(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Az első jelentések a német flottamozdulatokról — A Home Fleet ellenintézkedései — A norvég tengerpart stratégiai fontossága — „Studie N” — Fall „Weserübung” — Falkenhorst tábornok utasítása a megszálló csapatokhoz — Narvik, Trondheim, Bergen, Stavanger eleste — A német csel — A norvég erők készületlensége — Quisling és társai — A narviki ütközet — Angol—francia—kanadai erők partraszállása — Az expedíciós hadsereg kudarca — A német győzelem, ára — Vita az alsóházban a norvégiai kudarc okairól

1940. április 4-énChamberlain angol miniszterelnök egy előkelő angol társadalmi egyesülethez levelet intéz, amelyben leszögezi: „Hét hónappal a háború kitörése után tízszer olyan biztos vagyok a győzelemben, mint a háború kezdetén … Úgy érzem, hogy az eltelt hét hónap alatt helyzetünk, az ellenséghez viszonyítva, sokkal erősebb lett.”

Chamberlain ezután azt fejtegeti, hogy a háború kezdetén Németország nagy fölényben volt Angliával és Franciaországgal szemben, és az ellenségnek lehetősége lett volna, hogy legyűrje a nyugatiakat, mielőtt azok pótolhatták volna elmaradásukat.

„Hát nem különleges dolog — folytatja Chamberlain —, hogy Hitler még csak meg sem kísérelt ellenünk támadást? Akármi lett légyen is az ok, akár az volt, hogy Hitler azt gondolta, továbbhaladhat azzal, amit eddig megkapott, anélkül, hogy harcolnia kellene érte, akár az volt, hogy az előkészületeket nem fejezte be teljesen, egy dolog biztos: ő lekéste a buszt …” (one thing is certain: he missed the bus).

(Churchill, aki szeptember 3-tól kezdve a Chamberlain kormányban az admiralitás első lordja volt, emlékirataiban idézi miniszterelnöke levelét. Megkritizálja Chamberlain megalapozatlan derűlátását, külön kiemeli: az a kijelentés, hogy „Hitler lekéste a buszt”, szerencsétlen volt…)

1940. április 5-én, pénteken este az oslói német követ meghívott vendégek számára a követségen filmbemutatót rendez, amelyen megjelenik a norvég kormány több tagja is. A bemutatott film a Wehrmacht lengyelországi hadjáratát örökítette meg, a végén bemutatva a szörnyű pusztítást, amellyel Varsó bombázása járt. A film mottója a következő volt: „Ezt köszönhetjük angol és francia barátainknak.”

A filmbemutató és a fogadás rossz hangulatban ér véget.

Két nap múlva, 1940. április 7-én, vasárnap este az angol légihaderő felderítő gépei a következőket jelentik az admiralitásnak: egy német csatacirkáló, két könnyűcirkáló, tizennégy torpedóromboló, továbbá másfajta hadi- és szállítóhajók gyors menetben észak felé tartanak.

A home fleet, az angol honi flotta egységei parancsot kapnak: haladéktalanul fussanak ki a tengerre. Este 20 óra 30 perckor három csatahajó, a Rodney, a Repulse és a Valiant, két cirkáló és tíz romboló kíséretében elhagyja Scapa Flow-t, a flotta fő támaszpontját.

Másfél órával később, 22 órakor, a Rosyth kikötőjében állomásozó 2. cirkáló-osztály — két cirkáló és tizenöt romboló — is kifut a tengerre.

Április 8-án az 1. cirkáló-osztály — egy cirkáló és hat romboló, melyek fedélzetén norvégiai partraszállásra szánt angol csapatok voltak — az admiralitás parancsára angol kikötőben (!) partra teszi ezeket az expedíciós egységeket és csatlakozik az Északi-tenger felé tartó flottához.

Közben a német haditengerészet főparancsnoksága tudomást szerez az angol flottamozdulatokról: egy német tengeralattjáró, mely az Orkney-szigetek közelében cirkált, elfogott egy, a Scapa Flow-i támaszpont és a hajóraj között váltott hosszú üzenetet …

Ezen a napon hajnalban 4 óra 30 perc és 5 óra között az angol flotta más egységei — nyolc torpedóromboló, a Renown csatahajó és a Birmingham cirkáló fedezete alatt — végrehajtják a „Wilfred” hadműveleti akciót: aknákat raknak le az észak-norvégiai Narvik kikötője körül, hogy megakadályozzák a svéd vasércet szállító német hajók közlekedését.

Délelőtt 8 óra 30 perckor az aknarakó-hajók egyike, a Glowworm torpedóromboló, mely elmaradt a többiektől, hogy egy vízbe esett matrózát megkeresse, rádión jelenti az admiralitásnak, hogy Bergen kikötője és a Shetland-szigetek között, 150 mérföldnyire a Nyugati-fjordtól, túlerőben levő német flottaegységbe ütközött. Az egyenlőtlen harc során a 10 000 tonnás német Hipper cirkáló elsüllyeszti a Glowwormot.

Ugyanezen a napon Oslóból jelentés érkezik Londonba arról, hogy az Orzel lengyel tengeralattjáró, mely 1939 október óta az angol flotta egységeivel együtt harcolt, Christiansundnál, a norvég partok előtt megtorpedózta a Rio de Janeiro német csapatszállító hajót. A hajótöröttek német uniformist viseltek és az őket megmentő norvég halászoknak elmondották: Bergen kikötője felé tartottak, „hogy segítsenek megvédeni a norvégeknek országukat az angolok és a franciák ellen …”

A messzi északon zajló események híre Budapestre már április 8-án megérkezik. A Magyar Távirati Iroda ezen a napon a következő, Oslóból keltezett jelentést adja ki: „Megerősítik azt a hírt, hogy hétfőn délelőtt mintegy 90—100 német hadihajó tartott észak felé a Kattegaton és a Nagybelten át. A hajók közt több nagy csatahajó is van, a többi egység segélyhajókból és felfegyverzett halászhajókból áll.”

Amikor április 9-én a magyar lapokban megjelenik a Magyar Távirati Iroda eme híre, a náci Wehrmacht csapatai már lerohanták és szinte puskalövés nélkül elfoglalták Dániát és megkezdték inváziós hadműveleteiket a több mint 1500 kilométer hosszúságú norvég tengerpart döntő fontosságú pontjain: Oslónál, Bergennél, Trondheimnél és Narviknál.

És az angolok?

Április 9-én reggel 8 óra 30 perckor összeül a háborús kabinet, és a következő döntéseket hozzák:

1. A home fleet parancsnokát utasítani kell, hogy a flotta tisztítsa meg az ellenségtől Trondheim és Bergen kikötőjét.
2. A vezérkari főnök tegye meg a szükséges lépéseket e két kikötő, valamint Narvik elfoglalására.

A német sas villámgyorsan lecsap északon, de a brit oroszlán csak lassan, lomha mozgással indul meg. Pedig váratlan akcióról, meglepetésről nem lehet beszélni. Maga Chamberlain miniszterelnök is elismeri 1940. május 7-iki alsóházi beszédében, hogy „az angol—francia hadvezetőség már hónapok óta tudta, hogy a balti-tengeri kikötőkben komoly német csapatösszevonások folynak, de nem lehetett tudni, melyik ország ellen készül a támadás? Svédország, Norvégia, Dánia vagy éppen Anglia egyaránt szóba jöhetett.”

Ennek ellenére, amikor április 9-én délután Londonban összeül az angol—francia supreme war council (legfelsőbb haditanács), kiderül, hogy Angliában mindössze tizenegy harcképes zászlóalj van, ezek közül kettőt még az éjszaka folyamán be lehet hajózni, míg a többi zászlóalj elszállításához 6—8 nap szükséges. A franciák egy alpesi hadosztály harcbavetését ígérik.

