(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
3
Felálltunk, hogy búcsút mondjunk a kellemes pihenőhelynek. Még egyet ittunk a borvizes forrás hűs vizéből.
— Éppen úgy pezseg, mint a Lápossyné murcija azon az emlékezetes születésnapon — jegyezte meg keserű mosollyal Kővári. — Hogy a fene ette volna meg ezt a bús életet. Nem elég, hogy annyi bajunk van. Még a régieket sem tudjuk elfelejteni.
— Magát nyilván jobban érdekli, mi lett a máléföldekkel. Mert folytatása lett annak a históriának is. Elmondom. Van még elég időnk. Messze van még a betyárcsárda.
— A máléföldekért tovább dúlt a harc. Arról én már Kolozsvárott értesültem, ahol tanultam. Azért jogot, mert ott lehetett mezeizni. Biztos így volt Pécsett is. Ezt nem kell részleteznem. A fő gondom nekem akkor nem a tanulás volt, hanem az, hogy miből fogok élni, mint egyetemi polgár.
— Megcsinálhattam volna én is a szerencsémet, mint sokan mások akkoriban. Bár a jobb állásokat inkább az anyaországiak halászták el, az „ejtőernyősök”, így hívtuk őket.
— Volt nekem egy osztálytársam. Máramarosszigeten jártunk együtt gimnáziumba, még a románok alatt. Unokaöccse volt ennek a Dégenfeld bárónak, az itteni földesúrnak. Dönci — így hívták a barátomat — még nála is több volt, született gróf. A címét azonban akkoriban sohasem használta, sőt le is tagadta. — Mire a családfa, ha nincsen tűzifa — mondogatta. Dönci semmiben sem különbözött tőlünk. Jól tanult, hogy megkaphassa az ösztöndíjat, amihez neki is szegénységi bizonyítványt kellett benyújtania, éppúgy, mint nekünk.
Egy este, negyvenben, csak beállít a „Jóskába” — a diákotthonba — Dönci, irhabundában, asztrahánprémes kucsmában. Áradt belőle a parfüm, mintha egy egész drogériát hozott volna magával.
— Nem hozzám jött — mondta —, hanem értem. Nagybátyjának, báró Dégenfeld Lipótnak személyi titkárra van szüksége. Engem ajánlott be, volt osztálytársát. A báró látatlanban beleegyezett, mikor meghallotta, hogy Nagypetribe való vagyok. Szedhetem is a cuccom vagy akár ott is hagyhatok mindent a Jóskában. Lesz annyi fizetésem, amiből újat vehetek. A munkától ne féljek. Az öreg délre már teljesen leszopja magát, attól kezdve alszik vagy bóbiskol. Egyre azonban vigyáznom kell. Ne maceráljam az ivás miatt, és semmiképpen se akarjam leszoktatni a tütüről, mert akkor menten elkerget.
Megkérdeztem, miből él az öreg. Azt tudtam, hogy őt se vetette fel a jólét a bécsi döntés előtt. Dönci nem köntörfalazott.
— Egyelőre hitelből él. Mert azt az italnál is jobban szereti. Főleg abból élt, eddig is, kölcsönökből. Visszafizetni persze ritkán tudta. El is árverezték sorba mindenét. A nyáron már a téglát adogatta elfelé, amit ősi kastélyuk falából kiszedegettek. Ha nem jön a változás, talán már rájuk rogyott volna a tető. De most már van újra kölcsön. Fenét kölcsön! Kinek kellenek ma már az apró kölcsönök. Az öreg újra hitelképes. Hitelképes báró. Tudod-e te, mi az? Majd megtudod. Az öreg házat vett a Majális utcában. Mit, házat? Palotát. A román király helytartója építtette, mielőtt kivonult. Oda várunk, holnap délelőtt tízkor. Akkor még viszonylag, józan az öreg. Én mutatlak majd be neki. Te ne törődj semmivel. Hagyj mindent rám, ha majd felsorolom az érdemeidet.
Nem mentem másnap báró Dégenfeld Majális utcai palotájába. Nem vállaltam el a titkári állást. Dönci kerek perec megmondta, hülyének tart, jóskás kollégáim egyet is értettek vele. Az egyik beállt helyettem.
