(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XIV.

Ezerkilencszáznegyvenkettő októberében világossá vált, hogy a német hadvezetés kénytelen lesz az egész keleti arcvonalon hadászati védelembe átmenni. A hitlerista csapatok óriási veszteségeket szenvedtek, és addigra teljesen elvesztették támadó lehetőségeiket. Ez azt jelentette, hogy ismét meghiúsultak a Szovjetunió elleni haditervek.

A fasiszta sajtó kampányt indított azzal a jelszóval, hogy „Gondosabban és időben készüljünk fel a második orosz télre”. A német hadvezetés utasította a csapatokat, hogy építsenek ki leküzdhetetlen védelmet, s ezzel 1943-ben teremtsék meg a feltételeket a háború győzelmes befejezéséhez.

Mi okozta a helyzet bonyolultságát a német fegyveres erők főparancsnoksága számára ebben az időszakban?

Egyrészt, mint 1941-ben is, a hadászati célok befejezetlensége, a csapatok rendkívüli széthúzottsága a Fekete-tengertől Észak-Kaukázuson, Sztálingrádon és a Donon keresztül egészen a Barents-tengerig, a szabad hadászati tartalékok hiánya mind az arcvonalon, mind a hátországban, és végül a nép és a csapatok erkölcsi szellemének romlása. Másrészt, egyre világosabban megnyilvánult a szovjet állam növekvő ereje, az, hogy sikeresen küzdi le a gazdasági és katonai nehézségeket.

1942 november elején a németeknek a szovjet-német arcvonalon 266 hadosztályuk, mintegy 6,2 millió fő, ezenkívül több mint 70 ezer lövegük és aknavetőjük, 6600 harckocsijuk és rohamlövegük, 3500 katonai repülőgépük és 194 hadihajójuk volt.

Ugyanebben az időben a Szovjetunió harcoló csapatainak az állományában 6,1 millió ember, 72,5 ezer löveg és aknavető, 6014 harckocsi és rohamlöveg, valamint 3088 katonai repülőgép volt. A főhadiszállás hadászati tartaléka erre az időre 25 hadosztályra, 13 harckocsi- és gépesített hadtestre, 7 önálló lövész- és harckocsi dandárra szaporodott fel.

Ily módon a háború első szakaszának végére az erőviszonyok a Szovjetunió javára változtak meg.

A németekkel szembeni fölényünk abban is érezhető volt, hogy a szovjet fegyveres erők megtanulták szándékaikat a legnagyobb titokban tartani, teljesen félrevezetni és megtéveszteni az ellenséget. A rejtett átcsoportosítások és összpontosítások lehetővé tették, hogy meglepetésszerű csapásokat mérjünk az ellenségre.

Az ország déli részén, Sztálingrád környékén és az Észak-Kaukázusban vívott súlyos ütközetek után a hitlerista hadvezetés úgy vélte, hogy a szovjet csapatok e körzetekben képtelenek nagy támadást indítani.

A német fasiszta szárazföldi csapatok főparancsnokságának 1942. október 14-i 1. sz. hadműveleti parancsában ez áll:

„Maguk az oroszok a legutóbbi harcok során jelentősen meggyengültek és az1942-43. év telén nem rendelkezhetnek olyan nagy erőkkel, mint a múlt télen.”

Ez azonban korántsem volt így.

Csapatainknak 1942 nyarán és őszén a nyugati irányban a „Közép” német hadseregcsoport elleni aktív tevékenységével főhadiszállásunk azt akarta elérni, hogy megtévessze az ellenséget, olyan benyomást keltsen benne, hogy éppen itt, és nem másutt készülünk téli hadműveletre. Ezért a hitlerista hadvezetés októberben nagy erőket vont össze nyugati frontjainkkal szemben. Leningrád környékéről Velikije Luki környékére páncélos, gépesített és gyalogos hadosztályokat dobott át. Vityebszk és Szmolenszk környékére hét hadosztályt irányított Franciaországból és Németországból. Jarcevo és Roszlavl körzetébe két páncélos hadosztályt Voronyezs és Zsizdra alól. A „Közép” hadseregcsoport november elejére összesen tizenkét hadosztályt kapott erősítésként, nem számítva az egyéb megerősítő eszközöket.

A németek hadműveleti számítási hibáit még jobban súlyosbította az, hogy rosszul működött a felderítésük, és nem tudta felfedni, hogy Sztálingrád környékén nagy csoportosítást készítünk elő – 11 hadsereggel, sok önálló páncélos, gépesített és lovashadtesttel, 13,5 ezer löveggel és aknavetővel, mintegy 900 harckocsival és 1414 repülőgéppel (a P0-2-esek nélkül).

A háború után Jodl, a német fasiszta fegyveres erők volt vezérkari főnöke beismerte, hogy nem tudták felfedni a Paulus hadseregének bal szárnya ellen összpontosított szovjet csoportosítást.

„Fogalmunk sem volt arról, hogy az oroszok milyen erőkkel rendelkeznek ezen a vidéken. Korábban itt semmi sem volt, és meglepetésszerűen döntő jelentőségű, nagy erejű csapást mértek.”

Csapataink ellentámadásának megindulásakor az ellenség országunk déli részén a következő hadműveleti-hadászati helyzetet foglalta el:

A Don középső folyásánál, Sztálingrádnál és attól délre, a Szarpinszki tavak mentén tevékenykedtek a „B” hadseregcsoport főerői, vagyis a 8. olasz, a 3. és 4. román, valamint a német 6. és a 4. páncélos hadsereg csapatai. Egy hadosztályra átlagosan 15-20 km jutott.

Ehhez a csoportosításhoz több mint egymillió ember, 675 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 000 löveg és aknavető tartozott. Az erőviszonyok majdnem egyenlőek voltak, kivéve a harckocsikat, amelyek tekintetében mi voltunk némi fölényben.

A „B” hadseregcsoportot a 4. légiflotta és a 8. repülőhadtest támogatta.

Amikor a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság a „B” hadseregcsoport szétzúzásának tervét kidolgozta, abból indult ki, hogy az ellenség szétzúzása Sztálingrád környékén az Észak-Kaukázusban is nehéz helyzetbe hozza az ellenséget, és arra kényszeríti, hogy sürgősen visszavonuljon vagy bekerítve harcoljon.

Sztálin halála után nem volt eléggé világos, hogy mégis ki volt a szerzője e méreteiben, hatásában és eredményeiben annyira jelentős ellentámadás tervének? Bár ennek a kérdésnek talán ma már nincs különösebb jelentősége és az előző fejezetben már beszéltem a terv kidolgozásáról, itt mégis kiegészítjük az elmondottakat.

Van olyan feltételezés, amely arra épül, hogy a leendő támadó hadművelet tervének első vázlatát állítólag már 1942 augusztusában kidolgozták a főhadiszálláson, de a terv kezdeti változata korlátozott jellegű volt.

Ez azonban nem a jövendő támadó hadművelet tervének a vázlata, hanem mindössze egy ellencsapás terve volt, amelynek az volt a célja, hogy feltartóztassa az ellenséget a Sztálingrádhoz vezető utakon. Valami nagyarányú tevékenységre a főhadiszálláson akkoriban senki sem gondolt, mivel az időben ilyenhez sem erőnk, sem eszközeink nem voltak.

Olyan kijelentések is elhangzottak, hogy a Sztálingrádi Front haditanácsa október 6-án saját kezdeményezéséből elküldte a főhadiszállásra az ellentámadás megszervezésére és végrehajtására vonatkozó javaslatait.

Erre Vaszilevszkij ad választ:⁵² „Vojenno-isztoricseszkii zsurnal”, 1965. 10. sz. 20. old. *

„Október 6-án hajnalban N. N. Voronovval és V. D. Ivanovval … elindultunk az 51. hadsereg figyelőpontjára … Itt meghallgattuk N. I. Trufanov hadsereg parancsnok jelentését. Aznap este a front parancsnoki harcálláspontján találkoztunk a parancsnokkal és a haditanács tagjával, s ismét megvitattuk a főhadiszállásnak a küszöbön álló ellentámadásra vonatkozó tervét, és mivel a tervvel kapcsolatban a front parancsnokságának semmiféle ellenvetése nem volt, október 7-re virradó éjszaka elkészítettük a jelentést a legfelsőbb főparancsnok részére.