A supreme war council ezenkívül elhatározza, hogy megszállják a Dániához tartozó, stratégiai szempontból fontos Faröer szigetét és elővigyázatossági intézkedéseket tesznek Izlandon.

Megkezdődik a harc Norvégia birtoklásáért.

Amikor Hitler 1940. február 20-án Keitel javaslatára Berlinbe rendeli Falkenhorst tábornokot — aki 1918-ban a finnországi német katonai akciót irányította és így a skandináviai tereppel, időjárással, az ezekből adódó problémákkal már megismerkedett —, hogy megbízza a dániai és norvégiai hadműveletek irányításával, a következőket mondja neki: „Meg akarom szállni Norvégiát, mivel olyan értesüléseket kaptam, hogy az angolok akarnak ott partraszállni; meg akarom őket előzni.”

Hitler Norvégia stratégiai fontosságáról szólva, Falkenhorstnak kifejti: ha Norvégiát az angolok megszállják, kitűnő stratégiai kiinduló pontot kapnak a Balti-tenger irányában, ahol nincsenek sem megfelelő erődítmények, sem komoly német katonai egységek. Azok a sikerek, eredmények, amelyeket a Wehrmacht Keleten elért, és amelyeket el akar érni Nyugaton, semmivé lennének, mert az ellenségnek módja lenne arra, hogy akár Berlinig előretörjön. Másodszor: a norvég fjordok és repülőterek a német flotta számára nagy mozgási szabadságot biztosítanának; harmadszor: Norvégia birtoklása lehetővé teszi a svédországi vasércszállítmányok biztonságos szállítását — tengeri úton.

Amikor 1940. február 20-án Hitler mindezt kifejtette Falkenhorst tábornok előtt, már pontosan 68 napja folytak a skandináviai akció előkészületei. 1939. december 14-én adta ki a Führer az erre vonatkozó első parancsát. 1940. január 27-én pedig Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke a következőket rendelte el: „A Führer és a Wehrmacht legfőbb főparancsnoka azt kívánja, hogy az N tanulmányon (Studie N) a továbbiakban az ő személyes irányítása alatt és az egész hadviseléssel a legszorosabb összhangban dolgozzanak. Ezen okból megbízott, hogy a további előmunkálatok vezetését vegyem át. E célból az OKW-n belül munkatörzset hozunk létre, amely egyszersmind a jövendő hadműveleti törzs (Operationsstab) magja lesz. A Wehrmacht-részek főparancsnokságait kérem, hogy mindegyik küldjön ki ezen törzshöz egy-egy IA minősítésű tisztet, aki ért a szervezési és utánpótlási kérdésekhez … Az összejövetel időpontját még közölni fogjuk. Az összes további munkálatok a »Weserübung« jelszó alatt folynak. Keitel.”

Február 20-án délelőtt Hitler megbízza Falkenhorst tábornokot a „Weserübung” főparancsnokságával, a délutáni megbeszélésen pedig Hitler, Keitel, Jodl és Falkenhorst már a terv részleteiről tárgyalnak. Ekkor már csak egy kérdés vár eldöntésre: Dánia és Norvégia lerohanása jön-e előbb, vagy a Fall „Gelb”, a nyugati hadjárat. 1940. március 1-én megszületik a döntés, melyről Jodl a következőket jegyezte fel naplójában: „A Führer elhatározta, hogy a »Weserübung«-ot a Fall »Gelb« előtt hajtja végre, néhány napi intervallummal.”

Ezen a napon adja ki Hitler a Fall „Weserübung”-ra vonatkozó hadműveleti utasítását:

„1. A skandináviai helyzet fejlődése megköveteli: minden előkészület arra irányuljon, hogy a Wehrmacht erőinek egy részével Dániát és Norvégiát megszálljuk. Ezáltal meg kell előzni a Skandinávia és a Keleti-tenger felé irányuló angol támadást, biztosítani kell svédországi ércbázisunkat, és a haditengerészet és a légiflotta Anglia elleni kiinduló állásait ki kell szélesíteni.

A haditengerészet és a légierő feladata, hogy az adott lehetőségek keretein belül biztosítsa a vállalkozást az angol tengeri- és légierők beavatkozásával szemben … Alapjában arra kell törekedni, hogy békés megszállás jelleget adjunk a vállalkozásnak, amelynek az a célja, hogy az északi államok semlegességét fegyveres erővel biztosítsa …

2. A Norvégia és Dánia elleni vállalkozás előkészítésével és vezetésével megbízom a XXI. hadseregparancsnokság vezénylő tábornokát, Falkenhorst gyalogsági tábornokot.
3. A dán határ átlépésének és a norvégiai partraszállásnak egy időben kell megtörténni …

Igen nagy fontosságú, hogy rendszabályaink mind az északi államokat, mind nyugati ellenségeinket meglepetésszerűen érjék …

Ha a behajózási előkészületeket nem lehet tovább titokban tartani, a vezetőknek és a csapatoknak más célt kell megadni. A csapatoknak a valódi célt csak a kifutás után szabad megismerniük Adolf Hitler.”

Falkenhorst tábornok március 13-án parancsot ad ki: „Rendkívüli utasítások a Dánia és Norvégia megszállása alkalmával tanúsítandó magatartás tekintetében.”

A parancs a többi között leszögezi:

A cél az, hogy ezen országok megszállása békés formák között menjen végbe. „Ott azonban, ahol a német csapatok ellenállással találkoznak, fegyveres erővel kíméletlenül meg kell azt törni.”

Továbbá: „Hangsúlyozni kell, hogy lojális előzékenységgel szolgálják legjobban hazájuk ügyét, hogy minden ellenállás céltalan és szükségszerűen csak súlyos károkhoz vezet.”

A parancs intézkedik a dán és norvég hatóságok irányításáról, a vasutak, hajózási vállalatok, ipartelepek működésének folytatásáról, az ellenséges államok követségeivel szemben követendő eljárásról.

A kifejtendő propaganda célját a parancs a következőképpen fogalmazza meg: „A lakosságot a megszállás kezdetétől a lehető legnagyobb mértékben meg kell dolgozni — propaganda útján. Olyan benyomásnak kell kialakulni, hogy nem lehet kétség afelől: a kormány döntései a német követelések teljesítésére irányulnak, és az ez irányú megbeszélések már folyamatban vannak …”

Külön rész foglalkozik azzal, hogyan viselkedjenek a német katonák személyes érintkezésben a norvég és dán lakossággal:

„1. A norvég határozott nemzeti öntudattal rendelkezik. Ezen túl a norvég még a legszorosabb rokonságban állónak érzi magát a többi északi néppel.

Tehát: elkerülni mindazt, ami a nemzeti becsületet sértheti.

2. A norvég fölöttébb szabadságszerető és öntudatos. Elutasít minden kényszert és alárendeltséget. Nincs semmi érzéke a katonai fegyelem és tekintély iránt.

Tehát: keveset parancsolni, nem kiabálni! Ez ellenállással tölti el és hatástalan. Tárgyilagos felvilágosítás és meggyőzés. Tréfás hangnemmel lehet a legtöbbet elérni. Szükségtelen élesség és gyámkodás sértik az önérzetét.

3. A norvég, lényénél fogva (hasonlóan a fríz paraszthoz), zárkózott és tartózkodó, lassan gondolkozik és cselekszik, ehhez jön még az is, hogy bizalmatlan az idegennel szemben.

Tehát: semmiféle hecc-tempó! (Keine Hetztempo!) Időt kell hagyni.

4. A norvég háza, az ősi germán felfogásnak megfelelően, szívesen lesz szent vendégszeretet színhelyévé. A magántulajdon sérthetetlen. A ház nyitva áll. A tolvajlás jóformán ismeretlen és szégyennek számít.

Tehát: minden jogtalan beavatkozást mellőzni kell, még ha a javak szabadon hevernek is. „Beszerzés, organizálás” és ehhez hasonlók tolvajlásnak számítanak és minden körülmények között tiltva vannak.

