Év: 2023

Azokban a napokban, amikor az emberek hősiesen harcolnak a neonácizmus ellen Ukrajnában és a Nyugat újabb kísérletei Oroszország feldarabolására, országszerte rendezvényeket tartanak az úgynevezett Oroszország-nap tiszteletére. Az „ünnepet”, amely eredetileg Oroszországnak a Szovjetuniótól való „függetlenségének napjaként” szerepelt a naptárunkban, népünk a nemzeti szégyen és megaláztatás napjaként fogta fel.

 

SaLa

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Horthy – Vas Zoltán)

Horthy az októberi forradalom, majd 1919. március 21-től a Tanácsköztársaság ideje alatt teljesen visszahúzódva él Kenderesen. Emlékiratai szerint a Magyarországon tomboló „felfordulás” szomorú következményeit itt éli át, ahova 1918 novemberében visszavonult családjával. Nem könnyű a változott viszonyok közé beilleszkednie. Mint a többi vidéki földbirtokos, vadászöltönyt, rövid prémes bekecset hord. Napjai egyhangúan, csakis családi körben telnek. Vendég ritkán jön, ő sem megy sehová.

Az elmúlt esztendők háborús intézkedései miatt, ha nem is találja meg az egykori békés és gondtalan otthont, semmiben sem szenved hiányt. Nagyon vigasztalónak találja – írja -, hogy gazdasági alkalmazottai továbbra is hívek maradtak kenyéradó gazdájukhoz. Együttesen fogtak hozzá a háborús körülmények miatt elhanyagolt épületek, gépek, szerszámok rendbehozatalához, a tavaszi munkák előkészítéséhez.

Oly nagy egyetértés, mint írja, mégsem lehetett. Utóbb Doblhoff bárónő személyesen hallja Horthytól: Kenderesen is akadtak emberek, akiknek agyát megzavarták a kommunista szólamok. Ezek nemcsak a Horthy-birtokot akarják állami tulajdonba, – illetve, mint akkor mondták: a proletariátus tulajdonába – venni, hanem a kastélyt is, amelynek oly irigylésre méltó magányában családjával meghúzódott.

Doblhoff Lili nem érti, mit érthetnek a Budapestről Kenderesre szakadt agitátorok azalatt, hogy Horthy más világhoz tartozik, mint emberei. Hogy Horthy és ősei elnyomták a parasztokat, és ő ellensége volt a matrózoknak, akik alatta szolgáltak. Hát nem jut hely valamennyiünknek a jó magyar földön? – kérdezi Doblhoff. – Hát nem Horthy apja és anyja gondoskodtak azok apjáról és anyjáról, akik most arra gondolnak, hogy Horthy birtokát kommunizálják?

Földesúr és parasztgazda – írja Doblhoff – ugyanazon közösséghez tartoznak, azonos örömök és gondok között élnek. Horthy nem érti meg, hogy ezt a szoros összetartozást miért igyekeznek megbontani, miért akarnak szakadékot ásni magyar és magyar között …

Egy másik életrajzíró arról ír: – Ebben a gyűlölettengerben, ebben a megveszett világban a kenderesi magány nem jelent Horthy számára nyugalmat. Sőt! A fogcsikorgatva fogadott híráradat nem szűnik meg. A földesurat a tehetetlen düh fojtogatja. Tavasszal Kenderes vidéke hadizóna lesz. A megszálló román és a Tiszánál felvonuló Vörös Hadsereg közé kerül. Már a következő óra sem biztos.

Sem az októberi forradalom idején, sem most senki, nem bántja Horthyt. Az októberi forradalom határozottan megvédi a régi rend embereit. A Tanácsköztársaság csak az aktívan ellene fordulókat üldözi, és Horthy nemhogy politizálna, de bármit is érez valójában, nemcsak csendben marad, de levélben felajánlja szolgálatait a Tanácsköztársaságnak.

Ezt tette a Károlyi-forradalom idején is, amikor Fényes László elutasította ajánlkozását. Most Kun Bélához fordul, aki a volt tisztektől százával kap hasonló leveleket. Minden volt tiszt kaphat munkát, beosztást a Tanácsköztársaságban, de Horthy, a cattarói lázadás leverője jobb, ha csendben marad – ezt a választ kapja. S valóban óvatosságból, s nehogy a politizálásnak akárcsak a látszatába kerüljön és baja történjék, még a környékbeli ismerős családokat is elkerüli. Szerencséje az is, hogy Kenderes a magyarlakta részeken előrenyomuló román hadsereg és a Tanácsköztársaság közötti vonalba esik. Az utóbbi törvényei itt csak részben érvényesülnek.

Politikai szerepéről emlékirataiban – egyetlen név és tény említése nélkül – Horthy mindössze annyit ír: Kenderesről egyszer s másszor Budapestre utazott. Ott időnként politikai kérdésekben hozzá hasonló gondolkodású barátaival találkozott. Ezek, akárcsak ő, azon töprengtek, miként vethetnének véget ama elviselhetetlen állapotnak, amit számukra a Tanácsköztársaság jelent. Bizony, időbe telik – kesereg Horthy amíg ezek sok jó szándékú elgondolása és vakmerő, de használhatatlan tervei után a cselekvés iránya kialakul.

