1. FEJEZET

(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)

1

A NÉMET—OSZTRÁK SZERZŐDÉS

A német—olasz—magyar diplomáciai nyomás és a nemzetközi helyzet változása behódolásra bírta a Schuschnigg-kormányt: 1936, július 11-én szerződést kötött Németországgal, Papen 1935. július 11-i javaslatai alapján. E szerződés igen kedvező lehetőségeket nyújtott Hitlernek a „békés behatolás” meggyorsítására. Pár nappal a szerződés aláírása után Goebbels propagandaminiszter a német újságírók szűkebb körében kijelentette, hogy „ez megteremti az 1933. január 30-ihoz hasonló hatalomátvétel feltételeit Ausztriában”. A szerződés ugyanis politikai, gazdasági és kulturális területen messzemenő engedményeket adott Németországnak, s ami a legfontosabb volt: a szerződésben Ausztria német államnak jelentette ki magát, Schuschnigg kötelezettséget vállalt, hogy külpolitikájában tartózkodni fog minden olyan kombinációtól, amely Németország érdekei ellen irányul. Papen követ véleménye szerint ezáltal a német—osztrák viszony megszűnt nemzetközi ügy lenni, a németség „belső családi ügye lett”, amelynek rendezésébe más hatalmaknak többé nem lehet beleszólásuk. A szerződés értelmezésében természetesen lényeges eltérés állott fenn a német és az osztrák felfogás között.

Az osztrák kormány a lehetséges engedmények felső határát látta a szerződésben, és változatlanul ragaszkodott az 1934-es alkotmányhoz, amely kizárta a pártok létezését. Schuschnigg abban reménykedett, hogy Olaszország abesszíniai hadjáratának befejeződése után helyreáll a jó viszony Olaszország és a nyugati hatalmak között, ami Ausztria nemzetközi helyzetének újbóli megerősödését fogja eredményezni. A német—osztrák szerződést erre az időszakra szóló átmeneti kényszermegoldásnak, lélegzetvételi szünetnek fogta fel. Létrehozásában az a téves számvetés is szerepet játszott, hogy ha a német—lengyel szerződés háttérbe tudta szorítani a Danzig miatt sokkal mélyebb német—lengyel ellentéteket, miért ne lehetne békés együttműködést megvalósítani a két németül beszélő ország között? Mindezek mellett természetesen közrejátszott az is, hogy — bizonyos feltételek mellett — az osztrák kancellár maga is hajlott a Németországgal való szövetségre, hiszen elsősorban a fasiszta nagyhatalmaktól remélhetett támaszt az osztrák fasiszta rendszer fennmaradásához.

Ausztria súlyos gazdasági helyzete is arra ösztönözte Schuschniggot, hogy kísérletet tegyen a német—osztrák kapcsolatok konszolidálására. A termelés szintje — az 1932-es lassú emelkedés után — újra csökkenni kezdett, és 1936 májusában már a húszas évek átlaga alá süllyedt. A munkanélküliek száma 415 000-re emelkedett, túllépve ezzel az 1933-as válságos év legmagasabb szintjét. Az alpesi tartományok fő jövedelmi forrását jelentő idegenforgalomban nagyon érződött az ezermárkás határzár miatt kieső német turistaforgalom hiánya. Míg az 1930—1931-es szezonban csaknem tízmillió esetben vettek igénybe éjszakai szállást, 1933—1934-ben csak 4,3 millió volt ez a szám, és a rendkívül intenzív idegenforgalmi propaganda ellenére sem sikerült 1935—1936-ig 6,2 milliónál magasabbra növelni. Az osztrák mezőgazdasági exportban rendkívül jelentős szarvasmarhaexport Németország irányában az 1932-es évi mennyiség hetedrészére csökkent.

A gazdasági bajok miatt termékeny talajra találtak a náci propaganda érvei. A biztonsági szervek havonta készített hangulatjelentései egyre riasztóbb képet festettek a közhangulatról. Az 1936. április 4-i jelentésben pl. a következők álltak: „Az illegális nemzetiszocialista mozgalom vezető rétegét túlnyomó részben az állás nélküli értelmiségiek alkotják. Ezek főleg a nemzeti diákszervezetekből kerülnek ki, ahol még mindig nagynémet szellemben nevelik őket, s tanulmányaik befejeztével sehol sem találnak állást … Nagy számban található soraikban a gazdasági világválság következtében munkanélkülivé lett magánalkalmazott, tönkrement kisvállalkozó; ezek a mozgalom legaktívabb tagjai. Az illegális katonai szervezetekben az összeomlás miatt leszerelt vagy idő előtt nyugdíjazott tisztek és altisztek viszik a hangot, akik a nemzetiszocializmus győzelmétől remélik, hogy visszatérhetnek a hadseregbe.”

