ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
10
SZEPTEMBER 27
Egész idő alatt most először utaztam vonaton. Madridtól Alicanteig, éjszaka. Hálókocsik, tiszta ágynemű. A peronokon, az ajtónál fegyveres őrség. A vonat csaknem teljesen üres – most nemigen utaznak errefelé.
Az alicantei pályaudvaron ünnepélyesen fogadnak valamiféle hatóságok. Kocsit adnak, és sietünk a kikötőbe. Tegnap érkezett meg ide a Néva nevű szovjet gőzös azzal az élelmiszer-szállítmánnyal, melyet a szovjet nők küldtek a spanyol nőknek és gyermekeknek.
A város világoskék és halványpiros pasztellszínekben pompázik, idillikusán csöndes, egy kicsit olyan, mint valami fürdőhely: egy kicsit lusta. Félkörben hajlik a széles tengerparti sétány – pálmafák, kávéházak, magas serlegekben jegelt meggypiros lé, spekulánsok és valutaüzérek fekete keménykalapban.
A kikötőben óriási a forgalom, a vízen külföldi hadihajók ringatóznak könnyedén; egyikükön-másikukon most diplomáciai képviselők laknak … Ez tanulságos dolog, nemcsak politikai és földrajzi szempontból, hanem a modern architektúra szempontjából is – a hitleri stílusú építőművészet mintaképe, katonai-diplomáciai kombinát, lapos tetővel és festői kilátással a szárazföldre, a tengerre és viszont. Egy ilyen műremek megalkotása végtelenül egyszerű. Vesznek egy közönséges német követséget, mondjuk, Madridban, áthelyezik annak az országnak kikötővárosába, amelynek kormánya mellett ez a követség akkreditálva van, és elhelyezik a legközönségesebb, modern tüzérséggel ellátott, legújabb típusú sorhajón. A teljhatalmú nagykövet magára vállalja a sorhajó-parancsnok diplomáciai helyettesének funkcióját, a konzulátus pedig kényelmesen berendezkedik bármelyik toronyban. Az egész irodát telerakták a part felé néző ágyúkkal, nehogy a helybeli lakosok összetévesszék a békés hatalom követségét valamilyen más haditengerészeti egységgel.
Ma azonban senki sem törődik itt a nagykaliberű német misszióval. Alicante lakóit más hajó köti le és hozza lázba, sokkal kisebb, sokkal szerényebb, habár az egész tengerpart legelőkelőbb helyére állították. A Néva céltudatosan és egyszerűen érkezett ide, csendben átsiklott a külföldi cirkálók sorfalán, s mindjárt vagonokat és munkaerőt kért a kikötői hatóságoktól a kirakodáshoz. Az emelődaru még most is egyre-másra emeli ki a hajóból az orosz feliratú, vadonatúj, gondosan leszögezett ládákat.
A hajó tiszta és néptelen, lentről ismerős, meleg illat csábít. Engedek a csábításnak, lemegyek a társalgóba. Az asztal megterítve, a fehér abroszon tányérok, bennük valami borscs-féle. Az asztalnál nincs senki. Leülök, kezembe veszem a kanalat – valóban borscs. Kövér lány jön be, letesz még egy borscsos tányért. Nem is mosolyog, nem is csodálkozik, csak megszólal:
– Jó napot, Kolcov elvtárs, már tegnap vártuk önt. Adja ide, kicserélem a levesét, már kihűlt, késlekednek a mieink.
Egymás után étkezik Korenyevszkij kapitány, a helyettese, a párttitkár, a Komszomol-titkár. Arcukon még az értetlenség tükröződik: miféle ország ez, miért van minden így? Burzsoá rend, de vörös zászlókkal járnak, mindenütt sarló-kalapács, a kommunisták egészen nyíltan jönnek a hajóra – vajon nem lesz ebből kellemetlenségük? Hiába világosítom fel őket, tartózkodók maradnak. A kirakodás is nagyon lassan halad. A kikötői hatóságokkal, bár rendkívül szívélyesek, nagyon nehéz zöld ágra vergődni, a hajón senki sem beszél idegen nyelveket, csak a kapitány helyettese tud néhány hétköznapi angol szót. A külképviselet senkit sem küldött Madridból, telefonon pedig semmiben sem lehet megállapodni.
