(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XI.
A Wehrmacht legfelsőbb vezetésében nézeteltérések keletkeztek a további hadműveleteket és a főcsapások irányát illetően. A csapatoknak adott feladatokban következetlenség tapasztalható.
Így Halder július 26-án ezt írja: „… von Bock csoportjának, amint kész lesz, meg kell kezdenie a lassú előrenyomulást Moszkva felé, arcból szorongatva az ellenséget”. Három nap múlva, július 30-án újabb parancs következik: „Az arcvonal középső szakaszán védelembe kell átmenni”. Július 26-án Hitler azt követelte, hogy „von Kluge újonnan alakított csoportjának támadásával semmisítsék meg az ellenség gomeli csoportosítását”. Jodl július 30-án az OKW egy másik elhatározását közölte Halderral: „Az arcvonal déli szakaszán egyelőre ne támadjanak Gomel ellen”. Mindez a Vörös Hadsereg szívós ellenállásának a következménye volt.
Halder naplójából kitűnik, hogy a német csapatok a szovjet-német arcvonalon folyó harcok első heteiben érzékeny veszteségeket szenvedtek, íme néhány példa:
1941. VII. 17. „A fronton működő magasabbegységeink harci állománya erősen csökkent”.
1941. VII. 20. „A páncélos magasabbegységek harci állománya: a 16. páncélos hadosztály a rendszeresített állomány alig 40 százalékával, a 11. páncélos hadosztály mintegy 40 százalékával rendelkezik, a 13. és 14. páncélos hadosztály helyzete valamivel jobb”.
1941. VII. 24. „A tíznapos pihenő kérdése a magasabbegységek feltöltése céljából az új támadás megindítása előtt. E pihenő megadása esetén a páncélos magasabbegységek állományát a rendszeresített állomány 60-70 százalékára lehet emelni”.
Ez volt az a valóság, amellyel a német fasiszta hadvezetésnek már a szovjet-német arcvonalon folyó harcok első hónapjában szembe kellett néznie. Bizony, ez nyilván nem az volt, amelyre a hitlerista vezetés számított! A felsorolt idézetekből ez elég világosan kitűnik. És most még néhány kiegészítő tény.
Egyedül a Szovjetunió elleni háború első két hónapjában a Wehrmacht szárazföldi csapatai mintegy 400 000 embert vesztettek. Mellesleg, 1941 júniustól decemberig a többi arcvonalon a fasiszta hódítóknak mindössze 9000 (!) emberük pusztult el. Az ellenség válogatott, legjobb egységeinek és magasabbegységeinek a veszteségei a nyári-őszi hadjárat végére a szovjet-német arcvonalon majdnem elérték a 800 000 főt.38 „Vojenno-isztoricseszkij zsurnal”. 1967. No. 12. sztr. 80-86. *
És mindez annak ellenére, hogy a mi körülményeink olyan kedvezőtlenül alakultak. Hiszen harci tapasztalatokban az ellenség gazdagabb volt, már hosszú idő óta harcolt. A hitszegő támadásból adódó kezdeményezés szintén őt segítette. A csapatok ereje és harci technikája tekintetében sok esetben ő volt fölényben, mert régóta készülődött – éveken át erőltette, korszerűsítette és gépesítette támadó erőit. A tartalékok tekintetében is jobban állt, hiszen egész Európa hadipotenciálja a kezében volt.
Azt a körülményt is figyelembe kell vennünk, hogy a hitlerista vezetés, nekiszabadítva katonai gépezetét, korántsem mindent használt fel, amit Európa elfoglalásához előkészített. Hatalmas tartalékok szabadultak fel, amelyeket a Szovjetunió ellen vetett be.
Amikor a villámháború csődjéről beszélünk, nemcsak a veszteségekről és a határidőkről kell szólnunk.