Schuschnigg a július 11-i szerződéstől tehát gazdasági konszolidációt is remélt, azáltal pedig a belső társadalmi ellentétek enyhülését. A német kormány viszont a szerződésben a további térnyerés kiindulópontját látta. Ezt alátámasztják Hitler tervei, melyeket a szerződés aláírása után az osztrák nácik két vezetője, Friedrich Rainer és Odilo Globotschnigg előtt felvázolt. Az osztrák náci vezéreket türelemre intette és szívós földalatti munkára buzdította. Hangsúlyozta, hogy a következő éveket a német hadsereg teljes felfegyverzésére kívánja felhasználni, és csak azután lesz abban a helyzetben, hogy kezdeményezően lépjen fel Ausztriában. Szavai minden kétséget kizáróan elárulták, hogy a szerződést csupán erre az átmeneti időre szóló modus vivendinek tekinti.

Az erőszakos harci módszerekhez szokott nácik nem értették meg a szerződés lényegét. Úgy vélekedtek, hogy abban megint „az áruló Papen keze van benne”. Néhány nappal a szerződés aláírása után az illegális nácik küldöttei felkeresték Papen követet, hogy tiltakozzanak a „gyalázatos kompromisszum” ellen. Kijelentették, hogy a szerződés kizárólag az osztrák arisztokraták és a katolikus egyház javát szolgálja — burkolt utalás volt ez Papen katolikus és nemesi származására. Ezek a körök most nagy tömegben értékesíthetik az erdeikben kitermelt faanyagot Németországban. Ausztria gazdasági helyzetének a szerződés nyomán várható konszolidálódása súlyos csapás a nemzetiszocialista irányzatra, mert eddig éppen a munkanélküliség és a gazdasági krízis volt a legerősebb szövetségesük a Schuschnigg-kormány ellen folytatott harcukban.

Papen magából kikelve értésükre adta, hogy a szerződés a Führer teljes egyetértésével jött létre, ezért várják ki felettes pártszerveik értékeléseit és politikai utasításait. Két nap múlva Papen — nyilván Berlin utasítására — magához kérette a nácik képviselőit, és háromórás beszélgetésben megvilágította számukra a szerződés tényleges jelentőségét. „A megbeszélés alapján — írta Papen egy titkos jelentésben — teljesen megváltoztatták véleményüket, s azóta azt vallják, hogy a német—osztrák szerződés a Führer eddigi legzseniálisabb tette, melynek végeredménye nem lehet más, mint a Schuschnigg-kormány teljes kapitulációja.”

A nemzetközi viszonyok másként alakultak, mint Schuschnigg remélte. Éppen egy héttel a német—osztrák szerződés megkötése után Németország és Olaszország aktív támogatásával kirobbant a spanyol polgárháború. Mussolini arra számított, hogy a Franco tábornok vezetésével megindult ellenforradalmi lázadás hetek alatt győzni fog, megalakul az olaszbarát fasiszta Spanyolország, ami által oly mértékben fog növekedni Olaszország nemzetközi tekintélye, hogy kényszeríteni tudja Angliát az afrikai olasz hódítások elismerésére. A spanyol kaland azonban még inkább szélesítette a rést Olaszország és Anglia között, sőt — miután Franciaország attól félt, hogy az olasz agresszió könnyen kiterjedhet az észak-afrikai francia gyarmatterületekre is — újra jelentkeztek a korábbi francia—olasz ellentétek. A német kormány tisztában volt a spanyolországi események külpolitikai jelentőségével, ezért arra törekedett, hogy egyrészt a számára kedvező külpolitikai helyzet fenntartása érdekében a polgárháborút minél hosszabb ideig elhúzza, másrészt, hogy Olaszország tökéletes elszigetelése érdekében Mussolininak engedje át a vezető szerepet a spanyolországi intervencióban.

Az Ibériai-félszigeten fellángolt polgárháború további lökést adott a német—olasz külpolitikai együttműködésnek. E folyamat legszembetűnőbb következménye az lett, hogy Olaszország egyre többet veszített nagyhatalmi befolyásából, s mindinkább függő helyzetbe került Németországgal szemben. Szerepet játszott ebben az is, hogy az abesszíniai és a spanyolországi agresszió megmutatta a németeknek az olasz hadsereg igazi értékét. Kiderült, hogy Mussolini színpadias vezéri pózolása és Olaszország tényleges katonai ereje között nagy a különbség. Taylor angol történész találóan írta, hogy „az olasz fasizmusban nagyjából minden csalás volt. Csalás volt a szociális veszély, amelytől Olaszországot megmentette, csalás volt a forradalom, amelynek révén hatalomra került, Mussolini politikája és képességei szintén csalóak voltak. A fasiszta uralom korrupt volt, tehetségtelen, üres, Mussolini maga pedig hiú, kontár, célok és elmélet nélkül.” A kortársak egy része azonban változatlanul hitt az olasz „nagyhatalom” erejében.

