ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

11

SZEPTEMBER 30

A madridi utcákról gyorsan eltűnik a mono. A fiatalemberek ismét kiveszik a szekrényből a seviot nadrágokat és zakókat, szivarzsebükbe színes zsebkendőt tesznek. De hát jobb is így. Könnyebb eligazodni, ki hová tartozik.

A fővárost fokozódó ütemben hagyják el az emberek, különösen a külföldiek. A Floridában mindjárt több lett a hely. Általában angolosan távoznak. Mindennap előfordul, hogy az ember az előcsarnokban vagy a bárpultnál találkozik valakivel, aki elmagyarázza a katonai helyzetet, taglalja a viszonyokat, bírálja a kormány érthetetlen intézkedéseit és határozatlanságát, gúnyolódik a milicisták fölött, akik barmok módjára futnak szét a Junkersek elől, szidja a káoszt és a fejetlenséget – aztán egyszer csak eltűnik. Volt, nincs.

– Nem látta X. Y.-t?

– Hisz az már három napja elutazott.

– Hová?

– Hát ahová az emberek utazni szoktak. Valenciába, Barcelonába, Toulouse-ba, Párizsba, Londonba, Timbuktuba, Stockholmba, Szalonikibe, Tiencsinbe … Ahová lehet.

Valóban, minek is maradnának Madridban, ha Toledo elesett? Az ő fogalmaik szerint a köztársaságiak a háborúban vereséget szenvedtek, és nyilvánvaló, hogy a háború néhány héten belül véget ér. Másként csak azt gondolkozhat, aki valami csodában reménykedik, csoda pedig csak azok számára történik, akik hisznek, akik imádkoznak, akik számára nincs más, a csodán kívüli út. Toledót, az erődítmény-várost, a hegyi várost egyetlen lökés után fejvesztetten, védekezés nélkül elhagyták. Hogyan védhetnék hát ilyen csapatokkal, ilyen parancsnoksággal, de bármilyen más csapatokkal és parancsnoksággal is Madridot, ezt a meg nem erősített, egymillió százezer lakosú éhes, szervezetlen várost, melynek nyitott be- és kijáratai vannak?

A Madrid elestét előre meghatározó tényezőknek se szeri, se száma. Minden megfigyelő, minden politikában jártas turista, még a szimpatizáns is, még az is, akinek vérzik a szíve, azt mondhatja magában: most vége. Azt mondhatja magában: most már nincs miben reménykedni. Természetes, ideje, hogy elutazzék. Ideje, hogy valamennyien elutazzanak, sietniük kell haza, hogy ők közölhessék a hírt a végről – hiszen lehetséges, hogy akik távolabb, New Yorkban vagy akár csak Helsinkiben élnek, egy napon érkeznek meg a Madrid feladásáról, a polgárháború végéről, a népfront leveréséről szóló távirattal.

És a csoda tényezői? Ebből mennyi van? Megpróbálom számbavenni, mire van szükség:

1. Némi légierő.
2. Ötezer, nem, inkább nyolcezer lövész. Nem kell okvetlenül valamennyinek hősnek lenni. Legyenek csak állhatatos, fegyelmezett emberek, akik ott maradnak a lövészárokban, és nem szaladnak el, ha repülőgépet látnak. Tizenöt, ilyen emberekből álló zászlóalj az első időkben. És zászlóaljanként, nem is századonként, csak zászlóaljanként egy-egy jó géppuskás szakasz.
3. Maguk a lövészárkok.
4. Harckocsik, legalább húsz harckocsi. Nem is mondom, hogy ötven. Száz harckocsival egykettőre el lehetne jutni Sevilláig, a portugál határig. De nem beszélek százról. Csak húszról.
5. Megtisztítani a várost. Kiűzni legalább harmincezer fasisztát. Agyonlőni legalább ezer banditát. Elszállítani a letartóztatottakat. Bezárni a kocsmákat és lebujokat.
6. Egy tábornok, akinek engedelmeskednek és aki nem gazember.
7. Éles hangú angol-francia jegyzék Németországhoz és Olaszországhoz az intervencióban való részvételük miatt.
8. Largo Caballero értse meg végre, hogy a helyzet válságos.
9. Largo Caballero értse meg, hogy a helyzet válságos ugyan, de egyáltalán nem reménytelen.
10. Haladéktalanul, még ma megkezdeni az ellentámadásra induló tartalékcsapatok kialakítását.

