Alekszandr Fagyejev

Második rész

53.

1942 történelmi hónapjaiban – novemberben és decemberben – a szovjet emberek, de különösen, akik mélyen a németek hátában éltek, nem láthatták azoknak az eseményeknek valódi méreteit, amelyek ezzel az egy, szimbólummá vált szóval vonultak be a népek örök emlékezetébe: Sztálingrád.

Sztálingrád – ez a szó nemcsak egy, a Volgához tapadó szűk kis földdarabnak és a porig lerombolt városnak a történelemben példátlanul álló védelmét jelenti egy olyan ellenség ellen, mely a fegyvernemek univerzális összeegyeztetésével és a technika elképesztő gazdagságával olyan óriási mennyiségű erőt összpontosított, amelyet az emberiség történetében lezajlott legnagyobb csaták sem ismertek.

Sztálingrád: olyan hadvezérek zsenialitásának nagyszerű megnyilatkozása volt, akiket már az új, a szovjet rendszer nevelt föl. A lehető legrövidebb idő – nem egészen másfél hónap – alatt, egyetlen egységes terv alapján (mely három, külön-külön is mesterműnek bizonyult szakaszban valósult meg) a szovjet csapatok a Volga és Don menti sztyeppek óriási térségein huszonkét hadosztályt zártak körül, és az ellenség harminchat hadosztályát verték szét. És mindössze egy hónap kellett ahhoz, hogy a körülzárt ellenség megsemmisüljön vagy foglyul essen.

Sztálingrád: az új, szovjet rendszer nevelte emberek szervező tehetségének legragyogóbb bizonyítéka. Hogy ezt megérthessük, elég elgondolnunk, hogy emberben és hadfelszerelésben milyen óriási tömegeket kellett egységes terv és egységes akarat szerint mozgatni, micsoda hatalmas ember- és anyagtartalékot kellett a terv megvalósításához létrehozni! Milyen hatalmas szervező erő és anyagi felkészültség kellett ahhoz, hogy ezt az óriási tömeget a frontra szállítsák. Végül világtörténelmi jelentőségű az a tanító- és nevelőmunka, amelynek eredményeként a szakaszvezetőktől a marsallokig katonai és politikai tekintetben nagyszerűen képzett parancsnokok és hadvezérek vezették ezt a megmozdulást, millió és millió felfegyverzett ember öntudatos mozgalmává változtatva azt.

Sztálingrád: milyen nagyszerűen bebizonyítja az egységes tervvel gazdálkodó új társadalom fölényét az anarchista termelési módot folytató régi társadalommal szemben. Egyetlen régi típusú állam sem tudott volna végrehajtani ilyen ellentámadást másfél évvel azután, hogy az ellenség Európa legtöbb államának ipari és mezőgazdasági erejétől támogatott több milliós hadserege elképzelhetetlen pusztulást és rombolást okozva betört az országba. Egyetlen régi típusú állam sem tudta volna így megteremteni egy hasonló ellentámadás gazdasági feltételeit.

Sztálingrád: a tőke láncaitól megszabadult nép lelkierejének és bölcs történelemszeretetének megnyilatkozása. És ezzel örökre bevonult a történelembe.

Mint a többi szovjet ember, Ivan Fjodorovics Procenko sem ismerhette azoknak az eseményeknek igazi méreteit, melyeknek részese és szemtanúja volt. De mert rádión és néhány emberen át kapcsolatot tartott az Ukrán Partizán Vezérkarral és a délnyugati front haditanácsával, amelynek elsőként kellett Ukrajnába bevonulni, Ivan Fjodorovics mégiscsak többet tudott, mint a Vorosilovgrád-területen harcoló többi szovjet ember: tudomása volt a szovjet csapatok támadó hadműveleteinek jellegéről és méreteiről.

Ivan Fjodorovics csak addig volt Vorosilovgrádban, amíg a város mind a négy földalatti kerületi pártbizottságának tevékenységét kibontakoztatta. De amikor híre jött, hogy a szovjet csapatok a Közép-Donon áttörték a német frontot, Ivan Fjodorovics több ízben megváltoztatta tartózkodási helyét. November közepétől főleg a terület északi kerületeiben működött.

