Bakonyi vihar.

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

3

Kerek két nap kellett ahhoz, hogy a Gerecse partjáról Pálihálás alá érkezzünk. Csak éjjel mozogtunk. Nappal nagyon veszedelmes volt. A szaggatottan erdős vidéket keresztül-kasul járták a katonai csapatok. Ha a közelben voltak, olyankor egy-egy sűrű, bokros, sötét részen húzódtunk meg.

A bokrok alján, a csalit tisztásán bóbiskolt a szűzfehér hóvirág, és a nap felé fordította tágra nyílt kék szemét az ibolya. Jó volt, hogy ilyen virágos, illatos volt a csalit. A márciusi éledő nap – mely már fényben fürösztötte a mezőt, és áthatolt az erdő sűrűjében is – meg a sok virág meg a sok fű, a virágillat elterelte a figyelmünket. Nagyon jó volt ez most. Az éhség is kikezdett velünk. Pálihálás felé is épp emiatt jöttünk. Havas főerdész rendes ember hírében állott. A németeket gyűlölte. Talán tudunk valami segítséget kapni tőle.

Megint csak Sóst és Mayer bácsit küldtük ki felderítésre. Hamar visszaérkeztek. A puszta, német megszállás alatt van. Havas főerdész családostul elmenekült. Igen sok a katonaság. Az egyik erdészné azt beszélte, hogy a partizánok ellen készülődnek. Az összes puszták, az erdészházak zsúfolva németekkel.

– No, akkor isten legyen irgalmas nekünk.

Zajcev rádión jelentette a helyzetet.

– Kivágni magunkat – volt az utasítás.

– Aki fél, az hagyja itt a felszerelését, és valahogyan szivárogjon el. Van valaki, aki el akar menni? – tette fel határozottan a kérdést a kapitány. Senki sem felelt.

– No, rendben, akkor az éjszaka megint hosszú marsot vágunk ki. Nagyon halkan kell mennünk, át kell suhannunk a németek között. Mayer bácsi vezet bennünket. Pálihálás és Tündérmajor között kell a vonalon áttörnünk. Az a fő közlekedési útjuk, ott legkevésbé számítanak ránk.

Amint bealkonyodott, szedelőzködtünk. Éles kanyarral Pálihálást megkerülve, egyenesen északnak vettük az irányt. Jó, erdős területen mentünk át. A géppisztoly mindegyikünk kezében lövésre készen. Halk pisszenés „álljt” parancsolt. Egy újabb pisszenésre, amilyen gyorsan csak tudtunk, átszaladtunk az országúton.

Kosztya Nyikolajevics és az Óriás Kiss ott álltak az országút szélén, és mindenkit felsegítettek a meredek töltésen. A másik oldalon már vígan gurultunk lefelé. Már csak néhányan voltunk túl az országút töltésén. A Tündérmajor felől hirtelen, egészen váratlanul gépfegyver-sorozat söpörte végig az országutat. Szinte egy pillanatra sem hagyták abba a tüzet. Sőt! Még egy gépfegyver segített bele a tűzbe.

– Azonnal felfejlődni harchoz! Hatan a jobboldalt fedezzék Sós vezetésével. Sebes harmadmagával előremegy kétszáz métert, ott vesz fel harcállást – adtam ki az utasítást.

A két gépfegyver tüze kissé alábbhagyott. A felvillanó fények jelezték, hogy igen közelről lőnek bennünket. A pillanatnyi csendben az Óriás Kiss kolosszus teste jelent meg görnyedve a töltésen, és egy pillanat alatt mellettünk huppant le a földre.

– A kapitányt is át kell segíteni – nyögte ki.

Agyamban a gondolatok gyúrták, kergették egymást.

Tüzeljünk-e vissza vagy várjunk? Felfedeztek-e bennünket, vagy csak néhány félős, ijedt német vaklármája-e ez az erős tűz?

A tűz sem nem erősödött, sem nem lanyhult, egyéb mozgás sem volt.

– Sarvajc és Salgó, van-e bátorságtok megközelíteni és ha lehet elnémítani a németeket? – kérdeztem a két fiútól.

