(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
A német birodalmi gyűlésben 1939. október 6-án tartott beszédében Hitler többször is utalt azokra a célokra és feladatokra, amelyeket a német birodalom a megszállása alá került lengyel területekre vonatkozóan maga elé tűzött. „A legfontosabb feladat azonban — mondotta — a néprajzi viszonyok új rendezése, vagyis a nemzetiségek áttelepítése oly módon, hogy a folyamat lezáródásakor a jelenleginél jobb választóvonalakat nyerjünk.” Mindjárt hozzátette: „Ebben az értelemben azonban nemcsak erre a területre korlátozott, hanem sokkal nagyobb kihatású kérdésről van szó. Egész Kelet- és Délkelet-Európa tele van a német népiség fenn nem tartható töredékeivel. Éppen ezekben van egyik alapja és oka a folytonos államközi zavaroknak. A nemzetiségi elv és a faji gondolat korában utópisztikus volna azt hinni, hogy ezeket, akik egy nagy értékű néphez tartoznak, minden további nélkül asszimilálhatják. Az európai élet messzetekintő rendezésének feladatai közé tartozik ezért, hogy itt áttelepítésekre kerüljön sor, s ily módon az európai konfliktusok okainak legalább egy része kiküszöbölhető legyen.” A jobb népiségi választóvonalak kialakításának kérdésére beszéde során még egyszer visszatért, a következőképpen fogalmazva meg a feladatot: „Az egész élettér nemzetiségek szerinti rendezése, azaz: megoldása azon kisebbségi kérdéseknek, amelyek nem csupán ezt a területet érintik, hanem azon túl szinte valamennyi dél- és délkelet-európai államra vonatkoznak.”1 Az áttelepítési program végrehajtásának legfőbb irányításával Hitler az SS birodalmi vezérét, Himmlert bízta meg, kinevezve őt október 7-én a német népiség megerősítésének birodalmi biztosává.2
A Deutsches Auslandsinstitut igazgatója, dr. Richard Csaki, már a hitleri áttelepítési program meghirdetésének másnapján Budapestre utazott, hogy a kérdésről Baschékkal tárgyaljon. A magyarországi német népcsoport-vezetőség az áttelepülés ellen foglalt állást, s azt a következő két érvvel támasztotta alá: 1. A dunántúli német településterület igen közel fekszik a német birodalmi zárt német néptalajhoz, s földvásárlás valamint belső telepítés révén egyre közelebb is kerül ahhoz; sajátlagos terjeszkedőképessége van épp a legfontosabb hídszerepben: a zárt településű délkeleti svábság és a birodalom között. 2. „A népcsoportok jelentik a legjobb és legkényelmesebb jogcímet egy más állam viszonyaiba való beavatkozásra.”3
A magyarországi német népcsoport vezetősége tehát azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi németség nem egy messzire hullott, s így az idegen környezetben pusztulásra ítélt „népforgács” (Volkssplitter), amelyet csak áttelepítéssel lehet az asszimilálódástól megmenteni, hanem egy terjeszkedőképes, a nagynémet néptömbhöz egyre közelebb kerülő, és a bácskai-bánáti svábság zárt településterületéhez hidat képező, jól meggyökeresedett néptest, amelynek jövője jelenlegi településterületén biztosítható. Nyilvánvalóan nem értett egyet azzal, hogy az államközi konfliktusok legalább e tekintetben való kiküszöbölése érdekében a népcsoportot áttelepítsék; ennél előnyösebbnek ítélte a német hatalmi politika szempontjából, ha a népcsoport ürügyén beavatkozhat az ország ügyeibe. Ez az érvelés világosan mutatja, hogy a népcsoport-vezetőség állásfoglalása a hitleri áttelepítési tervvel szemben nem tekinthető a magyar haza iránti lojalitás megnyilvánulásának; a nyomatékos utalás a dunántúli településterületek közelségére és könnyen kapcsolatba hozhatóságára „a német birodalmi zárt német néptalajjal”, a német irredenta, a hídszerep hangsúlyozása a délkeleti német expanzió vonalába állította be a magyarországi német népcsoport ügyét.
