(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Belgium és Hollandia megtámadása — Működésben az „ötödik had- oszlop” — A szemben álló felek erőviszonya a nyugati hadszíntéren — Az Eben Emael-erőd elfoglalása — A holland hadsereg fegyverletétele — A nyugati „villámhadjárat” második hetének eredményei — A belga hadsereg tragédiája — A „Dynamo” hadművelet — Churchill jún. 4-i beszéde — Stafford Cripps kinevezése moszkvai nagykövetté

1940. május 10-én hajnali 2 órakor a holland rádióállomások a következő hírt közlik: szabályos időközökben keletről nyugat felé idegen repülőgéprajok repülnek be Hollandia légiterébe; bombázásról jelentés még nem érkezett.

A belga kormány néhány kisebb jelentőségű óvóintézkedést foganatosít, letartóztatják a keleti határ mentén lakó gyanús, németbarát elemeket, megerősítik a határok ellenőrzését de még mindig nem rendelnek el nagyobb arányú, katonai védelmi készültséget.

4 óra 30 perckor jelentést kap a belga kormány: német támadás indult. A német légierő bombázó egységei — előzetes hadüzenet nélkül — pusztító légitámadásokat intéznek holland és belga repülőterek ellen, hogy előkészítsék és biztosítsák az ejtőernyős alakulatok hadműveleteit. A levegőben német zuhanóbombázó rajok zúgnak Belgium és Hollandia számos helyén, így az Albert-csatorna körül; Hágában és Rotterdamban német ejtőernyősök szállnak földre, irtózatos tüzérségi előkészítés után megkezdődik a páncélos egységek előrenyomulása.

Megkezdődött a valódi háború Nyugaton is.

A megtámadott országokban működésbe lép az „ötödik hadoszlop”. Belgiumban Léon Degrelle nyíltan fasiszta Rex-mozgalmának emberei, Hollandiában pedig a felfegyverzett holland nemzeti szocialisták hátba támadják a német náci hadak ellen küzdő belga és holland csapatokat.

Paul Reynaud, francia miniszterelnök 1940. május 21-én a francia kamara ülésén tartott drámai hangú beszédében bejelenti: „Hihetetlen hibák következtében, amelyek elveszik majd büntetésüket, a Meuse (Maas) hídjait nem robbantották fel. Ezeken a hidakon keresztül német páncélos hadosztályok vonultak át, amelyek harci repülőktől megelőzve támadást intéztek a gyéren elszórt, gyöngén begyakorolt és kiképzett hadosztályok ellen.”

8 óra 30 perckor megjelenik a belga külügyminisztériumban Bülow-Schwante brüsszeli német követ, de midőn belép Spaak külügyminiszter szobájába és zsebébe nyúl, hogy a magával hozott jegyzéket felolvassa, a külügyminiszter hirtelen átveszi a szót:

— Bocsánat, követ úr, én szeretnék először szólni önhöz — majd meglehetősen ingerült hangon felolvassa a belga kormány tiltakozó jegyzékét: — „Követ Úr! A német hadsereg támadást intézett országunk ellen. Huszonöt esztendőn belül másodszor történik meg, hogy Németország bűnös támadást követett el a semleges és a lojális Belgium ellen. Ami most történt, az még gyűlöletesebb, mint az 1914-es agresszió. Semmiféle ultimátum, semmiféle jegyzék, semmiféle tiltakozás nem érkezett a belga kormányhoz. Ebből a támadásból magából értesült arról Belgium, hogy Németország megsértette 1937. október 13-án vállalt kötelezettségét … és a háború megkezdésével saját elhatározásából támadást kezdett. A Németország által indított támadás ténye, amelyre semmiféle igazolást nem lehet találni, mélyen meg fogja rázni a világ lelkiismeretét. A Német Birodalmat fogja terhelni a történelmi felelősség. Belgium el van szánva arra, hogy megvédi magát …”

Csak ezután juthat szóhoz Bülow-Schwante követ, de alig kezdi meg a német kormány jegyzékének felolvasását, amikor a belga külügyminiszter félbeszakítja és a következőket mondja: „Adja át azt az okmányt, szeretném önt megkímélni ettől a szégyenteljes feladattól.”

(A német kormány jegyzékének tartalma: Anglia és Franciaország kormánya Belgium, Hollandia és Luxemburg megszállására készült, ezért a birodalmi kormány kénytelen ellenintézkedéseket tenni; olyan fegyveres erőt vonultat fel az angol-francia tervek megakadályozására, hogy minden ellenállás haszontalan. „A birodalmi kormány garantálja Belgium európai és tengerentúli területi integritását, valamint a dinasztia fennmaradását, azzal a feltétellel, hogy nem tanúsít ellenállást. Ha Belgium mégis ellenállna, ezzel magára vállalja azt a veszélyt, hogy az országot lerombolják, és hogy elveszti függetlenségét …”)

Ribbentrop külügyminiszter ugyancsak a támadás reggelén magához kéreti a berlini holland és belga követet és közli velük, hogy a német hadsereg parancsot kapott Belgium és Hollandia semlegességének megvédésére …

A belga és a holland kormány azonnal Angliához és Franciaországhoz fordul és katonai segítséget kér a semlegesség megvédésének ürügyén betört náci csapatok visszaverésére.

1940. május 10-én a nyugati hadszíntéren a nyugati szövetséges haderők és a Wehrmachterőviszonyaa következő:

A döntő különbség nem a hadosztályok számában, hanem felszerelésükben és kiképzésükben volt. Továbbá: a német hadsereg 10 páncélos hadosztályt, azaz 2439 elsőrangú páncélost tudott azonnal harcba dobni; a francia hadseregnek 2832, az angoloknak 600 harckocsijuk volt — csakhogy a 2832 francia tank közül mintegy 1000 a versailles-i parkban vesztegelt, mint a francia vezérkar „titkos tartaléka”, amelyet az új páncélos hadsereg felállításával megbízott De Gaulle ezredes csak hosszas keresés, kutatás után talált meg … Mire rátalált, már csak 100 használható tankot tudott csatasorba állítani, a többit elpusztították a francia vezérkarnál sokkal jobban tájékozott német zuhanóbombázók …

Döntő változásra kerül sor Angliában. A német offenzíva első napjának estéjén Londonban bejelentik, hogy VI. György király elfogadta a „müncheni” miniszterelnök, Chamberlain lemondását és utódjául kormányának egyik tagját, az admiralitás első lordját, Winston Churchillt nevezte ki.

Churchill, ki már hosszú hónapok óta a kormány megbízásából naponta felülvizsgálta a hadműveletek menetét, és ebben a minőségében különleges hatásköre volt, most a kormány élére került. Churchill felelőssége az eddigi balsikerekért, kudarcokért, elsősorban az északi hadjáratért vitathatatlan. Most mégis őrá esett a választás: Anglia népe bízott abban, hogy a kritikus helyzetben, amikor a háború már a szigetország felé közeledett, Churchill képes lesz arra, hogy döntő változást hozzon az angol háborús politikába, külpolitikai síkon és a hadműveletek terén egyaránt.

Érdemes megemlíteni, hogy az angol és amerikai tábornokok háborús emlékirataikban majdnem kivétel nélkül élesen bírálják Churchill hadvezetési működését.

Az első harcokról az OKW hadijelentése így számol be:

„A német csapatok ma 5 óra 30 perckor átlépték a holland, a luxemburgi és a belga határt. A határmenti ellenséges ellenállást rajtaütésszerűen, több helyen a légierőkkel szoros együttműködésben, letörték. A német csapatok a kora délutáni órákban elérték az Yssel-folyót s a Maas-folyót holland területen több helyen átlépték. A Maastricht– és az Albert-csatorna hídjai német kézben vannak. Malmédyt elfoglalták. Tőle délre, Luxemburgon át előnyomuló csapatok elérték a belga határt.

A német légierő május 10-én hajnalban erős kötelékekkel felrepült és belga, továbbá hollandi repülőtereken számtalan egységet földre tett. A repülőterek és azok környéke ily módon rövid időn belül német kézre került. Kelet- és Közép-Franciaország repülőtereit a német légierők meglepetésszerűen bombázták, repülőgépeket és építményeket romboltak szét, továbbá kiterjedt tüzeket okoztak; Saint Omar, Vitry-le-Francois és Metz repülőtereit tartósan megrongálták.

