III. FEJEZET
(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)
AUSZTRIA A NEMZETKÖZI POLITIKÁBAN
- július 30-án dr. Kurt Schuschnigg kapott megbízást Miklas szövetségi elnöktől az új kormány megalakítására. Harminchét éves volt ekkor, de már jelentős politikai múlt állt mögötte. 1927 óta a Tiroli Néppárt (Keresztényszocialista Párt) képviselője volt a bécsi parlamentben, majd 1932 januárjában igazságügy-miniszter lett, 1933-ban pedig az oktatásügyi tárcát vette át a római követ posztjára „száműzött” Anton Rintelentől.
A Schuschnigg-kormány olyan történelmi körülmények között jött létre, amikor a bel- és külpolitikai helyzet lehetővé tette volna a köztársasági alkotmány alapjára való visszatérést. A nácik szervezetileg és politikailag elszigetelődtek, Németország pedig átmenetileg kénytelen volt visszavonulni és lemondani a nyílt erőszakról Ausztriában. A polgári demokrácia intézményeinek helyreállítása új erőt adhatott volna a nemzeti függetlenség gondolatának, amely — a történtek tanúsága szerint — széles társadalmi alapokon nyugodott. A francia kormány a júliusi puccs keserű tanulsága nyomán kész lett volna támogatni az osztrák demokrácia helyreállítását. A párizsi osztrák követ 1934 augusztusában olyan tervekről értesült, hogy Franciaország a nyugati országok és Olaszország együttes fellépését tervezi Bécsben annak érdekében, hogy Schuschnigg „béküljön meg a feloszlatott demokratikus pártok vezetőivel”, hozzon létre egy nemzeti koncentrációs kormányt, s ebben az összefüggésben a Szociáldemokrata Párt vezérének, Karl Rennernek a neve is szóba került. Schuschnigg azonban nem ismerte fel a történelmi lehetőséget; lényegében változatlanul folytatta a Dollfuss-féle fasiszta belpolitikát, amely a Hazafias Arcvonal egyeduralmára épült.
Az osztrák fasizmus sok tekintetben eltért a német és az olasz fasizmustól, s ebben a tekintetben a Schuschnigg-kormány időszaka Dollfuss kormányzásával szemben némi liberalizálódást is hozott; de az osztrák belpolitikai rendszer meghatározó jegyei továbbra is megfeleltek a fasiszta modellnek, csupán az osztrák társadalom politikai erőviszonyai folytán sajátos jelleget nyertek. Erőteljesen érvényesült a katolikus egyház befolyása — ezért az osztrák fasizmust „kleriko-fasizmusnak” is szokták nevezni —, ezenkívül a hatalom gyakorlása megoszlott a régi keresztényszocialista politikusok és a Heimwehr között, ami formailag úgy jutott kifejezésre, hogy Schuschnigg mellett Starhemberg herceg, a Heimwehr vezére töltötte be az alkancellári tisztséget.
A Schuschnigg-kormány külpolitikailag is folytatta Dollfuss fasisztabarát politikáját. Az új kancellár 1934 augusztusában Budapesten és Rómában tett látogatása alkalmával biztosította a magyar és az olasz kormányt, hogy változatlanul kitart az 1934. március 7-én Rómában aláírt olasz—magyar—osztrák megállapodások mellett. E megállapodásoknak — legalábbis átmenetileg — bizonyos németellenes látszatuk volt. Az osztrák politikusokban azt a hitet ébresztették, hogy Ausztria függetlenségének tartós garanciáját jelenthetik. De azt jelentették-e a valóságban? A római paktumot a magyar kormány sohasem tekintette valamiféle „védelmi szövetségnek” Németország ellen, hanem átmeneti megegyezésnek éppen a német—olasz—osztrák—magyar közeledés érdekében. A német—osztrák ellentéteket nem azért ítélték el, mert Németország Ausztria függetlenségét fenyegette, hanem mert akadályt állított Gömbös kedvenc eszméje, a „Berlin—Róma tengely” megvalósulása elé. Még az Anschlussba is belenyugodtak volna, ha ezáltal végleg elhárul a német—olasz közeledés akadálya.
Schuschnigg a már említett beszélgetés alkalmával 1934 augusztusi budapesti látogatásáról a következőket mesélte el e könyv írójának: „Budapesten tisztelgő látogatást tettem Horthy kormányzónál. Beszélgetésünket azzal kezdte, hogy elérzékenyülve gondolt vissza bécsi szolgálati éveire, melyeket az agg császár oldalán töltött el. »Higgye el nekem, kancellár úr, gyalog indulnék el Bécsbe, ha Ferenc József császárunk még élne. Sajnos, a régi világ már nyomtalanul eltűnt, Ausztria már nem az, ami korábban volt. Ezért nem értem, mit is akarnak önök. Ausztriának nincs más útja, mint az, hogy végleg egyesüljön Németországgal.« Megdöbbentett és mélyen sértett a kormányzó nyilatkozata. Nem mindennapi durvaságot és politikai érzéketlenséget kellett lássak abban, hogy egy állítólag baráti ország államfője kijelenti a vendégként nála tartózkodó szomszédos ország kormányfőjének: legjobb lenne, ha az ön országa végleg eltűnne. Az audiencia után magyarázatot kértem Kánya Kálmán külügyminisztertől, aki nagyvonalúan azzal igyekezett Horthy szavainak jelentőségét kisebbíteni, hogy »a kormányzó össze-vissza beszél, szavainak nem szabad politikai jelentőséget tulajdonítani«. Ennek ellenére rossz érzésekkel távoztam Budapestről.”