Végigmegyünk a hajón – milyen különös és szívet vidító látvány mindez a jellegzetesen szovjet, hamisítatlan orosz dolog itt, a Földközi-tenger pálmafái alatt: a darázs-szövésű törülközők, Puska cigaretták, a Pártépítés füzetei a Vörös Sarokban, a tornacipő a kazánfűtők lábán és az ebédlőben szögre akasztott balalajka! A ládák feliratait a spanyolok még nem értik; elolvasom nekik Anasztasz Mikojan és szerzői kollektívája legnépszerűbb „műveinek” ínycsiklandó címeit. De két nap múlva megkezdődik a tömeges fordítás, melynek során minden spanyol meg fogja érteni ezeket a „műveket” – amikor majd az itteni gyerekek asztalára kerülnek.
Különféle küldöttségek szünet nélkül ostromolják a hajót üdvözletekkel és ajándékokkal. A kapitány nem tudja, mit kezdjen velük, hogyan értesse meg magát. Azt javaslom neki, hogy előbb jöjjön ki velem a városba, intézkedjen a kirakodást illetően, délután pedig fogadja a küldöttségeket. Először a kormányzóhoz megyünk, aztán a kikötő igazgatóságára, utána pedig a postára, hogy Madriddal beszéljünk. Mindenüvé nagyon tekintélyes, nagyon lelkes és nem nagyon elfoglalt emberek egész autókaravánja kísér bennünket.
A kormányzónál utolér minket az alicantei dohánygyár küldöttsége azzal a kínos kéréssel, hogy azonnal menjünk el oda. A kapitány habozik, zavarban van. Mégis elmegyünk.
A gyár nagy, régi kőépület. Hűvös, árnyékos árkádok, több ezer munkásnő. Az itteni Carmenek vagy negyedszázada dolgoznak a gyárban, itt dolgoznak és élnek, itt töltik egész napjukat a szivarkészítő gépnél, kiterített újságon ebédelnek a gyermekeikkel együtt, s ilyenkor a dohány tömény illata átható borszaggal és az olívaolaj avas szagával keveredik. Az asszonyok gyönyörűek. Nagy, kerek szemük megtelik könnyel, mihelyt meglátják az ősz hajú, egyenes tartású szovjet kapitányt, egyenruhában, sapkájával a kezében. A gyárat nem sikerül amúgy igazában megnézni. Előbb bevisznek bennünket valami irodába, és valamilyen vezetőség bemutat minket valamilyen más vezetőségnek. De aztán a műhelyekben minden spontánná válik. A munkásnők nagy csoportja sereglik körénk, egyik géptől a másikhoz, egyik műhelyből a másikba vonszolnak. A cigarettakészítőnők cigarettákat dugdosnak a kapitány zsebébe, a szivarkészítők mindegyike azt akarja, hogy álljunk meg az asztalánál, hogy valami különleges szivart sodorhasson a szovjet tengerész részére. A nők csacsognak, nevetnek, sírnak, hálálkodnak nekünk, a szovjet népnek, a szovjet nőknek. A tömeg nő, egyre sűrűbb, egyre izgatottabb; végül minden oldalról szorongatva, egyszerre ismét kivisznek bennünket az udvarra, a napra, a kék ég alá. Az udvart körülvevő folyosó megtelik feketeruhás nőkkel, kezükben és hajukban virág. Kiszedik hajukból a rózsákat, és ledobják nekünk, bár kezünk már enélkül is tele van virággal. – Viva Rusia! – kiáltoznak lelkesen. Korenyevszkij kapitányt vállra emelik. A kapitány szemében könny csillog, orrát törölgeti. Teljesen elvesztette minden „tekintélyét”.
– Mondja meg nekik, hogy nekem az egészhez semmi közöm. Mi csak épségben eljuttattuk ide az élelmiszert, a feladók a szovjet nők voltak, nekik hálálkodjanak.