Október 7-én a főhadiszállás nevében utasítottam a Doni Front parancsnokát, hogy készítsen elő hasonló javaslatokat frontja nevében.”

Úgy hiszem, hogy ahhoz, amit Alekszandr Mihajlovics mondott, nincs semmi hozzáfűzni valóm. Az általa ismertetett tények meggyőzően tanúsítják, hogy az ellentámadás megtervezésében a főhadiszállásé és a vezérkaré a főszerep.

Egyes történelmi művekben olyan kitételek is előfordulnak, hogy nem sokkal később Vatutyin, a Délnyugati Front parancsnoka szintén megküldte az ellentámadás tervét. Kérdés, mikor később, miféle tervet, a front tervét-e vagy egy ellentámadás általános tervét?

Mint ismeretes, a Délnyugati Front csak október végén alakult meg, abban az időben, amikor az ellentámadás tervének megfelelően már befejeződött a front eszközeinek és erőinek az összpontosítása, és a főhadiszállás általános terve már teljesen készen állt.

Az, amiről itt beszélnem kell, az, hogy az érvényben levő gyakorlat és rend értelmében minden frontparancsnok kidolgozta a rá bízott front tevékenységének tervét, s azt jóváhagyás végett felterjesztette Moszkvába a főhadiszállásra, vagy annak helyszínen levő képviselőjéhez, és közben természetesen kifejtette elgondolásait a szomszédokkal való együttműködésről és a főhadiszállásnak szóló kéréseit is előterjesztette.

Ahhoz, hogy egy ilyen nagy hadászati hadműveletet, mint amilyen a három front Sztálingrád körzetében végrehajtott támadásának a terve volt, kidolgozhassunk, nemcsak a hadműveleti következtetésekre, hanem meghatározott anyagi-technikai számvetésekre is kellett támaszkodnunk.

Vajon ki képes arra, hogy egy ilyen hatalmas hadművelethez szükséges élőerők és eszközök számvetését elkészítse? Természetesen csak az a szerv, amely kézben tartotta ezeket az anyagi erőket és eszközöket. Az adott esetben ez nem lehetett más, mint a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása és a vezérkar. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a vezérkar az egész háború alatt a Legfelsőbb Főparancsnokság alkotószerve volt, s az ő kezdeményező és szervező részvétele nélkül egyetlen egy hadműveleti-hadászati támadást sem hajtottak végre.

Természetes, hogy a főhadiszállás és a vezérkar a harctevékenység során gondosan tanulmányozta és elemezte azokat a felderítési adatokat, amelyeket a frontoktól és a csapatoktól kapott, majd levonta belőlük az ellenség és a saját csapatok tevékenységére vonatkozó következtetéseket. Tanulmányozták a törzsek, a frontparancsnokok, a haderő- és fegyvernemi parancsnokok javaslatait, s mindezeket az adatokat elemezve hozták meg ilyen vagy olyan elhatározásukat.

Következésképpen, egy hadászati hadművelet végrehajtási terve teljes terjedelmében, csak az összes csapatok, törzsek és parancsnokok hosszas alkotó erőfeszítései révén jöhetett létre.

Ismétlem: a sztálingrádi ellentámadás sokoldalú megtervezésében és biztosításában a fő és döntő szerep vitathatatlanul a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásáé és a vezérkaré.

Ugyanígy az ellenség közvetlen megsemmisítésében vitathatatlanul azé az elsőbbség, aki merész csapásával, pontos tüzével, bátorságával, vakmerőségével és harci tudásával életre-halálra pusztította a vele szemben álló ellenséget. És itt megemlékezem dicső harcosainkról, parancsnokainkról, tábornokainkról, akik a háború első időszakának súlyos megpróbáltatásait leküzdve az ellentámadás előestéjén készek voltak megragadni a kezdeményezést és végzetes pusztítást okozni az ellenség soraiban.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának és a vezérkarnak az érdeme, hogy képesek voltak ennek a nagyszabású hadműveletnek minden tényezőjét tudományos pontossággal elemezni, és előre látták fejlődésének menetét és kimenetelét. Következésképpen, nem személyekről kell beszélni, akik igényt tartanak az ellentámadás gondolatának a „szerzőségére”.

Nem tartom célszerűnek, hogy itt részletesen ismertessem az ellentámadás tervét és a hadműveletek menetét, mivel erről már sokat és alapjában véve helyesen írtak történelmi műveink. De szükségesnek tartom, hogy kitérjek egyes momentumokra.

Az ellentámadás első szakaszában a fő szerepet a Délnyugati Front játszotta, amelynek Vatutyin altábornagy volt a parancsnoka.

A Délnyugati Front a Don jobb partján, a Szerafimovics és Kletszkaja környéki hídfőkből mért erős és mély csapásokat. A Sztálingrádi Front a Szarpinszki-tavak környékéről támadott. A két front csapásmérő csoportosításának Kalacs-Szovjetszkij-tanya környékén kellett egyesülnie, hogy ezzel befejeződjék az ellenség Sztálingrádnál álló főerőinek a bekerítése.

A Délnyugati Frontnak, miután a Szerafimovicstól délnyugatra és a Kletszkaja környékén levő hídfőben szétbontakoztatta a 21. és az 5. harckocsi hadseregéből, az 1. gárdahadsereg egy részéből és egyéb erős áttörő eszközökből álló főcsoportosítását, az volt a feladata, hogy áttörje a 3. román hadsereg védelmét és a csapást gyorsanmozgó magasabbegységeivel délkelet felé gyors ütemben továbbfejlesztve, Bolsenabatovszkaja-Kalacs szakaszán kijusson a Donhoz. E csapás eredményeképpen a front csapatai az ellenség sztálingrádi csoportosításának a hátába kerülnek és elvágják a visszavonulását nyugat felé.

A front csapásmérő csoportosítása támadásának a biztosítását délnyugat és nyugat felől, valamint a bekerítés külső arcvonalának a létrehozását ebben az irányban a Délnyugati Front jobbszárny-hadseregére, D. D. Leljusenko altábornagy 1. gárdahadseregére, utána pedig P. L. Romanyenko altábornagy 5. harckocsihadseregének főerőire bízták. Ezeknek a seregtesteknek a támadást nyugat, délnyugat és dél felé továbbfejlesztve, a hadművelet harmadik napján el kellett érniük a Vesenszkajától Bokovszkajáig, és tovább, a Csir folyó mentén Oblivszkajaig húzódó terepszakaszt.

A Délnyugati Front csapatainak a támadását a 2. és 17. légihadsereg támogatta, K. N. Szmirnov repülő-vezérőrnagy, illetőleg Sz. A. Kraszovszkij repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.

A Doni Frontnak két kisegítő csapást kellett mérnie. Az egyiket a Délnyugati Fronttal egyszerre a Kletszkajától keletre eső körzetből délkeleti irányban a 65. hadsereg erőivel, abból a célból, hogy a Don jobb partján felszámolja az ellenség védelmét. A másikat a 24. hadsereg erőivel Kacsalinszkaja környékéről a Don bal partján dél felé Vertyacsij általános irányban, abból a célból, hogy az ellenségnek a kis Don-kanyarban tevékenykedő csapatait elvágja a sztálingrádi csoportosítástól.

A 66. hadseregnek Sztálingrádtól északra aktív tevékenységgel tartósan le kellett kötnie az ellenséget, megfosztva őt attól a lehetőségtől, hogy manőverezzen a tartalékokkal. A Doni Front csapatainak a tevékenységét a 16. légi hadsereg támogatta, Sz. I. Rugyenko repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.