Érthető tehát, mennyire örült kenderesi teljes visszavonultságában, amikor Károlyi Gyula miniszterelnök Aradról hozzá küldi az ellenkormány megbízottját azzal a felhívással: vállalja el az új nemzeti hadsereg felállítását és megszervezését. Felkeresi Bécsből Bethlen István futára is. Mindketten, Károlyi Gyula és Bethlen, tisztán látták, hogy a tényleges hatalom átvétele csupán a diplomácia eszközeivel nem érhető el. Ezt ki kell egészíteni katonaiakkal, és reá gondoltak mint vezetőre.

Természetesen – írja Horthy – nyomban ráállt, hogy eleget téve Károlyi Gyula és Bethlen István hozzá intézett felhívásának, vállalja a katonai vezetést. Ezután már csak az értesítést várja, hogy Károlyi Gyula szerencsésen elérje Szegedet. Amint megtartotta az első minisztertanácsot, amelyen a Bécsből odaérkező Teleki Pál is részt vett, ő is azonnal útra kelt. Mezőtúrig kocsin, onnan vonaton utazott, 1919. június 5-én érkezett Szegedre.

A Horthy-történetírás a továbbiakat abban foglalja össze: e napon, 1919. június 5-én, a szegedi törvényszéki palota egyik termében összegyűltek azok a férfiak, akik mint nemzeti kormány, a mozgalom magvát alkotják. Minisztertanács közben megjelenik Horthy Miklós. Bő esőköpenyben, mélyen homlokára húzott sapkában – ahogyan eddig Kenderesről Szegedig az úton álcázta magát, hogy fel ne ismerjék. Szokott, gyors tengerészlépteivel keresztülsiet a szobán, és kezet nyújtva Károlyi Gyula miniszterelnöknek, kijelenti:

– Itt vagyok. Mindent alaposan megfontoltam. Kész vagyok vállalni a feladatot, amit reám akartok bízni.

Horthy és életrajzírói úgy tüntetik fel, mintha Horthy a két legfőbb ellenforradalmi szervezkedés, Arad és Bécs egyöntetű felhívására kerülne az elkövetkező idők nagy politikai eseményeinek előterébe.

Doblhoff Lili egyenest drámai szavakkal festi le Horthy miniszterségét: – Horthy csak töredékes híreket kap a megmozdulásokról. Kenderesen szinte légmentesen el van zárva a világtól. A tomboló vörös terror a legnagyobb óvatosságot kényszeríti mindenkire, aki a régiekhez tartozik vagy érzésben hozzájuk húz … Bethlen közben állandó összeköttetést tart fenn a győztes antanthatalmak megbízottaival. Minden lépést megtárgyal velük, elsősorban Cunnigham ezredes, angol főmegbízottal. Károlyi Aradon arra törekszik, hogy megszerezze a győztes államok beleegyezését az ellenforradalmi magyar kormány megalakításához. E két ellenforradalmi csoporttal megmozdul az igazi, a földben gyökerező Magyarország. Végre összefognak azok a férfiak, akik készek a hazáért mindent feláldozni. Horthy azonnal indulni akar Szegedre. Dolgozni, ahol szükség van rá! … Indulni akar, mert amikor a haza e legnagyobb veszedelemben van, egy és ugyanazon órában a három férfi, Bethlen gróf, Károlyi gróf és Horthy Miklós, külön-külön egy és ugyanezt a következtetést vonja le az eseményekből. Egy és ugyanazon érzés hajtja őket, hogy cselekedjenek. Amikor Horthy elhatározza, hogy a nemzeti ügy szolgálatába áll, két üzenet is érkezik hozzá: Károlyi Gyula Szegedről és Bethlen István Bécsből megkérik, állítsa lendületét, bátorságát és erélyes szervezőképességét a megszervezendő nemzeti hadsereg szolgálatába …

Horthy visszaemlékezése, csakúgy, mint Doblhoff állítása, nem felel meg a valóságnak. Ellenforradalmi terveiben sem Károlyi Gyula, sem Bethlen István nem vette számításba Horthy személyét. Miért is tették volna?

Az antanthatalmak segítségével fegyveres katonai beavatkozást terveznek Tanács-Magyarország ellen, amihez Horthy mint tengerész nem érthet. Bécsben, Aradon, Szegeden, amint ez Kelemen főispán naplójából kiderül, valósággal hemzsegnek az egykori közös hadsereg magas rangú tisztjei, akik még Gömbössel szemben is igényt tartanak a katonai vezetésre. Károlyi Gyula és Bethlen politikai vaksága lenne a vezetésre igényt tartó tábornokok és Gömbös, a vezérkari tiszt feje fölé hozni Horthyt, a tengerészt, aki még zászlóalj köteléket sem tudna hadrendileg ütközetbe vinni.

Történelmi fintorok, komikus véletlenek sorozata: Horthyból mégis miként lesz gróf Károlyi Gyula szegedi kormányának minisztere.

Mindenekelőtt Horthy nem 1919. június 5-én érkezett Szegedre.

Kelemen május 30-án jegyzi fel naplójába: aznap minisztertanácson vett részt. Az ülés befejeztével mindenki távozott, csak ő és három úr, közöttük Gömbös Gyula, tartózkodnak a szegedi törvényszék elnöki tanácstermében. Beszélgetnek. Ezalatt Károlyi Gyula vendéget fogad az elnöki szobában: Horthy Miklós tengernagyot.

Dehogy érkezik Horthy hivatalos felkérésre Szegedre a honvédelmi miniszteri posztért. Tájékozódni jön, és felkeresi régi ismerősét, Károlyi Gyulát. Éppen kapóra érkezik. Ádáz harc dúl, mindenki mást akar. Gömbös nem lehet katonai vezér a franciák és a magas rangú tisztek ellenzése miatt. Államtitkárként ténylegesen mégis ő irányítja a minisztériumot. Semmi áron nem adná ki kezéből. Most végre, a színen Horthy váratlan megjelenésével, itt a megoldás. Károlyi, miután Gömbössel tanácskozik, ő pedig hosszabban Horthyval, felkéri a miniszterségre.

