(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XIII.
A sztálingrádiak megsegítésére a Doni Front csapatai október 19-én támadást indítottak. A németek, mint korábban, ezúttal is kénytelenek voltak a város rohamától elvonni a repülők, a tüzérség és a harckocsik jelentős részét és a támadó Doni Front ellen irányítani.
Ugyanebben az időben a 64. hadsereg délről, Kuporosznoje-Zeljonaja Poljana környékén ellencsapást mért a támadó ellenséges csapatok szárnyára. A Doni Front támadása és a 64. hadsereg ellencsapása könnyített a 62. hadsereg súlyos helyzetén, és meghiúsította az ellenségnek a város elfoglalására tett erőfeszítéseit. Ha a Doni Front és a 64. hadsereg nem nyújt segítséget, a 62. hadsereg nem tudott volna helyt állni és Sztálingrádot esetleg elfoglalta volna az ellenség.
A németek november elején több ízben is megkísérelték a város egyes önálló védelmi csomópontjainak a megsemmisítését, sőt november 11-én, amikor csapataink befejezték az ellentámadás nagyszabású előkészületeit, még egyszer támadni próbáltak, de sikertelenül.
Addigra az ellenség a végsőkig felőrlődött. A foglyok vallomásaiból megállapítottuk, hogy az egységek és magasabbegységek igen alacsony létszámúak, nemcsak a katonák, hanem a tisztek hangulata is nagyon rossz, és kevesen hisznek abban, hogy élve kerülnek ki a sokhónapos harcoknak ebből a kétségbeejtő poklából.
Júliustól novemberig a doni, volgai és a sztálingrádi ütközetekben az ellenség mintegy 700 000 embert, ezernél több harckocsit, több mint kétezer löveget és aknavetőt és mintegy 1400 repülőgépet vesztett. A német csapatok általános hadműveleti helyzete a Volga vidékén szintén rosszabbodott. Hadosztály- és hadtesttartalékaik nem voltak, a „B” hadseregcsoport arcvonalának szárnyain gyenge harcképességű román, olasz és magyar csapatok álltak, amelyek kezdték felismerni kilátástalan és aggasztó helyzetüket.
A szovjet csapatok a Donnál kedvező állásokat foglaltak el, amelyek biztosították a megindulási helyzetet a Délnyugati és a Doni Front ellentámadásához. Sztálingrádtól délre az 51. hadsereg részleges ellencsapásával kiverte az ellenséget a tavak közti átjárókból és szilárdan tartotta a Szarpa-Caca-Barmancak kedvező terepszakaszt. Vaszilevszkij javaslatára ezt választottuk megindulási körletnek a Sztálingrádi Front bal szárnyának novemberi ellentámadásához.
Több mint három hónapon át dúltak az elkeseredett harcok Sztálingrádért.
A Don, Volga és Sztálingrád körzetében folyó hatalmas csatát lélegzetvisszafojtva figyelték a világ népei. A szovjet csapatok sikerei, az ellenség elleni bátor harcuk az egész haladó emberiséget lelkesítette és reményt keltett bennük, hogy végérvényesen legyőzzük a fasizmust.
A sztálingrádi csata erőink nagy győzelmi iskolája volt. A parancsnokságok és a törzsek nagy gyakorlatra tettek szert a gyalogság, a harckocsik, a tüzérség és a repülők együttműködésének a megszervezésében. A csapatok megtanulták, hogyan kell szívós védelmet folytatni városban, a szárnyakon végrehajtott manőverrel kombinálva. Csapataink erkölcsi szelleme lényegesen javult, és mindez együttvéve kedvező feltételeket teremtett ellentámadásunkhoz.
