(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)

3

 

Felálltunk, hogy búcsút mondjunk a kellemes pihenőhelynek. Még egyet ittunk a borvizes forrás hűs vizéből.

— Éppen úgy pezseg, mint a Lápossyné murcija azon az emlékezetes születésnapon — jegyezte meg keserű mosollyal Kővári. — Hogy a fene ette volna meg ezt a bús életet. Nem elég, hogy annyi bajunk van. Még a régieket sem tudjuk elfelejteni.

— Magát nyilván jobban érdekli, mi lett a máléföldekkel. Mert folytatása lett annak a históriának is. Elmondom. Van még elég időnk. Messze van még a betyárcsárda.

— A máléföldekért tovább dúlt a harc. Arról én már Kolozsvárott értesültem, ahol tanultam. Azért jogot, mert ott lehetett mezeizni. Biztos így volt Pécsett is. Ezt nem kell részleteznem. A fő gondom nekem akkor nem a tanulás volt, hanem az, hogy miből fogok élni, mint egyetemi polgár.

— Megcsinálhattam volna én is a szerencsémet, mint sokan mások akkoriban. Bár a jobb állásokat inkább az anyaországiak halászták el, az „ejtőernyősök”, így hívtuk őket.

— Volt nekem egy osztálytársam. Máramarosszigeten jártunk együtt gimnáziumba, még a románok alatt. Unokaöccse volt ennek a Dégenfeld bárónak, az itteni földesúrnak. Dönci — így hívták a barátomat — még nála is több volt, született gróf. A címét azonban akkoriban sohasem használta, sőt le is tagadta. — Mire a családfa, ha nincsen tűzifa — mondogatta. Dönci semmiben sem különbözött tőlünk. Jól tanult, hogy megkaphassa az ösztöndíjat, amihez neki is szegénységi bizonyítványt kellett benyújtania, éppúgy, mint nekünk.

Egy este, negyvenben, csak beállít a „Jóskába” — a diákotthonba — Dönci, irhabundában, asztrahánprémes kucsmában. Áradt belőle a parfüm, mintha egy egész drogériát hozott volna magával.

— Nem hozzám jött — mondta —, hanem értem. Nagybátyjának, báró Dégenfeld Lipótnak személyi titkárra van szüksége. Engem ajánlott be, volt osztálytársát. A báró látatlanban beleegyezett, mikor meghallotta, hogy Nagypetribe való vagyok. Szedhetem is a cuccom vagy akár ott is hagyhatok mindent a Jóskában. Lesz annyi fizetésem, amiből újat vehetek. A munkától ne féljek. Az öreg délre már teljesen leszopja magát, attól kezdve alszik vagy bóbiskol. Egyre azonban vigyáznom kell. Ne maceráljam az ivás miatt, és semmiképpen se akarjam leszoktatni a tütüről, mert akkor menten elkerget.

Megkérdeztem, miből él az öreg. Azt tudtam, hogy őt se vetette fel a jólét a bécsi döntés előtt. Dönci nem köntörfalazott.

— Egyelőre hitelből él. Mert azt az italnál is jobban szereti. Főleg abból élt, eddig is, kölcsönökből. Visszafizetni persze ritkán tudta. El is árverezték sorba mindenét. A nyáron már a téglát adogatta elfelé, amit ősi kastélyuk falából kiszedegettek. Ha nem jön a változás, talán már rájuk rogyott volna a tető. De most már van újra kölcsön. Fenét kölcsön! Kinek kellenek ma már az apró kölcsönök. Az öreg újra hitelképes. Hitelképes báró. Tudod-e te, mi az? Majd megtudod. Az öreg házat vett a Majális utcában. Mit, házat? Palotát. A román király helytartója építtette, mielőtt kivonult. Oda várunk, holnap délelőtt tízkor. Akkor még viszonylag, józan az öreg. Én mutatlak majd be neki. Te ne törődj semmivel. Hagyj mindent rám, ha majd felsorolom az érdemeidet.

Nem mentem másnap báró Dégenfeld Majális utcai palotájába. Nem vállaltam el a titkári állást. Dönci kerek perec megmondta, hülyének tart, jóskás kollégáim egyet is értettek vele. Az egyik beállt helyettem.

Azért mégis ellátogattam a báró rezidenciájába, de arra jóval később került sor. Akkor győződtem meg, hogy mégiscsak jól tettem, mikor nem állottam báró Dégenfeld Lipót szolgálatába.

Már jól benne voltunk a tavaszban, közeledtek a vizsgák. Egyik reggel a „Jóska” udvarán tanultam. Lehetett úgy hét óra. Átvettem már vagy negyven oldalt alkotmányjogból. Elindultam reggelizni. Az ebédlő bejárata ott volt Báthory István mellszobra alatt. Ismerős hang zökkentett ki a memorizálásból.

Megfordultam. Sógorom, Gyuri állott előttem. Összeölelkeztünk. Nem akartam felvinni Gyurit a szobánkba. A többiek most kelnek, mosakodnak, öltözködnek, minek alkalmatlankodni. Meg ott beszélgetni sem lehet nyugodtan. Leültünk hát az udvarban, a lócára, ahol az imént tanultam. Csak ott vettem tüzetesebben szemügyre a sógoromat.

— Városi ruhában jött fel, nem háziszőttesben, amit otthon viselni szokott. Sötétkék öltönye gyűrött volt, pedig új lehetett. Gyuri egész éjjel benne utazott, igaz, a szövet sem volt valami kiváló minőségű. Szokatlan volt Gyurin az is, hogy pantallót viselt és készen vett bakancsot, nem olyat, amit Vadai bácsi, a nagypetri suszter szokott csinálni. Az öltözködésén láttam, hogy Gyuri valami fontos ügyben jöhetett. Valami küldetésfélét gyanítottam. Csak a nyakkendő hiányzott, hogy a sógor teljesen szalonképes legyen. De azt Gyuri nem kötött. A nagypetriek kinevették volna, hogy urizálni akar.

— Mi járatban vagy? — kérdeztem. Az fel sem vetődött bennem, hogy Gyuri csak úgy látogatóba jött hozzám. Sok volt az útiköltség, és kevés a kereset. Én se mentem haza húsvétra se emiatt.

— Nem munka után jöttem — válaszolt Gyuri.— Dógozni én mán csak otthon fogok. Ha nincs munka, inkább koplalok, de idegenbe nem megyek. A családomat ott nem hagyom. Ide se dógozni jöttem. — Kicsit elhallgatott. — Drágosékon kéne segíteni — folytatta halkabban, mintha titkot közölne, és várakozással nézett a szemembe.

— Mi a baj, mi történt velük? — kérdeztem szorongó érzéssel.

Gyuri magyarázatba kezdett.

— A csendőrök megint letartóztatták Mitrut, de nemcsak őt. Bevitték a fél falut — a románokat. Egy hétig vallatták, jól összeverték, aztán kiengedték őket. De hármat felhoztak ide Kolozsvárra, a katonai börtönbe. Mitrut, Muntyán Grigort meg Kortes Vaszilt. Hadbíróság elé fogják őket állítani. Azt mondják, ők szervezték a zendülést Nagypetriben.

— Mit? — kérdeztem elképedve.

— A románok zendülését. Így mondják ezt most hivatalosan. Az történt, hogy húsvétkor a románok egy szemig elhordták a Futura terminyraktárából a málét. Volt ott néhány vagonnal is. Az is igaz, hogy azt vitték el, ami Erdőpetriben termett az ő földjükön. Ők vetették, ők kapálták, az övék volt igazság szerint. Megdógoztak érte, mégse kaptak belőle semmit. A tengeribetakarítást a menekültekkel végeztette el a jegyző. A termést Aranyossy utasítására be kellett szállítani a Futura raktárába. Ott volt a sok málé húsvétig. Akkor aztán szépen elhordták mindet. Persze engedélyük az nem volt rá — tette hozzá Gyuri, és komor ábrázatján egy pillanatra megjelent a kárörvendő mosoly.