5. A norvég embernek nincs érzéke a háború iránt. A hajós és kereskedő nép Angliához húz. Finn testvéreit rokonnak tartja és fél Oroszországtól. A nemzeti szocializmus céljai iránt, kevés kivétellel, semmi megértést nem tanúsít.

Tehát: politikai vitákat kerülni kell.

6. A norvég szereti a házias, kedélyes életet. Meg lehet nyerni barátságos magatartással, kicsiny figyelmességekkel és személyiségének elismerésével. Semmiféle tolakodó magatartás az asszonyokkal szemben!
7. A német nyelvet majdnem mindenütt megértik.

Előfeltétel: lassan és világosan beszélni.”

A dánokkal szemben tanúsítandó magatartás „szabályai” majdnem szószerint megegyeznek a fentiekkel, mindössze a dánok egyéni jellemzését fogalmazta meg Falkenhorst tábornok másként:

„A dán tulajdonságai közé tartozik a paraszti ravaszság, az agyafúrtság, amely egészen az őszintétlenségig eljut.”

A dániai utasítás is megtiltja a „beszerzést”, az „organizálást”, viszont nem említi, hogy az asszonyokkal szemben tilos a kihívó magatartás …

Ha a sok utasítás, tanács követése nem hozná meg a kívánt eredményt, azaz „ha a civil lakosság ellenállást tanúsít, és ha tartani kell attól, hogy a lakosság a csapatok vagy a mögöttes összekötővonalak ellen támadásokat intéz, akkor a túsz-szedés eszközéhez kell nyúlni … A túszokat lehetőség szerint a lakosság azon rétegeiből kell szedni, amelyektől ellenséges cselekedetek várhatók … A túszoknak és a lakosságnak tudomására kell hozni, hogy ellenséges cselekmények esetén a túszokat agyonlövik.”

Falkenhorst tábornok utasításában részletesen foglalkozik a német Wehrmacht ellen irányulható erőszakos cselekményekkel: szabotázs, távbeszélő-vonalak elvágása, mögöttes összekötő vonalak szétrombolása stb. Ezeknek egyetlen büntetésük van: halál.

„A partizánokat a harcban vagy menekülésük közben agyon kell lőni. Az elfogott partizánok nem számítanak – hadifoglyoknak, hanem mint gonosztevőket kell őket kezelni és tábori hadbíróság által el kell ítéltetni. Ha a vádlottat partizántevékenység kifejtésében bűnösnek találják, halálra kell ítélni … Ha a tábori hadbíróság a vádlottat felmenti, akkor az ítélet után mint polgári internáltat kell kezelni …”

1940. március 16-ánHitler összehívja a Wehrmacht főparancsnokait, a tanácskozáson megszületik a döntés: a „Weserübung”-akció kezdete — április 9.

A dátum meghatározásában döntő súllyal esett latba Raeder admirális álláspontja: Előbb vagy utóbb Németországnak szembe kell nézni azzal a szükségszerűséggel, hogy végrehajtja a »Weser« hadműveletet. Éppen ezért olyan hamar végre kell hajtani, amilyen hamar csak lehet, legkésőbb április 15-ig; ettől az időponttól kezdve ugyanis az éjszakák túl rövidek; újhold április 7-én lesz. A haditengerészet hadműveleti lehetőségei nagyon csökkennek, ha a »Weser« hadműveletet tovább halasztjuk.”

Március 20-án Falkenhorst tábornok jelenti az OKW főparancsnokságának: az előkészületek befejeződtek.

Március 30-án Dönitz admirális kiadja utasítását a haditengerészet egységeinek Dánia és Norvégia megszállására.

A jelszó: „Hartmut”.

A hadművelet célja: csapatok azonnali partraszállítása Norvégiában. Ezzel egyidejűleg Dániát a Keleti-tenger felől és a szárazföldről meg fogják szállni.

Április 5-ről 6-ra virradó éjszaka a német haditengerészet első egységei kifutnak a tengerre, hogy április 9-én elérhessék a német partoktól 1800 km távolságra fekvő Narvikot, a vállalkozás legmesszebb fekvő pontját.

Április 9-én hajnalban a Wehrmacht csapatai átlépik a dán határt és órák alatt hatalmukba kerítik a kis országot. Keresztély dán király parancsot ad a hadseregnek: nem kell ellenállni.

Ugyanezekben az órákban, egyazon időpontban megjelennek a német haditengerészet egységei a legfontosabb norvég kikötők előtt és szinte minden ellenállás nélkül birtokukba kerítik Narvikot, Trondheimet és Bergent. Stavangert ejtőernyősök, majd nyomukban más, légi úton szállított egységek foglalják el.

Ellenállásra a németek csak Oslónál és Kristiansandnál találnak, ahol a norvég parti ütegek igen súlyos veszteségeket okoznak az inváziós német flottának — a többi között elsüllyesztik a Blücher és a Karlsruhe cirkálót.

Sajnos másutt, a közel másfél ezer kilométer hosszú norvég tengerparton nem ez a helyzet, a német hadihajók sértetlenül, veszteség nélkül érik el a kitűzött célokat. Elérik pedig csellel és árulással.

A csel végtelenül „egyszerű” volt: abból kiindulva, hogy a norvég partvédelem egy esetleges angol partraszállás esetén nem tüzelne az angol hadihajókra, a német haditengerészet főparancsnoksága elrendelte, hogy az inváziós flotta angol hadilobogót használjon …

1940. március 24-én kelt az a parancs, amely a Bergenbe induló II. A. és az Oslóba induló III. B. flottarajnak meghagyja: a hajókat angol hajóknak kell álcázni és a norvég hajók morse-hívására angol nyelven kell válaszolni. Kérdésre a következő tartalmú választ kell adni: „Irány Bergen kikötője, rövid ott-tartózkodásra, semmiféle ellenséges szándék.”

Továbbá: „felszólításra angol hadihajó nevekkel kell válaszolni”.

Köln = H.M.S. Cairo

Königsberg — H.M.S. Calcutta

Bremse = H.M.S. Faulkner

Carl Peters = H.M.S. Halcyon

Leopard = british destroyer (brit romboló)

Wolf = british destroyer

S—Boote — british motor torpedoboots (brit motoros torpedóhajók).

„Gondoskodni kell arról, hogy az angol hadilobogókat meg lehessen világítani …”

Az utasítás egyebek között a Köln cirkálónak (= H.M.S. Cairo) megadja a különböző esetekben használandó angol szöveget:

„A megállásra való felszólításnál:

1. Please, repeat last signal! (Kérem megismételni az utolsó jelzést!)
2. Impossible to understand your signal! (Lehetetlen megérteni jelzésüket!)

Figyelmeztető lövés esetén:

Stop firing! British ship! Good Friend! (Szüntessék meg a tüzelést! Angol hajó! Jó barát!)

Ha az út iránya és célja felől érdeklődnek:

Going Bergen. Chasing german steamer! (Bergen felé tartunk. Német gőzösöket üldözünk!)

Így történhetett meg, hogy a német hadihajók a 150 kilométer hosszú, rendkívül keskeny, kiválóan megerősített és katonai szakértők által bevehetetlennek tartott trondheimi fjordon bántatlanul hajóznak át és a német partraszálló egységek magát Trondheim kikötőjét, valamint a várost szinte egyetlen puskalövés nélkül foglalják el.

A német haditengerészet kalózcselének sikerét elősegíti az is, hogy a norvég hadvezetőség a lehető legcsekélyebb elővigyázatossági intézkedéseket sem tette meg a várható német támadás elhárítására.

