(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

X.

A Nyugati Front vityebszki, orsai, mogiljovi és bobrujszki irányában július első napjaiban elkezdődött ütközetekben az ellenség páncélos és gépesített csapatai, valamint repülői nyomasztó fölényben voltak. Szakadatlan harcokban kifáradt csapataink kelet felé vonultak vissza, de eközben állandóan arra törekedtek, hogy minél nagyobb veszteséget okozzanak az ellenségnek, és minél hosszabb időre feltartóztassák a védelmi terepszakaszokon.

A Berezina folyónál csapataink különösen szívósan harcoltak Boriszov város körzetében, ahol a boriszovi páncélos iskola küzdött I. Z. Szuszajkov hadosztálykomisszár vezetésével. Ebben az időben érkezett oda az 1. „Moszkvai” gépkocsizó lövészhadosztály J. G. Krejzer vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A moszkvai hadosztály hadilétszámra volt feltöltve, jó kiképzésben részesült és T-34-esekkel rendelkezett. Krejzer tábornoknak a boriszovi páncélos iskolát is parancsnoksága alá rendelve sikerült több mint két napon át feltartóztatnia az ellenség megerősített 18. páncélos hadosztályát. Ennek akkoriban nagy jelentősége volt. Ezekben az ütközetekben Krejzer tábornok ragyogóan vezette csapatait.

A déli arcvonalon Románia területéről megkezdték támadásukat a német-román csapatok. Fő csapásukat Mogiljov-Podolszkij-Zsmerinka irányában mérték és ezzel az a veszély állt elő, hogy a Délnyugati Front 12., 26. és 6. hadseregének oldalába és hátába jutnak.

Az első 6 napon az ellenségnek heves harcok árán sikerült áttörnie a Déli Front védelmét és mintegy 60 km-t előrenyomulnia. A Délnyugati Front helyzete jelentős mértékben rosszabbodott, ebben az időben ugyanis a német csapatok több próbálkozás után Rovno-Dubno Kremenyec körzetében végül is áttörték a védelmet és beözönlöttek a keletkezett résbe.

A német csapatok július 4-én elérték a novograd-volinszki megerődített körletet, ahol rohamaikat, nagy veszteségeket okozva, visszavertük. Az ellenség páncélos és gépesített erőit itt majdnem három napig sikerült feltartóztatni. Az ellenség, miután itt nem ért el sikert, Novograd-Volinszkijtől délre csoportosította át erőit. Július 7-én elfoglalta Bergyicsevet, majd július 9-én Zsitomirt.

Bergyicsev és Zsitomir elfoglalása, továbbá a román-német csapatoknak a mogiljov-podolszki irányban folytatódó támadása növelte a Délnyugati Fronthoz tartozó 12., 26. és 6. hadsereg bekerítésének a veszélyét. Ezek a hadseregek harcolva lassan vonultak vissza kelet felé.

Ekkor a Délnyugati Front parancsnoksága július 9-én ellencsapást szervezett Bergyicsev ellen, hogy elhárítsa a bekerítés veszélyét. Az ellencsapásban a 15., 4. és 16. gépesített hadtest vett részt. Észak felől, Zsitomir körzetében folytatta ellenlökéseit az 5. hadsereg.

Ugyanakkor a Délnyugati Front a korosztyenkói megerődített körlet felől erős ellencsapást mért az ellenség 1. páncélos csoportjának a szárnyára.

A Bergyicsev-Zsitomir körzetében július 9-én elkezdődött harc július 16-ig tartott. A német „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága, miután csapatai nagy veszteségeket szenvedtek és attól tartott, hogy észak felől csapást mérnek főcsoportosításának a szárnyára, Zsitomir körzetében beszüntette a támadást.

Ez lehetővé tette a Délnyugati Front parancsnokságának, hogy a 6. és 12. hadsereg erőinek zömét kivonja a fenyegető bekerítés alól és jelentősen megerősítse Kijev védelmét.

Ily módon az ellenségnek ismét nem sikerült bekerítenie a Délnyugati Front csapatait. A németek egész idő alatt kénytelenek voltak véres ütközeteket vívni. A Kleist-csoport páncélos és gépesített magasabbegységei nem tudták tehát kicsikarni az áttörést és nem tudtak kijutni a hadműveleti térségbe.

Az északi arcvonalon, ahol a támadás június 29-én kezdődött, helyi jelentőségű harcok folytak, amelyek nem befolyásolták különösebben az általános hadászati helyzetet.

Haditengerészeti erőinknek a háború elején szintén nem voltak nagyobb ütközetei a német haditengerészeti erőkkel, és főként a légitámadásokat hárították el. A Balti Flotta azonban nehéz helyzetben volt. Különösen súlyosbodott a fő haditengerészeti támaszpont helyzete, ahol a Balti Flotta minden fontos hajója tartózkodott, és ahol anyagi készletei voltak.

A tallinni támaszpontnak és Tallinn városának az Északnyugati Front 8. hadseregének sikertelen tevékenysége folytán gyenge volt a fedezete a szárazföld felől. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta minden erejét Észtország fővárosának a védelmére irányítottuk. Hozzá csatlakoztak a város felfegyverzett munkásosztagai. A Tallinnhoz vezető utakon sietve épültek a védelmi terepszakaszok, műszaki zárak, s a városban levő objektumokat felkészítették a védelemre.

A 8. hadsereg 10. lövészhadteste, a tengerészgyalogos csapatok, a flotta hajótüzérsége és a felfegyverzett tallinni népfelkelők hősiesen visszaverték az ellenségnek azt a kísérletét, hogy menetből elfoglalja a várost és a haditengerészeti támaszpontot.

Július végén és majdnem egész augusztusban folyt a csata Tallinnért és a flotta fő haditengerészeti támaszpontjáért. Csapataink kimerülése és az ellenséges csapatok megerősítése miatt augusztus végén a Főparancsnokság Főhadiszállása úgy határozott, hogy a flotta hajóit a haditengerészeti támaszpontról Kronstadtba és a leningrádi kikötőbe irányítja és feladja Tallinnt.

A tallinni hídfőállásért vívott csatákban a flotta repülői aktívan és közvetlenül részt vettek, támadták az ellenség rohamozó magasabbegységeit. A balti tengerészeknek is elismeréssel kell adóznunk: szárazföldön és vízen egyaránt igazi hősökként verekedtek.

Az Északi Flotta ezalatt az Északi Front csapataival működött együtt és tengeralattjáró tevékenységet folytatott a Petsamóból nikkelércet szállító német hajók ellen. A Fekete-tengeri Flotta főképpen a tenger melléki hadseregeknek szállított katonát és hadianyagot, s harcolt az ellenség hajózási útvonalain, akadályozta a román és bolgár kikötőkbe irányuló szállításokat.