Azt is össze akarták szedni a csendőrök, a málét. De alig találtak meg belőle pár mázsát. Muntyán Grigornál, a kocsmárosnál. A többi eltűnt, így aztán csak az embereket szedhették össze. Rajtuk töltötték ki a bosszújukat. Bíróság elé nem állíthatták valamennyit. Csak hármat kísértek fel ide Daróczyék, hogy ők vótak a felbujtók.

Gyuri rövid magyarázatából is megértettem, hogy Mitruék helyzete súlyosabb, mint az ősszel volt. Mit éhezhettek, hogy elszánták magukat — a fél falu — erre a kockázatos vállalkozásra!

Segíteni kellene rajtuk, de hogyan? Gyuri kitalálhatta, miről gondolkozom, mert újra megszólalt:

Felkereshetnénk magát báró Dégenfeld Lipótot, a méltóságost. Az ő segítségit kellene kírni. Ide költözött Kolozsvárra. Itt a címe: Majális utca. Ő akármelyik ügyvédnél is többet lehet, ha akar.

Megállapodtunk, hogy először Dégenfeldhez megyünk, csak azután az ügyvédhez. Még korán volt, javasoltam Gyurinak, menjünk be egy bodegába reggelizni. A sógor a homlokára ütött.

— Látod, milyen buta vagyok. El is felejtettem, hogy nem egyedül utaztam fel Kolozsvárra. Drágos Nelli is velem jött. Egy ismerőséhez ment, hogy kicsit rendbe hozza magát. Nyolc órakor találkozunk a Mátyás-szobor előtt.

Háromnegyed nyolckor már ott sétáltunk Kolozsvár büszkesége előtt. Időben megjött Nelli is. Sohasem láttam ilyen sápadtan, szomorúan. Lesoványodott. Sötétkék ruhát viselt, mintha ünnepélyre vagy valami szomorú szertartásra készült volna. Még ő kért bocsánatot, hogy a bátyja ügyével megzavartak a tanulásban. De Gyuri hamar félbeszakította. Az csak természetes, ha tudunk, segítünk. Közölte mindjárt Nellivel, hogy kilencre felmegyünk a Majális utcába Dégenfeldhez. Addig betérhetünk valahová reggelizni.

Betértünk a „Jóska” melletti bodegába. Három reggelit rendeltünk, de enni csak Gyurival ketten ettünk. Nelli alig vett a felvágottból. Ehelyett részletesen elmondta, hogyan történt a „zendülés”.

Nagypénteken Lupu pópa az erdőpetri kápolnában mondott misét. Ide mentek ki istentiszteletre a görögkatolikus románok. Nelli is kiment. Mitru otthon maradt. A Futura raktára ott van az erdőpetri úton. A férfiak már odafele menet is dühös pillantásokat vetettek a rozoga épületre, melynek a tűzfalát alá kellett gerendázni, hogy ki ne dűljön. Meg volt rakva rogyásig.

— Acolo-i pita-noastrá de málai — ott a mi málékenyerünk — kiáltotta el magát Vaszil, a kortes, mintha az előimádkozó szövegét mondaná. Lupu pópa száján megakadt a „doamne indurá-te spre női”, az „uram, irgalmazz”.

Hazafelé már feloszlott a processzió. A férfiak — mint ilyenkor szokás — a cujkás üvegeket is magukkal hozták. Bár nagypéntek volt, mégis rázendítettek a szilaj nótára:

Citu-i Maramuresul.
Nu-i fecior ca tu si eu* Máramaros amily széles / Ketten vagyunk mi legények. *

 

Megálltak a raktár körül. Ott beszélgettek, daloltak estig. Muntyán Grigor hordta nekik a pálinkát.

Másnap reggel, mikor valaki jelentésére a csendőrök a raktárba siettek, a tűzfal már a földön feküdt. Nem kellett nagy erő a ledöntéséhez. Csak a támaszgerendát kellett elfűrészelni. Mire a csendőrök megjöttek, a raktár már üres volt. Akkor kezdték összeszedni az embereket.

Tíz óra felé elbúcsúztunk Nellitől, és ketten Gyuri sógorral elindultunk a Majális utca felé. Hegyoldalon mentünk felfelé, de nem sokáig. A villasorban hamar megtaláltuk Dégenfeld báró új kolozsvári rezidenciáját: egy modern palotát, körülötte szépen gondozott kerttel.

Zárva volt a vaskerítés kapuja, de többszöri csengetés után kinyitották. A portás egyúttal kertész is lehetett, mert az egyik ágyastól jött, s a keze még sáros volt a gyomlálástól. Nem akart beengedni bennünket. Szerencsére kijött a házból volt kollégám, Szentgály, a titkár. Ő aztán átsegített a szigorú őrön.

Nem akartam Szentgályt megijeszteni. Nem mondtam el neki csak annyit: mondja meg a főnőkének, hogy Nagypetriből jöttünk fontos ügyben. Szentgály arcán látszott a zavar. Egyrészt szívességet akart tenni nekem, másrészt félt, hogy a gazdája megszidja, mert nem óhajtott látogatókat enged a nyakára. Aztán mégis úgy határozott, hogy bejelent. Felment a faragásokkal díszített falépcsőn az emeletre, ahol a gazdája tartózkodott.

Két perc se telt el, Szentgály futott lefelé a lépcsőn. Derült arca elárulta, hogy sikerrel járt. A méltóságos úr vár bennünket. Fent a dolgozószobájában.

Én addig olyan szobát még nem láttam. Nagy volt, mint egy kisebb egyetemi előadóterem, de falat sehol sem lehetett látni, mert mind fával volt burkolva, beépített, faragásokkal díszített könyvespolcokkal, gyönyörű díszítésű, ugyancsak beépített fali szekrényekkel.

Nem sok időm volt, hogy a berendezésben gyönyörködjem. Báró Dégenfeld jött elénk. Kezet fogott velünk, aztán már terelt is egy kis asztalhoz, mely körül négy süppedő fotel tátongott. Mikor beleültem az egyikbe, úgy éreztem magam, mintha dunyhával vetett ágyra ültem volna. Gyuri meg is kapaszkodott a fotel karfájába, annyira megzavarodott, mikor a szilárdnak hitt ülőalkalmatosság alatta is lesüllyedt.

A bárónak ez persze nem volt szokatlan. Ő élvezte a nagy puhaságot. Sovány, görnyedt öreg ember volt. Azoknak a fajtájából, akiket szúr a csontjuk, ha keményre ülnek. Félig elárverezett régi kastélyában már biztos nem maradt ilyen bútora.

Korához képest feltűnően eleven volt az öreg.

— Milyen hírrel jöttek? — fordult hozzánk. Mereven nézett ránk halszemével, és nem tudni, miért, könnyezni kezdett. Elővette címeres zsebkendőjét, azzal törülgette az orrát is, a szemét is.

— Sajnos, mink rossz hírrel jöttünk — tért a lényegre Gyuri. — Kérni is szerelnénk a méltóságos úr segítségét.

— Mindjárt gondoltam — szakította félbe a báró. — Igazuk van. Hallatlan dolgok történnek abban a községben. Már én is szégyellem magam. Ha Pesten megtudják, hogy az én ősi fészkemben ilyesmi történhetett, ujjal mutatnak rám. Írtam is a belügyminiszterhez. Többet ott baj nem lesz, azt garantálom.

— Nagyon szépen köszönjük — vette át a szót Gyuri. — Ami megtörtént, azt visszacsinálni sajnos már nem lehet. Megverték a fél falut. Azt már bajosan lehet jóvá tenni. De az jó lesz, ha a bűnösöket egy kicsit megtáncoltatják. Ha őket hozzák fel a katonai börtönbe, nem az áldozatokat.

