(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

Kállay utasítására Sztójay berlini magyar követ 1942. október 2-án felkereste Luther helyettes államtitkárt a Külügyi Hivatalban, és meghívta Budapestre a népcsoport ügyének megbeszélésére, majd megnyerő gesztusként átnyújtotta neki a Magyar Érdemrend nagykeresztjét. Luther megköszönte a meghívást, de kitért konkrét terminus megjelölése elől.¹

E lépést követően a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya október 7-én panaszjegyzéket adott át Baschnak, amelyben 1942. február 1-ig, az SS-toborzás kezdetéig visszamenően felsorolták kifogásaikat. Basch és Balla egybehangzóan nevetségesnek és légből kapottnak minősítették a panaszokat, s a Volksbund területvezetői, akiktől Basch jelentést kért, szintén sorra „cáfolták” a panasz jegyzékben inkriminált konkrét eseteket.² Jagow követ erre az anyagra támaszkodva válaszolta meg október 16-án Ghyczy külügyminiszter-helyettes szeptember 14-i levelét.³ A választ a magyar kormány nem találta kielégítőnek, ezért Ghyczy levelének másolatát a berlini magyar ügyvivővel október 20-án átadatta a Külügyi Hivatal „Deutschland” osztályának. A következő napon Budapestre utazott Helmut Triska, az osztály népiségügyi előadói csoportjának vezetője, és Behrends SS vezérőrnagy, a VoMi helyettes vezetője, hogy Jagow követtel, Basch népcsoportvezetővel és helyettesével, Goldschmidttel tanácskozzanak. Megállapodtak abban, hogy barátságos formában, de erélyesen és határozottan fellépnek Kállay veszedelmes taktikája ellen, s hozzáláttak egy memorandum tervezetének elkészítéséhez, amelyet a német birodalmi kormány intézne a magyar kormányhoz a népcsoport ügyében.⁴

Luther helyettes államtitkár október 31-én terjesztette Ribbentrop elé, hosszabb feljegyzés kíséretében az elkészült memorandumtervezetet. A feljegyzés rámutatott, hogy a Szent István-i eszme szerint a magyar térségben csak egyetlen „politikai nemzet” van, ti. a magyar; közömbös, hogy a „politikai nemzet” egyes tagjai milyen nyelvet beszélnek. E nézeteknek megfelelően a magyarok megkísérlik, hogy különbséget tegyenek a volksbundisták – akik, mint népi öntudatú nemzetiszocialisták, egyre inkább hajlanak arra, hogy magukat a német nemzethez és ne a „magyar nemzethez” számítsák – és a „magyar érzelmű németek” közt, akik nem tagjai a Volksbundnak. A mai Magyarország 1,3 millió német lakosságából kereken 300 000 tagja a Volksbundnak. Ez százalékszerűen jóval több, mint ahány néptársat (Volksgenosse) a német birodalomban az NSDAP-ba szerveztek. Magyarországon a fenti adatból mégis azt a hibás következtetést vonják le, hogy az ott élő németek túlnyomó többségét nem a Volksbund irányítja, s ezért a magyar politikai nemzethez számíthatók.

Luther tehát a fentiekben azt állapítja meg, hogy a volksbundistákat a többi némettől egyrészt az különbözteti meg, hogy nem a magyar politikai nemzethez, hanem a német nemzethez tartozónak vallják magukat, másrészt, hogy világnézetileg német nemzetiszocialisták. Mindenesetre igen jellemző az a körülmény, hogy a volksbundistáknak a magyarországi németségen belüli számarányát a német birodalom náci párttagjainak számarányával hasonlítja össze.

Ezek után a feljegyzés rámutat arra, hogy a magyar kormány a magyar érzelmű németek részére külön szervezetet szeretne létrehozni, ezt azonban a bécsi szerződés értelmében nem teheti meg. Így főleg a katolikus egyházra támaszkodik, amely állandóan ellenszenvet kelt a Volksbunddal szemben. A Die Donau című német nyelvű hetilap nyíltan vallja, hogy azok számára írják, akiket nem a Volksbund szervez.

Luther a továbbiak során úgy vélekedett, hogy Magyarországon minden magyar – a levélhordóktól kezdve a csendőrökig és a jegyzőkig – az öntudatos németek elleni zaklatásokkal van elfoglalva a nap minden órájában. A német népcsoport nem hagyja azonban megfélemlíteni magát; Basch népcsoportvezető okos és előrelátó politikai vezetése folytán a magyar törekvések meghiúsultak a Volksbund fegyelmezett magatartásán.

Mint Luther feljegyzése rámutat, a magyarok azt remélték és remélik, hogy a német birodalommal megértethetik: a Volksbund elviselhetetlen nyugtalanságot kelt az országban, s ezáltal veszélyezteti Magyarország háborús bevetését. A magyar kormány mind Budapesten, mind Berlinben kísérletet tett arra, hogy a német birodalmat rávegye: saját iniciatívájából tetemesen korlátozza, vagy átmenetileg be is szüntesse a Volksbund tevékenységét. Ez a kísérlet rendkívül veszélyes, mert sikere esetén a népi-németek bizalma a vezetőségükben s a birodalom erejében is, alaposan megrendül.

Luther szerint e pillanat alkalmasnak tűnik arra, hogy „tartózkodó, de mégis energikus módon, tudomására hozzuk a magyar kormánynak változatlan felfogásunkat a magyarországi német népcsoportról. A csatolt memorandumtervezetben lemondunk arról, hogy elvi fejtegetésekbe bocsátkozzunk a népiségi kérdésről; pillanatnyilag elégséges a magyar magatartással foglalkozni, azt visszautasítani, s ha tartózkodó módon is, de utalni a nyugtalanság azon forrásaira, amelyek tényleg alkalmasak arra, hogy a német népcsoport viszonyát a magyar államhoz megmérgezzék.” Kérte Ribbentroptól a memorandumtervezet tanulmányozását és a budapesti követnek szóló utasítás engedélyezését, hogy ti. a memorandumot a magyar kormánynak átadja.⁵

Lássuk ezek után a tervezett memorandum tartalmát. Mellőzve a bevezetést, amely előadja, hogy a memorandum Kállaynak a német külügyminiszterrel folytatott tárgyalása, valamint a Szentmiklósy-féle feljegyzésben, illetve Ghyczy levelében érintett, a magyarországi német népcsoporttal kapcsolatos kérdések tekintetében foglal állást, mindjárt az érdemi részek ismertetésére térünk rá.

A német birodalmi kormány – olvasható a memorandumban – egyetért a királyi magyar kormánnyal abban, hogy a magyar-német viszony és a közös védelmi harc érdekében a legnagyobb belső erőkifejtés szükséges. Ezért minden olyan momentumot, amely az egységet és a kitartást veszélyeztetheti, ki kell kapcsolni. A német birodalmi kormány tehát szintén azon a véleményen van, hogy e körülmények közt a magyarországi német népcsoportnak is a legnagyobb fegyelmet kell tanúsítania, és hogy erőit főleg a közös ellenség ellen kell bevetnie.

A magyarországi német népcsoport magatartásának felülvizsgálata – amelyet Ribbentrop Kállaynak megígért – azzal az eredménnyel járt, hogy a Volksbund vezetőségét és tagságát nagymértékben hatja át az akarat, hogy a közös német-magyar érdekeket minden rendelkezésükre álló anyagi és szellemi erővel szolgálják. Sajnos azonban meg kell állapítani, hogy a magyar beligazgatás alsóbb szerveinek a német népcsoport iránti magatartása kevéssé kelt barátságos benyomást. Sajnálatos módon magasabb fórumok magatartása sem mindig alkalmas arra, hogy a népi-németek egyenjogúaknak érezzék magukat a magyar államban.

Ezek után a memorandum előadja, hogy a német népcsoport egész erejét fenntartás nélkül a háború érdekében, a nagy leszámolás szolgálatába állította. Népi-németek tízezrei teljesítik kötelességüket a honvédségnél, illetve jelentkeztek a Fegyveres-SS-be, hogy a közös győzelemért harcoljanak. Azonkívül a magyarországi német népcsoport példás közösségi munkában takarította be a termést.