1942. november közepén a sztálingrádi és észak-kaukázusi védelmi ütközetekkel befejeződött a Nagy Honvédő Háború első szakasza, amely különleges helyet foglal el a szovjet nép életében. Ez a szakasz rendkívül nehéz volt a szovjet nép és fegyveres erői számára, különösen amikor a hitlerista csapatok halált és pusztulást hintve megközelítették Leningrádot és Moszkvát, s elfoglalták Ukrajnát. Az ellenséges csapatok 1942 novemberéig országunkból óriási területet, mintegy 1 millió 800 ezer négyzetkilométert szálltak meg, amelyen a háború előtt körülbelül 80 millió lakos élt. Sok millió szovjet ember kénytelen volt elhagyni szülőföldjét és házát, s keletre menni, hogy elkerülje az ellenséges megszállást. A szovjet csapatok a kialakult katonai helyzetben rákényszerültek, hogy visszavonuljanak az ország belsejébe, és közben hatalmas anyagi és emberveszteségeket szenvedtek.
A szovjet nép és fegyveres erői azonban még ebben a nehéz időben sem vesztették el hitüket, hogy megvan a lehetőség az ellenséges siserahad szétzúzására. A halálos veszély még szorosabban tömörítette népünket a kommunista párt körül, és a nehézségek ellenére minden irányban végérvényesen megállítottuk az ellenséget.
A tizenhat hónapos harc alatt az ellenséges csapatok a szovjet-német arcvonalon a szovjet csapatok, a megszállt területeken pedig a nép szívós ellenállásába ütközve roppant veszteségeket szenvedtek. 1942 novemberéig a halottak, sebesültek és az eltűntek száma elérte a kétmilliót. Ezek a német csapatok legjobb káderei voltak, akiket a háború első szakaszának a végén a fasiszta hadvezetés már nem tudott kivel pótolni.
De hogyan is kezdődött a háború?
Csapatainkra valamennyi hadászati irányban nagyszámú ellenséges repülőkötelék és a páncélos csapatok váratlan erejű csapásai zúdultak. A német hadvezetés már az első napokban 190 jól felszerelt hadosztályt, 3712 harckocsit, 47 260 löveget és aknavetőt, valamint 4950 repülőgépet vetett be. A Szovjetunió elleni támadásban résztvevő csapatok létszáma 5,5 millió volt. Könnyen megérthetjük, hogy országunknak milyen erőkkel, eszközökkel és csapatainknak milyen harcképességgel kellett rendelkezniük, hogy sikeresen verhessük vissza az ellenség e csapásait.
Azok a csapatok, amelyek nyugati körzeteinkben állomásoztak és azok, amelyeket a kormány döntésére 1941 tavaszán a belső körzetekből a nyugati katonai körzetekbe dobtak át, mennyiségileg és harci értékük tekintetében elmaradtak az ellenség mögött azokban az irányokban, ahol az a főcsapásokat mérte. Itt az ellenséges csapatok számbeli fölénye nagy volt – öt-hat, sőt többszörös, különösen harckocsikban, tüzérségben és repülőkben.
Ha a határ menti körzetek csapatait nyomban teljes harckészültségbe helyezzük, az ellenségnek már a háború első napjaiban jóval jelentősebb veszteséget okozhattunk volna, hosszabb ideig feltartóztathattuk volna a nyugati védelmi terepszakaszokon. Mindez lehetővé tette volna számunkra, hogy szervezettebben vessük harcba az ország belső katonai körzeteiből felvonuló csapatokat.
De még ez a jobbik eset sem tette volna lehetővé, hogy teljesen meghiúsítsuk az ellenséges csapásokat és a betörést a háború kezdeti szakaszában. 1941 szeptember-októberében és 1942 nyarán, amikor a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Frontnak, valamint a Délnyugati Irány frontjának már előre megszervezett védelme volt, akkor sem tudtuk teljesen elhárítani az ellenség erős csapásait.