A Fekete-tengeri Flotta hajóinak egy csoportja repülőink támogatásával csapást mért a Constantai román flotta támaszpontjára. A flotta repülői rendszeresen bombázták a román olajkutakat és vasúti csomópontokat.

Szándékosan nem foglalkozom részletesen a haditengerészeti erők harctevékenységével, mert úgy vélem, jobb és érdekesebb lesz, ha ezt a tengernagyok és a kapitányok teszik. Azt azonban meg kell mondanom, hogy a tenger melléki katonai frontok és a haditengerészeti erők együttműködése hatékonyabb lehetett volna, ha a háború előtti években érettebben oldjuk meg a partvédelemnek és a haditengeri támaszpontok védelmének a problémáit. Sajnos a Haditengerészeti Főparancsnokság, a honvédelmi népbiztos és a vezérkar csak nagyon későn fogott hozzá ezek megoldásához.

Majdnem három hét telt el azóta, hogy a fasiszta Németország sárba taposva a megnemtámadási szerződést, fegyveres erőivel betört országunkba. A hitlerista csapatok már ez alatt az idő alatt mintegy 100 000 embert, több mint 1000 repülőgépet és majd másfél ezer harckocsit vesztettek. (A háború elején meglevő harckocsik 50 százalékát.)

A Szovjet Fegyveres Erők és különösen a Nyugati Front csapatai nagy veszteségeket szenvedtek, s ez súlyosan kihatott az események későbbi alakulására. A szovjet-német arcvonal erőviszonyai most még inkább kedveztek az ellenségnek. Az ellenség számottevő sikereket ért el: 500-600 km mélyen előrenyomult az ország belsejébe és gazdaságilag fontos vidékeket, valamint hadászati objektumokat foglalt el.

Mindez rendkívül váratlanul érte a szovjet népet és csapatainkat. De ezekben a nehéz napokban különös erővel mutatkozott meg a szovjet emberek erkölcsi-politikai egysége.

A párt és a nép nem ingott meg.

Már az első pillanatban megindult és napról napra fokozódott a párt nagyarányú szervező és politikai tevékenysége, amely teljesen és kizárólagosan egy cél szolgálatában állt – a nép minden erejét az ellenség visszaverésére mozgósítani.

Már június 23-án érvénybe léptek azok a mozgósítási tervek, amelyeket korábban dolgoztunk ki, többek között a lőszergyártásra vonatkozóan. A népbiztosságok utasítást kaptak, hogy növeljék a harckocsik, lövegek, repülőgépek és egyéb harceszközök gyártását. A kormány egy hét múlva hatálytalanította az 1941. év harmadik negyedére vonatkozó tervet és jóváhagyta a harmadik negyedre vonatkozó mozgósítási népgazdasági tervet, amely a haditechnika több mint negyedével való növelését irányozta elő.

Az események azonban azt mutatták, hogy ez kevés. Akkor a bizottság N. A. Voznyeszenszkij elnökletével újabb, még feszítettebb hadigazdálkodási tervet dolgozott ki 1941 negyedik negyedére. A háború előtt létesített termelési tartalékokra támaszkodva a kormány elrendelte, hogy 1942-ben erőltetett ütemben fejlesszék a Volga-vidéket, az Urált, Nyugat-Szibériát, Kazahsztánt és Közép-Ázsiát. Az egész népgazdaság hadivágányra való átállításában ezek a vidékek kimagasló szerepet játszottak. Az ország keleti részén a gazdaság átszervezése és fellendítése érdekében nagy munkát végeztek a területi pártbizottságok. Így különösen sokat tett az ország védelme érdekében a Cseljabinszki Területi Pártbizottság, amelynek élén akkoriban N. Sz. Patolicsev állt.

Megkezdődött az ipar és a közlekedés átszervezése, az anyagi erőforrások és a munkaerő újraelosztása, a mezőgazdaság mozgósítása a háború céljára. Az üzemek ezrei, amelyek tegnap még békés rendeltetésű termékeket gyártottak, ma átálltak a lőszer- és hadianyaggyártásra.

A gép- és szerszámgépgyárakat sürgősen átállították harckocsik és repülőgépek gyártására, a kohászati üzemekben megszervezték a páncéllemez, a lövedéktest és a minőségi acél tömeggyártását. A rádió- és elektromosipari üzemeknek most a harckocsikhoz motorokat és áramfejlesztőket, aknakutatókat, lehallgató készülékeket és rádiólokációs berendezéseket kellett előállítaniuk. Az ásványolajfinomító üzemek elsősorban repülőbenzint és üzemanyagot gyártottak a harckocsik és a hajók részére. Az óraszerkezetek helyett gránát gyújtófejek kerültek a futószalagra. A szétlőtt páncélvonatokat a vasúti javítóműhelyekbe küldték.

Az ellenség gazdasági szempontból rendkívül fontos területeket foglalt el, sok volt katonai körzetben megbénította a mozgósítást, a szovjet emberek milliói, óriási anyagi értékek maradtak az ellenség mögöttes területén. Az első három hét alatt az ellenség által megszállt területen élt a lakosság 40 százaléka, itt állították elő az ország egész bruttó termelésének több mint egyharmadát. Erősen csökkent a hadászati anyagok, a nyersvas, acél, hengereltáru és villamosenergia-termelés. Újabb ipari központok kerültek veszélybe.

Valami rendkívülit kellett cselekedni, hogy addigi helyükről keletre telepítsük az épen maradt üzemeket, hozzácsatoljuk őket az ott működő vállalatokhoz, és az országnak erre a részére támaszkodva nekirontsunk az ellenségnek, megállítsuk és visszaverjük őt.

Méreteit és jellegét tekintve a történelemben páratlanul álló munka kezdődött. Az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának június 24-i rendelete megalakította az Áttelepítésügyi Tanácsot, amelynek elnökévé N. M. Svernyiket, helyetteseivé pedig A. N. Koszigint és M. G. Pervuhint nevezték ki. A népbiztosságokon megalakultak a kiürítési irodák és bizottságok. Rendkívül rövid idő alatt – 1941 júniusától novemberig – több mint másfél ezer vállalatot, főként nagy hadiüzemet telepítettek át, majd gyorsan ismét visszaadtak az életnek. Ugyanakkor megszakítás nélkül, éjjel-nappal mentek nyugatra és délnyugatra a csapatokat és fegyvert szállító szerelvények.