A dunántúli németség tényleges terjeszkedőképességét a hatásos érvelés érdekében a népcsoport-vezetőség nyilvánvalóan eltúlozta dr. Richard Csaki előtt, hiszen egyébként mindig a magyar részről ennek útjába állított korlátokról, sőt a német néptalaj (Volksboden) rovására történő magyar terjeszkedésről panaszkodott; mostani megnyilatkozása mégis arra utal, hogy a harmincas évek közepén „Veszélyben a Dunántúl!” jelszóval megindult magyar vészharangkongatás minden nacionalista túlzása ellenére sem tekinthető teljesen indokolatlannak, s hogy – legalábbis az érintett mintegy 130 német falu tekintetében – volt bizonyos pozitív jelentősége is az ország határvidékein a földszerzést nemzetiségpolitikai ellenőrzés alá helyező 10 640/1939. ME sz. rendeletnek.4
Mint a berlini magyar követség 1939. évi összefoglaló politikai jelentéséből is kitűnik, a hitleri áttelepítési politika meghirdetése nemcsak a külföldi népcsoportokban keltett zavart és váltott ki belőlük ellenzést, hanem a német birodalomban is, az NSDAP köreiben: „a párt jó része helytelenítette Hitler elgondolásának megvalósítását, mert abban a külföldi németség ügyének elárulásét látta”.5 Azok számára, akik a délkelet-európai országok német népcsoportjaiban hagyományosan a német birodalom előőrseit látták, nem volt meggyőző, hogy a birodalom keleti hódított területei elnémetesítése érdekében feladhatók volnának a délkeleti irányú expanzió e pillérei, s nem tudták megérteni, hogy a „Südostraum” országai kormányainak készségét a német érdekek méltánylására ne lehetne másként biztosítani, mint a konfliktuslehetőséget jelentő német kisebbségek áttelepítésével. Mint a továbbiakban majd konkrét megnyilvánulások formájában is tapasztalhatjuk, a délkelet-európai országok német népcsoportjainak vezetői jelentős német birodalmi erők támogatására is számíthattak, amikor áttelepülés helyett a népiségi harc (Volkstumskampf) megvívására vállalkoztak, s e népcsoportok történelmi hivatását abban látták, hogy a jelenlegi uralkodó népektől magukhoz ragadják e térségben a hegemóniát.
A követség idézett összefoglaló politikai jelentése ugyanakkor arra is rámutat, hogy a délkelet-európai országok kormányaiban a hitleri áttelepítési terv azt a reményt keltette, hogy megszabadulhatnak német kisebbségeik nem államhű részétől. Horthy Hitlerhez intézett november 3-i levelében nyíltan felvetette, hogy a német kisebbségek hazatelepítése „kitűnő gondolatát” a magyarországi németségre vonatkozólag is érvényesíteni kellene: „Ha ez egyszer végrehajtásra kerül, úgy semmivé válik azoknak az igyekezete, akik a kisebbségi kérdésen keresztül is éket akarnak verni közénk és a német birodalom közé.”6 A német Külügyi Hivatal azonban – nem utolsósorban éppen a magyarországi német népcsoport-vezetőséget érzékenyen érintő ellenpropaganda miatt – a német követségeket, valamint a német birodalmi állami és pártszerveket arról tájékoztatta, hogy a délkelet-európai német népcsoportok áttelepítése „nem akut”.7
A magyar sajtó sűrűn közölt híranyagot a balti államokból és Dél-Tirolból már megindult áttelepítésről. Az ezekhez fűzött kommentárok nem foghatók fel a hazai németség egyetemes kiűzésére irányulóknak, hiszen a vagyonféltés felkeltését célzó, de a szülőföldhöz való ragaszkodás érzelmeire is hatni kívánó utalásaival maradásra ösztönzött, s csak azok távozásának lehetőségét kívánta, sürgette, akik a magyarsággal összeférhetetlenekké váltak. „A német nemzetiségű magyar állampolgárok idegen pénzen dolgozó felizgatóinak”, az idegen hatalom érdekei szolgálatába szegődött volksbundistáknak, és az általuk befolyásoltaknak szerették volna mielőbb kezükbe adni a batyut, hogy a hazai németség itthon maradó túlnyomó többsége békében élhessen a magyarsággal. Csakhogy a német nemzetiségi öntudatot, a német anyanyelvhez való ragaszkodást, s az ebből fakadó jogos igényeket is többnyire egykönnyen minősítették összeférhetetlenségnek és izgatásnak; úgy képzelték, hogy az áttelepítés választóvíz lesz az öntudatos németek és a magyar érzelműek között, s hogy az itthon maradás egyértelmű lesz ez utóbbiak elmagyarosításával.8