Miután a belga kormány angol és francia csapatokat hívott az országba, és a holland kormány hadiállapotba lépett Németországgal, a német légierő támadásait belga és holland katonai célokra is kiterjesztette. A többi között Antwerpen és Brüsszel repülőtereit eredményesen bombázta. A légierő kötelékei támogatták a hadsereg előnyomulását és hathatósan közreműködtek az egyik legerősebb belga erőd bevételénél. Ez alkalommal különösen kitűntek személyes bátorságuk és vakmerőségük révén Koch százados és Witzig hadnagy. A vezér mindkettőt a vaskereszt lovagkeresztjével tüntette ki.”

A német hadijelentésben említett erőd: az Eben Emael-erőd. Elfoglalásáról Theodore Draper, amerikai haditudósító a következőket írja: „A németek 1939—40 telén felépítették az Eben Emael-erőd pontos mását német területen. Külön erre a célra kiválasztott és kiképzett műszaki csapatok és ejtőernyősök hónapokon keresztül gyakorlatoztak, míg pontosan nem ismerték a terep minden legapróbb részletét és egyenként be nem gyakorolták kijelölt feladatukat. Közben német kémek pontos értesüléseket szereztek az Albert-csatorna mellett húzódó erődrendszer és a hidak minden, katonai szempontból fontos adatáról.

A támadás a kora hajnali órákban, még teljes sötétségben indult meg. Tíz, motor nélküli német repülőgép, mindegyik 12 különlegesen felszerelt katonával és megfelelő lőszerrel, Witzig hadnagy parancsnoksága alatt észrevétlenül leszállott az erődöknek a földből kiálló felső építményére. Az egész támadás olyan meglepetésszerű gyorsasággal történt, hogy az egyes páncéltornyokban levő védők csak akkor szereztek tudomást a támadásról, mikor a német ejtőernyősök — óvatosan felkúszva a beton kupolára — a lőréseken át kézigránátokat dobtak be.

A védő sereg szinte védtelen volt a német ejtőernyősök támadásával szemben. Messziről jövő támadást — ágyúkkal és gépfegyverekkel kitűnően felszerelve — könnyen ki tudtak volna védeni. Így azonban erődeikbe beszorulva tehetetlenek voltak. Ezért a parancsnok, Jottrand őrnagy, rövidhullámú rádiókészülékén a szomszédos Pontisse és Neufchateau erődök segítségét kérte. Erre mind a két erőd srapnellel kezdte lőni Eben Emael erődrendszerét …

Amikor besötétedett, mind a németek, mind a belgák a legnagyobb zavarban voltak, és nem tudták, mitévők legyenek. Az erődök védőlegénysége kétségbeejtő helyzetbe került. Az erődök tetején ülő német ejtőernyősök kézigránátai egymás után robbantak fel az erődök belsejében, ami, ha kevés emberáldozatot kívánt is, a védőket állandó rémületben tartotta. De a támadók sem voltak jobb helyzetben. Lőszerük veszedelmesen fogyott, és komolyan aggódniok kellett, hogy a belga felmentő csapatok bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

Másnap délelőtt 10 órakor Mikosch ezredes csapatai átvágták magukat az akadályokon és nagyerejű támadást indítottak a nagyrészt megbénított erődök ellen. Műszaki csapatok bántódás nélkül eljutottak az erődök kupolájáig és a lőrésekben robbanó anyagokat helyeztek el.

Jottrand őrnagy parancsnok ekkor már látta, hogy hiába reménykedik felmentő csapatok érkezésében és délben ½ 1-kor feladta a harcot. A védősereg vesztesége 60 halott és sebesült volt, az életben maradt és sértetlen legénység száma 1100. A németek vesztesége valószínű, hogy még ennél is kevesebb. Az erőd ostroma az első ejtőernyősök leszállásától a megadásig pontosan 36 óráig tartott.”

A holland hadsereg ellenállása sem erősebb. Igaz, a holland nácik hátba támadják a felvonuló alakulatokat, s a rotterdami kikötőbe svéd lobogó alatt befutott hajókból német csapatok indulnak a hollandok hátába …

Május 14-én Winckelmann tábornok, a holland hadsereg főparancsnoka már fegyverszünetet kér. Mialatt a fegyverszüneti tárgyalások folynak, a Luftwaffe nehézbombázói szörnyűséges légitámadást intéznek Rotterdam ellen. Lerombolnak 11 000 lakóházat. 31 gyárat, 1319 üzemet, 21 középületet, 12 templomot. 78 500 ember marad hajlék nélkül, a halottak száma 874 …

(A légierők élén akkor Kesselring tábornok állott … Kesselring rövid börtönbüntetéssel megúszta a második világháborús tevékenységét, de büntetését nem kellett teljesen letöltenie. Ma háborítatlanul él Nyugat-Németországban, magas nyugdíjat élvez és a második világháborús frontharcosok elnöke…)

Drámai gyorsasággal következik be a belga hadsereg összeomlása is. Május 11-én páncélos és motorizált egységek áttörnek az Albert-csatornán, a hidak épségben kerülnek a németek kezére. 13-án elesik Liége (Lüttich), a belga védelem kulcsállása, s bár egyes erődök még napokig védekeznek, két nappal később, május 15-én Meziéres és Namur között is átkelnek a Wehrmacht csapatai a Meuse-folyón; a hidak itt is épségben maradnak. Itt is működik az ötödik hadoszlop …

A hollandok május 15-én leteszik a fegyvert. S a franciák?

Május 17-én a Reuter angol hírügynökség tudósítója a következőket táviratozza a francia főhadiszállásról: „Kétségtelen, hogy Gamelin tábornoknak megvannak a tervei, amelyekkel szembeszáll a német előretöréssel, de jellemének nem felel meg az elhamarkodott cselekvés …”

Ezen a napon a közvélemény megnyugtatására Denis tábornok, belga hadügyminiszter kijelenti a Havas francia félhivatalos hírszolgálati iroda tudósítója előtt: „A helyzet bíztató. Nem szabad idegesnek lenni és főleg óvakodni kell a rosszul értesült egyénektől.”

Ugyanezen a napon a németek bevonulnak Brüsszelbe, a belga kormány Ostende-ba menekül. A valóság az, hogy éppen a nyugati szövetséges erők parancsnokai voltak a „rosszul értesült egyének” …

Csak egyetlen példát: Corap tábornok, a 9. francia hadsereg parancsnoka a front felé vezető úton autóbalesetet szenved és német fogságba esik. Utódjává Giraud tábornokot nevezik ki. Giraud elindul, hogy átvegye a parancsnokságot, és — egész törzskarával együtt az egyik észak-franciaországi városban az előretörő német páncélosok fogságába esik. Giraud tábornok értesülései kissé hiányosak voltak a német támadó hadmozdulatok irányáról …

Brüsszel német kézre jutásával egy időben még egy súlyos vereség éri a szövetségeseket. A Meuse menti gyenge francia erődvonalat a német páncélos egységek mintegy 100 kilométer szélességben áttörik.

Május 18-án közli a német hadijelentés:

„Észak-Belgiumban két helyen behatoltunk Antwerpen külső erődövébe. Mechelent és Löwent súlyos harcok árán elfoglaltuk, Brüsszelt főpolgármestere harc nélkül adta át bevonuló csapatainknak.

A Dyle-állásból visszavonuló ellenséget üldözzük.

Maubeuge-től délre német páncélos hadtestek áttörték a francia határmenti erődítéseket, két ellenséges hadosztályt szétvertek és üldözték az ellenséget a Sambre felső folyásán tovább délre, a felső Oise-ig. Gyalogos hadosztályok erőltetett menetben követik a páncélos erőket. A szétvert francia csapatokból számos foglyot ejtettünk és nagy zsákmányra tettünk szert. Sedantól délre is tovább nyertünk tért déli irányban.

A légierő főleg a hátulsó összeköttetéseket és az ellenségnek Franciaországban és Belgiumban visszavonuló oszlopait támadta.

Ezen támadások hatása alatt az ellenség visszavonulása helyenként menekülésszerűvé vált …”

Ezen a napon a Führer elrendeli, hogy a versailles-i békeszerződésben Németországtól elcsatolt, de most a hadműveletek során német kézre került belga területeket még átmenetileg sem kell megszállt ellenséges területként kezelni, ezek a területek — Eupen, Malmédy és Moresnet — „a Német Birodalom részét képezik”.