A magyar kormány segítségére aligha számíthatott tehát Schuschnigg, annál nagyobb reményeket táplált Olaszország és a nemzetközi politikai erőviszonyok átrendeződése iránt. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy — jelentős mértékben a bécsi júliusi események hatására — fokozódott Olaszország közeledése Franciaországhoz. A római egyezmény aláírása előtt Mussolini még úgy nyilatkozott Gömbösnek, hogy Olaszország és Franciaország viszonyában „atmoszferikus javulás” mutatkozik, de a bécsi lázadás után már a határozott közeledési szándék jelei is észrevehetők voltak. Az olasz—francia közeledés németellenes célzattal indult, ugyanakkor Mussolini nem csinált titkot abból, hogy a francia szövetség révén akarja előmozdítani afrikai, pontosabban abesszíniai hódító terveinek megvalósítását. A francia kormánykörök még ilyen áron is elfogadták Mussolini közeledését, mert arra számítottak, hogy az olasz—német feszültség fennmaradása elzárja Németország elől a Délkelet-Európába vezető utat, s így továbbra sem fenyegeti veszély a kisantant biztonságát. A francia—olasz közeledés azonban egyúttal arról is tanúskodott, hogy Olaszország nem képes egyedül megvédelmezni hatalmi állásait a német imperializmussal szemben, hogy Mussolininak az olasz „nagyhatalomról” hangoztatott frázisai mögül hiányzik a tényleges katonai és gazdasági erő. Mussolini látványos világpolitikai szereplése tényleg messze nem állt arányban Olaszország valódi jelentőségével. A korszerű ipari fejlődéshez hiányoztak a legelemibb nyersanyagforrások, az olasz külkereskedelmi deficit meghaladta a 2 milliárd lírát, az állam belső eladósodása pedig elérte a 100 milliárdot, a takarékintézetekben felhalmozott népvagyon kétszeresét. Ilyen gazdasági viszonyok mellett Olaszország képtelen lett volna egy nagyobb háborúhoz nélkülözhetetlen élelmiszer- és ipari nyersanyagtartalékokat biztosítani. Mindez persze később derült ki, éspedig olyan nemzetközi feltételek között, amikor Olaszország — a földközi-tengeri befolyás reményében — jelentős engedményekre kényszerült Németországgal szemben. 1934 őszén a francia kormány Mussolinit még jelentős szövetségesnek vélte. Ez a tévhit egyike volt a második világháború előtti időszak nagy világpolitikai tévedéseinek, amelybe később Hitler — a német—olasz szövetség jelentőségének megítélésében — maga is beleesett.
A nemzetközi viszonyok átrendeződésének másik megnyilvánulása a Szovjetunió aktív bekapcsolódása volt a hivatalos világpolitikába. Ennek magyarázatát a Szovjetunió állandó békepolitikája mellett abban a tényben kell keresni, hogy a nyugati hatalmak politikájában bizonyos ellentétek körvonalai bontakoztak ki. Már 1933—1934 fordulóján számos jel elárulta, hogy a két nyugati szövetséges között nem áll fenn teljes egyetértés a Németország oldaláról fenyegető veszély megítélésében. Az angol kormány elzárkózott Franciaország ismételt kívánsága elől, hogy Nagy-Britannia vállaljon határozott kötelezettségeket a német újrafelfegyverkezés megakadályozására. „Őfelsége kormánya semmiféle új kötelezettséget nem vállalhat magára” — hangzott az elutasító válasz. Ezzel magyarázható, hogy Németország kiválása a Népszövetségből és a leszerelési konferenciáról való távozása — noha Blomberg német hadügyminiszter komolyan aggódott a népszövetségi szankciók miatt — semmiféle ellenakciót nem váltott ki a nyugati hatalmak részéről. A francia uralkodó osztály egy része felismerte, hogy a fegyverkező német imperializmus ellen a locarnói egyezmény már nem nyújt hatásos védelmet, ezért új biztosítékokat kell keresni. A francia uralkodó köröknek választaniuk kellett: vagy változtatnak külpolitikájukon, amely a kizárólagos angol orientáción és a Szovjetuniónak az európai ügyekből való kizárásán alapult, vagy pedig fokozatosan feladják közép-európai állásaikat az angol kormány hallgatólagos támogatását élvező német fasizmus javára. A francia érdekek legtisztábban látó képviselői, akiket nem vezetett tévútra Hitler szovjetellenes demagógiája, az előbbi mellett szálltak síkra. E felfogást leghatározottabban Barthou külügyminiszter képviselte. Távolról sem volt a Szovjetunió barátja, és nem számított haladó szellemű politikusnak; józan, reális ítélőképessége és a német fasizmus részéről fenyegető háborús veszély felismerése azonban elvezette őt odáig, hogy le tudta vonni a történelmi helyzetből a megfelelő következtetéseket, szakítani tudott az előítéleteken alapuló politikával, fel tudta mérni a Szovjetunió hatalmi és politikai súlyának igazi jelentőségét. Elképzeléseinek megvalósulása megakadályozta volna a hitleri Németország kelet-európai előretörését. 1934 közepén az érdekelt kormányoknak előterjesztette az ún. keleti Locarno-tervet, amelynek lényege az volt, hogy Németország, a Szovjetunió, Lengyelország, a balti államok és Csehszlovákia kössenek határaik sérthetetlenségéről kölcsönös biztonsági egyezményt, amelyet Anglia és Olaszország támogatásával Franciaország garantálna. A terv heves reakciót váltott ki Berlinben csakúgy, mint a németbarát lengyel kormánykörökben. Mi sem mutatja jobban a terv átfogó jellegét és életrevaló koncepcióját, mint az, hogy Európa legreakciósabb körei lázas tevékenységbe kezdtek meghiúsítására, s végül a gyilkos merénylettől sem riadtak vissza.
Barthou fáradozásainak eredményeként szeptember 15-én a Népszövetség 50 tagállama táviratban felkérte a szovjet kormányt, hogy vegyen részt a szervezet tevékenységében. A szovjet kormány eleget tett a felhívásnak. Litvinov szovjet külügyi népbiztos már első népszövetségi bemutatkozó beszédében kifejtette a szovjet kormány véleményét, hogy a leszerelési konferencia sikertelensége után határozottabb biztosítékokat kell keresni a béke fenntartásához.
