(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

 

Amikor 1939-ben Anglia és Németország között kitört a háború, már több mint három évszázad óta bevett szokás volt, hogy valamely hadviselő fél hadihajója elfoghatja és kikötőbe viheti az ellenség kereskedelmi hajóit, s a zsákmánybíróság bizonyos körülmények között elkobozhatja a hajót és rakományát.

Hasonlóképpen, semleges országok hajóit is meg lehet állítani és át lehet kutatni annak megállapítására, hogy nem szállít-e tiltott árut, és amennyiben ez bebizonyosodik róla, a zsákmánybíróság rendelkezése alapján el lehet kobozni.

Az is elfogadott nemzetközi gyakorlat, és háborúban már bevett szokásnak számít, hogy — kivéve az előzőleg „hadiövezetnek” nyilvánított vizeken haladó hajókat — amennyiben ez egyáltalán megengedhető, kizárólag már elfogott hajót szabad elsüllyeszteni; ez a szabály csak olyan hajókra nem vonatkozik, amelyek megszemlélését és átkutatását erőszakkal megakadályozzák.

A konvoj-rendszert úgy tekintették, hogy ezáltal erőszakkal akadályt gördítenek az elé, hogy az ellenséges hadihajók megszemlélhessék és átkutathassák ezeket a hajókat, ezért a konvojban haladó hajók azonnal elsüllyeszthetők; de az olyan kereskedelmi hajót, amely nem halad konvojban, nem szabad elsüllyeszteni anélkül, hogy fel ne szólítanák: álljon meg, és vesse magát alá a szemlének és átkutatásnak.

Az első világháborúban olyan gyakran szegték meg ezt a régen elfogadott nemzetközi tengeri törvényt, hogy fölöttébb ajánlatosnak mutatkozott e szabály ismételt leszögezése. Ez meg is történt 1930-ban, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán között létrejött Londoni Tengerészeti Egyezmény 22. cikkelyében*. Az ellenség kereskedelmi hajóinak háborúban való elsüllyesztésére vonatkozó jogi álláspontot a brit Külügyminisztériumnak egy 1940 október 8-án kelt memoranduma alapján foglaltuk röviden össze.*

A 22. cikkely kimondja:

„I. A kereskedelmi hajók ellen folytatott harci cselekmények során a tengeralattjáróknak a víz felszínén haladó hajókra vonatkozó jogszabályokhoz kell alkalmazkodniok.

1. Kiemelendő, hogy mind a víz felszínén haladó hadihajók, mind a tengeralattjárók csak akkor süllyeszthetnek el vagy tehetnek továbbhaladásra képtelenné valamely kereskedelmi hajót, ha előzőleg biztonságba helyezték a hajó utasait, személyzetét és okmányait; e szabály alól csak az mentesít, ha a szóbanforgó kereskedelmi hajó megfelelő felszólítás ellenére sem hajlandó megállni, vagy aktív ellenállást fejt ki azzal szemben, hogy megszemléljék és átkutassák. A hajó mentőcsónakjainemtekinthetők biztonságos helynek, hacsak a tenger és az időjárás adott viszonyai közepette biztonságot nem nyújt az utasoknak és a hajó személyzetének a szárazföld közelsége, illetve egy olyan másik hajó jelenléte, amelynek módjában áll felvenni őket.”

E szabályok világosak és egyértelműek voltak, és nem lehetett felhozni ellenük azt a kifogást, hogy nem érthetők; ennek ellenére, alig néhány órával a második világháború kitörése után már nyilvánvalóvá vált, hogy a németek egyáltalán nem szándékoznak tiszteletben tartani őket. 1939 szeptember 3-án este ugyanis egy német tengeralattjáró elsüllyesztette az Amerika felé haladó Athenia gőzöst; száz ember életét vesztette.

A náci párt hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter 1939 október 23-án óriási betűkkel ezt a címet hozta: „Churchill süllyesztette el az Atheniá-t.”

A hajót ábrázoló fénykép alatt a következő szöveg állt:

„A fenti kép a büszke Atheniá-t ábrázolja, e hatalmas óceánjárót, amelyet Churchill bűnös módon elsüllyesztett. A képen világosan kivehető a hajón elhelyezett hatalmas adó-vevő felszerelés. De senki sem hallott egyetlen SOS-jelzést sem az Atheniá-ról. Vajon mi lehetett az oka ennek a hallgatásnak? Az, hogy a hajó kapitányának tilos volt megszólalnia. Hallgatott tehát Winston Churchill tervéről, hogy egy időzített bombával felrobbantsa és elsüllyessze a hajót. A kapitány tudta ezt, de hallgatnia kellett. Csaknem 1500 ember pusztult volna el, ha Churchillnek, ennek a gazembernek eredeti terve megvalósult volna. Igen, Churchill nagyon reménykedett abban, hogy a hajón tartózkodó száz amerikai a hullámok között leli majd halálát, és így a félrevezetett amerikai nép haragja a tett elkövetőjének feltüntetett Németország ellen fordul majd. Szerencsére az utasok többsége elkerülte azt a végzetet, amelyet Churchill szánt nekik. Jobboldali képünk két sebesült utast ábrázol. A City of Flint teherhajó mentette ki őket, azután pedig, amint a képen látható, a Gibb nevű amerikai parti őrhajóra kerültek, és ott további orvosi ellátásban részesültek. Ez a két sebesült némán is vádolja a bűnös Churchillt. Ők és mindazoknak árnyai, akik életüket vesztették az Atheniá-n, a világ ítélőszéke elé állítják Churchillt, és azt kérdezik az angol néptől: «Meddig tűritek még, hogy egy gyilkos töltse be azt a hivatalt, amelyhez Nagy-Britannia történelmének legnagyszerűbb hagyományai fűződnek?*”

Lám, milyen szép szavakat talált a nagyhangú hazudozásra az az ország, amelynek azóta 12 millió gyilkosságról kellett számot adnia a történelem ítélőszéke előtt.