A továbbiakban a memorandum leszögezi: a német birodalmi kormány nem kételkedik a német népcsoport feltétlen lojalitásában a magyar állam iránt. A sérelmeket a következőkben foglalja össze:

A német birodalmi kormány a Magyarországgal való barátságos kapcsolatából eredő kötelességének tartja, hogy utaljon azokra a körülményekre, amelyek német felfogás szerint alkalmasak arra, hogy a jó egyetértést megzavarják a magyar nép és a német népcsoport között. A memorandum első helyen az Apatinban megjelenő Die Donau című hetilapot vádolja, amelynek nyilvánvalóan az a célja, hogy a magyarországi németség körében mesterségesen nyugtalanságot keltsen. A budapesti német követség már egynéhányszor utalt erre a körülményre – állapítja meg a memorandum, majd újabb panaszként megemlíti, hogy alighanem ugyanezen körökből származnak azok a több községben terjesztett nyomtatványok, amelyek a Volksbundból való kilépés bejelentésére szolgálnak. Megállapítható volt – olvashatjuk -, hogy nem volksbundistákkal is kiállíttattak ilyen nyilatkozatokat, azok összegyűjtésével egy nagy kilépési mozgalom látszatát akarván kelteni. A harmadik panasz azzal kapcsolatos, hogy az egész népi-német településterületen növekvő kitelepítési propaganda bontakozik ki. Azt állítják, hogy a Volksbund valamennyi tagját ki fogják telepíteni Magyarországról a háború után. A memorandum szerint ez a felelőtlen agitáció a legnagyobb mértékben nyugtalanítja a népi-németeket, ami végül is hátrányosan fog hatni a népcsoport bevetési készségére.⁶

A memorandumtervezetnek az a része, amely a magyar kormány által felhozott panaszok elhárításával foglalkozik, valójában kevés újat tartalmaz, figyelemre méltóbb az a rész, amelyben a német népcsoportra sérelmesnek tartott momentumokat sorolja fel. Nem mintha a Die Donau elleni panaszok újdonságot jelentenének. Új momentum azonban a nyomtatott kilépési nyilatkozatminták feltűnése a Bácskában. Ezek minden eddiginél nagyobb arányú, szervezett Volksbund-ellenes akció jelei, s a nyomtatvány szövege valószínűleg a Die Donau köréből származik. A Volksbund helyi csoportjának vezetőségéhez címzett nyilatkozat három pontban indokolja az aláíró által bejelentett kilépést: 1. mint katolikus, nem érthet egyet a Volksbund egyházellenes üzelmeivel, és lelkiismeretével összeegyeztethetetlen, hogy továbbra is részt vegyen egy ilyen szervezetben; 2. mint a magyar haza hűséges honpolgára, nem követheti azt az utat, amely csak feszültségre és szakadásra vezet, s az itteni németségnek csak kárára szolgál; 3. ismételten arról kellett meggyőződnie, hogy a Volksbund vezetői által hirdetett tervek és ígéretek egyetlenegy esetben sem váltak valóra.⁷

E nyilatkozatminta egy példányát Bácsordas községből küldték a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályára, miután mintegy 150 helybéli Volksbund-tagot vettek rá ezek aláírására a Magyar Élet Pártja propagandistái. Ugyancsak a MÉP ösztönzésére a szintén Bács-Bodrog megyei Kerény község Volksbund-szervezetéből mintegy 500-an, Regőce községből pedig mintegy 60-an írták alá a kilépési nyilatkozatot. Valamennyien annak a propagandának hatására, hogy a bácskai Volksbund-vezéreknek a külön német „Gau”-ra vonatkozó hitegetései ellenére a német birodalom ki fogja telepíteni innen a volksbundistákat, s e sors elől csak a sürgős kilépés, de még inkább a magyar kormánypártba való belépés nyújthat menedéket.⁸ A „Prinz-Eugen-Staat”-ra, a „Süd-Gau”-ra vonatkozó elképzelések cáfolatának és a kitelepítési tervek realitásának bizonyítékaként a horvátországi németek épp ekkor elrendelt részleges áttelepítésére hivatkoztak, amely megrendítően hatott a bácskai németségre.⁹ Luther helyettes államtitkár 1942. november 5-én Ribbentrophoz intézett előterjesztésében még egy utolsó – eredménytelen – kísérletet tett a horvátországi kitelepítés megakadályozására, a délkelet-európai térség jelentősége hangsúlyozásával.¹⁰

A képviselőház költségvetési vitájában november-december folyamán a legkülönbözőbb pártállású képviselők egész sora szólalt fel a Volksbund disszimilációs politikája ellen, sürgetve az asszimilációt, s követelve az ez ellen izgatok kitelepítését.¹¹ A németek körében ez oly nagy megdöbbenést keltett, hogy Jagow követ november 13-án felkereste ez ügyben a miniszterelnököt. Nagy megütközésére azonban Kállay maga is a népi-németek asszimilálásának szükségességéről nyilatkozott, mert – mint mondotta – csak így számíthat rájuk fontos pozíciók betöltésénél. Az „arizálással” összefüggésben említette, hogy a zsidók helyébe szükség volna a népi-németekre, de azok már nem akarnak magyarul beszélni. Jagow hangoztatta, hogy a népi-németek hívek a magyar hazához, és a Volksbund-iskolákban magyarul is tanulnak.¹²

A november 20-i ülésen Eduard Keintzel volksbundista képviselővel szemben a német származású, kormánypárti Czermann Antal a magyar érzelmű németek nevében szólalt fel. Fejtegetései során a bécsi szerződést úgy értelmezte, hogy az nem az egész hazai németségre, hanem annak csak a Volksbundban egyesült részére vonatkozik; míg „a németség másik része a magyarsággal karöltve kívánja boldogulását ebben a hazában biztosítani”. Czermann szerint „mindkét iránynak megvan a létjogosultsága”.¹³

Kállay miniszterelnök beszédében a hazai németség kivételes megbecsültségét hangsúlyozta; sajnálkozott egyes képviselők – különösen a kisgazdapárti Varga Béla – türelmetlen és túlzó megnyilatkozásai miatt. Mégsem tudta megengesztelni a volksbundistákat, akik a „magyar élet ereje és gravitációja” emlegetésében változatlanul az asszimilációs törekvés kifejeződését látták, és „az egyetemes magyar nemzeti érdekek szolgálatába” állítás hangsúlyozásában is német népcsoporti érdekeik veszélyeztetését érezték. Az, hogy Kállay a német származású, de magyar érzelmű Czermannt, és a német nemzeti öntudatú volksbundista Keintzelt mint „német ajkú polgártársaink két képviselőjét” együtt említette, azt mutatta, lényegében egyetért Czermann azon nézetével, hogy mindkét irányzatnak megvan a maga jogosultsága.¹⁴ Márpedig a Volksbund semmitől sem tartott jobban, mint a keretein kívül maradott magyar érzelmű németek szervezkedése jogosultságának elismerésétől. A Volksbund-tagok tömeges kiléptetésére irányuló – a kitelepítés kérdését állandóan napirenden tartó Die Donau által erőteljesen támogatott – bácskai MÉP-akció után november folyamán a Dél-Dunántúlon is kibontakozott a Hűségmozgalom elnevezésű szervezkedés, amely a jelentések szerint szintén „a hatóságok támogatásával” úgyszólván kivándoroltatási propagandát folytat a Volksbund tagjaival szemben.¹⁵

Ebben az összefüggésben érthető, hogy bár Kállay november 20-i felszólalásában igen megnyerően beszélt a hazai németekről, még az éjjel rendkívüli tanácskozásra ült össze a volksbundista képviselő csoport, Hamm elnökletével. Megállapították, hogy az a „felháborító és már-már elviselhetetlen” támadási hullám, amely a parlamentben őket éri, bizonyos egyöntetűségre és szervezettségre vall, és azzal magyarázták, hogy mivel a szövetséges német birodalom ellen a magyarok nem mernek nyíltan fellépni, minden dühükkel a Volksbund ellen fordulnak, úgy vélve, ezáltal Németországon ütnek egyet. Az értekezlet megállapította, hogy a parlamenten kívül is súlyos „inzultusok” érik a népcsoportot: a Hűségmozgalom a Volksbund céljainak elgáncsolására irányul, s a magyar kormány titkos támogatásával, sőt ennek kezdeményezésére jött létre: a Die Donau kirohanásai, a Törzsökös Magyarok Tábora és más szervezetek pergőtűzszerű Volksbund-ellenes támadásai egyre erősödnek. A támadók szüntelenül kivándorlásra szólítják fel a volksbundistákat, holott ők nem akarják elhagyni ezt a földet. Az értekezlet megállapította, hogy illojális a magyar kormány magatartása, mivel „tűri, sőt elősegíti a németellenes körök támadásait”. A Volksbund álláspontja szerint „ez a magatartás ellentétben áll a bécsi szerződéssel, és azt a gyanút hárítja a kormányra, hogy a szerződés pontjait csak kényszerhelyzetben fogadta el, de valójában annak végrehajtását németellenes erők közreműködésével szabotálni akarja”. A volksbundista képviselők értekezlete elhatározta, hogy minderről értesítik a német birodalom illetékes személyeit, a miniszterelnököt pedig felszólítják: haladéktalanul vessen véget a németellenes támadásoknak, ha nem akarja, hogy azok nemzetiségi villongásokat idézzenek elő.¹⁶

Aligha csalódunk, ha feltételezzük, hogy a Volksbund e nyomatékos állásfoglalásával nem utolsósorban a tárgyalás alatt álló memorandumtervezet elfogadtatása érdekében akart az „illetékesekre” befolyást gyakorolni. Ribbentrop a tervezetet egyelőre a Külügyi Hivatal politikai osztályának adta ki véleményezésre, amely csak kisebb – de nem érdektelen – változtatásokat javasolt. Így például kihagyásra javasolta, hogy „a népi-németek semmiképpen sem viseltetnek a magyarsággal szemben barátságtalan érzelmekkel”, mert – mint a politikai osztály megjegyezte – a magyarok előtt a népi-német körök túlságosan sok ellentétes megnyilatkozása ismeretes. A politikai osztály szerint a magyarok könnyen megcáfolhatják a memorandumtervezetnek azt az állítását, hogy a Die Donau „mesterségesen” kelt ellentéteiket a németség körében. Jobbnak látta, ha törlik ezt a pontot, és még inkább azt a részt, amelyből kitűnhet, hogy a volksbundista képviselők, akik magyar állampolgárok, a budapesti német követségen keresztül tájékoztatják Berlint a magyar államférfiakkal folytatott beszélgetéseikről.¹⁷ Ezek a megjegyzések fokozták Ribbentrop bizalmatlanságát a memorandumtervezet iránt. Attól tartott, hogy a memorandum átnyújtása inkább ártana, mint használna a birodalom elsőrendű érdekeinek. A döntéssel azonban csaknem egy teljes hónapig késlekedett.