Ez az egész óriási körforgás az erők maximális megfeszítésével történt. Tömegesen fordultak elő konfliktusok, nagy volt a fejetlenség, ami ette az idegeket, de nem volt megállás. A párt vezető és szervező szerepe egyre hatékonyabbá vált.

Úgy gondolom, hogy a szovjet nép, s pártunk életének e hősi szakaszáról hiba lenne megfeledkeznünk. Eddig még nem tártunk fel, nem irtunk meg mindent úgy, ahogy kellene, amit általában a párt és a nép a háború éveiben gazdasági téren művelt. Pedig az ilyen feszült időszakokban, az ilyen grandiózus események sodrában mindennél jobban megmutatkozik a társadalmi tulajdonon alapuló szocialista rendszer fölénye.

A nép hőskölteménybe illő munkája, amelyet a termelő berendezések áttelepítésével és helyreállításával kapcsolatban a háború éveiben végzett, és ezzel összefüggően a párt kolosszális szervező munkája méreteit és jelentőségét tekintve, hazánk sorsa szempontjából felért a második világháború legnagyobb csatáival.

Ha emlékezetem nem csal, az SZK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának döntése alapján már a háború első napjaiban közvetlen katonai munkára vezényelték a központi bizottság több mint ötven tagját, illetve póttagját, a határterületi és területi pártbizottságok és a szövetségi köztársaságok kommunista pártjai központi bizottságainak több mint száz titkárát, tekintélyes és tapasztalt állami vezető személyiségeket. A párt nyomban több gyakorlati intézkedést tett annak érdekében, hogy az ország életének és a fegyveres erők harctevékenységének minden területén erősítse a központi irányítást. A központi bizottság apparátusát átszervezték és felosztották, tagjainak funkcióit és kötelességeit a katonai, gazdasági, valamint a politikai munka legfontosabb szakaszainak irányításával kapcsolatban.

Pártunknak már volt tapasztalata abban, hogyan változtassa az országot egyetlen katonai táborrá. Erről könyvünk elején már beszéltünk. Az új körülmények figyelembevételével már a háború első napjaiban alkalmaztuk a tapasztalatokat. Most, amikor országunk halálos veszélyben forgott, a kommunisták tevékenysége az arcvonalon és a hátországban egyaránt a lenini örökségre, az ügyek irányításának lenini elveire támaszkodott. A nép hitt benne, hogy a párt meg fogja találni a kivezető utat a nehéz helyzetből, és meg tudja szervezni a német fasiszta csapatok szétzúzását. Csupán időre van szükség.

1941. június 30-án Sztálinnal, az SZK(b)P Központi Bizottságának főtitkárával az élen megalakult az Állami Honvédelmi Bizottság. Ez a tekintélyes szerv az ország védelmének az irányítására létesült, és teljhatalommal rendelkezett. A polgári, a párt- és a szovjetszervezetek kötelesek voltak minden rendeletét és intézkedését végrehajtani. Ennek ellenőrzését az Állami Honvédelmi Bizottságnak a határterületeknél és területeknél, a hadiipari népbiztosságokban, a legfontosabb üzemekben és építkezéseknél működő képviselői végezték.

Az Állami Honvédelmi Bizottság ülésein, amelyeket a nap bármely órájában rendszerint a Kremlben vagy Sztálin nyaralójában tartottak, az akkori idők legfontosabb kérdéseit tárgyalták meg és döntötték el. A legnagyobb katonai hadműveletek elgondolását az Állami Honvédelmi Bizottság a párt központi bizottságával és a népbiztosokkal közösen vitatta meg. A népbiztosok jogköre lényegesen kibővült. Mindez lehetővé tette, hogy óriási anyagi erőket összpontosítsunk a legfontosabb irányokban, egységes elképzelésünk legyen a hadászati vezetés tétén, és azt szervezett hátországgal támasszuk alá, továbbá, hogy a csapatok harctevékenységét egybekapcsoljuk az egész ország erőfeszítéseivel.

Az Állami Honvédelmi Bizottság ülésein igen gyakran heves viták robbantak ki, amikor is mindenki határozottan és élesen elmondta a véleményét. Sztálin rendszerint az asztal körül járkált, figyelmesen hallgatva a vitatkozókat. Ő maga szűkszavú ember volt és nem szerette a szószátyárságot. A beszélőket gyakran „rövidebben”, „világosabban” közbeszólásokkal szakította félbe. Az üléseket bevezető nélkül nyitotta meg. Halkan, szabadon, csak a kérdés lényegéről beszélt. Mondatai lakonikus rövidségűek voltak, gondolatait világosan fogalmazta meg.

Ha az Állami Honvédelmi Bizottság ülésein nem sikerült közös véleményt kialakítani, a két szemben álló nézet képviselőiből ott helyben bizottság alakult, amely azt a feladatot kapta, hogy jelentse az egybehangolt javaslatokat. Így volt ez akkor, ha Sztálinnak még nem volt saját, határozott véleménye. Ha viszont kész elhatározással érkezett az ülésre, akkor vagy nem voltak viták, vagy hamarosan elcsendesedtek, amikor valamelyik fél véleményéhez csatlakozott.

Az Állami Honvédelmi Bizottság a háború egész időtartama alatt mintegy tízezer katonai és gazdasági jellegű határozatot és rendeletet hozott. Ezeket szigorúan és erélyesen végrehajtották, ennek során folyt a munka, amely azokban a nehéz időkben biztosította az egységes pártvonal érvényesülését az ország vezetésében.

Sztálin akaraterős ember volt, és amint mondani szokás, nem tartozott a gyáva tucatemberek közé. Kissé levertnek csak egyszer láttam. Ez 1941. június 22-én hajnalban volt: összeomlott az a meggyőződése, hogy sikerül elkerülni a háborút.

1941. június 22. után az egész háború alatt Sztálin a párt központi bizottságával és a szovjet kormánnyal együtt szilárdan irányította az országot, a fegyveres küzdelmet és nemzetközi ügyeinket.

A háború eleji balsikerek és súlyos veszteségek bonyolulttá tették a küzdelem menetét. A csapatok harcolva vonultak vissza az ország belsejébe. Az Állami Honvédelmi Bizottság, pártunk központi bizottsága és a helyi pártszervezetek megtették a szükséges intézkedéseket, hogy megmagyarázzák a népnek az ideiglenes visszavonulás kényszerítő körülményeit.

A helyzet minden bonyolultsága ellenére Ukrajna, Belorusszija és a balti köztársaságok pártszervezetei és szovjetszervei eredményesen mozgósították a szovjet embereket az ellenség elleni aktív küzdelemre. E célból az ideiglenesen feladott területeken tömegesen alakultak az illegális párt- és Komszomol-szervezetek, valamint a partizánosztagok, amelyekbe beolvadtak a bekerítésből kitört csapatok vöröskatonái, parancsnokai és politikai munkásai.

