(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

2

1944 március 24-ről 25-ére virradó éjjel hetvenhat angol repülőtiszt megszökött a sziléziai Saganban levő Stalag Luft III nevű fogolytáborból. Tizenötöt közülük csakhamar elfogtak és visszavittek a táborba, háromnak sikerült elmenekülnie, nyolcat a Gestapo vett őrizetbe, a többit ötvenet agyonlőtték.

Sorsukat illetően az első tájékoztatás április 6-án történt, amikor a helyettes parancsnok felolvasta a tábor rangidős angol tisztjének a Wehrmacht főparancsnoksága közleményét, mely szerint negyvenegy tisztet agyonlőttek, „egyeseket azért, mert letartóztatásukkor ellenálltak, másokat azért, mert a táborba való szállításuk közben szökést kíséreltek meg”. A közlemény nem említett neveket.

Kilenc nappal később az angol tisztnek egy negyvenhét agyonlőtt tiszt nevét tartalmazó névsort adtak át, egy hónappal később pedig további három nevet közöltek. Mindannyiszor ugyanazt az okot adták meg.

Egyáltalában nem felelt meg a valóságnak az, hogy ezeket a foglyokat azért lőtték agyon, mert elfogatásukkor ellenállást tanúsítottak vagy újabb szökést kíséreltek volna meg. Mindnyájukat Hitler közvetlen parancsára a Gestapo lőtte agyon.

Az első hír erről az esetről a berlini svájci követ, Naville útján jutott el a külvilágba, aki, mint a pártfogó hatalom németországi képviselője kért tájékoztatást. A válaszjegyzék azt állította, hogy harminchét angol nemzetiségű és tizenhárom nem angol nemzetiségű foglyot, akik a Stalag Luft III nevű táborból megszöktek, agyonlőttek, mivel elfogatásuk alkalmával ellenállást tanúsítottak, illetőleg elfogatásuk után újabb szökést kíséreltek meg, és hogy a hamvaikat tartalmazó urnákat Saganba küldték.

Naville-t azonban nem tévesztette meg a német jegyzék. Válaszában hangsúlyozta, hogy az elhamvasztás „egészen szokatlan dolog, hiszen a hadifoglyokat rendszerint koporsóban, katonai tiszteletadással szokták eltemetni”, továbbá rámutatott arra, hogy ha ezek a foglyok, akiket Németországnak egymástól legtávolabb eső részeiben fogtak el, valóban ellenálltak, vagy másodszor is szökést kíséreltek volna meg, amint azt a németek állítják, akkor feltehető, hogy egyesek megsebesültek volna, és igen valószínűtlen, hogy valamennyien meghaltak volna.

A németek ugyanolyan ostobák voltak abban, hogy nem látták meg ezt a meséjükbe becsúszott hibát, mint amilyen okosak voltak abban, hogy ellentétben a nemzetközi szokásokkal, megtagadták a pártfogó hatalomtól a részleteket arra vonatkozóan, milyen körülmények között pusztultak el ezek a tisztek. De halljuk, hogyan nyilatkozott Keitel a kérdésről: „Egyik reggel jelentették nekem a szökést, és hogy tizenöt tisztet a tábor közelében ismét elfogtak. Nem volt szándékomban erről délben a berchtesgadeni értekezleten beszámolni, mert rövid idő alatt ez már a harmadik tömegméretű szökés volt.”

Himmler azonban megelőzte Keitelt, és az ő jelenlétében jelentette az esetet a Führernek. Hitler dühbe jött, és parancsot adott, hogy a foglyok elfogatásuk után maradjanak az SD őrizetében, ne adják őket vissza a Wehrmachtnak. Utasította Himmlert, hogy gondoskodjék a parancs végrehajtásáról.

Az értekezlet után Keitel magához hívatta a Wehrmacht főparancsnoksága hadifogoly-osztályának a vezetőjét és von Grävenitz tábornokot. Amikor beléptek Keitel hivatalába, Keitel izgatottnak és idegesnek látszott; közölte, hogy Göring Hitler jelenlétében szemrehányást tett neki, amiért ismét foglyokat hagyott megszökni. „A szökéseknek véget kell vetni — mondta Keitel. — Nagyon szigorú rendszabályokat fogunk alkalmazni … A sagani szökevényeket agyon fogják lőni, a többségük valószínűleg már halott is.” Von Grävenitz tábornok azonnal tiltakozott, s kijelentette, hogy ilyesmit nem lehet megtenni. Hivatkozott az 1929. évi genfi egyezményre, amely világosan kijelenti, hogy a szökés nem becstelen vétség. Tiltakozásának nem volt foganatja.