A Sztálingrádi Frontnak az 51., 57. és 64. hadseregből álló csapásmérő csoportosításával az Ivanovkától a Barmancak-tó északi csücskéig húzódó arcvonalon kellett támadást indítania. Ennek a csoportosításnak az volt a feladata, hogy törje át az ellenség védelmét, és a csapást északnyugati irányban továbbfejlesztve, nyomuljon előre Kalacs-Szovjetszkij-tanya környékére, ott egyesüljön a Délnyugati Front csapataival, és ezzel fejezze be a Sztálingrád környékén levő ellenség bekerítését.

N. I. Trufanov 51. hadserege a Szarpa, Caca és Barmancak-tavak közti földnyelveken levő hídfőkből támadva áttörte az ellenség védelmét, és főerőivel tovább fejlesztette a támadást északnyugat felé, Abganyerovo általános irányban.

F. I. Tolbuhin tábornok 57. hadserege és M. Sz. Sumilov tábornok 64. hadserege Ivanovka környékéről nyugati és északnyugati irányban támadott, hogy délről átkarolja az ellenséges csoportosítást.

V. I. Csujkov tábornok 62. hadseregének aktív védelemmel kellett lekötnie az ellenségnek közvetlenül a városban harcoló csapatait, és készenlétben kellett állnia a támadás megindítására.

A Sztálingrádi Front csapásmérő csoportosítása támadásának délnyugati irányból történő biztosítására és a bekerítés belső arcvonalának a létrehozására ebben az irányban az 51. hadsereget (ezen belül T. T. Sapkin tábornok 4. lovashadtestét) használták fel, amelynek délnyugat felé, Abganyerovo, Kotyelnyikovo általános irányban kellett támadnia. A Sztálingrádi Front csapatait a 8. légi hadsereg támogatta, T. T. Hrjukin repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.

Az ellentámadás előkészítése során óriási csapat- és anyagszállításodat kellett lebonyolítani valamennyi front, különösen pedig az újonnan megalakított Délnyugati Front számára. Elismeréssel kell adóznunk a vezérkarnak és a Vörös Hadsereg hadtáptörzsének. Ragyogóan megbirkóztak a hadművelethez szükséges erők és eszközök összpontosítási feladatával.

A csapatok és az anyagok szállításában 27 000 gépkocsi vett részt. A vasút napi 1300 vagon rakományt szállított. A Sztálingrádi Front számára a csapatokat és az anyagokat rendkívül nehéz körülmények között, a Volga jégzajlása közben szállították. November 1-től 19-ig a Volgán 160 000 katonát, 10 000 lovat, 430 harckocsit, 600 löveget, 14 000 gépkocsit és mintegy 7000 tonna lőszert szállítottak át.

Október végén és november elején Vaszilevszkijjel és a főhadiszállás más képviselőivel együtt nagy munkát kellett végeznünk a csapatoknál. Segítettük a parancsnokságokat, a törzseket és a csapatokat abban, hogy maradéktalanul megértsék az ellentámadás tervét és a végrehajtás módjait. A frontok, hadseregek és a csapatok törzseinél tartott értékelő megbeszélések azt mutatták, hogy a parancsnoki és politikai állomány nagy felelősségérzettel és alkotó kezdeményezéssel hajtotta végre ezt a bonyolult és munkaigényes feladatot.

November 1-től 4-ig felülvizsgáltuk és pontosítottuk a Délnyugati Front terveit, majd utána teljes részletességgel megvizsgáltuk és egyeztettük a 21. hadsereg, valamint az 5. harckocsihadsereg tevékenységi terveit.

A Délnyugati Front hadműveleti tervének a kidolgozásánál rajtam kívül a főhadiszállás más képviselői is jelen voltak: a tüzérség részéről – N. N. Voronov tábornok, a légierő részéről – A. A. Novikov és A. J. Golovanov tábornok, a harckocsicsapatok részéről – J. N. Fedorenko tábornok, akik segítettek alaposabban kimunkálni a legfontosabb fegyvernemek alkalmazási és együttműködési kérdéseit.

November 4-én a 21. hadsereg törzsénél megszemléltük, hogyan haladnak a 21. és a 65. hadsereg támadási előkészületei. Erre a megbeszélésre a Doni Front és a 65. hadsereg parancsnokságát is meghívtuk. Vaszilevszkij ebben az időben a Sztálingrádi Front csapatainál dolgozott, ellenőrizte az 51., 57. és 64. hadsereg felkészítését. Megbeszéltem vele, hogy én is oda megyek.

A csapatoknál részletesen tanulmányoztuk az ellenségre, védelmének jellegére, főerőinek és általános tűzrendszerének az elhelyezésére, a páncéltörő eszközök és a páncélelhárító támpontok helyére vonatkozó adatokat.

Megállapítottuk a tüzérségi előkészítés módját és tervét, a tűz sűrűségét, az ellenséges védelem lefogásának és szétzúzásának a valószínűségét, továbbá a támadás tűzzel való kísérésének a módját. Egyeztettük a repülők és a tüzérség együttműködési tervét és elosztottuk közöttük a célokat, továbbá a harckocsicsapatokkal való együttműködés tervét és módjait áttöréskor, és miután betörtek a támadt résbe. Pontosítottuk a szárnyakon az együttműködést a szomszédokkal, különösen akkor, amikor az áttörésbe bevetett gyorscsapatok az ellenséges védelem hadműveleti mélységében tevékenykednek. Ugyanakkor gyakorlati tanácsokat adtunk: mit kell még tudni az ellenségről, mit kell még megtervezni, milyen munkát kell még elvégezni a terepen és a csapatoknál.

Az egész parancsnoki és politikai állomány fő figyelme arra összpontosult, hogy gyorsan át kell törni az ellenséges csapatok harcászati védelmét, hatalmas csapással el kell kábítani őket, és sürgősen be kell vetni a második lépcsőket, hogy a harcászati áttörést hadműveleti áttöréssé fejlesszék.

Amikor kidolgoztuk a hadtesteknél, hadosztályoknál és az egységeknél a feladatokat, megköveteltük a parancsnokoktól, hogy alaposan tanulmányozzák és gondolják át a feladatokat, továbbá a megerősítő eszközökkel, valamint a szomszédokkal – különösen az ellenséges védelem mélységében – való együttműködés módjait.

Ez a munka valamennyi parancsnok és politikai munkás számára nehéz volt, megkívánta minden erő és képesség megfeszítését, de jól kamatozott az ütközetek során.

A politikai szervek, a párt és Komszomol-szervezetek nagyszabású pártpolitikai munkát végeztek a csapatoknál. Ezt a fontos tevékenységet a front haditanácsa és a front M. V. Rudakov tábornok vezette politikai csoportfőnöksége irányította.

A Sztálingrádi Front támadási tervének végleges kidolgozása végett, úgy ahogy azt Vaszilevszkijjel megbeszéltem, november 10-én reggel megérkeztem Tatyanovkába, az 57. hadsereg parancsnoki harcálláspontjára, ahol abban az időben a front haditanácsán kívül jelen volt: M. M. Popov, M. Sz. Sumilov, F. I. Tolbuhin, N. I. Trufanov, V. T. Volszkij és T. T. Sapkin hadtestparancsnokok és a front más tábornokai. A megbeszélés előtt Vaszilevszkijjel, az 51. és 57. hadsereg parancsnokával, Trufanovval és Tolbuhinnal, Popovval és más tábornokokkal együtt kimentünk e hadseregek csapataihoz, hogy még egyszer szemrevételezzük azt a terepet, ahol majd a Sztálingrádi Front főerői támadnak.

A szemrevételezés után megbeszéltük a Délnyugati Fronttal való együttműködés kérdéseit, egyeztettük az élegységek Kalacs környéki találkozásának a módszereit, a csapatok együttműködését a bekerítés után és a küszöbön álló hadművelet egyéb problémáit.

Utána megtárgyaltuk a hadseregek terveit, amelyeket a hadsereg- és hadtestparancsnokok jelentettek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XIII.