Virágokkal elborítva, az út két oldalán álló tömeg éljenzésétől és tapsától kísérve, gépkocsijaink visszatérnek a kikötőbe. Itt most már sem gyalog, sem kocsin nem lehet keresztüljutni. Már messziről látszik a fehér Néva, rajta hatalmas tömeg tintafoltja. A milícia és a kikötői őrség valahogy némi rendet teremt a közlekedésben. A hajólépcsőn át szüntelenül áramlik a hajó belsejébe az emberek végtelen sora, férfiak, fiatalok és idősebbek és nők, köztük anyák csecsemőjükkel a karjukon. Mint a zarándokok, áhítatosan végigmennek a hajó összes helyiségein, ellágyulnak a szovjet sajátosságok láttán, hosszan tartózkodnak a Vörös Sarokban. Nagyon sokan hoztak magukkal apró, megható ajándékokat: a kabinokat elárasztják virágokkal, gyümölcsökkel, feliratos szalagokkal, levelekkel, kosárkákkal, rajzokkal. A két komszomolista pincérlányt agyonszorongatják és csókolgatják a tisztes alicantei családanyák; tagbaszakadt spanyol férfiak könnyes szemmel ölelgetik a matrózokat. Szép csöndesen elrendezem a dolgot – a gavallérokat a komszomolista lányokhoz, a hölgyeket pedig a tengerészeinkhez irányítom. Ettől még magasabbra csap a lelkesedés lángja.
Az alicanteiak meghívják a Néva legénységét, jöjjenek el a bikaviadalra. A kapitány megint zavarba jön és visszavonul a párttitkárral meg a hajóbizottság elnökével. Visszatérve arra kér, utasítsam vissza ezt a meghívást, természetesen a legudvariasabb formában. Bárhogy próbálom is őket rábeszélni, hajthatatlanok. A bikaviadalra vonatkozóan semmilyen utasítást sem kaptak.
A nap lassan lecsúszik a látóhatárra. Alicante világoskék és halványpiros színei fokozatosan sárgába és lilába mennek át. A sétányon, a villanylámpák között bujkálnak a pálmafák áttetsző levelei. A kocsmák, vendéglők tele vannak, a borbélyüzletek ajtói sarkig tárva, és a verejtékező mesterek fehér habbal dörzsölik be a fekete állakat. Mindenki Oroszországról beszél, a hajóról, a paradicsomos halról, a padlizsánról, a két orosz komszomolkáról.
A tengerparti kávéházakban, ott, ahol egész nap mindenféle sötét alakok ülnek keménykalapban, most táviratokat vetnek papírra. Nem a postára viszik őket és nem is a cenzúrahivatalba. Van más lehetőség is. A német sorhajón és körös-körül, az argentin, olasz, portugál cirkálón hosszúlábú rádióantennák ágaskodnak. Visszatérve a Névára, felmegyek a rádióskabinba. A rádiós ad egy fejhallgatót.
– Hallgassa csak, micsoda ricsaj! Minden hajón lázasan dolgoznak.
A ricsaj valóban nem mindennapi. Röpítik világgá a híreket rejtjelekkel és minden rejtjel nélkül; minek is zavartatnák magukat? Holnap a német sajtóban közlemény jelenik majd meg: Alicantéba megérkezett a Néva nevű szupercsatahajó, fedélzetén lovassági hadtest, belsejében gépesített dandár, a hűtőszekrényekben pedig nehézbombázó repülőraj és szétszedhető tüzérségi lőtér.
A társalgóban, ahol sikerült a hajóablakon át egy kis huzatot csinálni, húsos savanyúlevest esznek és leningrádi sört isznak.
– Miért nem mentek ki a sétányra, csudabogarak? Micsoda este! Micsoda égbolt! Micsoda pálmák!
Nem, nagyon fáradtak. Fáradtak és boldogok. Korenyevszkij kapitány még mindig nem tud magához térni.
