(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

A német birodalmi gyűlésben 1939. október 6-án tartott beszédében Hitler többször is utalt azokra a célokra és feladatokra, amelyeket a német birodalom a megszállása alá került lengyel területekre vonatkozóan maga elé tűzött. „A legfontosabb feladat azonban — mondotta — a néprajzi viszonyok új rendezése, vagyis a nemzetiségek áttelepítése oly módon, hogy a folyamat lezáródásakor a jelenleginél jobb választóvonalakat nyerjünk.” Mindjárt hozzátette: „Ebben az értelemben azonban nemcsak erre a területre korlátozott, hanem sokkal nagyobb kihatású kérdésről van szó. Egész Kelet- és Délkelet-Európa tele van a német népiség fenn nem tartható töredékeivel. Éppen ezekben van egyik alapja és oka a folytonos államközi zavaroknak. A nemzetiségi elv és a faji gondolat korában utópisztikus volna azt hinni, hogy ezeket, akik egy nagy értékű néphez tartoznak, minden további nélkül asszimilálhatják. Az európai élet messzetekintő rendezésének feladatai közé tartozik ezért, hogy itt áttelepítésekre kerüljön sor, s ily módon az európai konfliktusok okainak legalább egy része kiküszöbölhető legyen.” A jobb népiségi választóvonalak kialakításának kérdésére beszéde során még egyszer visszatért, a következőképpen fogalmazva meg a feladatot: „Az egész élettér nemzetiségek szerinti rendezése, azaz: megoldása azon kisebbségi kérdéseknek, amelyek nem csupán ezt a területet érintik, hanem azon túl szinte valamennyi dél- és délkelet-európai államra vonatkoznak.”¹ Az áttelepítési program végrehajtásának legfőbb irányításával Hitler az SS birodalmi vezérét, Himmlert bízta meg, kinevezve őt október 7-én a német népiség megerősítésének birodalmi biztosává.²

A Deutsches Auslandsinstitut igazgatója, dr. Richard Csaki, már a hitleri áttelepítési program meghirdetésének másnapján Budapestre utazott, hogy a kérdésről Baschékkal tárgyaljon. A magyarországi német népcsoport-vezetőség az áttelepülés ellen foglalt állást, s azt a következő két érvvel támasztotta alá: 1. A dunántúli német településterület igen közel fekszik a német birodalmi zárt német néptalajhoz, s földvásárlás valamint belső telepítés révén egyre közelebb is kerül ahhoz; sajátlagos terjeszkedőképessége van épp a legfontosabb hídszerepben: a zárt településű délkeleti svábság és a birodalom között. 2. „A népcsoportok jelentik a legjobb és legkényelmesebb jogcímet egy más állam viszonyaiba való beavatkozásra.”³

A magyarországi német népcsoport vezetősége tehát azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi németség nem egy messzire hullott, s így az idegen környezetben pusztulásra ítélt „népforgács” (Volkssplitter), amelyet csak áttelepítéssel lehet az asszimilálódástól megmenteni, hanem egy terjeszkedőképes, a nagynémet néptömbhöz egyre közelebb kerülő, és a bácskai-bánáti svábság zárt településterületéhez hidat képező, jól meggyökeresedett néptest, amelynek jövője jelenlegi településterületén biztosítható. Nyilvánvalóan nem értett egyet azzal, hogy az államközi konfliktusok legalább e tekintetben való kiküszöbölése érdekében a népcsoportot áttelepítsék; ennél előnyösebbnek ítélte a német hatalmi politika szempontjából, ha a népcsoport ürügyén beavatkozhat az ország ügyeibe. Ez az érvelés világosan mutatja, hogy a népcsoport-vezetőség állásfoglalása a hitleri áttelepítési tervvel szemben nem tekinthető a magyar haza iránti lojalitás megnyilvánulásának; a nyomatékos utalás a dunántúli településterületek közelségére és könnyen kapcsolatba hozhatóságára „a német birodalmi zárt német néptalajjal”, a német irredenta, a hídszerep hangsúlyozása a délkeleti német expanzió vonalába állította be a magyarországi német népcsoport ügyét.

A dunántúli németség tényleges terjeszkedőképességét a hatásos érvelés érdekében a népcsoport-vezetőség nyilvánvalóan eltúlozta dr. Richard Csaki előtt, hiszen egyébként mindig a magyar részről ennek útjába állított korlátokról, sőt a német néptalaj (Volksboden) rovására történő magyar terjeszkedésről panaszkodott; mostani megnyilatkozása mégis arra utal, hogy a harmincas évek közepén „Veszélyben a Dunántúl!” jelszóval megindult magyar vészharangkongatás minden nacionalista túlzása ellenére sem tekinthető teljesen indokolatlannak, s hogy – legalábbis az érintett mintegy 130 német falu tekintetében – volt bizonyos pozitív jelentősége is az ország határvidékein a földszerzést nemzetiségpolitikai ellenőrzés alá helyező 10 640/1939. ME sz. rendeletnek.⁴

Mint a berlini magyar követség 1939. évi összefoglaló politikai jelentéséből is kitűnik, a hitleri áttelepítési politika meghirdetése nemcsak a külföldi népcsoportokban keltett zavart és váltott ki belőlük ellenzést, hanem a német birodalomban is, az NSDAP köreiben: „a párt jó része helytelenítette Hitler elgondolásának megvalósítását, mert abban a külföldi németség ügyének elárulásét látta”.⁵ Azok számára, akik a délkelet-európai országok német népcsoportjaiban hagyományosan a német birodalom előőrseit látták, nem volt meggyőző, hogy a birodalom keleti hódított területei elnémetesítése érdekében feladhatók volnának a délkeleti irányú expanzió e pillérei, s nem tudták megérteni, hogy a „Südostraum” országai kormányainak készségét a német érdekek méltánylására ne lehetne másként biztosítani, mint a konfliktuslehetőséget jelentő német kisebbségek áttelepítésével. Mint a továbbiakban majd konkrét megnyilvánulások formájában is tapasztalhatjuk, a délkelet-európai országok német népcsoportjainak vezetői jelentős német birodalmi erők támogatására is számíthattak, amikor áttelepülés helyett a népiségi harc (Volkstumskampf) megvívására vállalkoztak, s e népcsoportok történelmi hivatását abban látták, hogy a jelenlegi uralkodó népektől magukhoz ragadják e térségben a hegemóniát.

A követség idézett összefoglaló politikai jelentése ugyanakkor arra is rámutat, hogy a délkelet-európai országok kormányaiban a hitleri áttelepítési terv azt a reményt keltette, hogy megszabadulhatnak német kisebbségeik nem államhű részétől. Horthy Hitlerhez intézett november 3-i levelében nyíltan felvetette, hogy a német kisebbségek hazatelepítése „kitűnő gondolatát” a magyarországi németségre vonatkozólag is érvényesíteni kellene: „Ha ez egyszer végrehajtásra kerül, úgy semmivé válik azoknak az igyekezete, akik a kisebbségi kérdésen keresztül is éket akarnak verni közénk és a német birodalom közé.”⁶ A német Külügyi Hivatal azonban – nem utolsósorban éppen a magyarországi német népcsoport-vezetőséget érzékenyen érintő ellenpropaganda miatt – a német követségeket, valamint a német birodalmi állami és pártszerveket arról tájékoztatta, hogy a délkelet-európai német népcsoportok áttelepítése „nem akut”.⁷

A magyar sajtó sűrűn közölt híranyagot a balti államokból és Dél-Tirolból már megindult áttelepítésről. Az ezekhez fűzött kommentárok nem foghatók fel a hazai németség egyetemes kiűzésére irányulóknak, hiszen a vagyonféltés felkeltését célzó, de a szülőföldhöz való ragaszkodás érzelmeire is hatni kívánó utalásaival maradásra ösztönzött, s csak azok távozásának lehetőségét kívánta, sürgette, akik a magyarsággal összeférhetetlenekké váltak. „A német nemzetiségű magyar állampolgárok idegen pénzen dolgozó felizgatóinak”, az idegen hatalom érdekei szolgálatába szegődött volksbundistáknak, és az általuk befolyásoltaknak szerették volna mielőbb kezükbe adni a batyut, hogy a hazai németség itthon maradó túlnyomó többsége békében élhessen a magyarsággal. Csakhogy a német nemzetiségi öntudatot, a német anyanyelvhez való ragaszkodást, s az ebből fakadó jogos igényeket is többnyire egykönnyen minősítették összeférhetetlenségnek és izgatásnak; úgy képzelték, hogy az áttelepítés választóvíz lesz az öntudatos németek és a magyar érzelműek között, s hogy az itthon maradás egyértelmű lesz ez utóbbiak elmagyarosításával.⁸