A magyar diplomácia igyekezett ellensúlyozni a felháborodott volksbundista képviselők akcióját. November 27-én Kovács kultúrattasé, aki a berlini magyar követségen a kisebbségi ügyeknek is referense volt, felkereste a Külügyi Hivatalban Triskát, és panaszt emelt a bánáti magyar kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. Mint előadta, Bánátban a német megszállás óta rosszabbodott a magyar kisebbség sorsa, s kérte, hogy legalább olyan helyzetet biztosítsanak számára, amilyen Jugoszlávia fennállása idején volt. Triska természetesen szívesebben terelte át a szót a magyarországi németség helyzetére. Nehezményezte, hogy Magyarországon kétfajta németséget tartanak számon, holott a bécsi szerződés értelmében a magyarországi németség egyedüli képviselője és hivatalos szerve a Volksbund, még ha nem is tagja minden német. Így például Németországban sem tartozik mindenki a nemzetiszocialista párthoz, és mégis az NSDAP a németség egyedüli képviselője. A továbbiakban szóvá tette a Die Donaunak a kitelepítés kérdésével foglalkozó cikkeit, valamint az észak-erdélyi szász területeken terjesztett kérdőíveket. Ezeken a látszólag hivatalos német kérdőíveken ilyen kérdések szerepelnek: Lotaringiába vagy a keleti területekre kíván-e kitelepülni? A meglehetős feltűnést és nyugtalanságot keltett akció semmi esetre sem indulhatott ki hivatalos német helyről, mert egy ilyen kitelepítés – hangsúlyozta Triska – nekik nem áll szándékukban. Végül a magyarországi németség iskolaviszonyairól szólt. Szerinte ezek csak az észak-erdélyi és bácskai területeken kielégítőek, a trianoni országterületen viszont nagy hiányok vannak. Kovács hiába hivatkozott arra, hogy az 1941-1942-es tanévben 593 népiskolában, 13 polgári iskolában, 6 gimnáziumban, 4 tanítóképző intézetben, 2 tanonciskolában folyt az országban német nyelvű tanítás, Triska kijelentette: nem a nyelv a fontos, hanem a szellem. Ők tehát csak azokat az iskolákat tartják igazi német iskoláknak, ahol nemcsak német nyelven, de német, azaz nemzetiszocialista szellemben tanítanak. Ez pedig csak a Volksbund iskoláiban lehetséges.¹⁸

Ezekben a napokban a miniszterelnökségen és a Kultuszminisztériumban folyó tárgyalások is arra utaltak, hogy igyekeztek szorosabbra fogni a német kisebbséggel kapcsolatos nemzetiségpolitikában megeresztett gyeplőt. Pataky Tibor államtitkár a körülményeknek tulajdonította, hogy a bécsi szerződés szövegébe a „népcsoport” kifejezés egyáltalán belekerülhetett; hangsúlyozta, hogy az ezt közzétevő 8490/1940. ME sz. rendelet az egyedüli jogszabály Magyarországon, amely ezt a kifejezést használja, egyébként a kormány mindig kerülte ezt a politikailag és alkotmányjogilag rendkívül veszedelmes fogalmat, s a Volksbundot mindig egyesületnek és nem népcsoportszervezetnek tekintette. Annál súlyosabb, hogy „A német ajkú ifjúság iskolánkívüli gondozásáról és műveléséről” szóló 2320/1941. ME sz. rendelet alapján létrehozott Deutsche Jugend jóváhagyott alapszabálya szerint „a magyarországi német népcsoport vezetője” igen széles körű jogokkal rendelkezik e szervezetet illetően – állapította meg Pataky. Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a már jóváhagyott alapszabályokat módosítsák, és mindenütt, ahol. „a magyarországi német népcsoport vezetője” kifejezés szerepel, azt „a Magyarországi Németek Szövetségének elnöke” kifejezéssel helyettesítsék.¹⁹ – Anélkül, hogy lebecsülnénk a jogi formulázás jelentőségét, meg kell állapítanunk, hogy az alapszabály ennek megfelelő módosítása sem változtatta volna meg a tényleges viszonyt Basch és a német ifjúsági szervezet között.

A volksbundista képviselők közben tovább folytatták parlamenti harcukat az őket érő támadásokkal szemben, kidomborítva nemzetiszocialista elkötelezettségüket, s hangsúlyozva teljesítményeiket a fegyveres harc és a hátországi munka frontján.²⁰ Magatartásukon azonban érezhető volt a felismerés, hogy november 20-i akciójuk nem jár a remélt eredménnyel, s továbbra is a kormány iránti lojalitás vonalán kell maradniuk. Ez annál keservesebb volt számukra, mert ezekben a napokban Tolna és Baranya megyében egyre inkább kibontakozóban volt a Hűségmozgalom, amelyet Perczel Béla nyugalmazott főispán vezetésével és Krasznai (Kurz) István főszolgabíró támogatásával a bonyhádi magyar, illetve magyar érzelmű német értelmiség indított meg: Bauer József apátplébános, Thomka Gusztáv evangélikus hittanár, Gömbös Miklós és Kunszt Henrik gimnáziumi tanárok, valamint Lehmann István orvos. November 28-án Bátaszéken 81, 29-én Zombán 90, december 3-án Alsónánán 14 taggal megalakultak a mozgalom első helyi csoportjai, melyek elnököt és titkárt választottak. A jelentések szerint a Hűségmozgalomba a magyarhű németek és a Volksbundból kilépett tagok tömörültek. A bátaszéki Volksbund helyi csoportjából mintegy 40-50 tag lépett át a Hűségmozgalom most ugyanott létrehozott helyi csoportjába. A mozgalom tagjai „Magyarországot tartják egyedüli és igazi hazájuknak, a történelmi magyar nemzet tagjai akarnak maradni, és egyedüli vezérüknek a magyar államfőt ismerik el”.²¹ Ugyanezek a jelentések kiemelik, hogy „a Volksbund ellensúlyozására megindult Hűségmozgalom Pécsett is jó talajra talált”.²²

A Hűségmozgalom kibontakozása a hadi helyzet alakulásával függ össze; hatására a Volksbund is kénytelen volt fokozottabban hangsúlyozni lojalitását. 1942 novemberében, decemberében már kirajzolódtak a németek hatalmas sztálingrádi vereségének körvonalai, s ez a körülmény egyfelől bátorította a Volksbund-ellenes erők szervezkedését, másfelől fékezőleg hatott a népcsoportpolitikára, amelynek el kellett ismernie a német-magyar háborús szövetségi hűség szempontjának elsődlegességét. December 6-án a budapesti Zeneakadémia nagytermében ennek jegyében ünnepelte meg a Volksbund Horthy Miklós neve napját. Basch tartotta az ünnepi beszédet, megemlítve, hogy e napon a hasonló hódoló ünnepségek százait rendezik meg minden németlakta városban, községben. Horthyt „mint embert, mint katonát, mint államférfiút, mint a legnagyobb áldozatot hozott apát” méltatta, aki „a Führer és a Duce mellett egy vonalban halad az új Európa felé vezető úton”. A gyűlés üdvözlő táviratot intézett Horthyhoz, s ebben biztosították, hogy „a magyarországi németség törhetetlen hűséggel ragaszkodik hazájához és a kormányzó úrhoz”.²³ E napon Horthy életnagyságú portréját magyar zászlódísszel övezve ünnepélyesen elhelyezték a budapesti Német Ház nagy tanácstermében, ahol eddig csak Hitler képe volt, s Basch kijelentette: a Volksbund közvetítő Magyarország és Németország között, a magyarországi népi-németek szeretik a közös hazában velük együtt élő magyar népet; hisz Magyarország jövőjében, és küzd érte.²⁴

A horvátországi németek kitelepítésének megkezdése, amely ellen Luther helyettes államtitkár hasztalan emelte fel szavát, a többi délkelet-európai német népcsoportokra is kihatott. A magyarországi németség feje fölött is a szülőföldjéről való kitelepítés Damoklész kardja függött. Ezért kezdett Basch arra célozgatni, hogy közös jövőért akar küzdeni a magyarokkal közös hazában, Hitler azonban december 10-én egy Nagy-Germán Birodalom tervét vázolta Mussert előtt, amelynek Hollandia és Belgium is része lesz, arról beszélt, hogy ennek érdekében déli és délkeleti irányban „egyről-másról le kell mondania”, így „a németek Magyarországon élő százezreit kivonja”, ugyanígy a romániai németeket is kitelepíti „a jövő érdekében”. Mint mondotta: „nagy és nehéz vágás ez, de évszázadokra megtakarítja vele a gondokat”.²⁵ Már korábban is többször fejtegette, hogy „világpolitikát csak az csinálhat, akinek egészen szabad a háta”.²⁶