Mindezeken kívül szükség van arra, hogy a madridi nép akarjon védekezni, akarjon győzni. Ez megvan, mindenki vár, mindenki kész megmozdulni, ezt látom. De a felsorolt tíz tényező – az nincs meg. Bármelyik közülük, ha ma megjelenne, csodát tenne. Mind a tíz együttvéve – ez már a csodák csodája volna. De egyelőre egyetlenegy sincs meg közülük.

A Központi Bizottságban keserű a hangulat. Díaz, Dolores és a többiek mind el vannak keseredve Largo Caballero miatt. Az öreg teljesen elmerült a bürokratikus módszerekben, a papírtengerben, nem tűri a kezdeményezés semmiféle megnyilvánulását, nem engedi, hogy nélküle akár csak egy őrmestert is kinevezzenek, akár csak ezer pesetát, egyetlen puskát is kiadjanak. Persze nem tud mindent maga megoldani, szünet nélkül tanácskozik munkatársaival, a pénzt mégis kiadják nélküle, a fegyvert széthordják az ő engedélye nélkül is, de a kormány nem alakít csapatokat, reguláris egységeket, eddig még nem szánta rá magát semmiféle ésszerű, hidegvérű, határozott lépésre. A kommunisták hatalmas és egyre növekvő munkát végeznek, de mindez nyersanyag-feldolgozás, félkészáru-termelés, ezt se a kormányban, se a vezérkarban senki sem használja fel. A párt összegyűjti az önkéntesek tízezreit, de senki sem osztja be, senki sem fegyverzi fel őket. A párt hatalmas tömegeket mozgósít vasárnapi lövészárok-ásásra. Az emberek énekszóval, lelkesen vonulnak ki a munka színhelyére, ott azonban nem mutatják meg nekik, hol és mit kell ásni, egész nap váratják őket, nem kapnak se ásót, se felvilágosítást, végül is kiábrándulnak és felbőszülnek. A párt rengeteg üzemben megszervezte a haditermelésre való mozgósítást, a munkások készek ingyen dolgozni éjszakánként, maguk kutatják fel a fémet és egyéb nyersanyagot, de nem kapnak lövedékmintákat, kitessékelik őket, amikor a mérnökkel együtt megrendelésért mennek a Hadügyminisztériumba. A pánik, a szabotázs, a kártevés elemi erővel nő a fővárosban, a kormány pedig tehetetlenül áll mindezzel szemben. A hivatalnokok, különösen a magasrangúak önkényesen elutaznak Barcelonába, sőt külföldre is. Egyetlen olyan kormányhű tábornok helyett, akire mindenki hallgat, van néhány, akire Largo Caballero hallgat és rajta kívül senki. Az öreg a régi katonák legrosszabbjaival vette körül magát, volt gyarmati közigazgatási személyiségekkel, nagybirtokosokkal, akik katonai tekintetben nullák, politikailag pedig reakciósok. Valamennyi miniszterével feszült viszonyban van, hadilábon áll. Sokakkal, különösen pártbeli elvbarátaival úgy bánik, mint holmi szolgákkal. Titokban panaszkodnak is emiatt. És mégis a szocialisták is, a kommunisták is minden erejükkel azon vannak, hogy támogassák az öreget, növeljék tekintélyét. A gyűléseken, összejöveteleken megéljenzik, üdvözleteket küldenek neki, igyekeznek körülötte tömöríteni a fasizmus ellen küzdő munkástömegeket. Mindezt úgy tekinti, mint valami abszolút nélkülözhetetlen és elvitathatatlan dolgot, sőt nem átallja nyíltan, írásbeli illojalitással vádolni bármely területi vagy iparági szakszervezeti bizottságot vagy lapszerkesztőséget, ha valamely felhívásból vagy egyéb okmányból kihagyják a nevét. Erre több időt fordít, mint katonai ügyekre.