Gyuri úgy belejött a magyarázásba, észre sem vette, hogy a báró eleinte nem értette, mit beszél, amikor meg kezdte érteni, arcizmai rángatózni kezdtek.

— Mi … mi … miről beszél maga itt? — szakította félbe dadogva a sógort.

— Hát a letartóztatásokról, a verésekről, kínzásokról, amit műveltek — pakolt ki Gyuri. A báró erre már a száját tátotta ki, hápogott, levegő után kapkodott. Mikor már teleszívta magát, megszólalt:

— Maga a csendőröket szidja, nem a zendülőket? Kicsodák maguk? Én azt hittem, a titkárom azt mondta, hogy maguk magyarok.

— Magyarok vagyunk, az igazságot mondjuk. Nem akarjuk félrevezetni méltóságodat. Arra kérjük, hogy az igazság érdekében méltóztassék interveniálni — siettem Gyuri segítségére

— És mi az igazság? — szegezte nekem a kérdést Dégenfeld.

— Lehet, hogy nem a törvényes módot választották a nagypetriek, hogy a máléjukhoz jussanak, de azt el kell ismernünk, hogy az a termés igazság szerint őket illette. A jogtalanságot azok követték el, akik megfosztották őket munkájuk gyümölcsétől.

— Nem akarták letörni a kukoricát, szabotáltak. Ezért nem kaptak belőle. Büntetésből. Örüljenek, hogy annyival megúszták. A szabotőröket fel is lehet húzni. Erre törvény van.

— Erőszakkal kergették el őket a földjükről — jegyeztem meg, mikor a báró elhallgatott.

— Maga rosszul tudja. Maga semmit sem tud. Szégyelljék magukat! Magyar létükre átpártoltak! — rikácsolt a báró.

Mintha összebeszéltünk volna Gyurival, mindketten felálltunk.

— Ide hiába jöttünk — mondta ki a szentenciát Gyuri, és megindult az ajtó felé. Én követtem. Mire Dégenfeld magához tért meglepetéséből, és feltápászkodott a süppedő fotelből, mi már betettük magunk után az ajtót. Nem búcsúztunk el Szentgálytól sem. Nem láttuk sehol. Csak a kertész-portásnak kívántunk minden jót.

Kővári megállt. Kiértünk az erdőből. Gyönyörű kilátás nyílott előttünk: az erdőpetri völgykatlan. Kétezer hold haragoszöld kukorica. Körös-körül sűrű erdő. A katlan mélyén kis kápolna állott, mellette egy rozoga épület, az erdőpetri csárda.

Kővári annyit még elmondott, hogy Mitru nem kapott súlyos büntetést. Ravasz ügyvédje volt. Valahogy megtudta, hogy Drágoséknak még megvan a hatszáz évvel ezelőtti kutyabőr, a nemeslevél, amit még Róbert Károly királytól kapott valamelyik ősük. Fel is hozatta az ügyvéd a ritka dokumentumot. A hadbíróknak elállt a szemük-szájuk, mikor meglátták. Mitrunak csak három évet kellett börtönben töltenie. A többiek sem kaphattak többet a fővádlottnál. Igaz, Mitru a büntetése letöltése után sem maradhatott sokáig otthon. Behívták munkaszolgálatra. Még az a szerencse, hogy itt dolgozhat szülőfaluja mellett, fent az erdőben, az 501-es munkásszázadban.

Megérkeztünk a csárdához.

— Ez itt az ördög tanyája — mutatta be Kővári. — Az öregasszonyok ez előtt a rozoga épület előtt többször vetnek keresztet, mint a kápolna előtt. Ott csak a Szűzmária lakik. Tőle nem félnek. De Muntyán Grigortól, akié ez a csárda, maga az ördög is fél.

Itt senkinek sem kell pénzben fizetni. Muntyán felírja, ki mit fogyasztott, a legtöbbször többet is, aztán vár, míg beérik a termés. Akkor hajtja be a tartozást. Azzal nem törődik, ki, mikor, honnan hozza a csöves kukoricát. Muntyán Grigor nem fél a háza körül vonító farkasoktól sem. Egyszer töltöttem itt télen egy éjszakát. Ma is a hideg ráz, ha arra a farkaskoncertre gondolok. Grigor szinte a kedvét lelte benne.

Elbúcsúztam Kőváritól. Nem jött be velem a csárdába. Sietnie kellett. De addig nem ment el, míg el nem fogadtam tőle ötven pengőt kölcsön. Mégse mehetek üres zsebbel a kocsmába. Nekem, az ismeretlennek Muntyán Grigor sem fog hitelezni. Ha megmondom, honnan jövök, még kevésbé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Világnézetek harca – érvek Isten létezése mellett és a valóság

Az Isten a semmivel össze nem hasonlítható tökéletes, mindenható, mindentudó, az örökké létező, a világ, az ember teremtője!
Széles körben elterjedt tényéből juthatunk el arra a meggyőződésre, hogy Isten létezik!

A teremtéselmélet hívei semmit sem tudnak következetes objektív tudományos módszerrel bizonyítani a teremtésről és az istenről!
A végtelen világegyetemben mindörökké létező és állandóan mozgásban lévő anyag a tudomány által objektíven bizonyított tény!
Minden, aminek a léte a következetesen objektív tudományos módszerrel igazolható, az maga az anyag, bármilyen is a formája!

Amely állítás a következetesen objektív tudományos módszerrel a valóságban nem igazolható az nem fogadható el létezőnek!

Az Isten létének – „A vallási tapasztalat” bizonyítéka összefoglalva: a vallási tapasztalat széles körben elterjedt tényéből juthatunk el arra a meggyőződésre, hogy erre csak egy isteni valóság léte adhat magyarázatot; különböző korokban és a világ különböző kultúráiban számtalan ember állítja, hogy volt „isteni” tapasztalata; felfoghatatlan, hogy ilyen sok ember ennyire végletesen tévedett volna a saját tapasztalatának természetét és tartalmát illetően; tehát kell lennie egy „isteni” valóságnak, amelyet a különböző korokban és a világ különböző kultúráiban számtalan ember megtapasztalt.

A „vallásosnak” nevezett tapasztalatnak a tárgya úgy tűnik, hogy nem mindannyiunknak a tapasztalata; azonban sok ember oly módon fogja fel tapasztalatát, hogy ők „egyesülnek” vagy „magukba fogadnak” egy végtelen és mindent átjáró Tudást és Szeretetet; akik ezt az állítást tették, ennyire tévednének önmagukról, vagy, hogy elmezavar vagy elmebaj okozhatott volna ilyen mélységes jót és szépséget.

A lényeg: Sok embernek van vallásos élmény tapasztalata, ami így bizonyítja Isten létét.

Néhány gondolat!

Valamely állítás valódiságát csak a következetesen objektív tudományos módszer bizonyíthatja be!
Ha sok embernek van isteni valóság élmény tapasztalata, akkor azt a következetesen objektív tudományos módszerrel kell vizsgálni!
Bármilyen sok ember isteni valóság élmény tapasztalata csupán szubjektív vélemény, amíg nélkülözi az objektív igazságot!
A következetesen objektív tudományos bizonyítékok nélküli állítás csak szubjektív vélemény, aminek az elfogadása hiszékenység!

Az objektív igazság kritériuma

Teljesen mindegy mennyi ember hisz valamiben, vizionált valamit, ha a következetesen objektív tudományos módszerrel a létezése a valóságban nem bizonyítható be, akkor ez hamis kép. Bármi, amit csak szubjektíven értelmeznek, még nem biztos, hogy az az objektív valóság, bármennyien hiszik ezt el, vélik valósnak. A következetesen objektív tudományos módszerrel történő megfigyelés, vizsgálat, és az így levont elmélet, magyarázat, amit a gyakorlat is igazol, csak azt lehet valóságosnak elfogadni, teljesen mindegy mennyi ember ismeri ezt el. Az isten szellemről következetesen objektív tudományos módszerrel történő megfigyelés nem létezik, így bármennyi hívőnek van isteni valóság élmény tapasztalata az nem az objektív valóság.