Hitler fantazmagóriái az 1942. őszi, téli katonapolitikai helyzetben nyilvánvalóan az önáltatás és a partnerek ideológiai manipulálásának eszközei; a népcsoportpolitika a valóságban mindjobban alárendelődött a háború pillanatnyi gyakorlati követelményeinek. A magyar kormányhoz a népi-németek ügyében intézendő német birodalmi memorandum sorsa is ennek jegyében pecsételődött meg. Triska december 18-i feljegyzése szerint „a birodalmi külügyminiszter úr aggályait fejezte ki a magyarországi német népcsoport ügyében a magyar kormányhoz intézendő memorandum átnyújtása miatt”. December 20-án pedig Triska feljegyezte: „Luther helyettes államtitkár Basch népcsoportvezetővel folytatott megbeszélése során – Kubitz SS őrnagy a VoMi képviselője jelenlétében – a memorandum átadása ellen foglalt állást.”²⁷

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)

Kállay 1942. június 6-8-i németországi látogatásakor Ribbentrop különös alapossággal taglalta a magyarországi németség kérdését. Drámaian ecsetelte, milyen közel áll ez a probléma a Führer szívéhez, hiszen Hitler minden egyes németben az össznémetség részét látja, melynek ő a megtestesítője; ha tehát valaki egy németet megbánt, Hitler úgy érzi, őt bántották meg. Ribbentrop szerint Magyarország nem hajtotta végre a bécsi szerződést, hanem elszabotálta; nem adott a németeknek egyenlő jogokat sem az iskolák, sem a gazdasági élet területén. Figyelmeztette a miniszterelnököt, hogy a két ország közti jó viszony fenntartása szempontjából ez kulcskérdés, és azt ajánlotta, személyesen foglalkozzon vele.

Kállay azt válaszolta, hogy – bizonyos izgatástól eltekintve – semmiféle konfliktus nincs a német kisebbség és a magyarok között. A németek megtalálták helyüket Magyarország életében és gazdasági rendszerében, ahol igen fontos szerepet töltöttek be mindig és töltenek be ma is – igaz, nem mint németek, hanem mint a magyar állam hűséges és hasznos polgárai. Felhívta Ribbentrop figyelmét arra, hogy az ország 27 vezető tábornoka közül 21 német származású. Ha a németek ragaszkodnának ahhoz, hogy minden pozícióban számarányuknak megfelelően legyenek képviselve, akkor egyik-másik pozícióba egyetlen egy sem kerülhetne be. Ha például oktatási rendszerüket tisztán német alapra helyezik, hogyan fogják betölteni mindazokat az állásokat, amelyeket ma a közszolgálatban, a bíráskodásban és egyebütt elérhetnek. Megígérte, hogy valóban igyekszik mélyebben behatolni a problémába és megoldást találni a vitatott pontokra. Kérte azonban a német külügyminisztert, ne hallgasson a fontoskodó magyarországi német agitátorokra. Végeredményben az egész kérdés efemer jelentőségű, mert tudomása szerint Hitler kijelentette, és a kormányzónak meg is ígérte, hogy a háború után az összes németet áttelepíti Magyarországról. Így nincs is értelme, hogy félreértést keltsünk, hiszen csak átmeneti megoldásra törekszünk.¹

A Ribbentrop és Kállay közt lefolyt beszélgetésre utaló német források arról is számot adnak, hogy a magyar miniszterelnök kérte, figyelmeztessék a magyarországi német népcsoportot, hogy „érjenek véget azok a népcsoporton belüli ellentétek, amelyek során a volksbundisták tettlegességre vetemednek a magyarbarát beállítottságúakkal szemben. A birodalmi külügyminiszter úr megígérte az ügy kivizsgálását, s hogy adott esetben megfelelő utasítást ad Basch népcsoportvezetőnek. Kállay úr őexcellenciája ebben az összefüggésben megemlítette, hogy a magyarországi népi-németek magatartását a szlovákiai német népcsoport vezetője, Karmasin államtitkár is befolyásolja.”²

Kállay fejtegetései kiegészítéséül Szentmiklósy követségi tanácsos feljegyzést adott át a Külügyi Hivatalban Rintelen követnek a magyarországi németségről. E feljegyzés megállapította, hogy a magyarországi német népcsoport jogait az 1940. augusztus 30-i bécsi szerződés rögzíti; továbbá, hogy a királyi magyar kormány nemcsak nemzetközi jogi kötelezettségből, hanem a magyarországi németség őszinte becsülése alapján is tiszteletben kívánja tartani a német népcsoport jogait. A magyarság a legnagyobb megértést tanúsítja a németség iránt, de minden magyar állampolgártól ugyanazt a feltétlen odaadást követeli meg a magyar államért, amely a német birodalom oldalán harcol. Sajnálattal állapították meg, hogy a Volksbund vezetőinek magatartása nyugtalanságot kelt a harcoló országban, és a németségen belül is ellentéteket támaszt, mint különösen a Bácskában, az SS-toborzás idején előfordult események mutatták. Kívánatos lenne, ha a Volksbund a maga külön érdekeit alárendelné a közös ellenséggel szembeni harc követelményeinek, és minden erejét ennek szolgálatába állítaná.³

A Ribbentrop-Kállay tárgyalás anyagából és a Szentmiklósy által átadott feljegyzésből világosan kitűnik, hogy az új miniszterelnök is a háborús erőfeszítésekre hivatkozva kívánta elérni a Volksbund-agitáció megfékezését. Különösen figyelmet keltő Kállaynak azon utalása, hogy a magyarországi német népcsoport német részről tervezett, háború utáni kitelepítése folytán az egész kérdés efemer jelentőségű. A jelek szerint Ribbentrop ezt nem erősítette meg, de nem is cáfolta.

Hitler már Sztójay útján küldött 1941. április 19-i üzenetében célzott a kitelepítés lehetőségére,⁴ s nem kizárt, hogy a magyar kormányzónak a következő napokban, az április 24-i mönichkircheni találkozójuk alkalmával ígéretet is tett erre. Valószínűbb azonban, hogy határozottabb formában Horthy 1941. szeptember 7-i németországi látogatásakor ejthetett erről szót, ismeretes ugyanis augusztus 2-i döntése a „Südost” németsége háború utáni ki-, illetve áttelepítéséről.⁵ Hitler Horthynak tett közvetlen és konkrét ígéretéről tárgyalási feljegyzés vagy levél nem tanúskodik ugyan, de a Sztójayval küldött üzenet és az augusztus 2-i állásfoglalás valószínűsítik azt, bár nem „az összes német” kitelepítése értelmében. A Hitler ún. asztali beszélgetéseiről készített feljegyzések tanúsága szerint azonban a Führer 1942. február 26-án a magyar nacionalizmus asszimilációs politikájáról szólva azt fejtegette, hogy Magyarországon a német népcsoport csak akkor lenne fenntartható, „ha az államot hatalmunk alá vesszük”, ellenkező esetben „a németeket ki kell hozni”, s kijelentette: „Az a véleményem, el kell vinnünk a németeket, ha a magyarokkal békére akarunk jutni.”⁶

Mint láttuk, a Volksbund a német hatalom védőszárnyai alatti visszanémetesítésre törekedett. Hasonló elnémetesítő módszerekkel, mint amelyeket a megszállt lengyel területeken alkalmaztak, szülőföldjükön akarták a lakosságot a német vér részaránya illetve elnémetesedési készsége szerint kategorizálni, az úgynevezett német néplista (Deutsche Volksliste) alapján.⁷ A magyar nemzeti szocialisták táborából Málnási Ödön, aki 1942. májusi németországi látogatása során a Rassenpolitisches Amtot is felkereste, támogatta ezt a német disszimilációs politikát. A német Külügyi Hivatalban úgy nyilatkozott, hogy nem 9 vagy 7 millió, hanem csak 3½ millió tiszta fajmagyarról lehet beszélni. Előadta, hogy inkább érzi magát népi-németnek, mint magyarnak; jó kapcsolata van a Volksbunddal, de a Nyilaskeresztes Pártban marad, így szolgálja Németországot. A Külügyi Hivatalnak azonban az volt a véleménye, hogy jobban tenné, ha Szálasinak hátat fordítva a Pálffy-féle nemzetiszocialista párthoz csatlakoznék. E kívánságnak hazatérése után Málnási eleget is tett.⁸