A kivégzést a Gestapo hajtotta végre. A Hitlernél tartott értekezlet után Himmler nyomban munkához látott, Kaltenbrunner pedig utasította az illetékes osztályokat, hogy indítsanak országos akciót (Grossfahndung) a szökevények felkutatására. Néhány nap alatt három tiszt kivételével valamennyi szökött foglyot elfogták, a legtöbbet közülük Sziléziában, bár néhányuknak sikerült egészen Kielig és Strasbourg-ig eljutni. Ekkor a Gestapo vette kezébe az ügyet. H. repülőszázadosnak, az egyik áldozatnak, az agyonlövetésére vonatkozó alábbi beszámolót a vád képviselője terjesztette elő e bűncselekményekben részes Max Wielen és a Gestapo tizenhét tagja bűnperének tárgyalásán.

1. repülőszázados eljutott Elzászba, ott a KRIPO elfogta, és átadta a Gestapo strasbourg-i központjának. Strasbourg-ban akkor még nem kapták meg az agyonlövetésre vonatkozó parancsot, de később, a nap folyamán a következő szövegű távirat érkezett az RSHA-tól:

„A Gestapónak, Strasbourg.

Az angol hadifoglyot, akit a strasbourg-i bűnügyi rendőrség adott át a Gestapónak, felsőbb parancsra azonnal el kell vinni Breslau irányába, és az úton szökés közben agyon kell lőni. Egy temetkezési vállalkozónak utasítást kell adni, hogy vigye a holttestet egy krematóriumba, és hamvasztassa el. Az urnát el kell küldeni az RSHA bűnügyi rendőrsége főparancsnokságának. E távirat tartalmáról és magáról az ügyről csak azok tudhatnak, akik az ügy végrehajtásában közvetlenül érdekeltek, és ezeknek becsületszavát kell venni, hogy megőrzik a titkot. A feladat, végrehajtását azonnal jelenteni kell. E távirat olvasás után megsemmisítendő.”

Úgy határoztak, hogy H. repülőszázadost útközben, a natzweileri koncentrációs táborba menet agyonlövik, és a táborban elhamvasztják. A foglyot a Gestapo két tagja, név szerint Driesner és Hilker — a harmadik a gépkocsi-vezető volt — vitte el autón. Útközben H.-nak megengedték, hogy kiszálljon, és az erdőben elvégezze szükségletét. Miközben Driesner szóval tartotta, Hilker hátulról lelőtte a foglyot. A holttestet elvitték Natzweilerbe, ahol a parancsnoknak jelentették, hogy a hadifoglyot szökési kísérlet közben lőtték le.

Ugyanígy jártak el egy másik hadifogoly esetében is, akinek olyan balszerencséje volt, hogy fél kilométernyire a svájci-német határtól fogták el.

Akárcsak az előbbi esetben, itt is Natzweilert választották ki az elhamvasztás helyéül. Mielőtt odaérkeztek volna, a csoport vezetője azzal az ürüggyel, hogy el akarja végezni szükségletét, megállíttatta a kocsit. Megkérdezték a megbilincselt foglyot, hogy nem akar-e ő is kiszállni. A fogoly igent mondott, és őt is ugyanúgy ölték meg, mint H. repülőszázadost.

Négy másik szökött tisztet Kiel mellett fogtak el. Meggyilkolásukról Oscar Schmidt, a kieli Gestapo tagja, aki részt vett a bűntett elkövetésében, a következőképpen számolt be: „Egyik reggel főnököm másik hat társammal együtt, akiknek neve Post, Kahler, Jacobs, egy másik Schmidt, Denkmann és Struve volt, magához hivatott. Közölte velünk, hogy autón el kell mennünk Flensburgba, ahol négy angol hadifogoly tisztet fogunk átvenni. El kell őket vinnünk, mondta, és megparancsolta, hogy a szökési kísérlet legkisebb jelére is használjuk fegyvereinket.”

Ezután megmagyarázták nekik, hogy a négy tisztet „likvidálni” kell, és tudtukra adták, hogy a parancs nem teljesítése esetén halálbüntetés vár rájuk, családjukra pedig a becstelenné nyilvánítás, és hasonló sorsra jutnak azok is, akik a dolgot kifecsegik. A parancsot Kaltenbrunner adta ki.