Senki sem súgta meg Ivan Fjodorovicsnak, hogy most éppen ezekben az északi kerületekben kell tartózkodnia. De a józan ész vagy ösztöne rávezette, hogy most ott kell lennie, ahol legközelebb van a szovjet front, és ahol a partizánosztagok leggyorsabban léphetnek együttműködésre a reguláris szovjet hadsereggel.

Közeledett az idő, amelyre Ivan Fjodorovics olyan régóta várt, az idő, amikor a kis partizáncsoportokat ismét hadműveletekre alkalmas osztagokká lehet egyesíteni.

Ivan Fjodorovics most a Belovodszk-kerület egyik falujában, Marfa Kornyijenko rokonainál talált helyet, ugyanott bújt meg a fogságból kiszabadult gárdaőrmester, Gorgyij Kornyijenko, Marfa férje is. Kornyijenko partizáncsoportot szervezett a faluban, mely rendes feladatai mellett Ivan Fjodorovicsot is megóvta minden kellemetlenségtől. A Belovodszk-kerület partizáncsoportjainak parancsnoka annak a szovhoznak az igazgatója volt, amelyben nyáron a krasznodoni Gorkij Iskola tanulói dolgoztak, s aki utolsó teherautóját Marija Andrejevna Borc rendelkezésére bocsátotta a tanulók evakuálására. Neki adott parancsot Ivan Fjodorovics, hogy vonja össze csoportjait a Belovodszk-kerületben, és alakítson egy kétszáz főből álló osztagot.

A világ még nem értesült a szovjet csapatoknak a Közép-Donnál végrehajtott hatalmas támadásáról, amikor Ivan Fjodorovics rádiósa rejtjeles jelentést fogott el arról, hogy a szovjet csapatok keleten a Csir folyónál, a bokovi kerületben, északkeleten a Novaja Kalitva és Monasztirscsina közti szakaszon mélyen áttörték a német állásokat. Ezzel egy időben Ivan Fjodorovics parancsot kapott, hogy minden rendelkezésére álló partizánerőt dobjon át az ellenség közlekedési vonalaira: északon Kantyemirovkánál, keleten Millerovónál, Glubokojénál, Kamenszknél és Lihajánál. A front haditanácsa adta ezt a parancsot.

– Eljött a mi időnk is! – kiáltott fel Ivan Fjodorovics ünnepélyesen, és átölelte rádiósát.

Összecsókolóztak, mint két testvér. Ivan Fjodorovics hirtelen könnyedén ellökte a rádióst, és azonmód, kabát nélkül kiszaladt a házból.

Tiszta, hideg, csillagos éjszaka volt. Az utolsó napokban csak úgy szakadt a hó; a kunyhók tetői és a távoli halmok csendesen szunyókáltak a hótakaró alatt. Ivan Fjodorovics ott állt, nem érezte a hideget, melle feszült. Mohón szívta magába a fagyos levegőt, a könny csörgött az arcán és nyomban ráfagyott.

Közel egy órába telt, amíg Ivan Fjodorovics lakásához ért. A rádiósát a készülékkel együtt magával vitte. Gorgyij Kornyijenko, az óriási gárdista, aki nemrég tért vissza egy akcióról, amelynek során egy tanyai „policáj”-őrsöt semmisítettek meg, mélyen aludt. De nyomban elszállt szeméről az álom, amikor Fjodorovics megrázta a vállát, és közölte vele a nagy újságot.

– Monasztirscsina mellett! – kiáltotta Kornyijenko, és szeme feltüzelt. – Hiszen én magam is erről a frontról való vagyok, ott estem fogságba … Emlékezz rá, hogy mit mondok: a mieink néhány nap múlva itt lesznek.

Az öreg katona nagyot krákogott az izgalomtól, és öltözködni kezdett.

Az északi partizáncsoportokat Gorgyij Kornyijenkónak rendelték alá, és ő köteles volt haladéktalanul támadásba menni a Markovka-Kantyemirovka körletben. Ivan Fjodorovicsnak a rádióssal és a rádióval meg két partizánnal Gorogyiscse faluba kellett mennie. A faluban állomásozott osztagával a szovhoz igazgatója. Ivan Fjodorovics megértette, hogy elérkezett az idő, amikor leghelyesebb, ha az osztagnál van.