Körös-körül érlelődnek az összeesküvések és provokációk, diverziókat és terrorcselekményeket készítenek elő, fantasztikus rémhíreket terjesztenek. A fasiszták orruknál fogva vezetik az állami tisztviselőket, befurakodnak minden hivatalba, és még csak álcázni sem igyekeznek magukat. Léridában egy agyonlőtt fasiszta tábornok özvegye kijelentette, hogy vezekelni akar férje bűneiért, és kéri, küldjék ki a frontra. A helybeli bölcsek kigondolták – vagy hallgattak ravasz tanácsadóikra hogy jobb lesz, ha elővigyázatosságból nem a fronton, hanem a népi milícia irodájában veszik igénybe a hölgy szolgálatait. Három nap múlva a bűnbánó özvegy eltűnt a milicisták teljes listájával.

Holnap hosszú szünet után ülést tart a Cortes (a spanyol parlament). A parlament meghallgatja Largo Caballero beszámolóját a kormány tevékenységéről.

OKTÓBER 1

A Cortes ülése percnyi pontossággal, délelőtt tízkor kezdődött. A pompás aranyozott parlamenti terem csak félig telt meg. Sok képviselő a fronton harcol, sokat agyonlőttek és megkínoztak a fasiszták. A jobboldal egy része teljesen üres. Azok, akiknek itt volt a helyük, jobbnak látták Burgosban gyülekezni.

A karzaton helyet foglaló közönség olyan, amilyet még nemigen látott ez a terem. A középkori lovagokat ábrázoló freskók között a népi milícia katonái ülnek, térdükön automatapisztolyukkal. Sok monóba öltözött munkásfiú és lány, sok tiszt, akik korábban sohasem látogatták a parlamentet.

Lent, a lépcsőzetes teremben és a szónoki emelvényeken a lehetőséghez mérten megőrzik a régi parlamenti szertartást. Az aranycsíkos nadrágban, régi uniformisban feszítő altiszt tisztelettudóan egy pohár narancslét nyújt át minden szónoknak, még akkor is, ha az illető fel sem megy az emelvényre, csak a helyéről mond egy-két szót.

A kék miniszteri pad szélén Largo Caballero emelkedik fel. Nagyon röviden beszél. Megjegyzi, hogy új kormánya, melyet a lázadók fegyveres erővel meg akarnak dönteni, ugyanolyan törvényes, mint a megelőző. Az előző kormány fejének kezdeményezésére jött létre, aki követelte, hogy a hatalomban az összes spanyol demokratikus körök legyenek képviselve. Ugyanakkor a kormány nem feledkezik meg arról, hogy a fasizmus feletti győzelem után gyökeres szociális reformokra lesz szükség az országban. A spanyol proletárok, akik vérüket áldozzák ebben a harcban, megérik, hogy realitássá válik az alkotmány első pontja: „Spanyolország a különböző osztályokhoz tartozó dolgozók köztársasága.”

Lelkes éljenzés. Ezután rövid beszédet mond Enrico de Francisco a szocialisták, Pestana a szindikalisták, Aguirre a baszk nacionalisták, Santalo a katalán baloldal, José Díaz a kommunisták, Quiroga és Albornoz a baloldali köztársaságiak részéről. Valamennyien követelik az összes demokratikus erők egyesítését a fasizmus ellen és a kormány korlátlan támogatását.

José Díaz többek között ezt mondja:

– Mi, a kommunista párt, úgy véljük, hogy hosszú utat kell megtennünk a munkásosztály összes becsületes osztagaival, az egész spanyol demokráciával együtt. Egyesek megpróbálják úgy feltüntetni ezt a kormányt, hogy az kommunista vagy szocialista, vagy hogy általában bizonyos különleges szociális nézetei vannak. Válaszként teljes határozottsággal jelenthetjük ki, hogy ez a kormány az előző folytatása. Hogy ez köztársasági-demokratikus kormány, melynek vezetésével harcolni fogunk és legyőzzük a köztársaság és Spanyolország minden ellenségét.

Az ülés vita nélkül, egyhangúlag bizalmat szavaz a kormánynak. Ezután általános lelkesedés közepette felolvassák a Baszk-föld autonóm statútumának tervezetét. Ezért a statútumért a baszkok évszázadokon át harcoltak a királyság idején és évekig a Zamora-Lerroux-féle köztársaság idején. Most öt perc alatt elfogadják. Dolores Ibárruri felkiált:

– Éljen a baszkok autonómiája!

A parlament megéljenzi Aguirrét, a baszkok képviselőjét. A magas, választékosan öltözött fiatalember mosolyogva hajlong minden oldalra.