Azok válasz helyett elindultak. Úgy kúsztak, mintha hetekig gyakorolták volna. Izgatottan vártuk, lestük, mi lesz. És egyszerre csak az úttesten fent, hason csúszva megjelent Kosztya Nyikolajevics Zajcev kapitány. Már majdnem az út innenső szélén volt, amikor hirtelen felordított, szinte feldobta magát, és máris zuhant vissza az útra. Kirohantunk az erdőből, a töltésen felkúszva húztuk le Zajcevet az útról. Már halott volt.

– Te Kiss! – szóltam az Óriás Kisshez.

– Itt nem hagyhatjuk. Add át a rádiódat, és vedd a hátadra Kosztya holttestét. Vigyük beljebb. Valahol csak eltemetjük.

Amíg Kosztya Nyikolajeviccsel voltunk elfoglalva, fel sem tűnt, hogy közben a két gépfegyver elhallgatott, Csak amikor újra lőállást vettünk fel, tűnt fel a csend.

Mi lehet? Feszültek pattanásig az idegeink.

Valahonnan apró neszt, gallyrecsegést, lábdobogást hallottunk.

– Ez három személy – állapítottuk meg a lépések üteméből. – De hiszen csak ketten mentek el. Kik lehetnek? – kezünk a géppisztoly ravaszán. Nem adjuk olcsón magunkat.

Egyszer csak halk pisszegést hallottunk. Ez a mieink jele, de ki a harmadik? Vagy tévedtünk volna? Nincs itt valami baj? Sajnos, már nem volt Zajcev, akivel megtanácskozhattuk volna. Egypár perc múlva újra, most már sűrűbben ismétlődött a jel. Schenk visszapisszegett, és a sötétből három alak tűnt fel. Elöl Sarvajc, hátul Salgó és köztük egy német katona, vállán gépfegyverrel.

– Kettőt elintéztünk. Ezt az egyet elhoztuk – mutatott a németre, akinek szája zsebkendővel volt betömve -, a többi elfutott.

– Zajcev elesett – újságoltam Sarvajcnak és Salgónak, amikor azok jelentették feladatuk végrehajtását.

Hajnalfelé három oldalról is gépfegyver-tűz fogadott bennünket. Parancsszó nélkül kör alakú védelmet vettünk fel. Nem lőttünk vissza, mert mi nem láttunk senkit sem. A torkolattűz is csak egy-egy pillanatra villant fel, hol előttünk, hol jobbra, hol balra. Erősen világosodott. Csak a fák nyújtottak valami védelmet. Azok sem sokat, mert nemcsak elölről, hanem két oldalról is lőttek bennünket, és a tüzelés egyre erősödött, egyre közelebb jött.

– A fiúk azt tanácsolták, hogy kezdjünk mi is lőni – súgta valahonnan egy elvtárs az ejtőernyősök közül.

– Nem lehet, kevés a töltény! Majd ha már egészen közel lesznek.

Egyszerre csak gyanús mozgást láttam. Mintha csak visszavonulnának. A fáktól fedezve kúsztak visszafelé a németek. Egyik-másik meghajolva futott hátra.

Majdnem kitört belőlünk a győzelmi hurrá!

– Lehetséges, hogy egy puskalövést sem adtunk le, és megfutamodnának? Nem, itt valami csel van.

Négyen tanácskoztunk egy kidőlt fa gyökerei mögött, amikor váratlanul pusztító aknatüzet kaptunk. Pillanatok alatt nyögött, recsegett minden. Pokoli volt! Húscafatok röpködtek, vér fröccsent. Jajtól, nyögéstől, üvöltéstől, robbanástól volt hangos az erdő. A fogoly németet, aki ott lapult köztünk, a szemünk láttára tépte cafatokká egy telitalálat. Az Óriás Kisst az ördög szállta meg. Gépfegyveréből le-leadott egy-egy rövid sorozatot, és közben kézigránátokat hajigált. Úgy üvöltött, mintha legalább egy század lennénk.

– Futás balra! – ordítottam el magam. Dübörögve csörtettünk előre, hol itt, hol ott bukott el közülünk egy ember. Csak pár száz métert futhattunk, amikor elölről is tüzet kaptunk.

– Tüzelj! Lőjetek! – ordítottam a parancsot.

Az aknatűz követett bennünket, és a tüzelés egyre gyengült a mi oldalunkon. Az Óriás Kiss még mindig ordított, de mindig ritkábban lőtt már.

Erős ütést éreztem egyszerre a bal karomon. Megsebesültem. A géppisztoly kiesett kezemből.