A bolyongás napjaiban állandó összekötője feleségének a barátnője, Masa Subina volt, akit Vorosilovgrádból vitt magával. Mint gondolta, Subina azok közé az állhatatos és hűséges emberek közé tartozott, akik olyan határtalanul szerények, hogy csak éles szemű szervezők ismerhetik fel és választhatják ki őket a tömegből. Ezek az emberek azután, miután a választás rájuk esett, emberfeletti munkát végeznek, miközben egészen elfeledkeznek önmagukról, és észre sem veszik, hogy az ő vállukra nehezedik főnökeik és vezetőik feladatainak gyakorlati végrehajtása. Ilyen emberek segítsége nélkül még a legnagyobb feladatokat sem lehet megoldani.

Masa Subina már nem tudta megkülönböztetni a napot az éjszakától, annyi volt a dolga. Ha az emberek, akik mellette dolgoztak, számot akartak volna adni maguknak arról, hogy mi a legjellemzőbb az ő életében és munkájában, megdöbbenve állapították volna meg, hogy senki sem tudja, mikor alszik ez az asszony. Ha aludt is, olyan keveset, főleg olyan észrevétlenül, hogy úgy látszott, mintha egyáltalán nem is szokott volna aludni.

Ennek az asszonynak a lelke, mindenki számára észrevétlenül, a munka legnagyszerűbb pátoszában égett. Egyetlen öröm melegítette szívét, hogy nem él egyedül, elhagyottan. Igaz, hogy nem érintkezhetett barátnőjével, Katyával. Katyával csak Marfa Kornyijenko útján volt kapcsolata. De Masa tudta, hogy egyetlen és legjobb barátnője valahol a közelben él, és a közös ügyért dolgozik. Masa Ivan Fjodorovicsot lelke teljes, önzetlen odaadásával szolgálta, mert az annyi sok ember közül őt választotta ki, és megbízott benne. És ezért a bizalomért kész volt életét áldozni.

Ivan Fjodorovics az óriási események jelentőségének hatása alatt – melyekért ő is megtette a magáét – utolsó rendelkezéseit adta át Masának.

– Marfánál személyesen találkozol majd a mityakinszki osztag parancsnokával. Tevékenységi köre: a Glubokojéba és Kamenszkbe vezető országút. Haladéktalanul menjenek át támadásba, dolgozzanak éjjel-nappal, lélegzethez se jusson az ellenség. Marfa pedig mondja meg Katyának, hogy haladéktalanul hagyja abba a tanítóskodást, és jöjjön ide …

– Ebbe a lakásba? – kérdezte Masa.

– Ebbe … Te meg egy percet sem vesztve eredj Kszenyija Krotovához. Az utat tudod?

– Megtalálom.

Amikor Ivan Fjodorovics Masának megadta feladatait, ezt a címet közölte vele: Uszpenka falu, orvosi rendelő, Valentyina Krotova orvos. Kszenyija Krotova, Valentyina nővére most összekötő Jekatyerina Pavlovna – Procenko felesége – és a Dontól délre fekvő kerületi pártbizottságok között.

– Kszenyijának megmondod: tevékenységi köre a Lihaja, Sahti, Novocserkasszk, Rosztov, Taganrog felé vezető utak – folytatta Ivan Fjodorovics. – Éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozzanak, nehogy az ellenség lélegzethez jusson. Szállják meg a lakott helységeket mindenütt, ahol közel a front, így vonják magukra a németek figyelmét … A Katyánál levő központi találkozóhelyet természetesen felszámoljuk. A fő találkozóhely most Marfánál lesz. A jelszót megváltoztatom … – Masa füléhez hajolt, és közölte vele a jelszót. – Nem felejted el?

– Nem.

Gondolkozott, aztán azt mondta:

– Ez minden.

– Minden? – Masa ránézett. Csak egyet kérdezett volna: „Hát én?” De tekintete semmit sem árult el.

Ivan Fjodorovics, mint jó emlékezőtehetségű ember, gondolatban ellenőrizte, nem felejtett-e el valamit. És eszébe jutott, hogy nem intézkedett, mi legyen Masával.

