(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
2
— Vasárnap délelőtt tizenegykor indultam el Zebegényi őrnagy lakása felé. Lent Nagypetriben egy villában lakik a századparancsnok. Nem is villa az, hanem egy furcsa nagy parasztház. A román főszolgabíró, a primpretor építtette a harmincas évek elején. Nagy parasztpárti volt a román járási főnök. Hogy ezt külsejével is kimutassa, állandóan népviseletben járt: de nem olyanban, amit mifelénk viselnek, hanem szűk fehér posztónadrágban, hosszú bő, díszes övvel összetartott, nadrágon kívül lógó, hímzett ingben, virágokkal kivarrott báránybőr bekecsben, kucsmában. Mihalachét, a volt román minisztert és pártvezért utánozta, aki ugyancsak így akarta kimutatni, hogy a nép hűséges fia.
A primpretor odáig nem jutott el, hogy a parasztok érdekeit szolgálja, de a villáját azt a parasztházak stílusában építtette. Udvarát faragásokkal díszített deszkapalánk vette körül. A házat zsindely fedte, oszlopos tornácról lehetett bejutni a tágas, de alacsony szobákba, ahol minden megtalálható volt, amit a bukaresti falumúzeum házaiban kiállítottak: búbos kemence, faragott lóca, cifrán díszített korsó, ibrikek, falra függesztett tányérok, ikonok, még bölcső is, pedig gyereke egy sem volt neki.
A gazdája büszke volt fura villájára, elnevezte „román háznak”. Ajtajára szokás szerint ráfaragtatta, hogy épült „din mila lui dumnezeu”, vagyis isten kegyelméből, pedig Nagypetriben mindenki tudta, hogy abból a pénzből csinálták, amit a primpretor éveken át sikkasztott.
A bécsi döntés után Dél-Erdélybe menekülő román tisztviselők potom áron kótyavetyélték el házaikat. A „román házat” nem akarta megvenni senki. Megmaradt elhagyott ingatlannak. Hivatalos lakás lett belőle. Így költözött be oda Zebegényi.
A kerítés ajtaja nem volt bezárva, de nagybetűs felírás ijesztette a belépőt: VIGYÁZAT! HARAPÓS KUTYA!
Engem ez nem tartott vissza. Nem először jártam ott. A kutya régi ismerősöm volt, de most nem jött ki a fogadásomra. Emberrel sem találkoztam. Még az előszobát is üresen találtam. Már attól tartottam, Zebegényi nincs otthon, mikor az utca felé nyíló szobából köhögést hallottam. Beléptem. Az őrnagy úr ott feküdt egy magas, faragott parasztágyban. Csak kopasz feje vöröslött ki a fehér dunyhák és párnák közül. Orra még vörösebb volt, mert Zebegényit a nátha döntötte ágyba.
— Alázatos tiszteletem! — köszöntem hangosan. A beteg ijedt szemeket meresztett rám. Szendergéséből riasztottam fel.
— Terka, Terka! — szólította gyámoltalanul házvezetőnőjét, mindenesét.
— Á, Kővári! — fogadott nyájasan, mikor felismert. — Mi szél hozott erre?
Bocsánatot kértem, hogy a betegágyánál zavarom.
— Nagyon örülök, hogy felkerestél — szakított félbe Zebegényi.
— Nem tudom, nem zavarom-e az őrnagy urat. Talán várni tetszik valakit?
— Dehogy zavarsz. Sőt. Őszintén megmondom, rettenetesen unom már magam itt nálatok. Különösen ilyenkor, mikor az ágyhoz vagyok kötve. Hogy várok-e valakit? Nem várok senkit. Hiába is várnék, nem jön ide a kutya se. Rokonaim messze vannak. Barátom? Ki van itt nekem barátom?
— Én úgy tudtam, hogy Aranyossy főjegyző … — eresztettem fel a kísérleti léggömböt. Az őrnagy tüzelt is rá kapásból. Meg se várta, hogy befejezzem mondatomat.
— Csak őt ne említetted volna. Olyan emberrel én nem barátkozom. A hozzá hasonlók tették tönkre a monarchiát.
— Én is azért vagyok kénytelen az őrnagy úrhoz fordulni, mert Aranyossyhoz hiába mentem.
Úgy láttam, elérkeztünk az alkalmas pillanathoz. Előadtam Gyuri ügyét. A felmentését kellene kieszközölni vagy felkérni őt Hosszúhegyre.
Zebegényi elővette zsebkendőjét. Kezelésbe vette kiálló vörös orrát. Mikor végzett az orrfújással, szóval adta meg a választ, nem kellett azt a tekintetéből kitalálnom.
— A felmentettek listájának összeállítása a főjegyző hatáskörébe tartozik.
