(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XI.

Hamarosan kiderült, hogy az oroszok nem minden hadseregüket állították fel a határ mentén, úgy, ahogy a németek gondolták. Csakhamar az is kiderült, hogy maguk a németek is durván elszámították magukat, amikor az orosz tartalékokat számba vették. A német hírszerző szolgálat az Oroszország elleni háború előtt messzemenően az »ötödik hadoszlopra« támaszkodott. Ámde Oroszországban, ha voltak is elégedetlenek, »ötödik hadoszlop« nem létezett. A nehézségek hamarosan növekedtek …”

Részletek F. Halder vezérezredesnek, a német szárazföldi
csapatok vezérkari főnökének szolgálati naplójából.
„Vojenno-isztoricseszkij zsurnal”, 1959. 7. és 10. sz.

„1941. VI. 23. (a háború második napja).

…. Az általános helyzetet mindennél jobban jellemzi a 4. hadsereg vezérkarának jelentése: az ellenség a bialystoki zsákban nem életéért, hanem időnyerésért harcol.

Egyébként kételkedem benne, hogy az ellenség hadvezetése egységesen és tervszerűen tudja vezetni csapatai tevékenységét. Jóval valószínűbb, hogy a szárazföldi csapatok és a légierő helyi átcsoportosításai kényszerűek, csapataink előrenyomulásának a következményei, nem pedig szervezett, határozott célú visszavonulás. Ilyen szervezett visszavonulásról mindeddig mintha nem kellene beszélni.

Lehet, hogy kivételt képez az »Észak« hadseregcsoport arcvonala előtti körzet. Itt nyilvánvalóan valóban eleve eltervezték és előkészítették a visszavonulást a Nyugati Dvinán túlra. Ennek az előkészítésnek az okait egyelőre lehetetlen megállapítani …

1941. VI. 24. (a háború harmadik napja.)

… Az »Észak« hadseregcsoport csapatai majdnem az egész arcvonalon (a Libavát támadó 291. gyalogos hadosztály kivételével) visszaverték az ellenség harckocsikkal indított erős ellenlökéseit, amelyeket feltételezhetően a 3. gépesített hadtest hajtott végre néhány motoros-gépesített dandár támogatásával (a 3. gépesített hadtestet még békeidőben helyezték ide). Ennek ellenére a hadseregcsoport megerősített jobb szárnyának sikerült előrenyomulnia Vilkomirig (Ukmerge). Ezen az arcvonalszakaszon az oroszok szintén szívósan és elkeseredetten harcolnak.

1941- VI. 24. (a háború harmadik napja).

… általában most már világos, hogy az oroszok nem gondolnak a visszavonulásra, hanem éppen ellenkezőleg, mindent, amijük van, bevetnek a beékelődött német csapatok ellen … A nagy hadműveleti tartalékok hiánya teljesen megfosztja az ellenséget a hatékony aktív védelem lehetőségétől. De a határsávban levő erős tartalék arra utal, hogy az oroszok kezdettől fogva a határövezet szívós védelmét tervezték, és e célból ott ellátó bázisokat létesítettek.

1941. VI. 26. (a háború ötödik napja).

A VI. 25-ről szóló tegnapi összefoglaló jelentés és a VI. 26-i reggeli jelentések közük:

A »Dél« hadseregcsoport lassan, és sajnos nagy veszteségek árán nyomul előre. A »Dél« hadseregcsoporttal szemben tevékenykedő ellenség oldalán szilárd és erélyes vezetés tapasztalható. Az ellenség a mélységből állandóan új, friss erőket von előre páncélos ékünk ellen. Tartalékok vonulnak fel mind az arcvonal középső szakasza előtt, amit már korábban is megfigyeltek, mind pedig a hadseregcsoport déli szárnya ellen …

1941. VI. 29. (a háború nyolcadik napja).

Az arcvonalról érkező jelentések megerősítik, hogy az oroszok mindenütt az utolsó emberig harcolnak; csak helyenként adják meg magukat … Feltűnő, hogy a zsákmányolt ütegeknél általában csak igen kevés ember esett fogságba. Az oroszok egy része harcol, ameddig el nem pusztul, mások pedig átöltözve parasztként próbálnak kijutni a bekerítésből.

