(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
5
Sajnáltam, hogy Szeréna nem fejezhette be történetét, de Losonci Pista — látszott rajta — még inkább neheztelt Grigorra.
Szeréna nem jött vissza. Lehet, dolga volt, de az is, hogy Grigor nem engedte. Kortes Vaszil törte meg a csendet.
— Hivatalos voltam arra a vadászatra én is. No, nem az előkelő vendégek közé hívtak, csak hajtónak. Igazság szerint nem is hívtak. Kirendelt a főjegyző. A kisbíró szólt nekünk. Húsz embert parancsolt ki Aranyossy. Névsort olvasott itt, a csárda előtt korán reggel a kisbíró. Ő vitte aztán a hajlókat ki a földekre.
— Én nem mentem velük. Idáig még kijöttem, de egy lépést se tudtam tovább menni a farzsábám miatt. Összeestem a csárda előtt. Két ember hozott be az ivóba. Leültettek az asztal sarkára. Mindent láttam, pedig akkor semmire sem voltam kíváncsi. Ott kínlódtam órákig. Mentem volna haza a meleg dunyha alá. De nem vitt senki. Csak este jött értem a fiakeres, Tasnády bácsi, mikor már vége volt a kalamajkának.
Csak néztem magam körül. Jöttek-mentek előttem Lápossyné, a lánya, Grigor, Szeréna. Később két nagypetri ember jött. Bokor meg Csortán. Féldecit rendeltek, leültek mellém.
Jól emlékszem. Lábbeliről kezdtünk beszélgetni. Azt mondják ne járjunk bocskorban — aztán se csizmát, se bakancsot nem lehet kapni. Még bőrt sem — mondta Bokor. De Bokor meg Csortán nem mondták meg, mire várnak. Csak beszélgettek.
Aranyossy szakította őket félbe. Váratlanul jött be az ivóba. Vadászbekecsben, hosszú szárú csizmában, duplacsövű puskával. De a zergetollas zöld kalapja alól két fekete fülvédő lógott le. Az nem illett hozzá. Az öregek szokták hordani télben. A főjegyző ránk nézett bosszúsan. Nem köszönt. Nagyon magyarázott valakinek.
— Én, méltóságos uram, mindent megteltem. Hajtót is rendeltem ki egy tucatnál is többet. Már bocsánatot kérek, méltóságos uram, de én igazán nem tehetek róla, hogy nem volt nyúl. Pedig amint látni méltóztatott, felhajtattam az egész határt.
Hajlott hátú öreg jött Aranyossy után. Kitaláltuk: ő a híres vendég báró Dégenfeld Lipót. Töpörödött, de igen eleven. Lábán bakancs, vadászharisnya, buggyos nadrág. Bekecse vállán bőrbetét, gallérján prém, szép, fényes, mint a sapkája, amit a fülére húzott. Csak vörös arca látszott ki belőle.
A báró úgy veszekedett Aranyossyval, mintha csak kelten lennének. Nem törődött Daróczyval se, a csendőrőrmesterrel, aki utána jött, és gondosan becsukta maga után az ajtót.
— Maga nekem ne mondja, hogy itt nincs vad. Az én birtokomat én jobban ismerem. Utoljára egymagam ötvenkét nyulat lőttem. Akkor maga még a világon sem volt. A vadászathoz érteni kell. A pancser nem érti.
Aranyossy sápadt volt.
— Miért nincs itt a főszolgabíró? — folytatta a báró. — Ha én ide leutazom, akkor nekem legyen itt a vadászaton a főszolgabíró is. Én azt megkövetelem.
— Méltóságos uram — dadogott Aranyossy —, a főszolgabíró úr igazán …
— Nem értenek maguk, kérem, semmihez. Nem tudnak rendet tartani. Ígérni azt tudnak. Meg is mondtam Budapesten, hogy már elegem van. Ideraknak nekem a birtokomra mindenféle tehetetlen tökfilkókat.
Előkerült Lápossyné, meg akarta védeni jövendő vejét.
— Méltóságos uram, a főjegyző úr igazán mindent megtett …
— Maga kicsoda?— szakította félbe a báró.
— A kántor özvegye vagyok, Lápossy Ferencné — válaszolt sértett hangon az asszony.
— Ismertem a férjét, mindig be volt rúgva — legyintett a báró.
Lápossyné egy székre rogyott. Etelka hamar vizet öntött neki egy pohárba.
Muntyán jött be. Katonásan jelentkezett.
— Te itt élsz — mondta neki a báró. — Te tanú vagy, hogy van itt nyúl, csak rosszul szervezték a hajtást. Nem értenek hozzá.