A sztálingrádiak megsegítésére a Doni Front csapatai október 19-én támadást indítottak. A németek, mint korábban, ezúttal is kénytelenek voltak a város rohamától elvonni a repülők, a tüzérség és a harckocsik jelentős részét és a támadó Doni Front ellen irányítani.

Ugyanebben az időben a 64. hadsereg délről, Kuporosznoje-Zeljonaja Poljana környékén ellencsapást mért a támadó ellenséges csapatok szárnyára. A Doni Front támadása és a 64. hadsereg ellencsapása könnyített a 62. hadsereg súlyos helyzetén, és meghiúsította az ellenségnek a város elfoglalására tett erőfeszítéseit. Ha a Doni Front és a 64. hadsereg nem nyújt segítséget, a 62. hadsereg nem tudott volna helyt állni és Sztálingrádot esetleg elfoglalta volna az ellenség.

A németek november elején több ízben is megkísérelték a város egyes önálló védelmi csomópontjainak a megsemmisítését, sőt november 11-én, amikor csapataink befejezték az ellentámadás nagyszabású előkészületeit, még egyszer támadni próbáltak, de sikertelenül.

Addigra az ellenség a végsőkig felőrlődött. A foglyok vallomásaiból megállapítottuk, hogy az egységek és magasabbegységek igen alacsony létszámúak, nemcsak a katonák, hanem a tisztek hangulata is nagyon rossz, és kevesen hisznek abban, hogy élve kerülnek ki a sokhónapos harcoknak ebből a kétségbeejtő poklából.

Júliustól novemberig a doni, volgai és a sztálingrádi ütközetekben az ellenség mintegy 700 000 embert, ezernél több harckocsit, több mint kétezer löveget és aknavetőt és mintegy 1400 repülőgépet vesztett. A német csapatok általános hadműveleti helyzete a Volga vidékén szintén rosszabbodott. Hadosztály- és hadtesttartalékaik nem voltak, a „B” hadseregcsoport arcvonalának szárnyain gyenge harcképességű román, olasz és magyar csapatok álltak, amelyek kezdték felismerni kilátástalan és aggasztó helyzetüket.

A szovjet csapatok a Donnál kedvező állásokat foglaltak el, amelyek biztosították a megindulási helyzetet a Délnyugati és a Doni Front ellentámadásához. Sztálingrádtól délre az 51. hadsereg részleges ellencsapásával kiverte az ellenséget a tavak közti átjárókból és szilárdan tartotta a Szarpa-Caca-Barmancak kedvező terepszakaszt. Vaszilevszkij javaslatára ezt választottuk megindulási körletnek a Sztálingrádi Front bal szárnyának novemberi ellentámadásához.

Több mint három hónapon át dúltak az elkeseredett harcok Sztálingrádért.

A Don, Volga és Sztálingrád körzetében folyó hatalmas csatát lélegzetvisszafojtva figyelték a világ népei. A szovjet csapatok sikerei, az ellenség elleni bátor harcuk az egész haladó emberiséget lelkesítette és reményt keltett bennük, hogy végérvényesen legyőzzük a fasizmust.

A sztálingrádi csata erőink nagy győzelmi iskolája volt. A parancsnokságok és a törzsek nagy gyakorlatra tettek szert a gyalogság, a harckocsik, a tüzérség és a repülők együttműködésének a megszervezésében. A csapatok megtanulták, hogyan kell szívós védelmet folytatni városban, a szárnyakon végrehajtott manőverrel kombinálva. Csapataink erkölcsi szelleme lényegesen javult, és mindez együttvéve kedvező feltételeket teremtett ellentámadásunkhoz.

1942. november közepén a sztálingrádi és észak-kaukázusi védelmi ütközetekkel befejeződött a Nagy Honvédő Háború első szakasza, amely különleges helyet foglal el a szovjet nép életében. Ez a szakasz rendkívül nehéz volt a szovjet nép és fegyveres erői számára, különösen amikor a hitlerista csapatok halált és pusztulást hintve megközelítették Leningrádot és Moszkvát, s elfoglalták Ukrajnát. Az ellenséges csapatok 1942 novemberéig országunkból óriási területet, mintegy 1 millió 800 ezer négyzetkilométert szálltak meg, amelyen a háború előtt körülbelül 80 millió lakos élt. Sok millió szovjet ember kénytelen volt elhagyni szülőföldjét és házát, s keletre menni, hogy elkerülje az ellenséges megszállást. A szovjet csapatok a kialakult katonai helyzetben rákényszerültek, hogy visszavonuljanak az ország belsejébe, és közben hatalmas anyagi és emberveszteségeket szenvedtek.

A szovjet nép és fegyveres erői azonban még ebben a nehéz időben sem vesztették el hitüket, hogy megvan a lehetőség az ellenséges siserahad szétzúzására. A halálos veszély még szorosabban tömörítette népünket a kommunista párt körül, és a nehézségek ellenére minden irányban végérvényesen megállítottuk az ellenséget.

A tizenhat hónapos harc alatt az ellenséges csapatok a szovjet-német arcvonalon a szovjet csapatok, a megszállt területeken pedig a nép szívós ellenállásába ütközve roppant veszteségeket szenvedtek. 1942 novemberéig a halottak, sebesültek és az eltűntek száma elérte a kétmilliót. Ezek a német csapatok legjobb káderei voltak, akiket a háború első szakaszának a végén a fasiszta hadvezetés már nem tudott kivel pótolni.

De hogyan is kezdődött a háború?

Csapatainkra valamennyi hadászati irányban nagyszámú ellenséges repülőkötelék és a páncélos csapatok váratlan erejű csapásai zúdultak. A német hadvezetés már az első napokban 190 jól felszerelt hadosztályt, 3712 harckocsit, 47 260 löveget és aknavetőt, valamint 4950 repülőgépet vetett be. A Szovjetunió elleni támadásban résztvevő csapatok létszáma 5,5 millió volt. Könnyen megérthetjük, hogy országunknak milyen erőkkel, eszközökkel és csapatainknak milyen harcképességgel kellett rendelkezniük, hogy sikeresen verhessük vissza az ellenség e csapásait.

Azok a csapatok, amelyek nyugati körzeteinkben állomásoztak és azok, amelyeket a kormány döntésére 1941 tavaszán a belső körzetekből a nyugati katonai körzetekbe dobtak át, mennyiségileg és harci értékük tekintetében elmaradtak az ellenség mögött azokban az irányokban, ahol az a főcsapásokat mérte. Itt az ellenséges csapatok számbeli fölénye nagy volt – öt-hat, sőt többszörös, különösen harckocsikban, tüzérségben és repülőkben.

Ha a határ menti körzetek csapatait nyomban teljes harckészültségbe helyezzük, az ellenségnek már a háború első napjaiban jóval jelentősebb veszteséget okozhattunk volna, hosszabb ideig feltartóztathattuk volna a nyugati védelmi terepszakaszokon. Mindez lehetővé tette volna számunkra, hogy szervezettebben vessük harcba az ország belső katonai körzeteiből felvonuló csapatokat.

De még ez a jobbik eset sem tette volna lehetővé, hogy teljesen meghiúsítsuk az ellenséges csapásokat és a betörést a háború kezdeti szakaszában. 1941 szeptember-októberében és 1942 nyarán, amikor a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Frontnak, valamint a Délnyugati Irány frontjának már előre megszervezett védelme volt, akkor sem tudtuk teljesen elhárítani az ellenség erős csapásait.

Egészen másként mentek dolgaink, amikor a szovjet csapatok a párt és a nép roppant erőfeszítései nyomán elegendő korszerű harckocsit, repülőgépet, harceszközt és egyéb technikai eszközt kaptak. 1942-ben iparunk több mint 21 000 repülőgépet és 24 000 harckocsit gyártott, az év végén pedig az Állami Honvédelmi Bizottság döntése alapján megindult az önjáró tüzérségi eszközök sorozatgyártása. A harcosok lelkesedését korszerű fegyver támasztotta alá, és most már hatékonyabban, eredményesen harcoltak.