1941. VI. 29. (a háború nyolcadik napja).

Ott gyalogsági tábornok jelentette a Grodno környéki harcokban szerzett benyomásait. A szívósan ellenálló oroszok arra kényszerítenek bennünket, hogy harcászati szabályzataink valamennyi előírásának szigorú betartásával harcoljunk. Lengyelországban és Franciaországban megengedhettünk magunknak bizonyos lazaságokat és a szabályzatok elveitől való eltéréseket; itt erről szó sem lehet. Az ellenséges légierő ráhatása csapatainkra úgy látszik nagyon gyenge …

Az esti helyzet: … Lvov körzetében az ellenség lassan vonul vissza kelet felé, szívósan harcolva az utolsó terepszakaszért. Itt figyelték meg először, hogy az ellenség tömegesen tönkreteszi a hidakat …

1941. VII. 1. (a háború tízedik napja).

A »Dél« hadseregcsoport arcvonalán a 17. hadsereg sikeresen nyomul előre. A 17. hadsereg bal szárnyán harcoló 14. gépesített hadtest keleti irányban nyomul előre. A Dubno környéki incidensnek úgy látszik vége. A 8. orosz gépesített hadtestet bekerítettük. Nyilvánvalóan nincs elegendő üzemanyaga. Az ellenség beássa a harckocsikat a földbe és így védekezik. A hadseregcsoport északi szárnyán a 11. páncéloshadosztály, amint várni lehetett, nem tud előrenyomulni.

Egyedül a 13. páncélos hadosztály nyomul továbbra is előre. A 14. páncélos hadosztály és a 25. gépesített hadosztály követi. A gyalogos hadosztályok előrevonása rendkívül lassú. Pedig a támadás folytatásához, vagy ha a hadseregcsoport délnek fordul, a szárnyak észak és kelet felőli biztosításához egyaránt szükség lenne rájuk. A »Dél« hadseregcsoport parancsnokságát erélyesen figyelmeztetni kell arra, hogy gyorsítsa meg ezt az átcsoportosítást.

1941. VII. 3. (a háború tizenkettedik napja).

Az ellenség visszavonulása a »Dél« hadseregcsoport arcvonala előtt bizonyára nem az orosz hadvezetés kívánságára történik … Ezért nem túlzás, ha azt mondom, hogy az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük. Természetesen, a hadjárat még nem fejeződött be. Az óriási kiterjedésű terület és a minden eszközt felhasználó ellenség szívós ellenállása még sokáig le fogja kötni erőinket.

1941. VII. 4. (a háború tizenharmadik napja).

… Hadseregeink előrenyomulásuk során nyilvánvalóan gyorsan meg fogják törni az ellenség minden ellenállási kísérletét. És akkor közvetlenül előttünk áll Leningrád és Moszkva elfoglalása. Majd meglátjuk, lesz-e eredménye Sztálin beszédének, amelyben minden dolgozót népi háborúra szólított fel ellenünk. Ettől fog függni, milyen intézkedésekkel és erőkkel kell megtisztogatnunk a nagy kiterjedésű iparvidékeket, amelyeknek az elfoglalása előtt állunk …

1941. VII. 7. (a háború tizenhatodik napja).

»Dél« hadseregcsoport. A 11. hadsereg parancsnokságának optimista hangulata ismét elpárolgott. A 11. hadseregközvetlen hadtest támadását újból megállították. Ennek okai nem világosak. A 17. hadsereg sikeresen nyomul előre és élcsapatait a Proszkurov irányában mérendő csapáshoz összpontosítja.

1941. VII. 8. (a háború tizenhetedik napja).

A »Közép« hadseregcsoport erőinek egy része az ellenlökéseket végrehajtó ellenség ellen harcol, a 2. páncélos hadsereg erői pedig a Berezina folyó felé törnek előre. Ezzel kapcsolatban az ellenség gyalogsággal és harckocsikkal különösen elkeseredett ellenlökéseket hajt végre Orsa irányából a 2. páncélos csoport északi szárnya ellen. A 3. páncélos csoport élei több helyen átkeltek a Nyugati Dvinán, és az ellenség észak felől végrehajtott ellenlökéseit visszaverve igyekeznek áttörni Vityebszk irányában …

… Az ellenség már képtelen összefüggő arcvonalat kialakítani, még a legfontosabb irányokban sem. Jelenleg a Vörös Hadsereg vezetése nyilvánvalóan azt a feladatot tűzi maga elé, hogy minden rendelkezésre álló tartalékának az ellenlökéseivel minél jobban felőrölje a német csapatokat és lehetőleg nyugatabbra megállítsa támadásukat …

Az ellenség által szervezett új magasabbegységek (s ezek száma nem lehet kevés) minden valószínűség szerint kudarcot vallanak a tisztikar, a szakemberek és a löveganyag hiánya miatt.