A hitleri áttelepítési program és annak magyar visszhangja mindenfelé nagy izgalmat és zavart keltett a német lakosság körében. Basch felkereste a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályát, és kormánynyilatkozatot próbált kieszközölni arról, hogy a magyar kormány nem szándékozik a német kisebbséget kitelepíteni. Ottlik László, az ügyosztály munkatársa Csáky külügyminiszterrel folytatott november 17-én megbeszélést Basch kéréséről. Csáky – bizonyára Horthy Hitlerhez intézett november 3-i levele ismeretében – elutasította a kérést. Arra hivatkozott, hogy egyrészt, az áttelepítést nem a magyar, hanem a német kormány szorgalmazza, másrészt, hogy a német kormány eddig semmiféle konkrét javaslattal vagy felszólítással nem fordult ez ügyben a magyar kormányhoz. Basch szükségesnek látta, hogy legalább a Volksbund adhasson ki e kérdésben megnyugtató nyilatkozatot. Csáky kijelentette: „csak olyan szöveg kiadásához lehetne hozzájárulni, amely olyasvalamit állapítana meg, hogy a kérdés most nem aktuális”.⁹ A Volksbund november 20-án kiadott körlevele végül is azt a megfogalmazást alkalmazta, hogy „a magyarországi svábokat illetően soha nem volt szó áttelepítésről”.¹⁰

A Szociáldemokrata Párt a hitleri áttelepítési program magyarországi hatásától volksbundista és nyilas ellenfeleinek meggyengülését remélte. November folyamán az SZDP központjában már arról tárgyaltak, hogy az előállt helyzetet aktív propagandára kellene kihasználni az ország németlakta területein. A pécsi SZDP végrehajtó bizottsága, Szakasits Árpáddal történt megállapodás alapján, november 22-i ülésén Tolnai József párttitkár úgy fogalmazta meg az elérendő célt, hogy „svábjaink forduljanak szembe a hitleri Németországgal, és minden pángermán izgatót kergessenek ki a községükből”. Bejelentette, hogy az e kérdésről tartandó budapesti értekezletet kerületi értekezletek fogják megelőzni, melyeken Zuschlag Vilmos és Bechtler Péter, a párt nemzetiségi titkárai lesznek az előadók.¹¹

A „német ajkú” szociáldemokraták kerületi értekezleteiről bizonyos képet alkothatunk a december 10-én Pécsett és Bátaszéken tartott értekezletek beszámoló jelentései alapján. Ezekből mindenekelőtt az világlik ki, hogy a részvétel mélyen alatta maradt a várakozásnak, híven tükrözve a párt rendkívül meggyengült pozícióit és nagyfokú elszigeteltségét a hitlerizmus bűvkörébe került németlakta területeken. A pécsi értekezletre meghívott 70 Pécs környéki német szociáldemokrata közül mindössze 7 jelent meg (Nagyárpád, Pécs-bányatelep, Püspöknádasd, Pogány, Pécsudvard, Pécsvárad, Bátaszék képviseletében). Ezek „egyöntetűen jelentették, hogy a Pécs környéki németség kivétel nélkül Hitler-imádó”, s hogy a németlakta vidékeken található kevés számú SZDP-tag inkább maga szorul védelemre, semhogy felszólíthatná a lakosságot: „ha pángermán agitátor megy hozzájuk, azt verjék ki”. Azt azonban lehetségesnek tartották, hogy felvilágosító röplapokat terjesszenek; sürgették is, hogy a párt adjon ki ilyeneket. A Bátaszéken tartott kerületi értekezlet 35 részvevője a viszonylag erősebb helyi SZDP-szervezet ipari munkás tagjaiból állt, akik elsősorban e réteg megtartásáról számolhattak be; a német paraszti lakosságban az SZDP-nek itt sem volt talaja.¹² Zuschlag német nyelvű referátuma mind Pécsett, mind Bátaszéken, a német szegényréteg helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyva, érvelt az áttelepülés ellen. A hazai németség jómódú rétege számára a „mindent újra kell kezdeni” valóban riasztó volt. A hozzászólások mutattak rá – bár nyilvánvalóan erős túlzással hogy a hazai németségnek talán egyharmadára is tehető azok száma, akik érdeklődést mutatnak az áttelepítés iránt, mert földhözjutást, biztos egzisztencia megteremtését remélik általa. E rétegre pedig egyáltalán nem volt érvényes Zuschlag azon megállapítása, hogy a német parancsuralmi rendszer aligha tetszenék nekik, hiszen ezt a réteget szinte teljes egészében megfertőzte a német nemzetiszocialista demagógia, ők voltak a legizgatottabb Hitler-imádók, s ebben az időben a Volksbundnak túlnyomórészt még ez a réteg alkotta fő bázisát. A birtokos parasztság határozottan ellenezte az áttelepülést, de mint a hozzászólók nyomatékosan hangsúlyozták, mintegy fele részében, mások – nyilván túlzó – véleménye szerint a maga egészében, fertőzve volt már hitlerizmussal. Az e réteghez tartozók Pécs környékén „nagyon félnek, illetve tiltakoznak minden visszatelepítési akció ellen, de azért hitleristák, mert azt szeretnék, hogy Hitler jöjjön ide, jobban mondva ezt a területet csatolnák Németországhoz”. Hasonlóan jellemezték a bátaszéki értekezleten e jómódú réteg hitlerista befolyás alatt álló részének mentalitását: „nem visszavándorolni a birodalomba, hanem Hitleré legyen ez a terület”.¹³ A Volksbund maga is ellenezte az áttelepítést, különösen amennyiben túllépné a birtoktalan réteg körét; a magyarországi németség részére szülőföldjén akarta biztosítani a német nemzetiszocializmus érvényesülését.

A küldöttgyűlés jellegű budapesti értekezletnek ezúttal demonstratív tiltakozó nagygyűlés jelleget akartak adni: „a pángermán mozgalom és a kitelepítés terve ellen” hozandó határozatokat a német ajkú szociáldemokraták 8 tagú küldöttsége átnyújtotta volna a belügyminiszternek.¹⁴ Nyilvánvalóan azt remélték, hogy a párt szervező, valamint agitációs és propagandamunkáját, legalábbis a Volksbunddal és a nyilasokkal szemben, a kormány kevésbé ellenezné, sőt esetleg támogatná is. De már az előkészületek időszakában tapasztalniuk kellett, hogy a kormány nem tartja kívánatosnak az áttelepítés elleni demonstrációt. Míg az SZDP a hitleri áttelepítési tervet, akárcsak az egész hitlerizmust, elvileg elutasította, a kormány azt a lehetőséget látta benne, hogy éppen a hitleri Németországgal megegyezve megszabadulhat a hazai németség pángermán irányzatú, illetve annak befolyása alatt álló legaktívabb részétől.

Az SZDP vezetői akceptálták a kormány ellenzését, s így a „német ajkú szociáldemokraták” 1939. december 17-i országos értekezletén a hitleri áttelepítési terv elleni demonstratív tiltakozás elmaradt.¹⁵ Ebben szerepet játszott az is, hogy a kerületi értekezletek tapasztalatai nyomán felismerték: elgondolásuk alapjában hibás. Az áttelepülés ellenzői ugyanis nem feltétlenül antihitleristák, s a veszélyt valójában nem azok a hitleristák jelentik, akik készek elmenni, hanem azok, akik a hitlerizmusnak itt, a hazai földön akarnak érvényt szerezni. Az áttelepítéssel szembeni állásfoglalás és propaganda tehát nem gyengítené, hanem erősítené a Volksbund pozícióit. Mindez a felismerés azonban nem párosult annak felismerésével, hogy a pángermán, hitlerista, német nemzetiszocialista törekvésekkel szemben csak az esetben képes az SZDP hatékonyan fellépni, ha a hazai német nemzetiség problémáit illetően jól átgondolt, részletesen kidolgozott programja van, és azt állíthatja szembe a Volksbund követeléseivel.

A magyarországi nemzetiségi kérdés, s ennek keretében a németség problémája, azon szilárd elvi alapokon nyugvó megközelítését, és a munkásmozgalom ezzel kapcsolatos feladatainak pozitív meghatározását, amelyet a szociáldemokratáknál hiányoltunk, a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának 1940. január 3-i határozatában találhatjuk meg. Az „Utasítások a KMP számára” címet viselő dokumentum állást foglalt a nemzeti elnyomással szemben, s kötelességévé tette a munkásosztály illegális pártjának, hogy támogassa a nemzetiségek egyenjogúságukért és önrendelkezési jogukért folytatott harcát. Annak megakadályozására, hogy a nemzetiségek nacionalista pártjai aknázhassák ki a nemzetiségi igényeket, és ezekkel visszaélhessenek, azt kívánta, hogy a kommunista párt maga állítson fel a nemzetiségek javát szolgáló politikai, gazdasági, kulturális részköveteléseket. Amikor a Volksbund elleni harcra szólított, ugyanakkor méltányosnak tartotta, hogy a németlakta területeken – szabad választások alapján – németekkel töltsék be a közhivatalokat; német tannyelvű iskolákat létesíthessenek stb. Végül leszögezte: „Miközben a párt küzd az elnyomott nemzetiségek egyenjogúsításáért és nemzeti önrendelkezési jogáért, a proletár internacionalizmus szellemében hirdetnie kell a nemzetiségi dolgozó tömegek és a magyar nép testvéri összefogását.”¹⁶

Természetesen, ha a legális SZDP helyzete is igen szorongatott volt ekkortájt a hitlerista fertőzés lázában égő németlakta területeken, még sokkal inkább állt ez az egyébként is brutálisan üldözött illegális KMP-ra. Tragikus, hogy az az egyedüli helyes álláspont, amelyet képviselt, az adott körülmények közt csak kevéssé befolyásolhatta a nemzetiségi kérdésben folyó harc alakulását.