– Igen… Amint eléred Kszenyiját, ő rendelkezik veled. Együtt dolgoztok majd mint Marfa összekötői. Közöld velük a nevemben, hogy ne küldjenek téged többé sehová.

Masa lesütötte szemét. Elképzelte, miként megy ezentúl egymagában, egyre távolabb és távolabb ezektől a helyektől, ahová ha ma nem, holnap visszatérnek a mieink. Igen, néhány nap múlva ott, ahol ő most Ivan Fjodoroviccsal beszél, hírmondó sem marad az ellenségből, és újra jogaiba lép az a ragyogó világ, amelyet oly soká vártak, s amelyért örömmel áldozzák életüket.

– Nos, Masa – mondta Ivan Fjodorovics nincs időnk, sem neked, sem nekem … Köszönök neked mindent …

Keményen átölelte, és megcsókolta a száját. Masa egy szempillantásra karjában nyugodott, és képtelen volt válaszolni.

Úgy volt öltözve, mint a legszegényebb asszonyok a német megszállás alatt. Fogta a batyuját, és kiment a házból. Ivan Fjodorovics nem kísérte ki. És Masa megindult távoli, magányos útjára ebben a korai pirkadatban. A hó ropogott a lába alatt, és ennek az észrevétlen, szürke, de acélos lelkű, már nem fiatal asszonynak most szinte lányos volt az arca.

Rövid idő múlva Ivan Fjodorovics is útra kelt kis csoportjával együtt. Hideg, csendes reggel köszöntött rájuk. Élettelen párák között jött a korai, kemény, hideg téli hajnal. Amerre a szem ellát, a földön és az égen semmi mozgás, egy hang, még a téli szellő suhogása sem volt hallható ezen a végtelen, fehér pusztaságon, csak valahol a mélyedésekben szürkélltek a völgyteknők és fent a bokrokkal csipkézett dombtetők. Körös-körül hóborítottan aludt a világ. Minden barátságtalan, szegényes, hideg, néptelen volt, és úgy látszott, hogy így is marad mindörökre. Ivan Fjodorovics ezen a végtelen pusztaságon ballagott, és lelkében a győzelmi fegyver dörgése hullámzott.

Közel öt nap telt el ama csendes reggel – amikor Ivan Fjodorovics elindult az osztaghoz – s a késő este között, amikor egy zsákmányolt, műprémből készült német csuklyába öltözött partizán egy gorogyiscsei elhagyott parasztházba Ivan Fjodorovicshoz vitte a feleségét, Katyát. A gigászi ütközet eget és földet rengető döreje végighullámzott az átfoghatatlan nagy pusztaságon. És Ivan Fjodorovics ott ült, és nézte felesége szép arcát.

Körülöttük mintegy varázslatosan forgott, sistergett és villogott minden. Éjszakánként látni lehetett a világítórakéták fényét, sőt tíz-húsz kilométerre az ágyúk torkolattüzét. Dörgött az ég és a föld. Gigászi páncélos- és légi ütközetek bontakoztak ki. Ivan Fjodorovics osztagának emberei tudták már, hogy egy páncélos hadtest közeledik feléjük, melyet éppen most tüntettek ki a „gárdista” elnevezéssel, és képtelenek voltak megszabadulni az illúziótól: úgy érezték, hogy valósággal hallják már a tankóriások acéltalpának csikorgását. Szovjet és ellenséges repülők fehér csavarvonalakat rajzoltak az égbe, melyek aztán órák hosszat mozdulatlanul maradtak a fagyos levegőben.

A német csapatok, mögöttes területüket folyton változtatva, nyugat és délnyugat felé vonultak az országutakon, de már megszámlálhatatlanul sok dűlőút Ivan Fjodorovics kezében volt. Mint ahogyan nagy vereségek idején lenni szokott, amikor a győző keményen támad, ellenállóképes erőiket a németek is a fő veszedelem elhárítására vetették be. Nem a partizánoktól fájt a fejük.