A földünkre lépő ellenség hamarosan nemcsak a szovjet embereknek a gyűlöletét, hanem azokat az érzékeny veszteségeket is tapasztalta, amelyeket az illegalitásban dolgozók okoztak neki.

Abban az időben a szovjet hadvezetésnek nem volt más választása, mint hogy az egész hadászati arcvonalon védelembe menjen át. Sem élőerők, sem eszközök nem voltak ahhoz, hogy támadást, különösen pedig, hogy nagyszabású támadó hadműveleteket folytassunk. Ehhez nagy hadászati tartalékokat kellett képezni és jól fel kellett fegyverezni őket, hogy túlerővel kiragadják a kezdeményezést az ellenség kezéből és támadó tevékenységre térjenek át, megkezdjék az ellenséges erők kiűzését a Szovjetunióból.

Mindez megtörtént, de csak később.

Csapataink a kényszerű visszavonulás közben tértek át a hadászati védelemre. Kedvezőtlen hadműveleti-harcászati csoportosításokban kellett tevékenykedniük, amikor nem volt elegendő élőerő és hadviselési eszköz a mélyen lépcsőzött védelemhez, különösen pedig a védelem gerincének – a páncélelhárításnak – a kiépítéséhez.

Feltétlenül szólnom kell légvédelmi eszközeink gyengeségéről és arról, hogy hiányzott a megfelelő légi oltalmazás. A háború kezdeti szakaszában az ellenség volt légi fölényben, ami jelentősen aláásta hadseregünk állóképességét.

A sok hiba, és néha maguknak a csapatoknak az elégtelen ellenálló ereje dacára alapjában véve mégis megszerveztük a hadászati védelmet.

Mint ismeretes, a háború második és harmadik szakaszában, amikor a hitleristáknak meg kellett ízlelniük a vereségek keserűségét az egész szovjet arcvonalon, ők nem tudtak létrehozni ilyen védelmet.

Hadászati védelmünk legfőbb céljai abban az időben a következők voltak:

– a fasiszta csapatokat lehetőleg minél tovább feltartóztatni a védelmi terepszakaszokon, hogy minél több időt nyerjünk az erők előrevonására az ország belsejéből és új tartalékok képzésére, valamint felvonultatásukra a legfontosabb irányokban;

– az ellenségnek maximális veszteséget okozni, felőrölni és elvéreztetni, és ezzel némileg egyensúlyba hozni az erőviszonyokat;

– biztosítani a pártnak és a kormánynak a lakosság és az ipari objektumok evakuálására hozott intézkedéseit, időt nyerni, hogy az ipart a háború szükségleteinek megfelelően átszervezhessük;

– a lehető legtöbb erőt összegyűjteni és ellentámadásba átmenni, hogy meghiúsítsuk a hitleristák egész haditervét.

A hadászati védelmet folytató csapataink szárazon, vízen és levegőben nemcsak visszaverték az ellenséget, hanem – s ez a legfontosabb – sok esetben érzékeny ellencsapásokat is mértek rá. Mindenütt, ahol csak lehetett, csapataink és partizánjaink bátor tevékenységükkel óriási veszteségeket okoztak a fasiszta hódítóknak.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)

5

 

Sajnáltam, hogy Szeréna nem fejezhette be történetét, de Losonci Pista — látszott rajta — még inkább neheztelt Grigorra.

Szeréna nem jött vissza. Lehet, dolga volt, de az is, hogy Grigor nem engedte. Kortes Vaszil törte meg a csendet.

— Hivatalos voltam arra a vadászatra én is. No, nem az előkelő vendégek közé hívtak, csak hajtónak. Igazság szerint nem is hívtak. Kirendelt a főjegyző. A kisbíró szólt nekünk. Húsz embert parancsolt ki Aranyossy. Névsort olvasott itt, a csárda előtt korán reggel a kisbíró. Ő vitte aztán a hajlókat ki a földekre.

— Én nem mentem velük. Idáig még kijöttem, de egy lépést se tudtam tovább menni a farzsábám miatt. Összeestem a csárda előtt. Két ember hozott be az ivóba. Leültettek az asztal sarkára. Mindent láttam, pedig akkor semmire sem voltam kíváncsi. Ott kínlódtam órákig. Mentem volna haza a meleg dunyha alá. De nem vitt senki. Csak este jött értem a fiakeres, Tasnády bácsi, mikor már vége volt a kalamajkának.

Csak néztem magam körül. Jöttek-mentek előttem Lápossyné, a lánya, Grigor, Szeréna. Később két nagypetri ember jött. Bokor meg Csortán. Féldecit rendeltek, leültek mellém.

Jól emlékszem. Lábbeliről kezdtünk beszélgetni. Azt mondják ne járjunk bocskorban — aztán se csizmát, se bakancsot nem lehet kapni. Még bőrt sem — mondta Bokor. De Bokor meg Csortán nem mondták meg, mire várnak. Csak beszélgettek.

Aranyossy szakította őket félbe. Váratlanul jött be az ivóba. Vadászbekecsben, hosszú szárú csizmában, duplacsövű puskával. De a zergetollas zöld kalapja alól két fekete fülvédő lógott le. Az nem illett hozzá. Az öregek szokták hordani télben. A főjegyző ránk nézett bosszúsan. Nem köszönt. Nagyon magyarázott valakinek.

— Én, méltóságos uram, mindent megteltem. Hajtót is rendeltem ki egy tucatnál is többet. Már bocsánatot kérek, méltóságos uram, de én igazán nem tehetek róla, hogy nem volt nyúl. Pedig amint látni méltóztatott, felhajtattam az egész határt.

Hajlott hátú öreg jött Aranyossy után. Kitaláltuk: ő a híres vendég báró Dégenfeld Lipót. Töpörödött, de igen eleven. Lábán bakancs, vadászharisnya, buggyos nadrág. Bekecse vállán bőrbetét, gallérján prém, szép, fényes, mint a sapkája, amit a fülére húzott. Csak vörös arca látszott ki belőle.

A báró úgy veszekedett Aranyossyval, mintha csak kelten lennének. Nem törődött Daróczyval se, a csendőrőrmesterrel, aki utána jött, és gondosan becsukta maga után az ajtót.

— Maga nekem ne mondja, hogy itt nincs vad. Az én birtokomat én jobban ismerem. Utoljára egymagam ötvenkét nyulat lőttem. Akkor maga még a világon sem volt. A vadászathoz érteni kell. A pancser nem érti.

Aranyossy sápadt volt.