12.00-kor jelentés a Führernél (főhadiszállásán).

A szárazföldi csapatok főparancsnoka először az arcvonal legutóbbi eseményeit jelentette. Utána én tettem jelentést az ellenség helyzetéről és hadműveletileg értékeltem saját csapataink helyzetét …

Befejezésül megvitattuk az érintett kérdéseket.

Eredmény:

1. A Führer a legkívánatosabb »ideális megoldásnak« a következőt tartja:

A »Közép« hadseregcsoport kétoldali átkarolással kerítse be és semmisítse meg az előtte harcoló ellenséges csoportosítást, és ily módon az elnyújtott arcvonalon megtörve az ellenség utolsó szervezett ellenállását, nyisson magának utat Moszkva felé. Miután pedig mindkét páncélos csoport elérte a hadászati felvonulásra vonatkozó direktívákban kijelölt körzeteket, ideiglenesen le lehet állítani Hoth páncélos csoportját (hogy az »Észak« hadseregcsoport támogatására vagy a további keleti irányú támadásra lehessen felhasználni, de nem magának Moszkvának a megrohamozására, hanem bekerítésére). Guderian páncélos csoportját, miután elérte a kijelölt körzetet, a Dnyepertől keletre délnek vagy délnyugatnak kell irányítani, hogy támogassa a »Dél« hadseregcsoport támadását.

2. A Führer szilárd elhatározása, hogy Moszkvát és Leningrádot a földdel kell egyenlővé tenni, hogy teljesen megszabaduljunk e városok lakosságától, amelyet ellenkező esetben kénytelenek lennénk egész télen át élelmezni. A városokat a légi erőnek kell megsemmisítenie. E célra nem kell harckocsikat igénybe venni.

1941. VII. 11. (a háború huszadik napja).

»Észak« hadseregcsoport. Heppner páncélos csoportja visszaverte az ellenség rohamait, és folytatja az előkészületeket, hogy erős jobb szárnyával tovább támadjon Leningrádtól délkeletre …

Ochschner ezredes jelentést tett a Guderian és Hoth páncélos csoportjánál tett látogatásáról. Ki kell emelnünk a következőt:

a) az orosz repülők támadását a Nyugati Dvina átkelőhelyei ellen Vityebszktől délnyugatra;

b) az ellenséges hadvezetés hozzáértését. Az ellenség elkeseredetten és fanatikusan harcol;

c) a páncélos magasabbegységek személyi állománya és anyagi felszerelése tetemes veszteségeket szenvedett. A csapatok kifáradtak …”

1941. július. Az óriási szovjet-német arcvonalon napról napra nagyobb arányúvá, feszültebbé és elkeseredettebbé válnak a harcok.

Halder kénytelen beismerni, hogy a szovjet csapatok váratlan erejű ellenállása megakadályozta, hogy a német fasiszta hadvezetés elérje a „Barbarossa terv” fő célját – azaz, hogy gyors lefolyású hadjárattal a Dnyeper vonalától nyugatra bekerítsék és megsemmisítsék a Vörös Hadsereg főerőit, megakadályozva, hogy azok visszavonuljanak az ország belsejébe.

1941. július 26-án Halder ezt írja: „Jelentés a Führernél a hadseregcsoportok hadműveleti terveiről. 18.00-tól 20.15-ig hosszú, időnként ingerült viták az ellenség bekerítésének elszalasztott lehetőségéről”.

Július 30-án a német vezérkari főnök naplójában megállapítja, hogy a fővezérség kiadta a 34. sz. újabb direktívát, amelyben ez áll:

„Az utóbbi napok eseményeinek alakulása, s az a tény, hogy nagy ellenséges erők jelentek meg a »Közép« hadseregcsoport arcvonala előtt és szárnyain, valamint az utánpótlási helyzet és az a körülmény, hogy a 2. és 3. páncélos csoportnak magasabbegységeik rendezésére és feltöltésére körülbelül 10 napot kellett adnunk, arra kényszerít bennünket, hogy ideiglenesen elhalasszuk a VII. 19-i 33. sz. direktívában és annak VII. 23-i kiegészítésében kitűzött célok és feladatok végrehajtását.”