Csak egy ember van a hajón, aki rosszkedvű, dühös és káromkodik – a hűtőtér vezetője. Munkatársaival együtt éjjel-nappal sztahanovista módra dolgozott a hűtőgépeknél, és mínusz 7 fokos hőmérsékleten szállította a vajat. Most kétségbe van esve az alicantei hőség miatt, és mindenkit felelősségre akar vonni.
– Hol vannak a hűtőkocsik? Aztán majd valaki azt mondja, hogy avas vajat hoztunk! Ezt nem tűröm! Írja alá nekem az itteni legfőbb vezető, hogy mínusz 7 fokos hőmérsékleten vette át a vajat! …
Nem akaródzik megválni ettől a csendes várostól, utcáinak könnyed tengerparti zsivajától, a pálmafáktól és a kék tengertől, a híres édes és fanyar bortól, a csillogó fekete hajakba tűzött levantei rózsáktól, a hideg leningrádi sörtől. Meggyötört vállam felriasztott és figyelmeztetett; másfél hónap óta először vett erőt rajtam a fáradtság. De még ma vissza kell térni a poros, száraz, nyugtalan, esztelen Madridba. Hiszen a fasiszták már Toledo kapujánál vannak.
SZEPTEMBER 28
A pályaudvaron Dámaso várt. Haza sem mentünk, rögtön a toledói útra tértünk. Most először siettettem az ördöngös sofőrt; úgy hajtott, mint a nekivadult részegek a filmvígjátékokban, az emberek ijedten rebbentek szét. Lehetséges, hogy nem látom többé ezt a várost, a szűk utcácskák kővédermedt tobzódását, a sötét kapuk és szűk terek rideg eleganciáját, a sötét homokkőből készült szobor-álmokat, a kaszárnya-kolostort a zsidó sírkövekkel, a zsinagógát, melynek rézgolyóján kereszt van, s amelyben fűvel benőtt mór oltár áll? Lehetséges, hogy nem látom többé Isabel Delgadót, a vajákos asszonyt, a mór foglyokat és a fegyvergyári munkásokat, akikkel együtt kúsztunk a vár meredek lejtőjén? És Greco háza – hát igazán nem állhatok, ha csak egy percig is, faoszlopainál, nem mehetek fel a hideg cseréplépcsőkön, nem érinthetem a kandalló vasrostélyát?
Félúton, Illescasban minden nyugodtnak látszott. Tovább lefelé, még húsz kilométeren az országút úgyszólván teljesen kihalt, csak itt-ott látni kisebb csoportokban katonákat és parasztokat. Ostobaság volna megkérdezni tőlük, elesett-e Toledo; bizonyosan nem esett el – hol lennének akkor a csapatok, a törzsek, a menekülők, a sebesültek? A szél a fülünkbe süvít, Dámaso komor, barna szoborrá dermedve ül a volánnál, tudom, kész akár a pokolba is hajtani velem, csakhogy száguldhasson, annyira hajtja a mozgás vágya, annyira vonzza a végtelenbe vesző nyílegyenes út. Ma nem kapcsolta be a rádiót, nem is fütyörész, mint általában, ha úton vagyunk.
A hegyen már feltűnt Toledo. Minden rendben van. Csurgatom majd az aranyszínű alicanteit a súlyosan sebesült Bartolomé Cordon poharába, hadd melegítse átlőtt mellét. Az életre, a győzelemre, a kasztíliai föld boldogságára ürítjük poharunkat. Ma feltétlenül ott leszek Greco házában! Még két fordulat, hat kilométer – már a Tajo hídján vagyunk, felmutatjuk papírjainkat …
Előttünk az országúton valami csetepaté folyik. Dámaso hirtelen fékez, megállítja a kocsit húsz lépésnyire a jelenet színhelyétől. Kiszállunk és odamegyünk. A csoport közepén egy sisakot viselő parancsnok veszekszik és már csaknem verekszik a katonákkal. Mindenáron rá akarja beszélni őket, hogy menjenek előre, küldjenek ki járőrt, de azok nem hajlandók. Pisztolya után kap, azok meg a puskájukat fogják rá. A parancsnok nem más, mint Fernando, a festőművész; azelőtt André repülőrajában működött. Izgatottan meséli: az osztag parancsnoka megszökött, őrá, a helyettesére pedig nem hallgatnak a katonák, és meg akarják gyilkolni. Negyedórával ezelőtt Toledóból jött egy páncélkocsi, leadott néhány lövést, majd továbbállt. Aztán repülőgépek – nem tudni, melyik félé – bombázták az országutat.