A kisebb és nagyobb helységekben, különösen a Felső-Donyecbe torkolló Kamisnaja, Gyerkul, Jevszug folyó partján, ahol ezelőtt tartós jellegű erődítések álltak, most pedig sietve új védővonalak épültek, német helyőrségek állomásoztak. Minden ilyen megerősített pont körül, még akkor is, ha azok az őket megkerülő és rajtuk túlhaladó szovjet hadsereg mögött maradtak, kemény és hosszas harcok bontakoztak ki. A német helyőrségek az utolsó emberig harcoltak; Hitler parancsban adta ki: visszavonulás nincs, senki meg nem adhatja magát. A dűlőutakon menekülő német katonák és tisztek egyes elszigetelt csoportjai – szétvert vagy elfogott csapattestek maradványai – a partizánok zsákmányává lettek.

Hogy milyen gyorsan bontakozott ki a szovjet csapatok támadása, azt abból is meg lehetett látni, hogy ez alatt az öt nap alatt a németek hátában levő repülőtereket, amelyek hónapok óta szinte elhagyatottan állottak, egyszerre működésbe helyezték, és az egész szovjet légierő rájuk vetette magát. A német távbombázó légierőt sürgősen a hátország mélyébe helyezték át.

Ott ültek ketten az elhagyott viskóban. Katya, aki éppen hogy levetette falusi félbundáját, hidegtől pirosan, és Ivan Fjodorovics az álmatlanságtól feketén. A kis ördögszikrák vígan ugrándoztak egyik szeméből a másikba, és Ivan Fjodorovics azt mondta:- Mindent megteszünk, amit a gárdapáncélos hadtest politikai osztálya elrendel. Nem lesz benne hiba – és elnevette magát. – Katya, azért hívtalak, mert ezt senki másra nem bízhatom. Kitalálod, mire gondolok?

Katya még érezte első, szenvedélyes ölelését és csókjait. Szeme még harmatos volt a csóktól, és ragyogva nézett férjére. De a férfi csak arról tudott beszélni, ami ebben a pillanatban a legfontosabb volt, és ami foglalkoztatta. Az asszony nyomban kitalálta, miért hívatta. Nem, nem is kellett találgatnia, rögtön megértette, amikor találkoztak. Nem múlik el néhány óra, s ő megint elhagyja férjét és elmegy – tudta, hová. Hogy honnan tudta, képtelen lett volna megmagyarázni. Egyszerűen szerette Ivan Fjodorovicsot. És Jekatyerina Pavlovna férje kérdésére csak bólintott, újra ráemelte könnyes, fénylő szemét, amely oly gyönyörűen ragyogott kemény rajzú, napsütötte, kissé szigorú arcában.

Ivan Fjodorovics gyorsan felállt, megnézte, zárva van-e az ajtó, és hátizsákjából néhány darab negyedrét hajtott cigarettapapírt vett elő.

– Nézd … – vigyázva az asztalra tette a papírokat. – A szöveg, mint látod, teljesen rejtjeles. A térképet azonban nem lehet rejtjelezni.

Valóban, a papírlapok mindkét oldalán, kitűnően meghegyezett ceruzával oly aprón teleírva, hogy nehéz volt elképzelni, mint lehet az emberi kéz műve, az egyik papíron a Vorosilovgrád-terület térképe, tele mindenféle négyzetekkel, köröcskékkel, háromszögekkel. Ez volt csak a lelkiismeretes munka! Hiszen a legvaskosabb jel levéltetű, a legkisebb gombostűfej nagyságú volt! Öt hónap alatt gondosan összegyűjtött, ellenőrzött és kiegészített legfrissebb jelentések összegezése volt ez a védőövezet legfőbb vonalainak, az erődítések, a tűzállások és repülőterek, a légvédelmi ütegek, a gépkocsiparkok, a javítóműhelyek elhelyezéséről, a csapatok, helyőrségek számáról, fegyverzetéről és sok egyébről.

– Mondd meg, hogy Vorosilovgrádban és a Donyecen adataim sok mindenben megváltoztak, éspedig az ellenség javára. De a Donyec előtt minden változatlan. Azt is jelentsd, hogy a Miuszt nagyon erősítik. Következtetéseiket vonják le ők maguk, ez nem az én dolgom. De neked megmondom: a Miusz erősítése azt jelenti, Hitlernek már nincs semmi reménye, hogy megtartsa Rosztovot. Érted?

