(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
6. Az 1939. évi választások és a Szociáldemokrata Párt
A Horthy-fasizmus a Szociáldemokrata Párt és a többi ellenzéki párt vezetőinek behódoló politikájával nem elégedett meg. Népellenes, háborús céljainak megvalósításához más biztosítékokra is szüksége volt. Ezért a dolgozó néptömegek kíméletlen elnyomása mellett mindent elkövetett, hogy ellenforradalmi politikájának alátámasztására a parlamentben biztosítsa a jobboldali erők túlsúlyát. Ennek elérésére 1939 áprilisában meglepetésszerűen, kormányzói kézirattal feloszlatta az országgyűlést és választásokat írt ki.
A Szociáldemokrata Párt vezetősége tiltakozott az országgyűlés tervezett feloszlatása ellen.
1939-ben, amikor a magyar reakció az új választások kiírásával a törvényhozó testület jobboldali erőinek lényeges megerősítésére törekedett, a házfeloszlatás ellen tiltakozni helyes volt. De nem volt helyes és a néptől való félelemre vallott az a mód, ahogyan a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége ezt a különben helyes állásfoglalását megindokolta.
„A képviselők mandátuma csak egy év múlva járna le — írta a Népszava 1939. április 26-i számában —, de úgy lehet, már a jövő héten feloszlatják a Házat. Ez más országokban is megtörténik. Igaz, hogy csak abban az esetben, ha a képviselőház és a kormány között olyan ellentét támad, amelyben a választókhoz kell fordulni döntésért … Nálunk nincs ilyen ellentét és nincs olyan politikai kérdés sem, amelyben a választók döntését kellene kikérni.”
Abban az időben vallotta ezt a nézetet a jobboldali szociáldemokrácia, amikor Ausztria és Csehszlovákia megszállása után a német szuronyok erdeje már közvetlenül a határainkon sorakozott fel. Akkor vallotta ezt, amikor a fasizmus és a háború elleni harc az összes népi demokratikus erők mozgósítását tűzte napirendre, s minden percnyi késedelem beláthatatlan következményekkel fenyegetett.
Az 1939-es országgyűlési képviselői választásokon a reakció nem is csalódott várakozásában: a kormány „agyongyőzte magát”. A nyilasok 49 mandátummal az ország második legnagyobb parlamenti csoportjává rukkoltak elő. A Független Kisgazdapárt 14, a Szociáldemokrata Párt pedig mindössze 5 mandátumot szerzett. Az ellenzék lesújtó vereséget szenvedett.
Ez a választási eredmény elkeseredéssel és elégedetlenséggel töltötte el a szociáldemokrata párttagságot. A vereséget annál súlyosabbnak látták, mert a magyar szociáldemokrácia külföldi testvérpártjaihoz hasonlóan hosszú idő óta az osztályellenség elleni harcnak csak parlamenti formáit ismerte, és most ezen a területen is vereséget szenvedett. A munkásság öntudatos rétegei világosan látták, hogy a választásokon csak az antifasiszta és háborúellenes népfront politikájával és programjával lehetett volna győzni. Emlékeztek arra, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja évekkel előbb megállapította, hogy a harc az új imperialista világháború előestéjén nem közvetlenül a proletariátus diktatúrájáért, nem a szocializmusért, hanem a meglevő szabadságjogok biztosításán s az újabb jogok kiharcolásán keresztül a burzsoázia legembertelenebb diktatúrája, a fékevesztett fasizmus és az imperialista háború ellen folyik. A szociáldemokrácia behódoló politikájából következett, hogy számára a történelem nem ezt a feladatot tűzte napirendre. A közvetlen, aktuális harci feladatok megoldását az opportunizmus régi nemzetközi hagyományai szerint a túllicitálás módszerével kerülték meg. „Hirdetjük és valljuk: csak a szocializmus teremthet új és boldogabb világot … Ennek a szép és emberséges célnak áll a szolgálatában a mi mostani nehéz választási harcunk is” — mondta a Szociáldemokrata Párt május 5-én megjelent választási felhívása. „Nincs más kivezető út, csak a demokratikus szocializmus” — írta a választások után a Népszava.
A Szociáldemokrata Párt szocializmus-követelése a fasiszta gonosztevők és háborús bujtogatók elleni harc idején nem organizáló, hanem dezorganizáló tényező volt. Demagóg jelszó volt, mely konkrét harci feladatokat nem tűzött a nép alapvető rétegei elé. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetőségének ez a jelszava igyekezett elszigetelni az ipari munkásságot természetes és legmegbízhatóbb szövetségesétől, a parasztságtól, a kispolgárság és polgárság haladó rétegeitől. Ugyanakkor a jobboldali szociáldemokraták a Horthy-rendszerrel való paktumaikkal és megalkuvó politikájukkal a kevésbé öntudatos munkások és parasztok ezreit és tízezreit szolgáltatták ki a nyilas mozgalom féktelen demagógiájának.