A fasiszták ma kora reggel bevonultak Toledóba. Tegnap délben Moscardo ezredes az ostromlott Alcázarból ultimátumot intézett a kormányhű csapatok toledói helyőrségének parancsnokához: este hatig hagyják el a várost. A lázadók ezalatt előrenyomultak nyugatról, Maqueda és Torrijos felől. Burillo alezredes, akit Barceló helyére neveztek ki, nem válaszolt az ultimátumra, de az Alcázar gyakorlatilag már szabad volt: a demoralizált anarchista katonák elhagyták őrhelyeiket és a barikádokat. Közvetlenül napnyugta előtt a fasiszta ágyúk lőni kezdték a várost. Egy anarchista csoport bement a parancsnokságra, Burillo irodájába. Vezetőjük megkérdezte Burillót, mit jelent mindez.
– Mire gondol?
– Hát nem hallja? A fasiszta tüzérség lő bennünket.
– Persze. Na és? Védekezni fogunk.
– Erre ne számítson! Nincs szándékunkban ágyútöltelékké válni. Úgy látszik, a kormány nem akar segíteni bennünket. Ha nem tudja tizenöt percen belül megszüntetni a fasiszta tüzet, elhagyjuk a várost. Keressen magának más bolondokat.
Így mondta pontosan: „Ha nem tudja megszüntetni a fasiszta tüzet.”
Alkonyaikor az ostromlottak egy része beszivárgott a városba, és egyesülve az illegalitásban megbúvó fasisztákkal, géppuskázni kezdtek a háztetőkről. Az anarchisták nyolc óra tájban elmentek. Burillo elhatározta, hogy az éjszaka még tartja magát, kora reggel azonban, minthogy elvesztette az irányítás lehetőségét, az utolsó fegyelmezett osztagokkal a keleti kapun kivonult a városból. Az evakuáció Aranjuez irányában történt. Hajnalban a marokkóiak és az idegenlégió katonái megjelentek az utcákon. Egy lázadó osztag bement a katonai kórházba, és halomra gyilkolta a sebesülteket. Csak huszonhatan menekültek meg, akiket három nappal azelőtt elszállítottak. A kisebb kórtermekben szuronyt döftek a sebesültekbe, a nagyokban pedig kézigránátokat dobtak az ágyakra. A polgári kormányzó a városban maradt, és hivatalosan csatlakozott a lázadókhoz. A telefon, amely őt az Alcázarral összekötötte, egész idő alatt működött!
Valaki elkiáltja magát: – Nézzétek az utat!
Az emberek szétszaladnak, az út szélén hasra vágódnak és elcsöndesednek. Aztán egyszerre kezdik magukat kínosan érezni. A kanyar mögül egy menekült-karaván sziluettjei rajzolódnak ki: felnőttek, gyerekek, hajlott hátú anyókák, mindenféle holmival megrakott szamarak.
Honnan? Bargasból. (Ez a település öt kilométerre van Toledótól keletre.) Repülőgépről bombázták őket. A repülők feketék voltak, farkukon nagy kereszt, nagyon alacsonyan repültek. Sok ház teljesen romba dőlt. Rengeteg a halott. A lakosság a pincékben bújt meg. Amikor a keresztes repülőgépek elszálltak, a parasztok összeszedték a holmijukat és elhagyták a falut. Már úton voltak, amikor tüzérségi lövedékek kezdtek hullani a falura.
A lázadók tehát most, úgy látszik, mindenekelőtt Bargasra támadnak. Kerülő úton közelítjük meg a helységet, közben mindenfelől jó tanácsokkal látnak el: vigyázzunk, nehogy fogságba essünk.