1934 második felében tehát a nemzetközi viszonyok a béke erőinek kedveztek, ami Ausztria külpolitikai helyzetét is megszilárdította. Kibontakozóban volt a Népszövetség alapokmányán nyugvó védelmi szövetség, s ezzel együtt a Szovjetunió aktív diplomáciai szereplésének eredményeként tért hódított a kollektív biztonság gondolata. Ausztria függetlensége támaszt nyert. A nemzetközi erőviszonyok alakulása magában hordozta azt a lehetőséget, hogy a német—osztrák kapcsolatok problémáját széles nemzetközi bázisra helyezzék, s a német és az olasz fasizmus eme „belső ügyét” nemzetközi üggyé változtassák.
Mussolini nem nézte jó szemmel Barthou törekvéseit, bár az akkori körülmények között nem nélkülözhette Franciaország támogatását.
Az osztrák kormány által remélt megegyezés azonban nem jött létre, mert Olaszország és Franciaország között lényeges nézetkülönbségek merültek fel a tekintetben, hogy melyik hatalmi csoport, milyen eszközökkel biztosítsa Ausztria függetlenségét. Franciaország és a kisantant nemcsak Németország esetleges agressziójától akarta megvédeni Ausztriát, de az olasz befolyás túltengésétől is. Ezért ezek a kormányok úgy vélekedtek, hogy az osztrák függetlenség megőrzéséről a Népszövetség Tanácsa hivatott gondoskodni és eldönteni azt is, hogy adott esetben mely országok fegyveres erői nyerjenek jogot az Ausztria területén való átvonulásra. Ezzel szemben Olaszország nem óhajtotta a Népszövetségre ruházni Ausztriában élvezett jogait és befolyását, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Ausztria maradjon a jövőben is olasz védnökség alatt. A két ellentétes álláspontot nem sikerült összeegyeztetni. Csupán annyi történt, hogy a három nagyhatalom szeptember 27-én megismételte az osztrák függetlenségről február 17-én kiadott közös deklarációt. A júliusi náci lázadás pedig világosan megmutatta a februári nyilatkozat valóságos értékét. Ausztria tehát továbbra is Európa gyenge pontja maradt.
- október 9-én Marseille-ben Barthou francia külügyminiszter és Sándor jugoszláv király a horvát fasiszta emigránsok, az usztasák merényletének esett áldozatul. Halála után az új francia külügyminiszter, Pierre Laval szakított elődje elgondolásaival. Anglia és Franciaország szovjetellenes köreinek óhaja szerint elejtette a keleti Locarno-tervet és ezzel együtt a Szovjetunióval való nemzetközi együttműködés sokat ígérő koncepcióját is. Franciaország hatalmi állásait az olasz fasizmussal szövetkezve kívánta megvédeni Németországgal szemben. Laval szinte rajongott az olasz fasizmusért, és a valóságot messze meghaladó elképzelései voltak Olaszország katonai erejéről. Arra számított, hogy az ausztriai események miatt megriadt Olaszországot véglegesen bekapcsolhatja az általa elgondolt szövetségi rendszerbe.
Barthou és Laval olasz politikájában a legfontosabb eltérés az volt, hogy míg Barthou elzárkózott a Mussolini által kívánt ellenszolgáltatások teljesítése elől, Laval hajlott arra, hogy megfelelő gyarmati koncessziókkal megvásárolja Mussolini támogatását Európában. A francia külpolitikában bekövetkezett változás gyengítette a béke erőit, mert eltávolodást jelentett a kollektív biztonság gondolatától, és rövid idő múltán súlyos következmények kiindulópontja lett. A német vezetők ugyanis felismerték az új helyzet iróniáját, hogy Franciaország a Szovjetunió helyett Mussolinitól remél segítséget a kelet-európai status quo fenntartásához. Jelentős részben ezzel magyarázható, hogy 1935 első felében Németország a nyílt szerződésszegés útjára merészkedett.
1935 márciusában a Hitler-kormány egyoldalúan hatályon kívül helyezte a versailles-i békeszerződés katonai záradékát, amely korlátozta a német hadsereg létszámát és a haditermelés mértékét. Első lépés volt ez a békeszerződés revíziója, az új háború előkészítése útján. Katonai jelentősége rendkívül nagy volt: Németországban a békeszerződésben engedélyezett 36 hadosztály helyett azonnal 72 hadosztály alakult, s ez megkövetelte a haditermelés ugrásszerű fejlesztését is. A német gazdaság teljes kapacitással ráállt a korszerű fegyverek és haditechnikai eszközök gyártására, aminek megtévesztő — és Ausztria válságos gazdasági helyzetére különösen tragikus — hatása elsősorban a munkanélküliség teljes felszámolásában jutott kifejezésre. A német haditermelés jelentőségét jól mutatják a következő számok: míg 1910—1914 között (tehát az első világháború előkészítésének éveiben) a fegyvergyártás az egész termelésnek csak 12—15%-át tette ki, 1935-ben — lényegesen magasabb technikai színvonalon — az össztermelés 75%-a állt már a haditermelés szolgálatában.
A nyugati hatalmak a Népszövetségben kifejezett tiltakozáson túl semmit sem tettek, illetve Franciaország Mussolinitól várt segítséget Hitler ellen. 1935. január 7-én Laval egyezményt kötött Mussolinival, melyben a közép-európai helyzet biztosítása fejében szabad kezet adott Olaszországnak Abesszíniában. Ez a szerződés nem sokkal később a nemzetközi hatalmi viszonyok újabb átalakulását eredményezte. 1935 tavaszán azonban még látszólag jól haladt Franciaország, Olaszország és Anglia közeledése. Április 12-én Stresában összeült az angol, a francia és az olasz kormány vezetője. Kijelentették, hogy a három nagyhatalom összefogása az európai béke szilárd biztosítékát jelenti. A valóságban ez a „stresai front” csupán átmeneti és belső ellentmondásoktól terhes szövetség volt, amely létrejöttét is csupán annak köszönhette, hogy a tárgyaló felek a pillanatnyi siker látszatának kedvéért óvakodtak felvetni az őket elválasztó vitás kérdéseket. A nemzetközi közvélemény megnyugtatása érdekében és annak elhitetése céljából, hogy hatékony lépéseket tesznek a fenyegető német agresszió ellen, egységüket hangoztatták. A tárgyalásokat a győztes antant szelleme lengte körül, de tényleges egységről sokkal kevésbé lehetett szó, mint az antant megalakulásakor. Így például a francia uralkodó körök előtt nem volt titok, hogy Anglia Franciaország befolyásának növekedése folytán veszélyeztetve látja az európai erőegyensúlyt, és ezért hajlik arra, hogy hallgatólagosan támogassa Németország erőfeszítéseit.