A csoport valamivel dél előtt érkezett meg Flensburgba. Ebéd után Post, akit a csoport vezetésével bíztak meg, átvette a négy tisztet. Kezüket hátrakötötték, és odavezették őket a két autóhoz, amely a KRIPO parancsnokság udvarán várakozott. Az egyik tisztet Post vette fel kocsijába, a másik három a második kocsiba szállt be, amelyben a gépkocsi-vezetőn kívül még Jacobs és a két Schmidt ült.

Az agyonlövés módját, úgy látszik, központilag határozták meg, mert ebben az esetben is ugyanúgy jártak el, mint az Elzászban és a svájci határ közelében elkövetett gyilkosságoknál. Az utasítás az volt, hogy a tiszteknek útközben, egy megjelölt helyen lehetőséget kell adni, hogy elvégezzék szükségletüket, és akkor Oscar Schmidt megadja a jelt a kivégzésre. Amikor a második kocsi megérkezett a tett színhelyére, Post autója már ott volt, Denkmann pedig az úton állt, és a második kocsi vezetőjének jelt adott a megállásra. Oscar Schmidt ekkor megparancsolta a foglyoknak, hogy szálljanak ki, és végezzék el szükségletüket. Miután a tisztek kiszálltak, egy térségre vezették őket, Schmidt pedig a nyomukban haladt. Schmidt beszámolója így folytatódik:

„Mintegy hat lépésnyire voltam a csoporttól, amikor az egyik tiszt hirtelen elkiáltotta magát, és erre mind szétszaladtak, ugyanakkor lövések dördültek, mire a tisztek arccal a földre zuhantak. Amikor ez történt, Franz Schmidtet és Jacobsot láttam revolverrel a kezükben közvetlenül a tisztek mögött. Nekem is pisztoly volt a kezemben; csőre volt töltve, és a biztosítékot már korábban kioldottam … Ebben a percben Post odakiáltott nekem: «Nem lőttél, az az ember még él.» Az egyik tiszt ekkor felemelkedett, mire Post, kiragadva Kahler kezéből a puskát, kétszer belelőtt a földön fekvő tisztbe. Én nem vehettem célba ezt a tisztet, mert rögtön az első lövések után a földre zuhant. Miután Post kétszer belelőtt a hátába, egy-egy golyót eresztett a többi, földön elterülő, akkor már nyilván halott tiszt fejébe. Ezután levette róluk a bilincset. Én azt a parancsot kaptam, hogy meg kell várnom, amíg a halottaskocsi megérkezik, és akkor a holttesteket elhamvasztás végett el kell vinnem a krematóriumba. Így is cselekedtem.”

Körülbelül három hónappal később ezeket a németeket főnökük értesítette, hogy Vöröskereszt-bizottság érkezik, hogy nyomozást folytasson az ügyben. Ismét elvitték őket a gyilkosság színhelyére, és elmagyarázták nekik, hogy ha kihallgatják őket, azt kell felelniük, hogy a tiszteket szökési kísérlet során lőtték le, miközben azok a sövény felé futva igyekeztek megkaparintani az autókat. Újból figyelmeztették őket, milyen szörnyű következményekre számíthatnak, ha elmondják, mi történt valójában.

Ily módon ötven angol fogoly tisztet öltek meg a legnagyobb hidegvérrel, s az RSHA-nak küldött hivatalos jelentésekben minden egyes esetben az állt, hogy szökési kísérlet közben lőtték őket agyon.

Ez a bűncselekmény, amikor kitudódott, az egész civilizált világot felháborította; a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ezt a bűntényt „a nemzetközi jog teljes megsértésével végrehajtott közönséges gyilkosságnak” bélyegezte.

1944 novemberében a Wehrmacht főhadiszállása elrendelte, hogy a hadifoglyok bizonyos kategóriáit át kell adni az SD-nek. Ez az úgynevezett „golyó-parancs” (Kugelerlass) kimondta, hogy a következő hadifoglyokat kell a SIPO-nak és az SD-nek kiszolgáltatni:

1. Az újra elfogott szökött szovjet hadifoglyokat.
2. Mindazokat a fogoly szovjet tiszteket, akik nem hajlandók dolgozni.
3. Azokat a szovjet hadifoglyokat, akiket a hadifogoly-táborban működő SD rostáló különítménye (Einsatz-Kommando) külön kiszemelt.
4. Azokat a hadifoglyokat, akik olyasvalamit követtek el, hogy a tábor parancsnoka nem tartja magát illetékesnek megbüntetésükre.
5. Minden olyan hadifoglyot, akire vonatkozóan a Wehrmacht főhadiszállása külön parancsot adott ki.