A formálódó német—olasz blokkon belül a gazdasági és katonai erőviszonyok természetes következményeként Németország vette át a vezető szerepet, és 1936-tól kezdve lépésről lépésre háttérbe szorította Olaszországot. Ennek a körülménynek a hatása tükröződött az 1936. július 11-i német—osztrák szerződésben is. Ez ugyan még nem jelentette azt, hogy Olaszország formálisan lemond Ausztria függetlenségének védelmezéséről, de mégiscsak azt mutatta, hogy megkezdődött Olaszország visszavonulása a Duna völgyéből. E tekintetben további fontos lépés volt Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1936 novemberi németországi látogatása, amely a Berlin—Róma-tengely megalakulásának kezdetét jelentette. Titkos szerződésben leszögezték, hogy a két állam igyekezni fog a Duna-völgyi problémákat a békés együttműködés szellemében megoldani, és az osztrák kérdést végérvényesen kikapcsolják a német—olasz viszonyból.

A bécsi udvari levéltárban őriznek egy feljegyzést arról a beszélgetésről, amelyet Ciano berlini látogatása után Hitler és szárnysegédje, Wiedemann folytatott. Először itt hozzuk nyilvánosságra e rendkívül érdekes beszélgetés jegyzőkönyvét.

„Wiedemann: A német nép széles tömegeinek hangulatát ismerve nem hiszek az őszinte barátság lehetőségében Olaszországgal; sokkal inkább az a meggyőződésem, hogy Mussolininak csak azért van szüksége Németországra, hogy megerősíthesse pozícióját Angliával szemben. Olaszország elárult bennünket a világháborúban, és általános vélemény, hogy ez az árulás újra meg fog ismétlődni.

Hitler: Azt hiszi, és bízom Mussoliniban? Azt hiszi, elfelejtettük, hogyan viselkedett az 1934 júliusi osztrák nemzetiszocialista felkelés alkalmával? Sohasem hittem a Ducénak. Hogyan is lehetne olyan emberben megbízni, akinek kormányában zsidók ülnek, s aki saját országában nemcsak hogy nem törte meg, de még csak nem is korlátozta a zsidók befolyását? Nagyon jól tudjuk, hogy a Németországból emigrált zsidók ezrei tartózkodnak Olaszországban, sőt egy részük befolyásos állásba került. A helyzet azonban éppen fordított, mint ahogy népünk hiszi: nem én kötöttem magam Mussolini szekere elé, hanem éppen mi húztunk hasznot Mussolini kényes helyzetéből. Mondja meg, mibe került nekünk Abesszínia annektálásának elismerése? Semmibe! De ezáltal biztosítjuk Mussolini támogatását saját expanziós igényeinkhez! És Ausztria? Akkor nyerjük meg magunknak Mussolinit, amikor akarjuk. Először olyan helyzet következik be Ausztriában, mint Poroszországban a Papen—Gayl-kormány idején. Egy éven belül befejeződik a Gleichschaltung! … Eszünk ágában sincs, hogy Olaszország számára kaparjuk ki a tűzből a gesztenyét. Mindenütt támogatjuk Olaszország igényeit, ahol befejezett tényekkel állunk szemben, ahol nem kell magunkat különösebben exponálni, és ahol a támogatás nem kerül nekünk semmibe. El fogjuk érni, amit akarunk. Közeledik a nap, amikor Mussolini már saját népétől nem kap elég támogatást, hogy Ausztria érdekében beavatkozzék. Megyünk a magunk útján, s ehhez olyan támogatást nyújt Olaszország, amelyre korábban nem volt hajlandó. Legyen nyugodt, tudom, mit akarok. Egy éven belül Ausztria a miénk, ez olyan biztos, mint az, hogy itt állok, és várjon még további öt évet, talán csak hármat vagy kettőt, és miénk lesz Dél-Tirol is.”

Hitler olaszbarát vonalának hátterében tehát az a titkos számítás állt. hogy új „barátja” első nehézségét kihasználja Ausztria annektálására. Mussolini viszont úgy hitte, hogy a német—olasz barátság elegendő biztosítékot nyújt Ausztria függetlenségének megőrzésére, ezért ő maga is szorgalmazta — még engedmények árán is — a német—osztrák ellentétek megoldását. 1936 őszétől kezdve a római jegyzőkönyv államainak együttes vagy kétoldalú megbeszélésein állandóan visszatért az a kívánság, hogy Ausztria rendezze viszonyát a birodalommal, mert Németország kizárásával vagy érdekei ellenére lehetetlen bármilyen Közép-Európát érintő kérdést megoldani.

