A bírósági eljárás

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

14

Huszonnyolcadik tárgyalási nap

Március 9

Dr. Lendvai István (szül.: 1897) 1944 decemberében a Dorozsmai utca 66. szám alatti ház alagsorában bujkált családjával, amikor egy alkalommal nyilasok törtek rájuk.

„Lendvai: Nekem hamis papírjaim voltak, de miután gyanúsnak találtak, félreállítottak. A fivéremet, valamint Jakobovics Jakabnét és Jakobovics Évát elvitték. Majd odalépett hozzám az egyik nyilas és azt mondta, hogy másnap jelenjek meg a Thököly út 80-ban. Amikor én kérdeztem, hogy kinél jelentkezzem, azt mondta: «Szőke Antal vagyok és nálam jelentkezzen!« Másnap én nem mentem be, hanem bujkáltam … El kell mondanom, hogy nővéremet, Grósz Istvánnét szintén elvitték a nyilasok, de ő valami módon megmenekült.”

Szőke tagadja, hogy ott lett volna a lakásban, de a tanú még azt is elmondja: a nyomozás során Szőkéről személyleírást adott, s az a későbbiekben teljesen megegyezett a valósággal. Egyébként a lánya, Bakos Istvánné szintén látta és hallotta, amikor Szőke bemutatkozott. A felszabadulás után feljelentést tett a katonai ügyészségen, a nyomozás azonban nem vezetett eredményre …

Takács Sándorné (szül.: 1895) tanú a Thököly út 80. számú ház II. emeletén lakott 1944. november 3-tól december 25-ig.

„Takácsné: Nap mint nap hoztak be a fegyveres nyilasok embereket. Már az emeleten óriási jajgatás és könyörgés volt, s amikor lekísérték őket a pincébe, látszott rajtuk, hogy nagyon megverték valamennyit. A pincéből szinte éjjel-nappal hallani lehetett az elfogott emberek jajveszékelését és a fegyverek ropogását. A nyilasok között nők is voltak. Különösen emlékszem egy szőke nőre, aki a házban levő fűszerüzletben dolgozott. Ez is részt vett a fogoly nők bántalmazásában, értékük elvételében és motozásában. Határozottan emlékszem, november első felében egyszer körülbelül 150—200 embert hoztak be az udvarra, leszedették velük a cipőjüket, felső ruhájukat és a hideg ellenére ott kellett állniuk. Aztán késő délután fegyveres nyilasok fogták őket közre és elindultak velük a Keleti pályaudvar irányába. Az ablakból néztük a menetet, s éppen a Thököly út 78. számú ház elé értek, amikor egy csípőficamos nő valahogy kiesett a sorból, mire az egyik géppisztolyos nyilas agyonlőtte. A holttest napokig ott feküdt a járda szélén … Elég sok nyilast láttam az idő alatt, amíg ott laktam. Egyiket-másikat meg is jegyeztem magamnak. Emlékszem, volt két Hollós nevű nyilas, apa és fia. Amikor a fiatal Hollósnak volt az esküvője, amelyet a Korzó kávéház helyiségeiben tartottak, akkor részegen azzal szórakoztak, hogy a pincéből felvitték a foglyokat és a kávéházban agyonlőtték őket. A lövések, jajgatások mindig felhallatszottak a lakásunkba. Láttuk december 25-én délelőtt, amikor költöztünk, a Stefánia úton holttestek ültek a padokon … Egy alkalommal valamiért le kellett mennem a pincébe és bepillantottam a mosókonyhába. Láttam egy teljesen meztelen embert, a mosódézsába volt állítva és az egész teste csupa vér volt. Akkor rám ordítottak és elzavartak a nyilasok …”

A tanú felismeri Szőke Antalt, Mészáros Lászlót, Kovács Istvánt, Kröszlt, Bükköst, Kálmán Lászlót, Baráth Kálmánt. Az ügyész kérdésére közli, hogy a fűszerüzletben dolgozó nyilas nőt Kőműves Teréznek hívták. „Gyakran az udvaron vetkőztette le az üldözött nőket.”

Korik Andor (szül.: 1911) tanú a Danuvia fegyvergyárban dolgozott, Szelepcsényit nagy nyilasnak ismerte, ő viszont baloldali érzelmű volt, ezért egy alkalommal összeverekedtek. 1944. október 15-e után a nyilasok megjelentek a lakásán és bevitték őt Szelepcsényihez, aki szörnyen megverte.

„Korik: Majd levittek a pincében levő mosókonyhába, ott meztelenre vetkőztettek, ütöttek, rúgtak, gumicsővel verték a fejemet, meg a testemet, amíg tiszta vér lettem. Azután az egyik nyilas, egy ferdevállú személy, akit a többiek atyának neveztek, újságpapírt nyomott lábujjam közé és meggyújtotta. Amikor elájultam, felmostak és tovább kínoztak. Aztán belöktek a légóhelyiségbe. A jobb oldali padon a zsidók, a bal oldalon a politikai foglyok voltak. Körülbelül 40 ember lehetett a pincében, és nagyon össze voltak verve. Hét napig tartottak fogva, ezalatt nagyon sok embert behoztak, összevertek és elvittek … Gyakran lejött egy magas, szemüveges nyilas, aki a foglyok közül kiválasztotta azokat, akiket el akart vinni, aztán többé nem láttuk ezeket az embereket. Gyakran adtak nekem olyan utasítást, hogy a mosókonyha faláról és a betonjáról mossam fel a vért … Egy hét múlva felvittek ismét Szelepcsényihez, aki visszaadta az irataimat és megfenyegetett, hogy ne merjek arról beszélni, amit láttam, mert kiirt a családommal együtt.”

A tanú felismeri Kröszlt és Bükköst, mint kínzóit. Kröszl azonban nem akar rá emlékezni.

„Korik: Nem tudom, miért nem ismer meg engem Kröszl, hiszen 1923 óta ismerjük egymást. Egy utcában laktunk, az apjának fűszerüzlete volt, odajártunk vásárolni. De találkoztunk mi az 1944. október 15. utáni napokban is. A Kövér Lajos utcában beszélgetett Kröszl és Szelepcsényi. Kröszl altkor fekete nyilas egyenruhában volt, árpádsávos karszalaggal és géppisztollyal.”

Mezei Györgyné (szül.: 1930) tanút 15 éves bátyjával együtt hurcolták be a zuglói pártházba. Levetkőztették őket és mindenkit korbáccsal, meg gumibottal vertek. Amikor vagy százan voltak az udvaron, az Óbudai Téglagyárba indultak el. Útközben néhány idősebb ember nem tudott olyan gyorsan menni, mint a fiatalabbak, ezeket agyonlőtték. Amikor a hídon mentek keresztül, többen a Dunába ugrottak, s a nyilasok az úszó embereket lelőtték.

Morva Ottóné (szül.: 1913) tanú három kisgyerekével és egy rokonával került november utolsó napjaiban a zuglói nyilasházba.

„Morváné: Egy idős embert, aki a Jávor utcában lakott, ott előttem borzalmasan megvertek, majd alkuba bocsátkoztak vele, hogy adjon pénzt … Közvetlenül mellém pedig leültettek egy idősebb asszonyt, ezt korbáccsal ütötték … Arra emlékszem, hogy házmesterné volt az idős asszony és csak azt hajtogatta, hogy unokaöccse volt az, akit bujtatott. Egy púpos nyilasra emlékszem … Aztán egyszer szerencsés véletlen folytán megjött a férjem, aki keresztény volt és katona, és kihozott bennünket a nyilasházból.”