A Pesti Hírlap 1940. április 23-iki száma hosszú tudósítást közölt Trondheim elfoglalásáról. A vállalkozást irányító német hadihajó parancsnoka a többi között a következőket mondotta a norvég fegyveres erők készületlenségéről: „Mikor megkaptuk a parancsot, hogy német katonaságot szállítsunk Norvégia területére, valamennyien jól tudtuk, hogy ilyen nehéz és ennyire körülményes feladatot a német hadiflottának talán még sohasem kellett elvégeznie. Nekem a trondheimi fjordba kellett vezetnem hajómat. Tudtam, hogy milyen veszedelem vár reánk. Igen magas hegyek között a szűk fjordban jobbról és balról modern erődök ágyúcsövei fogadják a víz hátán úszó hajót. Páncélos, nem páncélos — mindegy: mert végeredményben ez is, az is csak egy — hajó. Nem tudtuk, hogy a norvég hadihajók kazánjaiban nem égett a tűz; nem tudtuk, hogy a fjordok védelmére robbantóakna alig került a tengerbe; nem tudtuk, hogy a fjordok két partján elhelyezett erődítményekben gazdátlanul pihennek a legmodernebb ágyúk … Minekünk arra kellett gondolni, hogy bent a fjordban összpontosított tüzelés alá vesznek bennünket. Hadihajónkon a szokottnál is több katonaság, nemcsak tengerészek, hanem munícióval felszerelt gyalogság és tüzérség is. Baj, robbanás, telitalálat esetén tehát még több gond, pusztulás, szenvedés.”

A parancs azonban parancs, és a katona — a hadihajó parancsnoka is — hűen teljesíti kötelességét.

„Az előírt pillanatban hadihajónk befordult a trondheimi fjordba. Egyetlen percet sem késtünk. Egy norvég őrhajó a fjordok előtt nem vette észre hajómat. Az erődítmények ágyúi nem szólaltak meg, a lámpák nem gyulladtak ki. Itt-ott egy-két villanyzseblámpa fénye tűnt fel, azután két gépkocsi robogott ki az első hegyi-vár kapuján. Úgy tűnt fel, hogy a kis várakban elhelyezett katonaság nyugodt éjszakai álmát alussza. Az első erődítménynél látottak megismétlődtek a második erődítménynél. Már hatvan kilométert haladtunk teljes gőzzel előre anélkül, hogy egyetlen lövést kellett volna tennünk, vagy körülöttünk egyetlen lövés dördült volna el.

Nem szólaltak meg az apnsei erődítmény ágyúi sem, pedig ott erős fordulót kellett vennie a hajónak, Trondheim felé. Azután elhaladtunk a kristiansandi és a munkholmeni erődítmények előtt is. Védőcsapatoknak nyoma sem volt.

Maga Trondheim is aludt! Pompás fehér hótakaró borította a házakat. Nem tűnt fel senkinek, hogy idegen hadihajó vetett horgonyt a trondheimi öbölben, hogy egymás után eresztettük vízre motoros és evezős csónakjainkat, előbb száz, majd újabb száz, harmadik száz, negyedik száz, ötödik száz német gyalogos szállt partra automatikus fegyverekkel, géppuskákkal, gyalogsági ágyúkkal, munícióval felszerelve.

Trondheim szépen aludt tovább, nyugodtan, zavartalanul — reggelig. Reggel, mikor kitörölték az álmot a szemükből, meglepetten néztek reánk, el sem akarták hinni, hogy — németek vagyunk. Sőt, először reánk sem vetették tekintetüket, elmentek mellettünk és csak pár lépés után néztek vissza a trondheimiek. Igaz, akkor már megváltozott a tekintetük is, de akkor már — késő volt: Trondheim postáját, erődítéseit, középületeit, rádióállomását, vasútját, kikötőjét, utcáit megszállták csapataink. Sőt, a trondheimi repülőtéren egymás után pihentek meg a hosszú légi útról érkező nagy, német repülőgépek is. Így folyt le Trondheim megszállása.”

— Ha Trondheim nincs, nincs Norvégia — mondják Norvégiában. Trondheimben vetette meg 936-ban, 1004 évvel ezelőtt Olaf Trygvasön a mai Norvégia alapjait.

Trondheim pedig néhány óra leforgása alatt, harc nélkül kerül a náci hódítók kezére 1940. április 9-én hajnalban.

Másutt nem a német kalózcsel, nem a norvég fegyveres erők készületlensége, hanem néhány nácibarát politikus, a hadsereg és a flotta egyes áruló vezetői, Vidkun Abraham Quisling és társai teszik könnyűvé, mozdítják elő a megszállók sikerét:

Quisling 1931-től 1933-ig a norvég kormányban a hadügyminiszteri tárcát töltötte be, ez idő alatt számos magasrangú katonatiszttel épített ki baráti és politikai kapcsolatokat. Miniszterségéről történt lemondása után radikális nacionalista programmal „Nemzeti Egyesülés” elnevezés alatt új pártot alakít. Ez a párt — amint Alfred Rosenberg írja egy feljegyzésben — antiszemita alapon áll és a legszorosabban együtt óhajt működni Németországgal. Quisling pártjának taglétszáma 1939-ben 15 000 — a legutóbbi, az 1936-os norvég parlamenti választásokon meg sem kísérelte a fellépést …

Quisling német fasiszta mintára szervezett pártja bel- és külpolitikai célkitűzéseit németbarát, semmilyen szempontból nem korlátozott külpolitika útján óhajtja megvalósítani.

Egyik legbizalmasabb híve, Konrad Sunlo őrnagy, Narvik parancsnoka 1939 őszén keltezett, Quislinghez írott levelében a norvég nemzetről a következőképpen foglalta össze véleményét: A jelenlegi körülmények között, ha a dolgok így mennek tovább, Norvégia elsorvad. Reméli, a nemzetből marad annyi, hogy a megmaradt részből lehet egy népet teremteni, amely Norvégiát ismét jól és igazán fel tudja építeni. „A ma élő nemzedéket joggal lehetne kikergetni a sivatagba, és azt kell mondani, hogy nem is érdemelne mást …”

(Hamisítatlan fasiszta ideológia. Sunlo őrnagy levelét egyébként Rosenberg idézi említett feljegyzéseiben, melynek az volt a célja, hogy Hitlert meggyőzze Quisling és pártja abszolút megbízhatóságáról.)

Quisling hívei közé tartozott Fritzner kapitány, az egyik hadiiskola parancsnoka, továbbá Hkoslav, a legnagyobb kiképzőtábor parancsnoka is.

Quisling 1939 december elején a következő tervet terjeszti Alfred Rosenberg, az NSDAP, a náci párt külpolitikai vezetője elé: bizonyos számú kiválasztott norvéget Németországban ki kellene képezni, hogy alkalmasak legyenek — Oslo központjainak meglepetésszerű megszállására. Miután államcsínnyel a jelenlegi norvég kormányt eltávolították, a hatalmat átvették, az új norvég kormány „rendcsinálás céljából” behívja a német csapatokat. Ennek érdekében a német flotta már előzőleg felvonul a norvég partok előtt és az adott jelre Oslo környékén német csapatokat tesz partra. Quisling reméli, hogy ilyen akció esetén a norvég hadsereg jelentős része átáll az ő oldalára. Quisling mint szakember kész a katonai kérdéseket — a vállalkozásban résztvevő német csapatok létszámát stb. — a Wehrmacht felelős tényezőivel megbeszélni.

(Ez volt a belső árulók, az „ötödik hadoszlop” első „klasszikus” jelentkezési formája a második világháborúban.)

Raeder nagyadmirális, a flotta főparancsnoka 1939. december 12-én délelőtt előbb Rosenberggel tárgyal, majd jelentést tesz Hitlernek Quisling és társai látogatásáról, hangsúlyozván Norvégia és Dánia birtoklásának fontosságát.