Gömbös és Horthy nem most Szegeden ismerkednek meg. Horthy megemlíti emlékirataiban, hogy első találkozásuk 1919-ben történt. Akkor Hunyady Ferenc gróffal találkozott Budapesten az utcán. Célzásokat tett neki valamilyen összeesküvésre; mely Károlyi Mihály kormánya ellen készült. Mintegy húszan jöttek el a találkozóra. Mint Horthy írja: tele voltak lelkes hazafias elszántsággal, de vajmi kevés hozzáértéssel a gyakorlati kérdésekhez, amin az ilyen vállalkozás sorsa múlik. Ezen a találkozáson tűnt fel neki Gömbös vezérkari százados, mert szabatos kérdésre mindig szabatos választ adott, és éppoly távol állott minden ábrándozástól, mint jó maga …

Semmi sem lett az ellenforradalmi összeesküvést célzó találkozásból. Ábrándozás volt.

Most Gömbös a budapesti és a mostani Horthyról alkotott véleménye alapján kitűnő megoldásnak tartja miniszterségét. Mert mindenáron a hatalomra törekedve, ha már ő nem lehet honvédelmi miniszter, bábuként, címtáblaként elfogadja a hadseregszervezéshez egyáltalán nem értő Horthyt. Őt majd államtitkárként irányítja. Ezt a Szegeden, illetve Bécsben tartózkodó többi tábornok-miniszterjelölttel nem tehetné meg. Mellettük államtitkárként csak második ember lehetne.

Kelemen főispán naplófeljegyzése szerint Horthy vonakodott elfogadni a miniszterséget. Gondolkodási időt kért. Megígéri: rövidesen visszajön Szegedre, akkor majd közli, mire határozta el magát. Horthy végleges válaszáig a tárcát Károlyi Gyula tartja fenn magának.

Az ötvenkét esztendős Horthy, akinek eddig soha semmiféle szerepe nem volt a magyar politikai életben, amiatt vonakodik azonnal választ adni Károlyi felkérésére, mert teljesen váratlanul éri a jelölés. Első meglepetésében attól tart, kinevetnék, ha elfogadná. Közismert papucsemberként, felesége tanácsa és hozzájárulása nélkül sem vállalná.

A Horthy-legenda mindezt mégis a következőképpen mondja el: Bajban, veszélyben a haza! Két magyar szempár, Károlyi Gyula grófé és Horthyé kulcsolódott egymásba. Azzal váltak el búcsúzkodva, hogy Horthy visszautazik családja körébe. Biztonságot, békét teremt édesei lelkében, és ha közvetlen veszély nem fenyegeti otthonát, rövidesen, mondjuk nyolc napon belül válaszol: elfogadja-e a honvédelmi miniszteri tárcát.

– Tehát, nyolc nap múlva viszontlátásra! – búcsúzik Károlyi. Két igazi férfi dacos kézszorítása pecsételi meg szövetségüket, és Horthy visszautazik Kenderesre. Szegeden ezt tudják, várják, ezért nem döntenek véglegesen a honvédelmi miniszter személyében … – állítja a Horthy-legenda.

Horthy pedig vissza sem jönne Szegedre, ha Gömbös nem küldene hozzá futárt Kenderesre: várják, siessen. Ezt Gömbös mondja el Horthy régi ismerősének, Prónay Pálnak, a kecskeméti huszárezred egykori századosának.

Horthy 1919. június 5-én, a minisztertanács folyama alatt érkezett vissza Szegedre – írja Kelemen. – Károlyi Gyulával félrevonulnak a szomszéd szobába, s pár perc múlva együtt jönnek ki azzal a hírrel, hogy Horthy elvállalta a miniszterséget. Mindjárt le is teszi a miniszteri esküt, és ottmarad a minisztertanácson.

Az eskütétel apró, de jellemző szépséghibája, hogy Eckhardt Tibor, a kormány sajtófőnöke, aki a minisztertanács titkári teendőit végzi, és az esküről a jegyzőkönyvet fogalmazza, annyira nem ismeri Horthyt, hogy nevét „i”-vel írja. Horthy izgalmában ezt maga sem veszi észre; aláírja.

A Herczeg Ferenc szerkesztésében megjelenő Horthy Album mégis úgy adja majd elő Horthy minisztersége történetét, mintha szolgálatait azokkal az immár történelmi szavakkal ajánlaná fel Károlyi Gyula miniszterelnöknek: – Nem hallgathatom Kenderesen a fák zúgását, amikor szerencsétlen hazám porban fekszik. Eljöttem, rendelkezzetek velem!

A legenda másik változata Gömbösé, aki 1920 áprilisában megjelenő füzetben majd azt írja: – Első találkozásom feledhetetlen Horthyval, de különösen az tépelődés, amellyel a miniszterséget vállalta. – Kemény lelkitusa után, de eljöttem. Nem hallgathatom a fű növését Kenderesen, midőn Szegeden a magyar Géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz.

Kozma Miklós, a Horthy-korszak egyik neves vezetője, aki éppen e napokban érkezik Szegedre, Összeomlás 1918-19 könyvében közzéteszi naplóját, amelyben feljegyzi beszélgetését Gömbössel arról, miként lett Horthy miniszter.