Huszonkilencedik tárgyalási nap

Március 14

A nap első tanúja Zala Miklósné (szül.: 1910). Őt — miközben ment az utcán édesanyjával — egy 20—22 éves, hosszúkás arcú nyilas fiatalember állította meg és beszállította a zuglói nyilasházba. Zaláné a fényképalbumban határozottan felismeri a 77-es számú képet, amely Kálmán Lászlót ábrázolja; ő volt az, aki bekísérte őket. Elmondja, hogy először mindkettőjüket nagyon megverték, aztán másnap takarítaniuk kellett. Takarítás közben Kálmán odalépett hozzájuk és közölte, hogy nagy a szerencséjük, mert akik a pincében voltak, azok már mind ki lettek nyírva. Nyolc napig dolgoztatták őket, de amikor esténként visszamentek a pincébe, mindig újabb és újabb foglyokkal találkoztak. Többször tapasztalták, hogy embereket lőttek agyon a mosókonyhában, másokat pedig kínoztak. A tanú felismeri Baráth Kálmánt, Németh Lajost, Kraut Józsefet, Kröszlt, aki felhozatta őket takarítani.

„Kröszl (felcsapott fejjel, a jótevő szerepében): A tanúkat én mentettem meg! Január 9-én, amikor már közel voltak az oroszok, hallottam, hogy Bükkös parancsot adott egy alacsony fiúnak, hogy végezze ki ezt a két nőt is. Én azt mondtam, hogy ez nem fog megtörténni, mert ez a két nő takarított, főzött ránk és jók voltak hozzánk. Így hát a kivégzés nem történt meg, és akkor azt mondtam nekik, hogy menjenek ki az udvarra havat takarítani ”

A tanú viszont azt állítja, hogy ők megszöktek a nyilasházból, amikor a pártszolgálatosok menekültek.

Tóth László (szül.: 1903) tanú, mint pék, a nyilasházba szállított a kenyeret. Egy alkalommal, amikor a kenyeret vitte, a pincéből ordítozást hallott, s akkor a folyosón megkérdezett egy nyilast, hogy mi van odalenn? Azt válaszolta neki, hogy Baráth Kálmán faggatja a foglyokat. „Erre a névre határozottan emlékszem!” Felismeri Füredit, Kálmán Lászlót, Hollait, Mészárost, mint nyilas pártszolgálatosokat.

Baráth Kálmán védőjének kérdésére a tanú elmondja, hogy december elején történt, amikor Baráth Kálmánt, mint vallatót név szerint megjelölte neki az egyik nyilas, aki a folyosón állt.

Mikó Józsefné (szül.: 1931) tanú, Baráth Kálmán és Baráth János édestestvére. A tanácsvezető kioktatja, hogy a törvény szerint nem köteles vallomást tenni, de a tanú ragaszkodik a vallomástételhez.

„Mikóné: Én akkor 14 éves voltam. Édesapánk nyilas volt, de arról nem tudok, hogy a két bátyám is az lett volna. Októberben lent laktam anyámmal Akasztó községben, a testvéreim sokszor meglátogattak bennünket. Ősszel, amikor már feljöttünk Budapestre, csak akkor láttam Kálmánt, amikor elmentem egy laktanyába meglátogatni. Ez novemberben vagy decemberben lehetett.

Elnök: Melyik laktanyában?

Mikóné: Arra már nem emlékszem …

Elnök: Milyen ruhát viselt a bátyja?

Mikóné: Kálmán bátyám rendes, sárga magyar katonaruhában volt.”

Kozák József (szül.: 1900) tanú Bükkös György vádlottat ismeri 1944 óta. Tudta róla, hogy nyilas volt és Bükkös is tudta a tanúról, hogy kommunista.

„Kozák: Szoros kapcsolat nem volt közöttünk. Ő tudta, hogy kommunista vagyok, de nem bántott és nem vitetett el, sőt, amikor a bunkerban voltam, azt mondta, hogy jelentkezzem a KlSKA-soknál, mert különben elvisznek … Annyit tudok, hogy a házban lakó zsidók vagyonát megvédte és kijelentette, hogy senki pincéjének lakatját nem szabad feltörni. Tudta, hogy én egy zsidó házaspárnak papírt szereztem, de erről sem szólt semmit.

Bükkös (felszólításra): Kérem, a házban én mindenkit megvédtem, mert éreztem, hogy nagy a bűnöm súlya és kellett valami kicsi jót is cselekednem …”

Harmincadik tárgyalási nap

Március 15

A bíróság közli, hogy beidéztette tanúként az ügyész által indítványozott tanúkat, majd Németh Lajos vádlott és képviselője, továbbá Baráth Kálmán, Hernádi Jenő, Kálmán László, Sándor Alajos, Baráth János és Pataki Ferenc vádlottak és védőik által kihallgatni kért tanúkat.

A már egyszer kihallgatott Dienes Gyula, majd Sándor Alajos által kért Keveházi Ottomár (szül.: 1901) lép a tárgyalóterembe. Keveházi, aki evangélikus lelkész, közli, hogy a vádlottak közül Sándor Alajost ismeri. Elmondja, hogy 1944 november elejétől 1945. február 13-ig, Budapest felszabadulásáig volt vele kapcsolata.

„Keveházi: Engem a püspök úr berendelt a VKF/6-os propaganda osztályára, Budán, a Várban, a Fortuna utca 21-ben volt ez az osztály. Dienes Gyula volt a parancsnokom. Az volt a feladatom, hogy buzdítsam a háború megnyerésére a katonaságot. Csoportunkban voltak mindenfélék, egy német őrnagy is, és ha ő azt mondta, hogy Keveházi, akkor nekem fel kellett állnom és a front valamelyik részén előadást kellett tartanom …

Elnök: Tagja volt ennek a csoportnak Sándor Alajos?

Keveházi: Igen. Azt nem tudom, hogy az ő tevékenysége pontosan mi volt, mert ő tagja volt a nyilas pártnak, én meg nem. A csoport politikai összetétele is inkább nyilas volt. Én mint előadó voltam ebben a csoportban, de rendelkezési jogom nem volt. Hogy Sándor Alajosnak milyen tevékenysége volt, és volt-e valamilyen beosztása, fogalmam sem volt arról, én nem voltam az ő parancsnoka. Mi nem voltunk helyhez kötve, állandóan mozoghattunk, csak akkor kellett ott lenni, amikor bevetésre mentünk … Sajtos György nevére emlékszem, de, hogy ő lett volna a nyilas összekötő, azt nem tudom. Sándor Alajos különben ugyanolyan beosztott volt, mint én. Eleinte szimpatikus volt nekem, később már nem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, mert ez érzés dolga volt. Talán azért, mert olyan agresszívnek, keménynek tűnt fel velem szemben is. Ha jól emlékszem, őrmesteri rendfokozata volt, de, hogy ki csinált belőle őrmestert, azt nem tudom.

Sándor: Keveházi tanú! Ő csinált belőlem őrmestert.

Keveházi: Ez nem igaz!”

Újabb kérdésre Keveházi elmondja, hogy dr. Raffael Sándor tábori püspök utasította őt erre a szolgálatra, majd Dienes tanú elmondja, hogy Keveházi semmiképpen nem lehetett parancsnoka katonailag a csoportnak, hiszen lelkész nem lehetett parancsnok. Aztán ismét Keveházi kér szót, aki elmondja, hogy január első napjától kezdve már Sándor Alajos parancsolgatott, hogy hova kell menni …

„Keveházi: … volt egy olyan érzésem, hogy Sándor Alajos az én tevékenységemet is ellenőrzi titokban.