Az e kategóriákba tartozó hadifoglyokat a Gestapónak adták át „különleges kezelés” céljából. A „különleges kezelés” azt jelentette, hogy a foglyokat megfosztották hadifogoly státuszuktól, elvitték őket a mauthauseni koncentrációs táborba és ott tarkón lőtték őket.

Mauthausenben „K” foglyokként* A „K” betű a „Kugel” (golyó) szó rövidítése.* tartották őket számon. Amikor ilyen foglyok érkeztek a táborba, nem vették fel adataikat, mint a közönséges foglyok esetében tették, és nevüket csak a „Politische Abteilung”** A Politikai Osztály, amely az úgynevezett politikai foglyok ügyével foglalkozott.* tagjai ismerték.

Megérkezésükkor azonnal elvitték őket abba az épületbe, ahol a letartóztatottakat tartották. Itt levetkőztették őket, majd átvitték őket egy helyiségbe, amelyet álcázásul fürdőnek neveztek. Ebben, a krematórium közvetlen szomszédságában levő helyiségben szokták agyonlőni, vagy gázzal meggyilkolni a foglyokat.

Egy francia tiszt, aki maga is Mauthausenben volt fogoly, leírta az egyik módszert, amellyel az ilyen „K” foglyokat agyonlőtték. „A foglyot háttal egy függőleges mérőrúdhoz állították, amelyre egy automata készülék volt szerelve. Amint a falap, amely a magasság megállapítására szolgált, megérintette a fogoly fejét, a készülék önműködően tarkónlőtte a foglyot.”

Máskor csoportokban, csak ingben és alsónadrágban, elvitték a foglyokat a kőbányába, és ott legéppuskázták őket. A halotti bizonyítványon minden egyes esetben ez állt: „Szökési kísérlet közben agyonlőtték.”

A Szovjetunió elleni hadjárat kezdetétől fogva nyilvánvaló volt, hogy a németek nem szándékoznak figyelembe venni semmiféle hadifoglyokra vonatkozó törvényt és szokást.

A Szovjetunió annak idején nem írta alá a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt, de aláírta a betegekre és a sebesültekre vonatkozó egyezményt. Ugyancsak aláírta a hágai egyezményt. Nürnbergben, a háborús főbűnösök tárgyalásán egyesek azzal érveltek, hogy ez a megállapodás nem volt érvényes az oroszországi hadjárat esetében, de a Nemzetközi Törvényszéknek az volt a véleménye, hogy igenis, érvényes volt.

A hágai egyezmény a hadifoglyokat illetően már a múlt század végén megállapította a hadviselő felek jogait és kötelezettségeit, és az egyezményt aláíró magas szerződő felek kijelentették, hogy azokban az esetekben, amelyekre nem vonatkoznak az általuk elfogadott szabályok, a lakosság és a hadviselő katonák azoknak a nemzetközi törvényekben lefektetett elveknek az oltalma alatt állnak, amelyeket a civilizált nemzetek között kialakult szokások, az emberiesség törvényei és a népek lelkiismeretének parancsa hozott létre. „A szerződő hatalmak szárazföldi fegyveres erőiknek oly utasításokat fognak adni, amelyek összhangban állanak a jelen Egyezményhez csatolt Szabályzattal”*. Magyar Törvények. 1913. évi törvénycikkek. Budapest. Révai Testvérek, 1914. 290. old.*

E Szabályzat többek között a következő cikkelyeket tartalmazza:

„3. Cikk. A hadviselő felek fegyveres ereje harcoló és nem harcoló állományú egyénekből állhat. Úgy amazoknak, mint ezeknek joguk van arra, hogy az ellenség, ha őket elfogja, úgy bánjék velük, mint hadifoglyokkal.

4. Cikk. A hadifoglyok az ellenséges kormánynak, nem pedig az őket foglyul ejtő egyéneknek vagy csapattesteknek hatalma alatt állanak.

A hadifoglyokkal emberiesen kell bánni”**. Ugyanott, 309-310. old.*

„6. Cikk. Az állam a hadifoglyokat a tisztek kivételével rendfokozatukhoz és képességeikhez mérten mint munkásokat alkalmazhatja. Az ily munkák nem lehetnek túlságosak, és nem állhatnak összefüggésben a hadműveletekkel”***. Ugyanott, 310. old.*

„7. Cikk. A foglyok tartásáról az a kormány gondoskodik, amelynek hatalma alá jutottak.