Természetesen – és ezt már említettük – még a harc hosszú és súlyos évei voltak hátra, s nekünk sokszorosan meg kell majd feszíteni erőnket, hogy visszaverjük az ellenség támadását, megszerezzük a kezdeményezést, megszüntessük az ellenség ideiglenes fölényét, s minden tekintetben fölébe kerekedve kiűzzük hazánk területéről, majd segítsünk Európa népeinek lerázni a fasizmus jármát.
De e nagy cél elérésében a háború első hónapjainak is történelmi szerepük volt, amikor nemcsak a hadiesemények közvetlen menetével kapcsolatos tervek és számítások omlottak össze, hanem egyúttal a fasizmus gazdasága, ideológiája, propagandája és politikája, egész szörnyű társadalmi rendszere olyan problémák elé került, amelyeket a hitleri Németország nem tudott megoldani …
1941. szeptember 9-én M. Sz. Hozin altábornaggyal és I. I. Fegyunyinszkij vezérőrnaggyal az ostromlott Leningrádba repültem.
Ebben az időben a leningrádiak valóban rendkívül nehéz napokat éltek át. A csapatok és a lakosság helyzete annyira súlyos volt, hogy azt a szovjet embereken kívül bizonyára senki más nem viselte volna el.
Erre emlékezve mi, életben maradottak, mély tisztelettel adózunk azoknak, akik az ember legdrágább kincsét, az életüket adták hazájukért, utódaik jövőjéért.
1941. augusztus végén – szeptember elején az „Észak” hadseregcsoport Slüsszelburgot elfoglalva bekerítette Leningrádot a szárazföld felől. Az arcvonal a Nyeva folyó mentén Kolpinóig, továbbá Jam-Izsortól a Ladogáig, majd Szuszanyinó állomásnál, Paricinál és Ilinónál húzódott. A tengermelléki hadműveleti csoport visszavonult és beásta magát a Petergof-Uszty-Rugyici-tengerpart vonalon. Leningrád ezzel a hadműveleti csoporttal csak a tengeren át és légi úton tudott érintkezni. A Karéliai-földszoroson, régi államhatárunkon, finn csapatok álltak, amelyek csak a kedvező pillanatra vártak, hogy észak felől megrohanják Leningrádot. Leningrád a Nagy Földdel csak a Ladoga-tón és a levegőn keresztül tudott kapcsolatot tartani.
Moszkvától a Ladoga-tóig „kedvezőtlen” időjárásviszonyok között repültünk: esett az eső, alacsonyan voltak a felhők. Vagyis az ellenség vadászgépeinek az idő nem volt ínyükre, és így minden fedezet nélkül nyugodtan repülhettünk. Amikor a Ladoga-tó fölé érkeztünk, az idő megjavult, és igénybe kellett vennünk a fedezetet – egy vadászrajt. A tó felett két „Messerschmitt”-től üldözve mélyrepülésben repültünk. Egy idő múlva a város repülőterén szerencsésen földet értünk. Azt, hogy fedezetünk miért nem kergette el az ellenséges vadászgépeket, nem volt időnk tisztázni. Siettünk a Szmolnijba, a leningrádi Front törzséhez.
A Szmolnijba menet megállított bennünket az őrség és igazolványt követelt, amellyel nem rendelkeztünk. Megmondtam, ki vagyok, ez azonban nem segített. Hiába, a szolgálat, az szolgálat.
– Várniuk kell – felelte az őrség tisztje.
Legalább tizenöt percet vesztegeltünk a kapunál, mire a törzs kommendáns megadta az engedélyt arra, hogy behajtsunk a Szmolnijba …
A törzsnél közölték velünk, hogy a front haditanácsa megbeszélést tart, amelyen jelen vannak a front fegyvernemi főnökei és parancsnokai, a Balti Flotta parancsnoka, továbbá a legfontosabb állami objektumok igazgatói.