A tények azonban mást mondanak. Az Athenia gőzöst az U-30 jelzésű tengeralattjáró torpedózta meg 1939 szeptember 3-án a késő esti órákban. A tengeralattjáró parancsnoka Lemp főhadnagy volt, aki később elesett a háborúban. Figyelmeztető lövést nem adtak le. A tengeralattjáró csak a sötétség beálltakor jött fel a vízfelszínre. A legénység egy tagjának, aki látta az Athenia pusztulását, esküvel megerősített nyilatkozatot kellett aláírnia, amely szerint „kitörli emlékezetéből mindazt, ami azon a napon történt”.

Alighogy az Athenia elsüllyesztése köztudomásúvá vált, Raeder tengernagy és a német Tengerészeti Minisztérium hivatalos cáfoló nyilatkozatot adott ki, amelyben még a lehetőségét is tagadta annak, hogy a támadás időpontjában a szóbanforgó hely környékén akár egyetlen tengeralattjáró is tartózkodott volna. Raeder és Dönitz tengernagyok már 1939 szeptember közepén tudták, hogy Lemp főhadnagy tengeralattjárója süllyesztette el az Atheniá-t, hiszen maga Lemp jelentette ezt. Ekkor megpróbálták úgy feltüntetni a dolgot, mintha a tengeralattjáró parancsnoka tévedésből őrjáraton levő felfegyverzett kereskedelmi cirkálóhajónak nézte volna az Atheniá-t. Dönitz kijelentette, hogy utasította a tengeralattjárókon szolgálatot teljesítő tiszteket, hogy nagy körültekintéssel kutassák fel az ilyen cirkálóhajókat, de azt már nem közölte velük, hogy milyen típusú hajókat használnak erre a célra, és egyetlen ilyen hajó nevét sem említette.

Teljesen valószínűtlen, hogy szemernyi igazság is lett volna abban az állításban, hogy az U-30 azért süllyesztette el az Atheniá-t, mert kereskedelmi cirkálóhajónak vélte, hiszen egy 1939 szeptember 22-i parancs értelmében az eljárás minden esetben a következő: „igazolni kell a hadinaplóban, hogy a kereskedelmi hajó elsüllyesztése annak tudható be, hogy összetévesztették egy hadihajóval vagy egy segédcirkálóval”. Ezt a parancsot öt nappal azelőtt adták ki, hogy az U-30 visszatért wilhelmshaveni bázisára, s ebből nyilvánvalóan következik, hogy Dönitz ezt a kibúvót legalább öt nappal az előtt akarta megteremteni, mielőtt módjában volt kikérdezni Lempet az esetről.

Sokatmondó tény az is, hogy semmiféle fegyelmi eljárást sem indítottak a tengeralattjáró parancsnoka ellen. Az OKM* Oberkommando der Marine — Haditengerészeti Főparancsnokság.* „úgy döntött, hogy nem kell hadbíróság elé vinni az ügyet, mivel a parancsnok jóhiszeműen járt el”. Magának Dönitznek is az volt a véleménye, hogy a hadbíróság amúgy is felmentené Lempet, és az eljárásnak csak „felesleges nyilvánosság, s időveszteség lenne a következménye”.

A tengeralattjáró-parancsnokság főnökének hadinaplójában 1939 szeptember 27-i dátum alatt a következő bejegyzés szerepel; „Az U-30 befutott. Két gőzöst süllyesztett el: a Blairlogies-t és a Fanad-ot.” Ezenkívül az U-30 hajónaplóját meghamisították. Az eredeti első oldalt eltávolították, és egy új oldalt illesztettek a helyére. A hamisítást azonban nem hajtották végre olyan gondosan, mint ahogyan azt az ember a német alaposság ismeretében gondolná. A hajónapló eredeti oldalain ugyanis a dátumokat mind római számokkal írták, a pótlólag behelyezett első oldalon viszont arab számok szerepelnek. A meghamisított oldalon természetesen említés sem esik az Athenia gőzös elsüllyesztéséről.

Az Atheniá-t alig tizenkét órával az után süllyesztették el, hogy Németország és Nagy-Britannia között kitört a háború. A németek késlekedés nélkül a világ tudomására hozták, hogy Németország nem szándékozik tiszteletben tartani az 1936. évi jegyzőkönyvet* Amikor 1936 december 31-én a Londoni Tengeri Egyezmény — mivel nem hosszabbították meg — érvényét vesztette, a 23. cikkelyben foglaltak értelmében a 22. cikkely továbbra is kötelező érvényű maradt valamennyi aláíró félre. Ennek ellenére 1936 november 6-án Londonban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia (beleértve a domíniumokat és Indiát) aláírtak egy jegyzőkönyvet, amely szóról szóra tartalmazta a 22. cikkelyben foglalt rendelkezéseket. A jegyzőkönyv megszabta más államok csatlakozásának feltételeit is. Németország 1936-ban, a Szovjetunió pedig 1937-ben csatlakozott a jegyzőkönyvhöz.*, és megismétli az első világháborúban folytatott kalózkodásait.

Az Athenia elsüllyesztését még súlyosabb esetek követték.

A háború elején Dönitz volt a német haditengerészet tengeralattjáró fegyvernemének főparancsnoka. Ez volt a német hadiflotta legfőbb fegyvere, s a tengeralattjárók a háború folyamán a Szövetségesek és a semleges országok hajói ellen folytatott harcban sokmillió tonnányi hajóteret süllyesztettek el.