A szovjet hadsereg szívós ellenállásának hatására már a háború első hónapjában a fasiszta Németország sok katonai vezetőjénél a bizonytalanság jelei, észrevehető idegesség mutatkozott.

Így a háború 29. napján Halder ezt írja: „Az önálló csoportokban működő gyorsanmozgó magasabbegységeink elkeseredett harcai, a nyugatról szállított gyalogos hadosztályoknak az arcvonalra való késedelmes megérkezése és általában minden mozgás lassúsága a rossz utakon, továbbá a háború kezdetétől fogva szakadatlanul hosszú meneteket végrehajtó és szívós, véres harcokat folytató csapatok nagy fáradtsága – mindez a hangulat bizonyos romlását idézte elő vezető fórumainknál. Ez különösen észrevehetően megmutatkozott a szárazföldi csapatok főparancsnokának teljes letörtségén”.

A német fasiszta hadsereg július végéig nem tudott elérni döntő sikereket. Halder már 1941. VII. 18-án ezt írja:

„A »Dél« hadseregcsoport hadművelete egyre jobban elveszti formáját. A Korosztyennyel szemben levő arcvonalszakasz tartásához továbbra is jelentékeny erőkre van szükség. Az észak felől Kijev körzetébe érkezett nagy és friss ellenséges erők arra kényszerítenek bennünket, hogy gyalogos hadosztályokat irányítsunk oda, hogy könnyítsünk a 3. gépesített hadtest páncélos magasabbegységeinek a helyzetén, és utána a főcsapás céljára leváltsuk őket. Ennek következtében a hadseregcsoport északi arcvonalszakaszán jóval nagyobb erők vannak lekötve, mint ez kívánatos volna”.

Még kevésbé elégítik ki Haldert az „Észak” hadseregcsoport eredményei.

„Újból – írja július 22-én – nagy aggodalom tapasztalható az »Észak« hadseregcsoporttal kapcsolatban, amelynek nincs csapásmérő csoportosítása és állandóan hibákat követ el. Valóban, az »Észak« hadseregcsoport arcvonalán nincs minden rendben a keleti front más szakaszaihoz viszonyítva”.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)

1

A következő vasárnap is vidám hangulatban telt el Hosszúhegyen. Maradt a jókedvből másnapra is. A század vidám nótaszóval vonult ki a munkahelyre. A románok kezdték, a magyar rabszakasz sem akart lemaradni. Ők is rázendítettek. A végén már egymást akarták túlszárnyalni.

A vidám hangulat átragadt a kísérő őrökre is. Csak az erdészünk, Kővári Károly maradt komor.

Kiérkeztünk. A csapatok munkába fogtak. Kővári a csúszdához indult. Elkísértem. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem.

— Mit szól a kórusversenyhez? Mintha szabadságra indultak volna. Csak az erdész úr nem dalolt.

— Van is nekem kedvem kurjongatni. Behívóparancsokat osztanak mostanában, nem szabadságos leveleket.

— Csak nem hívták be katonának? — ijedtem meg. Minden okom megvolt, hogy ragaszkodjam Kővárihoz. Most még inkább. Őt is számításba vettem a „feladathoz”.

— A sógorom kapott behívót. Inkább én jutottam volna az eszükbe.

Szép tisztásra értünk.

— Pihenjünk egy kicsit — mondta az erdész, és rögtön leheveredett a sűrű fűben.

Időnk volt. A csúszdán már alig eresztettek le rönköket.

Leheveredtem magam is a fűre. Nem sokáig hallgattunk. Kőváriból kikívánkozott nagy gondja-bánata.

— Sógorom, Varga Gyuri a falu másik végében lakik. Csak akkor szoktunk találkozni, ha valami bajunk van. Hát most van baj, de nagy.

Vacsoraidőre érkeztem sógoromékhoz. Zsófi néném nagy tál tepertőt, jó darab sült kolbászt, hideg oldalast hozott. Reggel sütött lágy kenyeret vett elő az asztalfiából. Gyuri meg hozta a karcost.