(1939. augusztus 26-án Hitler ünnepélyesen kijelentette, hogy a Német Birodalom örökérvényűnek tekinti nyugati határait, nem gondol területi revízióra …)

Május 21-én német páncélosok és motorizált hadtestek elfoglalják Arras-t, Amiens-t és Abbeville-t; e város elfoglalásával Hitler csapatai kijutnak a La Manche-csatornához.

Reynaud francia miniszterelnök a szenátusban a következő vészkiáltással kezdi beszédét: „A németek 48 óra óta feltarthatatlan előnyomulásban vannak. A haza veszélyben forog!”

Franco, a német—olasz segítséggel hatalomra juttatott spanyol fasiszta diktátor nagy várakozással figyeli a nyugat-európai harcok alakulását; a spanyol sajtó nap mint nap nagy teret szentel Hitler győzelmes csatáinak. Az egyik spanyol lap katonai szakértője a német páncélosok sikeres áttörését a La Manche-csatornához a francóista csapatoknak a Földközi-tengerhez történt áttöréséhez hasonlítja, majd a következő megállapítást teszi:

„Azon a napon, amikor a calais-i tengerszoros francia partján német repülőterek települnek, a háború gyakorlatilag befejeződött.”

A nyugati villámhadjárat második hetének német eredményei:

1. Áttörés kierőszakolása a Csatornáig, melynek során a német csapatok300 km-ttettek meg Sedantól Boulogne-ig.
2. Liége és Namur teljes erődrendszere német kézre kerül.
3. A flandriai csatatéren a Luftwaffe fölénye elvitathatatlan.

A hibát hibára halmozó angol—francia hadvezetőség képtelen megállítani a német előnyomulást. Május 24-én elesik Boulogne, ugyanezen a napon a németek elérik Calais-t. A német csapatok parancsnoka egyórás határidőt szab a megadásra Nicholson angol brigádtábornoknak, aki ezzel egy időben kapja kézhez Churchill miniszterelnök üzenetét: „Kitartani a végsőkig!” És az angol katonák — a flotta támogatásával — négy napon át harcolnak Calais romjai között. Május 27-ről 28-ra virradó éjszaka elesik Calais fellegvára, az angol flotta mindössze 30 életben maradt védőt tud fedélzetre venni …

E válságos helyzetben, május 27-én, Lipót belga király, a belga hadsereg legfőbb parancsnoka, az angol—francia hadvezetőség minden előzetes értesítése nélkül, fegyverszünetet kér a németektől. A fegyverszünet május 27-ről 28-ra virradó éjszaka életbe lép, 500 000 belga katona teszi le a fegyvert, a Belgiumban és Észak-Franciaországban harcoló angol—francia csapatok végzetes veszedelembe kerülnek. Most már csak egyetlen lehetőség marad számukra: menekülés a tengeren keresztül.

(A francia hivatalos lap közli azt a rendeletet, mely Lipót belga királyt törli a Becsületrend tagjai sorából …)

Május 27-én megkezdődik a dunkerque-i visszavonulás. A brit admiralitás 861, főként kis hadi-, kereskedelmi-, halászhajót és csónakot gyűjt össze Dunkerque kikötője előtt. A levegőben angol Hurricane és Spitfire vadászok küzdenek a német bombázó- és vadászrajokkal, Dunkerque kikötője előtt az angol—francia csapatok utóvédjei fedezik a csapatok hajóra szállását.

A négynapos calais-i ostrom lélegzetvételnyi időhöz juttatja a szövetségeseket: sikerül átvágni a gátakat és két méter magas vízzel elárasztani Dunkerque környékét, a német páncélosok képtelenek előnyomulni.

„A La Manche csatorna partjai — írja egy haditudósító — soha nem láttak még ilyen furcsa összetételű hajóhadat. Még apró kirándulócsónakok is jöttek, amelyekben kitartó és bátor emberek eveztek …

Fogorvosok, taxisofőrök, iskolás diákok, mozdonyvezetők, halászok és hivatalnokok voltak közöttük. Voltak jómódúak és voltak szegények. A gazdagok kitűnően felszerelve, nagyszerű sportruhában indultak neki az útnak, a „Dynamo” hadműveletnek, a szegények rongyosan, hiányos öltözetben. Mindnyájan a tengerészek magas gumicsizmáját hordták. A hideg éjszakákon és hajnalokon dideregve eveztek, éhesek voltak és napok óta nem aludtak, de mindenki tudta, hogy azt a kötelességet, amelyet önként vállalt, végeznie kell minden erejének megfeszítésével.”

Június 3-ról 4-re virradó éjszaka 2 óra 23 perckor az angol admiralitás jelenti: Dunkerque kiürítése befejeződött; halászhajók, motorcsónakok, kis gőzösök, a francia és az angol flotta hadihajói 338 226 szövetséges katonát szállítottak át Angliába, sikerült megmenteni az angol expedíciós hadsereg négyötödét.

A flandriai győzelmes hadjáratra a német csapatok nem tudták feltenni a koronát, a győzelem — mint Görlitz német katonai szakíró megállapítja — „torzó maradt”.

De 1940. június 4-én tartott alsóházi beszédében Churchill figyelmezteti a képviselőket: „Vigyázzunk, nehogy győzelemnek mondjuk ezt a kiszabadítást. A háborúkat nem kiürítésekkel nyerik meg. Nem szabad szemet hunynunk ama tény fölött, hogy az, ami Franciaországban és Belgiumban történt, óriási méretű katonai szerencsétlenség volt. A francia hadsereg meggyengült, a belga hadsereget elvesztettük, és oda van azoknak a megerősített vonalaknak egy része is, amelyekhez annyi reményt fűztünk. A csatorna menti kikötők mind az ellenség kezére jutottak.” Anglia történelmének legválságosabb szakaszába jutott; odaveszett a hadsereg egész felszerelése: 7000 tonna muníció, 90 000 puska, 2300 ágyú, 82 000 jármű, 8000 gépfegyver, 400 tankelhárító ágyú. A hadműveletben részt vevő 861 hajó közül elveszett 243.

A német invázió előreveti fenyegető árnyékát.

Churchill leszögezi: „A végsőkig folytatjuk a harcot. Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, harcolni fogunk növekvő bizakodással és erővel a levegőben. Megvédjük szigetországunkat, bármibe kerüljön is. Harcolni fogunk a tenger partjain, a repülőtereken, mezőkön, utcákon, völgyeken és dombokon. Mindenütt harcolni fogunk és sohasem adjuk meg magunkat.”

Churchill kormánya a dunkerque-i kiürítés napjaiban, június 1-én, döntő külpolitikai lépésre szánja el magát: a közvélemény egyre sürgetőbb nyomására megteszi az első lépést az angol-szovjet kapcsolatok megjavítására és a kereskedelmi tárgyalások folytatására nagyköveti rangban Moszkvába küldi . Stafford Crippset, akit 1939 májusában azért zártak ki az angol munkáspártból, mert azt javasolta, hogy a fenyegető náci veszély elhárítására a liberálisoktól a kommunistákig terjedő belső frontot kell létrehozni … Cripps meggyőződéses híve volt a Szovjetunióval való minél szorosabb együttműködésnek, moszkvai nagyköveti kinevezése fordulópontot jelent az angol—szovjet viszony alakulásában. Most már az angol kormány is látja, hogy milyen végzetes politikát folytatott Chamberlain.