Jellemző példát szolgáltatott erre Sir John Simon külügyminiszternek és Sir Anthony Edennek, a helyettesének 1935 március végi berlini látogatása. Néhány nappal a fegyverkezési egyenjogúság önkényes bejelentése után Hitler elég egyértelműen kifejtette a brit államférfiaknak Németország ausztriai elképzeléseit. A nemzetiszocializmus — mondta — Ausztriában is éppoly simán győzött volna, mint Németországban, ha az olasz fasizmus nem avatkozott volna be az osztrák belügyekbe. Ő, Hitler, nem óhajt egyebet, mint azt, hogy az osztrák nép a lakosság többségének kívánsága szerint boldogan élhessen. A brit külügyminiszter erre kijelentette, hogy „Nagy-Britanniát Ausztriához nem fűzik olyan érdekek, mint Belgiumhoz. Mi sohasem avatkoztunk be az ottani ügyekbe, és csupán arra a reményre korlátoztuk politikánkat, hogy ez a probléma valahogyan megoldást talál.” Többre Hitlernek nem is volt szüksége. Ezt a gondolatot — mondotta — teljesen elfogadhatónak tartja.
Anglia delegátusa már Stresában kijelentette: Nagy-Britannia nincs abban a helyzetben, hogy Németország szerződésszegése esetén szankciókat alkalmazzon a birodalom ellen. A franciák aggodalma nem is volt alaptalan, mert néhány héttel a stresai konferencia után az angol kormány aláírta a német—angol flottaegyezményt, melynek értelmében hozzájárult ahhoz, hogy a német hadiflotta elérhesse a brit tengeri haderő tonna-űrtartalmának 35%-át. Ez azt jelentette, hogy engedélyezték a német tengeri haderők megháromszorozását. A német nehézipar természetesen haladéktalanul megkezdte a hadihajók tömeges építését. A flottaprogram végrehajtásának keretében 870 millió márkás beruházással megkezdődött azon hadihajótípusok építése (cirkálók, nagyobb hadihajók, tengeralattjárók és torpedóhajók), melyekkel korábban — a versailles-i tilalmak miatt — a németek egyáltalán nem rendelkeztek. Az angol kormány a franciák tiltakozására azt válaszolta, hogy miután a németek fegyverkezését megakadályozni úgysem lehet, célszerű azt kétoldalú szerződésekkel „elviselhető keretek között” tartani.
Németország nemzetközi helyzetének fokozatos megszilárdulása természetesen nem maradt hatás nélkül a német—osztrák viszony alakulására sem. Miközben Mussolini az angol és a francia kormány támogatásával Ausztria befolyásos protektorának szerepét játszotta, Németország folytatta lassú, de céltudatos előnyomulását Ausztriában. Az akciók két vonalon futottak: egyrészt a radikális fellépést sürgető pártkörök vonalán, másrészt a „hivatalos” diplomáciai kapcsolatokat irányító Papen követ közvetítésével. Az előbbiek a Dollfuss-gyilkosság kedvezőtlen hatásának átvészelése után új „rohamot” követeltek Ausztria ellen. Az osztrák nemzetiszocialisták egyik vezéralakja, Eduard Frauenfeld 1935. január 3-án Drezdában tartott beszédében nemzeti hősöknek és mártíroknak nevezte Dollfuss gyilkosait, sajnálattal állapítva meg, hogy Németországban még nem emeltek nekik emlékműveket. Vad gyűlölettel beszélt a Schuschnigg-kormányt támogató fegyveres szervezetekről, „Starhemberg-hordáknak”, „Schuschnigg-bűnözőknek”, „Fey-gengsztereknek” nevezte őket. Kijelentette: „közeledik az óra, amikor a korrupt osztrák rendszer megdöntésének szükségességéről újra nyíltabban lehet majd beszélni”. Egy hónappal később Goebbels propagandaminiszter egy német újságírócsoport tagjainak tartott beszédében azt mondta, hogy — a Saar-vidék visszacsatolásának körülményeihez hasonlóan — nemzetiszocialista propagandisták nagy tömegének bevetésével meg kell kezdeni Ausztria és a Memel-vidék „megpuhítását”. A cél: valamennyi német összefogása. „Minden eszközt fel kell használnunk a németség egyesítésére — mondotta. — A jövőben csak egyetlen német birodalom lehet.”
Papen — Németország külpolitikai érdekeit mérlegelve — óvatosabban közeledett ehhez a célhoz. 1935 januárjától kezdve több kísérletet tett a német—osztrák viszony diplomáciai úton való rendezésére, hogy ezáltal Ausztriát távol tartsa a Franciaország által kezdeményezett Duna-paktumhoz való csatlakozástól. Papen kezdeményezéseire Schuschnigg azt válaszolta: a német—osztrák viszony barátságos rendezésének előfeltétele, hogy a német kormány hivatalosan ismerje el Ausztria függetlenségét, és szüntesse meg a beavatkozás minden formáját. Papen — a birodalom ausztriai pozícióinak megőrzése érdekében — azt tanácsolta Hitlernek, hogy teljesítse az osztrák kormány kívánságát. „Ha feltételezzük — hangzott egy jelentése —, hogy ez a lépés eredménnyel járna, újra érvényesíteni tudnánk hatékony befolyásunkat a közép-európai politikában, ami a francia, csehszlovák és orosz politikai manőverekkel szemben (az említett államok kölcsönös segélynyújtási egyezményeire céloz — K. L.) mind erkölcsi, mind gyakorlati szempontból óriási sikert jelentene.” Hitler elfogadta Papen javaslatát, és május 21-én a Reichstagban tartott beszédében kijelentette: „Németországnak nem áll szándékában az osztrák belügyekbe beavatkozni, Ausztriát annektálni vagy magához csatolni.” Beszédét azonban így folytatta: „A német népet és a német kormányt a közös nemzeti származás alapján érthetően az a kívánság hatja át, hogy a német nép is gyakorolhassa önrendelkezési jogát.” A beszédnek ez a második mondata lényegesen csökkentette az első mondatban kifejezett benemavatkozási szándék értékét, hiszen a német propaganda éppen a nemzeti önrendelkezési jog hamis beállítása alapján követelte Ausztria és Németország egyesülését. Az osztrák vezetők, bár felismerték Hitler szavainak kétértelműségét, a német gesztusra mégis megértő hangnemben válaszoltak. Május 29-én Schuschnigg kancellár kijelentette: „Ausztria sohasem hagyott kétséget aziránt, hogy német államnak tekinti magát.”