Hitler két nap múlva, december 14-én délután fogadja Quislinget és még ugyanezen a napon kiadja az OKW-nak a Führer-Befehlt, a vezéri parancsot: a norvégiai vállalkozásra meg kell tenni az előkészületeket …

A haditengerészet főparancsnokságának 1. sz. hadműveleti utasítása a „Weserübung Nord” (Norvégia megszállása) végrehajtására leszögezi: az akció meglepetésszerűségének fokozása céljából a német hadihajók angol lobogót használjanak; ezen rendelkezés alól kivétel a narviki csoport. Az ottani katonai parancsnok, Sunlo őrnagy, németbarát beállítottságú, úgyhogy az ő részéről semmiféle nehézséggel nem kell számolni, ha a befutásnál német zászlót tűznek ki …”

Az OKW azonban nem tájékoztatta Quislinget az akció megkezdésének időpontjáról, és Quisling komolyan meglepődött, amikor a német hadihajók megjelentek Oslo előtt. A németek ugyanis a békés megszállás látszatát szerették volna elérni, ezért Bräuer oslói német követ megpróbált tárgyalni a norvég királlyal, hogy a dániaihoz hasonló megegyezést érjenek el, továbbá hogy Quislinget nevezze ki miniszterelnöknek. Miután Haakon norvég király és a parlament erre nem volt hajlandó, Hitler felhagyott a kísérletezgetéssel és április 27-én (!) deklarálta a hadiállapot beálltát Norvégiával.

Csak ezután léphettek színre Quisling és társai …

Így érthető, ha az országra rátörő német csapatok az első napokban csak kevés helyen ütköznek komoly ellenállásba. A norvég hazafiak azonban mindenütt felveszik a harcot az agresszorokkal. Csak egy ragyogó mozzanatot említünk, a Hebra erőd védelmét. Hebra erődje Trondheim és a svéd határ között fekszik. Mikor a németek megszállják Trondheimet, az erőd teljesen elhagyatottan, védtelenül áll. Egy norvég kapitány titokban összetoboroz száz hazafit, beveszi magát az erőd tíz méter vastag falai közé és hetekig tartja azt a német csapatok állandó és elkeseredett rohamaival szemben.

A norvégiai német sikereket nem kis mértékben segíti elő az erélytelen angol—francia hadvezetés is. Erélyes kormánynyilatkozatok, komor fenyegetések hangzanak el, melyeket nem követnek tettek.

Az angol admiralitás április 11-én tájékoztatja az angol alsóházat a skandináviai eseményekről. Éles szavakkal bélyegzi meg a náci Németországnak a kicsiny és védtelen Dánia, valamint a háborúra felkészületlen Norvégia ellen intézett hitszegő támadását, de ugyanakkor súlyos — és tegyük hozzá: jogos — szemrehányásokkal illeti a norvég kormányt azért, mert oly szigorúan meg akarta őrizni semlegességét Angliával és Franciaországgal szemben és nem fogadta el a segítségüket. „Ugyanez vonatkozik minden más államra, amely holnap vagy egy hét, esetleg egy hónap múlva hasonló támadás áldozatává válik.”

Churchill bejelenti:

„Hitler Norvégia partjának több pontját megszállta és elfoglalta Dániát, de mi elfoglaljuk Norvégiának azt a részét, amelyre szükségünk van, és még jobban megerősítjük a zárlatot.

A Skagerrakban és a Kattegatban tartózkodó német hajókat el fogjuk süllyeszteni. Nem engedjük meg, hogy az ellenség büntetlenül küldjön utánpótlásokat ezeken a vizeken. A németek észak-európai vállalkozása éppoly súlyos stratégiai hiba, mint volt Napóleon spanyolországi hadjárata” — mondja Churchill. Végső következtetése pedig: „Végeredményben a skandináviai eseményekkel tisztán katonai szempontból nézve, csak nyertünk …”

Egyes magyar lapok is komolyan veszik Churchill blöffjét és végre komoly szövetséges hadműveleteket jósolgatnak … A „Nemzeti Újság” április 10-én négyhasábos szalagcímben közli, hogy „100 000 főnyi angol—francia hadsereg úton Skandinávia fele”. Másnap a lap arról ad hírt, hogy „a Skagerrakban az angol hadihajók szétszórták a német csapatszállító hajókat; két csapatszállító hajót és egy német torpedórombolót elsüllyesztettek.”

A „Magyar Nemzet” katonai szakértője, Tombor Jenő ny. ezredes „A hadihelyzet válsága északon” című cikkében a többi között már a következőket írja: „Az angol hadihajók áttörték a németek aknazárát a Skagerrak nyugati részén, minden kockázatot vállalva, sőt a Kattegatba is benyomultak. Az angol segítség most már nem jelenti azt, hogy akinek segítséget ígér, annak el kell buknia. Most már az egészre megy a játék, és az angol hidegvér halálmegvetéssel párosult.”

A valóságos helyzet, sajnos, egészen más. Komoly hadműveletektől még mindig tartózkodik az angol—francia hadvezetőség. Csak egyetlen helyen, a narviki fjordban veti be az admiralitás a flottát. Április 10-én reggel öt angol torpedóromboló behatol a Westfjordba és felveszi a harcot az ott tartózkodó hat német torpedórombolóval. A harcról az alsóház április 10-i ülésén Chamberlain miniszterelnök a következőképpen számol be: „A német hajókat a parti ütegek és a parton újonnan felállított ágyúk is támogatták. Őfelsége Hunter nevű hajója elsüllyedt, a Hardy pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy partra kellett vezetni, ahol hajótörést szenvedett. A Hotspur szintén súlyos sérüléseket szenvedett, de megsérült a Hostile romboló is. A Havoc sértetlen maradt. Heves harc után a jelentős túlerőben levő és parti ütegektől is támogatott ellenség elől a megsérült Hotspur két másik torpedóromboló fedezete mellett visszavonult. Az ellenség nem kísérelte meg az üldözést. Egy 1600 tonnás német rombolót torpedótalálat ért, és valószínűleg elsüllyedt. További három pedig súlyos találatokat kapott, és mire az angol hajók visszavonultak, kigyulladtak.

Nem kevésbé fontos az a tény, hogy hat kereskedelmi hajót, amely valószínűleg a német expedíciós hadsereg utánpótlását szállította, az angol torpedórombolók vállalkozásuk során elsüllyesztettek. Visszavonulóban az angol rombolók a Ravensfeld német hajóval találkoztak, amely lőszerutánpótlást szállított. Ezt a hajót levegőbe röpítettük.”

Április 13-án megerősített angol torpedóromboló flottaraj — a Warspite csatahajó vezetésével kilenc torpedóromboló — váratlanul rátör a megmaradt német hadihajókra Narvikban és valamennyit elsüllyeszti. Április 15-én a szövetségesek partra szállnak Narviknál, majd 16—18-án Namsosnál és 18—19-én Andalsnesnél. Bizakodó hangulat lesz úrrá a francia és az angol nép körében. De alaptalanul …

Április 22-én teszik közzé Falkenhorst tábornok kiáltványát: „A német kormány békejobbot nyújtott Haakon királynak, de ő gőgösen elutasította. Németország most teljes fegyveres erejét felhasználja, hogy minden ellenállást letörjön, amely a német megszállással szemben bárhol mutatkozik.”

Haakon norvég király ugyanakkor kiáltványban jelenti be: Norvégia szabadságáért és függetlenségéért a végsőkig fog küzdeni!

A norvég szárazföldi hadsereg katonái valóban nagy hősiességgel küzdenek, de a csatarepülőgépek és harckocsik támogatásával támadó német csapatok ellen nem tudják eredményesen felvenni a harcot.

A partra szállt kis létszámú, angol—kanadai—francia csapatok sem Trondheimet, sem Narvikot nem tudják elfoglalni, majd április 25-én megkezdik a visszavonulást. A norvég szárazföldön a németek nagy fölényben vannak, s mialatt az angol flotta tétlenül vesztegel, a Skagerrakon és Kattegaton keresztül zavartalanul folyik a német utánpótlás. Churchill április 11-i erélyes fenyegetése — csak fenyegetés maradt. Egy magyar lap 1940. április 27-én azt írja: „Erzsébet királynő kalózvezéreinek vakmerősége és Nelson lendülete most nem mutatkozik az angol flotta vezetésében …”

1940 május elején az angol—francia expedíciós csapatokat kivonják Andalsnes és Namsos körzetéből, meghiúsul a Trondheim visszafoglalására indított akció.