Ha nincsen a hadviselő felek között errenézve külön megegyezés, a hadifoglyokat az élelem, szállás és ruházat tekintetében ugyanolyan ellátásban kell részesíteni, mint amilyenben annak a kormánynak csapatai részesülnek, amelynek fogságába estek”****. Ugyanott.*

„23. Cikk. A külön egyezményekkel megállapított tilalmakon felül tilos nevezetesen: c) a fegyverét letevő vagy védtelen és magát kegyelemre megadó ellenfelet megölni vagy megsebesíteni”º. Ugyanott, 313. old.*

Németország a Szovjetunió ellen indított háború kezdetétől fogva a nemzetközi megállapodások értelmében minimálisan is arra lett volna kötelezve, hogy az ellenséges fegyveres erők minden elfogott tagját, akár harcoló katonáról van szó, akár nem, hadifogolynak tekintse; hogy a fogságban emberségesen bánjon velük; hogy megfelelő szállással, ruházattal és élelemmel lássa el őket; hogy ne végeztessen túlságosan nehéz munkát és ne foglalkoztassa őket hadműveletekkel kapcsolatos munkákban. Az ellenségtől nem szabad megtagadni a kegyelmet, és miután megadta magát, nem szabad megölni. Ezt minden német katona tudta, mert a zsoldkönyvébe nyomtatott „tízparancsolatban” a következőket olvashatta: „Az ellenséget, aki megadja magát, nem szabad megölni”*. Lásd a Függeléket.*

A német katonai kézikönyv új kiadásában, amely 1939 augusztusában, egy hónappal Lengyelország megtámadása előtt jelent meg, a fenti rendelkezések közül több is szerepel; de a németek ezeket a szabályokat a Szovjetunió ellen indított támadás első percétől fogva durván megsértették, és az a kegyetlenség, amellyel a védtelen hadifoglyokat kezelték, a barbár középkor emlékét idézte fel. A németek a legvadabb kegyetlenséggel bántak foglyaikkal. Éheztették, a hosszú, kemény oroszországi télben a szabad ég alatt tartották, halálra dolgoztatták őket; sokezer hadifogollyal olyan munkát végeztettek, gyakran ellenséges ágyútűzben, amely közvetlenül a hadműveletekkel volt összefüggésben; végül agyonlőttek minden fogságba esett politikai biztost és politrukot**. Lásd az 58. oldalt.*

A nemzetközi jog megsértésére a németek már a hadjárat előtt felkészültek. Még a Szovjetunió elleni támadás előtt Hitler kijelentette tábornokainak, hogy az elkövetkező háborúban más módszereket fognak alkalmazni, és mivel az oroszok nem szerepelnek a „hadifogoly-egyezmény” aláírói között, a szovjet hadifoglyokra nem vonatkoznak az egyezmény rendelkezései.

Reinecke altábornagy, a Wehrmacht főparancsnoksága hadifogoly-osztályának főnöke, több hónappal a támadás megindítása előtt azt a parancsot adta az illetékes hatóságoknak, hogy ha nincs idő „fedett táborok” építésére, a szovjet hadifoglyok részére nyitott, csupán szögesdróttal kerített táborokat kell létesíteni, és utasította a foglyok őrizetéért felelős őrszemélyzetet, hogy szökés esetén minden foglyot „előzetes figyelmeztetés nélkül” agyon kell lőni.

A német főparancsnok „Hogyan viselkedjék a hadsereg Keleten” című írásában, amely a támadás megindulása előtt jelent meg, kijelentette, hogy az elfogott orosz katonák élelemmel való ellátása a „humanizmus helytelen értelmezését” jelenti.

Végül a legfőbb katonai körök úgy döntöttek, hogy a Vörös Hadsereg politikai biztosait nem fogják hadifoglyoknak tekinteni és a hátországban elhelyezett táborokba szállítani. „Likvidálni” fogják őket, még pedig legkésőbb a gyűjtőtáborokban.