Ügyész: Mit tud arról, hogy Sándor Alajos megsebesült volna? És azt, hogy szakállt és fekete szemüveget viselt?

Keveházi: Én nem emlékszem arra, hogy megsebesült volna, Szakállról és fekete szemüvegről sem tudok. A csoportnak volt egy Szanik György nevű tagja, az viselt szakállt … És én azóta nem találkoztam Sándor Alajossal.

Elnök: Hol lakott ön 1944 végén?

Keveházi: Sokáig a Britanniában.

Elnök: Sándor Alajos is ott lakott?

Keveházi: Nem kérem, soha … Karácsony szent estéjét a Britannia szállóban töltöttem, de Sándor Alajos nem volt ott. Fogalmam sincs, hogy merre járt. Azt tudom, hogy a körülzárás után egyszer felvitt a nyilas pártházba az Andrássy útra, ahol egy V-betűvel kezdődő nevű személy és Sándor Alajos azt a parancsot adták, hogy gyűjtsük össze az alakulattól az elszakadt katonákat és tartsunk nekik buzdító előadást, hogy újból részt vegyenek a harcban …”

Sándor Alajos a tanú vallomására mindannyiszor ezt válaszolja: „nem így történt”!

„Keveházi: Kérem, én őszintén beszélek. Azt is elmondom, hogy tavaly, vagyis 1966 vége felé kaptam egy levelet — de nem emlékszem a névre, ki volt a feladója —, ebben azt kérdezték tőlem, hogy Battonyán vagyok-e még. Én visszaválaszoltam, hogy igen, Battonyán vagyok. Aztán kaptam még egy levelet Sándor Bélánétól, Sándor Alajos sógornőjétől. Azt kérte, adjak olyan igazolást, hogy Sándor Alajos éjjel-nappal velem volt 1944 végén és 1945 elején. Ekkor én felutaztam személyesen Pestre és felkerestem Sándor Bélánét és megmondtam, hogy én ilyen igazolást nem tudok adni, mert nem voltam vele éjjel-nappal, ellenben odajárt, ahová akart és én nem voltam a parancsnoka. Akkor arra kért, hogy tegyek Sándor Alajos mellett, illetve javára mentő vallomást. Ekkor én közöltem, hogy én ilyen vallomást sem tudok tenni, csak arról beszélhetek, ami tény. E látogatás után, amikor Mezőhegyesen voltam, egy alkalommal otthon keresett valaki az egyik ügyvéd ismerősömnél. Valami olyasmit mondott, hogy a Markóból jött és üzenetet kell nekem átadnia … Egyébként kérem, meg lehet keresni ezt az ügyvédet …

Elnök: Sándor Alajos! Erre mit mond?

Sándor: Én nem küldtem semmiféle üzenetet, semmilyen rabtársammal.

Dienes (kérdésre): Keveházi nem lehetett a csoport parancsnoka, hiszen a papoknak nem is századosi rendfokozatuk volt, hanem lelkész, illetve főlelkészi megjelölést kaptak. Ez megfelelt ugyan a századosi rendfokozatnak, de csak a tábori főlelkészi cím illette meg.”

Dr. Stohl Géza (szül.: 1925) tanú 1944 őszén, mint orvostanhallgató a mentőknél teljesíteti szolgálatot, mentőorvosként. Közli, hogy 1944. december 20-a körül, este 10 és fél 11 között telefonáltak, hogy menjen a Csatornázási Művek portási szobájába, mert egy összelőtt embert találtak. Kiment a megadott helyre, ahol az asztalra borulva találta Kálmán Imrét, alsónadrágban, ingben és zokniban.

„Stohl: Az arca, két keze és a válla át volt lőve és a lába is sérült volt. Nehezen tudott beszélni. Elsősegélyben részesítettem, s akkor mondta meg, hogy hívják és hogy került ide. A szüleivel együtt elhurcolták a Thököly úti lakásukról és a Stefánia úti nyilasház pincéjébe vitték, ahol levetkőztették, összeverték. Többedmagával kihozták a Rákos-patak torkolatához és ott lőtték agyon őket. Kimentem a helyszínre, lámpával világítottuk meg a terepet, és borzalmas látvány tárult elénk. Egy idős ember bal szemén az agy veleje lógott ki. Volt egy 16 éves kislány is közöttük, de már nem élt. Egy fiatalembernek és egy idősebb nőnek még volt szívhangja, őket is beszállítottuk a portásszobába és elsősegélyben részesítettem. Mivel csak egy hordágyunk volt és a központból nem tudtak újabb kocsit küldeni, elhelyeztem Kálmán Imrét — valamint az édesanyját és egy másik fiatalembert a kocsiban — és a Wesselényi utcai védett kórházba vittük őket. Üldözötteket ugyanis máshová nem lehetett biztonságosan szállítani, mert a nyilasok a kórházakban is tartottak razziákat és elhurcolták a betegeket … Ebben az időben sebesülteket, illetve holttesteket találtunk a Stefánia úton, a Hermina út sarkán, az Aréna útnál, a Városligetben és másutt …”

Semjén Gyuláné (szül.: 1902) tanú elmondja, hogy testvére dr. Grósz Tibor sebészorvos, a nyilashatalom átvétele után családjával a Stefánia út 26-ban dr. Szegő orvoséknál lakott.

„Semjénné: Január 3-án nyilasok rohanták meg a házat — ezt Szegőné mesélte, aki később megmenekült — és mindenkit elhurcoltak a Thököly út 80-ba. Szegőné a Stefánia úti pádon látta az én testvéremet, dr. Grósz Tibort, a feleségét és a kislányát agyonlőve. Tábla volt a nyakukba akasztva. Az ő férje és a kislánya, szintén ott voltak a padon holtan …”

Szamosi László (szül.: 1927) tanút mint katonaszökevényt fogták el a Nagy Lajos király úton és bevitték a zuglói nyilasházba. Az esti órákban szállították többedmagával a Stefánia útra, majd a Váci úton keresztül mentek a Duna-partra.

„Szamosi: Megállítottak bennünket és felszólítottak, hogy mindenki vetkőzzön le. Egy mellettem álló lány az egyik nyilas térdét átkulcsolta és könyörgött az életéért. Valami olyasmit mondott, hogy megígérték neki, őt nem fogják kivégezni. A nyilas belerúgott a lányba, majd egy másik odaugrott és egy szuronnyal beleszúrt. Rajtam egy ballonkabát volt és egy zakó. Lassan vetkőzni kezdtem és közben hátrafelé húzódtam. Félkörben voltak a nyilasak és én elhatároztam, mire levetem a kabátomat, addigra megszököm. Hirtelen megugrottam és a Duna felé szaladtam. Belevágtam magamat a vízbe. Hallottam, hogy lőnek utánam. Körülbelül 50 métert úszhattam, amikor egy stégszerű tákolmány alá kerültem. Sokáig hallottam még a lövéseket. Tovább úsztam a part mellett lefelé, de nem tudom, hol jöttem ki a vízből. Sokáig voltam benn. Mikor kijöttem, egy őrbódéba mentem, onnan átvezettek egy házba, ahol adtak száraz ruhát, és így menekültem meg. Mindez november 18-án játszódott le.”

A tanú felismeri Kröszlt, Bükköst, Kálmánt, Hollait és Baráth Kálmánt.

Horváth Gyula (szül.: 1905) tanú Kröszl Vilmosék szomszédja volt. A vádlottat 1930 óta ismeri. Kröszlt kötekedő, provokáló természetű embernek ismerte és mindenki tudta, hogy nyilas.