– Nem is tudod elképzelni — mondja neki Gömbös, elkeseredetten micsoda vétkem nekem az, hogy kapitány létemre honvédelmi államtitkár lettem. Pedig az elégedetlenkedőknek akkor sem tudnék többet adni, ha generális lennék. Horthy minisztersége azért szerencse, mert tengerész és admirális. Képzeld el, mi lenne itt, ha véletlenül tábornok lenne. Már jelentkezett volna egy csomó tábornok, aki a sematizmust előszedve kikeresné a rangviszonyt, és most, amikor a nehezén kezdünk túlesni, kijelentené: – Átveszem a vezényletet. Na, de nem olyan fából vagyunk faragva, hogy kedvünket elveszítsük …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)

2

— Vasárnap délelőtt tizenegykor indultam el Zebegényi őrnagy lakása felé. Lent Nagypetriben egy villában lakik a századparancsnok. Nem is villa az, hanem egy furcsa nagy parasztház. A román főszolgabíró, a primpretor építtette a harmincas évek elején. Nagy parasztpárti volt a román járási főnök. Hogy ezt külsejével is kimutassa, állandóan népviseletben járt: de nem olyanban, amit mifelénk viselnek, hanem szűk fehér posztónadrágban, hosszú bő, díszes övvel összetartott, nadrágon kívül lógó, hímzett ingben, virágokkal kivarrott báránybőr bekecsben, kucsmában. Mihalachét, a volt román minisztert és pártvezért utánozta, aki ugyancsak így akarta kimutatni, hogy a nép hűséges fia.

A primpretor odáig nem jutott el, hogy a parasztok érdekeit szolgálja, de a villáját azt a parasztházak stílusában építtette. Udvarát faragásokkal díszített deszkapalánk vette körül. A házat zsindely fedte, oszlopos tornácról lehetett bejutni a tágas, de alacsony szobákba, ahol minden megtalálható volt, amit a bukaresti falumúzeum házaiban kiállítottak: búbos kemence, faragott lóca, cifrán díszített korsó, ibrikek, falra függesztett tányérok, ikonok, még bölcső is, pedig gyereke egy sem volt neki.

A gazdája büszke volt fura villájára, elnevezte „román háznak”. Ajtajára szokás szerint ráfaragtatta, hogy épült „din mila lui dumnezeu”, vagyis isten kegyelméből, pedig Nagypetriben mindenki tudta, hogy abból a pénzből csinálták, amit a primpretor éveken át sikkasztott.

A bécsi döntés után Dél-Erdélybe menekülő román tisztviselők potom áron kótyavetyélték el házaikat. A „román házat” nem akarta megvenni senki. Megmaradt elhagyott ingatlannak. Hivatalos lakás lett belőle. Így költözött be oda Zebegényi.

A kerítés ajtaja nem volt bezárva, de nagybetűs felírás ijesztette a belépőt: VIGYÁZAT! HARAPÓS KUTYA!

Engem ez nem tartott vissza. Nem először jártam ott. A kutya régi ismerősöm volt, de most nem jött ki a fogadásomra. Emberrel sem találkoztam. Még az előszobát is üresen találtam. Már attól tartottam, Zebegényi nincs otthon, mikor az utca felé nyíló szobából köhögést hallottam. Beléptem. Az őrnagy úr ott feküdt egy magas, faragott parasztágyban. Csak kopasz feje vöröslött ki a fehér dunyhák és párnák közül. Orra még vörösebb volt, mert Zebegényit a nátha döntötte ágyba.

— Alázatos tiszteletem! — köszöntem hangosan. A beteg ijedt szemeket meresztett rám. Szendergéséből riasztottam fel.

— Terka, Terka! — szólította gyámoltalanul házvezetőnőjét, mindenesét.

— Á, Kővári! — fogadott nyájasan, mikor felismert. — Mi szél hozott erre?

Bocsánatot kértem, hogy a betegágyánál zavarom.

— Nagyon örülök, hogy felkerestél — szakított félbe Zebegényi.

— Nem tudom, nem zavarom-e az őrnagy urat. Talán várni tetszik valakit?

— Dehogy zavarsz. Sőt. Őszintén megmondom, rettenetesen unom már magam itt nálatok. Különösen ilyenkor, mikor az ágyhoz vagyok kötve. Hogy várok-e valakit? Nem várok senkit. Hiába is várnék, nem jön ide a kutya se. Rokonaim messze vannak. Barátom? Ki van itt nekem barátom?

— Én úgy tudtam, hogy Aranyossy főjegyző … — eresztettem fel a kísérleti léggömböt. Az őrnagy tüzelt is rá kapásból. Meg se várta, hogy befejezzem mondatomat.

— Csak őt ne említetted volna. Olyan emberrel én nem barátkozom. A hozzá hasonlók tették tönkre a monarchiát.

— Én is azért vagyok kénytelen az őrnagy úrhoz fordulni, mert Aranyossyhoz hiába mentem.

Úgy láttam, elérkeztünk az alkalmas pillanathoz. Előadtam Gyuri ügyét. A felmentését kellene kieszközölni vagy felkérni őt Hosszúhegyre.

Zebegényi elővette zsebkendőjét. Kezelésbe vette kiálló vörös orrát. Mikor végzett az orrfújással, szóval adta meg a választ, nem kellett azt a tekintetéből kitalálnom.

— A felmentettek listájának összeállítása a főjegyző hatáskörébe tartozik.