Egészen másként mentek dolgaink, amikor a szovjet csapatok a párt és a nép roppant erőfeszítései nyomán elegendő korszerű harckocsit, repülőgépet, harceszközt és egyéb technikai eszközt kaptak. 1942-ben iparunk több mint 21 000 repülőgépet és 24 000 harckocsit gyártott, az év végén pedig az Állami Honvédelmi Bizottság döntése alapján megindult az önjáró tüzérségi eszközök sorozatgyártása. A harcosok lelkesedését korszerű fegyver támasztotta alá, és most már hatékonyabban, eredményesen harcoltak.
Milyen szerepe volt annak a katonai-gazdasági segítségnek, amelyet szövetségeseink az 1941-1942-es években nyújtottak? Ezzel kapcsolatban a nyugati irodalomban erős túlzásokkal találkozunk.
A szövetségesek által úton-útfélen reklámozott segítséget a lendlease keretében kaptuk, olyan mennyiségben, amely jóval elmaradt az ígéretektől. Szó sincs róla, a lőporban, magas oktánszámú benzinben, egyes acélfajtákban, tehergépkocsikban és élelmiszerben nyújtott segítségnek pozitív szerepe volt. Ám ennek súlya elenyésző volt országunk szükségleteihez és az egyezményben megígért mennyiséghez képest. Ami pedig az angol és az amerikai kormány által szállított harckocsikat és repülőgépeket illeti, mondjuk ki kereken, ezek nem voltak népszerűek harckocsizóink és pilótáink körében, különösen a harckocsik, amelyek benzinnel üzemeltek és úgy égtek, mint a fáklyák.
A háború első szakasza az erős és tapasztalt ellenség elleni fegyveres küzdelem kemény iskolája volt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság, a vezérkar, a csapatok parancsnokságai és törzsei jó tapasztalatokra tettek szert az aktív védelmi ütközetek és a támadó hadműveletek vezetésében.
A háború első szakaszának elkeseredett ütközeteiben különös erővel nyilvánult meg a szovjet katonák tömeges hősiessége és a lenini pártunk által nevelt katonai vezetőink bátorsága. Különösen pozitív szerepe volt a kommunisták és komszomolisták személyes példamutatásának, akik, ha szükség volt rá, a győzelemért életüket áldozták. A háború első szakaszának krónikájába ragyogó lapokat írt a breszti erőd, Leningrád, Moszkva, Ogyessza, Szevasztopol, Sztálingrád, Liepaja, Kijev és a Kaukázus védőinek hősi harca.
A háború első szakaszában született meg a szovjet gárda. A személyi állomány tömeges hősiességéért és a harcokban elért sikerekért ebben az időszakban 4 lovashadtest, 36 lövészhadosztály, 27 harckocsidandár, 32 repülőezred és még számosmás kötelék kapta meg a gárda elnevezést. A haditengerészeti flottánál két cirkálót, négy tengeralattjárót, egy torpedórombolót és egy aknarakó hajót tüntettek ki a gárda névvel. Az első között kapta meg a gárda elnevezést. A. I. Lizjukov ezredes 1. „Moszkvai” gépkocsizó lövészhadosztálya, P. A. Belov tábornok 2. lovashadteste, L. M. Dovator tábornok 3. lovashadteste, M. J. Katukov tábornok 4. harckocsidandára, A. P. Judakov őrnagy 26. vadászrepülő-ezrede, F. I. Dobis alezredes 31. zuhanóbombázó-ezrede, L. D. Rejno alezredes 215. csatarepülő-ezrede, A. I. Brjuhanov őrnagy 440. tüzérezrede és mások.
A német fasiszta csapatok elleni végsőkig feszült harc rengeteg harci technikát, fegyvert és anyagi eszközt emésztett fel.
Annak ellenére, hogy legfontosabb gazdasági körzeteink, gyáraink és üzemeink tetemes részét elvesztettük, népünk önfeláldozó munkával igyekezett ellátni a szovjet csapatokat mindennel, amire a hadviseléshez csak szükségük volt. A háború első szakaszának végére országunk katonai táborrá változott. A szovjet emberek kötelességüknek tartották, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek az ellenség legyőzése érdekében.