Egy sátoros teherautón tértem magamhoz. Mellettem hárman feküdtek. Sebes, Mayer bácsi és a kis Próder-gyerek. Az autó oldalának támaszkodva az egyik ejtőernyősünk ült. Feje bekötözve, keze felkötve. Éreztem, hogy a kezem be van kötözve, nekem is. Éktelenül fájt. Szomjas voltam. A kocsi hátuljában két fegyveres német ült egy pádon. Beszélgettek. Megpróbáltam kicsit felülni.

– Mi van? – intettem az ejtőernyős felé. Ép kezével intett, hogy csendben legyek. A két német valami édeskés katonadalt dudorászott. Mellettem Sebes is mozgolódott.

– Mi van – súgta hozzám -, elvesztünk? – Szemmel mutattam a németekre.

A kocsi éktelen tempóban vágtatott. Dobált, rázott bennünket. A lelkünk majd kiesett. Ép, jobb kezemmel megszorítottam Sebes kezét.

– Bátorság, komám! – súgtam neki. – Talán még nincsen minden elveszve. – Az egyik kanyarban jobboldalamra fordultam, és az egészséges karomra könyököltem. Tóth a Próder-gyereken próbált segíteni.

– Halott – intett a szemével. – Befejezte – mutatta a kezével. A teherautó egyszer csak elkezdett táncolni, jobbra-balra nagyokat billent.

Mikor újra magamhoz tértem az ejtőernyős kispesti Tóth és egy ismeretlen magyar katona próbáltak kiszabadítani a kocsi roncsai közül. A sebesült karom szorult be.

– Vágjátok le – könyörögtem Tóthnak. – Lőjön agyon – nyögtem a katonának. – Ne hagyjon szenvedni.

– Azt nem, pajtás! Mindjárt kiszabadulsz – s nagy erőfeszítéssel annyira meglazította a roncsokat, hogy Tóth egyetlen rántással kiszabadította karomat.

– Most aztán tűnjetek el gyorsan – sürgetett a katona bennünket.

– És a többiek? – érdeklődtem.

– Azokon már senki sem segíthet. A németekben sincs sok lélek. Menjetek, én is eltűnök, mert ezért kinyírnak.

– De hol vagyunk?

– Valahol Palota közelében.

A katona, egyenesen bevette magát az erdőbe. A roncsok között ott kandikált ki az öreg Mayer bácsi szétzúzott feje és Sebes kettévált teste. A két német az árokpartra volt kiterítve.

– No, akkor gyerünk mi is – nógattam Tóthot. – Itt már nem tudunk segíteni.

Letértünk az országútról, de vele párhuzamosan mentünk előre, bokrok, csalitok között. A lábam égett, mintha parázsban tartanám, a fejem szédült, a karomat nem is éreztem. Tóth támogatott. Messziről feltűnt Várpalota.

– Oda kell jutnunk – mondtam Tóthnak.

– Ott vannak elvtársak, azok majd segítenek.

Ránk esteledett, mire a község alá értünk. Romokban volt. A nagy romhalmazban egy kis vityillóból apró fény szűrődött ki.

– Be kell mennünk – mondtam Tóthnak -, nem bírom tovább!

– Én sem – vallotta be Tóth, kinek fejéből a kötésen keresztül apró vércsíkok csordogáltak az arcán végig.

– Jézus-Mária! – sikoltott fel egy öreg nénike, mikor kopogás nélkül benyitottunk az ajtón.

Csak harmadnap múlva tértem eszméletre. Egy földre vetett szalmazsákon feküdtem. Mellettem Tóth ült. Vigyázott rám.

– Hála isten, csakhogy észhez tértél – nyögött fel.

– Már bizony azt hittem, hogy neked is véged. Én jól gyógyulok. Iparkodj te is lábra állni. Nem sokáig lehetünk itt, mert felfedeznek. A mama sem bírja már sokáig az ennivalóval.

Másnap reggel talpra álltam. Még szédült a fejem, a gyomrom meg kóválygott, erőm is alig volt, azért csak felálltam fekhelyemről. A mama kimosdatott bennünket. Még a kötésünket is kimosta.

– Kovács vagyok – nyitott ránk egy bányászlámpás, sapkás ember.

Mi is mormogtunk egy nevet.