— Aranyossy elfogult sógorommal szemben. Ezért jöttem ide az őrnagy úrhoz.
Zebegényi gondolkozott egy keveset, köhécselt, majd mentegetőzni kezdett:
— Lehetetlen dolgot kívánsz tőlem. Nem utasíthatom Aranyossy főjegyzőt. Ujjat húzni vele? Ahhoz nekem nincsenek idegeim. Az is igaz, hogy katonai behívásoknál is vannak szempontok. Ne is haragudj, de nem áll módomban a sógorodat se felmenteni, se átkérni.
Zebegényi újra köhögni kezdett. Felálltam. Indulni készültem. Már nem láttam értelmét a további beszélgetésnek. Ahol tud, segít, mint afféle öregcserkész. De nem vállal semmiféle rizikót. Azt meg különösen nem, hogy valamiféle gyanúba keveredjen. Azért látszott rajta, hogy őszintén sajnál, vigasztalni próbált.
— Megértelek, hogy téged most elsősorban a sógorod ügye izgat. Azért ne túlozd el a dolgot. Nem olyan vészes ez a bevonulás. Ezrek kapnak mostanában behívóparancsot. Át kell képezni minden volt katonát — különösen az erdélyieket. A legtöbbjük nem is szolgált még az új magyar hadseregben. A fronttól ne féljetek. Nem adunk több katonát Hitlernek. A háborút már csak látszatra folytatjuk. Készülünk átnyergelni. Csak azt várjuk, érjenek ide Olaszországon át az angolok, akkor szakítunk Hitlerrel, és vége lesz a háborúnak.
Zebegényi hangja egyre rekedtebb lett. A láza is emelkedhetett. Arca pirosabb volt, mint mikor bejöttem.
Bejött házvezetőnője. Termetéről, arcvonásairól férfinak mondaná, aki nem ismeri, de szoknyát, kendőt visel, és Terkának hívják. Meglepődött, mikor engem, idegent bent látott. Figyelmeztetett is mindjárt, hogy az őrnagy úrnak pihennie kell. Jó egészséget kívántam a betegnek, és indultam kifelé.
Kővári elhallgatott.
— És mi lesz a sógorával? — kérdeztem.
— Nem tudom. Bevonulni nem akar. De mit tehetünk? Ha nem megy be, elviszik. Még rosszabbul jár, azt maga is tudja.
— Itt nagy erdők vannak. Itt jobban lehet dekkolni …
— Voltak, akik megpróbálták. Csúnyán ráfizettek. Daróczyék úgy vadásztak rájuk, mint a nyulakra.
— Nem lőttek vissza?
— Nem volt nekik mivel. Meg a csendőrök erősítéssel mentek rájuk. Becserkészték őket, mint a vadakat a főúri vadászatokon. Át se adták a szökevényeket a bíróságnak. Ott lőtték őket agyon az erdőben.
— És ha lenne fegyver?
— Az is jó lenne, meg az is, hogy ne legyen egyedül, aki elszánja magát, hogy kimenjen az erdőbe. Akkor nem sokan, vonulnának be Nagypetriből. Gyuri társai, Csortán meg Bokor ott pusztultak a fronton. Rágondolni is rossz. Meghaltak, hogy a föld Dégenfeldé maradjon.
— Mégse lesz az övé. Ezt már, ahogy hallom, a nagypetriek sem hiszik.
— Én se hiszem. De azt meg kellene érni …
— Mitruék nem segíthetnének?
— Mit tehetnének? Itt csak nem bujtathatják el Gyuri sógoromat a munkásszázadban? Bár itt is jobb lenne neki, mint a fronton.
— És ha idejön a front?
— Valamit tennünk kellene.
— Én a sógorának is azt tanácsolnám, ne vonuljon be.
— És hová menjen?
— Majd értesítik …
3
Augusztus huszonharmadika után hozzánk is elérkezik a hír, hogy Románia szakított Hitlerrel. A német csapatokat lefegyverezték, a Szovjet Hadsereg nyomul előre, néhány nap, esetleg hét, és elérik Nagypetrit, Hosszúhegyet.
Mindenki arról beszélt, mi lesz, hogy lesz, és főként azt latolgattuk, találgattuk, mi vár ránk.
A táborban Drágos Mitru lett a hangadó, őt kérdezgették, köréje csoportosultak.
Egy ledöntött, árbocnak való hatalmas fenyő gyanta szagú törzsén ültem egyik délután. Arra jött Mitru, kivételesen egyedül. Mellém telepedett. Megörültem neki. Kíváncsi voltam én is a véleményére.
— Mit szól a hírekhez? — kérdeztem.