Június 5-én Starhemberg herceg, az osztrák alkancellár, hosszabb bizalmas beszélgetést folytatott Papen követtel. Hitler bécsi rezidense hangsúlyozta, hogy az általános európai fejlődés feltétlenül szükségessé teszi a Németország és Ausztria közötti függő kérdések rendezését, mert különben az egész németség nagy veszélybe kerülhet. Utalt a kialakuló francia—csehszlovák—szovjet szövetségi rendszerre, amely harapófogóba szoríthatja az egész németséget, Ausztriát is beleértve, ezért minél hamarább helyre kell állítani a jó viszonyt a két német állam között.
Starhemberg azt válaszolta, hogy a két ország kapcsolatait nem lehet pusztán nyilatkozatokkal rendezni, amelyeket a pillanatnyi politikai helyzet kényszerít ki, s amelyek csupán azt célozzák, hogy általuk elkerüljék a külpolitikai helyzet további éleződését. A kapcsolatok tartós rendezése érdekében alapjaiban meg kellene változnia Hitler és a német NSDAP felfogásának Ausztria szerepéről és a német—osztrák viszony jellegéről. Hitler legutóbbi nyilatkozata — ha egyáltalán igaz Papen állítása, hogy azt úgy kell értelmezni, mint Ausztria függetlenségének elismerését — az osztrák kormány számára azért tűnik kétes értékűnek, mert szöges ellentétben áll a ,,Mein Kampf”-ban kifejtett gondolatokkal és azokkal az alapelvekkel, amelyeket Hitler valamennyi híve állandóan képviselt és politikai vezérfonalnak tekintett. Ezért a felelős osztrák államférfiak aligha hihetnek Hitler és a birodalmi kormány nyilatkozatainak. A német—osztrák kapcsolatok normalizálását csak azon az alapon lehetne elkezdeni, ha Hitler hajlandó lenne világos, egyértelmű, kötelező és a nyilvánossággal közölt nyilatkozatot tenni, amelyben körülbelül az alábbiakat szögezné le: A német kormány arra a meggyőződésre jutott, hogy a független és önálló Ausztria minden időkre szóló fennmaradása a németség általános érdeke, ezért ő, Hitler, határozottan elítél minden olyan mozgalmat és törekvést, amely Ausztria függetlensége ellen irányul, nevezetesen minden mozgalmat, amely nemzeti argumentumokkal vagy nemzetiszocialista zászlókkal Ausztria önállóságát támadja. Nemcsak hogy elítél minden beavatkozást Ausztria belügyeibe, de határozottan megtiltja, hogy német kormány- vagy pártszervek bármiféle kapcsolatot tartsanak fenn olyan csoportokkal, melyek Ausztria függetlenségét támadják, és propagandájukban az egységes német nemzeti állam megteremtését követelik.
A kölcsönös közeledési gesztusok alapján 1935. július 11-én Papen megállapodási javaslatot nyújtott át az osztrák kormánynak, amelyben ismertette a német—osztrák viszony általa elgondolt rendezésének módozatait. Eszerint Németország Hitler május 21-i beszédének szellemében tiszteletben tartja Ausztria függetlenségét és tartózkodni fog minden beavatkozástól, míg viszont az osztrák kormány — a Schuschnigg kancellár május 29-i beszédében kifejezett alapelv nyilvános elismerése mellett, hogy ti. Ausztria német államnak tekinti magát — külpolitikájában és belpolitikai módszereiben az „össznémet érdekeket” tekinti irányadóknak. A javaslatok messze elmaradtak a Starhemberg által szabott feltételektől, hiszen a megegyezést Hitler beszédére kívánták alapozni, melynek kétértelműségéről már előbb beszéltünk. A német kormány — külpolitikai meggondolásból — szerette volna enyhíteni a német—osztrák feszültséget, anélkül azonban, hogy elkötelezné magát az osztrák függetlenség tiszteletben tartása mellett.
Schuschnigg — egyelőre bízva az olaszok támogatásában — kitért Papen megegyezési javaslatai elől. A tárgyalások egyetlen kézzelfogható eredménye az augusztusban megkötött német—osztrák sajtóegyezmény lett, amit azonban a németek soha nem tartottak be, sőt már ugyanez év őszén nem létezőnek jelentettek ki.
A júliusi náci puccskísérlet kudarca, Németország külpolitikai elszigetelődése és Olaszország nyugati orientációja átmenetileg megóvta Ausztriát a nyíltabb német beavatkozástól, de a látszólag mozdulatlan felszín alatt új konfliktusok veszélye érlelődött.