Azért mégis ellátogattam a báró rezidenciájába, de arra jóval később került sor. Akkor győződtem meg, hogy mégiscsak jól tettem, mikor nem állottam báró Dégenfeld Lipót szolgálatába.
Már jól benne voltunk a tavaszban, közeledtek a vizsgák. Egyik reggel a „Jóska” udvarán tanultam. Lehetett úgy hét óra. Átvettem már vagy negyven oldalt alkotmányjogból. Elindultam reggelizni. Az ebédlő bejárata ott volt Báthory István mellszobra alatt. Ismerős hang zökkentett ki a memorizálásból.
Megfordultam. Sógorom, Gyuri állott előttem. Összeölelkeztünk. Nem akartam felvinni Gyurit a szobánkba. A többiek most kelnek, mosakodnak, öltözködnek, minek alkalmatlankodni. Meg ott beszélgetni sem lehet nyugodtan. Leültünk hát az udvarban, a lócára, ahol az imént tanultam. Csak ott vettem tüzetesebben szemügyre a sógoromat.
— Városi ruhában jött fel, nem háziszőttesben, amit otthon viselni szokott. Sötétkék öltönye gyűrött volt, pedig új lehetett. Gyuri egész éjjel benne utazott, igaz, a szövet sem volt valami kiváló minőségű. Szokatlan volt Gyurin az is, hogy pantallót viselt és készen vett bakancsot, nem olyat, amit Vadai bácsi, a nagypetri suszter szokott csinálni. Az öltözködésén láttam, hogy Gyuri valami fontos ügyben jöhetett. Valami küldetésfélét gyanítottam. Csak a nyakkendő hiányzott, hogy a sógor teljesen szalonképes legyen. De azt Gyuri nem kötött. A nagypetriek kinevették volna, hogy urizálni akar.
— Mi járatban vagy? — kérdeztem. Az fel sem vetődött bennem, hogy Gyuri csak úgy látogatóba jött hozzám. Sok volt az útiköltség, és kevés a kereset. Én se mentem haza húsvétra se emiatt.
— Nem munka után jöttem — válaszolt Gyuri.— Dógozni én mán csak otthon fogok. Ha nincs munka, inkább koplalok, de idegenbe nem megyek. A családomat ott nem hagyom. Ide se dógozni jöttem. — Kicsit elhallgatott. — Drágosékon kéne segíteni — folytatta halkabban, mintha titkot közölne, és várakozással nézett a szemembe.
— Mi a baj, mi történt velük? — kérdeztem szorongó érzéssel.
Gyuri magyarázatba kezdett.
— A csendőrök megint letartóztatták Mitrut, de nemcsak őt. Bevitték a fél falut — a románokat. Egy hétig vallatták, jól összeverték, aztán kiengedték őket. De hármat felhoztak ide Kolozsvárra, a katonai börtönbe. Mitrut, Muntyán Grigort meg Kortes Vaszilt. Hadbíróság elé fogják őket állítani. Azt mondják, ők szervezték a zendülést Nagypetriben.
— Mit? — kérdeztem elképedve.
— A románok zendülését. Így mondják ezt most hivatalosan. Az történt, hogy húsvétkor a románok egy szemig elhordták a Futura terminyraktárából a málét. Volt ott néhány vagonnal is. Az is igaz, hogy azt vitték el, ami Erdőpetriben termett az ő földjükön. Ők vetették, ők kapálták, az övék volt igazság szerint. Megdógoztak érte, mégse kaptak belőle semmit. A tengeribetakarítást a menekültekkel végeztette el a jegyző. A termést Aranyossy utasítására be kellett szállítani a Futura raktárába. Ott volt a sok málé húsvétig. Akkor aztán szépen elhordták mindet. Persze engedélyük az nem volt rá — tette hozzá Gyuri, és komor ábrázatján egy pillanatra megjelent a kárörvendő mosoly.