Egész Németországban csak egyetlen fontos személyiség tiltakozott e határozatok ellen: Canaris tengernagy. A következőket írta a Wehrmacht főparancsnokságának:

„A hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény nem kötelező érvényű Németország és a Szovjetunió viszonylatában. Ezért ebben az esetben csak a nemzetközi jog általános, hadifoglyokra vonatkozó elvei alkalmazhatók. Ezek az elvek a XVIII. század óta fokozatosan alakultak ki azon meggondolás alapján, hogy a fogság nem a bosszúállás eszköze, és nem is büntetés, csak védőőrizet, melynek egyetlen célja, hogy megakadályozzák a hadifoglyokat a háborúban való további részvételben. Ez az elv a hadseregeknek azzal a felfogásával összhangban fejlődött ki, amely szerint védtelen emberek megölése vagy bántalmazása ellenkezik a katonai hagyományokkal … Ezek a határozatok, amelyeket a szovjet hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozóan hoztak, alapvetően más felfogáson alapulnak.”

Ezt a gyenge tiltakozást meg sem hallották és figyelembe sem vették. Keitel ugyanis, akihez a tiltakozó feljegyzés került, csupán a következő megjegyzést írta rá: „Ezek az ellenvetések abból a katonai felfogásból erednek, hogy lovagias háborút kell viselni. Ez a háború egy ideológia megsemmisítésére irányul, ezért helyeslem és támogatom e rendelkezéseket.”

Hitler 1941 márciusában, három hónappal a Szovjetunió elleni támadás előtt, a berlini birodalmi kancellárián konferenciát tartott, amelyen előkelő katonai közönség, köztük Keitel és von Leeb tábornagy, Halder, von Manstein és Hoppner tábornokok jelenlétében vázolta, mi az elképzelése a küszöbönálló Szovjetunió elleni háborúról, azonkívül beszélt e háború céljáról és a hadviselés módszereiről. Ez ideológiai háború lesz, mondta, melynek célja a „barbár ázsiai bolsevizmus” kiirtása. Ezért különbözni fog a nyugaton viselt háborútól; nem lesz benne helye lovagiasságnak és katonai becsületnek. A Vörös Hadseregben, mondta, a bolsevizmus eszméjét a politikai biztosok tartják ébren, akik minden szovjet alakulatban megtalálhatók. Ezért likvidálni kell őket. A politikai biztosok, jelentette ki Hitler, nem fognak tisztességes eszközökkel harcolni, ezért sorsuk felett sem katonai törvényszék fog dönteni.

Hitler tehát három hónappal a Szovjetunió elleni hadjárat előtt halálra ítélte valamennyi szovjet politikai biztost.

1941-ben a Vörös Hadsereg minden alakulatában és minden nagyobb egységben volt egy politikai biztos. Ezeknek tiszti rangjuk volt. Közlegényeknek is volt hasonló funkciójuk, ezeket politrukoknak hívták.

A politikai biztos és a politruk egyaránt tagja volt a Szovjetunió hadseregének, és joga volt ahhoz, hogy elfogatása esetén hadifogolyként kezeljék.

Júniusban a Wehrmacht főparancsnoksága „Utasításában” meghatározta, hogyan kell eljárni a politikai biztosokkal szemben.

Az utasítás bevezetője azzal a jóslattal kezdődött, hogy a politikai biztosok becstelenül fognak harcolni, és bántalmazni fogják a német hadifoglyokat: ezért nem kell őket katonákként kezelni, és nem illeti meg őket a nemzetközi jog védelme. „Ezért kezdettől fogva a lehető legszigorúbban, és minden teketória nélkül kell velük szemben eljárni. Elfogatásuk esetén, ha harcolnak vagy ellenállnak, azonnal likvidálni kell őket.”

A rendelkezés ezután rámutatott arra, hogy a politikai biztosok jelzést viselnek egyenruhájuk ujján; hangsúlyozta, hogy elfogatásuk után azonnal el kell őket különíteni a többi hadifogolytól, és azután „meg kell őket semmisíteni”. Ami annak a kérdésnek az eldöntését illeti, hogy egy gyanú alatt álló politikai biztos bűnös-e vagy sem, „elvben a személyes benyomást és a politikai biztos magatartását kell fontosabbnak tekinteni, mint a tényeket, amelyek nyilván nem bizonyíthatók”. Ha egy politikai biztost front mögötti területen fogtak el, az SD különleges alakulatának (Sonderkommando) adták át, ahol sorsa eleve meg volt pecsételve.

Ezt a parancsot, amelyet a Führer utasítására Keitel adott ki, Brauchitsch tábornagy, a Wehrmacht főparancsnoka továbbította saját aláírásával és egy általa írt előszóval a hadseregnek. Az előszó értelmében az egységek politikai biztosait elkülönítésük után, egy tiszt parancsára, a tulajdonképpeni hadműveleti területen kívül feltűnés nélkül kell láb alól eltenni.