A Cortes elnöke, Martinez Barrio bezárja az ülést és javasolja, hogy a Cortest legközelebb december elsejére hívják össze. A terem kiürül, a képviselők, sokan katonai egyenruhában, egyenesen a frontra indulnak, amely most oly közel van a fővároshoz.

Némi szünet után ismét megkezdődtek a Madrid elleni légitámadások.

Ezt a szünetet sokan, különösen diplomáciai körökben úgy értelmezték, hogy a lázadók letettek a főváros bombázásáról.

Egyes vélemények szerint Franco tábornok megígérte Hitlernek, hogy többé nem gyilkolja a békés lakosságot, Hitlernek pedig a brit közvélemény megnyugtatása céljából volt erre szüksége.

A katonai-politikai és nemzetközi problémák más tudorai azt bizonygatták, hogy a bombázást korántsem Hitler tiltotta meg, hanem a római pápa, mert a milliós katolikus város ellen intézett légitámadások a szentatya lelkiismeretét terhelnék.

Ismét mások azt erősíthették, hogy nem Hitler és nem is a pápa, hanem a dél-amerikai országok követelték a légitámadások beszüntetését, azzal fenyegetőzve, hogy ellenkező esetben megakadályozzák a brazil és argentin fasisztákat a segítségnyújtásban.

A szünet oka sokkal egyszerűbb volt. A sötét éjszakákon nehéz volt bombázni. Mihelyt ismét megjelent a hold az égen, megjelentek a Junkersek is.

Néhányan átköltöztünk a Floridából a tér túlsó oldalán levő Hotel Capitolba. A Floridában már kibírhatatlanná vált a helyzet a külföldiek idegessége, a rémhírek, a pánik, az állandó veszekedések miatt.

A Capitolban az igazgatóság felajánlotta, hogy rendezkedjünk be ott és úgy, ahol és ahogy akarunk, fizessünk, amennyit akarunk, csak legyünk ott – mert különben a teljesen üres szállodát raktárnak fogják felhasználni. A szállodaépület amerikai típusú, gépesített felhőkarcoló, acélbútorokkal, mindenféle trükkökkel, gombnyomásra a falból kiugró ágyakkal és hasonlókkal fűszerezve. Ágyban fekve gombnyomással ki lehet nyitni az ajtót a pincérnek, ha kávét hoz. De a pincérek semmit sem hoznak, kávé nincs, semmi sincs, reggelenként a Floridába szaladunk át egy kávéra.

Én egy félkör alakú, erkélyes, üvegfalú szalont foglaltam el a torony legfelső emeletén. A díványon fekve be lehet látni az egész Gran Víát, a fél várost és még a környező hegyek hamuszínű vonulatait is. Nappal pezseg az élet, ezernyi színben csillog az autók, kirakatok, járókelők, újságárusok, tarka női ruhák nagyvárosi folyama. De amikor leszáll az est és az ezüstös kasztíliai hold sugara végigömlik a háztetőkön, amikor hangosan felüvölt a sziréna, fényszórók pásztázzák az eget és tompa robbanások törik meg az idegtépő, lapuló csöndet – akkor Madrid a maga millió lakosával, kormányával, felhőkarcolóival olyan egyedül marad, mintha valami elszabadult jégtáblán hánykódna.

OKTÓBER 2

… És akkor utcái kihaltak, hangosan koppannak a járőrök léptei, visszhangzanak a puska- és pisztolylövések. Tegnap éjjel eltorzult arccal berohant a szobámba a fiatal Georges Soria, az Humanité tudósítója. Nem húzta egészen össze a függönyt, a járőr a kiszűrődő fény felé lőtt, s a golyó két centiméterrel Georges feje mellett süvített el. Nyomban ezután liften feljött hozzánk a lövést leadó járőr, hosszú, szitkozódó beszélgetés indult meg közöttünk, kölcsönösen igazoltattuk egymást, a járőr minket, mi őt. Nem jutottunk semmire, de kibékültünk és hosszan veregettük egymás vállát.

A bombázás alatt a legjobb, ha összehúzzuk az összes függönyöket, eloltjuk a villanyt a szalonban, kimászunk az erkélyre és lefekszünk. A fő csak az, hogy ne mozogjunk, különben a járőrök lőnek, azt mondják, jelzéseket adtunk le tükörrel vagy tudja isten mivel. Ma az erkély jobbsarkából lángok látszanak délnyugat felől – a getafei repülőtér és a Carabanchel munkásnegyed van arra.