A következetesen objektív tudományos módszert nélkülöző állítás az ezt hívők számától függetlenül is lehet hamis. Nem elég hinni valamit, ennek a valóságban is léteznie kell, hogy az állítás objektív igazság legyen.

A középkorban csak néhányan állították azt, hogy nem a föld a világ közepe, mégis az ő állításuk volt az objektív igazság.

Az egyetlen következetesen objektív tudományos módszer a dialektikus és történelmi materializmus!

Csak ezzel a módszerrel lehet feltárni objektíven a természet és a társadalom törvényeit. Azonban más világnézet talaján is el lehet jutni az objektív igazsághoz, de, ha ez sikerül, akkor az valójában mégiscsak a dialektikus és történelmi materializmust követi, ha a következetesen objektív tudományos módszert használja. Mert az objektív igazsághoz csak a következetesen objektív tudományos módszerrel lehet eljutni, még akkor is, ha ez nem tudatosul. Bár a véletlen hatását sem lehet kizárni.

A világ megismerése, ha nem az objektív valóságra alapozott a világnézet, akkor a vak véletlen hatása, a hamis úton botorkálás nagymértékben érvényesülhet, ami nehezíti, vagy lehetetlenné teszi az objektív igazság keresését, így a megtalálását.

Objektív igazság: filozófiai kategória az emberi ismeret azon tartalmának jelölésére, amely független a szubjektum akaratától és óhajaitól. – Marxista fogalomlexikon

A természetfeletti szellemvilág, az isten szellem az objektív valóságban nem létezik, így az erre alapozott világnézet, a teremtéselmélet hamis. Ha az emberiség a hamis világnézet rabja, akkor lépten-nyomon letér az objektív valóság megismerésének az útjáról.

A tudománytalan hit veszélyes az emberiségre!

A tudományos tények makacsak, de a hamisak is, azonban az emberiségnek választani kell a valós és a hamis között, mert az emberré váláshoz a valóságos úton kell járnia. A helyes világnézet ebben segít. Csak az a helyes világnézet, amit a következetesen objektív tudomány a valóságban igazol. Képzelődni kell, szükséges, de erre felépíteni egy világnézetet az már hiba, az nagy tévedés, ha ez nem következetesen az objektív valóság alapján történik. A teremtéselmélet nem az objektív valóságra épülő világnézetből építkezik, így hamis, ezért a természetfeletti szellemvilág és az isten szellem bármenyien is tartják valósnak, az nem az objektív igazság.

A hit bármiben, amit bármennyien is elfogadnak, ha a következetesen objektív tudományos módszernek nem felel meg, az egyenlő a semmivel. Ez az isteni valóságélmény tapasztalatra is igaz, ha ennek a vizsgálata a következetesen objektív tudományos módszernek nem felel meg, akkor az csak szubjektív képzelgés, vízió, bármennyien is vélik valósnak.

A hamis tudománytalan világnézetre nevelt emberiség a pusztulás felé halad, mert a hamis úton jár. A termelőerők fejlődésével az emberiség, ha hamis a világnézete, akkor ezt a hatalmassá nőtt erőt nem lesz képes uralni és ellene fog fordulni. A hamis világnézetre épülő társadalom működése közben a természet törvényei ellen vét, ami legyőzhetetlen, így a hatalmassá nőtt termelőerők felett már nem tud uralkodni. Csak a tudatos, sőt tudományosan szervezett társadalmi forma alkalmas a harmóniára a természettel.

Volt idő, amikor az emberiség többsége, sőt néhány kivétellel minden ember úgy hitte, hogy a nap kering a föld körül, de ezt a tudomány fejlődése nem igazolta be. Tehát a túlnyomó többség tévedett. Ráadásul még üldözték is az objektív valóságot kutatókat, az objektív valóságra épülő világnézet híveit, és ez valójában gyakran ma is igaz, de még mennyire igaz. Az objektív valóság megismerése sok tévedéssel, buktatókkal járó tanulás, de csak azt kell elfogadni, ami a gyakorlatban ellenőrizhetően létezik vagy megvalósítható. Ha bármely hit állítása nem ellenőrizhető, mégpedig a következetesen objektív tudományos módszerrel a valóságban az (valószínűleg) hamis. Bár ezzel nagyon óvatosan kell bánni, sok az ismeretlen.

A dialektikus materializmus, mint a materializmus általában, az igazság-ot objektív jellegűnek tartja: az igazság, mint a megismert objektum „képmása”— formájában szubjektív és tartalmában objektív, de az utóbbinak van meghatározó szerepe. Az igaz elméletek tartalma objektív, abban az értelemben, hogy nem függ sem az egyes embertől, sem az emberiségtől. … Az igazság kritériuma nem található meg sem a szubjektum tudatában mint olyanban, sem a megismerés objektumában. Az igazság kritériumának egy meghatározott viszonyt kell képviselnie, amely különbözik a megismerés folyamatától, ugyanakkor szervesen összefügg vele. Ilyen viszony a társadalmi gyakorlat folyamata, s éppen ez az igazság végső kritériuma. – Filozófiai Kislexikon

Minden állítás csak akkor objektív igazság, ha megfelel az objektív valóságnak!

Ha nagyon sok ember „tapasztal az isteni valóság létére utaló” valami jelenséget, akkor ezt a tudományos módszerrel is meg lehetne, sőt meg kellene ismerni, egzakt módon leírni, hipotézist készíteni, vizsgálni, és a valóságban ellenőrizni. Vajon ebben az esetben, a vallásos hit világában ez miért nem így történik? Miért marad el a következetes objektív tudományos vizsgálat? Azért mert ezeknek a „tapasztalt jelenségeknek” a leírása, vizsgálata nem kell, hogy megfeleljen a következetesen objektív tudományos módszernek, a valóság egyetlen egzakt leíró, objektíven vizsgáló módszerének. Mert ha megfelelne a tudományos módszernek, akkor a gyakorlatban is igazolhatónak kellene lennie. Ez a vizsgálat azonban korrekten és következetesen nem történik meg. Mert nincs olyan következetesen objektív tudományos bizonyíték, ami isten létét igazolná, csak a spekuláció létezik és főleg a gyakorlatban, a valóságban nincs objektíven létező megfelelője.

Objektív igazság vagy hamis állítás

A tudományos módszerrel következetesen nem vizsgált vagy az ellenérdekeltség miatt nem vizsgálható jelenség vagy állítás nem különböztethető meg a valótlanságtól vagy akár a hazugságtól sem, minden jóhiszeműség ellenére sem. A tudományos módszernek éppen az a lényege, hogy a valóságot objektíven vizsgálja, hogy az eredménye az embertől függetlenül a valóságnak megfeleljen. Ezért mindegy, hogy mennyi ember állít valamit, ha az nem felel meg a tudományosan vizsgált valóságnak, akkor az valótlan állítás, minden jóhiszeműsége ellenére is.

Csak a következetesen objektív tudományos módszerrel történő vizsgálat derítheti ki valamely jelenségnek az objektív valódiságát, de a „kell lennie” nem tudományos módszer, ha nincs mellette egzakt, következetes tudományos megfigyelés, következtetés és a valóságban történő ellenőrzés. Valami csak akkor létezik, ha a következetesen objektív tudományos módszer ezt igazolja és a valóságban megtalálható. A „kell lennie” bizonyos körülmények között, akár hipotézisnek is megfelelhetnek, De a következetesen objektív tudományos módszerrel történő vizsgálat nélkül csak álmodozás, képzelődés marad.