A Szmolnijban tudtam meg, hogy azokról az intézkedésekről tárgyaltak, amelyeket abban az esetben kell végrehajtani, ha Leningrádot lehetetlen volna tartani. Közöttük (nem sorolom fel őket) szerepelt a legfontosabb katonai objektumok megsemmisítése. Ma, negyed évszázad elmúltával ezek a tervek hihetetlennek tűnnek. De akkor? Akkor Leningrádot, az Októberi Forradalom bölcsőjét halálos veszély fenyegette, élethalálharc folyt érte.
K. J. Vorosilovval, A. A. Zsdanovval, A. A. Kuznyecovval és a front haditanácsának más tagjaival folytatott megbeszélés után úgy határoztunk, hogy az értekezletet berekesztjük és leszögeztük, hogy egyelőre semmilyen intézkedést sem kell tenni a város feladására. Leningrádot az utolsó szál emberig védelmezni fogjuk.
Szeptember 10-én átvettem a Leningrádi Front parancsnokságát. Vorosilov szeptember 11-én Sztálin megbízásából G. I. Kulik tábornok 54. hadseregéhez repült. M. Sz. Hozin altábornagy azt a parancsot kapta, hogy azonnal vegye át a front törzsfőnöki beosztását N. V. Gorogyeckij ezredestől, I. I. Fegyunyinszkij vezérőrnagyot pedig még aznap kiküldtük, hogy tanulmányozza a 42. hadsereg védelmét Uricknál és a Pulkovói-magaslatokon.
A szeptember 11-re virradó egész éjszaka együtt voltunk Zsdanovval, és Kuznyecovval, I. Sz. Iszakov admirálissal, a törzsfőnökkel, a fegyvernemi főnökkel és a szolgálati ágak vezetőivel, s azt tárgyaltuk, milyen intézkedésekre van még szükség, hogy mozgósítsuk az erőket és eszközöket Leningrád védelmére. A várost a fő veszély Urick felől fenyegette, amelyet a németek részben már elfoglaltak. Nem volt kisebb a veszély a Pulkovói magaslatok környékén sem.
A helyzet közös megtárgyalásának eredményeképpen elhatároztuk:
– a város légvédelmétől azonnal el kell venni a légvédelmi ágyúk egy részét és ezeket Leningrád védelmének legveszélyesebb szakaszain a páncélelhárítás megerősítésére közvetlen irányzású lövegekként kell alkalmazni;
– az egész hajótüzérség tüzét a 42. hadsereg csapatainak a támogatására kell összpontosítani az Urick-Pulkovói magaslatok szakaszon;
– sürgősen meg kell kezdeni a mélyen lépcsőzött védelem műszaki berendezését minden sebezhető irányban, a terepet el kell aknásítani és részben elő kell készíteni az áram alá helyezését;
– a 23. hadsereg erőinek egy részét a Karéliai-földszorosról át kell dobni a 42. hadsereghez az uricki védelem megerősítésére;
– a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta, a leningrádi katonai tanintézetek és a Belügyi Népbiztosság állományának igénybevételével meg kell kezdeni 5-6 önálló lövészdandár megalakítását; ennek kezdeti határideje 6-8 nap.
Ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtását azonnal, másnap reggel megkezdték.
A haditanács, amelynek Zsdanovon és Kuznyecovon kívül még T. F. Stikov és N. V. Szolovjov is tagja volt, jó egyetértésben, alkotóan, erélyesen, időt és fáradságot nem kímélve dolgozott. Ezek az elvtársak ma már nincsenek az élők sorában. Meg kell mondanom, hogy pártunk és államunk kiváló vezető személyiségei voltak. Minden tőlük telhetőt megtettek a harc sikere érdekében, védelmezve Lenin városát, amely halálos veszélyben forgott.