Itt a fasiszta Olaszország külpolitikájának egyik legnagyobb ellentmondásával állunk szemben. Mussolini maga kényszerítette ugyanis Ausztriát a németbarátság útjára, ami viszont logikusan vezetett a Duna-völgyi olasz pozíciók teljes feladásához. Ebben a politikában — a nemzetközi erőviszonyok kényszere mellett — meghatározó szerepet játszott Mussolini reménye, hogy Németország segítségével Olaszország végül is megvalósíthatja régóta áhított földközi-tengeri egyeduralmát.

NÉMET BEHATOLÁS AUSZTRIÁBA

A július 11-i szerződés számos belpolitikai változást eredményezett Ausztriában. A németek kívánságára a kormányt kiegészítették a nácikhoz közel álló Edmund Glaise-Horstenauval és Guido Schmidttel. Az előbbi, tárca nélküli miniszterként, azzal a konkrét megbízatással került a kormányba, hogy egyengesse a nácikkal a belső megbékélést; az utóbbinak pedig külügyi államtitkárként az volt a feladata, hogy megjavítsa a német—osztrák kapcsolatokat, és megvalósítsa a szerződés külpolitikai részét. Mindketten hitet tettek Schuschnigg politikája és az önálló Ausztria fennmaradása mellett, ennek ellenére később játszott kétes szerepükkel elősegítették az Anschluss végrehajtását. (A háború idején Glaise-Horstenau a Pavelic-féle Horvátországban német katonai tanácsadóként, Guido Schmidt pedig Göring közbenjárására a Semperit Művek vezérigazgatójaként kapta meg jutalmát a németektől.)

A július 11-i szerződés alapján az osztrák kormány amnesztiában részesítette a felforgató tevékenységük miatt elítélt nácikat. 1936 július végétől 17 045 bebörtönzött nácit engedtek szabadon, köztük 13 olyan személyt, aki korábban életfogytiglanra volt ítélve. Szabadlábra került Josef Leopold is, aki rövidesen az osztrák náci párt országos vezetőjeként folytatta tovább felforgató tevékenységét. Az amnesztia révén az illegális nácik rendezni tudták soraikat, sőt a július 11-i szerződés azon pontja alapján, amelyik kimondta, hogy az Ausztriában élő németek korlátozás nélkül látogathatják kulturális és társadalmi szervezeteiket, jelentősen fokozni tudták tevékenységüket. Július 29-én, az olimpiai stafétaünnepély alkalmából már utcai tüntetést szerveztek. A kormány tilalma ellenére nyilvánosan énekelték a „Horst Wessel” dalt (a nácik egyik indulóját), kórusban kiáltozták a kormányellenes jelszavakat, lehurrogták az ünnepségen részt vevő Miklas elnököt, és éljenezték Hitlert. A július 29-i tüntetés már megmutatta, hogy a kormány engedékenysége nem oldja meg a belpolitikai feszültséget, hanem további ösztönzést ad a náciknak. A tüntetés miatt a kormány úgy döntött, hogy hat hétre leállítja az amnesztia további végrehajtását. Ez az intézkedés azonban elkésett lépés volt, mert a bebörtönzöttek nagyobbik része már szabadlábra került.

A július 11-i szerződés keretében megvalósított amnesztia, kitűzött céljával ellentétben, növelte a kormány nehézségeit, mert a végrehajtásában megmutatkozó bizonytalanság kedvező propagandalehetőségeket biztosított a náciknak. Továbbra is Damoklész kardjaként fenyegetett a 35 000 főt számláló németországi emigráció. Közülük 8400 személy az SA-ban, 2000 pedig a birodalmi SS-ben teljesített szolgálatot, és az osztrák határ közelében elhelyezett táborokban várta a beavatkozás pillanatát. Az osztrák kormány két ok miatt is elzárkózott az emigránsok hazaengedése elől: egyrészt nem akarta az osztrák nácik számát több ezer olyan személlyel gyarapítani, akik Németországban alapos katonai és politikai kiképzést nyertek, másrészt nem akarta az amúgy is súlyos munkanélküliséget s ezzel a szociális feszültséget növelni. Az emigráció kérdésének megoldatlansága viszont külpolitikailag volt káros, mert a német—osztrák határon tartotta a nemzetiszocialisták minden kalandra kapható fegyveres osztagait, másrészt a probléma megoldatlansága állandó érvet adott a német vezetőknek, ti. hogy az osztrák kormány nem teljesíti a július 11-i szerződésben vállalt kötelezettségeit.

A július 11-i szerződés értelmében az osztrák kormány lépéseket tett a német—osztrák gazdasági kapcsolatok normalizálása és kibővítése érdekében. A német kormány ezt a törekvést az ezer márkás határilleték megszüntetésével viszonozta, bár a német devizarendelkezések miatt lényegesen ezután sem emelkedhetett a turistaforgalom. A pénzügyi korlátozások mellett a német párt politikai propagandatevékenységet is folytatott a turistaforgalom növekedése ellen, mert ezáltal állandósítani akarta az osztrák kormány gazdasági nehézségeit.