Hitler azonban – ellentétben azokkal, akik a délkeleti irányú expanzió jelentőségét hangsúlyozták – ragaszkodott a keleti irányú expanzióhoz. Mint május 12-én is mondotta, „mindent fel kell tenni arra, hogy vasakarattal egyik millió németet a másik után vigyük oda”. Azt kívánta, hogy a megszállt lengyel és szovjet területeken tíz éven belül legkevesebb 20 millió német éljen.⁹ Meyer-Hetling átfogó keleti terve („Generalplan Ost”), amelyet Himmler január 27-i megbízása alapján május 28-án nyújtott be,¹⁰ s amelyet az ezt megelőző viták során a Rosenberg-féle Ostministerium például túlzónak minősített,¹¹ valójában messze elmaradt a hitleri elképzelésektől, hiszen – egy 25 éves program keretében – 5 millió német keletre irányítását tűzte célul. Ezek közül csak 500 000 volt a „Südost”-ból várt telepes: szórványnémetek, valamint népességfelesleg a Bánátból, Bácskából és Erdélyből. Hitler viszont mint már említett február 26-i asztali beszélgetéséből tudjuk, 1½ millió népi-németet akart megkapni a „Südost” országaiból a nagyszabású keleti telepítés céljaira; ami e térség német népességének felét jelentette volna.¹²

Himmler a „Generalplan Ost”-ot június folyamán, de már Kállay németországi látogatását követően terjesztette Hitler elé. Kállay a „tudomása szerint” Horthynak tett hitleri ígéretre hivatkozott, tehát egy tényleges, a viták középpontjában álló problematikát használt fel érvelésében. Így a magyarországi németséget is érintő hitleri kitelepítési tervek perspektívájában anélkül minősíthette efemer jelentőségűnek a népcsoport akkori helyzetével kapcsolatos kérdések rendezését, hogy Ribbentrop azt cáfolhatta volna, hiszen ez a „Generalplan Ost” körüli eddigi viták után, de Hitlernek a tervről való döntése előtt történt.

A német külügyminiszter természetesen továbbra is követelte a bécsi népcsoportegyezmény által előírt jogok biztosítását. Az ezzel kapcsolatos panaszok jó része a népi-német iskolaügyre vonatkozott. 1942 júniusában a következő volt a népi-német óvoda- és iskolaügy helyzete:

A visszacsatolt erdélyi és dél-erdélyi területeken mintegy 90 német óvoda volt; ezek a Volksbund saját kezelésébe, illetve ellenőrzése alá kerültek. A trianoni országterületen – még a Bárdossy-kormány idején – egy Volksbund-óvoda létesült (Óbudán), további 39-et kilátásba helyeztek. A kormány ellenállása miatt azonban ezek nem valósultak meg; a Volksbund csak a nyári hónapokra rendezhetett be ún. aratási óvodákat; előző évben 54 ilyen működhetett. Most a népcsoport-vezetőség erélyesen követelte az ígért óvodákat.¹³

A Volksbund Észak-Erdélyben 47 német népiskolát vett át, amelyek az autonóm erdélyi német evangélikus egyházé voltak. A bácskai 61 német népiskolát, minthogy a jugoszláv uralom alatt is állami iskolák voltak, a magyar állam vette át. A trianoni országterületen a Volksbundnak 17 népiskolája volt; a többi 376 német tannyelvű népiskola 80 százaléka egyházi, 20 százaléka állami vagy községi. A Volksbund iskolahivatala szerint országosan mintegy 600 német népiskolát kellett volna a Volksbundnak saját kezelésbe venni, a magyar állam hozzájárulását kérve az iskolafenntartás költségeihez. Az új tanévre azonban a Volksbund csak 28 népiskolára támasztott konkrét igényt.¹⁴

A középiskolák helyzete a következőképp alakult: az erdélyi és délvidéki területgyarapodással a Volksbund 2-2 polgári iskolát, 2-2 gimnáziumot és 1-1 tanítóképzőt kapott. Az utóbbiak Szászrégenben és Újverbászon voltak. A trianoni országterületen Hidason, Németbolyban és Baján létesített a Volksbund polgári iskolát, s a visszacsatolt Szatmár-vidéki területen, Nagykárolyban is alapított egyet. Összesen tehát 8 polgári iskolája volt a Volksbundnak; az új tanévre kívánt engedélyeztetni még egyet. A magyar állam által Munkácson, Bácsalmáson, Bátaszéken és Hőgyészen fenntartott német polgári iskolát a Volksbund nem tartotta megfelelőnek „a népi-német nevelési igényeknek”, mert – mint mondották – „iskoláinkban nemzetiszocialista szellemben kell nevelnünk ifjúságunkat”. A trianoni országterületen Budapesten és Pécsett volt a Volksbundnak gimnáziuma; összesen tehát 6 Volksbund-gimnáziumot tartottak fenn. Az állami német tanítóképzőt és az ugyancsak állami továbbképző tanfolyamot nem tartották megfelelőnek, mert nem nemzetiszocialista pedagógusokat képeztek. A tanerőhiányt úgy szerették volna megoldani, hogy a német birodalomból kaphassanak pedagógusokat. A Volksbund összesen 16 középiskolájának az 1941-1942-es tanévben 3845 tanulója volt, akikkel 146 tanár foglalkozott.¹⁵

A már fennálló 10 nemzetiszocialista nevelőintézet mellé az új tanévre további 6 engedélyezését kívánta a Volksbund elérni.¹⁶ Mint már korábban utaltunk rá, ezekben az intézetekben a népcsoport vezetőinek utánpótlásáról gondoskodtak nemzetiszocialista neveléssel, katonás szellemben.¹⁷ A növendékek egy-egy Hitler-idézet fölötti elmélkedéssel kezdték és fejezték be a kemény fegyelemben, legnagyobbrészt testneveléssel és politikai foglalkozásokkal eltöltött napokat.¹⁸ Hitler „Mein Kampf”-ja külön tantárgy volt: „minden mondatát külön megmagyarázzák” – számolt be róla az intézet egyik növendéke. A nevelőintézetekben nagyrészt a velük szoros kapcsolatban álló Volksbund-gimnáziumok tanárai adtak elő; így a Budapest, Stefánia út (ma: Népstadion út) 38. szám alatti nemzetiszocialista nevelőintézetben Johann Weidlein, a Bleyer-gimnázium igazgatója oktatott a magyarországi németség „dicső múltjára és ragyogó jövőjére”. „Weidlein professzor mondta, hogy mi itt nagy urak leszünk” – jelentette ki a fent említett tanuló, aki elmondta, hogy a Volksbund vezetői is sűrűn tartottak számukra politikai előadásokat a nemzetiszocializmusról, a zsidókról mint a németség legnagyobb ellenségeiről; a háborúról, amelyben a németek fényes győzelemmel biztosítják uralmukat a világ felett.¹⁹

Összefoglalva tehát, 1942 nyarán a Volksbund 39 óvodát, 28 népiskolát, 1 polgári iskolát, 6 nemzetiszocialista nevelőintézetet követelt, kiegészítve azzal, hogy az állam járuljon hozzá az iskolák fenntartásához és a német birodalmi átutalások útjába se gördítsen akadályokat.

Josef Schmidt, a Volksbund országos iskolahivatalának (Landesschulamt) vezetője, egyrészt a népi-német szempontból megfelelő pedagógusok hiánya miatt, másrészt abban a reményben, hogy számukra kedvezőbb politikai atmoszférában később többet érhetnek el, hangsúlyozta, hogy a Volksbund iskolaügyét „evolúciós módon” akarják kiépíteni. Kállay miniszterelnöksége alatt azonban nem tudtak engedményeket kicsikarni a Kultuszminisztériumtól. A Népi-német Országos Iskolatanács (Volksdeutscher Landesschulrat) 1942 tavaszán minden iskolafajtára nemzetiszocialista alapon kidolgozott tantervét a Kultuszminisztérium elutasította, s „ellentantervet” dolgozott ki a nemzetiségi iskolák számára, amelyet viszont a Volksbund tartott elfogadhatatlannak, asszimilációs tendenciájúnak minősítve azt. Különösen érzékenyen érintette a Volksbundot, hogy az iskolaügy autonóm intézésével kapcsolatban Hóman kultuszminiszter június 7-i szegedi beszédében kijelentette: a magyar állam iskolaügyi felségjogának kétségbe vonását senkitől sem tűri el. Amikor június 18-án Schmidt és Hamm, a népi-német képviselők hivatalának vezetője, megjelent Hómannál a Volksbund iskolaügyei megbeszélésére, a kultuszminiszter – Kállay miniszterelnök felfogására hivatkozva – azt az álláspontot képviselte, hogy a Volksbund épp olyan egyesület, mint bármelyik más; semmiféle külön jogokat nem igényelhet. Nem járult hozzá, hogy a Volksbund német óvodát, népiskolát, polgári iskolát létesítsen olyan magyar városokban, mint Veszprém, Székesfehérvár, Esztergom, Szentes. Rámutatott arra, hogy Berlinben sem engedélyeznek vend (szorb) iskolát.²⁰

Hóman a németbarát politikának közismerten egyik legexponáltabb képviselője volt a kormányban, és többször kiállt a német igények előzékeny kielégítése mellett. Maga is úgy érezte azonban, hogy ezek az igények immár túllépik a megengedhető határokat, s tárcáját a jelenlegi kormányban csak a Kállay felfogásához való bizonyos alkalmazkodással tarthatja meg.²¹ Ez azonban mégsem sikerült neki. Basch ugyanis június 21-én Besztercén mondott beszédében a bécsi szerződés szabotálását olvasta Hóman fejére,²² Kállay ezután lemondatta Hómant. Ezzel demonstrálni akarta, hogy a Ribbentroppal folytatott tárgyalás után különösen komolyan veszi a magyarországi német népcsoport ügyét. A Volksbund vezérének Hóman által később is keserűen emlegetett „tapintatlan fellépése” módot adott Kállaynak a szélsőségesen németbarát miniszter kibuktatására.²³ Az eset egyrészt Basch népcsoport-politikájának szűklátókörűségéről, másrészt Kállay taktikai ügyességéről tanúskodott.

