(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XI.
Természetesen, még sok minden hátra volt, még előttünk álltak a harcnak azok az évei, amikor a fasiszta Németország majd egyre újabb és újabb erőket dob a keleti arcvonalra, amíg teljesen el nem fogyasztja őket. Ámde lássa maga az olvasó, hogy a keleti arcvonalon elért minden siker ellenére, hogyan kezd alább hagyni a győzelmi hangnem, hogyan váltja fel csodálkozás, elkeseredés.
Az is érdekes, hogyan volt tájékozódva az ellenség országunkról, fegyveres erőinkről, gazdaságunkról. Igen, mi békés életet építettünk, nem voltunk mindnyájan eléggé éberek, előfordult, hogy könnyelműek, önelégültek voltunk. De mégis, ebből a szempontból is milyen „kemény diónak” bizonyult országunk az ellenség számára!
Én nem egyes sorokat és szavakat válogattam ki a külföldi forrásokból. Ilyen módszerrel általában mindent bebizonyíthatunk, amit csak akarunk, megcáfolhatjuk önmagunkat, a bibliát isten ellen fordíthatjuk. Ezért egész, összefüggő bekezdéseket kell idézni. De maradjon meg az egész, számunkra szokatlan frazeológia, fogalmazás, még akkor is, ha valamiben sértő ránk nézve. Annál világosabban fogja látni a széles olvasóközönség, különösen a fiatal olvasó azt a hangnemet, azt a vonalvezetést, amelyre szerettem volna felhívni figyelmét.
A katonák jól ismerik ezeket a forrásokat, mindegyiket közzétették a Szovjetunióban. Nincs bennük semmi új, de a széles olvasóközönség e lapok segítségével könnyen felidézheti azoknak a napoknak a képét, amely sokkal hősiesebb, mint ahogy mi magunk is néha hajlamosak vagyunk ábrázolni …
Íme, néhány idézet Kurt Tippelskirch német tábornok „A második világháború története” c. könyvéből. Őt Hitler a második világháború elején a szárazföldi csapatok vezérkara hírszerző főosztályának a vezetőjévé nevezte ki.
Kurt von Tippelskirch: Geschichte des zweiten Weltkriegs.
Orosz fordításban megjelentette az Idegennyelvű Irodalmi
Kiadó, Moszkvában, 1956-ban.
„A Szovjetunió katonai erejének még hozzávetőleges meghatározása is majdnem lehetetlenség volt. Túlságosan sok tényezőt fedett áthatolhatatlan titok, amelyekből rendes körülmények között össze lehetett volna rakni a fegyveres erők mozgósítási lehetőségeinek és gazdasági forrásaiknak bonyolult képét … A kívánt eredményt elérték: a gazdaság olyan döntő területem, mint például a közlekedés és a hadiipar, az oroszok lehetőségeit erősen lebecsültük …
A kémkedés, amely más országokban ártatlan magángazdasági tevékenykedés ürügyén folyt, a Szovjetunióban a gazdaság központi irányításának körülményei között, semmiféle működési teret sem talált magának …
A hírszerzők adatai alapján, amelyek a szigorú elszigetelődés ellenére a Szovjetunióból befutottak, és a tisztára empirikus módszerrel nyert adatok alapján, amellyel bármely ország fegyveres erőinek a létszámát meg lehet becsülni (például ismeretes a lakosság létszáma és a megalakítható magasabbegységek száma közti viszony) a német vezérkarnak megközelítő elképzelése alakult ki arról, mire képes a Szovjetunió háború esetén. Az orosz-finn háború újabb kiinduló adatokat szolgáltatott, amelyek azonban sok esetben hamis következtetésekre vezettek.
Az orosz hadsereg létszámát elég pontosan megbecsülték a németek (Ezután a magasabbegységek felsorolása következik. – G. Zs.).
Ezekkel a magasabbegységekkel természetesen korántsem merültek ki ennek az óriási országnak az embertartalékai, amely évente mintegy 1,5 millió sorköteles mellett legalább 12 millió katonai szolgálatra alkalmas fiatallal rendelkezett. Az a kérdés, hogy az orosz hadiipar milyen mértékben tudta felfegyverezni ezt az embertömeget, nyitva maradt. Ezzel kapcsolatban az orosz hadiipar megsemmisítése döntő jelentőségre tett szert.