Milyen szerepe volt annak a katonai-gazdasági segítségnek, amelyet szövetségeseink az 1941-1942-es években nyújtottak? Ezzel kapcsolatban a nyugati irodalomban erős túlzásokkal találkozunk.

A szövetségesek által úton-útfélen reklámozott segítséget a lendlease keretében kaptuk, olyan mennyiségben, amely jóval elmaradt az ígéretektől. Szó sincs róla, a lőporban, magas oktánszámú benzinben, egyes acélfajtákban, tehergépkocsikban és élelmiszerben nyújtott segítségnek pozitív szerepe volt. Ám ennek súlya elenyésző volt országunk szükségleteihez és az egyezményben megígért mennyiséghez képest. Ami pedig az angol és az amerikai kormány által szállított harckocsikat és repülőgépeket illeti, mondjuk ki kereken, ezek nem voltak népszerűek harckocsizóink és pilótáink körében, különösen a harckocsik, amelyek benzinnel üzemeltek és úgy égtek, mint a fáklyák.

A háború első szakasza az erős és tapasztalt ellenség elleni fegyveres küzdelem kemény iskolája volt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság, a vezérkar, a csapatok parancsnokságai és törzsei jó tapasztalatokra tettek szert az aktív védelmi ütközetek és a támadó hadműveletek vezetésében.

A háború első szakaszának elkeseredett ütközeteiben különös erővel nyilvánult meg a szovjet katonák tömeges hősiessége és a lenini pártunk által nevelt katonai vezetőink bátorsága. Különösen pozitív szerepe volt a kommunisták és komszomolisták személyes példamutatásának, akik, ha szükség volt rá, a győzelemért életüket áldozták. A háború első szakaszának krónikájába ragyogó lapokat írt a breszti erőd, Leningrád, Moszkva, Ogyessza, Szevasztopol, Sztálingrád, Liepaja, Kijev és a Kaukázus védőinek hősi harca.

A háború első szakaszában született meg a szovjet gárda. A személyi állomány tömeges hősiességéért és a harcokban elért sikerekért ebben az időszakban 4 lovashadtest, 36 lövészhadosztály, 27 harckocsidandár, 32 repülőezred és még számosmás kötelék kapta meg a gárda elnevezést. A haditengerészeti flottánál két cirkálót, négy tengeralattjárót, egy torpedórombolót és egy aknarakó hajót tüntettek ki a gárda névvel. Az első között kapta meg a gárda elnevezést. A. I. Lizjukov ezredes 1. „Moszkvai” gépkocsizó lövészhadosztálya, P. A. Belov tábornok 2. lovashadteste, L. M. Dovator tábornok 3. lovashadteste, M. J. Katukov tábornok 4. harckocsidandára, A. P. Judakov őrnagy 26. vadászrepülő-ezrede, F. I. Dobis alezredes 31. zuhanóbombázó-ezrede, L. D. Rejno alezredes 215. csatarepülő-ezrede, A. I. Brjuhanov őrnagy 440. tüzérezrede és mások.

A német fasiszta csapatok elleni végsőkig feszült harc rengeteg harci technikát, fegyvert és anyagi eszközt emésztett fel.

Annak ellenére, hogy legfontosabb gazdasági körzeteink, gyáraink és üzemeink tetemes részét elvesztettük, népünk önfeláldozó munkával igyekezett ellátni a szovjet csapatokat mindennel, amire a hadviseléshez csak szükségük volt. A háború első szakaszának végére országunk katonai táborrá változott. A szovjet emberek kötelességüknek tartották, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek az ellenség legyőzése érdekében.

Hősi munkát végeztek a Vörös Hadsereg hadtápszerveinek a beosztottai. A háború másfél éve alatt a katonai vasúti szállítások összvolumene 6 millió 350 ezer vasúti kocsit tett ki. A hadseregnek több mint 113 ezer vasúti kocsi lőszert, mintegy 60 ezer vasúti kocsi fegyvert és műszaki felszerelést, több mint 210 ezer vasúti kocsi üzem- és kenőanyagot szállítottak. A gépkocsiszállító oszlopok csupán 1942-ben 2 millió 700 ezer embert, 12,3 millió tonna rakományt, 1923 harckocsit és 3674 löveget szállítottak. A katonai szállító repülőgépek több mint 532 ezer embert, köztük 158. ezer sebesültet szállítottak.

A Vörös Hadsereg hadtápszerveinek a háború elején végrehajtott átszervezése tökéletesen bevált. A vezető főnököknek, a politikai munkásoknak és pártszervezeti vezetőknek a jó megválasztása szoros kapcsolatot létesített az ország népgazdaságával, és biztosította a csapatokhoz küldött roppant értékek helyes felhasználását.

És milyen volt az az ellenség, amellyel a szovjet csapatok a háború első szakaszában harcoltak?

Erre a kérdésre már csak azért is válaszolnunk kell, hogy fiatal nemzedékünk jól emlékezetébe vésse, milyen súlyos harcot állt ki a hazáját védelmező szovjet nép.

Egyes emlékiratokat és szépirodalmi műveket olvasva nem mindig derült ki, hogy mennyire körültekintő, tapasztalt és erős volt az az ellenség, amely ellen a szovjet katonáknak harcolniuk kellett.

Elsősorban a német csapatok fő tömegéről – a katonákról, tiszthelyettesekről és tisztekről – néhány szót.

A nyugati országok hadseregei felett aratott könnyű győzelmektől megittasodott, a goebbelsi propagandától megmételyezett német csapatok abban a biztos tudatban törtek be hazánkba, hogy könnyűszerrel legyőzhetik a Vörös Hadsereget, és minden más népnek felette állnak. Különösen harcias hangulat uralkodott a fiatal katonák és tisztek, a páncélos csapatok és a légierő személyi állománya körében. A háború első hónapjaiban alkalmam volt fogoly hitleristákat kikérdezni, és meg kell mondanom, éreztem, hogy hittek Hitler valamennyi kalandor ígéretében.

Ami pedig a német katonák és tisztek harcképességét, különleges kiképzésüket és harci nevelésüket illeti, ez valamennyi fegyvernemnél, különösen a páncélos csapatoknál és a légierőnél magas színvonalú volt.

A német katona a harcban, a harctéri szolgálatban tudta a dolgát, szívós, magabiztos és fegyelmezett volt.

Ily módon, mivel a szovjet katona tapasztalt és erős ellenséggel állt szemben, nem volt olyan egyszerű dolog elragadni tőle a győzelmet.

A német egységek, magasabbegységek és hadseregek törzseit kiképezték a harc, az ütközetek és hadműveletek korszerű szervezési módjaira. A vezetés harc közben rendszerint rádió útján történt, amellyel a Wehrmacht parancsnokságai és törzsei kellő mennyiségben el voltak látva. Ütközet közben a vezető szervek sürgetően követelték a csapatoktól feladatuk végrehajtását. Eközben meg tudták szervezni az együttműködést a repülőkkel, amelyek gyakori bombatámadásaikkal egyengették a szárazföldi csapatok útját.

A német fegyveres erők magasabb törzseiről a háború kezdeti szakaszában meglehetősen jó véleményem alakult ki. Látszott, hogy aprólékosan megtervezték és megszervezték első csapásaikat valamennyi hadászati irányban, a magasabbegységek és hadseregek élére tapasztalt parancsnokokat állítottak, sok esetben helyesen határozták meg csapásaik irányát, a csapatok erejét és állományát. Csapásaikat védelmünk gyenge szakaszaira mérték. Mindezek ellenére a német fasizmus katonapolitikai stratégiája mélységesen hibásnak és rövidlátónak bizonyult. Politikai és hadászati számításaiban durva hibákat követett el. Az az erő, amellyel Németország rendelkezett (még ha a csatlósok tartalékait is beleszámítjuk) nem volt elegendő arra, hogy a német hadvezetés a három fő irányban egyszerre folytasson hadászati hadműveleteket.