MUSSOLINI AFRIKAI KALANDJA ÉS AUSZTRIA
- október 4-én az olasz csapatok betörtek Abesszíniába, hogy gyarmatosítsák a másfél évezrede független afrikai országot. Olaszország támadása első ízben állította komoly erőpróba elé a béke megőrzésére hivatott Népszövetséget. Először kínálkozott alkalom, hogy az agresszor megfékezésére és a megtámadott ország megvédelmezésére a Népszövetség alapokmányában lefektetett rendszabályokat alkalmazzák. Éppen ezért az olasz—abesszin háború a fasiszta agressziós politika és a kollektív biztonságon munkálkodó erők nagy mérkőzése lett. A világpolitikának — benne Ausztria jövőjének — további alakulása szempontjából sorsdöntő jelentősége volt annak, hogy ebből a küzdelemből melyik erő kerül ki győztesen. Az események rövidesen igazolták — noha Anglia gyarmatbirodalmi érdekeit súlyosan sértette az olaszok támadása —, hogy a nyugati nagyhatalmak látszatintézkedéseknél többre nem szánják el magukat, s csupán szavakkal akarnak gátat vetni a fasiszta hódításnak. A Népszövetség október 7-én az Egyezségokmány preventív szakaszai értelmében gazdasági szankciókat léptetett életbe Olaszország ellen, de ennél határozottabb intézkedésekre nem volt hajlandó. A gazdasági rendszabályok viszont nem okoztak nagyobb gondot Olaszországnak, hiszen a hadifontosságú nyersanyagokat — a vasat, a rezet, a nyersolajat és az acélt — kivonták a szankciók alól.
A Népszövetség tagállamai közül egyedül a Szovjetunió delegátusa foglalt el kezdettől fogva határozott álláspontot. Követelte, hogy az alapokmányban rögzített összes büntető rendszabályokat alkalmazzák Olaszország ellen. A szovjet kormány abból az alapelvből indult ki, hogy a béke oszthatatlan, s ezért csírájában el kell fojtani az agresszorok minden háborús kísérletét. A legkisebb gátszakadás elegendő, hogy az emberiség újra a pusztító háború veszedelmébe kerüljön. A szovjet kormány javaslataival ellentétben az angol és főleg a francia kormány vég nélküli vitákat rendezett az olasz támadásról, miközben a modern fegyverekkel felszerelt olaszok egyre nagyobb területeket foglaltak el.
Az olasz érdekkörbe láncolt Ausztriát az események összeütközésbe sodorták a Népszövetséggel. Október 9-én Emmerich Pflügl osztrák népszövetségi delegátus nyilatkozatot tett, s ebben a Népszövetség alapelveihez való ragaszkodás és hűség hangsúlyozása mellett közölte: Ausztria nincsen abban a helyzetben, hogy a megtorló intézkedésekre szavazzon. Az angol sajtó éles hangú cikkekben kifogásolta az osztrák kormány magatartását, és emlékeztetett arra, hogy Ausztriát a népszövetségi kölcsön mentette meg a gazdasági összeomlástól és a német birodalomba való beolvadástól.
Sajtópolémiáktól és diplomáciai úton kifejezett rosszallástól eltekintve a nyugati hatalmak rövidesen szemet hunytak Ausztria és Magyarország szankcióellenes politikája felett. Pedig Ausztria — földrajzi fekvése miatt — kulcspozícióban volt, ezért az olasz—abesszin háborúval szemben elfoglalt álláspontja nem pusztán egy kis ország kényszerű politikai helyzetét tükrözte, hanem lényegesen befolyásolta a népszövetségi szankciók nemzetközi méretű érvényesülését. Ausztria egyébként sem maradt meg pusztán a nyilatkozatok mellett, hanem gazdaságilag jelentősen hozzájárult Mussolini afrikai agressziójához. Az Olaszországba irányuló osztrák kivitel 1935-ben az előző évi 60 millió schillingről 81 millióra növekedett, természetesen az olasz hadfelszerelési igények növekedése miatt. Az osztrák nehézipar (főleg az Alpine Montangesellschaft) Donawitzban új magaskohót állított üzembe az olasz acéligények kielégítésére. A Steyrben működő fegyver- és autógyár három műszakban termelte a hadfelszerelési cikkeket Olaszországnak. A közvetlen osztrák szállítások mellett Ausztria a tranzit-áruforgalom lebonyolításával is fontos szerepet játszott a szankciók hatékonyságának csökkentésében. Az osztrák dunai hajózási vállalat Passauból német és Budapestről magyar haditermékeket szállított Bécsbe, majd onnét vasúton juttatták tovább Olaszországba. A vasúti teherszerelvények vég nélküli sorokban szállították Ausztrián keresztül a szenet, acélt, gyógyszereket Németországból Mussolininak. A történeti igazsághoz tartozik azonban, hogy az Olaszország ellen életbe léptetett gazdasági szankciókat még azon országok tőkés körei is megszegték, amelyeknek kormányai egyébként a népszövetségi politikához való hűségüket hangoztatták.
Az olasz—abesszin háborúval szemben elfoglalt osztrák álláspont híven kifejezte Schuschnigg kancellár „olasz kurzusának” belső ellentmondását. Azt ugyanis, hogy az osztrák kormány Németország annexiós törekvéseit az olasz fasizmus segítségével vélte ellensúlyozni, holott Mussolini, éppen úgy, mint Hitler, hatalmi érdekeinek megvalósítását szintén agresszió révén akarta elérni. A két diktátornak a versailles-i békerendszer elleni harca — részletkérdésekben mutatkozó különbségek ellenére — logikusan vezetett a német—olasz szövetséghez. Az abesszin háború éppen azáltal gyakorolt Ausztria sorsára végzetes hatást, hogy a nyugati hatalmak ellen kibontakozó olasz—német érdekközösség mellett az osztrák kérdést „részletkérdéssé” degradálta. Hitler a „stresai front” széthullását kihasználva Olaszországot végérvényesen leszakíthatta Anglia és Franciaország oldaláról. Németország — nem lévén tagja a Népszövetségnek — elutasította a szankciókban való részvételt, sőt Ulrich von Hassell római német nagykövet útján Hitler felajánlotta Mussolininak, hogy Németország szenet, acélt, vasat, vegyi anyagokat és hadfelszerelési cikkeket szállít Olaszországnak. Sőt, többet is tett ennél. Biztosította Mussolinit: Németországtól távol áll a szándék, hogy Olaszország afrikai elfoglaltságát akár Ausztria annektálására, akár pedig a dél-tiroli német irredenta propaganda céljaira kihasználja. A német sajtó és rádió győzelmi jelentésekben számolt be az olasz csapatok térhódításáról, és Németország teljes elismerését hangoztatta Mussolini „zsenialitása” és „hadvezéri képességei” iránt. E magasztaló szavak, különösen állítólagos katonai talentumára vonatkozóan, nagymértékben legyezgették Mussolini közismert hiúságát. A német vezetők felismerték a kedvező pillanatot a korábbi német—olasz ellentétek csökkentésére, ezért kerülték, legalábbis egyelőre, az osztrák probléma feszegetését.