– Nem fontos. Maga – mutatott rá Tóthra — most már úgyis Rozó lett, magát meg – ez nekem szólt- mostantól Bruchnak hívják. Itt a bányászkönyvük. Ha tudnak, már indulhatnak is. Ezeket a lámpásodat meg fogják kézbe. A felsőmezőben dolgozunk. Ezt jól jegyezzék meg. A nevüket is meg a születési évüket is, no, meg hogy hol születtek, azt is tanulják meg.

A mama két karaj zsíros kenyeret csúsztatott a zsebünkbe, mikor száz ölelés közt búcsúztunk tőle, köszöntük a jó szívét.

– Áldja meg az Isten erővel, hosszú élettel.

A bányász, aki értünk jött, levezetett bennünket az inotai útig.

– Ne az országúton, hanem fent a hegyoldalon menjenek végig. Lehetőleg a cserjés alatt, északkeletnek. De Bakonykútra ne menjenek be. A falu alatt van egy kőkereszt, onnan jól látják Iszkaszentgyörgyöt. Van ott egy dűlő is. Azon menjenek le a faluba. Mindjárt a falu szélén a második ház jobbra, oda menjenek be. Megismerik, mert cseréptetős. A többi nádfedeles. Gáspár bácsit keressék. Mondják, hogy a bányától hoztak üzenetet. A Bauer Béla üzeni. Ha azt válaszolja: „Hát akkor kerüljenek beljebb” akkor szabadon beszélhetnek. Majd ő továbbítja magukat.

– Hát ha megéljük, megköszönjük magának is – búcsúztunk a bányásztól.

A házra könnyen ráismertünk. Szerencsénk is volt, mert Gáspár bácsi éppen az udvaron szöszmötölt valamivel.

– Keserű Gáspár – rázta meg kezünket bemutatkozásként, amikor megmondtuk, hogy őt keressük éppen.

Három nap pihentünk Keserű Gáspár rokkant vájár lakásán, illetve padlásán. Jó komótos pihenő volt ott. Mások is használhatták már.

– Maguk csak pihenjenek. Én majd megszervezem a dolgot. Papírokat is hozok.

– Valami szerszám is kellene – mondtam, és mutattam, hogy fegyverről van szó.

Hanem harmadnap délelőtt szűk lett a padlás. Az udvarra egész szakasz katona telepedett be. A nagy zsibongásból csak egy-egy hangosabb szó hallatszott: – Szakaszvezető úr! – kiáltották. Vagy: – Hé! Tizedes!

– No, még az a szerencse, hogy magyarok – jegyeztem meg. Ezekkel talán könnyebben tudunk szót érteni. Az a kérdés, hogy az öreg hogyan viselkedik.

– Figyeled? – szólt Tóth – már jönnek is.

A széles kémény mögé lapultunk. Nem mintha ez segítene, de a magunk fajta frontkatona rögtön fedezéket keres, ha veszélyt sejt.

Kivágódott a padlás ajtó. Éles fénycsóva csapódott végig a padláson.

– Fegyver nincs náluk? – kérdezte valaki.

Az udvarból jött a felelet. Nem értettük, de a rokkant Keserű hangja volt. Egy pillanatra felrémlett bennünk: feladott bennünket az öreg.

– Mit tegyünk? – súgta Tóth.

Intettem, hogy hallgasson. Aztán erősen nyomtam befelé az eresz alá, mert az ajtóból benyomódó fénycsóva pont mellettem futott neki a hátsó tűzfalnak.

– Emberek, jöjjenek elő! – szólt az ajtóból valaki.

– Barátok vagyunk.

Szemünk összevillant: aztán intettem. Megindultunk az ajtó felé.

– Úgy is mindegy – súgtam Tóthnak. – Védekezni úgysem tudunk. Az ajtó világosságában egy magyar szakaszvezető állt. Fegyvertelenül. Kezet nyújtott. Valami köszönésfélét mormoltunk. Aztán tanácstalanul álltunk, és vártuk, hogy mi lesz.

– Nyugodtan jöjjenek le – intett fejével az udvar felé. – A mi embereink.

A mi szóra egyszerre föloldódott bennem a szorongás. Így ezt tényleg csak a mieink használják. Ha meg így van, akkor nincs tovább mit tartani tőlük. Intettem Tóthnak. A szakaszvezető után ereszkedtünk le a padlásról.

Lent az udvaron tucatnyi katona vett körül bennünket. Az öreg Keserű is ott volt.

– Segíteni jöttek maguknak – igyekezett megnyugtatni bennünket.