— Miért nincs itt a főszolgabíró? — folytatta a báró. — Ha én ide leutazom, akkor nekem legyen itt a vadászaton a főszolgabíró is. Én azt megkövetelem.

— Méltóságos uram — dadogott Aranyossy —, a főszolgabíró úr igazán …

— Nem értenek maguk, kérem, semmihez. Nem tudnak rendet tartani. Ígérni azt tudnak. Meg is mondtam Budapesten, hogy már elegem van. Ideraknak nekem a birtokomra mindenféle tehetetlen tökfilkókat.

Előkerült Lápossyné, meg akarta védeni jövendő vejét.

— Méltóságos uram, a főjegyző úr igazán mindent megtett …

— Maga kicsoda?— szakította félbe a báró.

— A kántor özvegye vagyok, Lápossy Ferencné — válaszolt sértett hangon az asszony.

— Ismertem a férjét, mindig be volt rúgva — legyintett a báró.

Lápossyné egy székre rogyott. Etelka hamar vizet öntött neki egy pohárba.

Muntyán jött be. Katonásan jelentkezett.

— Te itt élsz — mondta neki a báró. — Te tanú vagy, hogy van itt nyúl, csak rosszul szervezték a hajtást. Nem értenek hozzá.

— Volt itt nyúl, de a nyáron sok elpusztult.

— Mitől, csak nem a gutaütéstől? — gúnyolódott a báró.

— Nyáron volt itt regiment katona, csak a nyulat puskázták. Kipusztították őket — mondta meg az igazat Grigor.

— Hogy forduljon fel valamennyi! — átkozódott az öreg. — Engem meg idebolondítanak, ahol már ürge sincs. Főjegyző uram, gratulálok. Maga igazán jól tájékozott ember. A faluját kitűnően ismeri. De engem rosszul ismer. Én nem fogom ezt lenyelni. Csúfot űztek velem.

Már szerettem volna kint lenni, de nem tudtam felállni. Szeréna lépett be.

— Isten hozta a méltóságos urat. — Meghajolt, mint a kislányok, mikor verset mondanak a dedóban. — Nyúlpörköltünk sajnos nincs — mondta. — De megkínálnám a méltóságos urat finom füstölt házi kolbásszal, szalonnával, friss kaláccsal …

— Maga hogy kerül ide? — csodálkozott a báró.

— Hát meg tetszik ismerni? — örült meg Szeréna. — Tudtam én, hogy nem büszke a méltóságos úr, nem nézi le a szegény ember lányát, aki gondozta, ápolta, szerette mikor mindenki elhagyta.

A bárónak elég volt ennyi. Daróczy hoz fordult, a csendőrőrmesterhez.

— Mit keres itt ez a némber?

A csendőr helyett Aranyossy válaszolt:

— Őt hoztuk ide, hogy segítsen a felszolgálásban. Tudtuk, hogy ismerni méltóztatik.

— Ez hallatlan! — toporzékolt a báró. — Nyúl nincs egy fia se. A főszolgabíró beteget jelent, de ide hozzák nekem ezt a — ezt a cemendét.

Ezt azonban már Szeréna sem hagyhatta annyiban:

— Ejha! De hamar elfelejtettük a potyaebédeket, vacsorákat, amiket én koldultam össze a jóemberektől. Akkor nem így beszélt a méltóságos úr! Akkor bezzeg volt galambom, tubicám …

Daróczy kituszkolta a szobából Szerénát.

Következtek Bokor és Csortán. Odaléptek Dégenfeldhez. Csortán kivett a zsebéből egy írást, és kezdte mondani:

— Méltóságos báró úr, Nagypetri magyar zsellérsége arra kérjük méltóságodat …

— Mi ez, főjegyző úr? — kérdezte ijedten a báró.

— Mit akarnak? — szólt rá Csortánra Aranyossy, aki még jobban meglepődött.

— Mi csak azt kérjük, hogy osszák ki nekünk az erdőpetri fődeket, amit a románok alatt nem kaptunk meg — mondta nagyon is szerényen Csortán.

— Mit? Az én ősi birtokomat? — hápogott a báró, mint akit a guta kerülget. Darabokra tépte az írást. Durván támadt a zsellérekre: — Mit gondoltok ti koszosok, tetvesek? Mit képzeltek? Hogy földet osztunk? Nektek? Akasztófát, akár az én erdőmből is.

— Ezért kellett nekem idejönnöm! — fordult a báró Aranyossyhoz. — Most már értem. Köszönőm, főjegyző uram. Nagyon szépen köszönöm. Ezt kitűnően méltóztatott csinálni.

Aranyossy tántorgott, mint aki berúgott.

— Méltóságos uram, méltóztassék megengedni, hogy tisztázzak egy félreértést. Itt valami tévedés van …

— Nincs itt semmiféle tévedés — vágott Aranyossy szavába Bokor. — Csortán komám jól mondta. Erdőpetri fele maradjon a románoké. Nekünk a másik fele kell. Nem passziózni, vadászgatni. Nekünk a föld adja a kenyeret.

— Őrmester, őrmester! — kiáltott fulladozva Dégenfeld.

De a csendőr még mindig Szerénával birkózott valahol. Nem jött elő. A méltóságos úr elfutott. Be se lépett ide a felcicomázott úriszobába. A nyitott ajtón át hallani lehetett az ordítását:

— … Ezt a betyárfészket lebontatom, a helyét is felszántatom …

 

6

 

Vaszil nem nevetett a története végén. Valamin elgondolkodott, az hangolhatta le. Pista vigasztalni próbálta.

— Azért ez a csárda még mindig áll. Nem sikerült a bárónak leromboltatni.

— Öreg már. Lehet, hogy meg is feledkezett róla. De a birtokáról nem feledkezett meg. Hiába jártak a magyar zsellérek deputációba. Felmentek még Pestre is. Az erősebb kutya ugat. Az meg a báró volt. Nemcsak ugat, harap is. Csortánt, Bokort meg a hangosabb zselléreket elvitték katonának. Az egyik meghalt a fronton, a másik fogságba esett, a harmadik ki tudja, hol szenved.

A báró elűzette a román reformföldeseket a birtokról, aztán elintézte, hogy mint elhagyott birtokot vegye kezelésbe az állam. A végén pert indított, hogy adják vissza neki ősi birtokát. A legjobb ügyvédet fogadtuk meg. A végén mégis vesztettünk. A Kúria véglegesen neki ítélte a mi földünket.

Nagypetriben ma már sokan csak nevetnek. Nem sokáig fogja élvezni — mondják. — Jönnek az oroszok. Úgy jár a báró, mint a falu bolondja, Turcu Tódor, aki a zsebébe tette a fagylaltot, hogy más nap is legyen. Aztán csak nézte, mikor nem talált a zsebében semmit.