Dönitz irányításától szükségképpen nem lehetett azt várni, hogy a tengeralattjárók parancsnokai nagyon válogatósak lesznek hadviselési módszereikben. Ő volt az egyik legvadabb náci, és a német haditengerészeti napló 1944. évi kiadásában úgy jellemezték, hogy mindig „igazi vezetője és lelkesítője volt az alája rendelt erőknek”. Fanatizmusát a nyilvánosság előtt tett kijelentései tanúsítják, azt pedig, hogy bele tudta oltani alárendeltjeibe saját nézeteit, az bizonyítja, hogy a háború folyamán mindvégig a korlátlan tengeralattjáró-hadviselés könyörtelen politikáját alkalmazták.

1939 októberében Raeder tengernagy és a német tengerészeti vezérkar „a jövő tengeri hadviselésének eshetőségei” címmel memorandumot készített, amely világosan meghatározta a tengeri stratégia irányvonalát. Ebben az okmányban leszögezték, hogy a brit tengeri közlekedés ellen irányuló támadásoknál a legkíméletlenebb módszereket kell alkalmazni, és lehetőleg minden vállalkozást az érvényben levő nemzetközi jogszabályoknak megfelelően kellene végrehajtani, majd utána kifejtették, hogy minden más olyan intézkedést, amely „katonai szempontból szükségesnek látszik, amennyiben határozott sikerrel kecsegtet, még akkor is végre kell hajtani, ha nincs összhangban a jelenleg fennálló nemzetközi jogszabályokkal. Elvileg éppen ezért az ellenség ellenállásának valamiféle jogi meghatározásából kell kiindulni, még akkor is, ha ez a tengeri hadviselés új törvényeinek megteremtését vonja magával.” Nyilvánvalóan ismét a célnak kellett szentesítenie az eszközöket.

A Szövetségesek és a semleges államok kereskedelmi hajózása ellen folytatott tengeralattjáró-hadviselés a Raeder tengernagy által felvázolt kíméletlen módszereket alkalmazta. A hadviselők és a semlegesek kereskedelmi hajóit kezdettől fogva figyelmeztetés nélkül elsüllyesztették, és néhány kivételtől eltekintve meg sem kísérelték az utasok és a személyzet megmentését. A háború későbbi szakaszaiban, amikor érvénybe lépett az a rendszer, hogy hadműveleti veszély-zónákat jelöltek ki, továbbra is előzetes figyelmeztetés nélkül következtek be ezeken az övezeteken kívül a tengeralattjárók támadásai.

Először 1939 szeptember 30-án süllyesztett el egy német tengeralattjáró előzetes figyelmeztetés nélkül semleges kereskedelmi hajót; ekkor torpedózták meg a Vendia nevű dán gőzöst, amely rakomány nélkül haladt Clyde felé. A tengeralattjáró a látszat kedvéért két figyelmeztető lövést adott le, de ezeket úgyszólván azonnal követte egy torpedó kilövése, amely elsüllyesztette a hajót, noha a kapitány már jelezte, hogy aláveti magát a tengeralattjáró utasításainak, és átkutathatják hajóját, de a hajó elhagyására nem adtak időt.

November végéig általános gyakorlattá vált a semleges országok hajóinak hasonló módon való elsüllyesztése. November 12-én egy német tengeralattjáró az Északi-tengeren, mindennemű előzetes figyelmeztetés nélkül elsüllyesztette az Arne Kjode nevű norvég hajót. Ez olajszállító hajó volt; egyik semleges kikötőből egy másik semleges kikötő felé tartott. Kapitányát és legénységének négy tagját, miután órákon át nyitott csónakokban hányódtak a tengeren, egy másik hajó észrevette és felszedte. A tengeralattjáró parancsnoka kísérletet sem tett a norvég legénység megmentésére.

1941 januárjában Hitler bejelentette, hogy minden hajót — akár konvojban halad, akár nem —, „amely tengeralattjáróink torpedócsöve elé kerül”, meg fognak torpedózni. Azokból a fenyegetésekből, amelyek ezt a bejelentést megelőzték, kitűnik, hogy főként az amerikaiak megfélemlítésére szánták, de amikor hatalmas felháborodást keltett az Atlanti-óceán túlsó partján, a németek azt állították, hogy az említett utasítás csak a „háborús zónában” haladó hajókra vonatkozik.

Az a körülmény, hogy egy hajó a háborús zónán kívül haladt, még nem nyújtott számára biztonságot a jogtalan támadásokkal szemben. Ezt egészen nyilvánvalóvá tette 1940 szeptember 17-én a City of Benares nevű hajó elsüllyesztése. Ez a 11 000 tonnás óceánjáró 391 utast szállított, akik közül csaknem száz gyermek volt. A „háborús zónán” kívül, előzetes figyelmeztetés nélkül süllyesztették el, s 258 tengerész és utas, köztük 77 gyermek pusztult el a hajón. A támadás viharos időben, felhőszakadás, jégeső, szélroham és hatalmas hullámverés közepette következett be. Este 10 óra tájban torpedózták meg a hajót, s a sötétség és a vihar miatt a mentőcsónakok közül négy még vízrebocsátás közben felborult, több csónakot pedig később borítottak fel a hatalmas hullámok. Sok gyermek a szörnyű időben elszenvedett viszontagságok következtében halt meg.