De nagyon óvatosnak kell lenni, mert nagyon sok még az ismeretlen. Számtalanszor előfordult, hogy amit ma még nem ismerünk és még a tudományos módszerrel sem igazolható, a tudomány fejlődésével mégis valósággá válik. Nem kell átesni a ló túloldalára, hasonlóan, mint a csoda isten létének bizonytékaként való elfogadása esetében. Vagyis, amit nem tudunk az ismert tudásunk szerint a természet törvényeivel megmagyarázni az csoda és ez isten létének bizonyítéka, véli az isten szellemben hívő. * Elég nevetséges a szellemekben hinni a XXI. században! *

A tudományos módszernek éppen az a célja, hogy eldöntse valaminek, valamely állításnak az objektív valódiságát, tehát azt, hogy az a valami létezik-e, az állítás objektíven az embertől, a szubjektumtól függetlenül igaz-e vagy hamis. Bár a tudományos módszer eszközei sokfélék, de általában hatékonyak, főleg, ha a megfigyelés a valóságban igazolja vizsgálandó állítás, hipotézist.

A valós és a hamis világnézet

Az ember általában nem fogad el állítást bizonyíték nélkül, de a világnézetre ez nem feltétlenül igaz, mert túlságosan sok az ismeretlen, erős az érzelmi hatás és sokan következetlenek és a könnyebb utat, a tudománytalan spekulációt választják. Ez gyakran a tudományban, a művészetben kiválóan jártas tanult emberekre ugyanúgy érvényes, mint az átlagemberre, még akkor is, ha az életük, a munkájuk a valóság feltárása, bemutatása. Az ismeretlen, az érzelmek, a hamissá nevelt tudat könnyen letéríti az embert a valóság útjáról. Így válik az ismeretlen szellemvilág az ismeretlen isten szellem otthonául, még akkor is, ha az ismertben istennek nyoma sincs.

A vallás, az ateizmus és a materializmus, sőt a dialektikus és történelmi materializmus is tanulható, tanítható. Az lesz az elfogadott, a domináló a többség számára, amit tanítanak. A vallás azonban csak a hit kérdése minden objektív bizonyíték nélkül a könnyebb, de a hamis út, a dialektikus és történelmi materializmus azonban tudományos módszer alapján kidolgozott világkép, ennek megértéséhez következetesnek kell lenni. A vallásos tudat azonban a valóság és a hit általi képzelt világ együttese, így ez egy torzult világ képe a hívő lelkében, tudatában.

Valamikor az emberiség túlnyomó többsége a föld körül keringőnek tartotta a napot és a többi égitestet, és még sok butaságot tartott valósnak. De mi az igazság? Nem az az igaz, amit sokan vélnek, hanem ami megfelel a következetesen tudományos módszerrel vizsgált objektív valóságnak, ami a gyakorlatban, a valóságban tudományos módszerrel bizonyítottan létezik.

(idézet: Húsz érv Isten létezése mellett)

18. A vallási tapasztalat érve

A legtöbb ember vallásos hitének legbelsejében érez valamiféle tapasztalatot. Az olvasók nagytöbbségének is valószínűleg volt már ilyen tapasztalata. Ha így van, akkor egy csak általa ismert módon már felismerte annak központi jelentőségét életében. Ez a felismerés önmagában nem egy érv Isten létezésére; igazából ennek a fényében csak valószínűleg annyit mondhat az ember, hogy neki nincs szüksége érvekre. Csakhogy, ami azt illeti, egy érvet is konstruálhatunk Isten létezésére ennek a tapasztalatnak a tényéből. Ez nem egy olyan érv, amely a saját személyes tapasztalatodból késztet téged arra, hogy saját meggyőződéseddé váljon az, hogy Isten létezik. Mint mondtuk, az ilyen embernek valószínűleg nincs szüksége egy ilyen érvre. Ez az érv inkább egy másik irányba mutat: a vallási tapasztalat széles körben elterjedt tényéből juthatunk el arra a meggyőződésre, hogy erre csak egy isteni valóság léte adhat magyarázatot.

Elég nehéz kifejteni ezt az érvet deduktívan. Azonban a következő próbálkozás eléggé korrekt:

1. Különböző korokban és a világ különböző kultúráiban számtalan ember állítja, hogy volt „isteni” tapasztalata.
2. Felfoghatatlan, hogy ilyen sok ember ennyire végletesen tévedett volna a saját tapasztalatának természetét és tartalmát illetően.
3. Tehát kell lennie egy „isteni” valóságnak, amelyet a különböző korokban és a világ különböző kultúráiban számtalan ember megtapasztalt.

Egy ilyen tapasztalat valóban igazolja azt, hogy létezik egy értelemmel rendelkező Teremtő-Isten? Első pillantásra ez valószínűtlennek tűnik. Ugyanis egy ilyen Isten, vagyis ennek a „vallásosnak” nevezett tapasztalatnak a tárgya úgy tűnik, hogy nem mindannyiunknak a tapasztalata. Azonban mégiscsak számtalan ember tapasztalja ezt meg. Vagyis sok ember oly módon fogja fel tapasztalatát, hogy ők „egyesülnek” vagy „magukba fogadnak” egy végtelen és mindent átjáró Tudást és Szeretetet, egy olyan Szeretetet, amely önmagával tölti be őket, de végtelenül felülmúlja a befogadóképességüket. Vagy legalábbis ezt állítják. A kérdés tehát ez: Higgyünk-e nekik?

Óriási számú ilyen állítás van. Vagy igazuk van, vagy nincs. Hogy kiértékelhessük őket, ahhoz figyelembe kell vennünk a következőket:

1. ezeknek az állításoknak a következetességét (következetesek-e önmagukhoz, valamint ahhoz, amit máshonnan tudunk, hogy igaz);
2. azoknak a jellemét, akik ezeket az állításokat teszik (becsületesnek, tisztességesnek, megbízhatónak tűnnek-e ezek az emberek?) és
3. kihatással voltak-e ezek a tapasztalatok a saját vagy mások életére (ezek az emberek szeretőbbek lettek-e tapasztalatuk eredményeképpen? Valóban épületesebbek lettek-e? Vagy ellenkezőleg, hiúbbakká és önzőbbekké váltak-e?

Tegyük fel, hogy valaki azt mondja: „Ezek a tapasztalatok mindössze a homloklebeny ideiglenes sérülései, vagy egy neurotikus elfojtás eredményei. Semmiképpen sem igazolják valamilyen isteni valóság igazságát.” Mit válaszolhatunk erre? Felidézhetnénk a beszámolók óriási dokumentációját, és megkérdezhetnénk magunktól, hogy igaz lehet-e a fenti állítás. És ezt a következtetést vonhatnánk le: „Nem. Figyelembe véve az állításoknak a mérhetetlen számát, és azoknak az életminőségét, akik ezt állították, hihetetlennek tűnik, hogy azok, akik ezt az állítást tették, ennyire tévednének önmagukról, vagy, hogy elmezavar vagy elmebaj okozhatott volna ilyen mélységes jót és szépséget.”

Azt idő előtt lehetetlen leszögezni, hogy ezeknek az állításoknak és személyeknek a beszámolóinak a vizsgálata, hogyan fog hatni minden egyes személyre. Nem mondhatod el idő előtt, hogy hogyan fog hatni rád. De ez egy bizonyíték; sokakat meggyőzött; és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Néha – tulajdonképpen nagyon is gyakran – ezekkel a beszámolókkal nem ugyanúgy nézünk szembe, mint ahogy elvetjük azokat csiricsáré divatos címkékkel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Horthy – Vas Zoltán)

3

1915 szeptemberében új feladathoz jut az osztrák-magyar hajóhad. A központi hatalmak nyomására Törökország a bolgár nemzetiségű területeit átengedi Bulgáriának, amely ennek ellenében csatlakozik a háborúhoz. Támogatásával az osztrák-magyar hadsereg megszállja Szerbiát, Montenegrót és Albánia nagy részét. A monarchia eléri ezzel balkáni hadicélját. Ára ennek azonban máris az, hogy az antant részéről két hadsereg száll partra. Dél-Albániában az olasz, Görögországban az angol-francia expedíciós hadsereg. E frontok védelme is igénybe veszi most már az osztrák-magyar és a bolgár haderőt. Sikeres támadásban elvágja a szerb hadsereg összeköttetését Szalonikihez a Földközi-tenger felé. Ellenfelei utánpótlást csak az Adriai-tenger felől kaphatnak. Ezt kell az osztrák-magyar hadiflottának megakadályoznia. A Novarát ennek érdekében áthelyezik Polából Cattaróba.