1940. június 4-én azt jelenti Londonból a „Magyar Nemzet” tudósítója, hogy az angol közhangulat megszilárdult, és ennek egyik feltűnő jele az angol állampapírok állandó árfolyamemelkedése …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Német semlegességi nyilatkozatok Belgium, Hollandia és Luxemburg kormányainak — Hitler okt. 9-i emlékirata a nyugati háborúról — A 6. sz. hadműveleti utasítás — A Fall „Gelb” első változata — A hadseregcsoportok és hadseregek főparancsnokai Hitlernél 1939. nov.23-án — Az angol—francia hadvezetőség tervei: „Plan D” és „Royal Marine” — A Fall „Gelb” a belga vezérkar kezén — Manstein új terve — Az angol—francia legfelsőbb haditanács 1940 febr. 5-i döntése: segítség a finneknek — Weygand terve a bakui olajmezők megtámadására — Az OKW máj. 7-i parancsa: „A” nap: május 10

1937. október 13-án Neurath, a Harmadik Birodalom külügyminisztere kormánya nevében közölte aberlini belga követtel: a német kormány tudomásul vette a belga kormánynak azt az elhatározását, hogy Belgium területét megőrzi minden kívülről jövő támadással szemben, nem engedi meg, hogy területét felvonulási területként vagy szárazföldi, tengeri vagy légi bázisként használják, — ennek tudatában megerősíti azt az elhatározását, hogyBelgium területi integritását és sérthetetlenségét semmilyen körülmények között nem fogja megcsorbítani és Belgium területét tiszteletben tartja, kivéve természetesen azt az esetet, ha Belgium egy olyan fegyveres konfliktusban, melyben Németország is részt vesz, közreműködik Németország ellen irányuló katonai akcióban …

Öt nappal a német—lengyel háború kirobbanása előtt, 1939. augusztus 26-án Bülow-Schwante brüsszeli német követ a birodalmi kormány nevében ünnepélyesen biztosította Lipót belga királyt, hogy Németország fenntartja 1937. október 13-i nyilatkozatát, és hogy háború esetén a Reich a belga semlegességet tiszteletben fogja tartani.

Hasonló megnyugtató nyilatkozatokat kapott ugyanezen a napon Hollandia és Luxemburg is …

1939. október 9-én, egy héttel a lengyel hadjárat befejezése utánHitler 58 oldalas emlékiratbanrögzíti elgondolásait a nyugati háború folytatása tekintetében.

(Meg kell jegyezni, hogy itt nem szabványos gépírásos oldalaktól van szó, hanem az emlékiratot feltehetően a Hitler számára külön gyártott, óriásbetűs írógéppel írták le, és így egy oldalra csak 12—14 sor fért. Hitler ugyanis rövidlátó volt, de soha nem hordott szemüveget …)

Az emlékiratot a Harmadik Birodalom következő négy személyisége kapta meg: Brauchitsch vezérezredes, a szárazföld; hadsereg főparancsnoka, Raeder nagyadmirális, a haditengerészet főparancsnoka, Göring vezértábornagy, a légierő főparancsnoka, Keitel vezérezredes, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke.

Hitler bevezetőül megállapítja: az 1648. évi münsteri (westfáliai) békeszerződéssel — az „Első Német Birodalom” felosztásával — Angliának és Franciaországnak az volt a célja, hogy lehetetlenné tegye az egységes, erős Német Birodalom létezését; ugyanezen célból vívták a nyugati hatalmak az első világháborút.

„A nyugati hatalmaknak az új Német Birodalom ellen viselt mostani háborúja ugyanezt a célt szolgálja. Az angol—francia háborús vezetés célja, hogy a 80 milliós német államot ismét fölossza …

… Ezzel szemben a német hadicél: a Nyugat végleges katonai leverése, azaz a nyugati hatalmak erejének és annak a lehetőségnek a megsemmisítése, hogy még egyszer fel tudjanak lépni a német nép állami konszolidációja és európai továbbfejlődése ellen.”

Az emlékirat ezután pontokba foglalva elemzi a felmerülő problémákat; Németország helyzetéről a következőket írja.

„A német nép ebbe a küzdelembe kétszerakkora lélekszámmal lép be, mint Franciaország, majdnem ugyanannyival, mint Franciaország és Anglia együttvéve …”

Az időről:

„A dolgok állása szerint nagyobb a valószínűsége annak, hogy az idő a nyugati hatalmak szövetségese.”

„Alaptétel:

A lengyel hadjárat eredménye megteremtette azt az évtizedek óta hiába várt lehetőséget, hogy egyfrontos háborút viseljünk.”

Hitler sorra veszi az európai államok, Amerika és Japán várható magatartását a most folyó háborúban. (E megállapításai lényegükben azonosak az 1939 májusi és augusztusi értékeléssel.)

„A német helyzet veszélyes oldalai.

Az első veszély abban rejlik, hogy hosszan tarló háború esetén a semleges államok az ellenséges oldalra fognak állni, akár gazdasági érdekek, akár különleges érdekek feltámasztása miatt.

A második veszély az, hogy a háború hosszas elhúzódása esetén azok az államok, amelyek hajlottak volna arra, hogy Németország oldalán lépjenek sorompóba, a legutolsó háború tapasztalatai folytán elállnak a mi szempontunkból pozitív, hasznos beavatkozástól.

A harmadik veszély a háború hosszú időtartama esetén: a korlátozott élelmiszer- és nyersanyagbázisból kell biztosítani a nép ellátását, a hadviselés eszközeit.”

A legnagyobb és legsúlyosabb veszély a következő:

„Minden eredményes hadviselés előfeltétele a Ruhrvidék termelésének sértetlen fenntartása. E terület termelésének bármiféle komoly kiesését — lehetetlenség pótolni. Ez szükségszerűen előbb vagy utóbb a német hadigazdaság és ezzel együtt a védelmi erő összeomlásához vezet.”

A memorandum a következőkben behatóan taglalja a Ruhrvidék sebezhetőségét, és arra a következtetésre jut, hogy Anglia és Franciaország, minél kevesebb az esélyük arra, hogy a harctéren arassanak győzelmet Németország felett, annál inkább arra fognak törekedni, hogy minden úton-módon elérjék a Ruhrvidéket, akár a belga—holland semlegesség megszüntetése árán is.

Anglia és Franciaország kényszerítheti a belga és a holland kormányt, hogy ez — a német támadás veszélyére való tekintettel — felkérje az angol és a francia kormányt, küldjön csapatokat határainak megvédésére. „A német—belga határra felvonuló angol—francia—belga csapatok igen rövid idő alatt, minden nehézség nélkül olyan erős védelmi frontot alakíthatnak ki, hogy a számításba vett német ellenlökés eredménytelenségre lenne kárhoztatva. Néhány napon belül az angol—francia—belga erők nagyarányú felvonulással elérhetik a német—belga—holland határt és ezzel a háborút a mi fegyverkezési iparunk szívének közelébe hozhatják …”

Hitler rámutat arra, hogy hosszantartó háború esetén Németországnak fő ellenségeivel szemben két harci eszköze van: a légierő és a tengeralattjárók.

Az utóbbi fegyvernem, a tengeralattjárók hatósugarát mérhetetlenül megnövelné, ha az igen szűkre szabott hazai tengeralattjáró-bázison kívül Angliához közelebb levő tengeralattjáró-támaszpontokat lehetne szerezni.

Ami a légierőt illeti, hatásos támadásokat az angol ipari centrumok és a dél- és délkelet-angliai kikötők ellen addig nem tud intézni, amíg csak az északi-tengeri partvidéki bázisokat használhatják. Az onnan induló és az oda visszatérő repülőgépeknek nagy kerülőt kell megtenniük.

„Ha Hollandiát, Belgiumot vagy akár a Pas de Calais-t a német légierő kiinduló bázisául sikerülne megszerezni, akkor ezzel kétségkívül — még a legerősebb megtorló akciók esetén is — Nagy-Britanniát szíven találnók.

Németország számára a repülési útvonal ilyen megrövidítése annál fontosabb lenne, minthogy üzemanyagellátásunk nehéz probléma. Minden 1000 kg üzemanyag megtakarítás nemcsak a nemzetgazdaság szempontjából lenne hasznos, hanem az repülőgépenként 1000 kg-mal több hasznos terhet, robbanóanyagot jelentene, azaz 1000 kg szállítási teljesítmény helyett 1000 kg eredményt.”

Hitler ezután azt a régi tételét ismétli hosszasan, hogy nemcsak a német katona múlja felül a francia katonát, hanem a német hadvezérek is jobbak, mint az ellenfél katonai vezetői.

Ami pedig a fegyverzetet illeti, a német hadsereg fegyverzete a legmodernebb az egész világon. A német páncélosok és a légierő — dicsekszik Hitler — ez idő szerint technikai szempontból nemcsak mint támadó fegyvernem ért el más országok által meg sem közelített nívót, hanem az elhárításban is messze más államok fölött áll. A páncélos fegyvernem gyakorlati alkalmazása Lengyelországban a legvérmesebb várakozásokat is felülmúlta.