Ausztria számára igen fontos lett volna a német—osztrák gazdasági kapcsolatok fejlesztése, mert a munkanélküliség a világválság óta az osztrák gazdasági élet egyik állandó problémája maradt. Két héttel a júliusi szerződés aláírása után dr. Heinrich Wildner, az osztrák külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának vezetője Berlinbe utazott, hogy kölcsönösen előnyös gazdasági szerződés megkötéséről tárgyaljon. A megbeszélések során azonban kiderült, hogy Németország és Ausztria gazdasági érdekeinek összehangolása a birodalom adott gazdaságpolitikája mellett megoldhatatlan. A német kormány a haditermeléshez szükséges ipari nyersanyagokat (acélt, vasat, kőolajat, magnezitot. horganyt, rezet stb.) kívánt Ausztriától, és devizaállományának növelése érdekében ipari készárukat akart exportálni. Ezzel szemben az osztrák kormány a munkanélküliség csökkentése érdekében ipari készárukat kívánt volna szállítani Németországba, és a vorarlbergi, tiroli és alsó-ausztriai terület gazdasági fellendítése céljából növelni szerette volna a német turistaforgalmat. Az ellentétes érdekeket nem sikerült olyan mértékben közelebb hozni, hogy jelentősebb arányokban növekedhetett volna a gazdasági forgalom, így az 1936 július-augusztusi tárgyalások végeredményben sikertelenül zárultak. A német vezetők már ekkor egyoldalú, egy szuverén ország gazdasági érdekeit sértő engedményekre akarták kényszeríteni Ausztriát. A tárgyalások sikertelensége természetesen hozzájárult a politikai viszonyok romlásához, mert a német propaganda Ausztria rovására írta a gazdasági kapcsolatok további rendezetlenségét. Ez pedig, nyomában a nemzetiszocialisták újra fokozódó államellenes tevékenységével, gazdaságilag is igen hátrányosan hatott Ausztriára. A magántőke ugyanis — a zavaros helyzet miatt — visszavonult a nagy összegű és hosszú lejáratú tőkebefektetésektől, és inkább a gyorsan visszatérülő beruházásokat helyezte előtérbe. Ennek következtében csökkent a nagyarányú építkezések száma, teljesen szünetelt a vízi erőművek építése, tehát éppen azokon a területeken mutatkozott jelentős visszaesés, ahol nagyszámú munkás foglalkoztatására nyílott volna lehetőség. A gyárak elavult gépparkjának modernizálása is szünetelt. Mindennek következtében Ausztria jóval csekélyebb mértékben tudta az általános fegyverkezés nyomán kibontakozó konjunktúrát kihasználni, mint más országok, sőt ipari termelése a kedvező feltételek ellenére egészen az Anschlussig nem érte el az 1929-es színvonalat.

Németország és az osztrák náci propaganda jól kihasználta az osztrák gazdasági élet bajait Schuschnigg politikai nehézségeinek fokozására és az Anschluss melletti hangulatkeltésre. A német haditermelés szédületes arányú kibontakozása következtében Németországban megszűnt a munkanélküliség, és ez már elegendő érv volt a politikailag iskolázatlan rétegek egy részének félrevezetéséhez.

Az egyre fokozódó német nyomás egy idő után gazdaságilag is engedményekre kényszerítette, s ezzel párhuzamosan hátrányos helyzetbe hozta Ausztriát. Fokozatosan sikerült az osztrák gazdaságot bekapcsolni a német haditermelésbe. A legnagyobb osztrák nehézipari vállalatot, az Alpine Montangesellschaftot már 1937 elején bevonták a Göring-féle négyéves tervbe. Ausztria egyre fokozta a készáru- és nyersanyag-, valamint a mezőgazdasági exportot Németországba, az árubehozatal azonban korántsem növekedett ennek arányában. A klíringcsúcs hónapról hónapra jobban eltolódott Ausztria javára, 1937 januárjában már elérte a 60 millió márkát. Az osztrák gazdasági szakemberek időben felhívták Schuschnigg figyelmét a német—osztrák gazdasági kapcsolatok kizsákmányoló jellegére, de Schuschnigg arra hivatkozva, hogy az áruexport növelése hozzájárul a munkanélküliség csökkentéséhez, további gazdasági koncessziókat adott a birodalomnak. Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett a német—osztrák gazdasági kapcsolatok normalizálásáról, sőt az osztrák gazdasági élet elindult a Gleichschaltung útján, aminek fontos szerepe volt a politikai Anschluss-törekvések fokozódásában.