Első feladataként a Novarának, négy romboló és három torpedónaszád kíséretében, 1915. december 4-én San Giovanni di Medua kikötőt kell megtámadnia. Nehogy az antant-tengeralattjárók észrevegyék, éjjel jut el a kikötőhöz, és bombázza. Horthy hajóegysége három gőzöst és öt vitorlást elsüllyeszt. Egy gőzöst és tíz nagy vitorlást megrongál. „Merész tettének jutalma” a hadidíszítményes és kardokkal ékesített Lipót-rend lovagi keresztje.

Horthy dicsekszik, hogy milyen szerencsés. Amerre viszi feladata, szabad előtte a tenger. Ezt babonás voltának is tulajdonítja. Indiai útjáról hozott magával egy rózsafüzérhez hasonló, szent amulettet, amit, ha nagyon óhajt valamit, a kezében marokra fog, morzsolgat. Más babonákban is hisz. Sohasem kel bal lábbal az ágyból. Lesöpörné a hajóról, aki szeme láttára beköp a tengerbe. Szerencsés napja a péntek. Fél a tizenharmadikától és a tizenhárma s számtól. Tizenharmadikán nem kezdeményez újat.

Legközelebbi útját már nem kíséri szerencse. A babona sem segít. Eddig nem került szembe ellenséges hadihajóval. Most, amikor erős torpedóromboló kísérettel az albán kikötők felé tart, hogy azokat bombázza, egy angol csatahajóval és egy cirkálóval találkozik. Habozik: mit tegyen. Kockázatos felvenni velük a harcot, mert a Novara ágyúinak lőtávolsága rövidebb. Nagy gyorsasággal kellene manővereznie, s közel jutni az angol hadihajókhoz, hogy azokat biztonsággal lőhesse. Nem ezt teszi: megfutamodik.

Az angol cirkáló követi és lövi a Novarát, de Horthy utat nyer. Polában azzal menti magát: nem éppen felemelő érzés nyúl módjára futásban keresni menekülést, de harc közben a legkisebb hiba a Novara pusztulását okozhatta volna. Megrovást kap a megfutamodásért.

Gyors hőstettel szeretné felejtetni megfutamodását. Ezzel nemcsak csúfos kudarcot vall, de köznevetség tárgya lesz, amit hiszékenységének köszönhet.

A központi hatalmak egyesített serege 1916 elején elfoglalja Szerbia nagy részét, Montenegrót és Albánia északi részét. A bolgár hadsereg az antanthoz csatlakozó Görögországba szorítja vissza a szerb hadsereg segítségére érkező angol-francia katonaságot. A Balkán félsziget a központi hatalmak kezére kerül, de az olaszok Dél-Albániában, az angol-francia expedíciós hadsereg Görögországban megveti a lábát.

A szerb hadsereg maradványai, mintegy százötvenezer fő, eljut az Adriai-tengerhez, ahonnan az antantszövetségesek hajói a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére akarják szállítani őket.

Egyik délután a rádióstiszt izgalmában fulladozva jelenti Horthynak: közlést fogott el, Péter szerb király aznap este Durazzóban olasz rombolóra száll, és Brindisibe készül menekülni.

Horthy azonnal engedélyt kér a főparancsnoktól, hogy a Novarával elfoghassa vagy elsüllyeszthesse az olasz rombolót. Rögtön indul, de már menet közben kiderül: a rádióközlés szerinti időpontig nem juthat el Durazzóig. Megkíséreli az olasz romboló útját elvágni. Viharos, szeles az éj, de az ég felhőtlen, és a holdtölte lehetővé teszi a látást. Több órán át cirkál Horthy a Durazzo-Brindisi útvonalon, de hiába látcsövez, ő is, tisztjei is, egyetlen hajót sem látnak. Különösen nem azt a hajót, amely Péter szerb királyt szállítja, mert ekkor már az olasz király vendége. A Novara által felfogott rádiótávirat olasz beugratási kísérlet, hogy tőrbe csalják, az osztrák-magyar hadiflotta valamelyik egységét. Még szerencséje Horthynak, hogy bántódás nélkül visszatérhet. Rajta ragad ellenben a híres vadászmondás: ígéri a nyulat a mezőn, ha majd lelövi. Horthy „ígérte Péter király elfogását”: a szaladó nyulat a mezőn …

Legnagyobb balsikere az, amikor azt a parancsot kapja, hogy a Novarával és a mellé adott kísérő egységekkel rajtaütésszerűen zavarja meg a megvert szerb sereg maradványainak elszállítását Durazzóból Korfuba.

Horthy elindul, majd visszafordul. Rádión jelenti, a Novara gépeinek üzemzavara miatt nem vállalkozhat harcra olyan hajóval, amelynek sebessége négy-öt tengeri mérfölddel csökkent. Visszatér Polába a hibát kijavítani, de reméli, idejében kifuthat a parancs végrehajtására.

Mire újból útnak indul, nem találja a szerb hadsereget szállító hajókaravánt. Mentegetőzését, hogy javítani kellett a gépeket, nem fogadják el teljesen helytállónak. Parancsa szerint a Novarának és kíséretében a torpedórombolóknak az éj sötétjében kellett volna nagyszámú ellenséges hajó közé vegyülniük, mintha közéjük tartoznának. Utána valamennyi torpedójának kilövése után még mindig az éj sötétjében észrevétlenül eltűnniük. Ha mégis felfedeznék, akkor sem fenyegeti veszély, mert a hajókaravánt kísérő antant hajóhad az éj sötétjében aligha szánhatná el magát tüzelésre, hiszen főként a saját erőit veszélyeztetné.

Horthy tehát elvégezhette volna feladatát, és a Novarával csökkentett sebességgel is biztonságban eljutott volna Polába.

Emlékiratában elismeri: ő is hibás abban, hogy a megvert szerb sereg maradványait Durazzóból zavartalanul elszállíthatták.

4

Az 1915-ös esztendő hatalmas küzdelmei sem hoznak döntést. Már nemcsak az idő cáfolja meg a német villámháborús haditerveket. A német hadvezetés is, amely ekkor már – mint Vilmos császár dicsekedett vele, hogy ősszel véget ér a háború – 1916-ra ígéri a biztos győzelmet katonáinak. Az antant továbbra is hosszú háborúra készül.

Németország e helyzeten akar változtatni, amikor 1916 tavaszától most már ismét nyugaton akarja kicsikarni a győzelmet, hogy utána lehengerelje Oroszországot. Az osztrák-magyar hadvezetés ugyancsak a keleti frontról elvitt hadosztályok segítségével véli Tirolban döntően megverni az olasz hadsereget, hogy újból Oroszország ellen forduljon.

E terveknek megfelelően a német hadsereg a nyugati fronton 1916 februárjában minden lehető katonai erejét összpontosítva megkezdi Franciaország legmodernebb, betonból, acélból megépített, ágyúk ezreivel megerősített hatalmas várhálózatának, Verdunnek az ostromát. Elfoglalásával összeomlana Franciaország védelmi rendszere.

A német hadvezetés, amikor 1916 februárjában a nyugati fronton megkezdi Verdun ostromát, azt reméli: gyorsan eljut Párizsba, s ezzel 1916 vége előtt eldönti nyugaton a háborút.