— Volt itt nyúl, de a nyáron sok elpusztult.
— Mitől, csak nem a gutaütéstől? — gúnyolódott a báró.
— Nyáron volt itt regiment katona, csak a nyulat puskázták. Kipusztították őket — mondta meg az igazat Grigor.
— Hogy forduljon fel valamennyi! — átkozódott az öreg. — Engem meg idebolondítanak, ahol már ürge sincs. Főjegyző uram, gratulálok. Maga igazán jól tájékozott ember. A faluját kitűnően ismeri. De engem rosszul ismer. Én nem fogom ezt lenyelni. Csúfot űztek velem.
Már szerettem volna kint lenni, de nem tudtam felállni. Szeréna lépett be.
— Isten hozta a méltóságos urat. — Meghajolt, mint a kislányok, mikor verset mondanak a dedóban. — Nyúlpörköltünk sajnos nincs — mondta. — De megkínálnám a méltóságos urat finom füstölt házi kolbásszal, szalonnával, friss kaláccsal …
— Maga hogy kerül ide? — csodálkozott a báró.
— Hát meg tetszik ismerni? — örült meg Szeréna. — Tudtam én, hogy nem büszke a méltóságos úr, nem nézi le a szegény ember lányát, aki gondozta, ápolta, szerette mikor mindenki elhagyta.
A bárónak elég volt ennyi. Daróczy hoz fordult, a csendőrőrmesterhez.
— Mit keres itt ez a némber?
A csendőr helyett Aranyossy válaszolt:
— Őt hoztuk ide, hogy segítsen a felszolgálásban. Tudtuk, hogy ismerni méltóztatik.
— Ez hallatlan! — toporzékolt a báró. — Nyúl nincs egy fia se. A főszolgabíró beteget jelent, de ide hozzák nekem ezt a — ezt a cemendét.
Ezt azonban már Szeréna sem hagyhatta annyiban:
— Ejha! De hamar elfelejtettük a potyaebédeket, vacsorákat, amiket én koldultam össze a jóemberektől. Akkor nem így beszélt a méltóságos úr! Akkor bezzeg volt galambom, tubicám …
Daróczy kituszkolta a szobából Szerénát.
Következtek Bokor és Csortán. Odaléptek Dégenfeldhez. Csortán kivett a zsebéből egy írást, és kezdte mondani:
— Méltóságos báró úr, Nagypetri magyar zsellérsége arra kérjük méltóságodat …
— Mi ez, főjegyző úr? — kérdezte ijedten a báró.
— Mit akarnak? — szólt rá Csortánra Aranyossy, aki még jobban meglepődött.
— Mi csak azt kérjük, hogy osszák ki nekünk az erdőpetri fődeket, amit a románok alatt nem kaptunk meg — mondta nagyon is szerényen Csortán.
— Mit? Az én ősi birtokomat? — hápogott a báró, mint akit a guta kerülget. Darabokra tépte az írást. Durván támadt a zsellérekre: — Mit gondoltok ti koszosok, tetvesek? Mit képzeltek? Hogy földet osztunk? Nektek? Akasztófát, akár az én erdőmből is.
— Ezért kellett nekem idejönnöm! — fordult a báró Aranyossyhoz. — Most már értem. Köszönőm, főjegyző uram. Nagyon szépen köszönöm. Ezt kitűnően méltóztatott csinálni.
Aranyossy tántorgott, mint aki berúgott.
— Méltóságos uram, méltóztassék megengedni, hogy tisztázzak egy félreértést. Itt valami tévedés van …
— Nincs itt semmiféle tévedés — vágott Aranyossy szavába Bokor. — Csortán komám jól mondta. Erdőpetri fele maradjon a románoké. Nekünk a másik fele kell. Nem passziózni, vadászgatni. Nekünk a föld adja a kenyeret.
— Őrmester, őrmester! — kiáltott fulladozva Dégenfeld.
De a csendőr még mindig Szerénával birkózott valahol. Nem jött elő. A méltóságos úr elfutott. Be se lépett ide a felcicomázott úriszobába. A nyitott ajtón át hallani lehetett az ordítását:
— … Ezt a betyárfészket lebontatom, a helyét is felszántatom …
6
Vaszil nem nevetett a története végén. Valamin elgondolkodott, az hangolhatta le. Pista vigasztalni próbálta.
— Azért ez a csárda még mindig áll. Nem sikerült a bárónak leromboltatni.