Ilyen körülmények között az ellenség kénytelen volt leállítani a Moszkva elleni támadást, itt ideiglenesen védelembe átmenni, és a „Közép” hadseregcsoport erőinek nagy részét átirányítani a „Dél” hadseregcsoporthoz, hogy segítséget nyújtson neki a mi Központi és Délnyugati Frontunk csapataival szemben.

Leningrádnál sem tudva dűlőre jutni, a német fővezérség kénytelen volt repülőit és páncélos csapatait Leningrád környékéről átcsoportosítani a moszkvai irányba, a „Közép” hadseregcsoport megerősítésére. A német csapatok október-novemberben csak egy irányban – a moszkvai irányban – tudtak támadni. Itt azonban, mivel a Moszkvába vivő utakon megnövekedett a szovjet csapatok ellenállása, nem volt elég erejük a „Tájfun” hadművelet befejezésére.

Ugyanilyen durva hadászati számítási hibát követtek el az 1942. évi nyári hadjárat megtervezésénél is.

Mindeme számítási hibáknak az volt az alapja, hogy a német hadvezetés nyilvánvalóan lebecsülte szocialista országunk és szovjet népünk erejét, lehetőségeit, s ugyanakkor túlbecsülte saját erejét és lehetőségeit.

Amikor a Szovjetunióba való betörést kitervelte, Hitler és környezete arra számított, hogy minden erejét és eszközét beveti a Szovjetunió ellen. Így a hazárdjátékosok szoktak számítani. Pétain kormányának árulása ellenére Franciaország dolgozó népe nem hajtott fejet a fasiszta megszállók előtt. Nem hódoltak be Jugoszlávia, Lengyelország, Csehszlovákia és más országok szabadságszerető népei sem. A hitleristáknak számolniuk kellett az ellenállás tömegmozgalmával. Anglia szintén nem szüntette be a harcot, bár nem erejének és lehetőségeinek megfelelően folytatta.

A hitleristák nem tételezték fel, hogy a párt körül tömörülő szovjet népben ekkora erő rejlik, és rövid időn belül átalakítja az ország gazdaságát, gyorsan megszervezi a harckocsik, a repülőgépek, a tüzérségi felszerelés és lőszer, s mindannak a tömeggyártását, amire a Vörös Hadseregnek szüksége van ahhoz, hogy a német fasiszta csapatok fölé kerekedjék és szétzúzza őket.

Csapataink a kegyetlen körülmények között megacélozódtak, harci tapasztalatokra tettek szert, és miután a szükséges eszközöket megkapták, visszavonuló, védekező félből támadóvá váltak.

Egész lenini pártunk nagy szervező és lelkesítő munkája ragyogó eredménnyel járt mind a fegyveres erők építése, mind pedig a szovjet nép mozgósítása terén, hogy megteremtse azt az anyagi-technikai bázist, amely biztosítja a Vörös Hadsereg fegyveres küzdelmét a német fasiszta csapatok ellen.

Ily módon a Nagy Honvédő Háború első szakasza azzal végződött, hogy a hitlerista hadvezetés valamennyi hadászati terve kudarcba fulladt, Németország ereje és eszközei pedig alaposan kimerültek. A német fasiszta csapatok elleni harcnak ez a fő eredménye eleve rányomta bélyegét az egész második világháború további menetére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XIII.

Minden lehetséges változatot megtárgyalva elhatároztuk, hogy a következő haditervet fogjuk javasolni Sztálinnak: először – aktív védelemmel folytatni az ellenség felőrlését; másodszor – megkezdeni az ellentámadás előkészítését, hogy az ellenségre Sztálingrádnál olyan csapást mérjünk, amely az ország déli részén erősen a mi javunkra változtatja meg a hadászati helyzetet.

Ami pedig az ellentámadás konkrét tervét illeti, természetesen egy nap alatt nem tudtuk elvégezni a részletes számításokat, de világos volt számunkra, hogy a főcsapásokat a sztálingrádi ellenséges csoportosítás románok által fedezett szárnyaira kell mérni.

A hozzávetőleges számvetés azt mutatta, hogy november közepe előtt nem lehet előteremteni az ellentámadáshoz szükséges élőerőket és eszközöket. Az ellenség értékelésénél abból indultunk ki, hogy a fasiszta Németország már nem tudja végrehajtani 1942. évi hadászati tervét. Azok az erők, amelyekkel Németország 1942 őszén rendelkezett, már nem lesznek elegendők a feladatok befejezésére sem az Észak-Kaukázusban, sem pedig a Don és Volga vidékén.

Mindaz, amit a német hadvezetés a Kaukázusban és Sztálingrád környékén felhasználhatott volna, nagyrészt elvérzett és felőrlődött. A hitleristák nyilvánvalóan semmi lényegesebb erőket nem vethetnek be országunk déli részén, és feltétlenül arra kényszerülnek, hogy – mint a moszkvai vereség után is – minden irányban védelembe menjenek át.

Tudtuk, hogy a Wehrmacht legharcképesebb erői, Paulus 6. hadserege és Hoth 4. páncélos hadserege, miután Sztálingrád környékén kimerítő és véres harcokba bonyolódott, képtelen befejezni a hadműveletet, nem tudja elfoglalni a várost és ott megreked.

A szovjet csapatok az ellenséggel való halálos tusában a város megközelítési útjain és magában a városban is a legsúlyosabb veszteségeket szenvedték, ezért meglevő erőikkel nem tudták szétzúzni az ellenséget. Nálunk azonban befejeződött a legújabb fegyverzettel és harci technikával felszerelt nagy hadászati tartalékok megalakítása. Novemberre a főhadiszállás rendelkezésére fognak állni a világhírű T-34-es harckocsikkal felszerelt gépesített és harckocsi-magasabbegységek, ami lehetővé teszi számunkra, hogy komolyabb feladatokat tűzzünk csapataink elé.

Ezenkívül magas beosztásban levő parancsnokaink a háború első időszakában sokat tanultak, elméletileg sok mindent általánosítottak, és az erős ellenség elleni harc nehéz iskoláját kijárva a hadműveleti művészet mestereivé váltak. A parancsnoki-politikai állomány többi része és a Vörös Hadsereg katonái az ellenséges csapatokkal való sok elkeseredett összecsapásban teljes mértékben elsajátították a különböző körülmények között vívott harctevékenységi fajtákat.

A vezérkar a frontok adatai alapján tanulmányozta a német, magyar, olasz és román csapatok erős és gyenge oldalait. A csatlós államok csapatainak rosszabb fegyverzetük volt mint a németeknek, kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, és nem voltak elég harcképesek, még védelemben sem. És ami a fő, katonáik, sőt tisztjeik közül is sokan nem akartak meghalni a számukra idegen érdekekért Oroszország távoli mezőin, ahova Hitler, Mussolini, Antonescu, Horthy és a többi fasiszta vezető küldte őket.

Az ellenség helyzetét még az is súlyosbította, hogy a Volga és a Don vidékén igen kevés hadműveleti tartaléka volt, legfeljebb hat hadosztály, s ezek is széles arcvonalon szétszórtan. Ezeket lehetetlenség volt rövid idő alatt csapásmérő ököllé összefogni. Nekünk még az ellenséges arcvonal hadműveleti formája is kedvezett: csapataink átkaroló helyzetben voltak, és viszonylag könnyen megjavíthatták hídfőjüket Szerafimovics és Kletszkaja környékén.

Mindezt elemezve készen álltunk arra, hogy megjelenjünk Sztálinnál.

Este Vaszilevszkij felhívta a legfelsőbb főparancsnokot és jelentette, hogy a parancs szerint készen állunk a 21.00 órai kihallgatásra. Sztálin azt felelte, hogy most néhány órás elfoglaltsága van, és 22 órakor fogad bennünket.

22.00 órakor a legfelsőbb főparancsnok szobájában voltunk.