Aranyossy segített mindenben a bárónak, hogy visszanyerje a bizalmát. Érzi, nem sok van már neki hátra. Eleinte csak kártyázott, de aztán inni kezdett. Lápossy Etelka is megbánta már, hogy hozzáment. Megbüntette őket a Dumnyezeu. De Aranyossy még itt van. Daróczy is sajnos. Jó lenne már, ha elvinné őket a dráku, vagyis az ördög. Én félek tőlük. Ősszel csíp a légy, mikor a vesztét érzi.

Vaszil felállt. Neki már mennie kell. Kaszál még egy kis füvet a tehénkéjének. Azt is háton kell hazaszállítania. Mióta elcsapták az erdészettől, nincs potya fuvar. Elköszönt. Ketten maradtunk Losonci Pistával, akinek Szeréna járhatott a fejében, mert folyton az ajtót leste. De nem akart róla beszélgetni, én meg nem tartottam ildomosnak, hogy rákérdezzek. Próbáltam megkerülni a kényes kérdést.

— Hívtál-e látogatót vasárnapra? — kérdeztem.

— Nem hívtam senkit. Kit hívtam volna?

— Úgy mondtad, van menyasszonyod.

— Csak volt. Elvette az a legény, aki feljelentett. Mikor a lány megtudta, hogy elítéltek tíz évre, nem várt tovább.

— Miért nem írtad meg neki, hogy nem tart az olyan sokáig?

— Írtam én, de hiába. Oda se adták neki a levelet. Az is lehet, hogy már a börtöncenzor összetépte. Most már mindegy. Most már én is azt mondom: a katona meg a pap, ott öleljen, ahol kap.

Kinéztem a kisablakon. A kis kápolna előtt két kakastollas csendőr tűnt fel. Észrevehették őket az ivóban is. A munkaszolgálatosok ajtóstul rontottak be az úriszobába.

— Vin jandarii, vin jandarii!! — jelezték ijedten a veszedelmet.

Ami aztán következett, azon csak ámulni lehetett. A munkaszolgálatosok a falba épített nagy szekrényhez szaladtak. Aki legelsőnek odaért, ki nyitotta az ajtaját. Egy pillanat alatt eltűntek mind a szekrényben.

Befutott a szobába Szeréna is. Ő maga nem tűnt el a szekrényben, de betuszkolta oda a szégyenkező, vonakodó Losonci Pistát. Bezárta utána a szekrényajtót, és leült mellém az asztalhoz. Egyik poharat a köténye zsebébe tette, a másikba italt kért, és odatette a teli poharat maga elé. Olyan pózba vágta magát, mintha eddig is csak velem poharazott volna.

Két kakastollas lépett a szobába, egy hiúz szemű őrmester meg egy dagadt őrvezető. Nem köszöntek. Az őrmester szúrós szemekkel nézett végig rajtam, de mielőtt megszólalt volna, az őrvezető felkiáltott:

— Ott vannak a kápolna mellett! — Nyilván a menekülőket látta meg. A két csendőr már futott is ki a csárdából.

— Azok után futhatnak — nevetett Szeréna. — A máléból nem látszanak már ki. Az erdő meg még jobban eltakarja majd őket. Most az egyszer melléfogott Daróczy őrmester úr.

Kettesben maradtam Szerénával.

— Miért maradt itt a csárdában az után a vadászat után? — kérdeztem az asszonyt. — Azt mondta, városban élt azelőtt. Ott mégiscsak jobb lehetett.

— Jobb itt most, mint bent a városban. Jegyre adják ott most még a … majdnem kimondtam, hogy mit is. Itt meg …

— És nem fél? — kérdeztem.

— És ha félek? Tudja, mit láttam én már ebben a keserves életben? Nem az ordas farkas az igazi ragadozó. Itt van ez a Daróczy. Ez aztán a vadállat. Tőle félek a legjobban. A múltkor is úgy összeverte Grigort, hogy úgy kellett felsikálni a vért az ivóban. Azért menekültek a munkaszolgálatosok is, mikor meglátták. Jó, hogy itt van ez a rejtett kijárat. Még a betyárvilágból maradt meg. Azok már kihaltak, a betyárok. Ideje lenne már, hogy kipusztuljanak a zsandárok is.

— Miért verte meg a csendőr Grigort? — kérdeztem.

— Nem egyszer verte meg, hanem háromszor. Először a magyar zsellérekért. Amiért beengedte őket a csárdába, mikor a báró itt volt. Aztán megint megverte, mikor a románok elhordták a saját máléjukat a Futura raktárából. Találtak belőle a csendőrök a mi padlásunkon is. Grigort mind a kétszer bevitték az őrsre, ott kínozták meg. Én csak a nyomait láttam, mikor majdhogynem négykézláb hazavánszorgott. A legszörnyűbb az volt, mikor itt verték meg a szemem előtt. A nyáron történt azután, hogy elhurcolták a zsidókat Nagypetriből. Huszonöt családot vittek el. Nálunk ők nemcsak boltosok voltak, hanem olyan parasztok, mint a nem zsidók. Mindenkit elvittek, akit itthon találtak, főleg asszonyokat, gyerekeket meg öregeket. A férfiakat már előbb behívták munkaszolgálatra. Azt sose fogom elfelejteni, mikor sírva végigvonultak a falun kis batyujukkal a hátukon.

Nem volt közöttük a kis Dávid, Weinbergernek, a mészárosnak a fia. Az apja özvegy ember volt. Behívták őt is munkaszolgálatra még a tavasszal. Mielőtt elment, felhozta a fiát ide. Engem kért meg, viseljem gondját, míg ő odalesz. Elvállaltam szívesen. Szófogadó fiúcska volt a kis Dávid. Csak a szeme, két nagy fekete gomb, fénylett a szomorúságtól. Nagyon szerette az apját. Nem volt neki se anyja, se testvére, se senkije, csak az apja.

Mikor kihirdették, hogy a zsidókat elviszik, én megbeszéltem Grigorral, nem adjuk oda Dávidkát. Nem fogják észrevenni hogy hiányzik.

Tévedtünk. Valaki feljelentett. A zsidók elhurcolása után másnap megjelent Daróczy meg két csendőr. Váratlanul jöttek. Dávidka a ház előtt játszott. Nem tudtuk előlük elbújtatni.

Daróczy végigvágott a gyereken a bikacsökkel. A gyerek felsírt, én kifutottam a ház elé. Ölembe kaptam a gyereket, hogy megóvjam az ütlegektől. Nyolcéves is elmúlt már Dávidka, de könnyű volt, mint a pehely. Két csendőr két oldalt elkapta a kezemet, hogy mozdulni se tudtam. Daróczy rám suhintott.