1935—1936 fordulóján megkezdődött a nemzetközi hatalmi viszonyok fokozatos átalakulása, ami egyik oldalon az angol—francia—olasz „szövetség” felbomlásában, a másik oldalon a fasiszta nagyhatalmak közeledésében jutott kifejezésre.
Ennek már 1935 őszén számos jele mutatkozott. Az osztrák vezérkar főnöke, Jansa altábornagy, 1963-ban Bécsben elmondta e könyv szerzőjének, hogy 1935 szeptemberében részt vett egy magyarországi hadgyakorlaton, s ez alkalommal hosszabb beszélgetést folytatott Horthy kormányzóval, Gömbös miniszterelnökkel és Somkuthy vezérkari főnökkel. „A magyar politikusok — mondta Jansa — valóságos szervilizmussal beszéltek Hitlerről. A kormányzó a jelenlevő Beck német vezérkari főnök előtt — akiről köztudomású volt tartózkodása a náci rezsimmel szemben — »csodálatos és zseniális vezérnek« nevezte Hitlert. Amikor Horthy kifejtette nekem, hogy Magyarország a Berlin—Varsó—Budapest—Bécs—Róma-szövetség megteremtésére törekszik, Berlinben két év alatt szerzett tapasztalataimra hivatkozva azt válaszoltam, amíg Hitler hatalmon van, aligha képzelhető el megbékülés Ausztria és Németország között. A magyar urak minden második szava a »revíziós politika« volt, és nem akarták megérteni, hogy Ausztria nem törekszik a Cseh—Morva-medence megszerzésére. A vita hevében — Németországot védelmezve — olyan kijelentéseket tettek, hogy »a mai osztrák rendszer Európa legsötétebb diktatúrája«.”
Rómából hasonló hangok érkeztek. Az olasz vezérkar főnöke 1935 november elején a következőt kérdezte Liebitzky ezredes osztrák katonai attasétól: „Mondja, ezredes úr, most vagy belátható időn belül lehetségesnek látja-e a kiegyezést Ausztria és Németország között?” Mindjárt hozzátette, hogy ezt a kérdést csak elvi tájékozódás és nem valamiféle konkrét előkészület miatt teszi fel. „Nekünk, katonáknak azonban előre kell néznünk. A jövőben kialakulhat olyan helyzet, hogy Olaszország kénytelen lesz egy német—olasz—osztrák—magyar blokk megteremtésében közreműködni. Ennek természetesen az a feltétele, hogy Németország ésszerűen viselkedjék Ausztriával szemben.” Liebitzky tagadóan válaszolt, kizártnak minősítvén, hogy Németország feladja ausztriai céljait.
A kedvezőtlen jeleket látva, 1936 elején Schuschnigg megkísérelte, hogy a római jegyzőkönyv fenntartása mellett az Anschluss megakadályozásában érdekelt országokhoz, elsősorban Csehszlovákiához közeledjék. Ezt a célt szolgálta az osztrák kancellár január 16-i prágai látogatása, amelyről dr. Kurt Schuschnigg 1971 szeptemberében a következőket mondta el nekem: „Annak érdekében, hogy Berlinben és Budapesten csökkentsük látogatásom kellemetlen hatását, kifelé úgy állítottuk be a dolgot, mintha a Gyáriparosok Szövetségének meghívására csupán egy gazdaságpolitikai előadás miatt utaztam volna Prágába. Természetesen beható beszélgetést folytattam Benessel és Hodzával. Benes kijelentette, hogy Németország egyaránt fenyegeti Csehszlovákiát és Ausztriát, ezért mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljük Németország provokációit. Csehszlovákia igyekszik jó viszonyt teremteni a szudétanémetekkel, hogy megakadályozza tömeges csatlakozásukat a Henlein-párthoz. Benes kifejezetten kért arra is, járjak el Budapesten a csehszlovák—magyar viszony rendezése érdekében. Ezt elősegítendő Prága kész lenne határrevízióról is tárgyalni. Mi úgy vélekedtünk akkor, hogy Bécs—Prága—Budapest közeledése révén némileg pótolhatnánk Róma meggyengült támogatását. A tervből azonban nem lett semmi. Benes ajánlatát Budapesten kereken elutasították. Kánya külügyminiszter kijelentette, hogy Prága már nem tud annyit felajánlani, aminek ellenében Budapest lemondana későbbi revíziós kilátásairól. Pozsony átadása nélkül szó sem lehet semmiféle tárgyalásról, márpedig Benes nincs abban a helyzetben, hogy Szlovákia fővárosáról lemondjon.”