A német könyörtelenség ártatlan áldozatainak száma egyre nőtt a háború első telén; számos hajó legénysége és utasai hányódtak napokon át nyitott csónakokban a viharos Atlanti-óceánon. Voltak, akik úszó fadarabokra kapaszkodtak fel, s egyiküket a másik után sodorta le a víz, mert a hidegtől megdermedt ujjaikkal nem tudtak már kapaszkodni; sok megtámadott hajó legénységét géppuskával lőtték a tengeralattjárók, amikor éppen vízre akarták bocsátani a mentőcsónakokat, vagy később, amikor cél nélkül hányódtak a tenger olajos felszínén.

Vajon ezek voltak-e a tengeri hadviselés „katonai szükségszerűség diktálta” „könyörtelen” új törvényei, amelyekről Raeder tengernagy 1939. évi memorandumában beszélt? Azok, akik még visszaemlékeznek az 1917. évi sötét napokra, jól tudják, hogy újnak semmiképpen sem nevezhetők ezek a módszerek.

Az 1940 május 27-én megtorpedózott Sheaf Mead nevű brit gőzös személyzetéből harmincegyen pusztultak el; a támadást végrehajtó tengeralattjáró parancsnoka teljes közönnyel nézte az elsüllyesztett hajó matrózait, akik úszó gerendákba és felfordult csónakokba kapaszkodva próbálták életüket menteni.

Ochrn sorhajóhadnagy volt a tengeralattjáró parancsnoka, hajójának jelzése pedig U-37. A Sheaf Mead főgépésze a következőképpen írta le a külsejét: „Fiatal, körülbelül huszonnyolc éves, jól megtermett férfi. Szőke a haja, és egészben véve meglehetősen jóképű. Mély hangja van, és jól beszél angolul.”

A fiatalember naplójának* A naplót megtalálták nála, amikor fogságba esett.* a szóbanforgó dátum alatt szereplő, alább közölt részleteiből kitűnik, hogy nagy élvezettel szemlélte a jelenetet.

„Május 27.

1252 Nyugat felé haladó, körülbelül 5000 tonnás gőzöst pillantottunk meg. Sebesség 10 csomó. Megkezdjük az üldözést.

1444 Tengeralattjárónk most a hajó elé került. Lemerültünk. A hullámverés miatt nem tudjuk tartani a mélységet, s ugyanez a megfigyelésben is akadályoz … teljes sebességgel haladunk, párhuzamosan a hajóval … mindjárt megnyitjuk a tüzet … egyre csökken a távolság. A cső készenlétben — adjam ki a parancsot, vagy ne? A tüzérek is felkészültek már … Hurrá! a hajó farában löveg van, talán légelhárító ágyú. TŰZ! Biztosan célba talált. Fel a periszkópot, figyelünk … A lövedék a hajó farába, a 30-as vonalba vágódott be. Távolság 320 méter. A hajó fara erősen süllyed. A legénység csónakokba ugrál. A hajó

1554 orra felemelkedik. Körülnézek. Feljövünk. — A hajó fara már a víz alatt van. Orra mind jobban emelkedik. A csónakok már a vízen úsznak. Ezzel határozottan szerencséjük volt. Köröskörül minden a legnagyobb rendben van. A hajó orra a magasba ágaskodik. Valahonnan előbukkan két ember a hajó elején, és végigfutnak a fedélzeten a hajó fara felé. A hajó fara eltűnik. Egy csónak felborul. Azután egy kazán robbanása hallatszik, két ember széttárt végtagokkal a levegőbe repül … s azután vége az egésznek. A vízen rengeteg hajóroncs úszkál. Közelebb megyünk, hogy megállapíthassuk az elsüllyesztett hajó nevét. A legénység roncsokra és felborult csónakokra menekült. Kihalászunk egy mentőövet, de nincs rajta név.

1648 Megkérdezek egy embert, aki egy gerendára kapaszkodott, Alig fordítja felém a fejét, és csak ennyit mond: «Nix név». Egy fiatal fiú kiabál felénk a vízből: «Segítség, kérem, segítsenek!» A többiek nagyon nyugodtan viselkednek. A ruhájuk csuromvíz, fáradtnak látszanak. Arcukon hideg gyűlölet … Továbbhaladunk az eredeti útirányban”.

A tengeralattjáró parancsnoka, zsákmánya elsüllyesztése után még félóra hosszat cirkált körbe azon a helyen. Két ember kampós rudakkal felszerelve állt a tengeralattjáró fedélzetén, hogy távol tartsa a csónakokat. A legénység is feljött a fedélzetre, fényképezték az életbenmaradottakat, de senki sem szólt érdekükben. Azután újból alámerült a tengeralattjáró, anélkül, hogy bármiféle segítséget nyújtott volna az életbenmaradottaknak*. Eleinte akadtak német tengeralattjáró-parancsnokok, akik egészen másképpen viselkedtek. Egy esetben például felszólították egy brit halászhajó legénységét, hogy szálljanak mentőcsónakjaikba, mert hajójukat el fogják süllyeszteni. Amikor a parancsnok látta, hogyan helyezkednek el a csónakokban, felkiáltott: „Tizenhárom ember száll egy ilyen csónakba! Ki hallotta már, hogy ilyen csónakkal küldenek tengerre egy hajót. Maguk, angolok, nem rendes emberek!” Ezután utasította a halászhajó kapitányát, hogy rendelje fel legénységét újra a hajóra, és a legnagyobb sebességgel induljon el egy hazai kikötő felé; még egy üveg német gint is küldött neki „a parancsnok üdvözletével”.*

1940 januárjában a fegyveres erők főparancsnoksága elrendelte, hogy a haditengerészetnek ezentúl jogában áll tengeralattjárókkal megsemmisíteni minden hajót, amely ellenséges partokhoz közel fekvő olyan vizeken halad, ahol aknákat lehet lerakni. Utasították a tengeralattjárók parancsnokait, hogy olyan fegyvert használjanak, amely azt a benyomást kelti, mintha a találatokat aknák okozták volna.