Lépésben haladunk, gyakran megállunk és kikapcsoljuk a motort, hallgatózunk. A harmadik kilométernél kiáltás töri meg a csöndet. Két köztársasági katona, lemaradtak a csapatuktól. A fasiszták már Bargasban vannak. Kérik, vegyük be a kocsiba harmadik, sebesült bajtársukat. Itt van közel, egy parasztházban.
Halványan pislákol a petróleumlámpa. A kerek asztalnál gyerekek ülnek anyjukkal és vacsoráznak. Garbanzót esznek, nagyszemű babot olívaolajjal és kenyeret; borral színesített vizet isznak hozzá. A sebesült az ágyon fekszik. A házigazda kerékagyat javít.
– Szekérhez lesz? Az útra?
Nem, dehogy! A házigazdának egyelőre nincs szándékában sehova sem elmenni. Gabonát kell csépelnie. Ez egy cséplőgép kerekének az agya. A sebesült nem rémíti. Ki tudja, életben marad-e? Csépelni kell. A sebesült is nagyon nyugodt. Egy otthagyott kenyérdarab hever mellette az ágyon.
A front és a hátország összekeveredett. Ott fegyveres emberek pánikszerűen menekülnek. Itt, közvetlenül a tűzvonalban, cséplőgépet javítanak, állatok legelnek, gyerekek játszanak.
Nagy kerülővel, Torrejón de la Calzadán és Conejoson keresztül, egy mezei úton megyünk Aranjuezbe. A réteken, szántóföldeken, gyalogösvényeken át ide özönlöttek a Toledót elhagyó egységek.
SZEPTEMBER 29
A spanyol királyok világhírű rezidenciáját zsúfolásig megtöltik a katonák. A híres-nevezetes paloták és parkok meglehetősen szerények – inkább Gatcsinára és Pavlovszkra emlékeztetnek, mint Peterhofra és Gyetszkoje Szelóra. Csupán a hatalmas platánfasor bámulatra méltó. Most a fasorban katonák ülnek kisebb csoportokban, egyesek kis tábortüzeken konzervet melegítenek. Látszatra elég jó a hangulatuk, egyáltalán nem olyan, mint egy szétvert hadseregé. A város főterén kínos procedúra folyik. Burillo alezredes utasítására az osztag- és zászlóaljparancsnokok, azok, akik nem tűntek el, összegyűjtik katonáikat. Felállnak a házak valamilyen kiszögellésére, és komoran kiabálnak:
– Canarias zászlóalj!
– Aguilas osztag! (Sasok)
– Pi- és Margal zászlóalj!
– Lövésziskola!
– Segoviai milícia!
– Los figaros zászlóalj! (Borbélyok)
– Sportolók csoportja!
– Kropotkin zászlóalj!
A Sasok kelletlenül gyülekeznek a pékség bejáratánál. Kropotkin zászlóalja csak tizenhét főt számlál, a sportolók csoportja egészen eltűnt, egy zászlóalj teljes létszámban együtt van, de Madridba akar menni, a borbélyok zászlóalja elment, hogy ebédről gondoskodjék, a többi harminc vagy negyven osztag és csoport teljesen elvesztette katonai jellegét, felfegyverzett vagy fegyverüket eldobott csavargók formátlan alakulatává vált.
A feldúlt kocsma alacsony termében egy kis asztal mellett a bajuszos Burillo alezredes ül a telefonnál, és türelmesen, sztoikus nyugalommal próbálja rendbeszedni az alakulatokat, megkeresni a parancsnoki kart, számbavenni a fegyvereket. Egy fiatal, világosszőke tiszt segít neki.
Nagyon lármás és erősen felfegyverzett csoport jön be a kocsmába. Azt követelik Burillo alezredestől, szerezzen nekik vonatot Madridba. Az autóbuszaikat elvesztették Toledónál.
– Nem adok maguknak semmiféle vonatot. Minek akarnak Madridba menni?