Szinyei-Merse Jenő, aki július 3-án felváltotta Hómant a kultuszminiszteri székben, a miniszterelnök feltétlen híveinek számát gyarapította a kormányban. A németek iránti buzgó szervilitásáról ismert Sztójay Döme berlini magyar követ, akinek a Külügyi Hivatalban Luther helyettes államtitkár a népcsoport iskolaügyei miatt szemrehányást tett, azonnal levelet írt az új kultuszminiszternek. Figyelmeztette őt, látogasson okvetlenül Berlinbe, hogy az iskolakérdés rendezését megtárgyalja. Szinyei-Merse azonban csak annyit válaszolt: udvariassági kötelességének egyelőre eleget tett azzal, hogy tárcájának átvételekor táviratozott Rust német birodalmi közoktatás- és nevelésügyi miniszternek.²⁴

Basch észak-erdélyi útja – amely során a Hóman sorsát megpecsételő beszéde elhangzott azzal a tapasztalattal járt, hogy az odavalósi közigazgatási tisztviselők „nyilván azért, mert jól ismerik a kisebbségi sorsot”, előzékenyek a népi-németek iránt.²⁵ Hasonló magatartást tanúsított a honvédség is: habár a honvédelmi miniszter megtiltotta a tényleges szolgálatot teljesítő honvédek részvételét a Volksbund-rendezvényeken, a besztercei honvéd állomásparancsnok Basch előadására hat főből álló tiszti küldöttséget rendelt ki, mert ezt „a jó viszony fenntartása érdekében kívánatosnak tartotta”.²⁶ Észak-Erdélyben több példa is volt arra, hogy népi-német (szász) tisztviselők töltöttek be bizonyos funkciókat a helyi közigazgatásban. A trianoni országterületen viszont kivételnek számított, hogy dr. Szandtner János mosonmagyaróvári járásbíró exponált szerepet játszott a Volksbundban. A magyaroknak az volt a véleménye, hogy „egy közalkalmazott s hozzá még bíró, semmiképpen sem fejthet ki ily működést, mely az állam- és nemzethűség – ha csak íratlan – elveivel összeférhetetlen”.²⁷ A vidéki értelmiség, különösen a papság, általában lebeszélte arról a jobb módú gazdákat, hogy belépjenek a Volksbundba. Hugo Binder ezért ki is jelentette a Fejér megyei Etyek községben június 27-én tartott beszédében, hogy bár a Volksbund a vallásos meggyőződést és annak gyakorlatát tiszteletben tartja, ha a papok a szószékről ellene agitálnak, meg fogják tiltani a tagoknak a templomba járást.²⁸ A községekben a német lakosság megoszlása s épp a tekintélyes, jómódú gazdák távolmaradása folytán nehézségekbe ütközött a volksbundisták érvényesülése a helyi vezetésben. Nagy (Gross) Ivor Bakony-Vértes területi propagandavezető a Veszprém megyei Bakonyoszlopon július 5-én tartott beszédében ostorozta a módosabb német gazdákat, akik ismételt felszólítás ellenére is vonakodtak belépni. „Pedig jobb lenne, ha minden német tagja lenne a Volksbundnak – mondotta -, mert akkor a községi bíró is nemzetiszocialista lenne, és a községházára is kifesthetnék a horogkeresztet, továbbá a gyűléseket is a községháza tanácstermében tarthatnák meg.”²⁹

Ribbentrop Kállayval folytatott megbeszélése során azt is kifogásolta, hogy akadályozzák a magyarországi német népcsoport gazdasági tevékenységét. Holott a magyarországi németség nagy részét kitevő birtokos paraszti réteg helyzete egyáltalán nem volt kedvezőtlen, amit az is bizonyított, hogy – mint a június 30-i minisztertanácson Keresztes-Fischer belügyminiszter szóvá tette – Baranyában, Tolnában és a főváros környékén is „német anyanyelvű állampolgáraink igen magas áron vásárolják fel a sokszor színtiszta magyar lakosságú falvakban az eladásra kerülő földeket”.³⁰ A németek elsősorban azért követelték a bácskai igen erős német szövetkezeti mozgalom országos kiterjesztését, hogy a szövetkezetek segítségével megszervezzék a népcsoport nagyszabású, közvetlen németországi exportra termelését. A népcsoport gazdasági tevékenységét illegálisan támogató német birodalmi szaktanácsadók köre külön szövetkezetügyi megbízottal bővült, Hans Mauss személyében, aki szintén a Mercur Bank épületében (Gróf Tisza István u. 3. sz.) rendezte be irodáit.

A népcsoport gazdasági ügyeinek magyarországi hivatalos képviseletére 1942. július 10-én megalakult egy „gazdasági üzletvezetőség a népcsoportvezető mellett” (Geschäftsstelle für Wirtschaft beim Volksgruppenführer), élén Georg Goldschmidt helyettes népcsoportvezetővel. Üléseit hetenként, szerdai napokon a Német Házban tartotta. Ezeken a népcsoport által kinevezett vezetők és ügyvezetők, főként bácskai németek (Fritz Metzger, Othmar Resely stb.), vettek részt az országos paraszthivatal és a háborús gazdasági munkaszolgálat, valamint az ipargazdasági, a szövetkezeti és hitelügyi ágazatok képviseletében. A tényleges irányítás azonban a bizalmi emberekként háttérben maradó német birodalmi szaktanácsadók, Wagener, Gröndahl, Glöckner és Mauss kezében volt, akik – mint maga Goldschmidt panaszolta -, ha úgy látták jónak, a népcsoport-vezetőség megkerülésével tárgyaltak a német birodalmi szervekkel. Formailag a népcsoport-vezetőségtől, valójában a német szaktanácsadóktól kapta utasításait Josef Trischler, aki Újvidék székhellyel a „bácskai népgazdasági megbízott” feladatkörét látta el. A Volksbund Johann Wüscht, az ismert bácskai sváb statisztikus szakember vezetésével gazdasági kutatóállomást (Forschungsstelle für Wirtschaft) állított fel, amely az országos paraszthivatal és a gazdasági munkaszolgálat központi irodáival együtt az Andrássy út 120. szám alatt rendezkedett be. A kutatóállomás a Volksbund – dr. Irma Steinsch német birodalmi megbízott irányítása alatt álló – tudományos osztályával együttműködésben ekkor látott hozzá azokhoz a felmérésekhez, amelyek alapján a német birodalom intézkedéseket készíthetett elő a magyar hivatalos statisztika által elrejteni próbált terménykészletek feltárására és megszerzésére, a háborús mezőgazdasági termelés intenzitásának fokozására.³¹

A Ribbentrop-Kállay megbeszélés fontos témája volt a magyarországi SS-toborzás további kiterjesztése az előirányzott újabb tízezer népi-német önkéntes megszerzésére. Kállay úgy vélte, ez elől nem zárkózhat el, s a kormány július 12-én meg is adta hozzájárulását, a korábbi feltételek fenntartásával.³² Megengedhetetlennek tartotta azonban, hogy az SS-hez bevonulok családtagjai magasabb összegű támogatásban részesüljenek, mint a honvédséghez bevonulok családtagjai.³³ A népcsoportban az elégedetlenség jelei mutatkoztak a vezetőséggel szemben, amely egyrészt nem tudta beváltani demagóg ígéreteit, másrészt nem tudta megfelelő védelemben részesíteni az önkéntesek hozzátartozóit, akik ugyancsak elveszítették állampolgárságukat.³⁴ E nehézségek közepette Basch a kívánt kontingens kiállítása érdekében azt javasolta Berlinnek, szorítsa rá a magyar kormányt annak engedélyezésére, hogy a toborzást a honvédség tényleges állományához tartozó népi-németekre is kiterjesszék.³⁵ Mikor azonban a Volksbund önkényesen megkezdte ezek összeírását, a honvédség elhárító osztálya figyelmeztető jelleggel kihallgatta nemcsak az összeírást végző helyi vezetőket, hanem magát Bascht, Goldschmidtet, Schönbornt és a Volksbund más központi vezetőit is.³⁶ A Belügyminisztérium kebelében működő Államvédelmi Központ pedig fellépett a német falvakat felkereső motorkerékpáros SS-tisztek tevékenysége megakadályozására.³⁷