Ivan Fjodorovics hangosan, szívből felnevetett. Így szokott nevetni családja, különösen gyermekei körében, azokban a ritka pillanatokban, amikor teljesen szabad volt. Egy pillanatra elfelejtették, hogy milyen munka áll előttük. Ivan Fjodorovics két kezébe fogta az asszony fejét, kissé távol tartotta magától, gyengéden, kedvesen nézte az arcát, és egyre ismételte:

– Ah, fecském, drága fecském … Igen! – kiáltotta. – Hiszen a legfontosabbat még el sem mondtam: a mieink ukrán földre léptek. Örvendezz!

Hátizsákjából nagy, vászonra ragasztott haditérképet vett elő, és az asztalra terítette. Az első, ami Katya szemébe ötlött: piros és kék ceruzával vastagon aláhúzott helységek a Vorosilovgrád-terület északkeleti részén, amelyeket már elfoglaltak a szovjet katonák. Katya szívét forró hullám öntötte el: néhány helység már egész közel esett Gorogyiscséhez.

Ivan Fjodorovics és Katya azokban a napokban találkoztak, amikor a nagy sztálingrádi csata második és harmadik szakasza még nem zárult le, és a bekerítés második gyűrűje még nem fogta át teljesen a sztálingrádi német seregeket. De már ezen az éjszakán tudták, hogy a német csapatokat, amelyek a Kotyelnyikovo-körzetben a sztálingrádi sereg segítségére törtek, szétverték, és már szállingóztak az első hírek arról is, hogy csapataink Észak-Kaukázusban támadásba mentek át.

– A lihaja-sztálingrádi vasútvonalat a mieink két helyen is átvágták, itt Csernisevszkájánál és Tacinszkajánál – mondta jókedvűen Ivan Fjodorovics -, de Morozovszkot még tartják a németek. – Itt pedig, a Kalitva folyó mentén, szinte az összes helységeket elfoglalták a mieink. A millerovo-voronyezsi vasútvonalat Millerovótól egész eddig a Kantyemirovkától északra eső pontig megszállták. De Millerovo még a németeké. Alaposan megerősítették. Valószínű, hogy a mieink megkerülték. Látod, hogy törtek előre tankjaikon – Ivan Fjodorovics lassan végighúzta az ujját, és Katyára nézett.

Katya megfeszített figyelemmel nézte a térképet, éppen azon a helyen, ahol a mieink leginkább megközelítették Gorogyiscsét, és tekintete hirtelen felvillant. Ivan Fjodorovics megértette, miért néz így, és hallgatott. Katya elkapta tekintetét a térképről, és egy darabig maga elé meredt. De ez már a régi, okos, elgondolkozó, kissé bánatos nézése volt. Ivan Fjodorovics sóhajtott, aztán a rejtjeles papírlapokat a nagy térképre tette.

– Ide nézz, mindenre pontosan emlékezned kell, mert útközben már nem nézhetsz a térképre – mondta. – A papírokat úgy rejtsd el, hogy szükség esetén … Egyszóval, lenyeled. És jól gondold meg, ki vagy. Mondjuk, menekülő. Menekülő tanítónő, mondjuk, Csirről. Szöksz a vörösök elől. Így beszélsz majd a németek és a „policájok” előtt. A lakosságnak pedig azt mondod: „Megyek Csirből a rokonaimhoz, Sztarobelszkbe – nehéz egyedül élni!” A jó emberek megsajnálnak, s meleg kályhához ültetnek, a rosszak nem találnak rajtad különösebb kifogásolnivalót – mondta Ivan Fjodorovics csendes, tompa hangon, és nem nézett a feleségére. – Ne feledd: olyan front, ahogy itt képzelik, nincs. Tankjaink itt is, ott is támadnak. A német megerősített helyeket kerüld el, hogy ne lássanak meg. De mindenütt találkozhatsz véletlenül németekkel, ezektől kell leginkább félned. Ahogy azonban eléred itt ezt a határvonalat, tovább ne menj, itt várd be a mieinket. Látod, ezen a helyen a térképen nincs semmi bejegyezve, erről semmit sem tudunk. Kérdezősködnöd pedig tilos, veszélyes. Keress valami magányos öregasszonyt vagy fiatalasszonyt, akinek a férje a fronton van, és maradj nála. Ha megkezdődik az ütközet, bújjatok a pincébe, és maradjatok ott …

Mindezt nem is kellett volna elmondania Katyának, de legalább tanácsaival szeretett volna segíteni neki. Boldogan ment volna el Katya helyett.