A július 11-i szerződés értelmében Németország kötelezettséget vállalt, hogy nem avatkozik bele Ausztria belügyeibe, és a hivatalos német szervek minden kapcsolatot megszakítanak az osztrák nácikkal. Az osztrák vezetők többsége bizalmatlansággal vegyes várakozással nézett a szerződés e pontjának betartása elé. Hornbostel követ, az osztrák külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, egy magyar diplomatának úgy nyilatkozott, hogy „az osztrák—német megegyezést szükséges rossznak tekinti. Meg van győződve róla, hogy a németek a megegyezés dacára igyekezni fognak őket idővel elnyelni. E tekintetben az osztrákokra és a csehekre hasonló sors vár, már ha a németeket szabadjára engednék. Ezért legfőbb feladatának tekinti megakadályozni azt, hogy ez az eset bekövetkezzék, és ennélfogva igyekezni fog visszatartani a jóhiszeműen naiv osztrák vezető tényezőket attól, hogy meggondolatlanul a birodalom halálosan ölelő karjaiba dőljenek.”

A német vezető szervek csak a beavatkozás külső látszatát igyekeztek elkerülni, de a szerződés ellenére is szoros kapcsolatot tartottak az osztrák nácikkal. Mint korábban, a júliusi szerződés után is a német pártvezetés látta el az osztrák nácikat taktikai utasításokkal, propagandaanyaggal és pénzzel. Wilhelm Stuckart német belügyi államtitkár például a már régen menesztett Habichttal tárgyalta meg azt a kérdést, hogy a német kormány milyen követeléseket támasszon Schuschnigg-gal szemben az amnesztiára és az emigránsokra vonatkozólag. Hess Obersalzbergben fogadta az osztrák nácik új vezetőjét, Leopoldot, s Hitler korábbi utasításainak megfelelően tájékoztatta, hogy az Anschlusst „hideg úton” (auf kaltem Wege) kell előkészíteni.

A szerződés előírta, hogy be kell szüntetni a sajtó és a rádió útján való beavatkozást egymás ügyeibe, s a másik állam belső viszonyait érintő megjegyzéseknek a korrekt tárgyilagosság keretei között kell maradniuk. Az osztrák kormány pontosan betartotta ezt, és július után egyetlen Németországgal foglalkozó cikk sem jelenhetett meg a kancellári sajtóhivatal előzetes cenzúrája nélkül. Igyekeztek mindent elkerülni, ami alkalmat adhatott volna a német kormány tiltakozására és ellenrendszabályok életbe léptetésére. Csakhogy ez a „sajtóbéke” Ausztria számára hátrányos volt, mert a „birodalommal való jó viszony” érdekében száműzték a sajtóból és az irodalomból a fasisztaellenes, demokratikus irodalmi termékeket, ezáltal önként lemondtak a lakosság felvilágosításáról. Ugyanakkor a nácibarát sajtót és irodalmi műveket szabadon terjeszthették, ezek pedig nyíltan bírálták az osztrák belpolitikai viszonyokat. A „Völkischer Beobachter” továbbra is megtartotta agresszív hangját Ausztriával szemben. A kulturális és a tudományos élet területén szintén megoldhatatlan akadályok állottak a német—osztrák együttműködés előtt, mert a Németországban bevezetett faji megkülönböztetés alapján a német hatóságok az osztrák tudományos és művészeti élet számos kiváló képviselőjét eltiltották a németországi szerepléstől.

Az 1936 és 1938 közötti német—osztrák viszonyt egy sajátos circulus vitiosushoz lehetne hasonlítani. E körforgást az jellemezte, hogy az osztrák kormány minden — önkéntes vagy kikényszerített — engedménye magasabb szinten és állandóan újratermelte a német—osztrák ellentéteket, mert a náciknak adott minden kedvezmény a követelések újabb lavináját indította el. Ilyen körülmények között a két ország viszonya nem rendeződhetett.

MUSSOLINI PÁLFORDULÁSA

Németország azt a taktikát folytatta, hogy a Schuschnigg-kormányt lépten-nyomon megvádolta a július 11-i szerződés politikai határozatainak megszegésével. 1937. január 17-én a Rómában tartózkodó Göring vezérezredes, porosz miniszterelnök, Ausztria római követe útján súlyos szemrehányásokat tett az osztrák kormánynak, hogy hatóságai állítólag drákói szigorral járnak el mindazokkal szemben, akik rokonszenvüket nyilvánítják Hitler vagy Németország iránt, másik oldalon viszont „túlságosan elnézőek a bolsevizmussal szemben”, amennyiben eltűrik, hogy kommunista önkéntesek Ausztrián keresztül utazzanak Spanyolországba. Mindebből természetesen egy szó sem volt igaz, de a „németellenesség” és „kommunista-szimpátia” vádja volt akkor a leghatásosabb érv, amellyel Schuschnigg pozícióját gyengíteni lehetett.