— Aranyossy elfogult sógorommal szemben. Ezért jöttem ide az őrnagy úrhoz.

Zebegényi gondolkozott egy keveset, köhécselt, majd mentegetőzni kezdett:

— Lehetetlen dolgot kívánsz tőlem. Nem utasíthatom Aranyossy főjegyzőt. Ujjat húzni vele? Ahhoz nekem nincsenek idegeim. Az is igaz, hogy katonai behívásoknál is vannak szempontok. Ne is haragudj, de nem áll módomban a sógorodat se felmenteni, se átkérni.

Zebegényi újra köhögni kezdett. Felálltam. Indulni készültem. Már nem láttam értelmét a további beszélgetésnek. Ahol tud, segít, mint afféle öregcserkész. De nem vállal semmiféle rizikót. Azt meg különösen nem, hogy valamiféle gyanúba keveredjen. Azért látszott rajta, hogy őszintén sajnál, vigasztalni próbált.

— Megértelek, hogy téged most elsősorban a sógorod ügye izgat. Azért ne túlozd el a dolgot. Nem olyan vészes ez a bevonulás. Ezrek kapnak mostanában behívóparancsot. Át kell képezni minden volt katonát — különösen az erdélyieket. A legtöbbjük nem is szolgált még az új magyar hadseregben. A fronttól ne féljetek. Nem adunk több katonát Hitlernek. A háborút már csak látszatra folytatjuk. Készülünk átnyergelni. Csak azt várjuk, érjenek ide Olaszországon át az angolok, akkor szakítunk Hitlerrel, és vége lesz a háborúnak.

Zebegényi hangja egyre rekedtebb lett. A láza is emelkedhetett. Arca pirosabb volt, mint mikor bejöttem.

Bejött házvezetőnője. Termetéről, arcvonásairól férfinak mondaná, aki nem ismeri, de szoknyát, kendőt visel, és Terkának hívják. Meglepődött, mikor engem, idegent bent látott. Figyelmeztetett is mindjárt, hogy az őrnagy úrnak pihennie kell. Jó egészséget kívántam a betegnek, és indultam kifelé.

Kővári elhallgatott.

— És mi lesz a sógorával? — kérdeztem.

— Nem tudom. Bevonulni nem akar. De mit tehetünk? Ha nem megy be, elviszik. Még rosszabbul jár, azt maga is tudja.

— Itt nagy erdők vannak. Itt jobban lehet dekkolni …

— Voltak, akik megpróbálták. Csúnyán ráfizettek. Daróczyék úgy vadásztak rájuk, mint a nyulakra.

— Nem lőttek vissza?

— Nem volt nekik mivel. Meg a csendőrök erősítéssel mentek rájuk. Becserkészték őket, mint a vadakat a főúri vadászatokon. Át se adták a szökevényeket a bíróságnak. Ott lőtték őket agyon az erdőben.

— És ha lenne fegyver?

— Az is jó lenne, meg az is, hogy ne legyen egyedül, aki elszánja magát, hogy kimenjen az erdőbe. Akkor nem sokan, vonulnának be Nagypetriből. Gyuri társai, Csortán meg Bokor ott pusztultak a fronton. Rágondolni is rossz. Meghaltak, hogy a föld Dégenfeldé maradjon.

— Mégse lesz az övé. Ezt már, ahogy hallom, a nagypetriek sem hiszik.

— Én se hiszem. De azt meg kellene érni …

— Mitruék nem segíthetnének?

— Mit tehetnének? Itt csak nem bujtathatják el Gyuri sógoromat a munkásszázadban? Bár itt is jobb lenne neki, mint a fronton.

— És ha idejön a front?

— Valamit tennünk kellene.

— Én a sógorának is azt tanácsolnám, ne vonuljon be.

— És hová menjen?

— Majd értesítik …

3

Augusztus huszonharmadika után hozzánk is elérkezik a hír, hogy Románia szakított Hitlerrel. A német csapatokat lefegyverezték, a Szovjet Hadsereg nyomul előre, néhány nap, esetleg hét, és elérik Nagypetrit, Hosszúhegyet.

Mindenki arról beszélt, mi lesz, hogy lesz, és főként azt latolgattuk, találgattuk, mi vár ránk.

A táborban Drágos Mitru lett a hangadó, őt kérdezgették, köréje csoportosultak.

Egy ledöntött, árbocnak való hatalmas fenyő gyanta szagú törzsén ültem egyik délután. Arra jött Mitru, kivételesen egyedül. Mellém telepedett. Megörültem neki. Kíváncsi voltam én is a véleményére.

— Mit szól a hírekhez? — kérdeztem.

— Örülök. Annak még inkább, hogy most az egyszer igazak. Most már megmondhatom, volt idő, mikor féltem, hogy másképp lesz.

— Attól tartott, hogy Hitler kerekedik felül? — kérdeztem csodálkozva.

— Attól nem féltem. Hogy Hitler elveszti a háborút, abban én biztos voltam. Már Sztálingrád előtt is. Ma már csak a buta nem látja. De a legrosszabb, amitől én féltem, már nem fog bekövetkezni.

Fogalmam sem volt, mire gondol Mitru. Ezt ő is láthatta.

— Ha van türelme, elmondom. Az elvtársnak elmondhatom. Akiről meg szó lesz, azt már úgyis elvitte az ördög. Én látni se akarom többet.

Mitru a földhöz vágta a gömbölyű kavicsot, amivel addig játszott. Behunyta a szemét, összevonta sűrű szemöldökét, mintha valóban megjelent volna előtte, akit pokolra kívánt. Mikor újra rám nézett, kicsit szégyenkezve magyarázta.