Valószínűleg 1940 májusában adtak ki először olyan utasítást, hogy az elsüllyesztett kereskedelmi hajók legénységét sorsára kell bízni. A tengeralattjáró-parancsnokság 154. számú parancsa a következőket tartalmazta:

„Ne vegyétek fel az életbenmaradottakat, és ne vigyétek magatokkal őket. Ne törődjetek a kereskedelmi hajók mentőcsónakjaival. Sem az időjárási viszonyok, sem a szárazföldtől való távolság nem számít*. Mint már említettük, a tengeri hadviselés kérdésével foglalkozó 1936. évi jegyzőkönyv rendelkezése szerint a hajók mentőcsónakjai nem tekinthetők biztonságos helynek, hacsak a tenger és az időjárás adott viszonyai közepette a szárazföld közelsége, illetve egy olyan másik hajó jelenléte, amelynek módjában áll felvenni őket, biztonságot nem nyújt az utasoknak és a hajó személyzetének.* Csak a saját hajótokkal törődjetek … a háborúban keménynek kell lennünk. Az ellenség azért kezdte a háborút, hogy megsemmisítsen bennünket, tehát nem kell tekintettel lennünk semmire.”

Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba, Németországnak tudomásul kellett vennie azt a tényt, hogy óriási mértékben megnövekedett a szövetségeseknek azonnal rendelkezésre álló hajótere, és csaknem kimeríthetetlen lett a hajóépítő kapacitásuk. Erre még drasztikusabb rendelkezéseket adtak ki. Most már nemcsak arra utasították a tengeralattjárók parancsnokait, hogy ne mentsék meg az elsüllyesztett hajók legénységét, hanem arra is, hogy gyilkolják le az elsüllyesztés után az életbenmaradottakat.

A Pearl Harbor ellen intézett japán támadás után alig egy hónappal Hitler a berlini japán nagykövet előtt kifejtette a háborúnak ezen új szakaszára vonatkozó elképzeléseit. Kijelentette, hogy akárhány hajót építenek is az amerikaiak, nagy gondot okoz majd nekik a megfelelő legénység hiánya, továbbá közölte, hogy minden kereskedelmi hajót előzetes figyelmeztetés nélkül el fog süllyesztetni. Hiszen Németország — úgymond — puszta létéért harcol, és ebben a harcban nincs helye az emberiességnek. El fogja rendelni, hogy a tengeralattjárók a torpedó kilövése után emelkedjenek a víz felszínére, és süllyesszék el a mentőcsónakokat. Az eszmecseréről felvett gyorsírói jegyzőkönyv szerint: „Osima nagykövet teljes mértékben helyeselte a Führer kijelentéseit, és közölte, hogy a japánok is kénytelenek ezeket a módszereket alkalmazni.”

A következő év szeptemberében Dönitz főhadiszállása következő „szigorúan bizalmas” jelzésű parancsot adta valamennyi tengeralattjáró parancsnokának:

„Semmiféle kísérletet sem szabad tenni az elsüllyesztett hajók legénységének megmentésére. Ez azt jelenti, hogy nem szabad kimenteni embereket a vízből, nem szabad mentőcsónakokba elhelyezni őket, nem szabad visszafordítani a felborult mentőcsónakokat, sem élelmet és italt adni az életbenmaradottaknak. Az életmentés ellentétben áll az ellenséges hajók és legénységük elpusztítására irányuló hadviselés legelemibb követelményeivel … Legyetek kemények, ne feledjétek, hogy az ellenség sincs tekintettel az asszonyokra és gyermekekre a német városok ellen intézett bombatámadásai során.”

E rendelet kibocsátásának napján a következő feljegyzés szerepel Dönitz hadinaplójában:

„Valamennyi parancsnok figyelmét ismét felhívtuk arra, hogy minden olyan erőfeszítés, amely az elsüllyesztett hajók személyzetének megmentésére irányul, ellentétben áll a hajók és személyzetük megsemmisítésére irányuló hadviselés legelemibb követelményeivel.”

Heinz Möhle, a kieli 5. számú tengeralattjáró flottilla parancsnoka* Karl Heinz Möhle korvettkapitányról van szó. 1946-ban angol hadbíróság elé állították Hamburgban azzal a váddal, hogy továbbította ezeket a parancsokat a neki alárendelt tengeralattjáró-parancsnokoknak. A hadbíróság bűnösnek találta, és ötévi börtönre ítélte.* úgy találta, hogy a rendelet félreérthető, és felvilágosítást kért egy Dönitz vezérkarához tartozó magasrangú tiszttől. A rendelet intencióját két példával magyarázták meg neki. Az első példában a Viscayai-öbölben cirkáló tengeralattjárók egyikéről volt szó. Őrjárata közben észrevett egy gumicsónakot, amelyben egy lezuhant angol repülőgép személyzetének életbenmaradott tagjai hányódtak. Minthogy a tengeralattjáró most indult portyára, és még teljesen meg volt rakodva, szóba sem jöhetett, hogy felvegye a repülőgép személyzetét. A tengeralattjáró parancsnoka ezért messze elkerülte a csónakot, és folytatta őrjáratát. Amikor támaszpontjára visszatérve jelentette az esetet, közölték vele, hogy mivel nem tudta kihallgatás céljából magával hozni az életbenmaradottakat, a tenger fenekére kellett volna küldenie őket, „hogy elpusztuljanak, és többé sohase harcolhassanak ellenünk”.