Azt is össze akarták szedni a csendőrök, a málét. De alig találtak meg belőle pár mázsát. Muntyán Grigornál, a kocsmárosnál. A többi eltűnt, így aztán csak az embereket szedhették össze. Rajtuk töltötték ki a bosszújukat. Bíróság elé nem állíthatták valamennyit. Csak hármat kísértek fel ide Daróczyék, hogy ők vótak a felbujtók.
Gyuri rövid magyarázatából is megértettem, hogy Mitruék helyzete súlyosabb, mint az ősszel volt. Mit éhezhettek, hogy elszánták magukat — a fél falu — erre a kockázatos vállalkozásra!
Segíteni kellene rajtuk, de hogyan? Gyuri kitalálhatta, miről gondolkozom, mert újra megszólalt:
Felkereshetnénk magát báró Dégenfeld Lipótot, a méltóságost. Az ő segítségit kellene kírni. Ide költözött Kolozsvárra. Itt a címe: Majális utca. Ő akármelyik ügyvédnél is többet lehet, ha akar.
Megállapodtunk, hogy először Dégenfeldhez megyünk, csak azután az ügyvédhez. Még korán volt, javasoltam Gyurinak, menjünk be egy bodegába reggelizni. A sógor a homlokára ütött.
— Látod, milyen buta vagyok. El is felejtettem, hogy nem egyedül utaztam fel Kolozsvárra. Drágos Nelli is velem jött. Egy ismerőséhez ment, hogy kicsit rendbe hozza magát. Nyolc órakor találkozunk a Mátyás-szobor előtt.
Háromnegyed nyolckor már ott sétáltunk Kolozsvár büszkesége előtt. Időben megjött Nelli is. Sohasem láttam ilyen sápadtan, szomorúan. Lesoványodott. Sötétkék ruhát viselt, mintha ünnepélyre vagy valami szomorú szertartásra készült volna. Még ő kért bocsánatot, hogy a bátyja ügyével megzavartak a tanulásban. De Gyuri hamar félbeszakította. Az csak természetes, ha tudunk, segítünk. Közölte mindjárt Nellivel, hogy kilencre felmegyünk a Majális utcába Dégenfeldhez. Addig betérhetünk valahová reggelizni.
Betértünk a „Jóska” melletti bodegába. Három reggelit rendeltünk, de enni csak Gyurival ketten ettünk. Nelli alig vett a felvágottból. Ehelyett részletesen elmondta, hogyan történt a „zendülés”.
Nagypénteken Lupu pópa az erdőpetri kápolnában mondott misét. Ide mentek ki istentiszteletre a görögkatolikus románok. Nelli is kiment. Mitru otthon maradt. A Futura raktára ott van az erdőpetri úton. A férfiak már odafele menet is dühös pillantásokat vetettek a rozoga épületre, melynek a tűzfalát alá kellett gerendázni, hogy ki ne dűljön. Meg volt rakva rogyásig.
— Acolo-i pita-noastrá de málai — ott a mi málékenyerünk — kiáltotta el magát Vaszil, a kortes, mintha az előimádkozó szövegét mondaná. Lupu pópa száján megakadt a „doamne indurá-te spre női”, az „uram, irgalmazz”.
Hazafelé már feloszlott a processzió. A férfiak — mint ilyenkor szokás — a cujkás üvegeket is magukkal hozták. Bár nagypéntek volt, mégis rázendítettek a szilaj nótára:
Citu-i Maramuresul.
Nu-i fecior ca tu si eu* Máramaros amily széles / Ketten vagyunk mi legények. *
Megálltak a raktár körül. Ott beszélgettek, daloltak estig. Muntyán Grigor hordta nekik a pálinkát.
Másnap reggel, mikor valaki jelentésére a csendőrök a raktárba siettek, a tűzfal már a földön feküdt. Nem kellett nagy erő a ledöntéséhez. Csak a támaszgerendát kellett elfűrészelni. Mire a csendőrök megjöttek, a raktár már üres volt. Akkor kezdték összeszedni az embereket.
Tíz óra felé elbúcsúztunk Nellitől, és ketten Gyuri sógorral elindultunk a Majális utca felé. Hegyoldalon mentünk felfelé, de nem sokáig. A villasorban hamar megtaláltuk Dégenfeld báró új kolozsvári rezidenciáját: egy modern palotát, körülötte szépen gondozott kerttel.