Hivatalos adatok szerint az angol—francia expedíciós hadsereg létszáma nem haladta meg a 12 000 főt. Ez a számadat Washingtonban — a Reuter jelentése szerint — „meglepetést nem, annál inkább megütközést kelt”. Ezzel szemben a németek 4 gyalogos és 2 hegyivadász hadosztályt, körülbelül 70—80 ezer embert vetettek harcba, továbbá 800 harcirepülőgépet és 250—300 szállító-repülőgépet.

Igaz, a németek súlyos árat fizettek a norvégiai győzelemért: emberveszteségük 1317 halott, 1604 sebesült, 2375 eltűnt katona. A haditengerészet is komoly károkat szenvedett. Elsüllyedt 1 nehéz- és 2 könnyűcirkáló, 10 torpedóromboló, 1 torpedónaszád, 8 tengeralattjáró, 15 kisebb hadihajó és 30 csapatszállító hajó. Súlyosan megrongálódott, hosszabb időre harcképtelenné vált 2 csatahajó, 1 nehézcirkáló, 1 zsebcsatahajó. Ezt a veszteséget a német flotta többé nem tudta kiheverni; 1940 június elején mindössze 1 nehéz cirkáló, 2 könnyű cirkáló, 4 romboló és 19 torpedóhajó volt harcképes állapotban.

Az angol—francia—lengyel flotta veszteségei — 1 repülőanyahajó, 3 cirkáló, 9 torpedóromboló, 6 tengeralattjáró — valamivel kisebbek voltak. Anglia értékes kárpótlást kapott az igen számottevő norvég kereskedelmi flotta megnyerésével.

Május 7-én még folynak a harcok Norvégiában, de a küzdelem lényegében már eldőlt: az egész norvég szárazföldön — Narvik kivételével — a német hadsereg az úr, az összes kikötők, a vasútvonalak, a fő közlekedési vonalak mind német kézben vannak.

Május 7-én Chamberlain alsóházi beszédében próbál magyarázatot adni a dél- és közép-norvégiai visszavonulás okairól. Az angol miniszterelnök szerint a súlyos kudarcot a következő tényezőkre lehet visszavezetni:

1. a trondheimi repülőtér kicsinek bizonyult az angol légierő számára,
2. nem sikerült idejében felrobbantani az Oslótól északra vezető két völgyben levő utakat és hidakat,
3. a német utánpótlás gyors megérkezése …

A vita során Churchill kijelenti, hogy az utóbbi öt esztendőben elkövetett hibák legsúlyosabbika az, hogy nem biztosították a légi paritást Németországgal. Bár minőségileg jobbak az angol gépek, de az emberben és anyagban mutatkozó számbeli gyengeség miatt Angliának még nagy nehézségeket és veszélyeket kell elviselnie.

Stanley hadügyminiszter a képviselők kérdéseire válaszolva a következőket mondja: „Őszintén megvallom: nem számítottunk arra, hogy a németek Norvégia nyugati kikötőit is megszállhatják, mert bíztunk Trondheim, Bergen és Narvik parti ágyúiban és abban, hogy a norvégek teljes védelmi készültséggel, aknamezőkkel várják majd a németek támadását … A norvég nép egy része nemzeti szocialista befolyás alatt nem fejtett ki ellenállást. Politikailag vereséget szenvedtünk és tekintélyünkön csorba esett.”

Lloyd George, aki az első világháború idején Anglia miniszterelnöke volt, élesen bírálja a Chamberlain kormányt amiatt, hogy nem a legjobb csapatait küldte Norvégiába, mint a németek, s hogy a hadsereg és a hajóhad együttműködése sem volt megfelelő, ezért „Hitlernek sikerült jobban megrontani a szövetségesek helyzetét, mint elődeinek 1914-ben”.

Lloyd George szerint a kormány veszteségszámlájára írandó:

— Csehszlovákia elvesztése,

— a francia—szovjet szövetség elvesztése,

— hogy Romániát a németek gyakorlatilag kezükben tartják.

— hogy Norvégia német kézre került, a német repülök és tengeralattjárók 200 mérfölddel közelebb kerültek az angol partokhoz.

Strauss, munkáspárti képviselő, a következő kérdést intézi Butler külügyi államtitkárhoz:

„Tisztában van-e a kormány azzal, hogy őrültség a mai helyzetben, ha nem tartanak nagykövetet Moszkvában?”

Butler: „Természetesen …”

Amery volt miniszter, a konzervatív párt tagja, ezt mondja: „… A háborúban tervező fejre és elhatározott cselekvésre van szükség. Bármely pillanatban bekövetkezhetik a következő csapás. E csapás lehetséges Hollandiában vagy a Földközi-tengeren. A három hadügyi miniszter bármelyike vajon hány órát töltött az utóbbi három hétben az ezzel kapcsolatos előkészületekkel?”

Ezután javaslatot terjeszt elő olyasfajta háborús kabinet létrehozására, amilyen Lloyd George-é volt az első világháború alatt, majd beszédét Cromwellnek a „hosszú parlament”-hez intézett szavaival fejezi be: „Már túlságosan régen ültök itt, távozzatok, annyit mondok, elegünk van belőletek. Isten nevében menjetek!”

A Chamberlain-féle erélytelen politikai és katonai vezetés valóban megérett a bukásra. Három nappal később, május 10-én hajnalban a Wehrmacht válogatott légi, páncélos és gyalogsági egységei megkezdik a Fall „Gelb” végrehajtását: Luxemburg, Belgium, Hollandia és Franciaország lerohanását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

2

Edmond Taylor amerikai haditudósító a következő képet festi a „furcsa háború” szokatlan és sokak számára akkor még érthetetlen eseménytelenségéről:

„A frontvonal a határtól 5—6 kilométernyire, német területen húzódott végig. A francia tiszti étkezde ablakából jó kilátás nyílott végig a Saar-folyó völgyére. A tiszti étkezde épülete domboldalon feküdt, és innen jól lehetett látni a völgy zöld pázsittal benőtt lankáit, a dombok tetején az erdőket, közbül néhány német falut. Hitlerdorf már a franciáké volt; a Saar-folyó mellett elterülő Bubingen még német kézen volt. Valahol közben húzódott a front vonala, anélkül, hogy ezt bármi jelezte volna.

Sehol nem voltak gránáttölcsérek, nem lehetett látni facsonkokat, rombadőlt házakat vagy betört ablakokat. Spanyolország szörnyű csataterei után ez a látvány egészen csodálatosnak tűnt fel, és az embert határozottan megvigasztalta. Itt nem volt semmi félelmetes; szinte elképzelhetetlen volt, hogy emberek halnak meg háború ütötte sebektől a zöld mezőkön. Különben tudtam is, hogy alig-alig akadt a katonák között, akit akár az egyik, akár a másik oldalon halálos sebesülés ért volna.

Sarreguemines-ben, miközben vártuk, hogy átvizsgálják okmányainkat, a helyi középiskola előcsarnokában — ez az épület szolgált a francia hadosztály főhadiszállásául —, a háborúval egészen kellemes körülmények között találkoztunk. Egyszerre csak szirénák szólaltak meg, és a fejünk fölött ellenséges repülőgépek dübörgő zaja hallatszott. Meglepetéssel láttuk, hogy a jelenlevő katonák közül nemcsak hogy óvóhelyre nem sietett senki, hanem ázzál sem törődött, hogy a repülőgépek pilótái jól láthatják őket, és esetleg alkalmas célpontot nyújthatnak. Két német repülőgép szállt el felettünk közepes magasságban, majd közelükben hamarosan a francia légvédelmi ütegek lövedékeinek apró, fehér pamacsai tűntek fel a felhőtlen, kék égen.