Hősi munkát végeztek a Vörös Hadsereg hadtápszerveinek a beosztottai. A háború másfél éve alatt a katonai vasúti szállítások összvolumene 6 millió 350 ezer vasúti kocsit tett ki. A hadseregnek több mint 113 ezer vasúti kocsi lőszert, mintegy 60 ezer vasúti kocsi fegyvert és műszaki felszerelést, több mint 210 ezer vasúti kocsi üzem- és kenőanyagot szállítottak. A gépkocsiszállító oszlopok csupán 1942-ben 2 millió 700 ezer embert, 12,3 millió tonna rakományt, 1923 harckocsit és 3674 löveget szállítottak. A katonai szállító repülőgépek több mint 532 ezer embert, köztük 158. ezer sebesültet szállítottak.
A Vörös Hadsereg hadtápszerveinek a háború elején végrehajtott átszervezése tökéletesen bevált. A vezető főnököknek, a politikai munkásoknak és pártszervezeti vezetőknek a jó megválasztása szoros kapcsolatot létesített az ország népgazdaságával, és biztosította a csapatokhoz küldött roppant értékek helyes felhasználását.
És milyen volt az az ellenség, amellyel a szovjet csapatok a háború első szakaszában harcoltak?
Erre a kérdésre már csak azért is válaszolnunk kell, hogy fiatal nemzedékünk jól emlékezetébe vésse, milyen súlyos harcot állt ki a hazáját védelmező szovjet nép.
Egyes emlékiratokat és szépirodalmi műveket olvasva nem mindig derült ki, hogy mennyire körültekintő, tapasztalt és erős volt az az ellenség, amely ellen a szovjet katonáknak harcolniuk kellett.
Elsősorban a német csapatok fő tömegéről – a katonákról, tiszthelyettesekről és tisztekről – néhány szót.
A nyugati országok hadseregei felett aratott könnyű győzelmektől megittasodott, a goebbelsi propagandától megmételyezett német csapatok abban a biztos tudatban törtek be hazánkba, hogy könnyűszerrel legyőzhetik a Vörös Hadsereget, és minden más népnek felette állnak. Különösen harcias hangulat uralkodott a fiatal katonák és tisztek, a páncélos csapatok és a légierő személyi állománya körében. A háború első hónapjaiban alkalmam volt fogoly hitleristákat kikérdezni, és meg kell mondanom, éreztem, hogy hittek Hitler valamennyi kalandor ígéretében.
Ami pedig a német katonák és tisztek harcképességét, különleges kiképzésüket és harci nevelésüket illeti, ez valamennyi fegyvernemnél, különösen a páncélos csapatoknál és a légierőnél magas színvonalú volt.
A német katona a harcban, a harctéri szolgálatban tudta a dolgát, szívós, magabiztos és fegyelmezett volt.
Ily módon, mivel a szovjet katona tapasztalt és erős ellenséggel állt szemben, nem volt olyan egyszerű dolog elragadni tőle a győzelmet.
A német egységek, magasabbegységek és hadseregek törzseit kiképezték a harc, az ütközetek és hadműveletek korszerű szervezési módjaira. A vezetés harc közben rendszerint rádió útján történt, amellyel a Wehrmacht parancsnokságai és törzsei kellő mennyiségben el voltak látva. Ütközet közben a vezető szervek sürgetően követelték a csapatoktól feladatuk végrehajtását. Eközben meg tudták szervezni az együttműködést a repülőkkel, amelyek gyakori bombatámadásaikkal egyengették a szárazföldi csapatok útját.