A hitleri áttelepítési program és annak magyar visszhangja mindenfelé nagy izgalmat és zavart keltett a német lakosság körében. Basch felkereste a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályát, és kormánynyilatkozatot próbált kieszközölni arról, hogy a magyar kormány nem szándékozik a német kisebbséget kitelepíteni. Ottlik László, az ügyosztály munkatársa Csáky külügyminiszterrel folytatott november 17-én megbeszélést Basch kéréséről. Csáky – bizonyára Horthy Hitlerhez intézett november 3-i levele ismeretében – elutasította a kérést. Arra hivatkozott, hogy egyrészt, az áttelepítést nem a magyar, hanem a német kormány szorgalmazza, másrészt, hogy a német kormány eddig semmiféle konkrét javaslattal vagy felszólítással nem fordult ez ügyben a magyar kormányhoz. Basch szükségesnek látta, hogy legalább a Volksbund adhasson ki e kérdésben megnyugtató nyilatkozatot. Csáky kijelentette: „csak olyan szöveg kiadásához lehetne hozzájárulni, amely olyasvalamit állapítana meg, hogy a kérdés most nem aktuális”.9 A Volksbund november 20-án kiadott körlevele végül is azt a megfogalmazást alkalmazta, hogy „a magyarországi svábokat illetően soha nem volt szó áttelepítésről”.10
A Szociáldemokrata Párt a hitleri áttelepítési program magyarországi hatásától volksbundista és nyilas ellenfeleinek meggyengülését remélte. November folyamán az SZDP központjában már arról tárgyaltak, hogy az előállt helyzetet aktív propagandára kellene kihasználni az ország németlakta területein. A pécsi SZDP végrehajtó bizottsága, Szakasits Árpáddal történt megállapodás alapján, november 22-i ülésén Tolnai József párttitkár úgy fogalmazta meg az elérendő célt, hogy „svábjaink forduljanak szembe a hitleri Németországgal, és minden pángermán izgatót kergessenek ki a községükből”. Bejelentette, hogy az e kérdésről tartandó budapesti értekezletet kerületi értekezletek fogják megelőzni, melyeken Zuschlag Vilmos és Bechtler Péter, a párt nemzetiségi titkárai lesznek az előadók.11
A „német ajkú” szociáldemokraták kerületi értekezleteiről bizonyos képet alkothatunk a december 10-én Pécsett és Bátaszéken tartott értekezletek beszámoló jelentései alapján. Ezekből mindenekelőtt az világlik ki, hogy a részvétel mélyen alatta maradt a várakozásnak, híven tükrözve a párt rendkívül meggyengült pozícióit és nagyfokú elszigeteltségét a hitlerizmus bűvkörébe került németlakta területeken. A pécsi értekezletre meghívott 70 Pécs környéki német szociáldemokrata közül mindössze 7 jelent meg (Nagyárpád, Pécs-bányatelep, Püspöknádasd, Pogány, Pécsudvard, Pécsvárad, Bátaszék képviseletében). Ezek „egyöntetűen jelentették, hogy a Pécs környéki németség kivétel nélkül Hitler-imádó”, s hogy a németlakta vidékeken található kevés számú SZDP-tag inkább maga szorul védelemre, semhogy felszólíthatná a lakosságot: „ha pángermán agitátor megy hozzájuk, azt verjék ki”. Azt azonban lehetségesnek tartották, hogy felvilágosító röplapokat terjesszenek; sürgették is, hogy a párt adjon ki ilyeneket. A Bátaszéken tartott kerületi értekezlet 35 részvevője a viszonylag erősebb helyi SZDP-szervezet ipari munkás tagjaiból állt, akik elsősorban e réteg megtartásáról számolhattak be; a német paraszti lakosságban az SZDP-nek itt sem volt talaja.12 Zuschlag német nyelvű referátuma mind Pécsett, mind Bátaszéken, a német szegényréteg helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyva, érvelt az áttelepülés ellen. A hazai németség jómódú rétege számára a „mindent újra kell kezdeni” valóban riasztó volt. A hozzászólások mutattak rá – bár nyilvánvalóan erős túlzással hogy a hazai németségnek talán egyharmadára is tehető azok száma, akik érdeklődést mutatnak az áttelepítés iránt, mert földhözjutást, biztos egzisztencia megteremtését remélik általa. E rétegre pedig egyáltalán nem volt érvényes Zuschlag azon megállapítása, hogy a német parancsuralmi rendszer aligha tetszenék nekik, hiszen ezt a réteget szinte teljes egészében megfertőzte a német nemzetiszocialista demagógia, ők voltak a legizgatottabb Hitler-imádók, s ebben az időben a Volksbundnak túlnyomórészt még ez a réteg alkotta fő bázisát. A birtokos parasztság határozottan ellenezte az áttelepülést, de mint a hozzászólók nyomatékosan hangsúlyozták, mintegy fele részében, mások – nyilván túlzó – véleménye szerint a maga egészében, fertőzve volt már hitlerizmussal. Az e réteghez tartozók Pécs környékén „nagyon félnek, illetve tiltakoznak minden visszatelepítési akció ellen, de azért hitleristák, mert azt szeretnék, hogy Hitler jöjjön ide, jobban mondva ezt a területet csatolnák Németországhoz”. Hasonlóan jellemezték a bátaszéki értekezleten e jómódú réteg hitlerista befolyás alatt álló részének mentalitását: „nem visszavándorolni a birodalomba, hanem Hitleré legyen ez a terület”.13 A Volksbund maga is ellenezte az áttelepítést, különösen amennyiben túllépné a birtoktalan réteg körét; a magyarországi németség részére szülőföldjén akarta biztosítani a német nemzetiszocializmus érvényesülését.