Üdvözlés után felháborodottan fakadt ki:

– A szovjet emberek százai, ezrei áldozzák életüket a fasizmus elleni harcban, Churchill pedig egy-két tucat „Hurrican” miatt alkuszik. És a „Hurrican”-jaik – vackok, pilótáink nem szeretik ezt a gépet … – Utána teljesen nyugodt hangon, minden átmenet nélkül folytatta: – No, mit eszeltek ki? Ki fog jelenteni?

– Az, akit ön kijelöl – felelte Alekszandr Mihajlovics. – Azonos a véleményünk.

A legfelsőbb főparancsnok odajött térképünkhöz.

– Ez micsoda?

– Ez a Sztálingrád környéki ellentámadás előzetes vázlata – mondta Vaszilevszkij.

– Miféle csoportosítás ez Szerafimovics környékén?

– Ez egy új front. Meg kell alakítani, hogy a Sztálingrád környékén tevékenykedő ellenséges csoportosítás hadműveleti mélységére erős csapást mérhessünk.

– Van-e elég erő egy ilyen nagy hadművelethez?

Jelentettem, hogy számításaink szerint 45 nap alatt biztosítható a hadművelethez szükséges élőerő és eszköz, és azt jól elő is lehet készíteni.

– Nem jobb lenne észak-déli és dél-északi irányú csapásra szorítkozni a Don mentén? – kérdezte Sztálin.

Azt feleltem, hogy ebben az esetben a németek gyorsan odairányíthatják Sztálingrád alól páncélos hadosztályaikat és kivédhetik csapásainkat. Amennyiben csapataink a Dontól nyugatra mérnek csapást, az ellenséget a vízi akadály megfosztja a gyors manőver lehetőségétől és nem tudja tartalékait felvonultatni csoportosításunkkal szemben.

– És nem ütnének túl messzire a csapásmérő csoportosítások?

Alekszandr Mihajloviccsal együtt kifejtettük, hogy a hadművelet két fő szakaszra oszlik: 1. a védelem áttörése, a német csapatok sztálingrádi csoportosításának bekerítése és szilárd külső arcvonal megteremtése, hogy a csoportosítást elszigeteljük a külső erőktől; 2. a bekerített ellenség megsemmisítése és az ellenség felmentési kísérleteinek a meghiúsítása.

– A tervet még meg kell fontolni és számot kell vetni erőforrásainkkal – jegyezte meg a legfelsőbb főparancsnok. – És most a fő feladat: tartani Sztálingrádot és megakadályozni az ellenség előrenyomulását Kamisin irányában.

A szobába Poszkrebiscsev lépett be és jelentette, hogy Jerjomenko van a telefonnál.

A telefonbeszélgetés befejezése után a legfelsőbb főparancsnok e szavakkal fordult Vaszilevszkijhez:

– Jerjomenko jelentette, hogy az ellenség páncélos csapatokat vonultat fel a városhoz. Holnap újabb csapás várható. Adják ki azonnal a parancsot, hogy Rogyimcev 13. gárdahadosztálya haladéktalanul keljen át a Volgán, és nézzenek utána, mit lehetne még holnap odairányítani.

Nekem pedig a következő parancsot adta:

– Hívja fel Gordovot és Golovanovot, hogy azonnal vessék be a repülőket. Gordov reggeltől kezdve támadjon, hogy bénítsa az ellenséget. Maga pedig repüljön vissza a Sztálingrádi Front csapataihoz és kezdje meg a Kletszkaja és Szerafimovics környéki helyzet tanulmányozását. Vaszilevszkijnek néhány nap múlva a Délkeleti Fronthoz kell repülnie, hogy tanulmányozza a helyzetet a front bal szárnyán. A tervre vonatkozó megbeszélést később folytatjuk. Arról, amiről itt tárgyaltunk, hármunkon kívül egyelőre senkinek sem szabad tudnia.

Egy óra múlva repülőgépen ültem, útban a Sztálingrádi Front törzséhez.

Szeptember 13., 14. és 15. a sztálingrádiak számára nehéz, nagyon nehéz napok voltak. Az ellenség semmivel sem törődve, a város romjain keresztül lépésről lépésre tört előre, egyre jobban és jobban megközelítette a Volgát. Úgy tűnt, hogy az emberek már-már nem bírják. Ám amint az ellenség katonái előreszökelltek, 62. és 64. hadseregünk dicső harcosai közvetlen közéből halomra lőtték őket. A város romjai erőddé változtak. Az emberek azonban óráról-órára kevesebben lettek.

A fordulatot ezekben a nehéz és időnként végsőnek tűnő órákban A. I. Rogyimcevnek (a főhadiszállás tartalékából átadott) 13. gárdahadosztálya hozta meg. Rögtön azután, ahogy átkelt Sztálingrádba, ellencsapást mért, s ez teljesen váratlanul érte az ellenséget. Rogyimcev hadosztálya szeptember 16-án visszafoglalta a Mamajev-kurgánt. A sztálingrádiakat a Golovanov és Rugyenko parancsnoksága alatt álló repülők támadásai is segítették, ezenkívül a Sztálingrádi Front csapatai észak felől rohamozták és tüzérséggel lőtték a 8. német hadseregközvetlen hadtest egységeit.

Elismeréssel kell adóznunk a Sztálingrádi Front 24., 1. gárda- és 66. hadseregéhez tartozó harcosoknak, a 16. légi hadsereg és a távolsági repülőerő pilótáinak, akik semmiféle áldozattól sem riadva vissza, felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Délkeleti Front 62. és 64. hadseregének Sztálingrád megtartásában.

Teljes felelősséggel jelentem ki, hogy a Sztálingrádi Front csapatainak meg-megújuló ellenlökései és a repülők rendszeres támadásai nélkül Sztálingrád sorsa esetleg még rosszabbra fordul.

Nem érdektelen, hogy mit ír erről Paulus hadseregének egyik német tisztje: „Szeptemberben, amikor az északi reteszállásban elhárítottuk az ellenség heves áttörési kísérleteit, hadtestünk egységeinek is hatalmas véráldozatot kellett hozniuk. A legveszélyesebb helyeken harcoló hadosztályokat a csata alaposan megtizedelte, a századok létszáma általában 30-40 főre csökkent”.⁵¹ J. Wieder: A volgai katasztrófa. Kossuth Könyvkiadó és Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1969. 53- old. *

Amikor a harc elcsendesült, a legfelsőbb főparancsnok engedélyével Jerjomenko és Hruscsov felkereste az 1. gárdahadsereg parancsnoki harcálláspontját. Én is ott voltam Golovanovval, a távolsági repülőerők parancsnokával. Jerjomenko azt mondta, szeretne megismerkedni a körülményekkel és megtárgyalni Sztálingrád helyzetét. Gordov és Moszkalenko mindenről részletesen felvilágosították Jerjomenkót, és elgondolásaikat is közölték vele.

Mivel a legfelsőbb főparancsnok figyelmeztetett, hogy a tervezett nagy ellentámadás elgondolását tartsam a legszigorúbb titokban, a beszélgetés főként a Délkeleti és Sztálingrádi Front csapatainak a megerősítéséről folyt. Jerjomenkónak arra a kérdésére, hogy nem kerül-e sor egy nagyobb ellencsapásra, nem tértem ki a válasz elől, mondván, hogy a főhadiszállás a jövőben lényegesen nagyobb ellencsapásokat fog mérni, de egyelőre ezekhez nincsenek meg sem az élőerők, sem az eszközök.

Szeptember végén Sztálin ismét Moszkvába hívatott az ellentámadás tervének a megbeszélése végett. Addigra Vaszilevszkij is visszatért a fővárosba, aki a Délkeleti Front balszárny-hadseregei ellentámadásának a körülményeit tanulmányozta.

Mielőtt a főhadiszálláson megjelentünk volna, találkoztunk, hogy megbeszéljük, milyen eredménnyel járt az ellentámadás körülményeinek a tanulmányozása.

Miközben a Sztálingrádi Front szakaszának a helyzetét tárgyaltuk, a legfelsőbb főparancsnok megkérdezett, mi a véleményem Gordov tábornokról. Jelentettem, hogy Gordov hadműveletileg képzett tábornok, de valahogy nem tud dűlőre jutni a törzzsel és a parancsnoki karral.