„Horváth: 1944 október második felében engem is megfogott Kröszl, hogy miért nem lépek be a nyilas pártba, hiszen veszélyben van a haza. Mondtam, hogy én nem megyek. Aztán november végén megjelent a lakásomon harmadmagával, géppisztolyosan, hogy zsidókat és katonaszökevényeket rejtegetek. Valóban volt nálam egy zsidó házaspár és egy katona is. Mindent megnéztek, de nem találták meg őket, mert jó helyre bújtattuk őket …”

Schőn Zoltán (szül.: 1932) tanú édesapját az üzletéből hetedmagával vitték el a zuglói nyilasházba, majd édesanyja elment a Baráth családhoz, akiket régebbről ismertek és tudták, hogy régi nyilasok. Kérte, hogy segítsenek rajtuk. A fiatal Baráth volt éppen otthon, de megtagadták a segítséget.

„Schőn: Édesapámat bevitték a nyilasházba és én csak most tudtam meg Nagy Imréné tanútól az előbb, hogy ott mindjárt agyon is verték.

Szabadka András (szül.: 1926) tanú: A nővérem Baráthéknál lakott. 1944 októberében Baráth Kálmán és az apja megjelentek az udvaron fegyveresen és Baráth Kálmán ekkor már nyilas egyenruhában volt. Én is ott voltam. Baráth Jánosról később tudtam meg, hogy szintén nyilas. Úgy november közepe táján, saját maga mutatta nekem a nyilas igazolványát. Én nem tudok arról, hogy Baráth Kálmán bevonult volna katonának. Találkoztam vele 1944 karácsonya után 2—3 nappal, nyilas egyenruhában volt, és egy német katonával ment az utcán. A karján nyilas karszalag, a nyakában pedig géppisztoly volt. Baráth Jánossal 1944. december 28-án találkoztam. Erre pontosan emlékszem, mert ekkor szedtek össze bennünket és vittek Leányfalura árkot ásni …”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

A bírósági eljárás

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

13

Huszonötödik tárgyalási nap

Március 6

Újabb koronatanú kihallgatásával kezdődik a tárgyalás. A nyilasház házfelügyelője, Breyer Józsefné (szül.: 1903) 1944 végéig volt a Thököly út 80-ban. Tapintani lehet a csendet a tárgyalóteremben, amikor az idősebb asszony beszélni kezd.

„Breyerné: A mi W. C.-nk a mosókonyha mellett volt, így igen gyakran mentem el a mosókonyha előtt. Előfordult, hogy éppen éjjel kellett lemenni a gyerekekkel és ilyenkor mindig nyitva volt a mosókonyha ajtaja. Egyszer például láttam, hogy ott állt egy magas férfi, egy fogoly és úgy verték, hogy a hátáról csurgott a vér. Máskor meg már holttestek is voltak ott, az élőket meg verték. Ismertem a Textiliana Szövőgyár portását, azt is behozták, s láttam, hogyan ütötték fejét a falba, el is ájult. Rotter Lórándné velem lakott; a fáskamránk a kazánház mellett volt, s mivel nem mertem egyedül lemenni, mindig jött Rotterné is. Mindig volt a falhoz állítva egy csomó ember és gyakran láttam, amint lövöldöztek rájuk.”

Breyerné -— aki szinte mindenkit személy szerint ismert a nyilasházban — a fényképalbumból kiválasztja Kálmán Lászlót, Bükkös Györgyöt, Németh Lajost, Baráth Kálmánt (ez aztán tudott verekedni — mondja), Baráth Jánost, Monostorit, Kröszl Vilmost, Füredi Pált, Erős Jánost („aki úgy verte az embereket, mint a répát”), majd közli, hogy három Kovács volt, s az itt levő Kovács István és Kovács János is tagja volt a fegyveres csoportnak.

A vádlottak egymás után felállnak, s többen közlik, hogy emlékeznek Breyernére, a házfelügyelőre.

„Breyerné: December 8-án lejöttek a nyilasak a lakásomba, Bükkös, az egyik Vigh fiú és Kálmán László jöttek és a férjemet lerugdalták a pincébe.

Bükkös (felszólításra): Így történt …

Breyerné (sírva, szaggatottan, újabb és újabb emlékeket felidézve beszél): Hátravitték a kazánházba, ahonnan azelőtt a kávéházat fűtötték. Amikor vitték a lépcsőn, azt kiabálták, hogy »rohadt kommunista, most kivégzünk …« A férjemet összevissza verték. December 8-tól 13-ig volt a pincében, Dénes Ignáccal együtt. Férjemet azzal gyanúsították, hogy aláaknázta a házat. Én mondtam Szlobodának, hogy ha ezt tette volna, akkor mi is felrobbanunk, és akkor Szloboda megígérte, hogy szól Szelepcsényinek. Aztán így kiengedték … Egyszer Szelepcsényi felhívott és azt mondta, hogy intézkedjek, mert el van dugulva a W. C. és a mosókonyha lefolyója. Amikor lementem, a mosókonyhában vastagon volt a vér, ezért dugult el a lefolyó. Kijött egy szerelő, aki nem akarta megcsinálni, mire azt mondták neki, hogy ha nem csinálja meg, lelövik … A férjemet december 13-án engedték ki a pincéből, és akkor lejött Szelepcsényi és azt mondta, hogy akkor engedik csak el a férjemet, ha azt mondja, hogy semmit nem látott, semmit nem hallott, és 24 órán belül el kell költöznünk a lakásból. Én akkor kerestem lakást az István úton. De a férjem nem oda jött, hanem Derdák Józsefnél bújt meg … Emlékszem, hogy Hollósné sokszor megjelent a Thököly út 80-ban egy szatyorral és ilyenkor Hollós lehozott egy csomó aranyat, amit az asszony a szatyorban elvitt. Január 15-én, amikor lementünk a pincébe, sötét volt és ráléptem valami puhára … Három halott volt ott. Kint az udvaron is feküdt egy sarokban még egy másik is, le volt takarva egy dunyhával …”

Breyerné hátrafordul, újra megnézi a vádlottakat. Ismét kijelenti, hogy mindegyik vádlottat ismeri, hiszen két hónapig állandóan ott járkáltak a lakása ajtaja előtt, a hálótermekben pedig sorban álltak az ágyak, és mindegyiknek a neve oda volt írva.

„Breyerné (rámutat Erősre): Ő fojtott meg egy gyereket a pincében! … Ezt Szloboda mondta nekem. Az történt ugyanis, hogy reggel lementem a pincébe fáért és hallottam, hogy egy gyerek nagyon sír. Mindössze 4—5 éves lehetett, éhes volt. Akkor a kislányommal küldtem neki zsíros kenyeret. Szloboda dühösen rákiabált, hogy ez többé ne forduljon elő. Később mondta, hogy nincs is már szüksége ennivalóra, mert Erős megfojtotta …”

Baráth Kálmán pózoló gesztusok közepette engedélyt kér, hogy szembesítsék a tanúval: látta-e őt december elején a nyilasházban? A szembesítés megtörténik és a volt házfelügyelő a szemébe mondja, hogy két hónapon keresztül naponta többször is látta bejönni, kimenni, kegyetlenkedni, embereket megkínozni.

„Baráth (már nem tud mit mondani): Hogyan bizonyítsam be az ártatlanságomat, ha a védőm nem csinál semmit?!

Védő: Olyan tanúkat is felderítettem és közöltem védencemmel a nevüket, akiknek ő nem is tudta a nevét. Így volt?