A küldöttgyűlés jellegű budapesti értekezletnek ezúttal demonstratív tiltakozó nagygyűlés jelleget akartak adni: „a pángermán mozgalom és a kitelepítés terve ellen” hozandó határozatokat a német ajkú szociáldemokraták 8 tagú küldöttsége átnyújtotta volna a belügyminiszternek.14 Nyilvánvalóan azt remélték, hogy a párt szervező, valamint agitációs és propagandamunkáját, legalábbis a Volksbunddal és a nyilasokkal szemben, a kormány kevésbé ellenezné, sőt esetleg támogatná is. De már az előkészületek időszakában tapasztalniuk kellett, hogy a kormány nem tartja kívánatosnak az áttelepítés elleni demonstrációt. Míg az SZDP a hitleri áttelepítési tervet, akárcsak az egész hitlerizmust, elvileg elutasította, a kormány azt a lehetőséget látta benne, hogy éppen a hitleri Németországgal megegyezve megszabadulhat a hazai németség pángermán irányzatú, illetve annak befolyása alatt álló legaktívabb részétől.
Az SZDP vezetői akceptálták a kormány ellenzését, s így a „német ajkú szociáldemokraták” 1939. december 17-i országos értekezletén a hitleri áttelepítési terv elleni demonstratív tiltakozás elmaradt.15 Ebben szerepet játszott az is, hogy a kerületi értekezletek tapasztalatai nyomán felismerték: elgondolásuk alapjában hibás. Az áttelepülés ellenzői ugyanis nem feltétlenül antihitleristák, s a veszélyt valójában nem azok a hitleristák jelentik, akik készek elmenni, hanem azok, akik a hitlerizmusnak itt, a hazai földön akarnak érvényt szerezni. Az áttelepítéssel szembeni állásfoglalás és propaganda tehát nem gyengítené, hanem erősítené a Volksbund pozícióit. Mindez a felismerés azonban nem párosult annak felismerésével, hogy a pángermán, hitlerista, német nemzetiszocialista törekvésekkel szemben csak az esetben képes az SZDP hatékonyan fellépni, ha a hazai német nemzetiség problémáit illetően jól átgondolt, részletesen kidolgozott programja van, és azt állíthatja szembe a Volksbund követeléseivel.
A magyarországi nemzetiségi kérdés, s ennek keretében a németség problémája, azon szilárd elvi alapokon nyugvó megközelítését, és a munkásmozgalom ezzel kapcsolatos feladatainak pozitív meghatározását, amelyet a szociáldemokratáknál hiányoltunk, a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának 1940. január 3-i határozatában találhatjuk meg. Az „Utasítások a KMP számára” címet viselő dokumentum állást foglalt a nemzeti elnyomással szemben, s kötelességévé tette a munkásosztály illegális pártjának, hogy támogassa a nemzetiségek egyenjogúságukért és önrendelkezési jogukért folytatott harcát. Annak megakadályozására, hogy a nemzetiségek nacionalista pártjai aknázhassák ki a nemzetiségi igényeket, és ezekkel visszaélhessenek, azt kívánta, hogy a kommunista párt maga állítson fel a nemzetiségek javát szolgáló politikai, gazdasági, kulturális részköveteléseket. Amikor a Volksbund elleni harcra szólított, ugyanakkor méltányosnak tartotta, hogy a németlakta területeken – szabad választások alapján – németekkel töltsék be a közhivatalokat; német tannyelvű iskolákat létesíthessenek stb. Végül leszögezte: „Miközben a párt küzd az elnyomott nemzetiségek egyenjogúsításáért és nemzeti önrendelkezési jogáért, a proletár internacionalizmus szellemében hirdetnie kell a nemzetiségi dolgozó tömegek és a magyar nép testvéri összefogását.”16
Természetesen, ha a legális SZDP helyzete is igen szorongatott volt ekkortájt a hitlerista fertőzés lázában égő németlakta területeken, még sokkal inkább állt ez az egyébként is brutálisan üldözött illegális KMP-ra. Tragikus, hogy az az egyedüli helyes álláspont, amelyet képviselt, az adott körülmények közt csak kevéssé befolyásolhatta a nemzetiségi kérdésben folyó harc alakulását.