A légierő jelenleg számszerűleg a legerősebb a világon, a pilóták kiképzésének nívója a legmagasabb.

A német légelhárításnak nincs párja a világon — hivalkodik a Führer.

Majd így folytatódik a memorandum:

„Ha egyszer a német hadviselésnek azt kell célul kitűznie maga elé, hogy az ellenség élő támadó és elhárító erőit megsemmisítse, akkor ez a mostani idő addig a legkedvezőbb, amíg a brit harci erő fejlődése nem vezet Franciaországban lelki és anyagi szempontból magas értékű új harci elem kialakulásához. Mindenekelőtt azonban meg kell előzni, hogy az ellenség fegyverzet, különösen a páncélos- és légelhárítás terén mutatkozó gyengeségét kiegyenlítse és ezzel egyúttal az erők egyensúlyát helyreállítsa.”

Hitler következtetése: „A támadás, mint a háborút eldöntő tényező, minden körülmények között fontosabb a védekezésnél.”

A memorandum következő része „A német támadás” címet viseli.

A támadás célja: 1. a francia haderő megsemmisítése, 2. kedvező kiindulási bázisok szerzése a háború folytatása érdekében. Számításba jövő támadási front: Luxemburg déli része Nimwegenig, észak felé kihagyva Lüttich erődjét.

A támadásban részt vevő két támadó sereg feladata: a lehető legrövidebb idő alatt áttörés a luxemburgi—belga—holland térségen, a támadás ellen felsorakozó angol—francia—belga erők szétverése.

(Hitler nem sokat törődik a kis államok általa ünnepélyesen garantált semlegességének megőrzésével és területi sérthetetlenségével …)

Miután részletesen elemezte a támadási irányokat, az előretörő páncélos kötelékek, a légierő feladatait (a csatarepülőgépeket el kell látni 50 és 100 kg-os bombákkal — főleg demoralizálási célból!), a memorandum ismételten leszögezi: „A támadás céljául nem szabad azt kitűzni, hogy élettelen berendezéseket romboljanak szét, hanem az élő támadási és védelmi erőt kell megsemmisíteni. Az egész hadvezetésnek — hangsúlyozza Hitler — a küszöbön álló hadműveletek alatt állandóan szem előtt kell tartania, hogy az angol—francia hadsereg megsemmisítése az a nagy cél, amelynek elérése megteremti az előfeltételeit a légierőnek más és eredményes célok ellen irányuló bevetésére. A légierő brutális bevetése az angol ellenállási erő központja (szíve) ellen adott időben lehetséges lesz és be fog következni” — szögezi le a Führer.

A támadás időpontja:

„A támadás időpontját minden körülmények között — hacsak egyáltalán lehetséges — még az őszre kell kitűzni.”

E cél érdekében minél előbb rendbe kell hozni a páncélos és motorizált egységeket, fel kell tölteni a gyalogos hadosztályokat. Igen fontos, hogy a tervbe vett új egységek felállítását a lehető legnagyobb mértékben meggyorsítsák, még ha ez azzal a veszéllyel jár is, hogy az új egységek nem felelnek meg mindazon követelményeknek, amelyeket egyébként joggal meg lehet követelni elsővonalbeli csapatoktól.

Hitler befejezésül a tervezett nyugati hadművelet álcázásával kapcsolatban rámutat arra, hogy azt az első világháborús tapasztalatok figyelembevételével kell végrehajtani.

A támadás végleges időpontját csak a rendelkezésre álló csapattestek számának és a megközelítően várható időjárás ismeretében lehet rögzíteni …

A memorandum kelte napján, 1939. október 9-én adja ki Hitler mint a Wehrmacht legfelsőbb főparancsnoka a 6. számú hadműveleti utasítást, melynek főbb pontjai a következők:

Először — ha Anglia és Franciaország nem akarja befejezni a háborút, akkor ő a legrövidebb időn belül offenzívát akar indítani Nyugaton.

Másodszor — hosszabb várakozás nemcsak a belga, a holland és a luxemburgi semlegesség megszüntetéséhez vezet — a nyugati hatalmak javára, hanem egyre növekvő mértékben erősíti Németország ellenségeinek, Angliának és Franciaországnak erejét is. A semlegeseknek Németország győzelmébe vetett hite meginog és esetleg Olaszországot sem sikerül mint aktív katonai szövetségest a Birodalom mellé állítani.

Harmadszor — az előzőkből következően a háború sikeres folytatása érdekében a nyugati front északi szárnyán, Belgiumon, Hollandián és Luxemburgon keresztül támadó akciót kell előkészíteni. A támadást, amilyen gyorsan és amilyen nagy erők bevetésével csak lehet, minél előbb meg kell indítani.

Negyedszer — a támadó hadműveletek célja: a francia, a belga és a holland, valamint az angol expedíciós hadseregre döntő csapást mérni, ezzel egyidejűleg megfelelő tengeri és légi támaszpontokat szerezni az Anglia ellen viselendő háborúra. A területi nyereség lehetővé teszi a német hadviselés szempontjából létfontosságú Ruhrvidék előterének ellenőrzését és biztosítását.

Ötödször — a légierő feladata: az angol—francia légierő támadásainak elhárítása, a saját szárazföldi hadsereg hadműveleteinek támogatása.

Hatodszor — a Wehrmachtnak minden időben készen kell állnia arra, hogy az angol—francia csapatoknak esetleges belgiumi bevonulását még belga területen feltartóztassa és egyidejűleg Hollandiát a nyugati tengerpart mentén nagy sávban megszállja.

Végül: a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a légierő főparancsnokai ezen utasításra vonatkozó nézeteiket a lehető legrövidebb időn belül terjesszék elő, és az előkészületek állásáról az OKW-n keresztül tájékoztassák a legfelsőbb főparancsnokot, Hitlert.

1939. október 13-án éjjeltanácskozásra ültek össze a német hadsereg vezetői Hitlerrel — jelenti október 14-én a Magyar Távirati Iroda Berlinből. Egyes külföldi tudósítók értesülései szerint az éjszakai tanácskozáson mindenekelőtt azt mérlegelték, milyen kilátásai lennének egy szárazföldi és légi offenzívának Angliával és Franciaországgal szemben.

(Ha a hír valódiságához kétség férhet is, az azonban bizonyos, hogy már ekkor, két héttel a lengyelországi hadjárat után a Berlinben működő sajtótudósítók sejtették, merre akar Hitler legközelebb támadni; — nem mondható ez el az „érdekelt” nyugati országok hadvezetőségeiről …)

A német nagyvezérkar Hitler utasításai alapján munkához lát és páratlanul rövid idő alatt, október 19-ére már elkészíti a Fall „Gelb” első változatát, a 6. számú hadműveleti utasítás alapján.

Tíz nap múlva az első tervezeten — az alapgondolat érintetlenül hagyásával — néhány változtatást hajtanak végre, és ekkor Hitler már kitűzi a támadás időpontját is: az „A” Tag (Angriffs-tag) — „A” nap — 1939. november 12.

A támadási előkészületek a lehető legnagyobb sietséggel folynak. A hadsereget három részre osztják: a Heeresgruppe „A”, azaz az „A” hadseregcsoport Rundstedt vezérezredes parancsnoksága alatt a belga—francia határ mentén vonul fel, a Heeresgruppe a „B” hadseregcsoportot Bock vezérezredes irányítja Hollandia megtámadására, míg a Heeresgruppe „C”, a „C” hadseregcsoport Leeb vezérezredes vezetésével a Maginot-vonallal szemben helyezkedik el.

A Fall „Gelb” meghatározza a csapatok felvonulásának mikéntjét is: a Heeresgruppe A és B erőit úgy kell összegyűjteni, hogy hat éjszakai meneteléssel a támadás kiindulási pontjain legyenek.

Október 27-én, pénteken este a Magyar Távirati Iroda tudósítója azt jelenti Berlinből, hogy Németországban csütörtökön délután óta szünetel a külfölddel való magán távbeszélő és távíró forgalom. Illetékes német helyen ezt azzal magyarázzák, hogy a távbeszélő- és távíróvonalakat majdnem teljes egészében a hadsereg veszi igénybe.