Baráth: Igaz, ez így volt …

Elnök: Közlöm, hogy a Baráth Kálmán védője által bejelentett tanúkat a bíróság megidézte.”

A következő tanú Derdák József (szül.: 1901), aki a Stefánia út 51-ben, a Jarosch-villában volt házfelügyelő. Elmondja, hogy ismerte Breyeréket, mindennap találkoztak. Amikor Breyert kiengedték a nyilasok, ő vette magához és elrejtette. Látta, hogy milyen rettenetesen meg volt kínozva. Tudja, hogy a Jarosch villából vitték el dr. Frankl orvost, akit a zuglói nyilasház pincéjében meggyilkoltak …

Gáldi Gábor (szül.: 1909) közli, hogy a vádlottak közül Kálmán Lászlót ismeri. Gáldi 1945 január elején álnéven bujkált a Nürnberg utca 49-ben, a II. emeleten lakott a feleségével, anyósával, nagybátyjával és egyéves kisgyerekével, amikor négy árpádsávos karszalagos nyilas rájuk tört.

„Gáldi: Emlékezetem szerint a vezetőjük egy Pintér nevezetű volt, akit behívtam a másik szobába és meg akartam győzni, hogy téves az állítása, nem hamisak a, papírjaink. Egy arany Doxa-órát és 4 ezer pengőt adtam neki. Így sikerült elérnem, hogy elfogadták a papírokat. Ezután otthagytak és eltávoztak. Mind a négy nyilasnál géppisztoly volt. Kálmán László is benn volt a lakásomban, civilben, karszalaggal, fegyverrel, géppisztollyal.

Kálmán (felszólításra): Valóban ott voltam, de ez még december 19—20-a táján lehetett. Pintér, Malmos, egy BESZKÁRT-os megkértek, menjek velük és bementünk a lakásba, de én leültem egy fotelba, Pintér pedig egy másik szobába ment a tanúval, és addig én a kisgyerekkel játszottam. Én csak azért mentem, mert nekem azt mondták, hogy menjek velük. Amikor Pintér és a tanú kijöttek a szobából, én felálltam és ő megnézte a kabátom fazonját. Engem is nagyon megnézett, azt nézte, milyen jelvényem volt.

Gáldi: Határozottan állítom, hogy januárban volt és tényleg ott volt az én egyéves kisfiam és valamelyik nyilas játszott vele, de úgy, hogy a töltött fegyverrel a kisfiam loknis haját emelgette. Ez borzalmas látvány volt, de nem tudom, melyik csinálta ezt …

Kálmán: 1945 januárjában, amikor már az oroszok bejöttek, a tanú bejött abba a házba két orosz katonával, ahol én laktam és elvittek a szovjet parancsnokságra, mint nyilast. De nekem volt egy igazolásom, egy zsidó orvostól, hogy december közepétől január közepéig tüdőgyulladással kezeltek. Én ezzel igazoltam magam, hogy nem voltam nyilas! A tanú különben hazudik!”

A tanácsvezető újból rendre inti Kálmán Lászlót.

Özv. Cséplő Lajosné (szül.: 1900) tanú a Thököly úti zsidó imaház melletti házban volt házfelügyelő.

„Özv. Cséplőné: Egyik nap éjfélkor nagy zajra, trappolásra ébredtünk. A férjem kiment és látta, hogy a szuterénből már jönnek fel az emberek, vagyis a nyilasok és rájuk szólt, hogy mit csinálnak itt és ekkor két lövést adtak le az uramra. Másnap az uram átment megnézni, mit csináltak éjjel a zsidó imaházban és látta, hogy ott fekszenek a halottak … Láttuk, hogy a holttesteket lovas kocsikra rakták, és úgy vitték el … Ruha nem volt rajtuk, de alsóruha az igen.”

Buck Margit (szül.: 1908) tanú a zsidó imaházban, mint üldözött bujkált sokadmagával.

„Buck: Egyszer összekötöztek vagy harmincunkat és elvittek minket a Thököly úti nyilasházba. Hajnali 4 óráig tartottak ott bennünket. Engem is megvertek, majd odajött egy személy és azt mondta, hogy át kell vinni valamennyit a gettóba. Így kerültem én oda …”

Glázer Edéné (szül.: 1905) tanú a Thököly út 84-ben volt házfelügyelő.

„Glázerné: Láttam egy alkalommal, hogy a nyilasházzal szembeni oldalon ment két fiatalember. Amikor a nyilasőrség meglátta őket, rájuk kiáltottak. Az egyiket elfogták, ott mindjárt agyba-főbe verték, a másik elszaladt és őt távolabb lőtték agyon a nyilasok. Hogy kik, arra már nem emlékszem … December 25-én kora reggel mentem ki az utcára és döbbenten láttam, hogy a Stefánia úti padokon halott emberek ülnek, a dér már belepte őket. Gyerekek, nők is voltak közöttük. A mai Szófia Étterem kapujában pedig 30—40 személy volt egymásra dobálva. Mind agyon voltak lőve!”

Dienes Gyula (szül.: 1905) volt vezérkari tiszt a következő tanú. 1945-ben háborús bűntettek miatt életfogytiglani kényszermunkára ítélte a népbíróság, de 15 év múltán szabadult. Rá hivatkozott Sándor Alajos, mint mentő tanúra.

„Dienes Gyula: Sándor Alajos személyére nem emlékszem, de a nevére igen … Ahogy nézem ezt a fényképet, tényleg ő az. Egyszer október 20-a körül jött Kepele német őrnagy, aki közölte, hogy egy megbízható nyilascsoportot kell összeállítani. Ezt a csoportot egy Varga Károly nevezetű nyilas összekötő vezette, s ennek a tagja volt Sándor Alajos is. A nyilas rendszer szempontjából a csoport tagjai nagyon megbízható emberekből álltak … A Várban, a Fortuna utcában volt a vezérkari főnökség 6-os osztályának a székhelye. Én december 10-én kaptam utasítást, hogy a VKF/6-os osztály egy részlegével jelentkezzem Bakonygyepün. Le is mentünk, de egy csoport még Pesten maradt. De aztán jöttek ezek is utánunk és határozottan állítom, hogy december 25 és január 10 között a VKF/6. osztályának már egyáltalán nem volt csoportja a Várban, tehát Sándor Alajos ennél az osztálynál nem lehetett. Hogy a nyilascsoporttal és vele mi történt, azt nem tudom.”

Ezután Kelemen Lukácsot (szül.: 1911) hallgatják ki, aki 1944-ben a zuglói rendőrségnél, a Bosnyák téren teljesített szolgálatot. Tanúvallomást tesz, hogy többször kaptak bejelentést és akkor elvittek egy-egy zsidó családot. Egy esetben utasítást kapott, hogy menjen ki a Mogyoródi út és Egressy út közötti rétre, ott hat személy fekszik lelőve és vigyázzon rájuk hajnalig. Látta, hogy a holttestek hason feküdtek, valamennyit tarkón lőtték.

Csukai Lajos (szül.: 1893) tanú a Baráth család ismerőse.

„Csukai: A fiatal Baráth fiút 1945. január 5-én vagy 6-án láttam, amikor német egyenruhában hazajött a délutáni órákban. Én voltam a légóparancsnok, s nekem szóltak, hogy a Baráth János hazajött. Akkor közöltem vele, hogy ott a házban nem tartózkodhat német egyenruhában. Valaki felöltöztette civilbe. A német egyenruhát pedig az én fáskamrámba dobták be. Én meg fogtam ezt a ruhát és a közös W. C. tetejére dobtam fel.