Így adták tovább az utasítást az egész német hadseregben. A tábornokoktól kezdve, akik a parancsot kiadták, egészen a legalacsonyabb rangfokozatú tisztekig, akik azt végrehajtották, senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy ez bűnös rendelkezés volt. Hitlert azonban nem érdekelte, hogy tisztjei megértették-e ezt vagy sem. Nem kívánja, mondta egyszer, hogy a tisztikar megértse a parancsait, de megköveteli, hogy feltétel nélkül végrehajtsák azokat.

A politikai biztosokra vonatkozó parancsot több törvényszék, amely háborús bűnösök felett ítélkezett, törvénytelennek bélyegezte. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletében „szisztematikus gyilkosságra irányuló tervnek” nevezte. A parancs értelmében a politikai biztosok meggyilkolása a Szovjetunió elleni hadjárat egész tartama alatt, az egész arcvonalon napirenden volt.

A hadjárat első három hónapjában olyan alaposan hajtották végre ezeket az utasításokat, hogy 1941 szeptemberének vége felé az egyik német tábornok már azzal a panasszal fordult a Wehrmacht főhadiszállásához, hogy az utasítások végrehajtása akadályozza az előrenyomulást.

Jellemző, hogy az ilyen tiltakozásnál nem arra hivatkoztak, hogy a parancs embertelen és hogy a hadviselés törvényeinek megsértését jelenti, hanem arra, hogy nem hasznos. Ez a szempont vezette von Falkenhausen belgiumi tábornokot is, amikor a túszok kivégzése ellen tiltakozott*. Lásd a IV. fejezetet.*

A Vörös Hadseregben ekkor már mindenki tudta, hogy az elfogott politikai biztosokat nem tekintik hadifoglyoknak. Ez a tudat még inkább arra sarkallta a katonákat, hogy a végsőkig harcoljanak. Ennélfogva a Vörös Hadsereg ellenállása fokozódott, a németek előnyomulása pedig lelassult, s áldozataik száma növekedett. A politikai biztosok megölésére vonatkozó parancs tehát, hogy enyhén fejezzük ki magunkat, rövidlátó volt, de Hitler nem volt hajlandó visszavonni, és így a mészárlás tovább folytatódott.

A tizenegyedik német hadseregnél talált okmányok tanúsága szerint attól kezdve, hogy von Manstein táborszernagy 1941 szeptemberétől, amikor átvette a hadsereg parancsnokságát, egészen 1942 novemberéig, amikor ez a funkciója megszűnt, e parancs értelmében igen sok politikai biztost gyilkoltak meg.

Von Manstein sohasem tiltakozott írásban e parancs ellen, bár vallomásában azt állította, hogy igen fel volt háborodva, amikor megkapta, mert véleménye szerint ellentétben állt minden katonai hagyománnyal.

Perének tárgyalásán azonban von Manstein azt vallotta, hogy őt nem a parancs törvényességének kérdése izgatta, hanem katonáinak becsülete; von Leeb tábornagyhoz fordult, aki akkor a hadseregcsoport főparancsnoka volt, s közölte vele, hogy nem hajthatja végre a parancsot. Úgy látszott, mondotta, mintha Leeb osztaná nézetét.

Amikor a tábornagy vallomást tett a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt, a politikai biztosok megölésére vonatkozó parancsról ezt mondta: „Első ízben ütközött bennem össze a katonai becsület azzal a kötelességemmel, hogy a parancsnak engedelmeskednem kell … A gyakorlatban nem hajtottuk végre a parancsot. Hadosztály-parancsnokaim, akik már előzőleg, amikor elhagyták Németországot, megkapták a parancsot, egy véleményen voltak velem. A katonák szemében rendkívül ellenszenves volt ez a rendelkezés.”

Hogyan jutott a katonáknak tudomására ez a parancs? Amikor kiadták, akkor csak a hadsereg főparancsnokai és a légierő parancsnokai értesülhettek róla, és csak szóban volt szabad ezt közölniük az alsóbb alakulatokkal. Kétségtelenül ésszerű az a következtetés, hogy ha a katonák ismerték a parancs tartalmát, a parancsnak el kellett jutnia hozzájuk, már pedig ez csakis a parancsnokok útján volt lehetséges.