— Mindig elfut a méreg, ha rágondolok Lupu Trajánra. Pedig idevaló Nagypetribe. Járt mihozzánk is. Nellihez is. Kollégák voltak a kolozsvári egyetemen.

Mitru ellenszenve mintha rám is átragadt volna.

— Ez év elején én még a kolozsvári börtönben voltam. Vártuk a szabadulást, mint most is. Mintha közeledett volna, együtt a tavasszal. Hallottuk, Magyarország nemsokára kiugrik. Mindenki arról beszélt. Magyar elvtársak mondták nekem: — Drágos, készüljünk, együtt fogunk harcolni, mint tizenkilencben. Csak most Hitler ellen. Kossuth-nótákat fütyörésztek, meg a „Fel, vörösök, proletárok”-at …

Pedig a börtönben semmi sem változott. Odakint sem. Ugyanúgy hozták be a letartóztatottakat, mint azelőtt. A legtöbbet éppen azért, mert nem akartak tovább harcolni.

Március elején — a napra már nem emlékszem — nagypetrieket hoztak be, román parasztokat, meg a pópa fiát, Lupu Trajánt. Valami kémügy — mondta az írnok.

Siettem a motozóba. Arra gondoltam, mi történhetett? Dégenfeld ellen csináltak megint valamit? De hogy került bele Lupu Traján? Miért kémügy?

Kicsit sötét volt a motozózárka. Hat condrás paraszt állott előtte a falnak fordulva. Kettőt közülük rögtön felismertem: Cretu Ioant és Pop Gheorghet. A láncot már levették róluk, de kezükön még látszott a nyoma. Tőlük pár lépésre elkülönítve állott Lupu Traján.

Pvuhája gyűrött volt, arca borotválatlan, haja borzas. Pár napig, hétig mindegyik fogoly volt már valahol, még mielőtt a börtönbe került volna. Így lehetett Traján is. Megváltozott, amióta nem láttam. Fekete haja ritkás lett, arca puffadt, teste kövér, hasa nagy. Az arcán láttam, hogy inni kezdett. Én az iszákost rögtön felismerem, ha rab, ha civil. Csak Traján még túl fiatal volt.

Cretu jött elsőnek a motozóba. Mikor csak kelten voltunk bent, mondom neki, ki vagyok: Drágos Mitru a földije. Nem ismert meg azonnal. És is megváltoztam egy kicsit a börtönben. Cretut azután már nem kellett biztatni, elmondott mindent, mint-a gyóntatószékben a papnak.

Cretu a bécsi döntés előtt tagja volt a Vasgárdának, a román fasiszták szervezetének. A bécsi döntés után az egész abbamaradt egy időre. Mikor 1942-ben Lupu visszajött Romániából, újra szervezte őket, összehívta a „fészket”. Így hívták a szervezetüket. Eleinte nem mentek el csak ketten-hárman. De az idén januárban Lupu Traján azt híresztelte, hogy sor kerül Magyarország megtámadására. Hitlertől engedélyt kaptak rá. Antonescuval együtt támadnak majd a szlovák Tiso, a horvát Pavelics, nyugatról, Ausztriából meg a németek. A „fészek” is meghallgatta a papfiú előadását. Hitték is, nem is, amit mondott. Utána hazamentek.

Ebből talán nem is lett volna baj. De Vízkeresztkor Lupu a fészek tagjait egyenként a pópa lakására hívatta. Egy úr volt ott, aki nem tudott se románul, se magyarul. Traján beszélt vele németül. Az úr felírta a nevüket és mindent, amit elpanaszoltak. Traján azt mondta, hogy az urat Hitler küldte. A führer nem fogja már sokáig tűrni az észak-erdélyi románok szenvedéseit.

Másnap elutazott Traján is, a német is. A „fészek” izgatottan várta, mi lesz. Március elsején aztán letartóztatták őket és bekísérték Máramarosszigetre. A börtönben találkoztak újra Trajánnal, mert őt is letartóztatták.

Mindent bevallottak. Egy főhadnagy hallgatta ki őket. Folyton azzal fenyegetőzött, hogy fel fogják őket akasztani, mert kémkedtek. De ez nem igaz — tiltakozott Cretu, mert ők csak a bajokat mondták el, amit mindenki tud Nagypetriben.

Cretu után meghallgattam a többieket is. Ugyanazt mondták. Utolsónak jött be a zárkába Lupu Traján. Mikor vele is csak ketten maradtunk a motozóban, Traján felszólított, tegyük félre a haragot. Románok vagyunk, tartsunk össze, ha egymás ellen voltunk is. Azt most felejtsük el. Készüljünk fel a nagy eseményre.

Nem maradunk sokáig a börtönben, azt mondja. Antonescu tábornok már megegyezett Hitlerrel, hogy rövidesen Észak-Erdélyre támad. A román csapatok nemsokára bevonulnak Kolozsvárra. Traján elmondta azt is, hogy Antonescu újra barátkozik a vasgárdistákkal, akik 1941-ben fellázadtak ellene. A jövő a vasgárdistáké, erősítette Traján. Ő tudja, hogy én kommunista voltam. Alkalmat ad, hogy jóvá tegyem a hibámat. Írjak ki egy lapot. Csak az a mondat legyen benne: a korsó eltört. A többi szöveg lehet akármi. A lapot címezzem a budapesti német konzulátusra. Traján bemondta a pontos címet.