A leningrádi pártszervezet, a város dolgozói rendkívül nagy munkát végeztek, hogy Leningrádot bevehetetlen erőddé változtassák. Az elcsigázott leningrádiak, aki munkahelyükön, az utcán vagy fűtetlen lakásokban haltak éhen, nem önmagukkal törődtek! Csak városuk védelmére gondoltak, arra, hogy ellássák a harcoló csapatokat fegyverrel, lőszerrel, harci technikával. Mindezt pedig olyan körülmények között tették, amikor az ellenség tüzérsége szakadatlanul lőtte, légiereje pedig bombázta a várost.
Megérkezésem napján a német csapatok különösen a 42. hadsereg egyes arcvonalszakaszait rohamozták dühödten. Az ellenséges harckocsik betörtek Urickba, a németek szakadatlanul rohamozták Puskin és Kolpino körzetében, a Pulkovói magaslatokat. A német csapatok tevékenységét erős bombázó repülőkötelékek és nehéztüzérség támogatta.
A Karéliai-földszoroson nyugodtabb volt a helyzet. A finn csapatok elszórtan lövöldöztek. 23. hadseregünk csapatai tűzzel válaszoltak. A finn csapatoknak ez a „békés” viselkedése lehetővé tette, hogy a front parancsnoksága 1941 szeptemberében a 23. hadsereg valamennyi tartalékát, sőt, egyes lövészhadosztályok ezredeinek egy részét is elvegye, hogy megerősítse velük a védelmet Urick és a Pulkovói magaslatok körzetében.
A tengermelléki hadműveleti csoport arcvonalán csapataink és az ellenség is időnként igyekezett aktívan fellépni. Akcióiknak azonban nem volt lényeges jelentősége.
Petergof körzetében, az ellenséges csapatok mögött, tengerész deszantosztag szállt partra, hogy egy részhadművelet végrehajtásában együttműködjék a tengermelléki csoporttal. A tengerészek nem egyszerűen bátran, hanem határtalanul vakmerően harcoltak.
Az ellenség valahogy felfedezte a deszantot és még a tengeren tűz alá vette. Ez azonban nem zavarta meg a tengerészeket. Partra szálltak és a németek, természetesen, megfutamodtak. Addigra már megtanulták, mi az a „schwarzer Tod” (fekete halál), ahogy a tengerészgyalogosokat nevezték.
Sajnos, nem emlékszem a deszantosztag parancsnokának, ennek a bátor tengerésznek a nevére. Az első sikereken fellelkesülve a matrózok üldözőbe vették a menekülő ellenséget, reggelre azonban elvágták őket a tengertől és többségük nem tért vissza. A parancsnok is ottveszett.
Az ellenség mögött több ízben szálltak partra tengerész deszant osztagok. Mindig és mindenütt csodálatos bátorsággal harcoltak és öregbítették a szovjet haditengerészet becsületét és tekintélyét. A Balti Flotta tengerészeiből szeptember elején alakult lövészdandárok szintén ragyogóan harcoltak.
Von Leeb, az „Észak” német hadseregcsoport parancsnoka sürgette csapatait. Követelte, hogy gyorsabban törjék meg Leningrád védőinek ellenállását és mielőbb egyesüljenek a finnek karéliai csoportjával. Leningrád eleste után a német fővezérségnek az volt a szándéka, hogy északkelet felől minden erejével csapást mér Moszkvára. Leningrád azonban szilárdan helytállt és nem adta meg magát az ellenségnek, bármilyen dühödten és nagy erőkkel rohamozott is.
Hitler őrjöngött. Tudta, hogy az idő nem Németországnak, hanem a Szovjetuniónak dolgozik, amely az óriási nehézségeket leküzdve mozgósítja erőit és új harceszközöket hoz létre. A nyári győzelmek korszaka visszavonhatatlanul elmúlt. Beköszöntött az ősz.
Leningrádot és a közvetlenül hozzá vezető utakat védő csapatok csodálatosan, vitézül verekedtek.