Kijött Grigor. Nekiment a csendőröknek. Szerencsére csak úgy, puszta kézzel, különben agyonlőtték volna. Így csak lefogták, megkötözték. Behozták az ivóba. Itt verték véresre a szemem láttára. Aztán elmentek. Dávidkát elvitték. Minket megfenyegettek, legközelebb értünk jönnek.

— Akkor miért maradnak itt?

— Grigor nem akar elmenni. Azt mondja, neki itt még tartozása van. Azt meg akarja fizetni. Én meg nem hagyom magára. Én hoztam rá a bajt.

Szeréna az ablakhoz ment. Én is kinéztem, de nem láttam semmit.

— Hallott maga Pintye Grigorról? — fordult hozzám Szeréna. — Nem hallott. Honnan is hallott volna! Nem erre a vidékre való. Az én nagyapám még a saját szemével látta a híres betyárt. Nem egy zsandárt- ütött agyon láncra kötött vasgolyójával. Ült a csárdában, itta a cujkát mécsvilág mellett. Bejön három zsandár, töltött fegyverrel. Pintye csak iszik tovább. Megkínálja a zsandárokat is. Aztán váratlanul elfújja a mécsest. A zsandárok nem mertek lőni, nehogy egymást találják. Pintye meg aprította őket a vasgolyóval. Tudta, amerre üt, zsandárt talál.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Világnézetek harca – érvek Isten létezése mellett és a valóság

Az Isten a semmivel össze nem hasonlítható tökéletes, mindenható, mindentudó, az örökké létező, a világ, az ember teremtője!
Akik keresték Istent és megtalálták, azok az értelmesek és boldogok!

A teremtéselmélet hívei semmit sem tudnak következetes objektív tudományos módszerrel bizonyítani a teremtésről és az istenről!
A végtelen világegyetemben mindörökké létező és állandóan mozgásban lévő anyag a tudomány által objektíven bizonyított tény!
Minden, aminek a léte a következetesen objektív tudományos módszerrel igazolható, az maga az anyag, bármilyen is a formája!

Amely állítás a következetesen objektív tudományos módszerrel a valóságban nem igazolható az nem fogadható el létezőnek!

Az Isten létének – „Pascal fogadása” bizonyítéka összefoglalva: a logikai gondolkodás önmagában nem képes dönteni Isten létezése mellett vagy ellen; úgy tűnik, hogy elegendő ok van mindkettőre; Pascal szerint háromféle ember van: azok, akik keresték Istent és megtalálták; azok, akik még keresik Istent, de még nem találták meg; és azok, akik se nem keresik, se nem találják meg őt. Az elsők értelmesek és boldogok, a másodikak értelmesek és boldogtalanok; a harmadikak oktalanok és boldogtalanok.

A lényeg: Az Isten létére nincs bizonyíték, de mit veszíthetek, legkedvezőbb, ha hiszek benne.

Néhány gondolat!

Csak az anyag mindörökké létezésére van bizonyíték, ezért csak a természet törvényeinek megismerése segíthet az emberiségnek!
Vajon értelmesek azok, akik az isten létét bizonyíték nélkül valósnak fogadják el?
Vajon a hívők valóban megtalálták a következetesen objektív tudomány által ismeretlen istent?
Vajon mi találtak a hívők, ha az isten a következetesen objektív tudomány által nem létezik?

Boldogok az istenben hívők, mert ők hisznek a kitalált, a képzelt isten szellem illúziójában, pedig ők is porból lettek és porrá lesznek, de az isten se menti meg őket, pont úgy, ahogy az ateistákat sem, bár ez a tudat az ateisták és a materialisták lelkét jobban sújtja. Az ateista, a materialista tudja, hogy az életnek nincs célja, csak van, a hívő talán sejti, hogy ez igaz, de a lelkét az isten virtuális képe segíti, ezért a vallás olyan, mint a kábítószer, mint az ópium. A hívő azonban nem lehet következetesen tudatos ember, mert hiszékeny, de ennek ellenére lehet boldogabb, mert a kitalált virtuális isteni világ illúziója segít neki elviselni a mindenképpen elkövetkező véget.

De vajon lehetnek értelmesek azok, akik a valótlanban hisznek?

A vallás a nép ópiuma: Karl Marx egyik leggyakrabban idézett és átfogalmazott kijelentése, miszerint a vallás a nép ópiuma, a filozófus 1843-ban született írásából, A hegeli jogfilozófia kritikájához című művének bevezetőjéből származik.

… A teljes idézet, együtt a szövegkörnyezetével

„A vallástalan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Mégpedig a vallás annak az embernek az öntudata és az önérzete, aki még vagy nem szerezte meg önmagát, vagy már ismét elvesztette. De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak az általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás elleni küzdelem tehát közvetve küzdelem ama világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás.

A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.

A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. Az állapotáról táplált illúziók feladását követelni annyi, mint amaz állapot feladását követelni, amely rászorul az illúziókra. A vallás kritikája tehát csírájában ama siralomvölgy kritikája, amelynek szentfénye a vallás.”  – wikipedia.hu

Mit segít az embernek az istenhit és mit a valóság megismerése és alkalmazása?

A valóságos materiális anyagi világ tükröződése az emberi tudatban az ember érzékszervei által a természetben valóban létező világ mása, mindegy, hogy az szubjektíven milyennek is látszik, de csak a tudományos módszer az egyetlen, ami az objektív valóságot ez alapján feltárja. A különböző tudományágak azon fáradoznak, hogy a következetesen tudományos módszerrel objektív képet adjanak az objektíven létező világról.

A természetfeletti isten szellem léte csak a hívő ember tudatában létező kitalált világkép, egy virtuális, képzelt világ, aminek a valóságban nincs megfelelője. A kitalált világban azonban nem valóságosak a szereplők, de amit sugallnak, az mégis csak a valóságos világból származhat, mert a hívők is a valóságban élő emberek, a valóságból származó hatások szerint élnek, amit a következetlen, a tudománytalan spekuláció, a hiszékenység eltorzít, így ez mégiscsak hamis világot vizionál. Az így keletkező torzult világban hamisak az értékek, mert nem csak a valóság a motiválója, hanem az objektív valóságtól elrugaszkodott képzelet, ami káros az egész emberiségre.