— Örülök. Annak még inkább, hogy most az egyszer igazak. Most már megmondhatom, volt idő, mikor féltem, hogy másképp lesz.
— Attól tartott, hogy Hitler kerekedik felül? — kérdeztem csodálkozva.
— Attól nem féltem. Hogy Hitler elveszti a háborút, abban én biztos voltam. Már Sztálingrád előtt is. Ma már csak a buta nem látja. De a legrosszabb, amitől én féltem, már nem fog bekövetkezni.
Fogalmam sem volt, mire gondol Mitru. Ezt ő is láthatta.
— Ha van türelme, elmondom. Az elvtársnak elmondhatom. Akiről meg szó lesz, azt már úgyis elvitte az ördög. Én látni se akarom többet.
Mitru a földhöz vágta a gömbölyű kavicsot, amivel addig játszott. Behunyta a szemét, összevonta sűrű szemöldökét, mintha valóban megjelent volna előtte, akit pokolra kívánt. Mikor újra rám nézett, kicsit szégyenkezve magyarázta.
— Mindig elfut a méreg, ha rágondolok Lupu Trajánra. Pedig idevaló Nagypetribe. Járt mihozzánk is. Nellihez is. Kollégák voltak a kolozsvári egyetemen.
Mitru ellenszenve mintha rám is átragadt volna.
— Ez év elején én még a kolozsvári börtönben voltam. Vártuk a szabadulást, mint most is. Mintha közeledett volna, együtt a tavasszal. Hallottuk, Magyarország nemsokára kiugrik. Mindenki arról beszélt. Magyar elvtársak mondták nekem: — Drágos, készüljünk, együtt fogunk harcolni, mint tizenkilencben. Csak most Hitler ellen. Kossuth-nótákat fütyörésztek, meg a „Fel, vörösök, proletárok”-at …
Pedig a börtönben semmi sem változott. Odakint sem. Ugyanúgy hozták be a letartóztatottakat, mint azelőtt. A legtöbbet éppen azért, mert nem akartak tovább harcolni.
Március elején — a napra már nem emlékszem — nagypetrieket hoztak be, román parasztokat, meg a pópa fiát, Lupu Trajánt. Valami kémügy — mondta az írnok.
Siettem a motozóba. Arra gondoltam, mi történhetett? Dégenfeld ellen csináltak megint valamit? De hogy került bele Lupu Traján? Miért kémügy?
Kicsit sötét volt a motozózárka. Hat condrás paraszt állott előtte a falnak fordulva. Kettőt közülük rögtön felismertem: Cretu Ioant és Pop Gheorghet. A láncot már levették róluk, de kezükön még látszott a nyoma. Tőlük pár lépésre elkülönítve állott Lupu Traján.
Pvuhája gyűrött volt, arca borotválatlan, haja borzas. Pár napig, hétig mindegyik fogoly volt már valahol, még mielőtt a börtönbe került volna. Így lehetett Traján is. Megváltozott, amióta nem láttam. Fekete haja ritkás lett, arca puffadt, teste kövér, hasa nagy. Az arcán láttam, hogy inni kezdett. Én az iszákost rögtön felismerem, ha rab, ha civil. Csak Traján még túl fiatal volt.
Cretu jött elsőnek a motozóba. Mikor csak kelten voltunk bent, mondom neki, ki vagyok: Drágos Mitru a földije. Nem ismert meg azonnal. És is megváltoztam egy kicsit a börtönben. Cretut azután már nem kellett biztatni, elmondott mindent, mint-a gyóntatószékben a papnak.
Cretu a bécsi döntés előtt tagja volt a Vasgárdának, a román fasiszták szervezetének. A bécsi döntés után az egész abbamaradt egy időre. Mikor 1942-ben Lupu visszajött Romániából, újra szervezte őket, összehívta a „fészket”. Így hívták a szervezetüket. Eleinte nem mentek el csak ketten-hárman. De az idén januárban Lupu Traján azt híresztelte, hogy sor kerül Magyarország megtámadására. Hitlertől engedélyt kaptak rá. Antonescuval együtt támadnak majd a szlovák Tiso, a horvát Pavelics, nyugatról, Ausztriából meg a németek. A „fészek” is meghallgatta a papfiú előadását. Hitték is, nem is, amit mondott. Utána hazamentek.
Ebből talán nem is lett volna baj. De Vízkeresztkor Lupu a fészek tagjait egyenként a pópa lakására hívatta. Egy úr volt ott, aki nem tudott se románul, se magyarul. Traján beszélt vele németül. Az úr felírta a nevüket és mindent, amit elpanaszoltak. Traján azt mondta, hogy az urat Hitler küldte. A führer nem fogja már sokáig tűrni az észak-erdélyi románok szenvedéseit.