Ugyanezen a napon a „Petit Parisien” c. francia újság katonai szakértője azt írja, hogy a német vezérkar már másfél milliónyi haderőt vont össze a nyugati határ mentén.

Az utolsó pillanatban azonban a német nagyvezérkar megtorpan. Brauchitsch vezérezredes, a szárazföldi haderő főparancsnoka, november 5-én, egy héttel a támadás időpontja előtt felkeresi Hitlert és előadja az offenzívával kapcsolatos aggályait. Brauchitsch elmondja, hogy a lengyel villámháború, minden siker ellenére, a hadsereg számos fogyatékosságát fedte fel — felszerelés és kiképzés terén. Utal arra, hogy a Wehrmacht a nehéz páncélosokat csak az elkövetkezendő hónapokban fogja a gyáraktól megkapni, de ettől függetlenül, a páncélos hadosztályok új kiképzése még nem fejeződött be. És végül: kérdés, hogy a hadsereg az eléggé nagy igénybevételt jelentő lengyelországi hadjárat után — szinte minden pihenő nélkül — kibír-e egy újabb, minden bizonnyal nagyobb megterhelést jelentő offenzívát.

Hitler a személye ellen irányuló támadásnak veszi a hadsereg fizikai és erkölcsi teljesítőképességére vonatkozó kritikai észrevételeket, szidja a tábornokokat, de végül mégiscsak enged, és két nappal később, november 7-én az OKW a következő parancsot adja ki a szárazföldi-, a tengeri- és a légierő főparancsnokságának:

„Az A-nap legfeljebb 3 nappal elhalasztandó. A legközelebbi utasítás 1939. november 9-én 18 óráig megérkezik. Keitel.”

November 9-én ismét elhalasztják a támadást, hasonlóképpen november 11-én és 16-án.

November 20-án Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke a következő parancsot küldi ki a főparancsnokoknak:

,,A Führer és legfelsőbb főparancsnok november 20-án az időjárási helyzet ismertetése után elhatározta: az A-nap tekintetében a döntés november 27-én, hétfőn történik. Az A-nap semmiképpen nem lesz előbb, mint december 3-án, vasárnap.”

(Nem érdektelen megjegyezni, hogy Brauchitsch azért áll ki a támadás elhalasztása mellett, mert a Heeresgruppe „A” és „C” főparancsnokai, Rundstedt és Leeb több ízben, 1939 októberében és novemberében írásban is előadták neki mint a szárazföldi haderő főparancsnokának a nyugati hadjárattal kapcsolatos aggályaikat.

Érdekes módon mindketten erősen túlértékelik az angol-francia hadsereg ütőképességét és mindketten azt javasolják, hogy a Wehrmacht ne támadjon, várja be az angol-francia támadást.

Aggályaiktól függetlenül mindkét főparancsnok a legnagyobb eréllyel készítette elő csapatait a támadásra. Csak egyetlen példa: Rundstedt október 31-én Brauchitschhoz intézett igen terjedelmes memorandumban fejti ki ellenérveit a Fall „Gelb”-bel kapcsolatban; ugyanerről a napról keltezett, ugyancsak Brauchitschhoz intézett levelében pedig erősítéseket kér a Lüttichtől délre indítandó támadás sikeres végrehajtása érdekében …)

1939. november 20-ánaz OKW kiadja a8. számú hadműveleti utasítását, amely egyebek között megparancsolja, hogy a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő készültségét fenn kell tartani, mégpedig olyan fokon, hogy kedvező időjárás esetén azonnal támadni lehessen. Viszont: az előkészületeket úgy kell irányítani, hogy a támadást vissza lehessen tartani, ha ily értelmű parancs az A — 1 napon 23 óráig az OKW-től befut.

„A főparancsnokságok legkésőbb ezen időpontig megkapják a »Rhein« ( = a támadást végrehajtani), vagy az »Elba« ( = a támadást leállítani) jelszót.”

A hollandiai helyzetről az utasítás leszögezi: „A holland véderő magatartását előre nem lehet látni. Ahol nem kerül sor ellenállásra, ott a bevonulásnak a békés megszállás jellegét kell adni.”

Az utasítás további lényegesebb pontjai:

A szárazföldi hadműveleteket az 1939. október 29-i alapokon kell végrehajtani azzal a kiegészítéssel, hogy

1. a) a súlypontot a Heeresgruppe „B” területéről át kell vinni a Heeresgruppe „A” területére, ha az ellenfél felvonulásából az a következtetés vonható le, hogy ott gyorsabb és nagyobb sikereket lehet elérni, mint a Heeresgruppe ,,B”-nél,
2. b) a holland területet a Grebbe-Maas vonaláig kell megszállni.

A haditengerészetnek nemcsak a belga, hanem a holland partokat is el kell zárnia.

A légierő feladatai változatlanok maradnak, azzal, hogy a 7. légihadosztályt akkor lehet bevetni, ha az Albert-csatornán átvezető hidak német kézben vannak.

Az utasítás utolsó pontja a határok lezárása felől intézkedik.

1939. november 23-án Hitler megbeszélésre hívja a támadásra kijelölt összes hadseregcsoportok és hadseregek főparancsnokait.

Az összejövetel célja — mondja nekik —, hogy bepillantást adjon abba a gondolatvilágba, amely őt most eltölti, és hogy tájékoztatást adjon döntéseiről.

Rövid történeti bevezető után, melyben visszapillantást vet az 1919—1933-ig eltelt időre, elmondja, hogy a hatalomátvétel után két fő feladatot tűzött ki maga elé:

1. megvalósítani a belső újjászületést,
2. megszabadítani Németországot nemzetközi kötelezettségeitől.

Ami már most a második feladatot illeti, ennek elérése érdekében Németország kilépett a Népszövetségből, majd otthagyta a leszerelési konferenciát. Következett a fegyverkezés megindítása, az általános védkötelezettség bevezetése, majd 1937-ben bevonulás a demilitarizált Rajna-vidékre. Akadtak akkor szép számmal olyanok, okik minden egyes akció előtt súlyos következményeket jósoltak, de nem ezeknek lett igazuk.

(Hitler itt és a következőkben nyilván azokhoz szól, akik a Fall „Gelb”-et ellenzik. Íme, a múltban is mindig neki volt igaza…)

1938-ban került sor Ausztriára. Ezt az akciót is egyesek nagyon aggályosnak vélték. Az Anschluss lényeges erősödést jelentett a Birodalom számára. Ezután Csehország, Morvaország és Lengyelország meghódítása következett, de ezt nem lehetett egyszerre, egy csapásra végrehajtani.

„Az első pillanattól kezdve világos volt előttem — hangsúlyozza Hitler —, hogy nem elégedhetem meg a szudéta-német területtel. (Vom ersten Augenblick an war mir klar, dass ich mich nicht mit dem Sudetendeutschen Gebiet begnügen könne. — Így már rendben van, ez valóban őszinte beszéd. — A szerző.) Ez csak részmegoldás volt. Ezután jött a protektorátus felállítása (magyarul: Cseh- és Morvaország erőszakos bekebelezése a Birodalomba …), és ezzel leraktuk az alapokat Lengyelország elfoglalására, de akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy előbb a Kelet és azután a Nyugat ellen kell-e vonulni, vagy megfordítva? …

… A népesség egyre növekvő száma egyre nagyobb életteret követelt. Az volt a célom, hogy ésszerű arányt teremtsek a népesség száma és a »népi térség« között. Itt vállalni kell a harcot …

… Itt semmiféle okosság nem segít, megoldást csak a kard hozhat. Annak a népnek, amely nem vállalja a harcot, félre kell állnia.

A harc ma más lett, mint száz esztendővel ezelőtt volt. Ma beszélhetünk faji harcról. És ma olajmezőkért, gumiért, a föld méhének kincseiért stb. harcolunk.

A westfáliai béke után Németország széthullott. A Német Birodalom szétdaraboltságát, tehetetlenségét szerződésben rögzítették.

Poroszország a Birodalom megalapításával magára vállalta ennek a tehetetlenségnek a megszüntetését, ekkor került szembe Németország Franciaországgal és Angliával. Anglia 1870 óta ellenünk van.”

Hitler ezután Bismarckra és Moltkére hivatkozik, mint olyan porosz államférfira és hadvezérre, akik hasonlóképpen gondolkoztak, akiknek idején azonban mindig a kétfrontos háború veszélye lebegett Németország feje fölött.