A választások után a szociáldemokrata vezetőség úgy érezte, hogy nem mehet el szó nélkül a pártban uralkodó felháborodás, elkeseredés és vereséghangulat mellett. Ezért műfájdalomba csukló hangon beismerte, hogy a választási harcban összeomlott a Szociáldemokrata Párt egész addigi politikája és most mindent elölről kell kezdeni. „De nem mentegetődzünk — írta a Népszava június 14-én —, inkább arról beszéljünk, hogyan kezdjük a munkát elölről, újra.”
A beígért újrakezdés azonban nem következett be. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői eltávolodtak a néptől, még mindig a kommunistákban látták a veszélyt, ahelyett, hogy bennük látták volna a legszilárdabb támaszt a fasizmus elleni harcban.
A Szociáldemokrata Párt vezetősége még a választásoknál is két fronton küzdött. „A Szociáldemokrata Párt, csakúgy, mint a szakszervezetek, az elmúlt 20 esztendő alatt körömszakadtáig küzdött azok ellen a bolsevisták ellen, akik most a nyilas táborból öltögetik felénk nyelvüket” — írta az „aggódó szociáldemokrata” a Magyar Nemzet 1939. július 14-i számában. A választási vereség után ugyan kijelentették: „Harcunk most már a szélsőjobboldal ellen van”, de mit ért ez a fogadkozás, amikor éveken át elmulasztották a fasiszta veszélyre felhívni a munkásság figyelmét, és azt a hazug és alapjaiban téves nézetet vallották, hogy az öntudatos, szervezett szociáldemokrata munkásság a fasizmus mérgével szemben közömbös, és hogy a fasizmus elleni harc tulajdonképpen a kommunisták magánügye.
Hiába hangoztatták a választások után sajtójukban és népgyűléseiken egyre nyomatékosabban azt is, hogy „fel kell világosítani a munkásságot arról, hogy a szociáldemokrácia és a nemzetiszocializmus között nincs közösség”. A munkásság felvilágosításához nem ünnepélyes határozatokra és nyilatkozatokra lett volna szükség, hanem mindazoknak az osztályoknak és rétegeknek harci mozgósítására, amelyeket kizsákmányolt és elnyomott a tőke, akiknek vérét és verejtékét egyre mohóbban követelte a háborús készülődés. Az egész nép csatasorba állítására lett volna szükség, nemcsak a nyilasokkal, hanem a Horthy-ellenforradalom egész rendszerével szemben, mely kül- és belpolitikájában szolgai módon követte a német fasizmus fejlődését, s életre hívta és nagyra növelte a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmat.
Jellemző volt, hogy a Szociáldemokrata Párt a fasizmus elleni harcban még a választási vereség után sem a népre, hanem a kormányra akart támaszkodni. „A kormányon a sor, össze tudja-e fogni a társadalom valamennyi erőit a veszély elhárítására?” — mondották.
A jobboldali szociáldemokraták attól a kormánytól várták a nemzeti erők összefogását, mely azzal akarta a szelet kifogni a szélsőjobboldal vitorláiból, hogy a zsidókérdéstől a szakszervezetek feloszlatásáig minden követelésüket magáévá tette. A Horthy-rendszertől és kormányától várni a fasizmus elleni harc megindítását nem fordulat, hanem a behódoló politika nyílt és egyenes folytatása.
Nem vonta le a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetősége a szükséges következtetéseket az „újrakezdés” során külpolitikájában sem.
Továbbra is kitartóan tagadta, hogy a revíziós politika a fasiszta hatalmak zsoldjában tulajdonképpen háborús politika. Peyer még 1940 novemberében elmondott képviselőházi beszédében is megnyugtatta a kormányt: „Megértem, hogy e rendkívüli idők rendkívüli intézkedések életbe léptetésére késztetik a kormányt, és az ország külpolitikai érdekeit és a hadviselés érdekeit érintő kérdéseket nem is kívánom bírálat tárgyává tenni.” S a jobboldali vezetőség egyhangúlag osztotta Peyer nézeteit. Mi más ez, ha nem a behódolás politikájának nyílt és egyenes folytatása?
A jobboldali szociáldemokraták ugyanekkor a párt külpolitikai irányvonalának felülvizsgálása helyett, a fasizmus és a háború elleni helyes elvi és gyakorlati állásfoglalás helyett, a munkásság, parasztság és kispolgári tömegek harcra mozgósítása helyett tudatosan a kishitűség, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság és kilátástalanság nyomasztó érzését igyekezett a tömegekbe plántálni. Farizeuskodó álszenteskedéssel a tehetetlen kispolgári pacifizmus eszméit terjesztette a munkások között.
„Elviselhetetlen érzés — írta 1939. augusztus 20-án a Népszava —, hogy nem tudunk segíteni és nem tudjuk megelőzni, elhárítani a katasztrófát. Tehetetlenek, kétségbeesetten tehetetlenek vagyunk a háború eshetőségével szemben … Nem lehetünk háborús pártiak! Helyünk a béke frontján van.”