A második példa így hangzott: az Egyesült Államok hajói ellen indított tengeralattjáró-hadjárat első hónapjában több hajót, igen jelentős tonnatartalommal süllyesztettek el az amerikai partok mentén a sekély vizeken, de a szárazföld közelsége folytán e hajók legénységének többségét megmentették. Dönitz főhadiszállásának felfogása szerint ez igen sajnálatos volt.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék álláspontja szerint a „Laconia-rendelet” — így nevezték el — nem írta elő kifejezetten a tengeralattjáró-támadások során elsüllyesztett hajók életbenmaradott személyzetének meggyilkolását, de a katonai törvényszék megítélése szerint a rendelet megfogalmazása kétségtelenül homályos és a leghatározottabban elítélendő.

Amikor Möhle a tengeralattjárók parancsnokait portyázásra indulásuk előtt utasításokkal látta el, ezt a rendeletet oly módon továbbította nekik, hogy minden megjegyzés nélkül felolvasta, és kiegészítette az imént említett két példával. A parancsnokokban ez csakis azt a benyomást kelthette, hogy a tengerészeti főparancsnokságnak az az álláspontja, hogy le kell gyilkolni az elsüllyesztett hajók legénységét. Möhle — talán azért, hogy valamelyest könnyítsen lelkiismeretén — általában azt mondta ilyenkor: „A tengeralattjáró-parancsnokság nem adhat hivatalosan ilyen utasítást: mindenkinek saját lelkiismerete szerint kell cselekednie.”

A németek mindig azt állították, hogy a „Laconia-rendeletnek” kizárólag az volt a célja, hogy a tengeralattjárók parancsnokai ne kockáztassák hajójuk biztonságát azáltal, hogy segítenek kimenteni támadásuk életben maradt áldozatait. De ha valóban ez lett volna a céljuk, akkor fel kellett volna hívni a parancsnokok figyelmét a 154. számú parancsra*. Lásd 77. old.* Továbbá ebben az esetben nem maradt volna az egész kérdés ilyen homályos; a bizonytalan kifejezési módnak ugyanis az az oka, hogy az ilyen rendelkezések megfogalmazásakor nagy figyelmet fordítanak arra, hogy azok esetleg az ellenség kezébe kerülnek.

Az, hogy valójában hogyan vélekedett akkoriban a főtengernagy erről a kérdésről, kitűnik egy beszédéből, amelyet 1942 október elején mondott el, amikor szemlét tartott a 2. tengeralattjáró kiképző hadosztály felett*. E beszédre vonatkozólag Peter Josef Heisig volt tengerészkadét tett vallomást a háborús főbűnösök nürnbergi perében.* A tisztképző tanfolyamok résztvevőihez intézett beszédében kijelentette, hogy a tengeralattjárók az utóbbi időben nem érnek el olyan nagy sikereket, mint azelőtt. Megígérte, hogy hamarosan javulás következik be e téren, majd pedig kijelentette, hogy a Szövetségeseknek nagy nehézséget okoz hajóik legénységgel való ellátása. A szövetséges országok tengerészei veszélyesnek tartják az Atlanti-óceánon való átkelést, mivel a német tengeralattjárók még mindig sok hajójukat süllyesztik el. Számos olyan tengerészük van, aki már több olyan hajón szolgált, amelyet a tengeralattjárók elsüllyesztettek, és ezért nem is akar többé tengerre szállni. Dönitz azután arról is beszélt, hogy nem érti, hogyan fordulhat még mindig elő az, hogy német tengeralattjárók megmentik az általuk elsüllyesztett kereskedelmi hajók legénységét, s ezáltal veszélyeztetik saját hajóikat. Ezzel az eljárásukkal az ellenség malmára hajtják a vizet, hiszen a megmentett legénység új hajókon ismét tengerre száll majd. Olyan szakaszba jutott a háború, amikor a tengeren is totális háborút kell folytatni. A tengeralattjárók támadása nemcsak a hajók, hanem a hajók legénysége ellen is irányul.

A tisztjelöltek azt szűrték le ebből a beszédből, hogy most már totális háborút kell folytatni mind a hajók, mind pedig azok legénysége ellen; és ki kárhoztatná őket ezért. A nürnbergi törvényszék döntése, amely bizonyítottnak fogadta el a vád azon állítását, hogy a főtengernagy megfontolt szándékkal utasítást adott a megtorpedózott hajók életben maradt legénységének meggyilkolására, kétségtelenül nem jelentett „justizmordot” Dönitzcel szemben.

Hat hónappal a „Laconia-rendelet” kibocsátása után a Heinz Eck sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U-852 tengeralattjáró elsüllyesztette az Atlanti-óceánon a brit Hadiszállítási Minisztérium által bérelt Peleus nevű görög hajót.

A Peleus megrakodva haladt a Rio de la Plata felé; március 8-án hagyta el Freetownt, és 1943 március 13-án este nyugat felé tartott, kevéssel délre az Egyenlítőtől, körülbelül 300 mérföldnyire az afrikai part legközelebbi pontjától. Harmincöt tagú legénysége volt, legnagyobbrészt görögök. Mindössze hárman maradtak közülük életben.

Délután öt óra ötven perckor két torpedót vettek észre balfelől a hajó orránál; mindkettő eltalálta a hajót, amely három perc alatt elsüllyedt. A legénység többsége azonban el tudta hagyni a hajót, s rákapaszkodtak a vízen úszó roncsokra, fadarabokra.