Az apró termetű francia katonák kíváncsiskodva bámultak fel az égre. A tisztek rájuk szóltak, hogy menjenek valami védett helyre. Ekkor fák árnyékába húzódtak és onnan tovább folytatták kíváncsiskodó szemlélődésüket.

Amerikai haditudósítók Luxemburgból, amely ekkor még semleges terület volt, jól tudták tanulmányozni a németek és franciák között folyó és többnyire tüzérségi párharcban kimerülő háború folyását. A tudósítóknak határozottan az volt a véleményük, hogy a tüzérek mind a két oldalon nemcsak hogy gondosan kíméltek minden olyan épületet, amely a polgári lakosság céljait szolgálta, hanem arra is vigyáztak, hogy egymásban komoly kárt ne tegyenek. Feltűnő volt az a kísérteties pontosság, ahogyan a lehulló tüzérségi lövedékek kikerülték azokat az épületeket, amelyekben minden valószínűség szerint ellenséges gyalogság volt elszállásolva. A tudósítók véleménye szerint ez a pontosság nem lehetett véletlen.”

1939. október 17-én Hitler megbeszélést folytat Keitel tábornokkal Lengyelország jövőjéről. Keitel 16 pontba foglalja össze a Führer utasításait, melyek egy s más tekintetben eltérnek az 1939. augusztus 31-én nyilvánosságra hozott, tárgyalási alapnak szánt 16 ponttól …

Íme Keitel jegyzetei a 16 pontról:

1. A Wehrmacht örüljön, hogy megszabadul a közigazgatástól.
2. Elvileg sem lehet két közigazgatás.
3. Lengyelország sem nem része, sem nem közigazgatási kerülete a Birodalomnak.
4. A közigazgatásnak nem lehet feladata, hogy Lengyelországot német rend szerint vezetett mintaprovinciává tegye, nem feladata, hogy Lengyelországot gazdasági és pénzügyi téren talpraállítsa.
5. Szem előtt kell tartani, hogyez a terület fontos mint előretolt katonai bástya. A közlekedés és a hírszolgálat katonai felügyeletet igényel.
6. Lengyelország német felvonulási terület, tehát a vasútvonalakat és az utakat rendbe kell hozni és jó állapotban kell tartani.
7. Lengyelország legyen önálló!!
8. a) Krakkóban német tisztek látogatást tettek a püspöknél,
9. b) Radzivill herceg, nagybirtokosnál.
10. Ezeket a problémákat nem lehet társadalmi úton megoldani,
11. Nem akarunk lengyel „mintaállamot” létesíteni, hanem:
12. abból kell kiindulni, hogy ez katonai felvonulási terület.
13. meg kell akadályozni, hogy a lengyel intelligencia mint vezető réteg szerepeljen.
14. A terület vezetősége teremtse meg a lehetőséget arra, hogy a Birodalom területét megtisztítsák a zsidóktól és a lengyelektől.

Alacsonyabb életnívó legyen ott. Nekünk onnan csak munkaerő kell.

11. A kemény népi harc nem tűr semmiféle törvényes kötöttséget. A kormányzó a lengyel nemzet számára csekély életlehetőséget adjon, és a katonai biztonság alapelveit tartsa szem előtt.
12. A lengyelországi közigazgatásban lengyeleket is fel lehet használni, de semmiféle nemzeti sejtképződést nem szabad tűrni.
13. Az ottani közigazgatás önállóan adja ki utasításait; nem függ Berlintől!

Mi nem akarjuk ott azt csinálni, amit itt csinálunk.

Nem tartoznak sem a berlini minisztériumok, sem bármiféle német közigazgatási hatóság felügyelete alá!

Semmiféle függőség Berlintől és a szárazföldi hadsereg főparancsnokságától!

A módszerek nem lesznek összeegyeztethetők a mi elveinkkel!

14. A szárazföldi hadsereg főparancsnoksága felmentést kér (t. i. a közigazgatási feladatok ellátása alól).
15. Meg kell akadályozniazt, hogy Lengyelország konszolidálódjék!

Lehetővé kell tenni, hogy a „lengyel gazdaság” virágozzék. Bölcsességgel és keménységgel el kell kerülni, hogy ez a terület számunkra még egyszer hadszíntér legyen.

16. Együttműködés a többi birodalmi tartománnyal az áttelepítés érdekében.”

Röviden: Lengyelország a Német Birodalom előretolt bástyája (Kelet felé!), ezért ügyelni kell az utak és vasutak állapotára. A lengyeleknek megfelel az alacsony életnívó is, hiszen ők csak mint „munkaerő” jönnek számításba. Nem mintaprovincia, hanem gyarmat … Ezt a sorsot szánta Hitler Lengyelországnak.

A nyugati hadszíntéren ezalatt semmit sem változik a hadműveletek jellege. 1939. október 24-én a hadművelethez fűzött hivatalos francia kommentár a következőket állapítja meg: „A háború hatodik hete hasonlíthatatlanul nyugodtabban fejeződött be, mint ahogyan kezdődött. A harctéren semmiféle, még másodrendű jelentőségű hadművelet sem történt …”

A német véderő főparancsnoksága jelenti 1939. október 29-én: „A nyugati fronton nem történt semmi említésre méltó esemény.”

Az október 30-i német jelentés: „A nyugati harctéren a helyzet változatlan.”

A francia hadsereg főparancsnoksága jelenti 1939. december 12-én reggel: „A harctér különböző pontjain járőrtevékenység folyt. A tegnapi nap katonai szempontból a háború legeseménytelenebb napja volt. Az idő igen rossz, havazik, és nagy a köd. Az idő éreztette hatását a hadműveletekre, elsősorban a légitevékenységre is. A tüzérségi tűz is úgyszólván teljesen szünetelt.”

1939. december 29-én jelenti Berlinből a Német Távirati Iroda: „A véderő főparancsnoksága a következőket közli: Az ellenséges tüzérség csekély zavaró-tüzétől eltekintve az egész arcvonalon nyugodtan telt el a nap.”

A nyugati fronton tehát mindössze minimális járőrtevékenység és légi felderítés jelzi, hogy háború van. De a színfalak mögött, a semleges országokban nagy titokban komoly tárgyalások folynak az angol—francia és a német vezérkar megbízottai között.

Titokban folynak ezek a tárgyalások, mert a nyugati közvélemény élesen tiltakoznék minden ilyen egyezkedési – kísérlet ellen. Már 1939. október 2-án Listowel Judit, a Nemzeti Újság londoni tudósítója a következőket jelentette lapjának: „Az angol közvélemény erőteljesen kiáll a náci Németország ellen folytatandó háborúért, és csak azért kritizálják a kormányt, hogy ez a háború nem kezdődött elég gyorsan. Széles körökben sajnálják, sőt röstellik, hogy a lengyeleknek nem nyújtottak gyors segítséget, s hogy ezáltal a német légifölény oly nagy mértékben megnehezítette a lengyel ellenállást. Nincs az a kormány, amelyet az angolok el nem kergetnének, ha egyezkedni vagy éppen meghátrálni készülne.” Ezért kell tehát titokban tárgyalni.