A magyar kormány 1940 januárjában a burgenlandi magyarok és a magyarországi németek közti azonos mérvű, önkéntes lakosságcserét ajánlott a német kormánynak.¹⁷ Azt remélte, a hitleri áttelepítési akcióba való korlátozott bekapcsolódás révén megszabadul az ország német lakossága azon elemei egy részétől – összesen mintegy 20 000 embertől -, amely politikai, nemzetiségpolitikai, szociális feszültséget jelentett; az akció morális hatással lesz a németség túlnyomó többségére: lehűti a német birodalom és vezére iránti lelkesedést, megzavarja a volksbundisták sorait, akadályozza befolyásuk kiterjesztését a német birtokos parasztságra. Az önkéntes lakosságcsere révén eltávolítani remélt 20 000 fővel, amelybe a családtagok is beleértendők, érdemes összevetni azt az adatot, amely szerint 1939-1940 fordulóján a Volksbund 25 000 bejegyzett taggal rendelkezett, s a családtagokat is számítva mintegy 100 000 embert – az akkori magyarországi német népesség egyötödét – tartotta szervezeti befolyása alatt.¹⁸

A hitleri kitelepítési tervről Délkelet-Európára vonatkozólag ekkoriban német részről nyilvánosan nem esett szó. Himmler gauleiterek és más pártfunkcionáriusok előtt tartott 1940. február 29-i bizalmas jellegű beszédében kifejezetten kérte, hogy ezt a kérdést most egyáltalán ne érintsék, mert az említett térségben abszolút nyugalomra van szükség. De határozottan leszögezte, hogy Németország a háború után minden országból, így Magyarországról is áttelepíti a „jó minőségű”, „jó vérű” németeket, akik különben asszimilálódnának.¹⁹

A Volksbund helyi csoportok alakulása 1939. szeptember eleje óta, a háború kitörése nyomán kiadott rendkívüli intézkedések következtében szünetelt. Ezt megelőzően a Volksbund mindössze 21 hivatalosan elismert helyi szervezetet alakított, ezzel szemben a Volksbildungsvereinnek mintegy 200 helyi szervezete volt. Titokban azonban erőteljesen folyt a szervezkedés: 1940 január-februárjában a Volksbildungsverein 73 helyi csoportjának működését kellett felfüggeszteni amiatt, mert a volksbundisták azokat lényegében a maguk kezére kerítették.²⁰ A Volksbildungsverein bomlásának jelei a késő bánat panaszos hangjait csalták a kormánypárt egyes megyei funkcionáriusai ajkára is: „nem lett volna szabad differenciálás nélkül az egész németségnek nekimenni, őket büdös, hazaáruló sváboknak nevezni, a közigazgatás minden eszközével nyomni őket, csupán azért, mert németül is beszéltek. Ebben a fanatizált légkörben nagyon sűrűn érték a németséget öntudatában, nyelvében mélyen sértő kijelentések, sőt atrocitások. Német községek élére vagy olyan jegyzőket állítottak, akik nem beszéltek németül, vagy erőszakos úton igyekeztek a németkérdést megoldani, illetve likvidálni, megértés és hozzáértés nélkül.” Most mindennek a németség elidegenedése és a Volksbund térhódítása a következménye.²¹

A Volksbund immár Berlinben panaszolta el minden sérelmét. A német Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst: SD) 1940. március 18-i jelentése szerint azonban Basch ismét utasítást kapott Berlinből, hogy „mellőzzön minden zavaró momentumot, amely a jelenlegi világpolitikai helyzetben Németország és Magyarország viszonyát valamilyen formában terhelhetné”.²² Az a világpolitikai helyzet, amelyre Berlin hivatkozott, a németek észak-európai hadjárata óvatos előkészítésének időszakát jelentette. Basch azonnal kifejezte ezzel kapcsolatos aggályát, hogy „ezt a magatartást magyar részről igyekeznek a népi-német mozgalommal szemben kihasználni”. Ezért „a magyarországi népi-németeknek az a kívánsága, hogy a birodalom hivatalos sajtó- és rádiópropagandája Magyarország irányában ne legyen barátságosabb, mint amennyire az külpolitikai okokból feltétlenül szükséges”.²³ A Volksbund magatartása is megváltozott, mihelyt 1940. április 9-én megindult a német haderő Dánia és Norvégia ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

A magyarországi német „népi program” megvalósításáért folytatott küzdelem előrelendítéséhez kiváló alkalmat szolgáltatott a mecenzéfi incidens. Ebben a német községben, amelyet a bécsi döntéskor nem ítéltek meg Magyarországnak, 1938. december 11-én megzavarták Karmasin pártjának gyűlését. A szlovákiai német sajtó és a német birodalmi sajtó az üggyel kapcsolatban olyan heves magyarellenes támadásba kezdett, amely az Anschlusst, illetve a Szudéta-vidék bekebelezését megelőző német propaganda-hadjáratra emlékeztetett, s felvetette a kérdést: most nem Magyarország következik-e? Német részről magyar terroristáknak tulajdonították az akciót, akik a határon átjőve, megtámadták Karmasint és kíséretét. „Magyar hordák népi-németek ellen” – írta a német sajtó, s ilyen értelemben tájékoztatta Karmasin az esetről jelentést kérő Hitlert.¹

„Mielőtt ez a veszedelmes atmoszféra még tovább fejlődnék”, Csáky külügyminiszter utasítására Sztójay Döme berlini magyar követ december 21-én felkereste Weizsäcker külügyi államtitkárt, s „bizalmasan közölte, hogy a közeljövőben a magyarországi német népcsoport felé barátságos gesztus várható”.² Ez Imrédy „Magyarország kisebbségi politikája” című, 1938. december 25-i cikke volt a Pester Lloydban.³

A cikk abból indul ki, hogy a magyarországi német kisebbség – „vagy ha tetszik: népcsoport” – otthon érezheti magát a magyar hazában, mert a magyar kormányzat eddig is mindent elkövetett, mégpedig saját iniciatívájából, kívánságainak, igényeinek, előrehaladásának fokozatos előmozdítására. Így az iskolai oktatásban egyre tágabb teret ad a német nyelv érvényesülésének, s az egységes típusú iskola bevezetését a kultuszkormányzat az egyházi iskolák vonalán is igyekszik megvalósítani. A cikk német óvodákat, német tanítóképző intézet felállítását, polgári iskolák, középiskolák, mezőgazdasági szakiskolák létesítését ígéri. A kormány megtesz minden szükséges intézkedést, hogy a hazai németség a helyi hatóságokkal saját anyanyelvén érintkezhessék. Biztosítani fogja a német istentiszteleteket. Megértéssel fogja kezelni az újság- és egyesületalapítási kéréseket. Nem látja akadályát, hogy a hazai németség saját kebelében gyűjtéseket rendezzen intézményei részére. „Végül, amennyiben a németség külön politikai pártba kíván tömörülni, az elé sem fogunk akadályt gördíteni” – írja Imrédy. Majd így folytatja: „Abból a célból, hogy a német kisebbség helyzetéről, kisebbségi vonatkozásban külön óhajairól és kívánságairól a kormányzat a rohanva haladó élet ütemének megfelelően gyorsan és állandóan értesülve legyen, és hogy minél gyorsabban nyerjen tájékozást a kormányzat kisebbségi politikájának végrehajtásáról, tervbe vettük német kisebbségi kormánybiztosság szervezését.”

Első pillantásra megállapítható, hogy a cikk eddig példa nélkül álló előzékenységet mutat a magyarországi német „népi program” követelései iránt, amelyeket legutóbb Basch beszéde sorolt elő a Volksbund alakuló gyűlésén. Erdmannsdorff, budapesti német követ, a cikkel kapcsolatban azt emelte ki jelentésében, hogy Imrédy az első magyar miniszterelnök, aki ilyen terjedelemben tesz praktikus ígéreteket a magyarországi német népcsoportnak, a jövőre nézve messzemenően elkötelezve ezzel magát és a magyar kisebbségpolitikát. A miniszterelnök fejtegetései bizonyítják – jelentette a követ hogy a népcsoportkérdés jelentőségét immár az országon belül is elismerik. Mint Erdmannsdorff beszámol róla, Basch úgy nyilatkozott előtte, hogy ő is pozitívnak tartja Imrédy cikkét, mely valódi megértést tanúsít a népcsoport szükségletei iránt, csupán azért aggódik a korábbi tapasztalatok alapján, hogy a miniszterelnök meg tudja-e értetni a végrehajtó helyi hatóságokkal, hogy a jövőben új szellemben kell eljárni?⁴

Az Imrédy neve alatt megjelent cikk – valójában kormányállásfoglalás – teljes behódolásnak látszott, jóllehet a hatásos gesztus hátterében igyekezett megőrizni a magyar nemzetiségpolitika alapelveit. A szöveg keltette összbenyomás mellett ez észrevétlen maradt, de három nap sem telt bele, hogy erre Basch éppen akkor döbbenjen rá, amikor Imrédy végre hajlandó volt fogadni őt, s a konkrét kérdések tárgyalására tértek rá. A cikk lényegében a következőket tartalmazza: 1. A magyar kormány tudomásul veszi ugyan, hogy német részről a magyarországi német kisebbséget is előszeretettel nevezik „népcsoport”-nak, de nem teszi magáévá e fogalom valódi tartalmát, hogy ti. az egységes német nép része volna, s mint ilyen támaszthatna követeléseket a neki otthont adó ország kormányával szemben. A magyar kormányzat, mint a múltban, továbbra is a maga szuverén nemzetiségpolitikája keretében, saját kezdeményezéséből kíván nemzeti kisebbségeiről gondoskodni. 2. A német „népi program” alapvető követelésére, hogy ti. a „népcsoport” közjogi értelemben vett jogi személy gyanánt ismertessék el, a cikk nem is reagál. A Volksbundról s azon igényéről, hogy kizárólagos joggal képviselje a magyarországi németséget, említés sem történik. 3. Az összes többi pontban, még a német politikai párt létrehozása tekintetében is, a kormány előzékenységet mutat, de csak fokozatosan tesz engedményeket, olyan sorrendben, ütemben és szellemben, ahogy azt helyesnek látja. Szó sincs tehát azonnali és frontális áttörésről, ahogy Baschék képzelték. 4. Egy német államtitkár Karmasinéhoz hasonló státusa helyett „német kisebbségi kormánybiztosság” létesítését helyezi kilátásba, amely a húszas évek Magyarországán még aktív nemzetiségi kormánybiztosok működésének korszerűbb formában való felújítását jelentette volna.