Voltak nehéz, szerfölött nehéz pillanataink, különösen amikor az ellenség elfoglalta a Pulkovói magaslatokat és Urickot, sőt egyes páncélos csoportjai egészen a húskombinátig törtek előre. Úgy látszott, hogy már-már bekövetkezik az, amitől mindegyikünk tartott. A város hős védőinek azonban e nehéz körülmények között is volt erejük újból és újból visszaverni a nekivadult ellenséget.
Az idő telt. Az ellenség hullatta vérét, de sehogy sem tudta szétzúzni a Vörös Hadsereg leningrádi csoportosítását.
Így ment ez majdnem szeptember végéig. Szeptember utolsó napjaiban már nemcsak védekeztünk, hanem az aktív tevékenységre is áttértünk. Egy sor ellenlökést hajtottunk végre Kolpino, Puskin, a Pulkovói magaslatok körzetében. Ezek úgy látszik végérvényesen meggyőzték az ellenséget arról, hogy Leningrád védelme még erős, és nem sikerül megtörnie meglevő erőivel.
A németek felhagytak a rohamokkal és a várost bombázásokkal és tüzérségi tűzzel kezdték pusztítani.
… 900 napig küzdöttek a Vörös Hadsereg, a Haditengerészeti Flotta erői és a város lakói szeretett Leningrádjukért. Sem a tömeges áldozatok, sem az éhség, sem a hideg nem tudta megtörni a Lenin városát védők harci szellemét és hősiességét.
A párt központi bizottsága állandóan figyelemmel kísérte a leningrádi eseményeket. Minden lehetséges erőt és eszközt mozgósított a város megsegítésére. Leningrád hőstette legendássá vált.
Szerettem volna erről részletesebben írni, de egyszerűen nincs annyi szó, amivel Leningrád védőinek hőstetteit el tudnám mondani.
Büszke vagyok rá, hogy abban az időben, amikor az ellenség már egészen megközelítette a várost és az halálos veszélyben forgott, rám bízták a Leningrádot védőcsapatok vezetését.
Kissé előreszaladva szeretném megemlítem, hogy 1943 januárjában az Állami Honvédelmi Bizottság Vorosilovot és engem bízott meg, hogy hangoljuk össze a Leningrádi és Volhovi Frontnak a blokád felszakítására irányuló tevékenységét.
Mindez még szorosabbra fűzte kapcsolataimat a leningrádiakkal, akik iránt mindig mély tiszteletet éreztem és érzek.
Leningrád hős védelméről sok mindent írtak. Ennek ellenére, úgy vélem, hogy a háborús Leningrádról, és ugyanúgy minden hős városunkról külön hősköltemény-könyvsorozatot kellene megjelentetni, gazdagon és szépen illusztrált kötetekből. Ezek elsősorban a tényanyagra, a dokumentumokra épülnének, őszinték és igazak lennének. Sokféle város van: testvérvárosok, szputnyik-városok meg hasonlóak. Hős város azonban nem olyan sok van, és ezek is mind a mi szovjet országunkban találhatók.
Úgy vélem, hogy minden leningrádi, moszkvai, szevasztopoli házában akad hely egy ilyen album számára, amelyet olvasnának gyermekeink és unokáink, tanulmányoznának az iskolákban. Hadd ismerje fel a fiatalság a hősök személyében apáit és anyáit. Az új lakónegyedek, terek és sugárutak mögött hadd lássák meg a vérrel öntözött utcákat és közöket, a szétlőtt falakat, a feltépett földet, amelyről erős és kegyetlen ellenséget kellett kiűzni.
Ezt meg kellene tenni, amíg élnek a szemtanúk és a hősi események részvevői, amíg minden kéznél van.
Ha igaz az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, le kell törölni a föld arcáról a háború és a rombolások nyomait, hogy ne keserítsük el velük az életben maradottakat, ugyanúgy az is igaz, hogy a következő nemzedékeknek tovább kell adnunk hősi időnk emlékeit és szellemét.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