Baráth János (kérdésre): Nem 5-én, hanem 2-án mentem haza. A frontról szöktem meg. Igaz, hogy átöltöztem, de aztán lementem a légópincébe, és ott tartózkodtam a szovjetek bejöveteléig.

Csukai: Ez nem igaz kérem! Baráth János a felszabaduláskor nem volt ott, csak a családja … Én állandóan ott tartózkodtam a légópincében, csak tudnék róla, nem? Én itt az igazat akarom mondani: a Baráth fiúk október 15-e után tűntek el a házból, néhányszor hazalátogattak, majd január 5-én láttam a kisebbiket — német egyenruhában —, de aztán elment ő is.

Elnök (tanúhoz): Látta Baráth Kálmánt valaha katona egyenruhában?

Csukai: Soha! Nem láttam Baráth Kálmánt soha magyar katonaruhában.”

Huszonhatodik tárgyalási nap

Március 7

Ezen a napon elsősorban olyan tanúkat hallgatnak ki, akik csak néhány részlet vonatkozásában tudnak vallomást tenni.

Lengyel Jenőné (szül.: 1896) tanú elmondja, hogy a férjét a zuglói nyilasházba vitték be. Ő utána ment, de nem engedték be, noha ő keresztény volt. Akkor látta, hogy sok embert feltartott kézzel hoznak fel a pincéből — csurgott a vér az arcukról. Az utcán egy autó várakozott, s Lengyelné megkérdezte az őrt, hová viszik a foglyokat, de az nem mondta meg. Szemtanúja volt viszont annak az esetnek, amikor a házukból a nyilasok egy Hacker nevezetű férfit az apjával együtt elhurcoltak, s hallott róla, hogy ki is végezték őket. A korabeli fényképekről Hortobágyi Lászlót, Kraut Józsefet ismeri fel, mint akik ott voltak férje elhurcolásakor.

Németh Józsefné (szül.: 1922) tanú kisgyerek kora óta ismeri Kröszl Vilmost.

„Némethné: 1944. október 15-e után sokszor láttam Kröszl Vilmost fekete egyenruhában, nyilaskarszalaggal és fegyveresen. A tevékenységéről azonban semmit nem tudok, illetve Gelencsértől, a púpos nyilastól hallottam, akinél én alkalmazásban voltam, hogy Kröszl körzetvezető lett. Gelencsér mondta, hogy Kröszlék megtisztították a környéket a zsidóktól.”

A tanú még elmondja, hogyan hurcolták el a szomszédban lakó Csutorás nevű férfit és annak házastársát a nyilasok, valamint az egyik Illés gyereket, egy 13—14 éves fiút. Meghurcolásában maga Kröszl Vilmos is részt vett.

Kröszl elismeri, hogy ott volt.

Nyíri Gábor (szül.: 1902) tanú Szőke Antal mostohaapja. A tanú arra nem tud választ adni, hogy Szőke mikor lett nyilas, mert csak időnként járt haza édesanyját meglátogatni, de 1944 novemberében egy rövid ideig náluk lakott. Nyíri Gábor közli, hogy a műhelyében 1944 végén egy Spiegel nevű mérnök bujkált, egy Somos György nevű személlyel együtt. „Szőke és a barátja, egy Mészáros nevű (a tizenegyedrendű vádlott) elvitték Somost, de hogy mi lett vele, azt nem tudja.”

„Dr. Sárosi József (szül.: 1919) tanú: Feleségem családját, akik a Stefánia út és a Rövid utca sarkán laktak, szintén elhurcolták december végén. A feleségem nagynénje német nő volt és 17 embert bújtatott, akik közül azonban senki nem maradt életben, mert rájuk törtek a zuglói nyilasok. Január 2-án vagy 3-án a nagynénémet is elvitték. Pontosabban: a ház előtt lőtték agyon. Az történt ugyanis, hogy a nagynéném élete fejében értékeket és pénzt ígért a nyilasoknak, amit azok el is vettek, de amikor mégis elvitték, a néni kiabálni kezdett és akkor lőtték agyon.”

Szabó Károlyné (szül.: 1898) tanú: 1944 szilveszterén költözött a Thököly út 83-ba, a zsidó imaház szuterén helyiségébe, a lakáshivatal ott utalt ki számára lakást.

„Szabóné: Beköltözésünk előtt takarítani kezdtem a lakást, mert nagyon sok volt a szemét. Sötét volt, viaszból csináltunk gyertyát, akkor láttuk, hogy a fal körös-körül csupa vér és a padlón is bele van száradva a szemétbe a vér. Takarítás közben egy csomó hajat is találtunk. Ekkor szaladtam Cséplőnéhez, a gondnok feleségéhez, hogy mi ez? Mire ő azt mondta, hogy elfelejtette mondani, hogy ez volt a halálkamra.

Bükkös (felszólításra): Valóban, ebben a szobában is voltak kivégzések.

Tihanyi Géza (szül.: 1912) tanú: 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után egyik este, amikor hazajöttem a munkából, Beck András anyósa közölte velem, hogy elvitték a vejét és a lányát … Másnap én bementem a nyilasházba, ahol két személyt találtam egy helyiségben: egy púpost és egy repülős egyenruhás fiatal férfit. Közöltem velük, hogy kit keresek, mire rám ordítottak, hogy zsidópártoló vagyok. Mondtam, hogy Beckék nem is zsidók, de elzavartak. Négy nap múlva egy katona hozta haza Becket és feleségét. Rettenetes állapotban voltak mind a ketten. Beckné mutatta a feleségemnek a testét, a mellét, amely tele volt nyílt sebekkel. Mesélték, hogy a nyilasház pincéjében tartották fogva őket, ahol más foglyokkal együtt verték mindkettőjüket … Olyan 10—12 éves kislányok is voltak közöttük, akiket a nyilasok ott a szemük láttára erőszakoltak meg. Amikor a felszabadulás után a Vigh testvérek tárgyalása volt, Beckné megkérdezte az egyik Vigh fiút, mi lett ezeknek a kislányoknak a sorsa. Azt válaszolta, hogy egy nagyobb csoporttal őket is kivitték a Rákos-patakhoz, de futni engedték őket, és futás közben egy géppisztolysorozattal lelőtték mind a kettőt.”

Huszonhetedik tárgyalási nap

Március 8

Folytatódik a tanúkihallgatás, özv. Grósz Istvánná (szül.: 1898) a per egyik újabb felderített koronatanúja, aki — a nyilas banditák több lövése ellenére — életben maradt. Megtört, még most is szenved az emlékektől. Elmondja, hogy 1944 novemberében a Hajcsár úton lakott. December 27-én őt, a fivérét, Erich Jenőt, a lányát és kis unokáit a Thököly úti nyilasházba hurcolták. Három kisgyerek volt velük, a legidősebb is csak 13 éves. A nyilasházban először kihallgatták őket, majd még az éjszaka folyamán az Erzsébet-híd mellé hurcolták a családot.