Göring római tartózkodását igyekezett arra is kihasználni, hogy Mussoliniban bizalmatlanságot keltsen Ausztria iránt. Láthatóan sikerrel. Alig egy héttel távozása után Mussolini azt fejtegette Liebitzky ezredes, osztrák katonai attasénak, hogy „élénk figyelemmel kísérjük az ausztriai helyzetet, és ennek alapján kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az osztrák lakosság tömegeiben fokozódik az olaszellenes hangulat. Az osztrák nép még mindig az ősellenséget látja bennünk. A németek mindig azt mondják nekünk: elhibázott politikát folytattok Ausztriában. Az ottani nép túlnyomó többsége nemzetiszocialista, ezért Németországhoz kíván csatlakozni. A régi szociáldemokraták szemében ti fasiszták vagytok, ezért ők sem rokonszenveznek veletek. Milyen bázison nyugszik tehát Ausztria olaszbarátsága? Csak a kormány szűk körén.”

Liebitzky igyekezett eloszlatni Mussolini aggályait, és kifejezte reményét, hogy Ausztria változatlanul számíthat Olaszország támogatására nemzeti függetlenségének megőrzése érdekében.

„Természetesen számíthatnak erre — mondta Mussolini —, de nyilvános beszédben ezt nem hangsúlyozhatom, mert egyszeriben vége lenne az önök függetlenségének.” Ezek a szavak félreérthetetlenül kifejezték, hogy Németország és Olaszország között új erőviszonyok voltak kialakulóban.

1937. február 22-én Neurath német külügyminiszter Bécsbe érkezett, hogy az 1936. július 11-i szerződés után kialakult helyzetről tárgyaljon. A látogatást kísérő incidensek megint tápot adtak a német—osztrák ellentétek fokozódásához. Az osztrák nácik kisebb csoportjai kivonultak a Mariahilferstrasséra, ahol tüntetően „Heil Hitler!”, „Éljen Németország!” kiáltásokkal üdvözölték Neurathot, sőt elhangzottak olyan jelszavak is, hogy „Vesszen Schuschnigg!” és „Éljen az Anschluss!”. A rendőrség Neurath szeme láttára zavarta szét a tüntetőket, néhányat letartóztatva közülük.

A tárgyalások — a zavaró előjelek hatása alatt is — fagyos hangulatban folytak. A német külügyminiszter — aki 1939-ben a megszállt Csehország birodalmi helytartója lett — egyáltalán nem mutatkozott „ehrlicher Maklernek” (becsületes közvetítőnek), ahogy néhány emlékirat állítja. Meglehetősen brutális nyíltsággal beavatkozott az osztrák belpolitikába, amikor a július 11-i szerződés alapján a horogkeresztes zászlók és a náci párt jelvények szabad használatát, különféle német szervezetek létrehozásának engedélyezését, a nemzetiszocialistáknak vezető állami tisztségekbe történő kinevezését követelte, vagy amikor kertelés nélkül kijelentette, hogy a Habsburg-restaurációt Hitler nem tekinti osztrák belügynek, ezért Habsburg Ottó trónra ültetését akár Ausztria katonai megszállásával is kész megakadályozni.* Egyes osztrák körök ugyanis a restaurációval szerették volna ellensúlyozni Németország Anschluss-propagandáját. — Szerk.*

Neurath rendkívül rossz benyomásokkal és kevés eredménnyel távozott Bécsből. A Mariahilferstrassén most egészen másfajta „üdvözlésben” részesült. Ezúttal a Hazafias Arcvonal kormányhű tagjai álltak sorfalat, és „Éljen Ausztria!”, „Éljen a Schuschnigg-kormány!”, „Vesszen Hitler!” jelszavakat kiáltoztak a gépkocsin elhaladó Neurath felé. (Kár, hogy a náciellenes tüntetésben csak a rendszer megbízható tagjai vettek részt. Schuschnigg óvakodott attól, hogy a széles néptömegekhez forduljon a függetlenség érdekében.) A német külügyminisztérium tiltakozott a „megrendezett” tüntetés miatt, azt állítván, hogy az osztrák hatóságok kíméletlen eszközökkel elnyomták a bécsi nép spontán megnyilvánuló németbarátságát.

