltam a sötétben az útirányt megmutatni.
– Messze kell érnünk, nagyon messze, mert különben reggelre körülfognak bennünket.
Az Óriás Kiss nyögött a terhe alatt, de egy méternyit sem maradt el.
Bizony már jól pirkadt, mire egy percnyi pihenés nélkül Kőrisgyőrt megkerültük, és a Gerecse partjához értünk.
Szinte végigvágódott mindenki a nedves füvön. Még arra se volt erejük, hogy a patakhoz menjenek inni. Pedig egész úton vízért sóhajtoztak.
– Jó kis menet volt – állapította meg Mayer bácsi, aki közöttünk a legfrissebb volt. Elkérte a kapitány kulacsát, mert nekünk még ez sem volt, és sorba megitatta a társaságot.
– Kapitány elvtárs! Marja halott! – ordított fel az Óriás Kiss.
Odaugrottam. A kapitány is. Marja szép kék szemei úgy tekintettek fel az egyre világosodó égre, mintha csak keresnének valakit. Az arca viaszsárga volt. De a szeme… A szeme, mintha csak élne. Aranyhaja a pilótasapka alól a homlokába hullott.
– Marja! Marja! Marja Jegorovna! – nyögte az Óriás Kiss. – Marjácska, csak egyet, még csak egyet lélegezzél, még csak egyet, még csak egyszer nézz rám Marja, Marjácskám! – az óriás odarogyott Marja holtteste mellé. Úgy vettük körül őket lehajtott fejjel.
– Emberek! – tartotta fel magasba kezét a kapitány. – Elvesztettük a legkedvesebbet! Bosszút Marjáért! Bosszút a ti embereitekért. Halál a fasisztákra! Tisztelegj!
A patak mentén egy meredélyes partot kerestünk, odafektettük a part alá Marja Jegorovnát, előbb kövekkel borítottuk be, azután rádöntöttük a magas partot. Keserves temetés volt. Éppen csak hogy valamelyes föld takarta.
– Isten veled drága Marja Jegorovna. Még meg se ismertünk, és máris elvesztettünk. Biztos öröm lett volna veled dolgozni, veled harcolni. Most az öröm helyett bánatot okoztál nekünk. Isten veled! – Így búcsúztatta Sós Marja Jegorovnát, és szétszórta sírján azt a maroknyi hóvirágot, melyet a kis Próder meg a rádiós Kovács sebtiben szedtek.
Még egyszer tisztelegtünk, és a kapitány parancsára továbbindultunk. Az Óriás Kiss noteszébe helyszín-rajzot készített. Közel a patak partján egy vastag törzsű vadkörtefa állott, onnan mérte be hatalmas lépéseivel a távolságot, és két szál ibolyát helyezett a sírra, fejfa helyett. A nagy darab ember csendesen zokogott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