A magyar kormány 1940 januárjában a burgenlandi magyarok és a magyarországi németek közti azonos mérvű, önkéntes lakosságcserét ajánlott a német kormánynak.17 Azt remélte, a hitleri áttelepítési akcióba való korlátozott bekapcsolódás révén megszabadul az ország német lakossága azon elemei egy részétől – összesen mintegy 20 000 embertől -, amely politikai, nemzetiségpolitikai, szociális feszültséget jelentett; az akció morális hatással lesz a németség túlnyomó többségére: lehűti a német birodalom és vezére iránti lelkesedést, megzavarja a volksbundisták sorait, akadályozza befolyásuk kiterjesztését a német birtokos parasztságra. Az önkéntes lakosságcsere révén eltávolítani remélt 20 000 fővel, amelybe a családtagok is beleértendők, érdemes összevetni azt az adatot, amely szerint 1939-1940 fordulóján a Volksbund 25 000 bejegyzett taggal rendelkezett, s a családtagokat is számítva mintegy 100 000 embert – az akkori magyarországi német népesség egyötödét – tartotta szervezeti befolyása alatt.18
A hitleri kitelepítési tervről Délkelet-Európára vonatkozólag ekkoriban német részről nyilvánosan nem esett szó. Himmler gauleiterek és más pártfunkcionáriusok előtt tartott 1940. február 29-i bizalmas jellegű beszédében kifejezetten kérte, hogy ezt a kérdést most egyáltalán ne érintsék, mert az említett térségben abszolút nyugalomra van szükség. De határozottan leszögezte, hogy Németország a háború után minden országból, így Magyarországról is áttelepíti a „jó minőségű”, „jó vérű” németeket, akik különben asszimilálódnának.19
A Volksbund helyi csoportok alakulása 1939. szeptember eleje óta, a háború kitörése nyomán kiadott rendkívüli intézkedések következtében szünetelt. Ezt megelőzően a Volksbund mindössze 21 hivatalosan elismert helyi szervezetet alakított, ezzel szemben a Volksbildungsvereinnek mintegy 200 helyi szervezete volt. Titokban azonban erőteljesen folyt a szervezkedés: 1940 január-februárjában a Volksbildungsverein 73 helyi csoportjának működését kellett felfüggeszteni amiatt, mert a volksbundisták azokat lényegében a maguk kezére kerítették.20 A Volksbildungsverein bomlásának jelei a késő bánat panaszos hangjait csalták a kormánypárt egyes megyei funkcionáriusai ajkára is: „nem lett volna szabad differenciálás nélkül az egész németségnek nekimenni, őket büdös, hazaáruló sváboknak nevezni, a közigazgatás minden eszközével nyomni őket, csupán azért, mert németül is beszéltek. Ebben a fanatizált légkörben nagyon sűrűn érték a németséget öntudatában, nyelvében mélyen sértő kijelentések, sőt atrocitások. Német községek élére vagy olyan jegyzőket állítottak, akik nem beszéltek németül, vagy erőszakos úton igyekeztek a németkérdést megoldani, illetve likvidálni, megértés és hozzáértés nélkül.” Most mindennek a németség elidegenedése és a Volksbund térhódítása a következménye.21
A Volksbund immár Berlinben panaszolta el minden sérelmét. A német Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst: SD) 1940. március 18-i jelentése szerint azonban Basch ismét utasítást kapott Berlinből, hogy „mellőzzön minden zavaró momentumot, amely a jelenlegi világpolitikai helyzetben Németország és Magyarország viszonyát valamilyen formában terhelhetné”.22 Az a világpolitikai helyzet, amelyre Berlin hivatkozott, a németek észak-európai hadjárata óvatos előkészítésének időszakát jelentette. Basch azonnal kifejezte ezzel kapcsolatos aggályát, hogy „ezt a magatartást magyar részről igyekeznek a népi-német mozgalommal szemben kihasználni”. Ezért „a magyarországi népi-németeknek az a kívánsága, hogy a birodalom hivatalos sajtó- és rádiópropagandája Magyarország irányában ne legyen barátságosabb, mint amennyire az külpolitikai okokból feltétlenül szükséges”.23 A Volksbund magatartása is megváltozott, mihelyt 1940. április 9-én megindult a német haderő Dánia és Norvégia ellen.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!