Az objektív világ tudományos módszer segítségével történő megismerése és alkalmazása lehetővé teszi, hogy az emberiség egyre biztonságosabban éljen. A vallás a távoli múltban segítette az emberiséget, azonban a fejlett tudományos ismeretek mellett már nem, így már teljesen felesleges, sőt káros az emberiség életében. A társadalom kialakulása, fejlődése szempontjából mégis hasznos volt a kitalált virtuális isten, de már el vele, mert ez már gátolja és lehetetlenné teszi az emberré válást.

Az, aki nem igényli valamely állítás objektív bizonyítását az lehet, hogy a valótlanságban, a hamisban hisz, könnyen lehet, hogy a hamis úton jár és a nem létező cél felé megy, még akkor is, ha a hitét jóhiszeműen valósnak véli, mert ez az út legjobb esetben nem vezet sehová. A hiszékeny, aki a nem létező kitalált cél felé vezető úton jár, és ezért nem jut el sehová, azt nagyon becsapják, mert megy, mint a birka a birkanyájban, megy, mint a tehéncsorda a kolomp után, ahelyett, hogy gondolkodna, elfogadná, keresné az objektív valóságot, az egyetlen helyes utat.

A holdra nem lehetne eljutni, ha nem fedezi fel az ember azt, hogy a föld kering a nap körül és nem fordítva, pedig a vallásos világkép tűzzel-vassal ezt hirdette, ami sok kiváló embert sújtott, de az értelem végül mégis győzött. Csak így tovább! Az értelem csak a következetesen objektív tudományos módszerben van, még akkor is, ha ez is sok nehézséggel jár, de állandóan fejlődik az ismeret, pontosítva vagy újragondolva bővül a megszerzett tudással.

A valóság a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége: minden, ami létezik; tágabb értelemben pedig minden, ami valaha létezett és minden, ami jelenleg is létezik. A valóság alapvető jellemzője az, hogy anyagi, tárgyilagos, vagyis független a megfigyelőtől, annak helyzetétől, mozgási állapotától és az eszközöktől, amiket a valóság megfigyelésére a megfigyelő használ, valamint független a megfigyelő ismereteitől, értékítéletétől, nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket. A tudományos megismerés célja az anyagi valóság feltérképezése. – wikipedia.hu

A tudományos módszer szerinti út is az ismeretlenbe vezet, hasonlóan, mint a tudományos módszert nem alkalmazó vallás, de a tudományos módszer szerint a világ objektív megismerése előre halad, a vallás azonban még sehova sem jutott el, mert nemlétezik az a kitalált cél, amit keres, és így oda nem lehet eljutni. A tudomány a valóságban objektíven létezőt vizsgálja, a vallás azonban nem az objektíven észlelhetőből indul ki, hanem a spekulációból, a képzelgésből.

(idézet: Húsz érv Isten létezése mellett)

20. Pascal fogadása

Tegyük fel, hogy te, az olvasó, még mindig úgy érzed, hogy mindezek az érvek nem eléggé meggyőzőek. Ez esetben maradt egy másik, másféle érv is, ami Pascal fogadásaként vált ismertté. Nem azért említjük meg itt és adoptáljuk szándékainknak megfelelően, mert ez is egy bizonyíték Isten létezésére, hanem azért, mert segíthet bennünket istenkeresésünkben az ilyen bizonyíték hiányában.

Ahogy eredetileg Pascal javasolta, a fogadás azt tételezi fel előre, hogy a logikai gondolkodás önmagában nem képes dönteni Isten létezése mellett vagy ellen; úgy tűnik, hogy elegendő ok van mindkettőre. Nos, mivel az értelem nem tud biztosan állást foglalni, és mivel a kérdés annyira jelentős, hogy valamiképpen döntenünk kell, ezért „fogadnunk” kell valamelyikre, ha már bizonyítani nem tudunk. És így feltesszük a kérdést: melyik helyre teszed le a tétedet?

Ha Istenre teszed, akkor nem veszíthetsz semmit, még akkor se, ha kiderül, hogy Isten nem is létezik. De ha Isten ellen fogadsz, és tévedsz és Isten valóban létezik, akkor mindent elveszíthetsz: Istent, az örökkévalóságot, a mennyországot, a korlátlan nyereményt. „Állapítsuk meg a két lehetőséget: ha nyersz, akkor mindent megnyersz; ha veszítesz, akkor mindent elveszítesz”.

Nézzük meg a következő ábrát:

A függőleges vonalak ábrázolják a helyes hitet, az átlósak pedig a helytelen hitet. Hasonlítsuk össze az átlós vonalakat. Tegyük fel, hogy Isten nem létezik, és én hiszek benne. Ebben az esetben nem az örök élet fog várni rám, hanem – legvalószínűbben – az örökös nemlét. De most nézzük meg a másik átlót: Isten, a Teremtő és minden jó forrása létezik; de én nem hiszek benne. Ő felajánlja nekem szeretetét és életét, de én elutasítom őt. Léteznek válaszok a legnagyobb kérdéseimre, a legmélyebb vágyaimnak is van beteljesedése, de én úgy döntök, hogy elutasítom ezeket. Ebben az esetben elvesztek (de legalábbis komoly kockázata van, hogy elvesztek) mindent.

A fogadás visszataszítóan haszonlesőnek és puszta önzőségnek tűnhet. De ezt át lehet alakítani úgy, hogy egy magasabb erkölcsi motivációba forduljon: Ha létezik a végtelen jóság Istene, és ő jogosan formál igényt a hűségemre és hitemre, akkor azzal, hogy nem ismerem őt el, a legnagyobb igazságtalanság elkövetését kockáztatom.

A fogadás nem tud a hitre kényszeríteni – és nem is kényszeríthet erre. De ösztönzően hathat ránk abban, hogy keressük az Istent, hogy tanulmányozzuk és újra átnézzük azokat az érveket, amelyek arra törekednek, hogy megmutassák, hogy van Valami – vagy Valaki -, aki a világ és az életem végső magyarázata. Ez legalábbis „A szkeptikus imájára” sarkallhat: „Isten, nem tudom, hogy létezel-e, vagy sem, de ha igen, akkor kérlek mutasd meg nekem, hogy ki vagy.”.

Pascal szerint háromféle ember van: azok, akik keresték Istent és megtalálták; azok, akik még keresik Istent, de még nem találták meg; és azok, akik se nem keresik, se nem találják meg őt. Az elsők értelmesek és boldogok, a másodikak értelmesek és boldogtalanok; a harmadikak oktalanok és boldogtalanok. Ha a fogadás csak arra sarkall, hogy keresésbe kezdjünk, akkor az legalábbis arra fog sarkallni, hogy értelmesek legyünk. És ha Jézus ígérete igaz, akkor aki keres, az talál (Mt 7,7-8), és így boldog is fog lenni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!