Ismeretes volt, hogy azoknak a lövészhadosztályoknak a fegyverzete, amelyekkel feltehetően először találkozunk, megfelel a korszerű követelményeknek; azt is tudtuk, hogy a német gyalogos hadosztályoktól eltérően, ezek állományában harckocsi zászlóaljak is vannak.
Az orosz-finn háborúban kiderült, hogy a középszintű és alparancsnoki állomány harcászati felkészültsége nem kielégítő. Ismeretessé vált, hogy Tyimosenko, orosz honvédelmi miniszter, e háború tapasztalatait figyelembe véve elhatározta, hogy megjavítja az egyes harcosok kiképzését, a parancsnokokat nagyobb önállóságra, a sablonokról való lemondásra és a fegyvernemek közti jobb együttműködésre neveli …
Hihetetlennek tűnt, hogy ezeket a hiányosságokat, amelyek már az első világháborúban is megnyilvánultak és részben általában az orosz nép jelleméből fakadnak, ilyen hamar sikerült kiküszöbölni. Fel kellett tételezni, hogy az orosz főparancsnokság a rá jellemző alapossággal és buzgalommal gondosan tanulmányozta a lengyelországi és franciaországi háború menetét, és levonta abból a következtetéseket …
Németország politikai köreiben erősen reménykedtek abban, hogy a szovjet állam a nagy katonai sikertelenségek után széthull.
Az, hogy a Szovjetunió a közeljövőben maga fog fegyveres konfliktusra törekedni Németországgal, politikai és katonai megfontolások alapján a legnagyobb mértékben valószínűtlennek tűnt; ámde teljesen megalapozott lehetett az a félelem, hogy később kedvezőbb körülmények között a Szovjetunió igen kellemetlen, sőt veszélyes szomszéd lehet.
Egyelőre a Szovjetuniónak nem volt oka arra, hogy lemondjon arról a politikáról, amely mindeddig lehetővé tette számára, hogy úgyszólván erő alkalmazása nélkül nagyszerű sikereket érjen el. A Szovjetunió elavult harckocsijainak és repülőgépeinek a korszerűsítésével, valamint hadiipara jelentős részének az Urálba való áttelepítésével volt elfoglalva. A Kreml óvatos és józan politikusai nem gondolhattak Németország megtámadására, amelynek más arcvonalakon csak kis szárazföldi erői voltak és hatalmas légierejét bármikor keleten összpontosíthatta. Ráadásul az oroszok 1941-ben érezték, hogy gyengébbek a németeknél.
Természetesen az orosz hírszerzés előtt nem volt titok, hogy Németország katonai erejének súlypontja egyre jobban eltolódik kelet felé. Az orosz parancsnokság megtette a maga ellenrendszabályait. A Katonai Főtanács április 10-én Tyimosenko elnökletével elhatározta, hogy a nyugaton levő összes katonai alakulatot harckészültségbe helyezi. Május 1-én további sürgős katonai előkészületet tettek, és intézkedtek a szovjet nyugati határ védelmére …
A Szovjetunió, amennyire erejéből telt, felkészült a fegyveres konfliktusra. A német hadvezetés nem számíthatott hadászati meglepésre. A legtöbb, amit elérhetett – titokban tartani a támadás időpontját, hogy a harcászati meglepés megkönnyítse az ellenség területére való betörést.”
„A fő cél (a „Barbarossa” terv szerint – G. Zs.) az volt, hogy páncélos ékek mély előretörésével végrehajtott merész hadműveletekkel megsemmisítsük az orosz hadsereg Oroszország nyugati részén levő főerőit, és megakadályozzuk azt, hogy a harcképes kötelékek visszavonuljanak a nagy orosz terület belsejébe. Utána gyors üldözéssel a német csapatoknak el kell érniük azt a terepszakaszt, amelyről az orosz légierő már nem támadhatja Németország területét.
A hadműveletek végső célja a Volga-Arhangelszk terepszakasz elérése volt, hogy a német légierő szükség esetén megbéníthassa Oroszország utolsó megmaradt iparvidékét az Urálban …”
A direktívából árad az optimizmus, amely a lengyelországi és franciaországi győzelmek benyomásával magyarázható. Éppen ezért az ellenfélnek ugyanolyan passzív szerepet tulajdonít, amelyhez Németország a két előző háborúban már hozzászokott. Ismét abban reménykedtek, hogy az ellenségre rákényszerített villámháborúban nem lesz igaza Moltke azon tételének, hogy „egyetlen egy hadműveleti terv sem maradhat változatlan az ellenség főerőivel való első találkozás után”.