Erdmannsdorff jelentése az 1938. december 28-i, másfél órás Imrédy-Basch megbeszélés jelentőségét, amelyen Basc-nak „alkalma volt a népcsoport álláspontját kifejtenie”, elsősorban létrejötte szempontjából méltatta: „Ez az első eset, hogy egy magyar miniszterelnök a Volksdeutsche Kameradschaft egy mértékadó személyiségével szóba áll; eddig csak a Volksbildungsverein vezetői kerülhettek a miniszterelnök elé. Hogy a miniszterelnök hajlandó volt éppen Bascht fogadni, aki nemzetgyalázás miatt elítélve nemrég több hónapig börtönben ült, mutatja az időközben beállt változást s a miniszterelnök komoly szándékát, hogy a népcsoport kérdésének intézését ezentúl maga vegye kézbe.” De a német követ maga is említi, hogy Imrédy Bascht megelőzően a Volksbildungsverein több vezető tagját, köztük Pintér Lászlót és Riesz Ádámot fogadta, ezzel mintegy érzékeltetve, hogy a német kisebbség ügyében korántsem tekinti Bascht kizárólagos tárgyalópartnerül. Bármennyire is úgy érezte Imrédy, hogy a Volksbildungsverein már nem felel meg a követelményeknek, megszüntetésére csak az esetben lenne hajlandó, ha vezetőségének fele beépülhetne a Volksbund vezetőségébe.⁵ Erről viszont Basch – mint dr. Steyer a német birodalmi Belügyminisztériumot tájékoztatta – hallani sem akart. A nagyszabású programmal kapcsolatban kiderült, hogy Imrédy egyelőre csak bizonyos iskolaügyi engedményekre hajlandó, de ennek értékét is eleve kétségessé teszi a magyar érzelmű tanerők alkalmazása; a tanítóképzőt is asszimilánsokra akarja bízni. Egyetlen eredmény, amit Basch ezúttal elért: a Deutscher Volksbote ezentúl hetilapként jelenhet meg. Dr. Steyer szerint Basch a legnagyobb csalódottsággal távozott az Imrédyvel folytatott megbeszélésről, megállapítva, hogy „elődeihez hasonlóan ő sem gondol a magyarországi népcsoport kérdéseinek becsületes megoldására”. Imrédy karácsonyi cikke úgy tünteti fel, mintha sok minden már megvalósult volna, illetve megvalósulóban lenne, „s közben a falvakban dühöng a németellenes terror”. Mindezek alapján Baschnak „határozott véleménye, hogy a népcsoporttal szemben a gyakorlatban semmi változás nem tapasztalható, s hogy Imrédy szavai csupán a külföldnek szánt gesztusok, annak félrevezetésére és becsapására”.⁶

Az 1939. január 1-től hetilapként rendszeresen megjelenő Deutscher Volksbote feleslegessé tette a Günser Zeitungot. Ezzel egyidejűleg Jungkamerad, címen ifjúsági lapot indított a Volksbund, amelyet lapengedély nélkül, időszaki kiadványként, öthetenként jelentetett meg. Azóta, hogy a Völkischer Beobachter is kikelt „a német falvakban dúló csendőrterror” ellen – vagyis, hogy a Baschék által kiadott és terjesztett kalendáriumot csendőrökkel szedették össze, és pénzbüntetéseket róttak ki -, a helyzet megváltozott;⁷ a Volksbund lapjai falusi terjesztése elől elhárult az akadály. „A német birodalom közbeszól, tehát nem kell félni” – utalt erre Mathias Huber a népi-német fiatalok vezetőinek tanfolyamán.⁸ De Baschék máris felfigyelhettek arra, hogy a „politikai katolicizmus” a volksbundista sajtó s általában a Volksbund tevékenysége ellensúlyozására készült. Pintér László pápai prelátus, országgyűlési képviselő, Kirchenblatt für das katholische Volk címmel újjászervezte eddig – 1934 októbere óta – Pfarrbote címmel, jelenleg 8000 példányban megjelenő lapját, amelyhez a kormánytól évi 12 000 pengő támogatást kap,⁹ s átvéve a Volksbildungsverein vezetését, fokozott támogatást igényelt a kormánytól.¹⁰ A német népművelődés ügyével szembeni sokévi értetlenség és szűkkeblűség most igen érzékenyen ütött ugyanis vissza.

Az Imrédytől balra, de „keresztény nemzeti alapon álló jobboldali ellenzék” – Bethlen, Sztranyavszky, Kornis, Bornemissza, Tildy, Eckhardt és mások – által aláírt január 14-i memorandum Horthyhoz, amely a Németországnak tett külpolitikai és a szélsőjobboldalnak tett belpolitikai engedményei, valamint diktatórikus törekvései miatt a miniszterelnök leváltását követelte, nemzetiségpolitikai vonatkozásban is súlyosan kifogásolta Imrédy ősz óta folytatott politikáját: „Az Imrédy-kormány hazai német kisebbségi politikájában alig jóvátehető hibát követett el oly időben, amikor a kormány éppen lemondásban volt. A kormányzat engedékenységével utat nyitott arra, hogy a magyarországi svábság, amely eddig államhű vezetés alatt állott és német népi kultúrájához való hűségét a magyar állami hűséggel mindig össze tudta egyeztetni, most a kormányzat gyengesége vagy könnyelműsége következtében olyan vezetés alá kerüljön, melynek magyar államhűsége nemcsak hogy kétséges, de államellenes magatartása büntetőítéletekben már bírói megállapítást is nyert. A hazai svábság kiszemelt új vezetősége bevallottan külföldi anyagi eszközökkel, külföldi politikai irányítás szerint dolgozik, és államot akar alkotni az államban. A magyar életet a német birodalomra való folytonos hivatkozással döntő módon akarja befolyása alá vetni. Nem a németbarátságot fogja ápolni, hanem a Henlein-párt szerepét játszva, végleg szembe fogja állítani országunkat a német birodalommal. A nemzethű hazai svábság, akár a magyarság is, két malomkő közé szorult. Belülről az államilag elismert nagynémet szervezetek fogják terrorizálni, kívülről a hatalmas német birodalom fogja őket minden jóval csábítani. Mit várhat az ilyen megoldástól a magyar nemzet?”¹¹

A Szociáldemokrata Párt, amelynek részvételére a memorandumot Horthyhoz felterjesztő erők nem tartottak igényt az Imrédy-kormány helyére léptetendő úgynevezett koncentrációs kabinetben, még élesebben bírálta Imrédy politikáját. A fennmaradt adatok szerint a szociáldemokrata szervezetekben lezajlott viták során mindenütt tiltakoztak az ellen, hogy a zsidó- és a svábkérdés kapcsán „az ország lakosságát fajokra és csoportokra taglalják”.¹²

A kommunisták véleményét a moszkvai emigráció lapja, az Új Hang juttatta kifejezésre. A legkeményebben elítélte, hogy „a fasiszta Németország kegyeit kereső Imrédy-kormány engedett Hitler követelésének, és legalizálta Magyarországon a németség körében folyó náci szervezkedést”. Rámutatott arra, hogy a Volksbund berlini vezetés alatt álló szervezet, amely aknamunkát, kém- és propagandatevékenységet fog kifejteni a Hitler-fasizmus magyarországi térhódítása kiterjesztésére, az ország biztonságának súlyos veszélyeztetésével. Imrédy karácsonyi nyilatkozatát elemezve megállapította, hogy az – a német birodalom kegyeit keresve – egyoldalúan a német kisebbség ügyével foglalkozik; a többi nemzetiség rovására valójában megkülönböztető politikát készül folytatni, melynek jelei máris észlelhetők. „Az ilyen nemzetiségpolitika ellen minden szabadságszerető és demokratikus érzésű magyarnak fel kell emelnie tiltakozó szavát.”¹³