A szakaszvezető intett, hogy menjünk be a lakásba. Ott az első szobában halomban katonaruhák voltak a díványra szórva.

– Öltözzenek át. Sebesült katonák lesznek. Van papír is róla. Egyenesen Pestre visszük magukat.

A hosszú Tóthnak bizony kicsit rövid volt a nadrág. Nekem meg a sapka csak úgy kackiásan kényszeredett a fejemre. A zubbonyt fél karra vettem fel. A másik karomat erősen befáslizták, és felkötötték a nyakamba. Ideje is volt a sebet kicsit tisztába tenni. Csúnyán gennyesedett. A Tóth fejére jó nagy kötés került.

– Itt vannak a papírok – nyújtott át egy csomó írást a szakaszvezető.

Hát bizony a fényképek nem nagyon hasonlítottak ránk.

– Egy sebesültnél ez nem is csoda – válaszolt, amikor figyelmeztettem erre.

– Emberek, indulás! – adta ki a parancsot a mi szakaszvezető barátunk.

Ekkor vettük észre, hogy az utcán vöröskeresztes sátoros katonai teherautó áll.

Nagy köszönések közepette búcsúztunk Keserű Gábortól, aki csak fél füllel figyelt ránk, mert a szakaszvezetővel volt nagy suttogásban.

A kocsira a katonák segítettek fel bennünket.

– A sebesültek az első lócára – rendelkezett a szakaszvezető.

Mindjárt közvetlenül a sofőrülés után helyezkedtünk el. A többiek mögöttünk.

– Agárdot kerüljék ám ki – szólt fel még az öreg Keserű. – A túlsó oldalon menjenek.

Nagy bizonytalanságban ültünk jó darabon át. Mi nem akartuk elkezdeni a beszélgetést. A szakaszvezetőben már hittünk, de nem tudtuk, hogy hányadán állunk a többiekkel.

– Tizedes! – szólt valakinek hátulról előre a szakaszvezető. – Aztán gondoskodjon ám a betegeinkről.

– Nincs valamire szükségük az elvtársaknak? – szólt most közvetlen mögöttem az egyik katona. Úgy látszik, ez volt a tizedes.

Most megint elhangzott egy szó, ami tovább erősítette bizalmunkat.

Kik lehetnek ezek? Miféle katonák? – keringtek a gondolatok bennem. – Elég könnyen ráálltunk a hívásukra. Igaz, hogy nem mentünk volna sokra valamiféle igazolgatással. Ilyenkor a hang árnyalatából kellene megérezni, hogy barát-e vagy ellenség.

Az elvtárs szóra nem a tizedesre, hanem Tóthra néztem először. Gyengéden megnyomta az oldalamat a könyökével.

– Köszönjük, megvagyunk – válaszoltam kettőnk helyett is a tizedesnek.

Megint csak nem akaródzott a beszéd folytatása. Hiszen ha én kérdezek, nekem is felelni kellene egyre-másra. Azt pedig miért tudják pontosan, hogy mi kik vagyunk. Körülbelül úgyis sejtik. De az más, mint tudni. Én is csak sejtem, hogy kicsodák, de pontosan nem tudom.

Közben elálmosodtam. Tóth vállára hajtottam fejem, úgy szundikáltam.

Az autó fékcsikorgás közben, hirtelen megállt.

– Mindenki leszállni! – hallottam az erélyes parancsot.

A tizedesre néztem, az intett, hogy maradjunk.

Hátul a katonák kászálódtak lefelé. A szakaszvezető is lent állt.

Magyar és német csapatcsendőrök vették körül őket. A csendőrök nyakában nagy félhold alakú réztábla lógott. A szakaszvezető erélyesen, hangosan magyarázott.

– Ne tartsanak fel bennünket. Két sebesültünk állapota súlyos. A betegek is nehezen vannak.

Az egyik csendőr odalépett a kocsihoz, és megkérdezte a legközelebb ülő katonát.

– Neked mi bajod?

– Őrmester úrnak alássan jelentem vérhas – meggörnyedve próbált felállni, egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal a fenekét fogta.

– No, mozogjanak … mozogjanak akkor! – utasította felszállásra a szakaszvezetőt és a többieket. Még segített is nekik.

Száz méterre se lehettünk a veszedelmes helytől, amikor olyan fergeteges nevetés harsant föl a hátunk mögött, hogy ránk is átragadt.