– Ma este Madridban hangversennyel egybekötött ünnepséget rendeznek a zászlóaljunk tiszteletére. Hatra mindnyájunknak ott kell lenni.
– Sehova sem mennek. Mit akarnak ünnepelni? Toledo feladását? Gyűjtsék össze az összes katonát, visszatérünk az állásokba, nehogy az ellenség idejöjjön utánunk, Aranjuezba.
A küldötteket megzavarja Burillo kemény hangja, az ajtó felé indulnak. De aztán némi sugdolózás után visszajönnek, arcukon az előbbi hetykeséggel:
– Kinek van maga alárendelve, alezredes?
– Itt senkinek sem, általában pedig a hadügyminiszternek.
– Kitűnő! Akkor telefonálunk Madridba …
– A telefont nem adom. Még egy szó és agyonlövetem magukat kollektív szökés szervezéséért.
Rögtön elmennek, alaposan begyulladva, bár Burillo most nem tartóztathatja le őket. Az egyetlen fegyelmezett alakulat a toledói úton maradt, várja a lázadók előnyomulását, hogy tartsa őket.
Odamegyünk; útközben a pályaudvar felől lövöldözés hallatszik. Befordulunk arra – elkeseredett küzdelem folyik, szökellő alakokat, sebesülteket és halottakat látunk a sínek között, kézigránátok robbannak, óriási a lárma. Az anarchista zászlóalj rohammal akarta elfoglalni a Madridba menő szerelvényt. De mások, akik szintén „evakuálni” szándékoztak, éberek voltak, és visszaverték a támadást. Ha így harcoltak volna Toledónál!
A nyugat felé vezető úton, tizenkét kilométeren át egy fia katonát sem látni. Hőség, búza, kertek, parasztok. Hát ekkora utat tettek meg a fejvesztetten menekülő osztagok? Végül messziről magas, égbenyúló füst- és lángoszlop látszik. Toledo ég. A fasiszták egyelőre nem mozdulnak a városból, mindössze három kilométerre vagyunk tőlük. A népi milícia egy kis létszámú osztaga próbálja megvetni a lábát itt, az algodori dombokon. Mozgósították a parasztokat a tanyákról, azok meg szívesen segítenek lőréseket vágni az üres istállók vastag falain, valami árokféléket ásni, töltéseket és fedezékeket építeni.
Egy alacsony, barnaképű legény, akinek fekete sapkáján vörös csillag ragyog, odajön hozzám. A sofőrtől megtudta, hogy orosz vagyok. Mereven néz, izgalma rám is átragad.
– Mondja, önöknél, Oroszországban is előfordult a polgárháborúban, hogy vissza kellett vonulniuk?
– Előfordult, persze. Vagy talán azt gondolja, hogy a polgárháború a Vörös Hadsereg állandó diadalmenete volt? Voltak nálunk visszavonulások is, voltak vereségek, voltak nehéz hónapok, voltak súlyos félévek, és volt egy nagyon nehéz esztendő is. A fehérgárdisták néha elragadtak tőlünk városokat, néha megostromolták őket, és az ostrom sikertelen volt.
– Tudom. Toledóban tanulmányoztuk Sztálingrád ostromának történetét.
– Nem Sztálingrádét, hanem Caricinét, Sztálingrádot sohasem ostromolták a fehérek …
– Sztálingrád az önök Toledója?
– Nehéz összehasonlítani. Mindenesetre Caricint sokkal nehezebb volt védeni …
Szavaimból szemrehányást vél kiérezni. Sokáig és komoran hallgat.
– Nálunk nagyon bonyolultak a viszonyok. Nézze csak, mit ír a Claridad.
Újságot húz ki a zsebéből. A szöveg egy helyütt ceruzával alá van húzva: „Teljes komolysággal rá kell irányítanunk anarchista barátaink figyelmét bizonyos dolgokra, amelyek éppen tegnap történtek. Az egyik fronton, közel a fővároshoz, a harcosok egy része eleinte derekasan harcolt, majd hirtelen visszavonult abban a pillanatban, amelyet erre szükségesnek tartott és kijelentette, hogy csak a maga (anarchista) bizottságának veti alá magát. Az ilyen eseteket haladéktalanul ki kell küszöbölni.”