„Ha az ellenség értékelése ez esetben is helyes volt, a parancsnokság teljes joggal újból alkalmazhatta a kétszer már bevált taktikát. Ellenkező esetben viszont elkerülhetetlenül bekövetkezik a keserű kiábrándulás és előállnak a bonyodalmak.”
„Hitler meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió szétzúzásához elegendő egy hadjárat. Ez a véleménye annyira szilárd volt, hogy még a Szovjetunió elleni haditevékenység kezdete előtt megállapította azoknak a hadműveleteknek az időpontját, amelyeknek 1941 őszén «a Barbarossa után» kellett elkezdődniük …”
„A német hadsereg június 22-én 3 óra 30 perckor a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedő egész arcvonalon megkezdte sorsdöntő támadását …
A 17. hadsereg a határnál elért kezdeti sikerek után a lvov-rava russzkajai terepszakasztól nyugatra erős, jól megerődített állásokban védő ellenségbe ütközött, és nem tudta ezeket az állásokat azonnal elfoglalni. A 6. hadsereg a Sztir folyón át tört előre. Ott azonban az 1. páncélos csoporttal együtt először délről, aztán északról az oroszok intenzív ellenlökéseivel találkozott, amelyekben az előrevont friss harckocsierők vettek részt.
Július 3-ig az egész arcvonalon szívós harcok folytak. Az oroszok igen lassan vonultak vissza kelet felé, és gyakran csak az előretört német páncélos csapatok ellen végrehajtott elkeseredett ellenlökések után.”
„A németek elérték azt a terepszakaszt, amely a Dnyesztertől Szlucson és a Dnyeperen át Orsa körzetében a Csud-tó déli csücskéig húzódik. Ez nem volt … összefüggő, berendezett védelmi vonal, csak harckocsiárkokkal és drótakadályokkal megerősített tábori erődítmények láncolata. Építésük még 1941 előtt kezdődött, és az utóbbi hetekben lázas sietséggel folytatódott …
A parancsnoksággal és a csapatokkal szemben a szokatlan, az előzőknél nehezebb hadszíntér az eddigi legnagyobb követelményeket támasztotta. Meggyőző volt az ellenség szívóssága; meglepő az ellenlökésekben résztvevő harckocsik száma.
Ez acélos akaratú ellenség volt, amely kíméletlenül, nem a hadműveleti művészet ismerete nélkül vetette harcba csapatait. Komoly aggodalomra semmi alap sem volt, egy azonban már világosan látszott: itt szó sem lehetett arról, hogy gyors csapásokkal «összedöntsük a kártyavárat». Ez a hadjárat nem fog lefolyni olyan tervszerűen, mint az előbbiek.”
„Júliusban a német hadseregcsoportok még sikeresen folytatták támadásukat. Bár e támadás szokatlan erőfeszítéseket követelt, mégis érezték, hogy felülmúlják a szívós ellenséget.
Hitler nem volt megelégedve az elért sikerekkel. A páncélos ékektől az európai háború tapasztalatai alapján jóval nagyobb eredményeket várt. Az oroszok meglepően szilárdan és szívósan tartották magukat, még akkor is, ha megkerülték és bekerítették őket. Ezzel időt nyertek, és az ország belsejéből ellencsapások céljára egyre újabb tartalékokat vonultattak fel, amelyek ráadásul erősebbek voltak, mint ahogy ezt feltételeztük.
Ebből kiindulva Hitler úgy vélte, hogy az eddig alkalmazott harcászat túl sok erőt követel, ugyanakkor csekély eredményt hoz. Az óriási katlanok, amelyek a páncélos magasabbegységek gyors előretörése nyomán keletkeztek, elkerülhetetlenül erősen elnyújtották az arcvonalat, viszont a széthúzott bekerítő erők igen gyengék voltak.
A hadseregközvetlen hadtestek megérkezéséig a gyorsanmozgó magasabbegységekre nemcsak az a feladat hárult, hogy tartsák a bekerítés belső arcvonalát, hanem vissza kellett verniük a bekerített csapatok minden felmentési kísérletét is. Ennek eredményeképpen a bekerítés arcvonalai nem mindenütt voltak egyformán szilárdak, és a gyors csoportoknak több napon, sőt héten át rendkívül súlyos, kétfrontos harcot kellett vívniuk, ami vészesen kihatott harcképességükre.”