Alattunk van a Paramounthoz tartozó Capitol filmszínház, Madrid legnagyobb mozija. Előcsarnokában óvóhelyet rendeztek be. A székek, a dzsesszzenekar hangszerei egymás hegyén-hátán, s mintegy ötszáz ember ül, illetve fekszik összehúzódva, álmos, komor hallgatásba merülve. Többnyire öregek és nők, körülöttük sebtében felöltöztetett gyerekek. Az arcok szürkék, fáradtak, gyűröttek, mint az utasoké, akik soká vártak a vonatra a vasúti csomóponton.

Lassan világosodik, a légiriadó véget ért. Carabanchelbe megyünk, ebbe a régi madridi szegénynegyedbe. Szűk kis utcák, földszintes házak, nyomorúságos kis boltok. Építőmunkások, kőművesek, betonszerelők, vakolómunkások, festők laknak itt. Az ő kezük munkájával épültek fel a bankházak és a pazar szállodák.

Most kevés itt a felnőtt munkás – a frontra mentek. A nők és a gyerekek Carabanchelben maradtak. Kopottas fekete ruhában állnak körül egy hatalmas, még füstölgő tölcsért. Egy ilyen tölcsérben bőven elférne három ló lovasával együtt. Százkilós bomba vájta. Erősek ezek a bombák. Spanyolországban sohasem gyártottak ilyeneket. És egyhamar nem is fognak. Német bombák ezek, a Rheinmetall és a Krupp gyártmányai. Robbannak és egyúttal fel is gyújtják azt, amit felrobbantottak. Csak ennek a szegény bombának nem sikerült. Üres térségre esett, semmit sem pusztított el, senkit sem gyilkolt meg. És a proletár nénikék zajos örömmel hajtogatják: micsoda szerencse!

A nénikék megtudták, hogy egy orosz járkál errefelé. Pillanatok alatt körülfogtak, mindjárt közölték velem, hogy Lucia Ortega, egy özvegyasszony már kapott élelmiszert a szovjet nőktől.

A háziasszonyok nagyon helyesnek találták, hogy éppen Lucia kapott elsőnek élelmiszert. Először is özvegy, másodszor, ehhez képest elég sok gyereke van: hét, harmadszor pedig a gyerekek között elég sok a lány: hat.

Elmentünk Luciához, aki kiszaladt elénk. Egészen fiatal még, és nagyon eleven. Egyébként még nem is biztos, hogy özvegy. Férje, Pedro Ortega hat héttel ezelőtt eltűnt Méridánál.

Lucia bemutatta nekem a gyerekeit, és szemmel láthatóan hízelgett neki, hogy felírtam a nevüket a jegyzetfüzetembe … A kislányok neve: Clarita, Conchita, Pepita, Incarna, Rosita és Carmencita. A kisfiút Juanitónak hívják, teljes nevén Juan Buenaventura Adolfo Ortega Garcíának. Nálunk egyszerűen csak Ványa volna. Még nagyon kicsi, és nem tudja, hogyan kell bánni egy olyan egyszerű szerszámmal, mint az orr. Hat nővére segít neki az ujjaival és a szoknyája szélével.

Lucia ünnepélyesen egész kollekciót vesz ki az ósdi szekrényből. Pergamenpapírba csomagolt vaj, egy zacskó cukor, két tábla csokoládé, tej-, hús-, halkonzervek és padlizsán-pástétom, néhány csomag Puskin keksz. Minden teljesen érintetlen, és már harmadnapja csak kiállítási tárgyként szolgál a szomszédok számára. Most a vendégszerető háziasszony kinyitja a Vorosilov-gyárban készült padlizsán-pástétomot, kibontja a csokoládét, és letör belőle néhány szeletet. Arra már nem szánja rá magát, hogy a vajhoz hozzányúljon – vajat Spanyolországban úgyszólván egyáltalán nem esznek, legfeljebb a külföldi turisták vagy a nagyon gazdag emberek.