Jó színben voltak mindketten. Mi lehet itt a baj?

— No, sógor, te aztán jól rászedtél — mondom neki. — Rám ijesztesz, hogy jöjjek sürgősen. Otthagyok csapot-papot. Miért nem üzented meg, hogy disznótoros vacsorára hívsz?

Gyuri gondterhesen nézett rám. Zsófi néném zavarában az orrát fújta. Szomorúan hallgatott a kis Gyuri is. Erre aztán elment a kedvem a tréfától.

Letettem a kést, villát. Én addig egy falatot nem eszem, míg meg nem mondják, mi történt. Gyuri elkezdte komoran, hol rám, hol a feleségére, hol meg a kisfiára vetve tekintetét.

— Ennivalónk az vóna most, mer van kereset is. Azóta, hogy a fűrésztelepen dógozok. Elég jól fizetnek. Pengő ötven az órabér. Lehet dógozni, naponta tíz-tizenkét órát. Hát vettünk egy fél malacot. Az öreg Hegedűs ölt tegnapelőtt.

— Akkor mi a baj? — szakítottam félbe türelmetlenül.

— Végre már van munkám, jó keresetem. Most csap be a ménkű — folytatta Gyuri. — Mert olyan ez, ha nem rosszabb. Behívtak. Jelentkeznem kell Szatmáron.

— El kell neki mennie a háborúba! — vette át a szót a nővérem.

Zsófi ijedten nézett kis Gyurira. Már bánta, hogy ezt a szörnyű szót kimondta. Szájához tette zsebkendőjét, hogy hangosan el ne sírja magát. Már késő volt. Kis Gyuri arcán potyogtak a könnyek. De azért bizakodva nézett rám. Szüleinél is jobban meg volt győződve róla, hogy én majd segítek.

— Nem kell azért mindjárt a háborúról beszélni — korholta a feleségét Gyuri. — Jönnek azért vissza onnan is.

— Én már voltam az első világháborúban. Úgy látszik, ezt nem tudják odafenn. Vagy az nem számít? Nem szeretnék még egyszer elmenni. Éppen most. Ki tudja, mi lesz itt? Ebben kéne segíteni. Te ismered a főjegyzőt, ő segíthetne.

— Mennyiben függ ez Aranyossytól? — kérdeztem. Ha ő is akarja, akkor én nem leszek katona — magyarázta Gyuri. — Mert itt felmentik azokat, akikre a fűrésztelepnek szüksége van! Akik ott állandó munkát végeznek. A baj csak az, hogy mikor a névsort készítették, én még nem voltam alkalmazásban. Azt a névsort kellene kiegészíteni az én nevemmel. Ezért hívtalak.

— És hol van az a névsor? — kérdeztem.

— A főjegyzőnél, Aranyossynál. Ez a baj. Ezért kellene a te segítséged …

Megígértem, hogy másnap, szombaton felmegyek a főjegyzőhöz.

— Csak hazafelé menet kezdtem el azon gondolkodni, hogyan fogok én másnap odaállni Aranyossy elé. Jó sokáig hánykolódtam az ágyban. Újra átéltem a sok csalódást, megaláztatást, keserűséget, amit személy szerint nekem okozott.

— Én azt hallottam, hogy a főjegyző nem él jól a feleségével. Úgy látszik, Lápossy Etelka már megbánta, hogy hozzáment Aranyossyhoz — vetettem közbe.

— Nem tudom — nézett maga elé Kővári. — Hogy egymás iránt mit éreznek, azt ők tudják. Aranyossy engem egy pohár vízben megfojtana. Ebben nem kételkedem. Én mindenesetre felmentem hozzá szombaton, ahogy megígértem. Mikor meglátott, megijedt, mert csak ketten voltunk a szobájában. Ment volna az ajtó felé. Kénytelen voltam elállni az útját.

— Mit óhajt? — kérdezte reszketve.

— Kérésem volna a főjegyző úrhoz — magáztam vissza, pedig a pertut még ott ittuk meg Etelkáéknál.

— Parancsoljon — állott meg, de falfehér volt.

— A sógorom ügyében jöttem. Behívták katonának.

Aranyossy megkönnyebbült. Nagyot lélegzett. Hamar összeszedte magát.

— És ez ellen van önnek kifogása?