A német külügyminiszterrel folytatott tárgyalásai után Kállay már nem zárkózhatott el továbbra is Basch fogadása elől. A miniszterelnök és a népcsoportvezető július 21-i első találkozása a Volksbund sajtójában megjelent kommüniké szerint „barátságos eszmecsere jegyében” zajlott le. Kállay a kommüniké ellen kifogást emelt Jagow követnél: ilyen stílusú kommüniké kiadása az esetben jogosult, ha a német birodalmi külügyminiszter tárgyal a magyar miniszterelnökkel, nem pedig akkor, ha a magyarországi német csoport vezetője, aki végtére is magyar állampolgár. Jagow igazat adott Kállaynak, s figyelmeztette Bascht.³⁸ A szóban forgó megbeszélés részletei nem ismeretesek. Másnap Kállay a népi-német képviselőket is fogadta, akiket az imént választottak be különböző parlamenti bizottságokba. Ezek több beadványt nyújtottak át a miniszterelnöknek.³⁹

A Volksbund viszonyát a magyar államhoz a Kállay-Ribbentrop tárgyalást követően a lojalitás erőteljesebb hangsúlyozása jellemezte. Basch elrendelte, hogy a Volksbund minden hivatalos helyiségében és otthonában Hitler képe mellett Horthyét is kifüggesszék, a szónokok Hitler mellett Horthyt is éltessék. Június 18-án Horthy 74. születésnapján, Basch rendeletére a Volksbund valamennyi helyi csoportjánál megemlékezést tartottak; ezeket arra használták fel, hogy a kormányzónak a bolsevizmus elleni küzdelemben szerzett „érdemeit” méltassák.⁴⁰ A lojalitásnyilvánítás tehát félreérthetetlenül a szovjetellenes szövetségesnek, fegyvertársnak szólt. A miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya felkérte azonban Bascht, adjon utasítást a Volksbund-szervezeteknek, hogy Horthy születésnapja alkalmával mellőzzék a horogkeresztes zászlók kitűzését. Ezt Basch ezúttal már kereken megtagadta, s kifejezetten elrendelte a horogkeresztes zászló kitűzését. A bácskai útjáról a Bánátba éppen visszatérő Pamer SS főhadnagy javaslatára az ottani magyar lakosság magyar zászlóhasználatának megtiltásával készültek megtorolni a horogkeresztes zászlók esetleges leszaggatását. Ennek megfigyelésére a német Biztonsági Szolgálat (SD) emberei is utasítást kaptak.⁴¹ A zászlók leszaggatására ugyan nem került sor, de a csendőrség utóbb fellépett azok kitűzői ellen. Spreitzer területvezető tiltakozott is az ellen, hogy a magyar csendőrök Bácskában „több súlyt helyeznek a németek zaklatására és bebörtönzésére, mint a velük való együttműködésre a kommunisták és egyéb sötét elemek ártalmatlanná tétele végett”. Bács-Bodrog megye főispánja, Deák Leó, jellemző módon így utasította vissza ezt a feltételezést: „A m. kir. csendőrség hivatásának magaslatán áll, és legelsősorban azt a feladatát teljesíti, amely a társadalomnak a kommunistáktól és megbízhatatlan elemektől való megtisztítását célozza.”⁴²

Míg a horogkeresztes demonstrációknak elsősorban Bácska volt a színtere, az antiszemita izgatás országszerte fokozódott a nyári hónapokban. Baranya megye falvaiban a Volksbund német nyelvű antiszemita röplapokat is terjesztett.⁴³ Feltételezték, hogy azok, akik nem akarnak belépni a Volksbundba, zsidó propaganda hatása alatt állnak. A zsidóellenes uszítás emiatt még fokozódott, s Laskafalun az antiszemita röpcédulákat ezeknek a „zsidóbérenc” németeknek a házaira is kiragasztották.⁴⁴ Majs községből a magyar érzelmű németek augusztus 19-én kénytelenek voltak védelmet kérni a volksbundisták erőszakoskodásával, garázdálkodásával szemben: „A magyar érzelműeknek portáján megjelent 100-150 ember éj idején, ablakot betörve, ajtókat feszítve, házakat mindenféle piszokkal beszennyezve … már nappal mezőnkre nem merünk menni, bárhol is vagyunk vagy járunk, biztonságunk veszélyeztetve van.”⁴⁵

E garázdálkodások miatti aggodalmat növelték azok a hírek, hogy a Volksbund keretében karhatalmi szervezkedés folyik. Nemcsak a Bácskában és Észak-Erdélyben maradtak fenn illegálisan a jugoszláv, illetve román uralom alatt már létrehozott népi-német „biztonsági”, „önvédelmi” terrorszervezetek, hanem „Deutsche Mannschaft” elnevezéssel immár országos kiépítésükre törekedtek. Tolna megye főispánja úgy értesült, hogy állítólag már vannak fegyvereik, melyeket adandó alkalommal ki fognak osztani. Bár úgy látszott, egyelőre inkább a németségen belüli harc – a magyar érzelműek terrorizálása – áll előtérben, az 1941. áprilisi jugoszláviai események ismeretében már ekkor felsejlett a gyanú: a szervezetnek „az lesz a feladata, hogy ha Magyarország szembe próbál helyezkedni Hitler parancsainak, akkor az országban mindenütt elhelyezett német katonák és polgári személyek vezénylete mellett fegyveresen fognak kiállni a magyar államhatalommal szemben. Ez lesz a feladatuk a magyar hadseregben szolgáló Volksbund-tagoknak is.”⁴⁶ A megindult nyomozás hatására a Volksbund egyelőre felfüggesztette a Deutsche Mannschaft alakulatainak immár a trianoni országterületen is megkezdett szervezését.

Augusztus 20-át, a „Szent István-i állameszme” jegyében tartott magyar nemzeti ünnepet a bácskai németség újabb, még nagyobb arányú horogkeresztes demonstrációra használta fel. A magyar csendőrség most már mintegy 5000 esetben indított eljárást a horogkeresztes zászlók kitűzői ellen.⁴⁷ Basch nyilvánosan nem vett tudomást e megtorlásról, hanem a kormányzóhelyettes halálát, amely szintén augusztus 20-án történt, arra használta fel, hogy részvéte mellett lojalitását is nyilvánítsa a bolsevizmus elleni küzdelemben fiát áldozó Horthy iránt.⁴⁸ Utasítására a Volksbund területvezetői az illetékes honvédkerületi parancsnokot keresték fel hasonló nyilatkozatokkal, kérve azok továbbítását.⁴⁹ Mindez nem akadályozta, hogy Basch egyúttal a német birodalmi kormány közbelépését kérje a megtorló akciókkal szemben. Egy, a magyarországi viszonyokkal foglalkozó szeptember 12-i jelentés kapcsán azonban Jagow követen keresztül tudomására hozták, hogy „erősebb politikai nyomás alkalmazása a birodalom részéről ez idő szerint nem lehetséges”.⁵⁰ Mint a német birodalom gazdasági utazó nagykövete, Karl Clodius, szeptember 13-án Budapestről jelentette, tárgyalásait „nehezítik a miniszterelnök panaszai a népcsoport magatartását illetően”.⁵¹ Kállay ugyanis leküldte a Bácskába Antal István tájékoztatásügyi minisztert, aki ott a helyzetet olyan tűrhetetlennek találta, hogy beszámolója nyomán a minisztertanácson általános felháborodás lett úrrá.⁵² A miniszterelnök utasítására Ghyczy Jenő külügyminiszter-helyettes szeptember 14-én Jagow követhez intézett levelében panaszt emelt amiatt, hogy a német településterületeken, különösen a Bácskában, tűrhetetlenül bánnak a magyarokkal. A Volksbundhoz tartozó lakosság megengedhetetlen nyomást gyakorol a magyar érzelmű lakosságra, és erőszakosságtól sem riad vissza. „A Volksbund felelős vezetői úgy látszik egyáltalán nem számolnak azzal a körülménnyel – írta Ghyczy hogy Magyarország és Németország, mint szövetségesek, közös harcot vívnak, és hogy a magyar állam a népi-német ügy fontossága iránti legmesszebbmenő megértése mellett sem tűrheti el a Magyarországon lakó népi-németek ellenséges magatartását a magyarsággal szemben. Szövetségeseknél közös érdek az állami tekintély feltétlen fenntartása; a különérdekek az államérdeket nem rendíthetik meg … Háborús időkben ilyen körülmények enyhén szólva nem kívánatosak, mert csak akadályozzák azt a bevetést, amelyet minden magyar állampolgárnak teljesítenie kell. Őszintén sajnálható, hogy a Volksbund mesterségesen keltett harcias magatartása nem a közös ellenség, hanem a magyar államnép ellen irányul” – végződik a levél.⁵³

A Volksbund megfékeztetését célzó taktikának ez az újabb dokumentuma lényegében ugyanazokat az érveket ismételte meg, amelyeket nem sokkal előbb, Kállay németországi látogatása alkalmával, Szentmiklósynak a Külügyi Hivatalban átnyújtott feljegyzése tartalmazott. Arra még nem érkezett válasz, bár a budapesti német követség népiségügyi referense, Rudolf Meckel, már július 7-én állást foglalt a magyar kormány felháborítónak és igen veszedelmesnek talált taktikájával kapcsolatban: „Nincs szükség a miniszterelnök figyelmeztetésére, hogy a német népcsoport egész erejét a közös ellenség elhárítására kell bevetni. Ha ma valaki Magyarországon lelkesedik e háborúért, a népi-németek azok. Az a tény, hogy ez idő szerint a honvédségnél mintegy 60 000, a Fegyveres-SS-nél több mint 20 000 magyarországi népi-német van bevetésben a bolsevizmus ellen, döntő bizonyíték arra, hogy a népcsoport teljes erejével részt vesz a háborúban. A német népcsoport a birodalom háborúját saját háborújának, a birodalom gondját-baját a maga gondjának-bajának tekinti. Az elmúlt tél bizonyságul szolgál erre. Amikor keleten hallatlanul kemény harcok folytak, Budapesten birodalom- és németellenes volt a hangulat. E hangulat hordozója a zsidóság és a magyar vezető réteg volt; ezek suttogópropagandájukban az angol propagandatéziseket ismételgették. A magyarországi német népcsoport viszont a legnehezebb időben fáradhatatlan felvilágosításával erősítette és szilárdította a hitet a német fegyverek győzelmében.”