Csáky 1939. január 16-17-i berlini tárgyalásain „tisztázódott” a feszült német-magyar viszony, s ami ezzel egyet jelentett: erősödtek a két ország közötti kapcsolatok. Rudolf Hess-szel folytatott megbeszélése során Csáky „megígérte a német népiségi jogok tiszteletben tartását, amit német részről a birodalomhoz fűződő szorosabb viszony előfeltételeként jelöltek meg”,¹⁴ Ribbentroppal pedig részletesen is tárgyalt a német kisebbségre vonatkozó kérdésekről, elsősorban az iskolaügyről. Kijelentése szerint a magyar kormány „teljes mértékben kész arra, hogy a német kívánságnak minden tekintetben eleget tegyen”, és máris „sikerrel jártak kormányának azok a fáradozásai, hogy német kisebbségi iskolák létesítésére most már a felekezeti iskoláknál is sor kerüljön”, de jelezte, hogy „a német lakosság tisztán gazdasági okokból újból és újból azt az óhaját nyilvánítja, hogy az iskolában magyarul tanulhasson”.¹⁵

A parlamentben január 25-én felszólalások hangzottak el, amelyek kifogásolták Imrédynek a német kisebbséggel kapcsolatos politikáját, s felvilágosítást kértek a kultuszminisztertől a kisebbségi iskolaügy rendezése felől. Teleki elmondotta, hogy 1936/37-ben 43, 1937/38-ban 72 iskolában folyt német-magyar vegyes tannyelvű oktatás. Ezek állami iskolák; most a felekezeti iskoláknál is szorgalmazzák az egységes vegyes oktatás bevezetését. Utalt azonban arra, hogy bizonyos „agitáció és vádaskodás” folyik e kisebbségi iskolatípus ellen, s nem lehetetlen, hogy változtatásra lesz majd szükség.¹⁶ Bár itt a tisztán német oktatási nyelvű (A-típusú) iskola érdekében folytatott volksbundista agitációra utalt, kétségtelen, hogy Teleki ennek megfelelően egyúttal a magyar oktatási nyelvű (C-típusú) kisebbségi iskolatípus visszaállításának, azaz már ekkor lényegében a korábbi, az 1923. évi kisebbségi iskolarendelet által meghatározott típusokhoz való visszatérés gondolatával foglalkozott. Werkmeister, budapesti német követségi tanácsos, Teleki fejtegetéseiről azt jelentette, hogy azok Baschékat aligha fogják kielégíteni, s maga is inkább azt várta volna el Telekitől, hogy a magyar közvéleményt kioktassa: a német iskolakövetelések nem politikumnak, hanem népcsoportjognak tekintendők.¹⁷

De nemcsak iskolákról volt szó. Basch cikke a Volk und Reich című németországi folyóirat 1939. februári számában azt fejtegette, hogy a 750 000 főnyi (!) magyarországi német népcsoportnak öntudatos népi-német képviselőkre van szüksége a parlamentben, mert tarthatatlan, hogy „népidegen” elemek képviseljék.¹⁸

Két nappal azután, hogy a parlament ún. zsidóbizottsága elvetette a népcsoportelv becsempészését a magyar közjogba,¹⁹ a Volksbund lapja, a Deutscher Volksbote, 1939. február 5-i számában egy nemzetiségi törvény hozatalát sürgette, amely elfogadná a népcsoportelvet, és elismerné a népcsoportjogot.²⁰ E követelést olyan pillanatban támasztotta, amikor Romániában lényegében ennek alapján folyt a nemzetiségek népközösségként való politikai betagozása a Nemzeti Újjászületés Frontjába, s a német népközösség statútumainak mintául vételével, Hans Otto Roth tanácsait követve, megalakult a Romániai Magyar Népközösség.²¹ Csáky külügyminiszter hozzájárult ehhez, s ilyen értelemben utasította az erdélyi magyar kisebbség részben vonakodó vezetőit,²² sőt azt akarta elérni, hogy a csehszlovákiai és jugoszláviai magyar kisebbség helyzetét szintén népközösségi alapon rendezzék, s a német népcsoportéhoz hasonlóan széles körű gazdasági, szociális, kulturális autonómiát biztosítsanak számukra. A bécsi döntőbírói ítélet 5. pontja által igényelt kölcsönös megállapodás a szlovák, illetve magyar kisebbség ügyében éppen előkészítés alatt állt, s e munkálatokhoz február 8-án Csáky azt az útmutatást adta, hogy a Magyarországhoz csatolt terület szlovák lakosságának meg kellene adni a népcsoport jellegű szervezkedés jogát, a szlovákiai magyar kisebbség hasonló alapon való szervezkedésének engedélyezése ellenében. A Volksbund február 5-i követelése a magyarországi nemzetiségi kérdésnek a népcsoportelv alapján való rendezése iránt, arra késztette Csákyt, hogy hangsúlyozza: az egyezmény semmiképpen sem terjedhetne ki a Magyarországon élő szlovákok összességére, hanem csak a bécsi döntéssel átcsatolt területen élőkre, s így ez a „külön ad hoc esetben kötött egyezmény”, amely a bécsi döntés alapján „speciális jogokkal bíró”, „szerződésileg kedvezményezett” területre korlátozódnék, nem szolgálhatna precedensül a népcsoporti alapon való szervezkedés lehetőségét természetesen elsősorban a hazai németség számára követelő Volksbundnak. S ha mégis arra próbálnák felhasználni, akkor, Csáky véleménye szerint, „nem lesz nehéz a hazai németségben olyan mozgalmat indítani, amely kikéri magának az ilyen megoldást”. E kijelentése ellenére Csáky nem tartotta lehetetlennek, hogy a német követeléseknek végül mégis engedni kell majd, de ebben „a legrosszabb esetben” is jobbnak vélte, ha a német népcsoport-autonómia életbe léptetését úgy lehet feltüntetni, hogy az nem német nyomásra történt, hanem egy szlovák vonatkozásban már meglevő kisebbségvédelmi „instrumentumnak” a magyar kormány saját elhatározásából való kiterjesztése révén.²³

Imrédy bukása a Volksbund már-már sikerrel kecsegtető reményeit alaposan lehűtötte. A kormány élére 1939. február 16-án került Teleki Pál a Csáky által – igaz, hogy egyelőre csak szlovák vonatkozásban – kidolgoztatni rendelt népcsoportegyezményt a legnagyobb határozottsággal levette a napirendről; kétségtelenné tette, hogy Magyarországon népcsoportjogi alapon nemzetiségi szervezkedést sem szlovákok, sem németek, sem mások nem folytathatnak.²⁴ A Volksbund március 4-i vezetőségi ülésén Basch a politikai helyzetet elemezve, arra a megállapításra jutott, hogy „a jelenlegi kormány sorozatosan vissza akarja szívni azokat az engedményeket, melyeket Imrédy Béla kormánya a német lakosság számára biztosított”. Azzal vádolta a Teleki-kormányt, hogy eltűri, sőt egyenesen elősegíti a liberális zsidó sajtóban rendszeresen űzött németellenes propaganda-hadjáratot, s tiltakozott az ellen, hogy „üldözik a nyugat-magyarországi és a pécsi németeket”. Majd azt fejtegette, hogy a magyar politikai élet kulisszái mögött éles harc folyik Imrédy reformpolitikájának hívei és Teleki ennek elgáncsolására szövetkező tábora között, s kijelentette: „a Volksbund vezetőinek ebben a harcban Imrédy Béla mögött van a helyük!”²⁵

A vezetőségi ülés, amelyen a felszólalók is úgyszólván minden vonatkozásban éles hangon bírálták a Teleki-kormányt, Szálasi Magyar Nemzetiszocialista Pártjának és Hungarista Mozgalmának betiltását egyáltalán nem kifogásolták. Basch Berlinbe küldött jelentései Szálasi pártját és mozgalmát a német népcsoport törekvései szempontjából veszélyesnek minősítették, s inkább Pálffy Fidél Magyar Nemzetiszocialista Pártjával való szimpatizálásáról tanúskodtak.

A továbbiakban a vezetőségi ülés behatóan foglalkozott a magyarországi népi-németek pártja létrehozásának kérdésével. Berlin azt kívánta, hogy ennek neve Volksdeutsche Nationalsozialistische Arbeiterpartei (Népi-német Nemzetiszocialista Munkáspárt) legyen, vagyis hogy már a párt elnevezésében is nyíltan juttassák kifejezésre az NSDAP-val való elszakíthatatlan eszmei és népi kapcsolatot. A vezetőségi ülés azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy „Magyarországon még nem érett meg a helyzet ilyen deklarált horogkeresztes mozgalom megindítására, mivel még a kultúregyletek működése elé is nehézségeket állítanak, ha azok a német birodalommal való sorsközösséget hirdetik”.²⁶ Követelték a Volksbund alapszabályainak jóváhagyását, és megmaradtak amellett, hogy a pártot, amelyet a kormány már tapasztalható ellenkezése ellenére is létrehoznak még a parlamenti választások előtt, Deutsche Volksparteinek (Német Néppártnak) fogják nevezni.²⁷