— Sógorom a fűrésztelepen dolgozik. Jócskán elmúlt már negyvenéves. A felesége beteg, minden indoka megvan, hogy felmentsék — soroltam érveimet.

— Attól tartok, nem fogják felmenteni — fölényeskedett a főjegyző, akinek újra megjött a bátorsága.

— A sógorom részt vett már az első világháborúban is. Háromszor megsebesült.

Az irodába váratlanul belépett Daróczy.

— Az ön aggodalma fölösleges — nevetett gúnyosan Aranyossy. — Megnyugtathatom, a sógora ezúttal nem kap fegyvert. Csak lapátot. Nem lesz katona, csak munkaszolgálatos. Rohamra nem kell mennie. Csak az árkot ássa majd.

Sógoromnak megmondtam az igazat. Csak azt hallgattam el, hogy nyilván Aranyossy feljelentésére, munkaszolgálatosnak hívják be.

Sógorom nem szólt egy szót sem. Ha neki mondja Aranyossy, amit én hallottam, hiába állott volna mellette Daróczy őrmester.

— És most mi lesz? — Zsófi néném kérdésében már benne volt a tehetetlen kétségbeesés.

Ebéd után sógorom kiment kisfiával a kaszálóba. Levágja még azt a kis sarjút. Ketten maradtunk. Zsófi néném kukoricacsutkát rakott a tűzhely parazsára, megfújta, hogy lángra lobbanjon. Vizet melegített a mosáshoz. Aztán leült ő is a tűzhely mellé.

— Négyszemközt akarok veled beszélni — kezdte nagy erőlködéssel, hogy sírva ne fakadjon. — Nem akarom, hogy Gyuri bevonuljon. Érted? Nem akarom, és nem is engedem el. Odaadom mindenemet, csak el ne vigyék. Segíts nekem! Ő is mindent megtett teérted, csakhogy tanulhass. Most mirajtunk a sor. Ha nem segítünk neki, elviszik. A harctérre viszik, a háborúba, mint szegény édesapánkat. Ha elmegy, sose látjuk többet.

Próbáltam megnyugtatni Zsófit, hogy hamar vége lesz a háborúnak. De ő makacsul ismételgette:

— Nem akarom, hogy bevonuljon, nem engedem a harctérre. Ne járjon úgy, mint szegény édesapánk. Mert ő se halt volna meg, ha akkor nem sajnáljuk a jegyzőtől azt a pénzt.

Te nem tudod, mert még pólyás gyerek voltál. De én tudom, mert én már tizennégy éves voltam, mikor idesapánk utoljára itthon volt szabadságon. Itthon is maradhatott vóna. A jegyző szerzett vóna neki felmentő írást. De oda kellett volna adni érte a fejős tehenünket. Édesanyánk oda is adta volna. Pedig jó tehén volt, adott az húsz liter tejet is, ha jól etettük. De idesapánk nem ment bele. Úgyis víge lesz hamar a háborúnak, ő nem ajándékozza oda azt a jó tehenet a jegyzőnek. Mikor letelt a szabadsága, bevonult újra. Nem is láttuk többet.

Zsófin erőt vett a sírás. El-elcsukló hangon folytatta:

— Édesanyánkat a lelkiismeret-furdalás vitte a sírba. Hogy hagyta meghalni édesapánkat egy tehén áráért. Én nem hagyom Gyurit. Nekem hiába magyaráztok. Pénzért mindent megcsinálnak ma is. A ház az én nevemen van. Kölcsönt veszek rá, eladom. Bánom is én a házat. Annyi pénzt csak kapok érte, amennyibe ez a felmentő írás kerül. Tőled csak azt kérem, tudakold meg, mennyiért adják azt. Te ismered a főjegyzőt. Beszélj vele még egyszer. Csak nem fog olyan sokat kérni. Csak kitelik a ház árából. De arra kérlek, Gyurinak ne szólj egy szót se. Ha meglesz már a felmentő írás, csak akkor. Ugye megteszed? Nem kértem még tőled semmit. Csak most az egyszer. Segíts rajtam.

Zsófi már hangosan sírt, zokogott. Próbáltam nyugtatni. Majd beszélek Zebegényi őrnaggyal, ő majd elintézi, hogy Gyurit odairányítsák, Hosszúhegyre, ahol én dolgozom.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!