— Öreg már. Lehet, hogy meg is feledkezett róla. De a birtokáról nem feledkezett meg. Hiába jártak a magyar zsellérek deputációba. Felmentek még Pestre is. Az erősebb kutya ugat. Az meg a báró volt. Nemcsak ugat, harap is. Csortánt, Bokort meg a hangosabb zselléreket elvitték katonának. Az egyik meghalt a fronton, a másik fogságba esett, a harmadik ki tudja, hol szenved.
A báró elűzette a román reformföldeseket a birtokról, aztán elintézte, hogy mint elhagyott birtokot vegye kezelésbe az állam. A végén pert indított, hogy adják vissza neki ősi birtokát. A legjobb ügyvédet fogadtuk meg. A végén mégis vesztettünk. A Kúria véglegesen neki ítélte a mi földünket.
Nagypetriben ma már sokan csak nevetnek. Nem sokáig fogja élvezni — mondják. — Jönnek az oroszok. Úgy jár a báró, mint a falu bolondja, Turcu Tódor, aki a zsebébe tette a fagylaltot, hogy más nap is legyen. Aztán csak nézte, mikor nem talált a zsebében semmit.
Aranyossy segített mindenben a bárónak, hogy visszanyerje a bizalmát. Érzi, nem sok van már neki hátra. Eleinte csak kártyázott, de aztán inni kezdett. Lápossy Etelka is megbánta már, hogy hozzáment. Megbüntette őket a Dumnyezeu. De Aranyossy még itt van. Daróczy is sajnos. Jó lenne már, ha elvinné őket a dráku, vagyis az ördög. Én félek tőlük. Ősszel csíp a légy, mikor a vesztét érzi.
Vaszil felállt. Neki már mennie kell. Kaszál még egy kis füvet a tehénkéjének. Azt is háton kell hazaszállítania. Mióta elcsapták az erdészettől, nincs potya fuvar. Elköszönt. Ketten maradtunk Losonci Pistával, akinek Szeréna járhatott a fejében, mert folyton az ajtót leste. De nem akart róla beszélgetni, én meg nem tartottam ildomosnak, hogy rákérdezzek. Próbáltam megkerülni a kényes kérdést.
— Hívtál-e látogatót vasárnapra? — kérdeztem.
— Nem hívtam senkit. Kit hívtam volna?
— Úgy mondtad, van menyasszonyod.
— Csak volt. Elvette az a legény, aki feljelentett. Mikor a lány megtudta, hogy elítéltek tíz évre, nem várt tovább.
— Miért nem írtad meg neki, hogy nem tart az olyan sokáig?
— Írtam én, de hiába. Oda se adták neki a levelet. Az is lehet, hogy már a börtöncenzor összetépte. Most már mindegy. Most már én is azt mondom: a katona meg a pap, ott öleljen, ahol kap.
Kinéztem a kisablakon. A kis kápolna előtt két kakastollas csendőr tűnt fel. Észrevehették őket az ivóban is. A munkaszolgálatosok ajtóstul rontottak be az úriszobába.
— Vin jandarii, vin jandarii!! — jelezték ijedten a veszedelmet.
Ami aztán következett, azon csak ámulni lehetett. A munkaszolgálatosok a falba épített nagy szekrényhez szaladtak. Aki legelsőnek odaért, ki nyitotta az ajtaját. Egy pillanat alatt eltűntek mind a szekrényben.
Befutott a szobába Szeréna is. Ő maga nem tűnt el a szekrényben, de betuszkolta oda a szégyenkező, vonakodó Losonci Pistát. Bezárta utána a szekrényajtót, és leült mellém az asztalhoz. Egyik poharat a köténye zsebébe tette, a másikba italt kért, és odatette a teli poharat maga elé. Olyan pózba vágta magát, mintha eddig is csak velem poharazott volna.
Két kakastollas lépett a szobába, egy hiúz szemű őrmester meg egy dagadt őrvezető. Nem köszöntek. Az őrmester szúrós szemekkel nézett végig rajtam, de mielőtt megszólalt volna, az őrvezető felkiáltott:
— Ott vannak a kápolna mellett! — Nyilván a menekülőket látta meg. A két csendőr már futott is ki a csárdából.
— Azok után futhatnak — nevetett Szeréna. — A máléból nem látszanak már ki. Az erdő meg még jobban eltakarja majd őket. Most az egyszer melléfogott Daróczy őrmester úr.
Kettesben maradtam Szerénával.
— Miért maradt itt a csárdában az után a vadászat után? — kérdeztem az asszonyt. — Azt mondta, városban élt azelőtt. Ott mégiscsak jobb lehetett.