Teleki nem hagyott kétséget afelől, hogy a Volksbund alapszabályait a benyújtott formában nem engedi jóváhagyatni, a Volksbund nem lehet német népcsoportszervezet, hanem csupán újabb német kultúregyesület a Volksbildungsverein mellett. Az egyesületet Teleki továbbra is fenn akarta tartani, és március 31-én rendkívüli támogatásként 435 000 pengőt utalt ki számára, a Volksbund tevékenységének ellensúlyozására. Támogatni kívánta továbbá a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkárságát (KALOT) is, hogy német tagozat létesítésével elvonja a német ifjúságot a Volksbund szervezkedő ifjúsági tagozatától, a Jugendkameradschafttól. Kormányszubvenciót biztosított, illetve megnövelte azt azoknál a hazai német nyelvű lapoknál, amelyek szóba jöhetnek a volksbundista sajtó hatásának leküzdésére. (A katolikus Kirchenblatt, az evangélikus Wehr und Waffe stb.)²⁸

Április elején Basch Berlinbe utazott, hogy Teleki és Csáky küszöbönálló németországi látogatása előtt még idejében denunciálja ott „a magyar kormány kifelé németbarát, befelé németellenes politikáját”. Hazatérése után azzal fenyegetőzött, hogy ha a magyar kormány nem fogja biztosítani a német kisebbség „teljes mozgási szabadságát”, akkor „a birodalomnak még hathatósabb eszközök is állnak rendelkezésére az eddigieknél”, s akkor „szaladhat a magyar kormány az angol és francia barátaihoz”. A 87 milliós német birodalom nem tűr el kijátszást „egy aránylag törpe ország zsidó-kapitalista kormányától”, tudomásul kell venni, hogy Magyarország német élettér és német országút Románia felé; ezek után „hogyan gondolnak Magyarországon németellenes politikára, azt épeszű ember nem tudja felfogni”. Egyértelműen németbarát politikát követelt, s nem utolsósorban „a zsidótörvény radikális, tehát nem tessék-lássék végrehajtását. Követelte a földreformot is, amelyből a magyarországi németség számottevő mértékben kívánt részesedni.”²⁹

Baschnak az a számítása, hogy Teleki igyekezni fog Csákyval közös berlini útjához kedvező atmoszférát teremteni, s ezzel összefüggésben engedményeket fog tenni, teljes mértékben igazolódott. Így többek között április 12-én hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországon élő német birodalmi állampolgárságú nemzetiszocialisták elismerten országos jelleggel folyó szervezkedése immár magasabb szintű formát öltsön, 13-án pedig jóváhagyatta – ha nem is az eredeti formában – a Volksbund alapszabályait, s ezzel lehetővé tette működése megindítását.

A Magyarországon élő német birodalmi állampolgároknak már a Gömbös-kormány engedélyezte 1933-ban, hogy az NSDAP Külföldi Szervezete (Auslandsorganisation: AO) támaszpontot létesítsen számukra Budapesten. Ez a következő évben helyi csoporttá fejlődött. Amikor a német befolyás szüntelen növekedése során a magyar gazdasági életben, iparban, kereskedelemben, pénzintézetekben egyre több és több német birodalmi állampolgár helyezkedett el már vidéken is, a szervezet országos jelleget öltött, s a Darányi-kormány engedélyével 1937-ben felvette a Landeskreis Ungarn nevet.³⁰ Míg 1938 elején mintegy 2500 német birodalmi állampolgár élt Magyarországon, az Anschluss következményeként a Magyarországon élő kb. 10 000 osztrák állampolgár is egyszeriben német birodalmi állampolgár lett. 1939-ben a Magyarországon élő és az NSDAP által szervezett német állampolgárok száma – mindig az ittlevő családtagokkal együtt értve – már 15 000 fölé emelkedett (ebből 5000 Budapesten), és helyenkénti létszámuk nagyságának megfelelően 8 helyi csoportba, 13 támaszpontba, 35 sejtbe tömörültek.³¹ Teleki most ahhoz járult hozzá, hogy ez a kiterjedt szervezet az országos méreteinek és jelentőségének megfelelő Landesgruppe Ungarn nevet vehesse fel.³²

A szervezet élén 1936 óta Wilhelm Graeb konzul állt, akinek hivatali helyisége a német követségen, majd a megszűnt csehszlovák követség Rózsa utcai épületében volt. Ő gondoskodott a tagok nemzetiszocialista „iskolázásáról” (ennek vezetője a nyilasokkal és volksbundistákkal egyaránt politikai kapcsolatot tartó, együttműködésüket ajánló Herbert Engel volt) és SA-képzésükről, amely Budapesten az 1936-ban létesített Mackensen-sportpályán (ma: Vasas Sportklub, a Fáy utcában) folyt. Megszervezték maguk közt a Német Munkafrontot (Deutsche Arbeitsfront), amelynek tagjai „mellékesen” ipari kémkedéssel foglalkoztak a magyarországi üzemekben; bevezették szociális létesítményüket, a téli segélyakciót (Winterhilfswerk), a náci szabadidő-mozgalmat (Kraft durch Freude), az ifjúság számára a Hitlerjugendet. Ugyancsak 1936 óta jelent meg Deutsche Nachrichten címmel a Magyarországon élő birodalmi németek náci lapja, amelynek szerkesztője, Ernst-Christoph Schepky valójában a magyarországi német hírszerzés főnöke szerepét töltötte be, 1938. májusi távozásáig.³³ Az NSDAP AO Landesgruppe Ungarn, amelynek Teleki engedélye alapján megkezdett kiépülése 1939. november elején fejeződött be, ünnepélyein horogkeresztes zászlódíszben emlékezett meg a hitleri mozgalom eseményeiről, a müncheni náci „mártírokról”; előadások tartására a német birodalom és a náci párt ismert politikusait, ideológusait, szakembereit hívta meg. Ezektől a rendezvényektől Teleki szigorú utasítására folyamatos titkosrendőri ellenőrzéssel távol kellett tartani a magyar állampolgárságú ún. népi-németeket.³⁴

Az NSDAP vonalán folytatott magyarországi információszerzésnek, illetve befolyásolásnak egy olyan szerve is volt, amely a határon túlról nyújtotta át csápjait a nyugat-magyarországi határterületnek (Grenzland) tekintett vidék s akként kezelt német lakossága (Grenzlanddeutschtum) felé, hogy e területeket alkalomadtán egyszerűen bekebelezhessék.³⁵ Hitler helyettesének, Hessnek 1939. február 3-i rendelete alapján a birodalom keleti ,,Gau”-iban mindenütt felállították az NSDAP ún. határhivatalát (Gauamtját), amelyben a VoMi megbízottai (Gaubeauftragten der VoMi) is helyet foglaltak.³⁶ A „Gau Niederdonau” NSDAP vezetősége élén a náci diákmozgalmakból „kinőtt” Helmut Triska állt, akinek ez a tisztsége szolgált ugródeszkául a berlini Külügyi Hivatalba, ahol nemsokára a Deutschland elnevezésű osztályon a népiségi ügyek előadói csoportjának (Volkstumsreferat) vezetője lett. Fedőneveken említett nyugat-magyarországi volksbundistáktól származó információiról beszámoló jelentéseit, a nyilas Málnási Ödön, Vágó Pál és mások továbbításra gyakran hozzá juttatott leveleit és a magyar sajtóból készített fordításokat, illetve szemléket Büttner SS-Hauptsturmführernek küldte, Ribbentrop irodájába, aki külügyminiszterségét megelőzően a párt külpolitikai kérdésekkel foglalkozó megbízottja volt Hess stábjában (Beauftragter der NSDAP für aussenpolitische Fragen im Stabe des Stellvertreters des Führers).³⁷ Triska határhivatali működésének termékei közé tartozik két elaborátum: az egyik Sopronnak és közvetlen környékének a német birodalomhoz csatolásáról, a másik az egész németlakta Nyugat-Magyarország bekebelezéséről.³⁸ A náci geopolitikus Karl Haushofer irathagyatékában is található egy ekkortájt keletkezett feljegyzés a „korrekcióra szoruló” német-magyar határról.³⁹

A Volksbund alapszabályainak 1939. április 13-i jóváhagyását tárgyalások előzték meg egyfelől Basch, másfelől a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya, valamint a Belügyminisztérium és a Kultuszminisztérium között. E tárgyalások során Basch aligha használta azt a nagy hangot, amit hívei körében. Német birodalmi „illetékes helyekről” ugyanis valójában mérsékletre intették: a „lengyelkérdés megoldása” előtt álló német birodalom elsőrendű érdeke, hogy a magyar kormány barátságát biztosítsa. Már itt felfigyelhetünk arra a továbbiakban mindegyre megismétlődő jelenségre, hogy a német kormány, a magyar kormánnyal való kapcsolatára tekintettel, fékezte is az általa egyébként erőteljesen támogatott népcsoportszervezetet. Ilyen körülmények közt Basch – mint Erdmannsdorff követnek mondotta – „jobbnak látta egyelőre megelégedni azzal, ami pillanatnyilag elérhető, s a kormánnyal mintegy fegyverszünetet kötni”. Beleegyezett tehát az eredetileg benyújtott alapszabály átdolgozásába. Ennél az 1879. évi egyesületi törvényt kellett alapul venni, mely szerint minden egyesületnek csak egyetlen feladatköre lehet, következésképpen a Volksbund sem terjeszkedhet ki kulturális, szociális, gazdasági, sport stb. területre egyaránt. Az eredeti szöveget negyedére rövidítették, miáltal „a Volksbund elveszítette eredeti összetett jellegét, s csupán mint kulturális szervezet engedélyeztetett”. Ebben a minőségében is rendkívül korlátozottnak látta Basch a Volksbund lehetőségeit. Megkapja ugyan a jogot saját magániskolák létesítésére „a művelődési szükséglet kereteiben”, ezt azonban egyedül a kultuszminiszter jogosult elbírálni. „így e jog gyakorlása, azaz saját Volksbund-iskolák létesítése, csaknem kilátástalanná tétetett.” Panaszkodott arra is, hogy a magyar törvény szerint a 18 éven aluli ifjúság csak az iskolai hatóságoknak alárendelt egyesületekhez tartozhat. Így tehát a népi-német ifjúság csak 18. életévének betöltése után lehet a Volksbund tagja. Minthogy Magyarországon egy 18 éves ifjú gyakran már családot alapít, a Volksbund ifjúsági szervezkedése csak csekély mértékben lesz lehetséges. Mindezek elősorolásával Basch eléggé érzékeltette a budapesti német követ előtt, milyen áldozatot hoz a fegyelmezett népcsoport-vezetőség azért, hogy „a birodalom politikáját szolgálja, amely súlyt helyez a magyar kormánnyal való jó viszonyra”.⁴⁰