Zárva volt a vaskerítés kapuja, de többszöri csengetés után kinyitották. A portás egyúttal kertész is lehetett, mert az egyik ágyastól jött, s a keze még sáros volt a gyomlálástól. Nem akart beengedni bennünket. Szerencsére kijött a házból volt kollégám, Szentgály, a titkár. Ő aztán átsegített a szigorú őrön.
Nem akartam Szentgályt megijeszteni. Nem mondtam el neki csak annyit: mondja meg a főnőkének, hogy Nagypetriből jöttünk fontos ügyben. Szentgály arcán látszott a zavar. Egyrészt szívességet akart tenni nekem, másrészt félt, hogy a gazdája megszidja, mert nem óhajtott látogatókat enged a nyakára. Aztán mégis úgy határozott, hogy bejelent. Felment a faragásokkal díszített falépcsőn az emeletre, ahol a gazdája tartózkodott.
Két perc se telt el, Szentgály futott lefelé a lépcsőn. Derült arca elárulta, hogy sikerrel járt. A méltóságos úr vár bennünket. Fent a dolgozószobájában.
Én addig olyan szobát még nem láttam. Nagy volt, mint egy kisebb egyetemi előadóterem, de falat sehol sem lehetett látni, mert mind fával volt burkolva, beépített, faragásokkal díszített könyvespolcokkal, gyönyörű díszítésű, ugyancsak beépített fali szekrényekkel.
Nem sok időm volt, hogy a berendezésben gyönyörködjem. Báró Dégenfeld jött elénk. Kezet fogott velünk, aztán már terelt is egy kis asztalhoz, mely körül négy süppedő fotel tátongott. Mikor beleültem az egyikbe, úgy éreztem magam, mintha dunyhával vetett ágyra ültem volna. Gyuri meg is kapaszkodott a fotel karfájába, annyira megzavarodott, mikor a szilárdnak hitt ülőalkalmatosság alatta is lesüllyedt.
A bárónak ez persze nem volt szokatlan. Ő élvezte a nagy puhaságot. Sovány, görnyedt öreg ember volt. Azoknak a fajtájából, akiket szúr a csontjuk, ha keményre ülnek. Félig elárverezett régi kastélyában már biztos nem maradt ilyen bútora.
Korához képest feltűnően eleven volt az öreg.
— Milyen hírrel jöttek? — fordult hozzánk. Mereven nézett ránk halszemével, és nem tudni, miért, könnyezni kezdett. Elővette címeres zsebkendőjét, azzal törülgette az orrát is, a szemét is.
— Sajnos, mink rossz hírrel jöttünk — tért a lényegre Gyuri. — Kérni is szerelnénk a méltóságos úr segítségét.
— Mindjárt gondoltam — szakította félbe a báró. — Igazuk van. Hallatlan dolgok történnek abban a községben. Már én is szégyellem magam. Ha Pesten megtudják, hogy az én ősi fészkemben ilyesmi történhetett, ujjal mutatnak rám. Írtam is a belügyminiszterhez. Többet ott baj nem lesz, azt garantálom.
— Nagyon szépen köszönjük — vette át a szót Gyuri. — Ami megtörtént, azt visszacsinálni sajnos már nem lehet. Megverték a fél falut. Azt már bajosan lehet jóvá tenni. De az jó lesz, ha a bűnösöket egy kicsit megtáncoltatják. Ha őket hozzák fel a katonai börtönbe, nem az áldozatokat.
Gyuri úgy belejött a magyarázásba, észre sem vette, hogy a báró eleinte nem értette, mit beszél, amikor meg kezdte érteni, arcizmai rángatózni kezdtek.
— Mi … mi … miről beszél maga itt? — szakította félbe dadogva a sógort.
— Hát a letartóztatásokról, a verésekről, kínzásokról, amit műveltek — pakolt ki Gyuri. A báró erre már a száját tátotta ki, hápogott, levegő után kapkodott. Mikor már teleszívta magát, megszólalt:
— Maga a csendőröket szidja, nem a zendülőket? Kicsodák maguk? Én azt hittem, a titkárom azt mondta, hogy maguk magyarok.