A tengeralattjáró ekkor kiemelkedett a vízből, s megközelítette a Peleus egyik csónakját, amelyben a hajó legénységének három életbenmaradt tagja helyezkedett el, s a tengeralattjáró parancsnoka utasította egyik angolul beszélő tisztjét, hogy tudja meg a megtorpedózott hajó nevét. Ekkor az U-852 felvette a három megmenekült tengerész egyikét, és az megadta a kért felvilágosításokat; közölte a hajó nevét, a kapitány nevét, elmondta, mi volt szállítmányuk, kiindulási és rendeltetési helyük, továbbá azt, hogy van-e még más hajó is a közelben.

A felvilágosítások megszerzésével megbízott tiszt ezután visszatért a tengeralattjáró tornyához, s jelentést tett a parancsnoknak, aki közölte vele, hogy elhatározták: az életbenmaradottak meggyilkolásával a hajó elsüllyesztésének minden nyomát eltüntetik.

Közben a Peleus harmadtisztjétől, akit felvettek a tengeralattjáróra, elvették a mentőövét, majd visszatették arra a tutajra, amelyről felvették.

Eck ekkor géppuskatüzet nyitott a csónakokra, és a tengeralattjáró legénysége kézigránátokat dobált az életbenmaradottak közé. A megállapítások szerint mindössze hárman menekültek meg. Ezek huszonöt napig hányódtak csónakjaikban a nyílt tengeren, míg végre egy portugál hajó felszedte őket. Mindhárman esküvel megerősített nyilatkozatot tettek mindarról, aminek hajójuk elsüllyesztése alkalmával tanúi voltak.

Egyikük, egy Liosszisz nevű görög elmondta, hogy éppen őrségen volt, amikor két torpedó csíkját látta közeledni a hajó bal oldala felé, s erre azonnal utasította a kormányosokat, hogy amennyire csak lehet, fordítsák a hajót a hátulsó torpedó pályájával párhuzamos irányba*. Lásd J. Cameron: The Peleus Trial (A Peleus-per) (William Hodge & Co.).*

Ennek ellenére mindkét torpedó eltalálta a Peleus-t, Liosszisz pedig belezuhant a vízbe; úszva elért egy gerendát, amelybe belekapaszkodott. Nemsokára ugyanoda felkapaszkodott egy másik görög tengerész is, és most már együtt próbáltak megközelíteni egy tőlük nem messze himbálózó nagyobb roncsot. Ekkor felbukkant a tengeralattjáró. Ott cirkált a hajóroncs körül, és az egyik tiszt megparancsolta az egyik roncson levő harmadtisztnek, hogy jöjjön át a tengeralattjáróra, ahol a fent leírt módon kihallgatták.

Közben Liosszisz odaerősítette gerendáját egy tutajhoz, amelyen a hajótörött legénység több tagja tartózkodott. Ekkor újra megjelent a tengeralattjáró, és fedélzetéről átkiáltottak nekik, hogy igyekezzenek közelebb jutni hozzá. Liosszisz és társai azt gondolták, hogy esetleg felveszik őket a tengeralattjáróra, s ezért odaeveztek. Ekkor a tengeralattjáróról géppuskával tüzet nyitottak. Egyik barátját több lövés érte. A németek ekkor kézigránátokat dobáltak közéjük, s azután még hosszú időn át lövöldöztek géppuskával, és hajigálták a kézigránátokat a hajóroncsokra, majd közvetlenül hajnal előtt eltávozott a tengeralattjáró.

Az U-853 parancsnoka a per során** A parancsnokot és legénységének négy tagját 1945 októberében Hamburgban brit haditörvényszék elé állították; az volt a vád ellenük, hogy a Peleus legénységének számos tagját géppuskával és kézigránátokkal legyilkolták. Mind az öt vádlott bűnössége bebizonyosodott, s a parancsnokot és még három vádlottat golyó általi halálra ítélték.* azt vallotta, hogy elhatározta, géppuskatűzzel elsüllyeszti a hajóroncsokat, és ezt meg is tette, de esküdözött, hogy a parancs kiadásakor a Peleus legénységéből egyet sem látott, s erősgette, nem adott olyan utasítást, hogy tüzeljenek az életbenmaradottakra. Elismerte, hogy főgépésze helytelenítette azt a döntését, hogy minden nyomot el kell tüntetni, és azt is elismerte, hogy e döntése folytán „lehetetlenné vált az emberek megmentése”, mivel feletteseitől kapott utasításaival ellentétben állt az, hogy az életbenmaradottakat felvegye hajójára. Azt is elmondta, hogy közölték vele a „Laconia-rendeletet”.

Kétségtelen, hogy ellentétben Hartenstein korvettkapitánnyal, az U-156 parancsnokával, aki hat hónappal korábban elsüllyesztette a Laconia gőzöst, Eck hajóskapitányt a támaszpontjára való visszaérkezésekor a főtengernagy dicséretben részesítette volna, amiért a helyzetnek megfelelő könyörtelenséget tanúsított. De ez mégsem következett be. Eck azon a cirkáló útján, amelynek során elsüllyesztette a Peleus-t, először és utoljára látta el a tengeralattjáró-parancsnoki tisztet. A cirkáló út végén nem térhetett vissza Kielbe, hogy learassa tengernagyának és Führerének dicséretét, mert Szomáliföld partja előtt 1944 május 2-án, egy légitámadás után, hajója zátonyra futott, és hadifogságba esett.

Viszont Hartenstein parancsnok, aki elsüllyesztette a Laconiá-t, s a hajó legénységének több életbenmaradott tagját megmentette, kíméletességéért feddésben részesült, mivel saját hajójának elvesztését kockáztatta. A főtengernagy a Hartenstein eljárásáról készített jelentésében egyebek közt a következőket írta: „Ez az eset újra csak azt bizonyítja, milyen hátrányt jelenthet az ellenséggel szemben tanúsított emberséges magatartás.”