A sajtó is hírül adta, hogy a Volksbundot csak mint kultúregyesületet engedélyezték, az 1879. évi egyesületi törvény megszabta magánjogi keretek között, s a közjogi természetű népcsoportigény elutasítása jeleként az alapszabály-tervezetben szereplő „német népcsoport” kifejezést minden előfordulásánál következetesen a „német nemzetiségű magyar állampolgárok” kifejezéssel helyettesítették.⁴¹ Az elfogadott alapszabály szerint a Volksbund célja „a magyarországi német nemzetiségű magyar állampolgárok kulturális érdekeinek előmozdítása és megóvása a népi életnyilvánulás minden terén”, valamint „a hazához való ragaszkodás ápolása és erősítése”. E célkitűzés szolgálatában az egyesület – „a magyar törvényekben biztosított szabadság alapján, a művelődési szükséglet kereteiben és a törvényes feltételek szerint”- iskolákat tarthat fenn német nemzetiségű magyar állampolgárok gyermekei számára; kulturális tanfolyamokat szervezhet, múzeumokat és könyvtárakat alapíthat és tarthat fenn, ösztöndíjakat és jutalmakat adományozhat, nép-, kézműipari és képzőművészeti kiállításokat rendezhet; német nyelvű sajtótermékeket adhat ki és terjeszthet, helyi és vándorkönyvtárakat létesíthet, tanulmányutakat szervezhet. Németlakta helyeken a Volksbund helyi csoportokat alakíthat.⁴² Az egyesület tevékenysége – az alapszabály szerint – a magyar törvények hatálya és a magyar államhatalom ellenőrzése alá tartozott.

Basch utólag – 1946. évi népbírósági perében – azt állította, hogy a Volksbund alapszabályainak a vázolt keretek közti jóváhagyásával két okból is elégedett volt: egyrészt azért, mert maga is eleve egy 30-35 éves „generációs terv” keretében képzelte a német népcsoport kívánságainak fokozatos megvalósítását, másrészt, mert a belügyminisztertől ígéretet kapott arra, hogy a Volksbund az alapszabályban engedélyezett tevékenységi körét évről évre bővítheti. Valójában azonban sem ilyen ígéret nem történt, sem az nem felel meg a valóságnak, hogy Basch a fokozatosság elvét vallotta volna, s hogy Imrédynek 1938. december 28-án a – még a pécsi börtönben kigondolt – állítólagos „generációs tervét” adta volna elő.⁴³ Basch – mint láttuk – eredetileg „mindent és azonnal” akart, s egyáltalán nem értett egyet a fokozatos, apránkénti engedményeknek a magyar kormányok által képviselt politikájával. A népcsoportvezetőnek nem a népbíróság előtti vallomása, hanem annak idején Erdmannsdorff követnek tett kijelentése a hiteles: – a német birodalom „magasabb” külpolitikai érdekeit respektálva – csupán kényszerű fegyverszünetet kötött a magyar kormánnyal!

Basch vallomása szerint „generációs” tervének „sarkalatos pontja volt, hogy politikai pártot nem alapít”. Valójában azonban – mint láttuk – határozott célkitűzése volt önálló német párt alapítása, s ezt a mai német „népiségi” irodalom sem tagadja, csupán arról hallgat, hogy – ha elnevezésében még nem is – lényegében nemzetiszocialista pártalakulásról lett volna szó.⁴⁴ A párt megszervezésére és a parlamenti választásokon való önálló indulására formált igényt a magyar kormány elutasította, azzal, hogy a magyarországi törvényes előírások azt nem teszik lehetővé. Egy országos párt alakulásának ugyanis törvényes előfeltétele, hogy vagy máris négy képviselőjük legyen a parlamentben, vagy 20 000 bejegyzett párttaggal rendelkezzenek. Mivel Bleyer halála óta a parlamentnek egyetlen olyan tagja sem volt, akit Baschék népi-németnek, német öntudatúnak ismerhettek volna el, s mivel 20 000 tagot szervezettségük akkori szintjén még nem tudtak felmutatni, „szász módra” a kormánnyal való megegyezést keresték: az első világháború előtti időkben az erdélyi szászok mindig kormánypárti zászló alatt vettek részt a választási harcban, de sohasem tekintették magukat a kormánypárt, hanem saját népük képviselőinek, akik felelősséggel csak saját népüknek tartoznak – írta utóbb a Nation und Staat című lap egyik magyarországi helyzetbeszámolójában.⁴⁵ E múltból merített példánál azonban sokkal inkább meghatározó szerepe lehetett annak a körülménynek, hogy Berlin útmutatásai alapján a többi német népcsoport is a kormánypárttal való paktum útját járta azokban a szomszédos országokban, ahol az utóbbi időkben választásokra került sor.⁴⁶

Ribbentrop április 29-én folytatta első megbeszélését a magyar államférfiakkal. Ennek keretében a német külügyminiszter ismételten hangsúlyozta: „a német nép, de maga a Führer is, hajlamosak arra, hogy egy országot aszerint ítéljenek meg, ahogy az illető ország a kisebbségeivel bánik”. Ezzel kapcsolatban „a birodalmi külügyminiszter úr sürgős problémaként említette meg az iskolakérdés mielőbbi rendezését, és kívánatosnak tartotta, hogy a magyar kormánypárttal eddig folytatott tárgyalások alapján váljék lehetővé három népi-német képviselő beválasztása a magyar parlamentbe”.⁴⁷

A második megbeszélésre május 1-én került sor. Ribbentrop ismét rátért arra, milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a magyarországi német kisebbség helyzete kielégítő rendezésének. Ekkor „Csáky gróf felmutatott egy, a miniszterelnökhöz Basch úrtól ma érkezett köszönő táviratot. A táviratban Basch a kormány által most engedélyezett Volksbund der Deutschen in Ungarn alakuló gyűlésén megjelent 30 000 népi-német nevében köszönetét mond a kormány előzékenységéért.”⁴⁸

A szóban forgó távirat abból az alkalomból érkezett, hogy a Volksbund – alapszabályai jóváhagyása után – ekkor hozta létre a Baranya megyei Cikó községben első helyi csoportját, s ünnepélyes zászlóbontással megkezdte tulajdonképpeni működését. Erdmannsdorff követ jelentése 15-20 000-re becsülte az ünnepség messze környékből odasereglő részvevőit, akik felemelt karral és „Sieg! Heil!” kiáltással vonultak fel Basch előtt. A népcsoportvezető beszédében köszönetet mondott a kormánynak az alapszabályok jóváhagyásáért, de egyúttal jelezte, hogy a Volksbundnak további követelései is vannak. Éles szavakkal támadta a Volksbildungsvereint és a magyar sajtónak azt a részét, amely a Volksbunddal kapcsolatban szakadár törekvéseket emleget. Erdmannsdorff jelentése megemlítette, hogy a cikói ünnepségen németországi nemzetiszocialista pártszervek képviselői is megjelentek.⁴⁹

Az országgyűlési választásokat 1939. május 28-29-re írták ki; a pótválasztások napjául június 5-6-át jelölték meg. A Volksbund és a kormánypárt (Magyar Élet Pártja) közt létrejött választási paktum alapján a bonyhádi választókerületben dr. Heinrich Mühl, a mohácsiban dr. Konrad Mischung, a Bács-Bodrog megyei listán pedig Jakob Brandt volksbundista vezérek indultak, kormánypárti jelöltekként. Basch nem jelöltethette magát, mert nemzetgyalázás címén történt elítéltetése következményeként nem volt sem aktív, sem passzív választójoga. Mühl ellenjelöltjeként a kisgazdapárti Klein Antal, Mischunggal szemben pedig a nyilaskeresztes párti Keck Antal lépett fel – mindketten német származásúak, de elmagyarosodtak, a volksbundisták szerint „a német népiség renegátjai”.⁵⁰

A választási küzdelem rendkívül éles volt. A kormánypárttal kötött választási paktum nem hozott a Volksbund számára teljes sikert: Mühl fölényesen győzött ugyan Klein felett, Brandt is bejött a megyei listán, Mischung azonban pótválasztás során kibukott Keckkel szemben. A parlamentben tehát három helyett csak két volksbundista, Mühl és Brandt ülhetett be a kormánypárt padsoraiba. A volksbundisták emiatti fájdalmát csak az enyhítette, hogy egy nyilas jelölt, Mayer Henrik, a Volksbildungsverein elnökét, Pintér Lászlót is elütötte a mandátumtól a rajkai választókerületben.⁵¹ Mint megállapították, a népi-németek – azoknak a választókerületeknek a kivételével, ahol volksbundisták léptek fel kormánypárti jelöltekként – csaknem kivétel nélkül a nyilaskeresztesekre adták szavazataikat, akiket az NSDAP AO Landesgruppe Ungarn pénzzel és propagandaanyaggal erőteljesen támogatott a választási harcban. A nyilaskeresztes jelöltek, akik közt egyébként sok német származású volt (Mayer, Gruber, Eitner, Pröhle, Krancz és mások)⁵², a szociális demagógia eszközeivel szabadabban élhettek, mint a kormánypárti jelöltként induló volksbundisták.