— Magyarok vagyunk, az igazságot mondjuk. Nem akarjuk félrevezetni méltóságodat. Arra kérjük, hogy az igazság érdekében méltóztassék interveniálni — siettem Gyuri segítségére
— És mi az igazság? — szegezte nekem a kérdést Dégenfeld.
— Lehet, hogy nem a törvényes módot választották a nagypetriek, hogy a máléjukhoz jussanak, de azt el kell ismernünk, hogy az a termés igazság szerint őket illette. A jogtalanságot azok követték el, akik megfosztották őket munkájuk gyümölcsétől.
— Nem akarták letörni a kukoricát, szabotáltak. Ezért nem kaptak belőle. Büntetésből. Örüljenek, hogy annyival megúszták. A szabotőröket fel is lehet húzni. Erre törvény van.
— Erőszakkal kergették el őket a földjükről — jegyeztem meg, mikor a báró elhallgatott.
— Maga rosszul tudja. Maga semmit sem tud. Szégyelljék magukat! Magyar létükre átpártoltak! — rikácsolt a báró.
Mintha összebeszéltünk volna Gyurival, mindketten felálltunk.
— Ide hiába jöttünk — mondta ki a szentenciát Gyuri, és megindult az ajtó felé. Én követtem. Mire Dégenfeld magához tért meglepetéséből, és feltápászkodott a süppedő fotelből, mi már betettük magunk után az ajtót. Nem búcsúztunk el Szentgálytól sem. Nem láttuk sehol. Csak a kertész-portásnak kívántunk minden jót.
Kővári megállt. Kiértünk az erdőből. Gyönyörű kilátás nyílott előttünk: az erdőpetri völgykatlan. Kétezer hold haragoszöld kukorica. Körös-körül sűrű erdő. A katlan mélyén kis kápolna állott, mellette egy rozoga épület, az erdőpetri csárda.
Kővári annyit még elmondott, hogy Mitru nem kapott súlyos büntetést. Ravasz ügyvédje volt. Valahogy megtudta, hogy Drágoséknak még megvan a hatszáz évvel ezelőtti kutyabőr, a nemeslevél, amit még Róbert Károly királytól kapott valamelyik ősük. Fel is hozatta az ügyvéd a ritka dokumentumot. A hadbíróknak elállt a szemük-szájuk, mikor meglátták. Mitrunak csak három évet kellett börtönben töltenie. A többiek sem kaphattak többet a fővádlottnál. Igaz, Mitru a büntetése letöltése után sem maradhatott sokáig otthon. Behívták munkaszolgálatra. Még az a szerencse, hogy itt dolgozhat szülőfaluja mellett, fent az erdőben, az 501-es munkásszázadban.
Megérkeztünk a csárdához.
— Ez itt az ördög tanyája — mutatta be Kővári. — Az öregasszonyok ez előtt a rozoga épület előtt többször vetnek keresztet, mint a kápolna előtt. Ott csak a Szűzmária lakik. Tőle nem félnek. De Muntyán Grigortól, akié ez a csárda, maga az ördög is fél.
Itt senkinek sem kell pénzben fizetni. Muntyán felírja, ki mit fogyasztott, a legtöbbször többet is, aztán vár, míg beérik a termés. Akkor hajtja be a tartozást. Azzal nem törődik, ki, mikor, honnan hozza a csöves kukoricát. Muntyán Grigor nem fél a háza körül vonító farkasoktól sem. Egyszer töltöttem itt télen egy éjszakát. Ma is a hideg ráz, ha arra a farkaskoncertre gondolok. Grigor szinte a kedvét lelte benne.
Elbúcsúztam Kőváritól. Nem jött be velem a csárdába. Sietnie kellett. De addig nem ment el, míg el nem fogadtam tőle ötven pengőt kölcsön. Mégse mehetek üres zsebbel a kocsmába. Nekem, az ismeretlennek Muntyán Grigor sem fog hitelezni. Ha megmondom, honnan jövök, még kevésbé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!