„Hatvanhét esztendő után — szögezi le Hitler — most először beszélhetünk arról, hogy nem kell kétfrontos háborút viselni, a másik front ez idő szerint szabad, de senki nem tudhatja, meddig marad így …”

Azután jellegzetes führeri szólam:

„A Wehrmachtot nem azért állítottam fel, hogy ne üssek. Az ütésre való elhatározottság mindig megvolt bennem.”

Az általános helyzet a vártnál sokkal kisebb ember- és anyagi áldozatot követelő lengyel hadjárat után: „Az ellenség Nyugaton az erődítményei mögött fekszik. Nincs lehetőség arra, hogy megtámadjuk. A döntő kérdés: meddig bírjuk ezt az állapotot tartani?”

Hitler ezután a különböző országoknak Németországhoz való viszonyát vizsgálja — nagyjában és egészében az 1939. október 9-i memorandumban lefektetett irányvonal alapján. Elismerésre méltó újabb megállapításai:

a Szovjetunióval ugyan Németországnak szerződése van, de „szerződéseket csak addig tartanak meg, ameddig azok célszerűek … Oroszország ellen csak akkor léphetünk fel, ha Nyugaton nem vagyunk lekötve …”

Olaszország iránt Hitler nagyon megértő: „Túl nagy dolog lenne azt követelni Olaszországtól, hogy lépjen be a háborúba annak előtte, hogy Németország megkezdte volna nyugati offenzíváját.”

Amerika — a semlegességi törvény következtében Németország szempontjából ma még veszélytelen.

Japán — magatartása bizonytalan; nem biztos, hogy fellép Anglia ellen.

„Minden jel arra mutat — fejtegeti Hitler —, hogy jelenleg kedvező a helyzet, hat hónap elteltével azonban talán már nem így lesz.”

A Führer ezután nagy magabiztossággal önmagáról nyilatkozik meg: „Mint végső tényezőt kell említenem — minden szerénytelenség nélkül — saját személyemet, mely pótolhatatlan. Semmiféle katonai vagy polgári személyiség nem helyettesíthet engem … (Als letzten Faktor muss ich in aller Bescheidenheit meine eigene Person nennen: unersetzbar. Weder eine militärische, noch eine zivile Persönlichkeit könnte mich ersetzen.) … Én támadni fogok és nem kapitulálni. A Birodalom sorsa tőlem függ …”

A „Führerprinzip”, a vezéri elv ismételt leszögezése után Hitler visszatér a valóság talajára és a nyugati hatalmak, Anglia és Franciaország katonai helyzetét vizsgálja — lényegében az október 9-i memorandumnak megfelelően. (A német katona az első a világon, több harcképes hadosztállyal, tüzérséggel, légierővel rendelkezik a Wehrmacht, mint az angolok és a franciák, a német hadvezérek jobbak stb. stb.) Majd így folytatja: „Nem tűrhetem, hogy egyesek azt állítsák: a hadsereg nincs rendben. Minden lehetőség a katonai vezetők kezében van. A német katonával én mindent véghez tudok vinni, ha jól vezetik.”

(Hitler neveket nem említ, de Rundstedt és Bock tudhatta, hogy most hozzájuk szólt.)

Következik a légierő és a haditengerészet dicsérete, a belső front szilárdságának hangoztatása, majd újra a Ruhrvidék, mint a Harmadik Birodalom Achilles-sarka. „Ha Anglia és Franciaország előretör a Ruhrvidékig, akkor a legnagyobb veszélybe kerülünk. Ez a német ellenálló erő összeomlásához vezethet. Mindenféle kompromisszumra irányuló reménykedés gyerekes dolog: Győzelem vagy bukás!”

És ezután jön az egész, tipikus Hitler-szónoklat legfontosabb mondata: „Nem a nemzeti szocialista Németországról van szó, hanem arról, hogy a jövőben ki fog uralkodni Európában.”

Végül Hitler még egyszer hangsúlyozza: az az elhatározása, hogy a lehető legkedvezőbb és legközelebbi időpontban megtámadja Franciaországot, megváltozhatatlan. A belga és holland semlegesség megsértésének nincs jelentősége. „Senki nem fog ez irányban kérdéseket feltenni, ha győztünk …”

A nyugaton indítandó hadjárat — Hitler szerint — „a világháború lezárása, nem pedig egy egyszerű akció …”

A szónoklat befejező mondatai: „Én ebben a harcban vagy állva maradok, vagy elbukom. Én nem fogom megélni népem bukását. Kifelé semmiféle kapituláció, befelé semmiféle forradalom.”

E megbeszélés után az előkészületek változatlanul folynak tovább: a Krupp- és a Skoda-művek ontják a legújabb típusú nehéz páncélosokat, Guderian és Rommel páncélos hadosztályai újabb és újabb taktikai elemeket gyakorolnak be, az ejtőernyős hadosztályok is serényen készülnek, a hadsereg műszaki osztagai felépítik a bevehetetlennek látszó belga Eben Emael-erőd pontos mását, és különlegesen kiképzett egységek az erőd megrohamozását gyakorolják …

Az angol-francia hadvezetőség ezalatt két haditervet dolgoz ki: ez egyik, a „Plan D” (D terv), melynek szülőatyja Gamelin, a francia hadsereg főparancsnoka, a Belgium és Hollandia német elözönlése esetén teendő intézkedéseket tartalmazta — elkészült 1939. november 17-én —, a másik ugyanabból az időből származik, a „Royal Marine” fedőnevet viselő hadműveleti terv, melynek célja: a Rajna Ruhrvidéki szakaszának elaknásítása.

Semmi több.

1939. december 12-én Gamelin főparancsnok napiparancsát olvassák fel a csapatok előtt:

„Katonák!

Október 14-én napiparancsban figyelmeztettelek benneteket, hogy készüljetek egy nagy ellenséges támadásra, amely akkor küszöbön állónak látszott. Október 16-án a német csapatok előkészítő akciót kezdtek, amelynek kifejlődését azonban ellenrendszabályaink megakadályozták. Azóta az ellenség fokozta előkészületeit, de a nagy támadást megkezdeni nem merte. Felhívlak benneteket, legyetek éberek és figyeljétek fokozott erőfeszítéssel a németek előkészületeit.

Gamelin.”

A másik oldalon a Fall „Gelb” megindítását ismételten elhalasztják. December 12-én a főparancsnokok a következő parancsot kapják:

,,A Führer és legfelsőbb főparancsnok december 12-én megparancsolta:

1. A legközelebbi döntés az „A”-nap tekintetében december 27-én 16 óráig fog beérkezni.
2. Az „A”-nap legkorábban: 1940. január 1.
3. Ennek megfelelően kell szabályozni a karácsonyi szabadságolásokat a Wehrmacht-részeknél.”

December 27-én elhalasztják az akció megkezdését január 9-re.

1940. január 10-én azonban kellemetlen közjáték zavarja meg az eredeti elképzeléseket. Ezen a napon ugyanis a 2. légiflotta 7. ejtőernyős hadosztályának egyik vezérkari tisztje kurirútjára, Loddenheidéből Bonnba, repülőgépet vesz igénybe, amit a szolgálati szabályzat határozottan tilt. A repülőgép motorhiba miatt belga területen kényszerleszállást végez. A titkos vezérkari iratokat, köztük a Fall „Gelb” terv egyes részleteit tartalmazó aktákat nem sikerül mind megsemmisíteni, néhány fontos irat belga kézbe kerül, így a belga vezérkar első kézből értesülhet, mire készül a Harmadik Birodalom.

(Az eredeti elképzelés minden ponton követte az első világháborúból jól ismert Schlieffen-féle tervet: megkerülni a francia védőrendszert — a semleges Belgiumon keresztül — és fordított felállásra kényszeríteni az ellenséges csapatokat. Ez a terv lebegett az OKW előtt 1939 őszén is a Fall „Gelb” kidolgozásában.)