E tervét arra is alapozza, hogy az orosz hadsereg a tavalyi gorlicei vereséget követően esetleg még hosszú ideig alkalmatlan nagyobb szabású támadásra. Egyelőre tehát nem kell azzal számolni, hogy az oroszok újabb hadjáratot kezdenek a német, illetve az osztrák-magyar hadsereg ellen. Emiatt a németek az orosz fronton állóháborúra rendezkednek be. Erőik jelentős részét elviszik innen nyugatra.

Az osztrák-magyar hadvezetés is minden lehető katonai erejét átcsoportosítja az olasz frontra.

A Verdunnél elkezdődött támadás a világháború egyik legelkeseredettebb ütközete. Négy nap alatt a két fél mintegy kilencszázezer embert veszít.

A német hadsereg azonban nem éri el célját. Hibának bizonyul a német és az osztrák-magyar hadvezetés ama számítása is, hogy az orosz hadsereg az elmúlt év vereségei nyomán képtelen nagyszabású támadásra. 1916. június 4-én négyszáz kilométer szélességben megindul az osztrák-magyar hadsereg ellen. Áttöri ennek frontját. Itt és a hetekig tartó visszavonuló védelmi harcokban az osztrák-magyar hadsereg rendkívül súlyos vereséget szenved: kétszázezer katonája elesik vagy megsebesül. Háromszázezren kerülnek orosz fogságba.

Az orosz hadsereg ismét eljut a Kárpátokig. Megállítására az osztrák-magyar hadvezetés idősebb korosztályokból felállított új erőket vet be. Jelentős erőket kényszerül elvonni az olasz frontról is. Ez sem elég. Nehogy bekövetkezzék a monarchia katonai összeomlása, a német hadvezetésnek nyugatról kell csapatokat küldenie a keleti frontra.

Ezt kihasználva, 1916. július 24-én francia és angol főerők indulnak támadásra a Somme folyónál a németek ellen. Erős támadásukkal csökkenteni kívánják a Verdun miatt Franciaországra nehezedő félelmetes nyomást. Ugyanakkor keleten az orosz hadsereg további előrenyomulását akarják elősegíteni. A somme-i csata, amelyben visszanyomják a németek frontját, még Verdun ostrománál is véresebben alakul. A hónapokig tartó küzdelem folyamán mindkét oldalon százezrek esnek el, sebesülnek meg.

 

A súlyos vereség, hogy az orosz hadsereg ismét benyomulhatott az országba, felrázta a népet. Jelentős többségében már csakis Magyarország megmentéséért hajlandó harcolni. E válságos helyzetben, amikor egyre hatalmasabban kialakul a nép békevágya, egyetlen párt sem akad, amely a béke és Magyarország függetlensége jelszavával vezetné a tömegek háborúellenes harcát.

– Ha a hagyomány kötelez, ha a forradalmi eredet nem puszta szólam, akkor a Szociáldemokrata Párt mellett a Függetlenségi Pártnak lett volna kötelessége már ebben a stádiumban is foggal-körömmel harcolni a magyar nép békéjéért … Nem tették! – ismerte be később Károlyi Mihály gróf. Majd arról ír: úgy véltük, ekkor már elérkezett a perc, amikor németellenes politikánkkal demonstrálnunk kell és megmutatnunk a külföldnek, hogy van Magyarországon egy párt, amely kész a németekkel szakítani, különbékét kötni és az antant felé tájékozódni.

1916 júniusában Károlyi a képviselőházban felhívta Tisza miniszterelnököt, nyilatkozzék a hadicélokról. Ezek érdekében állnak-e a magyar népnek? Sürgeti a békét, de Magyarország szempontjából még mindig a megegyezéses imperialista békét.

Károlyi ezt most már politikailag akkor veti fel, amikor vége szakadt a háború kezdetekor kialakult helyzetnek, hogy a monarchia két vezető nemzetének mind az osztrák, mind a magyar uralkodó osztályai összefogtak, és szinte teljes egyetértésben támogatták a háborút és ennek céljait. E politikát akkor még a magyar képviselőház legerősebb ellenzéki pártja, a Függetlenségi Párt is támogatta. A központi hatalmak teljes győzelmének ábrándja azóta szétfoszlott. A kompromisszumos béke lehetősége foglalkoztatja most már a polgári politikusok mind szélesebb köreit.

A háborús válság mélyülése kiélezte az ellentéteket az osztrák és magyar uralkodó osztályok között annyiban is, hogy a magyar burzsoázia köreiben mind erőteljesebb az a törekvés – és ennek főként Károlyi ad kifejezést -, hogy a háborúban való részvétel fejében tűzzék napirendre a magyar kormányzat önállóbbá tételét. Felújítja az önálló vámterület követelését. Igényli Magyarország egyenjogúságát a monarchia közös ügyeinek intézésében.

A Függetlenségi Párt többsége ellenezte a szerintük túlzó, Károlyi Mihály vezette liberális szárny fellépését. A párt e kérdésben 1916 júliusában kettészakadt. Kilencvenöt parlamenti képviselő, gróf Apponyi Albert vezetésével, kitart a németbarát Tisza-kormányt támogató háborús politika mellett. Károlyi lemond a Függetlenségi Párt elnökségéről, kilép a pártból. Huszonegy híve követi. Külön pártot alapítanak: az Egyesült Függetlenségi és 48-as Pártot.

Galántai írja: – Károlyi Mihály szinte egyedülálló politikai pályájának egyik legfontosabb lépését tette meg az önálló párt megalakításával. Látta, hogy a hivatalos politika a biztos bukás felé vezet. Meg akarta menteni Magyarország integritását, a nemzetiségek feletti hegemóniát, és demokratizált formában a vagyonos osztályok hatalmát. Ennek érdekében követelte: változtatni kell a politikai orientáción, de legfőképpen minél előbb ki kell jutni a semmi jót nem ígérő háborúból. Változtatni kívánt a belső viszonyokon is. Harcolni kívánt a Függetlenségi Párt korábbi, az 1906-10-es évi koalíciós kormány idején cserbenhagyott követeléseiért, elsősorban a perszonáluniós független Magyarország megvalósításáért. Hogy Ausztriával csak a két uralkodó személye legyen közös.

További programjának vallja a sajtó-, egyesülési és gyülekezési jog szabadsága kivívását, a földbirtok egészségtelen elosztásának megszüntetetését. Az általános választójog, a titkos szavazás megvalósítását. Harcol a mielőbbi hódítás nélküli békéért. Ezt azonban Károlyi pártja még mindig összeköti Magyarország területi sérthetetlenségével. A nemzetiségi kérdésben éppen emiatt nem ad határozott programot.

A képviselőház többsége, a Nemzeti Munkapárt nevében Tisza miniszterelnök elutasítja az antantbarátnak nevezett új párt programját. Csakis a németekkel együtt hajlandó a békéről tárgyalni. Továbbra sem akar a népnek titkos és általános választójogot adni. Kitart amellett, hogy ő az általános szavazati jog bevezetését Magyarországon nemzeti szerencsétlenségnek tartja. A hazai nemzetiségek jogait sem hajlandó lényegesen kiterjeszteni. E politikájával éri el Tisza, hogy akárcsak békében, most a háború idején is egyaránt ő az ország leggyűlöltebb embere.

A nemzetiségi kérdésben adandó engedményektől függ pedig, hogy Románia csatlakozik-e az antanthoz. Tisza e makacs sovinizmusával a legfőbb hibás abban, hogy 1916. augusztus 15-én Románia megüzente a háborút a monarchiának és Németországnak.

A határ védtelen. A monarchia nem rendelkezik katonai tartalékkal. A román hadsereg benyomul Erdélybe.