1939. november 29-én Barcza György londoni magyar követ „szigorúan titkos” jelzésű levélben tájékoztatja Csáky István külügyminisztert ezekről a tárgyalásokról. Barcza követ levele:

„Kedves Barátom! Már hetekkel ezelőtt itteni diplomata-körökben suttogták, hogy az angol hivatalos körök közvetlen érintkezést kerestek és találtak volna a német hadsereggel. Azóta ezt a dolgot állandóan figyelemmel kísértem, de csak most sikerült egy abszolút megbízható forrásból (a Foreign Office-nak az információs minisztériumba delegált követségi tanácsosától eredőleg) a következőket megtudnom:

Az angol hadsereg főparancsnoka, Ironside, ki erőskezű feltétlen korrekt, hazafiasan érző katona, már évek óta bizalmatlansággal nézi azt, a nézete szerint lassú és erélytelen magatartást, amelyet az angol kormány minden kérdésben tanúsít. Ironside véleménye szerint már évekkel ezelőtt, akkor, midőn Hitler még uralma kezdetén volt, és a német hadsereg a kiépítés első stádiumában, kellett volna a németek ellen háborút indítani. Most Ironside rendkívül el van keseredve Chamberlain és az angol kormány ellen, mert azokkal, a nézete szerint elavult és már harcra alkalmatlan belpolitikai módszerekkel és gépezettel, mellyel itt a dolgok intéztetnek, nem lehet egy olyan ellenféllel küzdeni, hol egy ember dinamizmusa szabja meg a tempót, és hol a rezsimnek sem politikai, sem erkölcsi gátlásai nincsenek.

Röviden: Ironside szerint Angliának diktátorra van szüksége, ki gyorsan határoz, és ki akaratát azonnal keresztül is viszi. Emellett Ironside és hívei azt tartják, hogy az egész világra nézve a legnagyobb veszély a bolsevizmus, és hogy ennek leküzdése minden civilizált állam és nemzet legelső és legsürgősebb feladata. Ez a titkos mozgalom, melyet ,Fehér Rózsa’-mozgalomnak neveznek, a német hadsereggel kereste és fel is vette az érintkezést. Céljuk az volt, hogy a két hadsereg vegye kezébe a béke ügyét, és akaratát azután oktrojálja rá a kormányra. Mint hallom, több közvetlen érintkezés is volt az angol hadsereg és a német hadsereg titkos kiküldöttei között semleges helyeken.

Ekkor következett be az az eset, hogy Venlo határmenti holland községben a német Gestapo két angol titkos ügynököt holland területre behatolva elrabolt és Németországba hurcolt. Ennek az esetnek a története a következő: Az angol hadsereg két titkos megbízottja, Best és Stevens kapitányok a holland—német határra mentek, hogy ott a német hadsereg ugyancsak titkos kiküldötteivel újból tárgyaljanak. Ez lett volna a tízedik tárgyalás az angol és a német hadsereg képviselői között. A német Gestapo azonban valahogyan megtudta, hogy ezek Venlóban találkozni fognak, a két angolt erőszakkal, holland területen elfogta, és őket német területre hurcolta át. Hogy mi történt a német részről kiküldött tisztekkel, az elképzelhető. Az angol kormány kommünikéje, melyet erre kiadott, és mely szerint az angol megbízottak »igen komoly német helyről jövő békejavaslatok átvételére« mentek Venlóba, ismeretes, és elég ügyetlen is volt, míg a németek megkísérelték az angol Secret Service eme két emberének működését a müncheni merénylettel összeköttetésbe hozni.”

(1939. november 8-án Münchenben, az 1923-as náci puccs emlékére rendezett ünnepségen, melyen részt vettek a náci párt régi tagjai, és amelyen Hitler beszédet mondott, rejtélyes bombamerénylet történt: heten meghaltak, tizenhármán súlyosan megsebesültek.

A bomba röviddel azután robbant, hogy Hitler elhagyta a termet. A német propaganda az angol titkosszolgálat és a német „Fekete Front” nyakába akarta varrni a merényletet. Később elfogtak egy Elser nevű embert, állítólag ő követte volna el a merényletet, de eljárást soha nem indítottak ellene.

Felmerült olyan gyanú is, hogy a merényletet a német titkosrendőrség rendezte abból a célból, hogy angol ellenes hangulatot keltsen. — W. Görlitz: Der zweite Weltkrieg 1939—1945. Stuttgart 1951. 1. Bd. 84. old.)

„A dolog mögött azonban — folytatódik a jelentés —, mint most megtudtam, nem az angol titkosszolgálat normális kémkedési kísérlete, hanem az angol és a német hadsereg megbízottainak titkos és már egy idő óta folyó, fontos tárgyalásai állottak. Azt nem tudom még, hogy a két hadsereg között most ezzel megszakadt-e a fonal vagy sem, de azt hiszem, hogy nem, és hogy az angol hadsereg majd valamilyen más úton és helyen fogja ismét felvenni a kontaktust a német hadsereggel.

Chamberlain úr személyesen állítólag tudott és tud is erről, a két hadsereg közötti titkos kontaktusról, az angol kabinet és a Foreign Office azonban nem. Informátorom ama tényt, hogy eddig a két ellenséges haderő között sehol komolyabb harc még nem volt, arra a körülményre vezeti vissza, hogy a két hadsereg vezetői eddig azért nem támadtak, és talán egyelőre nem is fognak támadni, mert részint azt remélik, hogy valamiképpen sikerül nekik megegyezni, részint pedig a bolsevizmus elleni harcra tartják fenn erőiket. Tényleg feltűnő az, hogy itt úgy hivatalos körökben, mint másutt is, mindig csak azt hallja az ember, hogy a német haderő vezetői képezik a mai német rezsimben az egyetlen megbízható, erkölcsi alapon álló, fegyelmezett és hazafias elemet, és a Németország, de Európa bolsevizálódása elleni gátat is.

Fenti értesülésemet közöltem Utassy alezredes katonai attaséval, aki ezen levelem második bekezdésében foglalt értesüléseimet (Fehér Rózsa-mozgalom) a maga információi alapján is megerősítette.

Fogadd, kérlek, őszinte tiszteletem kifejezését, mellyel vagyok készséges híved Barcza.”

Miközben az állítólag Hitler ellenes német tábornokok és a nyugati szövetségesek kiküldöttei között folynak ezek a titkos tárgyalások, a nácik már az új harcokra készülnek.

1940. január 1-én, az első háborús újév napján Berlinben Göbbels rádióbeszédet mond, amelyben ismerteti a háború kitörésének történetét, utal arra, hogy az elmúlt év a „nemzeti szocialista” uralom legerősebb esztendeje volt, s hogy az új esztendő is kemény lesz.

A háborús viszonyokra való tekintettel Berlinben elmarad a diplomáciai testület szokásos újévi fogadása, ezért az apostoli nuncius, a diplomáciai testület doyenje a kancellárián tett látogatása során adja át a Führernek a pápa és a diplomáciai testület üdvözleteit — jelenti a magyar katolikus klérus lapja, a Nemzeti Újság.

1940. február 27-énaz Új Magyarság című lap londoni tudósítója arról ír, hogy angol katonai szakértők „általános északi háború lehetőségét mérlegelik”. Ennek alátámasztására a következő érveket vonultatják fel:
1941. Mind a szövetségesek, mind pedig Németország most már életbevágó érdekeik felett kezdenek őrködni Északon.
1942. A norvég partvidék birtoka eldöntheti a háborút.
1943. Egy tavaszi támadó hadjárat Északon „feleslegessé tenné az összeütközést a nyugati harctéren”.

Jól tudták mindezt a vezéri főhadiszálláson is, és a náci hadigépezet ekkor már rég megtette a kellő előkészületeket.

A nyugati fronton a defenzív háborúra berendezkedett szövetséges haderők tétlenül ülnek a Maginot-vonal több emelet mélységben páratlanul jól kiépített erődítményeiben, s a legcsekélyebb mértékben sem zavarják ezeket a náci előkészületeket.

1940 március végén ismét kirobbanásig feszült a légkör a háborús Európában. Az embermilliók aggódva figyelik, várják, merre fog lecsapni a kiterjesztett szárnnyal lebegő német sas.

Az Északi- és a Keleti-tenger német kikötőiben gyülekeznek a szállítóhajók százai, fedélzetükön állig felfegyverzett katonasággal, hogy az adott jelre — a hadiflotta legjobb egységeinek kíséretében — meginduljanak — Észak felé!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!