Másnap elutazott Traján is, a német is. A „fészek” izgatottan várta, mi lesz. Március elsején aztán letartóztatták őket és bekísérték Máramarosszigetre. A börtönben találkoztak újra Trajánnal, mert őt is letartóztatták.
Mindent bevallottak. Egy főhadnagy hallgatta ki őket. Folyton azzal fenyegetőzött, hogy fel fogják őket akasztani, mert kémkedtek. De ez nem igaz — tiltakozott Cretu, mert ők csak a bajokat mondták el, amit mindenki tud Nagypetriben.
Cretu után meghallgattam a többieket is. Ugyanazt mondták. Utolsónak jött be a zárkába Lupu Traján. Mikor vele is csak ketten maradtunk a motozóban, Traján felszólított, tegyük félre a haragot. Románok vagyunk, tartsunk össze, ha egymás ellen voltunk is. Azt most felejtsük el. Készüljünk fel a nagy eseményre.
Nem maradunk sokáig a börtönben, azt mondja. Antonescu tábornok már megegyezett Hitlerrel, hogy rövidesen Észak-Erdélyre támad. A román csapatok nemsokára bevonulnak Kolozsvárra. Traján elmondta azt is, hogy Antonescu újra barátkozik a vasgárdistákkal, akik 1941-ben fellázadtak ellene. A jövő a vasgárdistáké, erősítette Traján. Ő tudja, hogy én kommunista voltam. Alkalmat ad, hogy jóvá tegyem a hibámat. Írjak ki egy lapot. Csak az a mondat legyen benne: a korsó eltört. A többi szöveg lehet akármi. A lapot címezzem a budapesti német konzulátusra. Traján bemondta a pontos címet.
Nem kérdeztem Trajántól: a németeknek kémkedett-e vagy Antonescunak. Megmondtam neki, nemcsak kémnek tartom, hanem gazembernek, hazaárulónak is. Berántotta a nagypetri parasztokat a bajba. Traján megfenyegetett, ha bejönnek a vasgárdista, légiós halálosztagok, az elsők között fognak szitává lőni.
Belépett a motozó őrmester. Trajánt a többiekkel együtt felkísérték a cellákba. Szigorúan elkülönítették őket, ahogy a kémkedéssel vádolt foglyokat szokták. Mikor elmentem a cellája előtt, hallottam, hogy Traján a halálosztagok indulóját fütyülte.
Moartea numai moartea legionará
Ne este cea mai scumpa nuntá dintre nunti* Csali a halál, a légiós halál / A mi legdrágább menyegzőnk. *
Az események csak félig igazolták, amit Traján jósolt. Március tizenkilencedikén bevonultak Budapestre a német csapatok. De Antonescu, Tiso és Pavelics csapatai nem lépték át a magyar határt, ahogy, Traján jósolta. Hitlernek nem volt rájuk szüksége.
Két nappal a német bevonulás után Lupu Trajánt szabadlábra helyezték. Az ügyész Budapestről kapta az utasítást. A németek, keze volt a dologban. Traján ellen a vádat elejtették. De a parasztok börtönben maradtak. Ellenük lefolytatták az eljárást. Igaz, nem kémkedéssel vádolták őket, hanem az állami és a társadalmi rend elleni szervezkedéssel. El is ítélték őket sok évi fegyházra. Most is ott vannak a börtönben.
— Hol van Lupu Traján? — kérdeztem.
— Hogy most hol van, nem tudom. Mikor a börtönből kiengedték, áttették a határon. Hogy azután mit csinált, nem tudom. Jót biztos nem.
— Nem leveleznek Nellivel?
Kérdésem buta volt és tapintatlan, de már nem vonhattam vissza.
— Nem hiszem — rázta a fejét Mitru.
Még sokáig beszélgettünk Mitruval. Együtt fürkésztük a jövendőt. Mitru abban biztos volt, hogy a háború után a magyarok is, a románok is szocialista rendszerben élnek majd. Meg volt győződve, hogy az új társadalmi rendben mindenki szabadon vallhatja majd magát annak, aminek született. Nem lesz hátránya abból, hogy nem született többséginek.
Mi internacionalisták vagyunk. Milyen kommunista volna az, akinek nem fáj, ha azt látja, hogy társát megszégyenítik, megalázzák, megsértik, kisemmizik, mert nem többségi?
— Nem lenne könnyebb, ha legalább egy országban mindenki egy nyelvet beszélne. Ha megsülhetnék a kisebbségiek beolvasztását?
— Az is előnyösebb volna, ha a lábunk egyforma volna. Ha minden férfi negyvenhármas cipőt viselne. Könnyebb lenne a cipőgyártás. Eddig mégsem javasolta senki, hogy a lábakat alakítsuk egy kaptafára.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!