„Özv. Grószné: Ahogy a hídhoz értünk, a nyilasok végigvágtak rajtunk a puskatussal, hogy a vér is kicsordult a testünkből. Az alsó rakparton állítottak fel bennünket. Akkor én az egyik kezemmel megragadtam a lányomat, a másikkal az egyik kis unokámat és éreztem, hogy belénk lőnek. Ágyékba kaptam a lövést … Olyan ájulásforma vett erőt rajtam. Arra tértem magamhoz, hogy valaki húz a földön és belelök a vízbe. Még annyit éreztem, hogy valami a fejemre esik, aztán csak egy kanálisban tértem magamhoz. Egy ember nézett rám. Én könyörögtem neki, hogy húzzon ki. Ez az ember jóindulatú volt az irányomban és felhúzott. Csupa vér és víz voltam és csak arra gondoltam, hogy megmenekültem. Odajött egy nő és egy másik férfi is és azok is azt mondták, hogy megmenekültem. Hat lövést kaptam a testembe. A kanális, ahonnan kihúztak, egy lefolyó volt a Dunába … Aztán a nő és a férfi elmentek, majd jött egy tűzoltó, de az egyenruha látásától megint elájultam. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam kiegyenesedni a lövések miatt. A Wesselényi utcai iskolában tértem magamhoz. Az kórház volt akkor, ahol megoperáltak. Azt is meg kell mondanom, hogy az egyik kis unokámat a Thököly út 80-ban, a szemem láttára úgy a falhoz vágták, hogy szegénykémnek kiloccsant az agyveleje. (A tanú rogyadozik, látható rajta a rosszullét, de nagy erőfeszítéssel folytatja.) Azt mondták ott a nyilasok, hogy kár lenne a golyóért. Fivéremet, a lányomat és a másik két kis unokámat is kivégezték … Drága kicsi gyermekeim! … (Zokog, patakzik a könnye. A teremben ketten is rosszul lesznek.)”

Győri Illés György (szül.: 1930) tanú szülei — illegális kommunisták — kénytelenek voltak a Cinkotai utca 79. számú lakásból elbujdosni, s őt, aki akkor 14 éves volt, egy családra bízni.

„Győri: En azonban megszöktem a családtól, visszamentem a lakásba, mégpedig azért, hogy összeszedjem a környékbeli fiúkat. Az volt az elképzelésem, gyerekfejjel, hogy szerzünk kézigránátot és rajtaütünk a nyilasokon, aztán szépen átszökünk a szovjet csapatokhoz … Mint afféle tapasztalatlan gyerekek, nem értettük a konspiráció szabályait és így beszerveztük Kröszl Jánost — Kröszl Vilmos unokaöccsét is —, meg még két szökött katonát, valamint Csapó Sándort és egy Düre nevű fiatalembert. Csapó, Düre és Kröszl nyilasok voltak, de mi ezt nem tudtuk akkor … Egyik este Hackfeller Pállal voltam együtt az elhagyott lakásban — mindig az ablakon közlekedtünk —, amikor bemászott Kröszl János. Egy perc múlva azonban zörögtek az ajtón. Kilestünk és láttuk, hogy géppisztolyos nyilasok vannak ott. Szétlőtték az ajtót és ránk rontottak. Az egyik nyilas fojtogatni kezdett, aztán ott a helyszínen agyba-főbe vertek, de Kröszl Jánost nem bántották. Ekkor tudtuk meg, hogy ő buktatott le bennünket. A verés után felraktak egy kocsira és bevittek bennünket a Thököly úti nyilasházba. Emlékszem, ahogy egymásnak kiáltoztak név szerint. Határozottan emlékszem a Kraut névre és Kröszl Vilmos nevére … Őt különben fényképről is felismertem. Öten voltunk olyanok, akiket ott tartottak a nyilasházban; Hackefellert, engem, a két szökött katonát — a nevükre már nem emlékszem — és Nagy Gyulát. Nagyon megkínoztak a kihallgatás során … Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy én a felszabadulás után nagyon kerestem Kröszl Vilmost, de a nyomozásom mindig eredménytelen maradt …”

A tanút szembesítik Kraut Józseffel, aki elismeri, hogy valóban ott volt a letartóztatáskor, sőt a lakásból sok holmit el is vittek Kröszl lakására.

„Győri: Kröszl mielőtt nagyon megvert volna, ezt mondta nekem: »Idenézz, most így jelentkezel, hogy alázatosan kerék egy hungarista pofont, éljen Szálasi!« És akkor úgy megvert, hogy el is ájultam. Egyébként mások is ütöttek, főleg a fejemet, annyira, hogy a felszabadulás után műtétet kellett végrehajtani … Négy napig voltam a nyilasházban, mint fogoly. Ezalatt a pincében állandóan cserélődtek a foglyok. Minket nagyon megkínoztak! Már akkor sejtettük, hogy a pincében megfordult 100—150 embert tulajdonképpen nem a gettóba, hanem kivégezni viszik. A négy nap alatt egyszer kaptam enni, de a társaim egyszer sem. A negyedik nap délutánján átvittek bennünket a Vigyázó Ferenc utcába és ott ért a felszabadulás …”

Holczer Béláné (szül.: 1905) tanú megrázó szavait döbbent csendben hallgatják a jelenlevők. Elmondja, hogy a Thököly út 83. szám alatti zsidó imaházban takarításért kapott egy szobát gyerekével és idős édesapjával. A nyilasok gyakran jártak oda, és mindig elvittek valakit.

„Holczerné (sírva): Ott volt a sógornőm is, négy hónapos kisgyerekével. December 24-én csaptak le ránk a nyilasok ismét, akkor az én gyerekemet elrabolták tőlem, engem pedig az Óbudai Téglagyárba vittek. Elrabolt gyerekemet sirattam, mert ő volt az, aki az életem tartalmát jelentette … Gyerekemet a zuglói nyilasházba vitték … Miközben hurcoltak bennünket, valaki odalépett hozzám és azt mondta, hogy lépjek ki a sötétben. Először spiclinek gondoltam, de aztán egy sarkon hirtelen meghúzódtam … Mentem vissza a zuglói nyilasházba, de ott elkergettek. Idős édesapám ottmaradt az imaházban, és nekem nem akart senki semmit mondani … Akkor én eszeveszetten megint menni akartam a nyilasházba, a gyerekem után, de a jó emberek lefogtak. Én elvesztettem az eszméletemet és egy lakásban tértem magamhoz. Onnan nem engedtek el. Én mindig csak a Gyurikám után kiáltoztam, mert rettenetesen sajgott a szívem, az én drága fiam után … Ebben a lakásban ért a felszabadulás … Nem tudom önöknek kifejezni azt a nagy fájdalmat, amit én most is átérzek, mert ez a seb soha nem fog begyógyulni … A felszabadulás után Cséplőné, a házfelügyelő mondta, hogy látta az én drága gyerekemet egy bombatölcsérben feküdni, agyonlőtték a Thököly úti nyilasházban. Át is adott nekem egy darabka ruhát emlékül … Tessék megnézni a fényképet … most lenne szép nagy fiú. A testvérem szerezte ezt a fényképet, amelyet itt átadok a tisztelt bíróságnak. Ott van az én drága gyerekem a bombatölcsérben, ráismerek a kis kabátjáról, amit utoljára ráadtam.”

A tanú zokogva átnyújtja a bíróságnak a fényképet, amelyen gyereke holtan fekszik egy Stefánia úti bombatölcsérben.

A 19 bandita csak sunyit a pádon a fegyőrök mellett.

Popper Árpádné (szül.: 1917) tanú a Thököly úti imaházban bujkált családjával, köztük másfél éves kisgyerekével. 1944 novemberében azonban valaki feljelentette őket, s elvitték kisgyerekével együtt az Óbudai Téglagyárba. Nővérének a fia — a tanú a már kihallgatott Holczerné testvére — a nyilasok kezétől halt meg.