Basch népcsoportvezető és a vezetőség tagjai, minden beszédükben és egész propagandájukban utalnak arra – hangsúlyozta Meckel hogy ez idő szerint nem a népcsoport külön kívánságainak előtérbe helyezéséről van szó. A német népcsoport minden erejével készségesen támogatja a magyar állam nagy védelmi frontját a bolsevista ellenféllel szemben, oly mértékben, hogy követői gyakran felróják Baschnak: a közös cél érdekében elhanyagolja a német népcsoport jogos követeléseit. A német népcsoport azonban nehezen vallhatja magát lojálisnak az államhoz, amikor az alsóbb szervek, jegyzők, csendőrség és a katolikus egyház rendszeres birodalomellenes propagandát folytat, és a népi-németeket azért üldözi, mert szemléletükben birodalomhűek – állította Meckel. (Az említettek Volksbund-ellenessége valójában korántsem jelentett feltétlenül németellenességet vagy éppen antifasizmust.) A jelentés szerint csupán ama magyar körök, amelyek már régóta tervezik a magyarországi német népcsoport megbontását, és a katolikus egyház fogja mindegyre pártját a szegény, „hitlerista terror” által üldözött népi-németeknek, hogy megnyerjék őket egy Baschsal szembeni ellenmozgalomnak. Meckel, hogy a magyarok ilyen terveit dokumentálja, hivatkozott Kállay miniszterelnök Hamm népi-német képviselő előtt tett azon kijelentésére, hogy amennyiben a Deutsche Zeitung, a Volksbund központi lapja, továbbra is megtartja jelenlegi irányát, kénytelen lenne a magyarországi németség azon része számára, amely kizárólag a magyar viszonyok iránt érdeklődik, saját újságot kiadatni.⁵⁴

A katolikus egyház magyarországi befolyásáról Málnási Ödön alapos tanulmányokat juttatott el a német Biztonsági Szolgálathoz, ahol abszolút szakembernek ismerték el őt ebben a témakörben; feltétlenül megbíztak benne, különösen amióta a Külügyi Hivatal felszólítására kilépett Szálasi pártjából.⁵⁵ Miközben a Volksbund országszerte nagy erőfeszítéseket tett taglétszáma növelésére, tapasztalnia kellett, hogy – főleg az erősbödő katolikus ellenpropaganda hatására – a szervezés elé komoly akadályok tornyosulnak, sőt még kilépésekre is sor kerül. A Tolna megyei Mucsi községben 79 tag lépett ki. Mint Jagow követ szeptember 14-én jelentette, Pintér kanonok, a megszűnt Német Népművelődési Egyesület volt vezetője, elérkezettnek látja az időt arra, hogy egy német nyelvű katolikus napilap kiadását szorgalmazza a magyar érzelmű németek részére. Jellemző, hogy Pintérnek erre a törekvésére nem más, mint Balla miniszteri tanácsos hívta fel Basch figyelmét!⁵⁶ Előrebocsáthatjuk azonban, hogy végül is e napilapot nem merték megindítani, a magyar érzelműek szócsöve továbbra is a Die Donau című apatini hetilap maradt.

Szeptember 19-én Kállay magához rendelte Bascht, kijelentette, hogy a német népcsoport magatartása a legnagyobb gondokat okozza neki, és ez így nem mehet tovább! Kemény háború folyik, amelyben a magyar csapatok is a fronton állnak, az országban abszolút rendre és nyugalomra van szükség. A népcsoport nem foglalhat el semmiféle különleges helyzetet, a közösen viselt háborúra való tekintettel mérsékelnie kell magát, és okosan viselkedve meg kell várnia a végérvényes megoldást, amelyről a háború után a két kormány rögtön meg fog állapodni. Kállay ezzel a kitelepítésre célzott, amelyről Hitler asztali beszélgetéseiben ismételten szót ejtett. Így július 25-én is arról beszélt bizalmasai körében, hogy „a német elemeket Magyarországról és Romániából is vissza kellene vinni a birodalomba, a keleti nagy feladatokra. Ily módon egyidejűleg egyszer s mindenkorra véget kell vetni annak, hogy az idegen népek német vérrel frissítsék fel saját vezetőrétegüket.”⁵⁷ Kállay erről az újabb megnyilatkozásról valószínűleg még nem tudott, Hitler szándékairól mégis tájékozotton foglalt állást.

Kállay elítélte a Volksbund disszimilációs törekvéseit, s figyelmeztette Bascht: ne hozzák ki sodrából az egyébként is erősen nyugtalan közvéleményt, ne bolygassák folyton az asszimiláció kérdését, mert a magyar érzésű német származásúakra most igen nagy szükség van a hadseregnél. A vezető tábornokok több mint 80 százalékát a népcsoport renegátnak tekinti. Magyarország mindig is nagyvonalúan támogatta az asszimilánsokat, német származásúakból miniszterelnököket, minisztereket, államtitkárokat, tábornokokat stb. csinált; de nem járja, hogy éppen ezeket a kiemelkedő posztokon álló embereket a népcsoport zaklassa. Basch fogadkozott: „bizony Isten”, nem akarja regermanizálni a már megmagyarosodottakat, s hangsúlyozta, hogy „az öntudatos németek éppen olyan megbízhatók lennének minden poszton, csak be kell őket fogni az államvezetés szekerébe… Az első kísérletek ezt megnyugtatóan bizonyítanák.” Kállay azonban erre az ajánlatra egyáltalán nem reagált: előtte állt a szlovákiai és horvátországi példa a népi-németek bekapcsolásáról az államvezetésbe, s jobbnak látta, ha a volksbundistáktól megszabadul a háború után.

Basch még hosszasan fejtegette, hogy a volksbundisták az elnyomottak és az üldözöttek, nem a magyar érzelműek; kikelt a Die Donau és köre Volksbund-ellenes propagandája ellen. A Bácskában szerinte a magyar kormány olyan politikát folytat, amely az ottani népi-németek rovására a megbízhatatlan szerbeknek kedvez. Állításai igazolására a népcsoportvezető többször fordult a beszélgetésen jelenlevő Balla miniszteri tanácsoshoz, aki saját miniszterelnöke érvelését gyengítve több ízben Bascht segítette. Kállay mindezt türelmesen végighallgatta, de a beszélgetést ugyanazokkal a szavakkal zárta, amelyekkel kezdte: ez így nem mehet tovább, a népcsoportnak meg kell változtatnia magatartását.⁵⁸

Szeptember 24-én Gottlob Berger, az SS-Főhivatal főnöke a magyar pénzügyminiszterrel Budapesten tárgyalt a német birodalmi átutalásokról. A közismerten németbarát Reményi-Schneller is élesen kifakadt ekkor Basch ellen. Rögtön visszakozott azonban, amint Berger erélyesen védelmébe vette a népcsoportvezetőt: „akit az a megtiszteltetés ért, hogy az SS birodalmi vezérének, a német vér Führer által megbízott gondozójának szolgálatában áll, legsajátabb feladatának fogja fel kötelességét, s azt bárkivel szemben elszántan képviseli.” Nem úgy, mint Jagow követ, akiről Berger azt jelentette Himmlernek, hogy tökéletesen csődöt mondott. Semmit sem tesz a magyarországi ellenpropaganda ellen; lényegesen rosszabb a helyzet most, mint elődje, Erdmannsdorff idején volt. Figyelmébe ajánlotta azonban Himmlernek a Volksbund-ellenes magatartása miatt folyton szidott magyar csendőrséget, amely, „magyar nemzeti öntudatával és hallatlan kötelességteljesítésével” igen imponáló benyomást tett rá: így kell majd megnyerni a háború után a németországi zsandárokat is az SS-gondolatnak. Berger kapcsolatba lépett a Volksbund-vezetőséggel is, amely Himmlert észak-erdélyi medvevadászatra invitálta. A népi-német lakosság körében megfordulva, a kitelepítésre vonatkozóan feltett kérdésekre óvatosan csak annyit válaszolt, hogy „a háború befejezése után a Führer a népi-németek kérdését is nagyvonalúan tisztázni fogja, mégpedig évszázadokra szólóan”.⁵⁹

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!