A német nagyvezérkar azonnal megteszi a szükséges intézkedéseket, és február 24-én kész az új terv. Ez Manstein tábornok műve, a második világháborús katonai szakirodalom a Schlieffen-terv új változataként tartja számon. Alapgondolatát röviden a következőkben lehet összefoglalni: be kell törni Belgiumba, ki kell erőszakolni az átkelést Maas-folyón, majd a nehezen járható, páncélos és motorizált egységek számára nem túlságosan kedvező Ardennek-en keresztül kell a fő csapást irányítani. Erről az oldalról az ellenség nemigen vár támadást. Ha az áttörés az erdős Ardennek-en sikerül, akkor a flandriai síkságra kijutva nem Sedan és Párizs, hanem Amiens irányában a La Manche-csatorna kikötői felé kell a támadást folytatni. Taktikai cél: elvágni az angol expedíciós hadsereget a francia seregektől és külön-külön végezni velük. A front északi szárnyán gyors ütemben meg kell szállni Hollandiát, kikapcsolni a harcból a jól felfegyverzett és kiképzett holland hadosztályokat. A csatorna kikötőinek elfoglalásával elvágják a visszavonulni akaró angol csapatok útját, megakadályozzák esetleges behajózásukat. Ez után kerülhet sor a frontális támadásra Párizs ellen.

Ez volt az új német terv. De mit tett az angol-francia vezérkar és a támadással fenyegetett holland-belga vezérkar?

Nem túl sokat. A belga vezérkar még titokban sem akar tárgyalásokat folytatni a nyugati szövetségesekkel, szigorúan ragaszkodik a semlegességhez. Noha ez az adott pillanatban csak Hitlernek kedvez.

(1914-ben Vilmos császár és a német nagyvezérkar nem sokat törődött Belgium semlegességével, könyörtelenül legázolta a kis országot és úgy tört be Franciaországba. Mégis a II. világháborút megelőző években Belgium sem nyíltan, sem titokban nem volt hajlandó Franciaországgal és Angliával közös védelmi tervet kidolgozni, mert attól tartott, hogy éppen az ilyesfajta tevékenységgel vagy akár ennek látszatával maga ellen ingerli a hitleri Németországot, mely különben ünnepélyesen biztosította az ország semlegességének tiszteletbentartását. A belga uralkodókörök hittek a Führer adott szavának …

De még a francia hadvezetőség is elhitte, hogy a háborúban Hitler óvakodni fog megismételni Vilmos császár drasztikus, nemzetközi jogot semmibe vevő lépését. Elhitték, hogy Hitler szentnek és sérthetetlennek fogja tartani a kis nyugati államok semlegességét, és az több volt mint hiba.

A francia hadvezetőség számolt a német támadás lehetőségével, ezért fantasztikus költséggel bevehetetlennek vélt erődrendszert épített a svájci határtól a belga határig … A belga—francia határ védelmét Hitler adott szavára bízta a francia nagyvezérkar. Érthetetlen, de ez volt a valóság …)

Az angol—francia vezérkar „D” terve elavult és korszerűtlen harcászati elgondolásokon nyugodott; nem terveztek hatékony védekezési módszereket a nagy tömegben támadó páncélos kötelékek ellen. (Egyetlen tiszt volt a francia vezérkarban, aki már a második világháború előtt világosan látta, hogy új utakat kell keresni a modern hadviselésben, aki a tankok felhasználásának új módszereit nagy feltűnést keltő könyvben meg is írta. A vezérkari tiszt nevét érdemes megjegyezni, Charles de Gaulle ezredes volt. Akkor, 1939—1940-ben jól látta a német páncélosok támadásában rejlő nagy veszélyt …)

A céltudatos, a mozgó háborúra elméletileg és gyakorlatilag jól felkészült német hadvezetéssel szemben a nyugati szövetségesek már a hadműveletek megindulása előtt csatát vesztettek.

1940. február 5-én az angol—francia legfelsőbb haditanácsPárizsban ülésezik, és ekkor elhatározzák, hogy a Szovjetunióval háborúskodóFinnországnak katonai segítséget adnak: Norvégián és Svédországon keresztül 3—4 jól felszerelt angol-francia hadosztályt küldenek a finn-szovjet frontra.

Churchill, aki Chamberlain kíséretében részt vett ezen a tanácskozáson, emlékirataiban erről a döntésről a következőket írja: „Ezzel két legyet ütünk agyon egy csapásra — 1. megsegítjük a finneket a Szovjetunió ellen, 2. Narvikon keresztül elvágjuk a Németországba irányuló svéd vasérc-szállítmányok útját …”

Február 28-án Daladier, a „négy müncheni” egyike, a francia kamara ülésén a reakciós jobboldali képviselők dörgő tapsa közepette jelenti be: Franciaország a legrövidebb időn belül 50 000 főnyi expedíciós hadsereget küld Finnországba …

(Emlékezzünk vissza: Norvégia megsegítésére mindössze 12 000 angol, francia, kanadai és lengyel katona szállt partra Namsosnál, Andelsnesnél és Narviknál …

Még csak annyit: a tervezett finnországi akcióból nem lett semmi, mert Paasikivi finn miniszterelnök március 1-én Moszkvába utazott a fegyverszüneti feltételek átvételére. A szovjet kormány nagyon enyhe és nagylelkű feltételeit a finn kormány elfogadta, és március 12-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt.)

Egészen más a Daladier kormány álláspontja a hitleri Németországgal szemben. Amikor 1940 márciusában az angol hadvezetőség ismételten sürgeti a nagyon szerény keretek között mozgó, fent említett „Royal Marine” hadművelet végrehajtását, akkor Daladier a következőket közli Churchillel: „Lebrun köztársasági elnök személyesen lépett közbe annak érdekében, hogy Németország ellen semmiféle olyan támadó akciót ne kezdjünk, mely megtorlást válthatna ki Franciaországgal szemben …”

1940 tavaszán lázas előkészületek folynak a szíriai Weygand-hadseregnél. A bevallott cél — Törökország megsegítése, a valódi cél azonban egészen más — támadás a bakui olajmezők ellen. Weygand erről a következőket jelenti Gamelinnek:

„Ma már eljutottunk a petróleummezők bombázásának abba az előkészítési stádiumába, amikor már csak az időpont meghatározása hiányzik, mikor indíthatjuk el ezt az operációt … Szerintem okosabb, ha ezt a támadást június végére vagy július elejére tűzzük ki, figyelembe véve annak szükségességét, hogy minden anyag a kezünkben legyen, és hogy ezt a támadást a legnagyobb hatással és a legrövidebb idő alatt hajthassuk végre. Ez az operáció csak néhány napig tarthat és főleg olyan pontok tömeges bombázására szoritkozhatik, melyeknek elpusztítása és felgyújtása a legtökéletesebb hatást idézheti elő.”

(A Rajnát elaknásítani nem szabad, ennél fontosabb a bakui olajmezők bombázása …)

A rendkívül kemény tél megakadályozza a Wehrmachtot a Fall „Gelb” végrehajtásában, április 9-én megkezdődik a Fall „Weserübung”.

Április 27-én, két nappal azután, hogy az angol-francia csapatok megkezdték Közép-Norvégia kiürítését, Jodl tábornok a következőket jegyzi fel naplójában: A Führer döntése szerint a Fall „Gelb” május 1 és 7 között kezdődik.

Május 6-án Hitler kiadja az utasítást: a Fall „Gelb” végrehajtandó, „A”-nap május 8, „X”-idő 5 óra 35 perc. Jelszó „Danzig”.

Egy nappal később azonban a német nagyvezérkar kellemetlen jelentést kap: a hadsereg rádió és telefon figyelői lehallgattak egy telefonbeszélgetést, mely a vatikáni belga követ és a brüsszeli kormány között folyt le, és melynek során a követ figyelmeztette kormányát, hogy küszöbön áll a német támadás. Ugyanezen a napon a berlini holland katonai attasé megbízható forrásból vett értesülése alapján hasonló jelentést küld a holland vezérkarnak.

Hollandia 1940. május 8-án mozgósít, a belga katonai hatóságok lezárják az Albert-csatornán átvezető hidakat.

A Wehrmacht főhadiszállásán árulást gyanítanak és a biztonság kedvéért a nyugati határ mentén felsorakozott csapatoknak sürgősen kiadják az „Augsburg” jelszót: támadási előkészületeket felfüggeszteni.

De május 9-én 21 óra 30 perckor kiadják a „Danzig” jelszót. Másnap, május 10-én hajnalban a Wehrmacht megkezdi a Fall „Gelb” végrehajtását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!