Nem kérdeztem Trajántól: a németeknek kémkedett-e vagy Antonescunak. Megmondtam neki, nemcsak kémnek tartom, hanem gazembernek, hazaárulónak is. Berántotta a nagypetri parasztokat a bajba. Traján megfenyegetett, ha bejönnek a vasgárdista, légiós halálosztagok, az elsők között fognak szitává lőni.

Belépett a motozó őrmester. Trajánt a többiekkel együtt felkísérték a cellákba. Szigorúan elkülönítették őket, ahogy a kémkedéssel vádolt foglyokat szokták. Mikor elmentem a cellája előtt, hallottam, hogy Traján a halálosztagok indulóját fütyülte.

Moartea numai moartea legionará
Ne este cea mai scumpa nuntá dintre nunti* Csali a halál, a légiós halál / A mi legdrágább menyegzőnk. *

Az események csak félig igazolták, amit Traján jósolt. Március tizenkilencedikén bevonultak Budapestre a német csapatok. De Antonescu, Tiso és Pavelics csapatai nem lépték át a magyar határt, ahogy, Traján jósolta. Hitlernek nem volt rájuk szüksége.

Két nappal a német bevonulás után Lupu Trajánt szabadlábra helyezték. Az ügyész Budapestről kapta az utasítást. A németek, keze volt a dologban. Traján ellen a vádat elejtették. De a parasztok börtönben maradtak. Ellenük lefolytatták az eljárást. Igaz, nem kémkedéssel vádolták őket, hanem az állami és a társadalmi rend elleni szervezkedéssel. El is ítélték őket sok évi fegyházra. Most is ott vannak a börtönben.

— Hol van Lupu Traján? — kérdeztem.

— Hogy most hol van, nem tudom. Mikor a börtönből kiengedték, áttették a határon. Hogy azután mit csinált, nem tudom. Jót biztos nem.

— Nem leveleznek Nellivel?

Kérdésem buta volt és tapintatlan, de már nem vonhattam vissza.

— Nem hiszem — rázta a fejét Mitru.

Még sokáig beszélgettünk Mitruval. Együtt fürkésztük a jövendőt. Mitru abban biztos volt, hogy a háború után a magyarok is, a románok is szocialista rendszerben élnek majd. Meg volt győződve, hogy az új társadalmi rendben mindenki szabadon vallhatja majd magát annak, aminek született. Nem lesz hátránya abból, hogy nem született többséginek.

Mi internacionalisták vagyunk. Milyen kommunista volna az, akinek nem fáj, ha azt látja, hogy társát megszégyenítik, megalázzák, megsértik, kisemmizik, mert nem többségi?

— Nem lenne könnyebb, ha legalább egy országban mindenki egy nyelvet beszélne. Ha megsülhetnék a kisebbségiek beolvasztását?

— Az is előnyösebb volna, ha a lábunk egyforma volna. Ha minden férfi negyvenhármas cipőt viselne. Könnyebb lenne a cipőgyártás. Eddig mégsem javasolta senki, hogy a lábakat alakítsuk egy kaptafára.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

1

A fasizmus az kapitalista osztály-önkényuralom, az totális kapitalista hatalom!

A fasizmust a szocializmus ellen a kapitalista nagytőke segítette hatalomra!
A fasizmus feladat a kapitalisták osztály-érdekvédelme, világuralomra segítése!
Az imperializmus a világméretű élősködésért a fasizmussal tör a világuralomra!
A kapitalizmus a védelme érdekében a fasizmussal harcol a szocialista demokrácia ellen!

A fasizmust a kapitalizmus fejlődése, túlfejlődése hozta létre, amikor már a szocializmus feltételei kezdenek megérni, de a kapitalizmus még fejlődődik és harcra képes, az ereje teljében van. A kapitalizmus különböző fasiszta formáinak a feladata a kapitalizmus védelme, nemzeti uralmának kiterjesztése, a demokrácia, de alapvetően a szocialista demokrácia visszaszorítása, a társadalmi haladás, a szocializmus, a gondolkodó emberré válás feltartóztatása.

A kapitalizmus rothadása a fasizmusba vezetett!

A kapitalizmus a feladatát betöltötte, magas szintre emelte a termelőerőket, de már nem az emberiség érdekét szolgálja, így a termelőerők hatékonysága, az emberiség szükségleteinek a kielégítése mélyen a lehetőségek alatt marad. A kapitalizmusban hatalmas méretűre emelkedett az erőforrások pazarlása, miközben az emberiség jelentős proletár népessége nélkülözi a legalapvetőbb szükségleteket is, a tőkések pedig már nem tudják értelmesen felhasználni a kizsákmányolással szerzett (rabolt) profitot.

„A világ legvagyonosabb rétegének, az emberiség mindössze egy százalékát kitevő globális elitnek a jövedelme az elmúlt két évben mintegy kétszerese volt annak, mint amennyit az összes többi ember keresett − állítja az Oxfam jótékonysági szervezet hétfőn kiadott jelentésében (2023.01.17).”

A fasizmus a kapitalizmus küzdelme a bérrabszolgatartó társadalom fennmaradásáért!