Sztálin azt mondta, hogy ebben az esetben más parancsnokot kell a front élére állítani. Rokosszovszkijt javasoltam ebbe a beosztásba. Vaszilevszkij támogatott. Ugyanitt elhatároztuk: a Sztálingrádi Frontot átkereszteljük Doni-ra, a Délkeletit Sztálingrádira. A Doni Front parancsnoka Rokosszovszkij, törzsfőnöke Malinyin lesz. Az újonnan megalakítandó Délnyugati Front parancsnokául N. F. Vatutyin altábornagyot javasoltuk. Elhatároztuk, hogy a Délnyugati Front törzsét az 1. gárdahadsereg törzséből alakítjuk meg. Moszkalenkót, ennek a hadseregnek a parancsnokát áthelyezték a 40. hadsereghez.

Miután az ellentámadás tervét részletesen megtárgyaltuk, a legfelsőbb főparancsnok hozzám fordulva ezt mondta:

– Repüljön vissza a fronthoz. Tegyen meg mindent, annak érdekében, hogy még jobban felőröljük és meggyengítsük az ellenséget. Szemrevételezze még egyszer a tartalékok tervezett összpontosítási körleteit, továbbá a Délnyugati Frontnak és a Sztálingrádi Front jobb szárnyának megindulási körleteit, különösen Szerafimovics és Kletszkaja környékén. Vaszilevszkij elvtársnak ugyanebből a célból még egyszer fel kell keresnie a Délkeleti Front bal szárnyát, hogy ott tanulmányozza a tervben szereplő problémákat.

Miután a helyszínen gondosan tanulmányoztuk az ellentámadás előkészítésének feltételeit, Vaszilevszkijjel együtt visszatértem a főhadiszállásra, ahol nagy vonásokban még egyszer megtárgyaltuk az ellentámadás tervét, és azt utána jóváhagyták.

Az ellentámadás tervének aláírói: G. K. Zsukov és A. M. Vaszilevszkij. „Jóváhagyom” – írta föléje a legfelsőbb főparancsnok.

Sztálin Vaszilevszkijhez fordult:

– Anélkül, hogy tervünk lényegét felfedné, meg kell tudnia a frontparancsnokok véleményét további tevékenységükről.

Én azt a parancsot kaptam, hogy személyesen igazítsam el a Doni Front haditanácsát azzal kapcsolatban, hogy a csapatok milyen jellegű tevékenységgel segítik a sztálingrádiakat. Jól emlékszem arra a szeptember 29-i beszélgetésre, amely egy földfedezékben zajlott le, Sztálingrádtól északra, egy horhosban Moszkalenko hadseregparancsnok harcálláspontján.

Azokra az utasításaimra, hogy ne hagyja abba az aktív tevékenységet, és ezzel akadályozza meg, hogy az ellenség a Doni Front szakaszáról élőerőket és eszközöket dobjon át Sztálingrád rohamozására, Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij azt mondta, hogy a frontnak igen kevés az élőereje és eszköze, és hogy itt semmi komoly dolgot nem fogunk elérni. Természetesen igaza volt. Nekem is ez volt a véleményem, de a Délkeleti Frontnak (most Sztálingrádi) nyújtott aktív segítség nélkül nem lehetett tartani a várost.

Október 1-én visszatértem Moszkvába, hogy folytassam az ellentámadás tervének kidolgozását. Sztálingrádtól Moszkváig Golovanov repülőgépén utaztam, amelyet ő maga vezetett. Nagy élvezettel ültem be a fülkébe a kiváló repülő mellé.

Még nem értük el Moszkvát, amikor éreztem, hogy a gép hirtelen fordul és lefelé ereszkedik. Nyilvánvalóan eltértünk az iránytól – gondoltam. Néhány perc múlva azonban Golovanov általam ismeretlen terepen leszállt. Miután szerencsésen földet értünk, megkérdeztem tőle:

– Miért itt szállt le a géppel?

– Örüljön, hogy volt a közelben repülőtér, különben lezuhanhattunk volna.

– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.

– Eljegesedés.

Miközben beszélgettünk, odagurult repülőgépem, amely mögöttünk repült, és az vitt Moszkva központi repülőterére.

Természetesen, a bonyolult viszonyok közötti repülés, a felszállás elsietése kevésbé szerencsésen is végződhetett volna. Jól emlékszem még egy „repülőgép”-kalandra, amely majdnem az életünkbe került. Ez ugyancsak Sztálingrád és Moszkva között történt. Ezen a napon nem volt jó repülőidő, esett az eső. Moszkva jelentette, hogy a város felett köd van, a látási viszonyok korlátozottak. Pedig repülni kell: a legfelsőbb főparancsnok hívatott.

Moszkváig jól repültünk, de a város közelében száz méternél nem lehetett tovább látni. A légierő forgalmi osztályáról rádió útján parancsot adtak a pilótának, hogy menjen a tartalék repülőtérre. De akkor biztosan elkéstünk volna a Kremlből, ahol a legfelsőbb főparancsnok várt bennünket.

Magamra vállalva a felelősséget, megparancsoltam a pilótának, hogy szálljon le a központi repülőtéren és fülkéjében maradtam. Moszkva fölé érve a bal szárnytól 10-15 méterre hirtelen egy gyárkéményt pillantottunk meg. A pilótára néztem, ő pedig anélkül, hogy pillája rezzent volna, kissé felemelte a gépet és két-három perc múlva földre tette. Leszállás után így szóltam hozzá:

– Úgy látszik szerencsésen kikeveredtünk abból a helyzetből, amelyet úgy hívnak, hogy „kemény dió”!

Mosolyogva válaszolt:

– A levegőben minden megtörténhet, ha a repülő személyzete nem veszi figyelembe az időjárási viszonyokat.

– Az én bűnöm! – feleltem a pilótának, és keményen kezet szorítottam vele.

Rég volt ez, és sajnos, elfelejtettem a pilóta nevét. De ha nem tévedek, Beljajev volt – derék ember és igen tapasztalt pilóta. Több mint 130 órát repültem vele. Sajnos, repülőszerencsétlenség áldozata lett.

Októberben a főhadiszállás elhatározására több mint hat teljes létszámú hadosztály kelt át a Volgán Sztálingrádba, mert a 62. hadsereg régi állományából a hadtápon és a törzseken kívül lényegében semmi sem maradt. Valamennyire a Doni Frontot is megerősítették, a főhadiszállás és a vezérkar különösen nagy gondot fordított az újonnan megalakult Délnyugati Front feltöltésére és összekovácsolására.

Októberben magában a városban és környékén is folytatódtak az elkeseredett harcok.

Hitler azt követelte a „B” hadseregcsoport parancsnokságától és Paulustól, a 6. hadsereg parancsnokától, hogy mielőbb foglalják el a várost.

Mint már említettem, a német hadvezetés a város döntő megrohamozásához a szárnyakról vonta el a német csapatokat, románokkal váltva fel őket. Ezzel Szerafimovics környékén és Sztálingrádtól délre erősen meggyengült védelmének harcképessége.

Október közepén az ellenség újabb támadást indított abban a reményben, hogy ez alkalommal okvetlenül elfoglalja Sztálingrádot. De mint korábban, most is a szovjet csapatok szívós védelmével találta magát szemben. Különösen elkeseredetten és hozzáértően küzdött A. I. Rogyimcev 13. gárdahadosztálya, V. A. Gorisnij 95. hadosztálya, V. G. Zsolugyev 37. hadosztálya, I. J. Jermolkin 112. hadosztálya, Sz. F. Gorohov csoportja, I. I. Ljudnyikov 138. hadosztálya és D. N. Belij 84. harckocsidandára. Néhány napon és éjszakán át szakadatlanul dúlt a harc a város utcáin, a házakban, az üzemekben, a Volga partján – mindenütt. Csapataink nagy veszteségeket szenvedve kis „szigeteken” álltak Sztálingrádban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!