„Popperné: Én a drága nővérem előtt 22 éven át eltitkoltam, hogy a fiának a szemét kiszúrták és csak aztán lőtték tarkón a nyilasok. Ezt onnan tudom, hogy 1945. január 18-án, egy nappal a felszabadulásunk után, elmentem a Thököly út 83-ba, amikor odajött egy elvtárs és átadott nekem egy filmtekercset. Azt követően én azt előhívattam és itt vannak a fényképek … Itt a bombatölcsér … Ez a fiatalember Holczer György, a testvérem fia … Tessék nézni, a szeme ki van szúrva … Ezt egyébként mások is megerősítették …”

Koós Emilné (szül.: 1920) Kőműves Teréz tanú Kálmán László elvált felesége, akit 1945-ben háborús bűntettekért háromévi börtönbüntetésre ítéltek.

Figyelmeztetik az igazmondás törvényes kötelezettségére, de felhívják a figyelmét, hogy a saját magát terhelő tényekről nem köteles nyilatkozni. Koósné elmondja, hogy Kálmán Lászlóval 1944 novemberében ismerkedett meg.

„Koósné: A Thököly út 80-ban volt egy fűszer-csemegeüzlet, ahol én mint kiszolgáló dolgoztam, amikor egyszer bejött Pintér László és egy barátja. Én mondtam Pintérnek, hogy tetszik nekem az ő barátja és Kálmán Lászlót be is mutatta a kérésemre. Aznap este randevút beszéltünk meg a Hungária Étteremben. Itt beszélgettünk és vacsorázás közben mondtam Kálmán Lászlónak, hogy nincs hol laknom, mire ő azt válaszolta, szóljak Pintérnek, majd az elintézi. Pintér 2—3 nap múlva oda is költöztetett a Nürnberg utca 43-ba, ahol Kálmán László is lakott …”

Kálmán arca — miközben a tanú vallomását hallgatja — újra és újra összerándul, nem tetszik neki a vallomás, noha volt felesége szavain érezni, hogy védeni akarja. De az ismerkedés helyét illetően már elszólta magát — Kálmán ugyanis azt mondta, hogy az Emkében szórakozás közben ismerkedtek össze. A tanú szerint a Thököly út 80-ba nagyon sok foglyot kísértek be a nyilasok, az udvaron megfosztották őket értékeiktől, ruházatuktól és „az hírlett”, hagy megölték őket …

„Koósné: Ezt azonban én saját magam nem láttam, de onnan tudom, hogy az üzletben mondták a nyilasok, akik bejárkáltak. Abban biztos vagyok, hogy Kálmán László nem volt nyilas. Neki nemzetőr karszalagja volt. (Kálmán arca felderül.) Én Kálmán Lászlót ugyan nem láttam fegyverrel, de azt tudom, hogy sokszor elment hazulról és mindig azt mondta, hogy a barátaihoz megy. De az is előfordult, hogy este elmentek a Pintérrel és csak hajnalban jöttek meg …

Kálmán (közbekiált): Nem igaz!

Koósné: Nem igaz? Hátha nem igaz, akkor megmondom, hogy láttam őt fegyverrel! (A bírósághoz.) Mindig szemrehányást is tettem neki, hogy miért hagy egyedül otthon, de ilyenkor azt válaszolta, hogy szolgálatba megy … Én azt mondtam, hogy biztos szórakozni jár a nőkhöz.

Kálmán (felszólításra): Nem igaz! Én ha a Pintérrel elmentem, legfeljebb egy fél órára mentem le egy fröccsre, egyébként mindig otthon voltam.

Elnök: Mit tud arról, hogy volt-e beteg Kálmán László 1944. október 15-e után?

Koósné: Én erről semmit nem tudok … Pedig együtt éltem vele a Nürnberg utca 43-ban, és ha beteg lett volna, azt nekem tudnom kellett volna.

Kálmán: Én december 17-től tüdőgyulladásban feküdtem három hétig és állandóan otthon voltam.

Koósné (dühösen): Nem igaz! Nem volt tüdőgyulladása … Amíg én ott voltam a fűszerüzletben, többször láttam, hogy Kálmán bement a Thököly út 80-ba, a nyilasházba.

Kálmán: Nem igaz! Soha nem voltam ott.

Koósné: Karácsony után 1—2 nappal Kálmán László eltűnt a lakásunkról, egyetlen szóval sem említette, hová megy és körülbelül két hétig nem láttam őt, majd az oroszok bejövetele előtt egy napon megjelent ismét a lakásunkon, a légópincében. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a városban volt és nem tudott a harcok miatt visszajönni.

Én e két hét alatt rengeteget sírtam. Ideges voltam, mert nem tudtam elképzelni, mi van vele.”

Szembesítés következik.

„Kálmán: Hazugság! Én karácsonytól kezdve otthon voltam állandóan Kőműves Terézzel, mint élettársammal. Ott éltem és sehová el nem mozdultam. Nem igaz az sem, hogy a fűszerüzletben ismerkedtem meg vele, hanem az Emkében. Én otthon mindig, gramofonoztam, én december 5—18-ig tüdőgyulladásban feküdtem …

Elnök: Az előbb 17-et mondott …

Kálmán: Visszavonom! December 5-től és aztán mindig otthon voltam.

Koósné: Változatlanul fenntartom vallomásomat! Úgy történt, ahogy elmondtam. Ha igaz az, hogy Kálmán László az oroszok bejöveteléig nem hagyta el hosszú ideig a házat, akkor mondja el nekem azt, hogy mi történt velem december 29-re virradó éjszaka. Ha ő valóban jelen volt akkor, ezt meg kell tudja mondani nekem!”

Figyelemre méltó epizód következik. A tanú eltérően korábbi magatartásától, amikor védeni próbálta Kálmánt, most már mérges, hogy kétségbe vonja szavait. Kálmán László tíz percig is gondolkozik, aztán a következőket mondja:

„Kálmán: Nem tudom, Kőműves Teréz mire gondol. Én semmi különösre nem emlékszem azon kívül, hogy harcizaj volt és belövések voltak.

Koósné: Kérem, nekem nagyon kínos erről beszélni, de az igazság érdekében elmondom, hogy mi történt velem a pincében, ahol ő akkor nem volt jelen … December 28-án mentem le a pincébe. Akkor már Kálmán László nem volt otthon, eltűnt. A ház lakói mind lent voltak. December 29-én hajnalban megjelent 12 német katona és minket, fiatalabb nőket megerőszakoltak. Rajtam nagyon sok német katona ment keresztül, borzalmas állapotban voltam. Amikor az oroszok bejöttek, orvoshoz mentem, aki megállapította, hogy vérbajt kaptam. Ezután hónapokon keresztül kezeltek engem vérbajjal, amíg egészséges nem lettem … Engem 1945-ben a bíróság elé állítottak, mert feljelentettem egy zsidó nőt, akit el is hurcoltak. Először 15 évre ítéltek, de aztán ezt három évre csökkentették és kijöttem a börtönből. Akkor kértem Kálmánt, hogy állítsuk vissza a házasságunkat, de ő már nem volt hajlandó. Azt mondta, megismerkedett valakivel …

Kálmán: Én erről nem tudtam. Fenntartom a vallomásomat, hogy december 28-tól egészen az orosz csapatok bevonulásáig Kőműves Terézzel voltam a pincében. Kijelentem, hogy a németek részéről semmi ilyen erőszakoskodás nem történt, ez gyalázatos rágalom.

Koósné: En őszintén megmondom a tisztelt bíróságnak, hogy a kihallgatásom elején sajnáltam Kálmán Lászlót, de most hogy látom, milyen konokul viselkedik a bírósággal szemben, kénytelen voltam ezt az esetet is elmondani. De tetszik látni, Kálmán még így sem akar emlékezni. Engem egészen megdöbbent ez az egész …”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!