A fasiszta-kapitalizmus a földet katonai táborrá alakította és a rabló embertelen természete miatt bármikor elpusztíthatja az emberiséget. A fasiszta-kapitalizmus emberisége a valódi demokrácia hiányában védtelen ez ellen. Mert fasiszta-kapitalizmusban az ember-állat még alapvetően csak a gondolkodó állat lehet, ezért ez könnyen bekövetkezhet. Az individualizmus totális támadása a kollektivizmus ellen már nem fér össze az emberiség érdekével, a demokráciával, mert totális világméretű magánhatalom, öncélú magánakarat, önkényuralom alakult ki és ezt védi a fasizmus. Nagyon kevés kapitalista „igazi fasiszta ember”, de inkább kapitalista állat kezében összpontosul az emberiség erőforrásai feletti ellenőrzés, ami így világméretű fasiszta-kapitalista osztály-önkényuralom, a polgári demokráciákban ez a mosolygó fasizmussal valósul meg.

A fasiszta-kapitalizmusban nem lehet gondolkodó, humánus emberré válni!

A polgári demokráciában működő kapitalizmus ugyan nem tartja magát fasisztának, de nem a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőségen alapuló valódi demokratikus társadalmi forma. Éppen ellenkezőleg, ez totális gazdasági-politikai hatalom a dolgozó proletárokkal szemben, ami ezért kapitalista osztály-önkényuralom. A törvényhozásban csak a kapitalista érdekeknek megfelelő jogszabályokat hoznak, mert nincs következetes osztály érdekképviselője a hatalomban a társadalom túlnyomó többségének, a dolgozó proletároknak.

Ezért a polgári demokráciában működő kapitalizmus csak a fasizmus álcázott formája, a mosolygó fasizmus, ami a jogállamiságban, alapvetően a joguralommal, a „demokratikus szabad választásokkal” is önkényuralmi forma, kapitalista osztály-önkényuralom, azaz fasizmus.

A kapitalizmusban az ember még csak a gondolkodó állat lehet!

Az ember-állat képes magas szinten gondolkodni, de ezt a kapitalizmusban még alapvetően, mint az állat, a létért való versengésre, a harcra kell használnia. A kapitalizmusban ezért az ember gondolkodása még olyan, mint az állat agyara, alapvetően a létéért küzdve az ember-ember elleni harcban a marcangolásra használja. Az ember az ember ellensége, uralkodik, uralkodni akar az egyik ember a másik felett, az ember az ember farkasa, így még még csak a gondolkodó állat.

Nagyon jellemző a kapitalizmusban a kíméletlen emberek közötti verseny, a harc az élet minden területén, ami a gyors fejlődés mellékhatásaként szélsőségesen megosztotta az emberiséget.

A rothadó kapitalizmus társadalmi tudata a kapitalista osztály-önkényuralom elfogadása!

A kapitalizmus képes a totális hatalmával az osztály-önkényuralma érdekében uralkodni a proletárok tudatán, gondolatán is. Ez a polgári demokráciában is így van, ezt sajnos a proletárok többsége még a saját osztályérdekük ellenére is elfogadja és így „demokratikusan, szabadon” megválasztják a hatalomba az osztályellenségeiket, a kifosztóikat, a mosolygó fasiszta hatalmat. Így valósul meg a polgári demokráciában a látszatdemokráciával, a mosolygó fasizmus. A törvényhozásban azonban így nincs következetes dolgozó proletár osztály-érdekképviselő! Ez azonban nem az emberiség, a gondolkodó ember érdeke!

A kapitalizmus a működési módja miatt elkerülhetetlenül világméretű gazdasági anarchiában, a válságokon, a katasztrófákon, a rablóháborúkon keresztül működik. Ez a gazdasági-politikai modell egyre inkább már csak a fasiszta-kapitalizmus önkényuralmával, a társadalmi tudatnak a végtelenségig történő elbutításával működőképes.

Így a dolgozó proletárok nagy része „szereti, imádja” a rajtuk élősködőket, a kenyéradó gazdát! A kapitalizmus olyan sikeresen uralkodik a dolgozó proletárok tudatán, gondolatain, hogy képtelenek megérteni osztályhelyzetüket, így birkamódon lehet bánni velük! Sok esetben még a gondolkodó állat színvonalát sem éri el a bérrabszolga beszélőszerszám tudata, birka módjára él, de a kapitalizmusnak ennyi elég. A beszélőszerszám csak a feladatán gondolkodjon! Ezt elősegíti a fasiszta-kapitalizmusnak a gondolkodás feletti monopóliuma.

A kapitalizmus zsákutcába jutott, és már régóta rothad, miközben még fejlődik is, védelmében új formákba változik, a fasiszta-kapitalizmussal harcol fennmaradásáért. Ezért az emberiségnek választania kell. Ha a fasiszta-kapitalizmus útján halad tovább, az az emberiség pusztulására vezethet. A „kapitalista szocializmus” az nem szocializmus, nem szocialista demokrácia, hanem kapitalista osztály-önkényuralom, a fasizmus.

Ezért csak a szocializmus, amely a dolgozók szükségleteinek a kielégítéséért a termelőeszközök kollektív tulajdonában, munkamegosztásban, tervgazdálkodással, szocialista demokráciában működik, amely a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőségen alapuló demokrácia, csak ez lehet az emberré válás útja, az emberiség megmaradása.

A kapitalizmus rothadását, pusztulását a fasizmus nem szüntetheti meg, valójában meggyorsítja, mert nagymértékben korlátozza a demokrácia fejlődését, a társadalmi haladást, ami ráadásul sok felesleges emberveszteséggel, háborúkkal, szenvedéssel, nyomorral jár. Csak – szükség szerint a népi demokrácia majd – a szocializmus lehet a kiút ebből a rothadásból, a pusztulásból. A társadalmi rothadást csak a valódi demokrácia szüntetheti meg!

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!