Támadásba lendül az olasz hadsereg is. Megnyeri az Isonzó folyónál dúló, immár hatodik csatát. Behatol a monarchia területére. Az osztrák-magyar hadvezetés az olasz támadás feltartóztatására túlnyomóan Magyarországon sorozott legénységű ezredeket vet be. E véres harcokban az átlagosnál jóval nagyobb a magyar csapatok vesztesége. Ismét érvényesül a magyar népet mindig elkeserítő, több évszázados hagyomány, hogy az osztrák származású hadvezérek mindig a legvéresebb harcokba vetették be az úgymond: amúgy is mindig lázongó magyarokat. Hadd vérezzenek! Kevesebb velük legalább a baj! Emiatt most is több százezer magyar katona temetője a görzi hídfő, az Isonzó folyó, a Doberdó-fennsík.

Egyre erősödött közben a Somme folyó menti antant támadás. A német hadvezetés mégis, ha el akarta kerülni szövetségesének, Ausztria-Magyarországnak a katonai összeroppanását, és nehogy különbekét kérjen az antanttól, a monarchia megsegítésére kénytelen volt nyugatról elvont német hadosztályokat küldeni. Megállították az olasz támadást. A románokat visszaverték a határon túlra. Az év végéig elfoglalták Bukarestet és Románia nagy részét.

A német segítségért cserébe a monarchiának le kellett mondania a katonai vezetés önállóságáról. Keleten Hindenburg német tábornok vette át a német-osztrák-magyar haderők parancsnokságát. Rövidesen nyugaton is ő lett a legfőbb hadvezér. Reá hárult a feladat, hogy megszüntesse az eddig oly sok áldozatba került Verdun hiábavalónak bizonyult ostromát. Franciaország fellélegezhetett.

Magyarországon ez az időpont most már az a fordulópont, amikor a világháború kitörésével elkezdődött és még 1916 első negyedében is magát erősen tartó soviniszta láz, amelynek hatására a KUÖL is elindult a frontra, egyre mélyülő elégedetlenségbe csapott át.

 

Az Adriai-tengeren 1916 folyamán az osztrák-magyar hadiflottának tulajdonképpen nincs feladata. Úgyszólván békebeli szolgálatot tart, de a legénység sokkal rosszabb körülmények között él. Kevés az élelem, kevés a szabadság, alig szállhatnak partra. Elkeseredettek.

Utóbbi a Novara parancsnokára is vonatkozik annyiban, hogy a három egymás utáni nagy kudarcát követően, és miután elmulasztotta megzavarni a szerb hadsereg maradványainak elszállítását, Horthyra a hajóhad parancsnoka nem bíz újabb önálló feladatot. A többi cirkáló olykor mégis kifut adriai portyára, neki egyedüli gondja a szolgálat. A rend, a fegyelem, a tisztaság fenntartása a hajón, amivel megőrjíti tisztjeit és a legénységet. Felszabadulnak, ha távozik a hajóról.

Ez elég gyakran megtörténik. Felesége azzal, hogy a gyerekek fejezzék be Bécsben tanulásukat, nem költözik Polába. Unalmában Horthy nőkhöz jár, kártyázik.

Tekintélye mégis váratlanul magasra nő. Nyolcvanhat éves korában meghal Ferenc József. Károly főherceg lép a trónra. Horthyról ismeretes, mennyire közel áll az új császár-királyhoz. Pletyka kering az új király és Horthyné állítólagos egykori kapcsolatáról.

Horthy engedélyt kér a flottaparancsnoktól, hogy részt vehessen a gyászünnepségen. Az engedélyt megkapja. Jelen lehet a bécsi stephanskirchei temetési szertartáson.

1916 végén, Ferenc József halálakor, közel két és fél esztendeje tart már a világháború. A népek egyaránt súlyosnak érzik a háború végtelen terheit és embertelenül súlyos áldozatait. Erősödik a békevágy, a háborúellenes tömegmozgalom.

A háború kitörésekor kétségtelenül erős volt a soviniszta hangulat, amely átmenetileg birodalomszerte elmosott számos régi ellentétet: részben a Habsburg-ház és a németek elleni gyűlöletet is. 1916 végén azonban a huszonkilenc hónapja tartó háború, a milliós emberáldozat, a nélkülözés teljesen megváltoztatja a kedélyeket. A nép megismerte a háborút. Alig akad család, amelynek nincs elesettje, sebesültje, hadirokkantja. A munkaképes férfilakosságnak több mint egyharmadát vitték el katonának.

Ausztria-Magyarország szempontjából a hadihelyzet ekkor már oly súlyos, hogy Ferenc József élete utolsó napjaiban kénytelen Vilmos császárnál felvetni a kompromisszumos megegyezésen alapuló békekötés kérdését. Károly király még határozottabban kívánja a kompromisszumra vezető béketárgyalásokat. Szerinte a monarchia sokáig már nem képes folytatni a háborút. Ha nem sikerülne békét kötni, összeomlástól, forradalomtól tart. Azzal akarja megóvni a Habsburg-dinasztiát, a monarchiát, hogy sürgősen megegyezéses békét kötne az antanttal.

A német császár és környezete sem titkolhatja: bár Németország jelentős ellenséges területeket tart meghódítva, katonai helyzete aggasztó. Ez készteti Vilmos császárt, hogy a közeledő karácsonyi ünnepek ürügyén, 1916. december 12-én közzétegyék és a semleges országok útján eljuttassák az antanthoz Németország, Ausztria-Magyarország, Bulgária és Törökország közös béke jegyzékét.

A béke azonban, amelyet a központi hatalmak javasolnak, különösen Németország részéről, még ha több tekintetben fel is adja eredeti háborús céljait, rablóbéke lenne, amellyel legalább részben biztosítani akarja imperialista céljait.

Békejegyzékük olyan, mintha diktálhatnák az antantnak a békét. Feltételeikről mit sem közölnek, ellenben kijelentik, ha a békének és engesztelődésnek ezen ajánlata ellenére tovább folynék a küzdelem, a felelősséget az emberiség és a történelem előtt ünnepélyesen áthárítják az antantra. A központi hatalmak a háborút a győzelmes befejezésig folytatják.

A magyar képviselőházban Károlyi Mihály bírálja a békejavaslatot. Kijelenti: békefeltételek nélkül nem lehet tárgyalni. Jelentsék ki a központi hatalmak, nincsenek hódító szándékaik.

Az antant 1917. január 10-én elutasítja a központi hatalmak békejavaslatát. Közlik békefeltételeiket: a központi hatalmaknak ki kell üríteniük a háború alatt elfoglalt területeiket. Németországnak vissza kell adnia Franciaországnak az 1871-es háborúban elragadott Elzász-Lotaringiát. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és a török birodalmat nemzeti elv alapján kell átrendezni.

Az antanthatalmak, amikor visszautasítják a békejegyzéket, akárcsak Vilmos császár, ők is békéről beszélnek, hogy ezzel megtévesszék a békevágyó tömegeket. Valójában folytatni kívánják a háborút. Remélik a központi hatalmak és különösen Ausztria-Magyarország gyors összeomlását, ezzel az antant teljes háborús győzelmét, imperialista céljaik maximális megvalósítását.

A német vezető körök is számítanak a háború elhúzódására. Abból indulnak ki, hogy Európában övék a legerősebb hadsereg. Szilárdabbnak látják a mögöttes hadszínteret és benne a monarchiát, mint amilyen valójában. Arra gondolnak: az antant nagyobb erővel és anyagi tartalékokkal rendelkezik, mégis különösen Oroszország és Franciaország előbb roppannak össze, mint a központi hatalmak. Így alakul ki a német „Durchhalten” politika. Kitartani mindenáron a kompromisszumos békéig, esetleg a teljes győzelemig. Ehhez „csodafegyvert” készítenek elő, a korlátlan tengeralattjáró-háborút.

Tisza egyetért a németekkel. Csakis az ő erejükben bízva látja elérhetőnek az imperialista érdekeket kielégítő békét. Szerinte a béke lehet megegyezés, de lehet a német győzelmek eredménye is, s ehhez a „Durchhalten”, a háborúban való kitartás és határozottság vezethet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!