Két hónappal később, 1937 áprilisában az osztrák politikusok Rómában személyesen győződhettek meg arról, hogy más szelek kezdenek fújdogálni Olaszországban. Schuschnigg kancellár Guido Schmidt külügyi államtitkár kíséretében Velencébe utazott, ahol találkozott Mussolinival és Ciano külügyminiszterrel. Schuschnigg emlékiratai szerint a találkozó külsőségei nem árultak el lényeges változást, de a személyes beszélgetésekből már hiányzott a korábbi meghitt melegség, amiből az osztrák miniszterek azt a benyomást nyerték, hogy új időszak kezdődött az olasz—osztrák kapcsolatok történetében. Mussolini hangsúlyozta, hogy a spanyol polgárháború miatt nyugalomra van szüksége, ezért Ausztriának a július 11-i szerződés alapján kerülnie kell minden nézeteltérést Németországgal. A Habsburg-restauráció lehetőségéről szólva Mussolini leszögezte, hogy az nem időszerű, mert a legkomolyabban veszélyeztetné Ausztriát; minden valószínűség szerint német, sőt jugoszláv fegyveres beavatkozást vonna maga után, mely esetben az osztrák kormány nem számíthatna sem Olaszországra, sem pedig más államok támogatására. A közép-európai problémákkal kapcsolatban Mussolini megállapította, hogy Olaszországnak és Ausztriának tudomásul kell venniük, hogy Németország nélkül elképzelhetetlen a Duna-medence bármilyen újjárendezése. Az olasz vezetők ugyan többször hangoztatták, hogy változatlan érdeklődést tanúsítanak Ausztria függetlensége iránt — ez szubjektíve talán meg is felelt a tényeknek —, de egyidejűleg hangsúlyozták, hogy az osztrák kormánynak a belpolitikai feszültség csökkentésével szintén hozzá kell járulnia a német—osztrák ellentétek elsimításához. A megbeszéléseken szóba került Csehszlovákia is, de Velencében éppen olyan ellenséges hangulat uralkodott Prágával szemben, mint Berlinben. Ciano külügyminiszter Schmidttel tárgyalt. Sürgette az osztrák nácik követeléseinek kielégítését, és az osztrák külügyi államtitkár legnagyobb csodálkozására úgy vélekedett, hogy a nácik képviselőit be kell venni az osztrák kormányba. Schmidt tudomást szerzett arról, hogy Ciano véleménye egy Leopoldtól származó emlékiraton alapszik, melyet az osztrák nácik vezetője még az osztrák küldöttség Velencébe érkezése előtt juttatott el az olasz kormányhoz, kérve, hogy a tárgyalásokon Mussolini gyakoroljon nyomást az abban foglalt kívánságok teljesítése érdekében. Az osztrák vezetőket megdöbbentette Ciano követelése, hiszen ez azt jelentette, hogy Olaszország már nemcsak Németország, de az osztrák nácik követeléseit is hajlandó figyelembe venni.

A tárgyalások befejezésének módja is kellemetlen érzéseket keltett az osztrák miniszterekben; Mussolini az elemi diplomáciai udvariassági szabályokat is megszegve korábban utazott el Velencéből, mint az osztrák küldöttség. Ez volt az utolsó találkozás Schuschnigg és Mussolini között. A búcsúztatás perceiben, talán hogy némi vigaszt nyújtson a lehangolt Schuschniggnak, Ciano megjegyezte: „Nehéz a németekkel ellenséges viszonyban élni, de barátságban élni sem könnyű.”

Az osztrák kancellár különvonata még meg sem érkezett Bécsbe, amikor a „Giornale d’Italia” című tekintélyes napilap főszerkesztője, Virgilio Gayda egyik cikkében azt írta, hogy az osztrák kormány a nemzetiszocialisták képviselőit rövidesen bevonja a kormányba. A cikk írójának közismert politikai súlya és a cikk megjelenésének időpontja azt a látszatot keltette, mintha az említett lehetőséget a velencei tanácskozáson döntötték volna el. Schuschnigg Bécsbe érkezése után azonnal magyarázatot kért az olasz kormánytól. Ciano azt állította, hogy az olasz kormány nem kezdeményezte a cikk megjelenését, tehát az csak „felelőtlen magánvéleménynek” tekinthető, s ebben az értelemben cáfolni is fogják. Ezt a lépést tényleg megtették, de a cikk által felidézett diplomáciai és politikai bonyodalmat természetesen már nem lehetett jóvátenni. Az osztrák nácik újabb érvet kaptak Schuschnigg ellen. Jogosnak látszik az a feltételezés, hogy az olasz kormány ilyen kerülő úton akarta Schuschniggot a nácik követeléseinek kielégítésére kényszeríteni, és csupán az osztrák kormány heves tiltakozása miatt tagadta meg a cikket.

A velencei találkozót korszakhatárnak lehet tekinteni. Lezárult Olaszország osztrák politikájának ún. „Wacht am Brenner” (őrség a Brenneren) időszaka, amelyet az osztrák függetlenséghez való ragaszkodás jellemzett, s megkezdődött az új időszak, amikor Olaszország a Berlin—Róma-tengely megszilárdulása érdekében fokozatosan megbarátkozott Ausztria német alárendelésének gondolatával, sőt maga is tevékeny szerepet játszott a német befolyás kiterjesztésében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!