A magyar Belügyminisztérium egy bizalmi egyénének jelentése szerint Basch 1939. június 1-én magas SA-rangot kapott: Karmasinnal egyidejűleg SA-Oberführerré nevezték ki, noha egyikük sem német birodalmi állampolgár. Míg azonban Karmasin kinevezését nyilvánosságra hozták, Basch esetében ezt „érthető okoknál fogva, mellőzték”.⁵³

Basch a népbíróság előtt tagadta, hogy ő is ilyenfajta „rangbesorolásban” részesült volna, s éppen erre hivatkozva bizonygatta, hogy az ő népcsoportvezetői helyzete, viszonya a német birodalomhoz és az NSDAP-hoz merőben más: őt nem Berlin nevezte ki, hanem csupán elfogadta, mint a népcsoport akaratából annak élére került vezetőt, annak ellenére, hogy nem volt elégedett Basch – állítása szerint – kizárólag népi és nem náci felfogásával.⁵⁴ A Volksdeutsche Mittelstelle helyettes főnöke, Behrends, egy 1939 májusában tartott bizalmas sajtókonferencián azonban a népcsoportvezetők kiválasztása kérdésében érvényesített alapvető szempontra így világított rá: „A VoMi első feladatai közé tartozott olyan embereket találni, akik készek voltak a Berlinből kiadott parancsokat vakon követni, akár egyetértettek azokkal, akár nem, akár megértették azokat, saját népiségi munkájukból kifolyólag, akár nem.” Ha Baschra e tekintetben nem számíthattak volna, a német népiség ügyében szerzett „érdemei” és elszenvedett „mártíromsága” sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a népcsoport vezetőjeként elismerjék.⁵⁵

Behrends ezen az említett konferencián a népi-német öntudat erősítése szükségességét hangsúlyozva, sürgette az új birodalmi eszme propagálását a népi-németek körében: „a németek nagy népi birodalmáét, amelynek térsége délkelet felé messze terjed”. A Grossdeutsches Reich politikai határain messze túlterjedő Volksreich gondolata, amely a Südost országainak német népcsoportjait a német birodalommal – az azonos német népiség alapján – szoros egységbe igyekezett fűzni, nem tekinthető puszta fantazmagóriának, hanem céltudatos hatalmi politikai törekvés ideológiai termékének. Ez az eszme Baschékat is lelkesítette, akik vállalták ennek a magyarországi németség öntudatában való meggyökereztetését.

Az otthont adó ország iránti lojalitás látszatának fenntartására elsősorban a Külügyi Hivatal ügyelt; a budapesti német követ mindaddig „szóba sem állt” – nyíltan – Baschsal, amíg a magyar kormány a Volksbund vezetőjeként el nem ismerte. Ugyanígy a VoMi főnöke, Werner Lorenz is csak az alapszabályok elfogadása után vette fel Baschsal nyíltan a kapcsolatot;⁵⁶ azt megelőzően csak titkos utasításokat küldött – például a zsidótörvény következtében „szabaddá váló” pozíciók népi-németek általi megszerzésére.⁵⁷ A felszínen a német birodalmi (köztük a volt ausztriai) „népiségi szervezetekkel” régóta fennálló, úgyszólván hagyományos kapcsolatok érvényesültek, azzal a nagy különbséggel, hogy a VDA, DAI, Deutsche Studentenschaft, Deutscher Schulverein stb. a gleichschaltolás nyomán immár egyértelműen náci szervezetek.

A német „népiséggel”, így a Magyarországon élő német kisebbséggel való foglalkozás náci pártvonalon Rudolf Hess, a Führer helyettese, állami vonalon a német birodalmi belügyminiszter, Wilhelm Frick alá tartozott. Már itt előre kell azonban bocsátanunk, hogy 1939 őszén a helyzet megváltozik: a német „népiség” ügyeinek birodalmi biztosává a Führer az SS birodalmi vezetőjét, Heinrich Himmlert nevezi ki, s ez az SS-irányítás alatt álló VoMi-t e relációban úgyszólván korlátlan befolyáshoz juttatja. Frick kezéből kiveszik az ügyet, Hess pedig Angliába távozásával kapcsolódik ki végleg, 1940-ben. A VoMi köteles ugyan figyelemmel lenni a német birodalom elsődleges külpolitikai érdekeire, de a Külügyi Hivatal is köteles minden lépéséhez kikérni a VoMi véleményét; főbb kérdésekben Himmler és Ribbentrop személyesen egyeztetik nézeteiket a német népcsoportokkal kapcsolatos politikát illetően, így a magyarországi német népcsoportra vonatkozóan is.⁵⁸

Miközben a Volksbund a német birodalom számára sérelmi adatokat gyűjtött, vezére, Basch igyekezett a német követeléseket minimálisaknak feltüntetni a magyar közvélemény előtt, s feloldani annak mély ellenérzését. Népcsoport-autonómiára való igényét és disszimilációs törekvését Basch taktikai okokból átmenetileg tagadta. A Volksbundnak a magyar államhoz és a „Szent István”-i állameszméhez, illetve a német birodalomhoz és a német nemzetiszocializmushoz való viszonyát elködösítő, s mindössze szerény iskolai és tornaegyleti követelésekre szorítkozó „népi jogokról” szóló nyilatkozatai⁵⁹ azonban élesen lelepleződtek a Nation und Staat 1939. július-augusztusi számában a magyarországi németségről közölt cikk nyomán, amely – mint a berlini magyar követ jelentette – olyan nyíltsággal számol be a Volksbund terveiről, „ahogyan e követeléseket maguk Baschék – legalábbis egyelőre – aligha mernék közvetlenül a magyar nyilvánosság elé tárni”.⁶⁰ A lap ugyanis nyomatékosan követeli, engedélyezzék, hogy a német nemzetiszocialista világnézet alapján álló politikai szervezkedés önálló német párt keretében történhessék. A cikkből kiderül továbbá, hogy a Volksbund „népkisebbségi felügyeleti jog” érvényesítését követeli a magyar állami intézmények felett; így az iskolaügyben, ahol a tanítóhiányra hivatkozva, német birodalmi tanítók alkalmazását sürgeti, akik egyúttal nemzetiszocialista szellemet vinnének a német kisebbségi iskolákba. Szükségesnek tartja továbbá, hogy a német nemzetiségű leventéket német nyelven oktassák. Síkraszáll a megmagyarosított nevek visszanémetesítéséért, és magának tartja fenn a kizárólagos jogot annak megállapítására, ki német, ki nem. Követeli, hogy a német népcsoporthoz tartozók minden korlátozás nélkül kaphassanak útlevelet Németországba, egyéni és csoportos kiutazásokhoz.⁶¹

Lengyelország német megtámadása és a második világháború kirobbanása nyomán a Teleki-kormány rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe, s ezeket a Volksbund szervezkedésének meggátlására is igyekezett felhasználni. A magyar kormány berlini értesülései szerint a támadásra való felkészülés időszakában „a magyarországi német népcsoportnak is olyan utasítás ment, hogy tartózkodjon minden olyan megnyilvánulástól, amely provokálólag hatna”.⁶² A Lengyelország elleni német átvonulási kérelem szeptember 10-i elutasítása miatti „neheztelés” légkörében azonban a magyar kormánynak a német népcsoporttal kapcsolatos politikáját már ismét súlyosabban ítélték meg a német vezető körök. „Most már von Erdmannsdorff német követnek is az a felfogása, hogy javulás csak megtorló intézkedések útján érhető el”, olvasható egy – valószínűleg Ottó Bauertől (NSDAP AO Landesgruppe Ungarn) származó – magyarországi helyzetjelentésben, amely a Teleki politikájával elégedetleneknek a kormánypártból való kilépésével számolva, azt javasolta, hogy ez esetben a két volksbundista képviselő is hagyja el a kormánypártot, és függetlenítse magát minden magyar párttól.⁶³ Teleki azonban ki tudta védeni a megbuktatására irányuló, a német hadianyag-szállítás átmeneti felfüggesztését ellene felhasználó támadást a katonai vezető körök és a szélsőjobboldali erők részéről, a Volksbunddal szemben pedig támadásba tudott átmenni, Hitler október 6-án meghirdetett áttelepítési programja magyarországi hatásának kihasználásával.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!