– Látja – mondja Lucia anélkül, hogy bármiféle következtetést akarna levonni vagy propagandát szándékozna csinálni a maguk országából csokoládét és vajat küldenek nekünk, Németországból meg Olaszországból pedig bombákat.

Pepita és Rosita, miután kioktattam őket, hozzádörgölik a kekszet a vajhoz és jóízűen csámcsogva nyalogatják. Juanito pedig beledugja az orrát a padlizsánba.

Miguel Martinez beszélt a Cortesben Prietóval. Ezután a következő néhány sor jelent meg a Sócialistának, Prieto lapjának első oldalán, vastagon szedve, aláírás nélkül:

„Ötezer elszánt ember, aki mindenre el van szánva, hogy szétverje az ellenséget! Ötezer! Van-e Madridban ilyen ötezer? Munkásolvasóink minden bizonnyal egyhangúlag kiáltják: persze, hogy van! De mi mégis megismételjük: ötezer kemény legényre van szükségünk, persze jobb volna nyolcezer, de legalább ötezer legyen. Csak ötezer, de azoknak kivétel nélkül fegyelmezettnek és a végletekig kitartónak kell lenniük. Ötezer ilyen katona most fontosabb, mint huszonötezer bármilyen odaadó, de szervezetlen elvtárs. Azt várjuk, hogy a milicisták a néphadsereg igazi katonái lesznek. Ez megrövidíti a harcot, és gyorsan győzelemre visz bennünket.”

OKTÓBER 5

A nemzetközi repülőrajnak nagyon kevés gépe maradt. Tizenöt ember dolgozik rajtuk felváltva.

Abel Guideznek mind a tizenötnél többször kell felszállnia, hol bombázó-, hol vadászgépen. Nagyon rosszkor érkeztem a barajasi repülőtérre. Egy bombázó három vadászgép kíséretében már két órája elszállt, és még egyik sem tért vissza. Már minden bizonnyal fogytán a benzinjük.

Végre megjelenik az égen az annyira várt pontocska. Nő, közeledik, kis repülőgéppé változik. Meredeken ereszkedik lefelé, és máris ott gurul a száraz, tüskés füvön. Eléje szaladnak, és a pilóta még ki sem kapcsolja a motort, máris kiabál az ülésről:

– Teljesítettük a feladatot, megtaláltuk a páncélos osztagot, ledobtuk a bombákat. Már visszafelé indultunk, amikor utolért bennünket egy egész falka, kilenc vadászgép, és tüzelni kezdtek. Mindent összevéve, a két kicsi sértetlen, a bombázó úgy megy, mint a részeg, félek, hogy Gustave megsebesült.

A harmadik vadászgépről nem kérdezik. Amíg kikapcsolja a szíjakat, az elvtársak számolják a gép szárnyán és farkán a golyók ütötte lyukakat. Összesen öt … Vajon ki van az elpusztult vadászgépben? De nem, Guidez él! Hát lehet ez más, aki ilyen mesterien, szinte függőlegesen ereszkedik a földre! Fekete szemöldökét összehúzza, arca izgalmat és szomorúságot fejez ki. Kiabál, hogy gyorsan készítsék el a mentőkocsit. Mentőkocsi nincs. Akkor hordágyakat. És egyszer csak megjelenik a nagy gép is. Ide-oda himbálózva a levegőben, féloldalra dőlve, esetlenül bukdácsolva leszáll.

Mindenki a repülőgéphez rohan. Senki sem nyitja ki belülről. A repülőtér parancsnoka maga feszíti fel a kis ajtót. Az egész fülke vérben ázik. A pilóta erőtlenül a kormánykerékre dől, vagyis inkább függ a szíjakon. Körülötte, a padlón nagy vértócsa. Nemcsak a vállát, lábát és karját érte lövés, hanem a kezefejét is. A pilótaülés támlája cafatokká tépve lóg a feje fölött. Micsoda kitartás és bátorság kellett ahhoz, hogy ebben a golyózáporban kitörjön a légikalózok gyűrűjéből, visszatérjen kiindulási pontjára, megmentse a gépet, elvtársait!

A bombavető és a géppuskás is megsebesült, de nem olyan súlyosan, mint a pilóta: a fasiszta vadászgépek alulról és elölről támadtak.

A gépet szinte szitává lőtték, az ablakok betörtek, a gépezetek megrongálódtak. Egy spanyol mérnök mászkál benne, próbálgatja a kábeleket és helyeslően bólogat.