– Perényi! Neked színésznek kellene lenned, ha ezt a mundért leveted. Még nekem is majd megszakadt a szívem, ahogy megjátszottad a beteget – nevetett tele szájjal a szakaszvezető.

Jókedv, hangos beszéd, tréfálkozás váltotta fel az eddigi csendet, komorságot.

Valahol a balatoni országút betonján mehettünk, mert a kocsi simán gördült.

A vidám jókedv nem csendesült, de egy szó se esett róla, hogy kicsodák, micsodák. Igaz, hogy minket sem kérdezgettek.

Úgy gondoltam, hogy ami eddig történt elég bizonyíték arra, hogy jó kezekben vagyunk.

Hanem azért, amint forgolódtam, észrevettem, hogy ahányan vannak, annyi színű volt a parolijuk.

– Furcsa alakulat a maguké. Mint a szerzetesek, mindegyik más színű csuhát hord! Maguk meg a parolijukkal színeskednek?

A tizedes felugrott, úgy nézett szét a kocsiban.

– Hű, a szentségit! Ezzel aztán lebukhattunk volna. Pentz! – ez a szakaszvezetőnek szólt. – Új mesét kell kitalálni. Magának jó szeme van, hogy észrevette – dicsért meg a tizedes.

Az új mesét már közösen költöttük. Mondatról mondatra kerekítettük. Nehéz volt, mert a mesének és a papíroknak egyezniök kellett.

Már-már készen is voltunk, amikor a kocsi megint hirtelen fékezett. Megállt.

– A régi mese maradt – szólt be a kocsiba a szakaszvezető, és már ugrott is le, hogy kivédje az újabb igazoltatást.

Most könnyebb volt a helyzet. Egy magyar főhadnagy protezsálta fel a feleségét. Pentz, a szakaszvezető váltig bizonygatta, hogy nem lesz jó ez, hiszen súlyos sebesültjeink is vannak, esetleg ragályos betegek is.

– Őnagysága nem fogja bírni a betegek között – vágta ki utolsó aduját Pentz.

– Helyet csinálni! Nincs beszéd tovább! – ordított most már a főhadnagy.

A fiúk összébb húzódtak, és Pentz is megadta magát.

– Tessék – segítette fel a hölgyet, aki a vérhasas Perényi mellé ült.

A kocsi elindult. A főhadnagy és felesége búcsú nélkül váltak el. Különös oka lehetett a főhadnagynak, hogy a hölgyet felerőltesse.

Hanem két perc múlva őnagysága ki akart ugrani a kocsiból, mert Perényi olyan jelenetet rendezett, hogy edzett gyomor kellett elviselésére. Egy kicsit a többiek is belesegítettek. Őnagysága könyörgött, hogy álljunk meg, tegyük le.

Néhány kilométeren át a főhadnagy úr szigorú parancsára hivatkozva marasztaltuk. De amikor biztosított bennünket; ő majd elintézi, hogy bajunk ne legyen – megállítottuk a kocsit, és lesegítettük. Valahol a puszta országúton, ahol egy teremtett lélek se volt a közelben, köszöntünk el tőle. Alig érte lába a földet, a kocsi nagy iramban tovaindult, mi meg viharos nevetésbe törtünk ki, és szívből ünnepeltük Perényit.

– Azért a mesét jó lesz tovább kerekíteni – csendesítette le a jókedvet Pentz szakaszvezető. – Igaz, hogy egy óra múlva Pesten leszünk, de addig sem árt, ha pontosan feleletet tudunk adni, minden kérdésre.

Azért nevetés egyszer-másszor még fel-feltört a fiúkból. Fiatalok voltak. Vidáman, derűvel nézték még a nehezét is az életnek.

– Pesten vagyunk – szólt be a kocsiba a szakaszvezető, amikor a kamaraerdei városi vámépület előtt elhajtottunk.

A Horthy-hídon mentünk keresztül. Aztán az Üllői út, Kerepesi út. Kőbányai út.

Valahol kapu csikordult, és gépkocsink befordult egy nagy zárt épület udvarára.

– Megérkeztünk – szólt előre a tizedes. – Itt csak a mieink vannak. Az egész alakulat a miénk.

*

Még aznap civilbe öltöztem, s a 28-as villamoson igyekeztem be a városba. Csuti János villamoskalauz papírjai lapultak a zsebemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!