„Az ellenség teljesen valószínűtlen ellenállóképességről tett tanúbizonyságot. Súlyos veszteségeket szenvedett nemcsak 1941 nyarán, hanem a téli támadás idején is, amelyben a csapatok nagy tömegei vettek részt. Mindez azonban nem tudta megtörni a Vörös Hadsereg kitartását. Még elegendő kádere maradt ahhoz, hogy az új alakulatokat feltöltse parancsnokokkal, és biztosítsa harckiképzésüket.”
Von Butlar vezérőrnagy: „Az oroszországi háború”. Részlet
a „Weltkrieg 1939-1945” c. könyvből. Orosz fordításban
megjelentette az Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkvában, 1957-ben.
„A 6. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy Koveltől délre törje át az oroszok határmenti erődítményeit és ezzel lehetővé tegye, hogy az 1. páncélos csoport kijusson a hadműveleti térségbe …
Csekély kezdeti siker után a hadseregcsoport csapatai nagy ellenséges erőkbe ütköztek, amelyek előre berendezett állásokban védtek, és helyenként még beton tűzfészkeik is voltak. Az ezekért az állásokért folytatott harcban az ellenség nagy harckocsierőket vetett be és több ellencsapást mért a támadó német csapatokra.
A napokig tartó elkeseredett harcok után a németeknek sikerült áttörniük az ellenség erősen megerődített védelmét a lvov-rava russzkajai vonaltól nyugatra, átkelniük a Sztir folyón és kelet felé visszaszorítaniuk a szívósan ellenálló és állandó ellenlökéseket végrehajtó ellenséges csapatokat …
Az oroszok szívós ellenállása következtében a német csapatok már a harcok első napjaiban oly nagy ember- és hadianyag-veszteségeket szenvedtek, amelyek jóval felülmúlták a lengyelországi és a nyugati hadjárat veszteségeit. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség hadviselési módja és harci szelleme, ugyanúgy az adott ország földrajzi viszonyai is, egyáltalán nem hasonlítottak azokhoz, amelyekkel a németek az előző sikeres, a világot bámulatba ejtő »villámháborúkban« találkoztak.
Ha ma kritikailag értékeljük az oroszországi határ menti ütközeteket, megállapíthatjuk, hogy csak a »Közép« hadseregcsoport ért el olyan sikereket, amelyek még hadműveleti szempontból is jelentősnek mondhatók.”
J. F. C. Fuller „The Second World War 1939-1945”.
Orosz fordításban megjelentette az Idegennyelvű Irodalmi
Kiadó, Moszkvában, 1956-ban. Kivonatok német lapokból.
„A »Völkischer Beobachter«-ban már június 29-én cikk jelent meg, amely megállapította:
»Az orosz katona halálmegvetésével felülmúlja nyugati ellenségünket. Az állhatatosság és fatalizmus arra készteti, hogy mindaddig tartsa magát, amíg meg nem ölik a lövészárokban, vagy amíg holtan nem esik össze kézitusában.«
Július 6-án a »Frankfurter Zeitung« hasonló cikkében az állt, hogy az »a pszichológiai paralízis, amely a németek nyugati villámáttöréseit rendszerint követte, nem tapasztalható ugyanilyen mértékben keleten. Az ellenség az esetek többségében nemcsak hogy nem veszti el cselekvőképességét, hanem megkísérli átkarolni a német harapófogót.«
Ez bizonyos mértékig új volt a háború harcászatában – a németek számára pedig váratlan meglepetés.
A »Völkischer Beobachter« ezzel kapcsolatban szeptember elején a következőket írta:
»Amikor a német csapatok a Bugon átkeltek, a támadók első hullámai egyes helyeken teljesen akadálytalanul haladhattak előre, aztán váratlanul halálos tüzet nyitottak a következő támadó hullámokra, és az első hullámokat hátulról lőtték. Feltétlenül dicsérően kell megemlékeznünk a védők fegyelméről, amely lehetővé teszi a már majdnem elveszett pozíció tartását.
Röviden, Arvid Fredborg szavai szerint »a német katona olyan ellenfélbe ütközött, amely fanatikus szívóssággal kitartott politikai krédója mellett és a villámtámadó németekkel a totális ellenállást szegezte szembe«.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