– Önök a polgárháborújukban, tudom, feloszlatták az ilyen alakulatokat, azokat pedig, akik a dezertálásért felelősek voltak, szigorúan megbüntették. Nálunk meg nyugodtan polemizálnak erről az újságokban!
A fiú nagyon rosszkedvű. Minden másképpen megy. Minden másképpen megy, mint Oroszországban. Toledói vasas, aki szeretné, ha minden úgy menne, mint Oroszországban! Nem tudom, hogyan vigasztaljam.
– Mi Moszkvában és Leningrádban nagyon alaposan tanulmányoztuk a francia forradalmat és a magunk 1905-ös forradalmát, de nem másoltuk le őket tizenhét novemberében. Csak a kispolgárok találták ki azt, hogy „semmi sem új a nap alatt”. A spanyol munkások most az egész néppel együtt küzdenek a demokratikus köztársaságért, a fasizmus ellen; ebben a harcban önök sok új szervezeti formát hoznak létre.
– És a politikai biztosok?
Azért kérdezi, mert ő is politikai biztos.
Hogy a csapatok hangulatában fordulat következzék be és növekedjék a fegyelem, a kommunista párt a napokban néhány tucat politikailag képzett hadviselt férfit küldött a frontra. Már dolgoznak az alakulatokban, ott, ahol sok a párton kívüli paraszt, szocialista szakszervezeti tag és kommunista. Mohón szívják magukba, ahol lehet, a katonai taktika alapjait, bújják az enciklopédiákat és a tankönyveket, többször is megnézik a moziban a Csapajevet, tanulnak és tanítanak egyszerre.
A párt politikai biztosai megpróbálják egységbe kovácsolni a különféle fajta emberekből álló alakulatokat. Igyekeznek ellenőrizni a tisztek parancsait és ugyanakkor e parancsok végrehajtására ösztökélni a katonákat. Arra törekszenek, hogy kiebrudalják a kétes elemeket, viszont tekintélyt, bizalmat szerezzenek a köztársasághoz hű parancsnokoknak, akiket a katonák balsikerek esetén árulással szoktak vádolni.
A politikai biztosokat formálisan még senki sem erősítette meg, mint választott személyek dolgoznak, akik a harcosok közgyűlésétől kapták megbízásukat. Szerepük nagyon nehéz. Öt különböző pártot kell összebékíteniük és egy században egyesíteniük.
Odamegyünk a domb széléhez. Nem messze tőle emelkedik a második. Egy fekete szaténinges parasztokból álló csoport óriási buzgalommal tölt fel valami földsánc-félét – ilyet építhettek Dzsingisz kán idejében. A politikai biztos némi kétkedéssel szemléli ezt az erődítést. Se a kormány, se a Hadügyminisztérium, se a vezérkar – senki sem sietett segítségére; neki magának, a toledói lakatosnak kell a kritikus pillanatban, a saját belátása szerint fedező csapatot alakítani a köztársaságra támadó Franco-Mussolini-Hitler-hadsereg ellen. Elmerül egy rajzokkal ellátott, megsárgult könyvecskében. Vezérfonal a falusi akadályok építéséhez. Gondolkozik. Odahívja a parasztokat. Sokáig tanácskozik velük. Rólam teljesen megfeledkezett. És amikor egyszer véletlenül megfordul, bátran rám mosolyog:
– Megtanuljuk, biztosítlak róla, elvtárs! Méghozzá nagyon hamar!
Estére visszatértünk Madridba.
A fővárosban a lámpák egy részét légvédelmi okokból kék festékkel mázolták be; a másik felük vakítóan világít – megunták a mázolást, a felénél abbahagyták. Ha valaki este égve hagyja a villanyt egy el nem függönyözött ablakban, az éjjeliőrök bejönnek a házba, ha pedig be van zárva, be is lőhetnek az ablakon. De ugyanott az utcán véges-végig erős fényű utcai lámpák füzére világít.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!