— Jobb itt most, mint bent a városban. Jegyre adják ott most még a … majdnem kimondtam, hogy mit is. Itt meg …
— És nem fél? — kérdeztem.
— És ha félek? Tudja, mit láttam én már ebben a keserves életben? Nem az ordas farkas az igazi ragadozó. Itt van ez a Daróczy. Ez aztán a vadállat. Tőle félek a legjobban. A múltkor is úgy összeverte Grigort, hogy úgy kellett felsikálni a vért az ivóban. Azért menekültek a munkaszolgálatosok is, mikor meglátták. Jó, hogy itt van ez a rejtett kijárat. Még a betyárvilágból maradt meg. Azok már kihaltak, a betyárok. Ideje lenne már, hogy kipusztuljanak a zsandárok is.
— Miért verte meg a csendőr Grigort? — kérdeztem.
— Nem egyszer verte meg, hanem háromszor. Először a magyar zsellérekért. Amiért beengedte őket a csárdába, mikor a báró itt volt. Aztán megint megverte, mikor a románok elhordták a saját máléjukat a Futura raktárából. Találtak belőle a csendőrök a mi padlásunkon is. Grigort mind a kétszer bevitték az őrsre, ott kínozták meg. Én csak a nyomait láttam, mikor majdhogynem négykézláb hazavánszorgott. A legszörnyűbb az volt, mikor itt verték meg a szemem előtt. A nyáron történt azután, hogy elhurcolták a zsidókat Nagypetriből. Huszonöt családot vittek el. Nálunk ők nemcsak boltosok voltak, hanem olyan parasztok, mint a nem zsidók. Mindenkit elvittek, akit itthon találtak, főleg asszonyokat, gyerekeket meg öregeket. A férfiakat már előbb behívták munkaszolgálatra. Azt sose fogom elfelejteni, mikor sírva végigvonultak a falun kis batyujukkal a hátukon.
Nem volt közöttük a kis Dávid, Weinbergernek, a mészárosnak a fia. Az apja özvegy ember volt. Behívták őt is munkaszolgálatra még a tavasszal. Mielőtt elment, felhozta a fiát ide. Engem kért meg, viseljem gondját, míg ő odalesz. Elvállaltam szívesen. Szófogadó fiúcska volt a kis Dávid. Csak a szeme, két nagy fekete gomb, fénylett a szomorúságtól. Nagyon szerette az apját. Nem volt neki se anyja, se testvére, se senkije, csak az apja.
Mikor kihirdették, hogy a zsidókat elviszik, én megbeszéltem Grigorral, nem adjuk oda Dávidkát. Nem fogják észrevenni hogy hiányzik.
Tévedtünk. Valaki feljelentett. A zsidók elhurcolása után másnap megjelent Daróczy meg két csendőr. Váratlanul jöttek. Dávidka a ház előtt játszott. Nem tudtuk előlük elbújtatni.
Daróczy végigvágott a gyereken a bikacsökkel. A gyerek felsírt, én kifutottam a ház elé. Ölembe kaptam a gyereket, hogy megóvjam az ütlegektől. Nyolcéves is elmúlt már Dávidka, de könnyű volt, mint a pehely. Két csendőr két oldalt elkapta a kezemet, hogy mozdulni se tudtam. Daróczy rám suhintott.
Kijött Grigor. Nekiment a csendőröknek. Szerencsére csak úgy, puszta kézzel, különben agyonlőtték volna. Így csak lefogták, megkötözték. Behozták az ivóba. Itt verték véresre a szemem láttára. Aztán elmentek. Dávidkát elvitték. Minket megfenyegettek, legközelebb értünk jönnek.
— Akkor miért maradnak itt?
— Grigor nem akar elmenni. Azt mondja, neki itt még tartozása van. Azt meg akarja fizetni. Én meg nem hagyom magára. Én hoztam rá a bajt.
Szeréna az ablakhoz ment. Én is kinéztem, de nem láttam semmit.
— Hallott maga Pintye Grigorról? — fordult hozzám Szeréna. — Nem hallott. Honnan is hallott volna! Nem erre a vidékre való. Az én nagyapám még a saját szemével látta a híres betyárt. Nem egy zsandárt- ütött agyon láncra kötött vasgolyójával. Ült a csárdában, itta a cujkát mécsvilág mellett. Bejön három zsandár, töltött fegyverrel. Pintye csak iszik tovább. Megkínálja a zsandárokat is. Aztán váratlanul elfújja a mécsest. A zsandárok nem mertek lőni, nehogy egymást találják. Pintye meg aprította őket a vasgolyóval. Tudta, amerre üt, zsandárt talál.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!