A közép-európai kis államok összefogását célozta Hodza csehszlovák miniszterelnök belgrádi utazása is, majd februárban az V. György angol király temetése alkalmával Londonban, majd Párizsban lefolyt diplomáciai tárgyalássorozat. E tárgyalások azonban több ok miatt nem vezettek eredményre. Jugoszlávia bizalmatlansága, a Habsburg-restaurációtól való félelme mellett Anglia teljes közömbössége futtatta zátonyra a francia külpolitika által melegen támogatott közép-európai terveket. Az angol kormány nem volt hajlandó konkrét kötelezettségeket vállalni Közép-Európa biztonsága érdekében. A tárgyalások befejeződése után Sir Robert Vansittart angol külügyi államtitkár a londoni magyar ügyvivőnek úgy összegezte az angol álláspontot, hogy Nagy-Britannia örömmel üdvözölné a közép-európai államok közeledését, különösen, ha ez a politikai légkör megnyugvását és gazdaságilag a vámhatárok leépítését vonná maga után. Anglia azonban nem fog kezdeményezően fellépni e cél megvalósítása érdekében. Anglia részéről jóindulatú megértésnél többre nem számíthatnak. A brit kormány tudatában van azoknak a jóformán áthidalhatatlan ellentéteknek, amelyek az Osztrák—Magyar Monarchia „utódállamait” elválasztják egymástól, s tekintettel arra, hogy az angol közvéleményt kevéssé foglalkoztatja Közép-Európa sorsa, az angol kormány nem vállalhat kötelezettséget a Duna-medence ellentéteinek kiegyenlítésére és jövőjének biztosítására. A lényeg az, hogy Közép-Európa és a Balkán nem ígér számottevő lehetőségeket az angol gazdasági életnek, és a jövőbeli gazdasági kilátások sem biztatnak nagy perspektívával. Az angol tőke az első világháborúban elszenvedett veszteségek kínosan lassú leírása után aligha szánja el magát jelentősebb tőkebefektetésre Közép-Európában. Anglia a következő években is fenntartotta ezt az álláspontját, és ez az egyik magyarázata annak, hogy Franciaország megújuló kísérletei ellenére sem sikerült megvalósítani a közép-európai államok fasisztaellenes összefogását.
Már a fentiekből is látható, hogy nemcsak politikai-diplomáciai ellentmondások akadályozták Közép-Európa németellenes összefogását, hanem számottevő gazdasági tényezők is. Ezekben a kritikus években döbbent rá Európa, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia romjain létrejött független országok — beleértve a franciabarát kisantant-országokat is — gazdasági függőségbe kerültek Németországtól. Míg Franciaország Közép-Európa külkereskedelmi forgalmában 6—8%-kal vett részt, Németország részesedése 16—23% volt, tehát átlagosan a francia befolyás háromszorosával rendelkezett. 1935-ben Csehszlovákia árukivitelének 16%-a irányult Németországba, míg importszükségletének 20,4%-át fedezte Németországból. Messzire vezetne az okok felderítése, de tény, hogy az első világháború után a győztes hatalmak képtelenek voltak Közép-Európa gazdasági rendjét olyan új alapokon átszervezni, ami által lényegesen csökkenthették volna ezen a területen Németország gazdasági túlsúlyát. Ezért amikor 1933 után kísérleteket tettek Közép-Európa összefogására, kiderült, hogy gazdaságpolitikai okok miatt Németország részvétele nélkül már semmilyen kombináció sem valósítható meg.
Olaszország abesszíniai támadása bátorítást adott Hitlernek. 1936. március 7-én Németország egyoldalúan felmondta a locarnói egyezményt, és a német csapatok bevonultak a demilitarizált rajnai övezetbe. A német tábornoki és diplomáciai kar először aggodalommal nézett Hitler kalandos vállalkozása elé, hiszen a német fegyverkezési egyenjogúság bejelentése ellenére a német hadsereg korántsem volt olyan erős, hogy háborúba bocsátkozhatott volna Angliával és Franciaországgal. Hitler azonban nem a katonai erőviszonyok matematikai mérlegelése alapján határozta el magát erre a lépésre, hanem a nyugati hatalmak politikájának ösztönös ismeretében. Már az olasz—abesszin háborúval szemben tanúsított angol—francia politika elárulta Hitlernek, hogy a Nyugat részéről nem kell meglepetésektől tartania. Számításait arra alapozta, hogy a békeszerződés jogtalanságaira és Németország szovjetellenes terveire hivatkozva éppen úgy keresztülviheti ezt a tervét is, mint ahogy összeütközés nélkül megvalósította a békeszerződés katonai záradékának felmondását. Az események Hitler számításait igazolták. A katonailag lényegesen erősebb angol és francia kormány végül is tudomásul vette a békeszerződés és a locarnói egyezmény önhatalmú felrúgását.
A rajnai demilitarizált övezet megszállása több irányú következménnyel járt. Mindenekelőtt újabb csorbát ejtett a Népszövetség tekintélyén. A kis államokban egyre inkább az a meggyőződés kerekedett felül, hogy a Népszövetség képtelen hivatását betölteni, ezért a tagállamok csak magukban és szövetségeseikben bízhatnak. Ausztria sajátos helyzete folytán érthető, hogy az osztrák közvélemény bizalmának megrendülése különösen nagy volt. Az osztrák vezetőkön lassan az a meggyőződés lett úrrá, hogy Németország ellen hiába várnak segítséget a Népszövetségtől, ezért helyesebb, ha közvetlen német—osztrák tárgyalások útján tesznek kísérletet a két ország feszült viszonyának megoldására.
A rajnai zóna német megszállása a katonai hatalmi viszonyokban is fontos változásokat eredményezett. Franciaország védekező helyzetbe kényszerült, mert Németország a francia—német határon létesített erődítési övezet segítségével elszigetelte. A francia hadsereg a Maginot-vonal mögé szorult vissza, ezáltal elvesztette korábbi offenzív lehetőségeit. Ezt a tényt Georges Bonnet, egykori francia külügyminiszter, emlékirataiban így fogalmazta meg: „Azáltal, hogy Hitler megszállta a rajnai demilitarizált övezetet, megfelelő gátat vetett, hogy hadseregünket feltartóztassa, hosszú és költséges ostromra kényszerítse, ha kis keleti szövetségeseivel szemben fennálló kötelezettségeit teljesíteni akarta.” Ez azt jelentette, hogy Franciaország kis keleti szövetségesei, a kisantant-országok, veszítettek jelentőségükből, de egyúttal Franciaország is veszített jelentőségéből a közép-európai államok számára. A versailles-i békerendszer után kialakult hatalmi viszonyok ilyen módon bekövetkezett kétoldalú devalvációja azután nagy szerepet játszott abban, hogy megvalósult az Anschluss és a müncheni egyezmény. Ausztriában ez kettős hatást gyakorolt: egyrészt lényegesen csökkentette az osztrák—csehszlovák közeledés értékébe vetett hitet, másrészt erősítette a már említett felfogást, hogy közvetlen német—osztrák megállapodások útján oldják meg a két ország közötti feszültséget.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!