A német fegyveres erők magasabb törzseiről a háború kezdeti szakaszában meglehetősen jó véleményem alakult ki. Látszott, hogy aprólékosan megtervezték és megszervezték első csapásaikat valamennyi hadászati irányban, a magasabbegységek és hadseregek élére tapasztalt parancsnokokat állítottak, sok esetben helyesen határozták meg csapásaik irányát, a csapatok erejét és állományát. Csapásaikat védelmünk gyenge szakaszaira mérték. Mindezek ellenére a német fasizmus katonapolitikai stratégiája mélységesen hibásnak és rövidlátónak bizonyult. Politikai és hadászati számításaiban durva hibákat követett el. Az az erő, amellyel Németország rendelkezett (még ha a csatlósok tartalékait is beleszámítjuk) nem volt elegendő arra, hogy a német hadvezetés a három fő irányban egyszerre folytasson hadászati hadműveleteket.
Ilyen körülmények között az ellenség kénytelen volt leállítani a Moszkva elleni támadást, itt ideiglenesen védelembe átmenni, és a „Közép” hadseregcsoport erőinek nagy részét átirányítani a „Dél” hadseregcsoporthoz, hogy segítséget nyújtson neki a mi Központi és Délnyugati Frontunk csapataival szemben.
Leningrádnál sem tudva dűlőre jutni, a német fővezérség kénytelen volt repülőit és páncélos csapatait Leningrád környékéről átcsoportosítani a moszkvai irányba, a „Közép” hadseregcsoport megerősítésére. A német csapatok október-novemberben csak egy irányban – a moszkvai irányban – tudtak támadni. Itt azonban, mivel a Moszkvába vivő utakon megnövekedett a szovjet csapatok ellenállása, nem volt elég erejük a „Tájfun” hadművelet befejezésére.
Ugyanilyen durva hadászati számítási hibát követtek el az 1942. évi nyári hadjárat megtervezésénél is.
Mindeme számítási hibáknak az volt az alapja, hogy a német hadvezetés nyilvánvalóan lebecsülte szocialista országunk és szovjet népünk erejét, lehetőségeit, s ugyanakkor túlbecsülte saját erejét és lehetőségeit.
Amikor a Szovjetunióba való betörést kitervelte, Hitler és környezete arra számított, hogy minden erejét és eszközét beveti a Szovjetunió ellen. Így a hazárdjátékosok szoktak számítani. Pétain kormányának árulása ellenére Franciaország dolgozó népe nem hajtott fejet a fasiszta megszállók előtt. Nem hódoltak be Jugoszlávia, Lengyelország, Csehszlovákia és más országok szabadságszerető népei sem. A hitleristáknak számolniuk kellett az ellenállás tömegmozgalmával. Anglia szintén nem szüntette be a harcot, bár nem erejének és lehetőségeinek megfelelően folytatta.
A hitleristák nem tételezték fel, hogy a párt körül tömörülő szovjet népben ekkora erő rejlik, és rövid időn belül átalakítja az ország gazdaságát, gyorsan megszervezi a harckocsik, a repülőgépek, a tüzérségi felszerelés és lőszer, s mindannak a tömeggyártását, amire a Vörös Hadseregnek szüksége van ahhoz, hogy a német fasiszta csapatok fölé kerekedjék és szétzúzza őket.
Csapataink a kegyetlen körülmények között megacélozódtak, harci tapasztalatokra tettek szert, és miután a szükséges eszközöket megkapták, visszavonuló, védekező félből támadóvá váltak.
Egész lenini pártunk nagy szervező és lelkesítő munkája ragyogó eredménnyel járt mind a fegyveres erők építése, mind pedig a szovjet nép mozgósítása terén, hogy megteremtse azt az anyagi-technikai bázist, amely biztosítja a Vörös Hadsereg fegyveres küzdelmét a német fasiszta csapatok ellen.
Ily módon a Nagy Honvédő Háború első szakasza azzal végződött, hogy a hitlerista hadvezetés valamennyi hadászati terve kudarcba fulladt, Németország ereje és eszközei pedig alaposan kimerültek. A német fasiszta csapatok elleni harcnak ez a fő eredménye eleve rányomta bélyegét az egész második világháború további menetére.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!