– Mehet?

– Mehet.

– Mikor?

– Fél óra múlva. Csak megtöltik benzinnel, megtisztítják a géppuskákat.

– Legalább a vért mossák le. És a pilóta? És a bombavetők?

– Embereink vannak – mondja Guidez. – Épp az a bajunk, hogy több a lövészünk, mint a géppuskánk és több a pilótánk, mint a gépünk.

Szomorúan néz.

– Mi megtesszük, amit tudunk. Franciaország nem támogat bennünket. A spanyolok derék legények, de ma még mellettük kell állnia valakinek, hogy bátorítsa őket. Augusztusban nem bombáztak háromezernél alacsonyabbról, most lejönnek velünk ötszáz méterre. Tegnap is összetörte magát valamelyikük, a kórházban halt meg, ma temetjük.

Behívnak bennünket a sebészeti rendelőbe. Odabent hangos vita folyik. A sebesült pilóta testéből eltávolították a szilánkokat, sebeit bekötözték. Most komplett villásreggelit követel: előételt, sülthúst és bort. Torkaszakadtából ordít, míg csak Guidez meg nem rendel számára egy doboz szardíniát, paradicsomot, egy szelet húst és egy üveg Valdepenast. Elhallgat, lehunyja a szemét, majd hirtelen megszólal, hogy a húst vajjal készítsék, ne azzal a szörnyű olívaolajjal, mert attól hányni fog és fejébe száll a vér – ismeri már magát. Guidez korholja:

– Szégyelld magad, elvtárs, tudod, hogy háborúban vagyunk, ezt meg kell értened, hiszen elvtárs vagy!

Guidez az „elvtárs” szót ünnepélyesen ejti ki. Miközben megismertet a pilótáival és szerelőivel, egyikről-másikról azt mondja: elvtárs. És ez úgy hangzik, mint valami rang. Önmagáról is így beszél, bár nem tagja a pártnak: Én elvtárs vagyok, vagy: Fölösleges engem erre figyelmeztetni, hiszen elvtárs vagyok …

Elmegyünk a spanyol pilóta temetésére. Az I. sz. katonai kórházban, Carabanchelben belehalt sebeibe. A kórház kapuján gyakran fordulnak ki kisebb temetési menetek. Gyász-zene helyett dobszó kíséri a halottat. Az egyszerű koporsókat a köztársaság lobogója fedi. A koporsó mögött katonák és civilek lépkednek némán.

Ilyen a mi menetünk is. Vagy harmincan vagyunk. Nem kell messzire menni. Már itt is van a köztemető kerítése.

A sírt már előkészítették – szűk, kemény, betonozott mélyedés. A mi sírjaink Oroszországban szélesebbek, puhábbak, hűvösebbek. Leeresztik a koporsót – a betonrésből száraz, fojtó mészporfelhő csap ki. Néma percek következnek, mindenki felemelt ököllel áll: az utolsó üdvözlet ez, emlékezés az elhunytra és egyben fogadalom a további harcra.

A kísérők szétoszlanak, és búcsúzóul megszorítják a rokonok kezét. A rokonok felsorakoztak, nyugodtan, könnytelen szemmel állnak ott mind a tizenketten. Egy fehér szakállas öregember feszes kabátban hangsúlyozottan, büszkén felemeli szép fejét. Nagyobbik fiát, a légierők kapitányát temette ma el. De két fia még mellette áll kék monóban. A temető kapujánál elbúcsúznak apjuktól. Elviszi őket egy „Aviación” feliratú nagy gépkocsi.

A repülőtéren végre sikerült elérnem azt, ami miatt annyit fáradoztam ezekben a napokban. Holnapután átrepülhetek az északi frontra. Egy Douglas indul oda fegyverszállítmánnyal, a kormány bizalmas postájával, valamint a központi kormány és a vezérkar néhány felelős képviselőjével. Óriási erőfeszítéssel sikerült kikönyörögnöm két helyet, egyet a magam, egyet pedig Roman Karmen filmoperatőr részére. Prieto, amikor a repülőtérről telefonon hálálkodtam neki, stílusához hűen, így válaszolt: – Majd a leszállás után köszönje, de akkor is csak attól függően, hogy hol kerül sor rá.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!