1944 július 5-én az U-247 a Wrath-foktól tizennyolc mérföldnyire nyugatra elsüllyesztett egy Noreen Mary nevű halászhajót. A hajó Skócia nyugati partján halászott, és 325 láda zsákmánnyal volt megrakva. Négy napja hagyta el Ayrt és a Butt of Lewis-fok közelében levő halásztelep felé tartott.

Este 8 óra tájban egy James MacAlister nevű fedélzeti munkás két torpedót látott, amely egymástól körülbelül nyolc lábnyi távolságban vagy tíz lábnyira a hajó bal oldalától suhant el. Ugyanabban a pillanatban körülbelül 150 yard távolságban, pontosan a hajó mögött, egy tengeralattjáró tornyát pillantotta meg.

MacAlister fellármázta a hajó egész legénységét, de mire azok a fedélzetre értek, a,tengeralattjáró már lemerült, és a kormányos nem akart hitelt adni MacAlister szavainak.

Körülbelül egy órával később azonban a tengeralattjáró felbukkant a vízből a Noreen Mary jobb oldalának közepe táján és géppuskával tüzet nyitott rá. A halászhajó eddig három tengeri mérföld sebességgel haladt, az idő kitűnő volt, a látási viszonyok kifogástalanok, a tenger csendes. Nyomban tíz tengeri mérföldre fokozták a hajó sebességét, de a tengeralattjáró üldözőbe vette, és továbbra is tüzelt rá. Az első sorozatok a személyzet három tagját, köztük a kapitányt is megölték.

A tengeralattjáró ekkor nehezebb lövegből kezdett tüzelni, amely a tengeralattjáró tornyára volt felszerelve; az első lövedék a kazánba csapódott, mire a hajó megállt és elborította a gőz.

A legénység életbenmaradott tagjai, szám szerint heten, fedezéket kerestek, de hamarosan még hárman elestek, s a tengeralattjáró a halászhajó elébe kanyarodott, és mindkét ágyújából tüzelve végighaladt baloldalán.

MacAlister és a kormányos ekkor megpróbálták vízrebocsátani a csónakot, de közben a kormányost leterítette egy golyó. MacAlister lesietett, és az éléskamrában keresett menedéket, amely a vízszint alatt volt. A halászhajó erősen balra dőlt, és 10 óra 10 perckor felborult, majd elsüllyedt. A négy életbenmaradott tengerész a tengerbe zuhant. MacAlister addig úszott, míg elérte a felborult mentőcsónakot, felkapaszkodott rá.

A tengeralattjáró továbbra is a víz felszínén maradt, a felfordult mentőcsónak felé tartott, és leadott feléje egy rövid sorozatot. Amikor már csak mintegy 70 méternyi távolság volt közöttük, MacAlister lecsúszott a csónakról a vízbe, s mindaddig ott maradt, amíg a tengeralattjáró abba nem hagyta a tüzelést, és le nem merült.

Másnap reggel körülbelül öt óra tájban a Lady Madeleine nevű halászhajó felszedte a legénység két életbenmaradt tagját, MacAlistert és a másodgépészt. A Noreen Mary személyzetének hat tagja meghalt, ketten pedig eltűntek, hihetőleg vízbefúltak*. Az ütközetnek ezt a leírását James MacAlister 1945 december 21-én egy edinburghi közjegyző előtt eskü alatt tett tanúvallomásából vettük.*

Az U-247-et a háború vége felé bocsátották vízre, s ez alkalommal került első ízben bevetésre. Két nagy ágyúval volt felszerelve, az egyik a hajó hátsó fedélzetén, a másik a torony elülső részén, egy kisebb, Oerlikon-típusú ágyú pedig a fedélzet elülső részén volt elhelyezve. A Noreen Mary közönséges halászhajó, amely szokásos halászútján volt, de minden más kis hajóhoz hasonlóan, a háború idejére egy könnyű gépfegyverrel volt ellátva, amelyet egy légelhárító ágyú talpazatára szereltek, hogy védekezni tudjon a német repülőgépek ellen, amelyek kivétel nélkül minden hajót megtámadtak.

Erről a jogtalan támadásról a következőképpen számolt be a parancsnok hadinaplója:

„1943 Halászhajó. Két torpedó az 1-es és a 4-es csőből. Röviddel a lövés után a hajó jobbfelé fordul, és a lövedékkel párhuzamosan halad tovább. Mivel a tenger tükörsima volt, a hajóról bizonyára észrevették a torpedók húzta csíkokat.

2055 Feljöttünk a víz felszínére. Több halászhajót látunk. Megtámadjuk a legközelebbit. Három perc múlva megáll. A harmadik csőből lövünk az álló hajóra. A torpedó azonban csütörtököt mondott.

2151 A hajót a légvédelmi ágyúból oldalába lőtt lövedékek elsüllyesztették.”

A BDU hadműveleti hadosztályának parancsnoka nyilván igen meg volt elégedve ezzel a hősi tettel, ugyanis a következő észrevételt fűzte a hadinaplóban szereplő bejegyzéshez: „Az, hogy a halászhajót a szóbanforgó helyen légvédelmi ágyúval süllyesztették el, dicséretre méltó támadó szellemről és lendületről tanúskodik … Nehéz körülmények között jól hajtották végre ezt az akciót.” Valójában undorító gyilkosságot követtek el.

A háború legelső napjától a legutolsóig, éjjel-nappal folyt ez az öldöklés a tengeren. Németország most is, akárcsak az első világháborúban, felrúgva az 1936. évi jegyzőkönyvet és a civilizált világ által elfogadott szokásokat, a hadviselő felek és a semlegesek ellen egyaránt korlátlan tengeralattjáró-háborút folytatott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!