– Amint elindulsz, értesítést küldök oda, hogy útnak indultál. Ha nem jönnek elébed, ha nem várnak, jelentkezzél az első értelmes emberünknél, és kérd meg, hogy kísérjen el a páncélos-hadtest politikai osztályához … – most hirtelen szikra parázslóit fel a szemében. – Amikor pedig már a politikai osztályon vagy, ne feledd el örömödben, hogy férjed is van, és kérd meg őket, adják le nekem: „Megérkezett, minden rendben!”

– De nem! Inkább azt mondom: támadjanak gyorsabban, és szabadítsák ki az emberemet, vagy engedjenek vissza hozzá – nevetett Katya.

Ivan Fjodorovics egyszerre zavart lett.

– Erről nem akartam beszélni, de most mégis – mondta, és az arca elkomolyodott. – Akármilyen gyorsan támadnak is a mieink, nem várhatom meg őket. A mi feladatunk visszavonulni a németekkel együtt. A mieink – ide, mi a németekkel – oda. Most elválaszthatatlanok vagyunk a németektől. Amíg az utolsó német katona ki nem megy a Vorosilovgrád-területről, mindig és mindenütt verni fogom őket. Másként mit gondolnának rólam a mi sztarobelszki, vorosilovgrádi, krasznodoni, rubezsanszki, krasznolucsszki parasztjaink és földalatti harcosaink? Annak pedig semmi értelme, hogy visszatérj hozzám: nem, arra semmi szükség. Hallgass rám … – és kemény kezével megszorította az asszony vékony csuklóját. – Ne maradj a hadtestnél, nincs ott semmi dolgod, hanem kérd, hogy bocsássanak a front haditanácsának rendelkezésére. Találkozol Nyikita Szergejevics Hruscsovval, megkéred, adjon szabadságot, hogy a gyerekekhez menj. Nincs ebben semmi szégyellni való. Hiszen azt sem tudjuk, hol vannak a gyerekek. Szaratovban-e vagy másutt? Élnek-e, egészségesek-e ?

Katya ránézett, és nem válaszolt. A távoli éjszakai harc robaja megrendítette a kis viskót.

Ivan Fjodorovics szíve tele volt szeretettel és mélységes sajnálattal iránta, barátnője, a szeretett asszony iránt. Hiszen egyedül csak ő, Ivan Fjodorovics tudta, hogy valóban milyen gyöngéd, remek asszony Katya. Hogy milyen emberfeletti erővel győzte le a veszélyeket, nélkülözést, megalázást, jó barátok halálát és pusztulását. Ivan Fjodorovics szerette volna Katyát minél gyorsabban elküldeni a szabad emberek közé, abba a boldog világba, ahol gyerekei élnek. De Katya nem erre gondolt.

Katya egyre csak nézte Ivan Fjodorovicsot, aztán kiszabadította kezét, és gyengéden végigsimogatta szőke haját, amely az utóbbi időben a halántékán megritkult, s így magas homloka még magasabbnak látszott. Katya gyengéd kezével végigsimította puha haját, és azt mondta:

– Ne mondj … ne mondj nekem semmit! … Ne mondj semmit, mindent tudok. Ők tudják, milyen feladatot adjanak, és én nem is kéredzkedem el sehová. Amíg te itt dolgozol, mindig olyan közel leszek hozzád, amennyire csak megengedik.

Ivan Fjodorovics ellenkezni akart, de az arca hirtelen ellágyult. Megfogta Katya kezét, arcát felesége tenyerébe hajtotta, és így maradt pár percig. Aztán Katyára emelte kék szemét, és nagyon csendesen mondta:

– Katya …

– Igen, mennem kell – mondta Katya és felállt.

SaLa