Tehát: Békét — minden áron! Ez volt a szociáldemokrata párt vezetőség jelszava a világtörténelem legvéresebb háborújának előestéjén. Ez a pacifizmus sem más, mint a jobboldali behódoló politika szerves és egyenes folytatása.
Amint látjuk, a jobboldali politikai vezetés a Szociáldemokrata Pártot két évtizeden keresztül állandó megalkuvásra, a burzsoáziától való függésre, a Horthy-reakcióval való állandó egyezkedésre és a forradalmi munkássággal való szembehelyezkedésre kényszerítette. Ez a politikai vezetés a Szociáldemokrata Pártot közvetlenül a háború kitörésének előestéjén a belpolitikában és a külpolitikában egyaránt a legsúlyosabb politikai csőd szélére sodorta.
Ez ellen az áruló politika ellen kellett a legális munkásszervezetekbe tömörült öntudatos, harcos, forradalmi érzésű munkásoknak haladéktalanul felvenni a harcot.
A feladat adva volt: felülvizsgálni a Szociáldemokrata Párt egész ideológiáját és kétévtizedes politikai gyakorlatát. Az ehhez vezető út is adva volt: akcióegység a kommunistákkal, harc a jobboldali behódolás és osztályárulás politikája ellen, harc a munkásosztály egységes forradalmi fellépéséért a fasizmus immár tűzvészszerű terjedése s a robbanásig fokozódott háborús veszély ellen. A választóvíz a szociáldemokrácia jobboldali, opportunista vezetősége s az osztálytudatos és az egyre inkább forradalmasodó munkástömegek között az antifasiszta népfront-politika volt.
A megújulás erőinek a párt tömegeiből kellett feltörnie. A kérdés az volt: van-e a szociáldemokrata munkástömegekben annyi erő, hogy le tudják rázni magukról az áruló jobboldali politika szennyét, hogy belülről vegyék fel a harcot a jobboldali opportunisták ellen, vállalva az együttműködést a kommunistákkal, s megtudják-e nyitni a Szociáldemokrata Párt fejlődésének új irányát?
A Szociáldemokrata Párt tömegeiben a csaknem kétévtizedes peyeri politika ellenére is voltak a háború kitörésének előestéjén friss, egészséges politikai erők.
Az ipari munkástömegek Horthy fenyegetései, börtönei és bitófái s a jobboldali szociáldemokraták árulása, a munkások sorait bomlasztó és demoralizáló tevékenysége és állandó rendőrségi besúgó szolgálata ellenére sem tagadták meg magukat és osztályérdekeiket. A második világháború kitörését megelőző tíz esztendőben az ipari munkásság gyakran nyúlt a sztrájkok és tüntetések tömegfegyveréhez Horthy jogfosztó és népelnyomó rendszerével szemben. Megnyilvánult az ipari munkásság forradalmi harci szelleme a nyilas söpredékkel szemben is, mely a szociáldemokrata pártházak, szakszervezeti otthonok, munkáskultúrházak, munkásüdülők és munkásmozgalmi vezetők ellen egyre vakmerőbb terrortámadásokat és merényleteket kísérelt meg.
A harcos baloldali erők fellépése a Szociáldemokrata Pártban észrevehető módon jelentkezett már az 1939 tavaszán megtartott XXXII. pártkongresszuson, ahol igen sokan — főleg az alsó- és középszervek funkcionáriusai — adtak hangot elégedetlenségüknek a pártvezetés politikájával szemben, és több felszólaló a Kommunista Párt politikáját népszerűsítette. Az alulról jövő osztályharcos szellem erősödésének következménye volt az is, hogy a kongresszus főtitkárrá baloldali szociáldemokratát, Szakasits Árpádot választotta, aki egyben a Népszava főszerkesztője is lett.
Az 1939-es választási kudarc újabb lökést adott a baloldali erők tömörülésének. 1940 tavaszán a Népszava szerkesztőségébe bevontak belső és külső munkatársként kommunista újságírókat. A Népszavá-nál dolgozó kommunistákból alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának propagandabizottsága, amely irányította a párt legális propagandamunkáját, népszerűsítette a népfront, majd a Nemzeti Függetlenségi Front politikáját. A Népszavá-nál dolgozó kommunisták közvetlen kapcsolatot teremtettek és maguk köré tömörítették a baloldali szociáldemokratákat. Jelenlétük és tevékenységük a szerkesztőségben azt eredményezte, hogy a lap a háború egész időszakában hol több, hol kevesebb következetességgel — függően a konkrét erőviszonyoktól, a konkrét helyzettől s a cenzúra kötöttségeitől — a népfront-politika, a nemzeti függetlenségi politika legfontosabb legális szócsöve lett.
Hosszú idő — a Tanácsköztársaság leverése — után először, a munkástömegek erősödő nyomása, a Kommunista Párt helyes politikája s a Népszava szerkesztőségében dolgozó kommunista újságírók tevékenységének eredményeként a Szociáldemokrata Párt vezetésében is kezdett kikristályosodni az osztályharcos szellemű baloldal és az a felismerés, hogy a kommunistákkal való együttműködés történelmi szükségszerűség.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: 