Mindenesetre tény, és erre van bizonyíték, hogy a német hadseregek 1941-ben és 1942-ben, oroszországi előrenyomulásuk idején, igen sok politikai biztost öltek meg, és hogy meggyilkolt áldozataik száma csak később kezdett csökkenni, amikor a nácik visszavonulóban voltak, és a politikai biztos már nem üldözött volt, hanem üldöző.

A hágai szabályzat 6. cikkelye kimondja, hogy az az állam, amelynek őrizetében hadifoglyok vannak, a foglyokkal, kivéve a tiszteket, rangjuknak és képességüknek megfelelő munkát végeztethet. A munka nem lehet túlságosan nehéz, és „nem lehet összefüggésben a hadműveletekkel”.

Annak meghatározása, hogy mit kell tilos munkán érteni, bizonyos nehézségekbe ütközik. A hágai szabályzat idevonatkozó cikkelye értelmében a tilalom nemcsak veszélyes munkákra vonatkozik. Az, hogy veszélyes munka végeztetése tilos, már abból is következik, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni, de hiányzik a veszélyesség fogalmának meghatározása.

A 6. cikkelyben előforduló kifejezés, hogy a munka „ne legyen összefüggésben a hadműveletekkel”, olyan általános, hogy a modern háborúk körülményei között, amikor az állam minden munkaerejét a katonai követelmények szolgálatába állítják, nehéz lenne olyan munkát találni, amelyről joggal lehetne mondani, hogy nincs összefüggésben a hadműveletekkel.

Az 1929. évi genfi egyezmény 31. cikkelye azonban kimondja— jóllehet ez az egyezmény Németországra a Szovjetunió elleni háborúját illetően nem volt kötelező —, hogy a hadifoglyokkal végeztetett munka nem állhat közvetlen kapcsolatban a hadműveletekkel. Úgyszólván lehetetlen meghatározni, hogy egy munka közvetlenül vagy közvetve függ-e össze a hadműveletekkel, de nem kétséges, hogy fedezékek építése harci övezetben közvetlen kapcsolatban van a hadműveletekkel, és hogy az aknaszedés általában bizonyos fokú veszéllyel jár.

A főparancsnokok perének tárgyalásán* Von Leeb tábornagy és a német hadsereg és flotta tizenhárom volt magasrangú tisztjének perét 1947 december 30-tól 1948 október 28-ig tárgyalta az Egyesült Államok egyik katonai törvényszéke Nürnbergben. E tiszteket azzal vádolták hogy részük volt számos, a hadifoglyok és a megszállt területek polgári lakossága ellen elkövetett bűncselekményben. Az egyik vádlott, Blaskowitz vezérezredes, 1948 február 5-én, a tárgyalás ideje alatt, öngyilkos lett a börtönben. A többiek közül kettőt felmentettek, tizenegyet pedig háborús bűncselekmények és az emberiség ellen elkövetett bűnök vádja alapján két évtől életfogytiglanig terjedő börtönbüntetésre ítéltek.* a törvényszék „a modern háború körülményei között veszélyes munkának” minősítette erődítéseknek a hadműveleti térségben való építését; megállapította továbbá, hogy a nemzetközi jog világosan megtiltja, hogy hadifoglyokkal ilyen jellegű munkát végeztessenek, és azt is, hogy aknát szedessenek velük; ilyen munka végeztetése tehát háborús bűncselekménynek tekintendő.

1941 novemberében a német főparancsnokság utasítást adott az Oroszországban harcoló valamennyi hadsereg-csoportnak és hadseregnek, „hadifogoly-zászlóaljak” alakítására.

Az utasítás, többek között így hangzott:

„A hadigazdaság megköveteli, hogy, ha mód van rá, csak olyan esetben foglalkoztassunk németeket, ha nem helyettesíthetők külföldiekkel vagy hadifoglyokkal. A hadseregben és a harctéren számos feladat van, amely eddig sok német katonát kötött le, s amelyet hadifoglyok is elvégezhetnek, ha megfelelő szigorral és hatékonysággal illesztik be őket a katonai gépezetbe. A főparancsnokság ezért hadifogoly-zászlóaljakat fog alakítani.”

Ezt az utasítást az orosz fronton minden alakulat végrehajtotta, és megfelelő parancsokat adott ki.

De egyes alakulatok parancsnokai már a Wehrmacht főparancsnokságának utasítását megelőzően is adtak ki parancsot munkásszázadok alakítására. Az egyik ilyen utasítást Wöhler, a tizenegyedik hadsereg vezérkari főnöke írta alá. Eszerint a hadifoglyok értékes munkaerőt jelentenek, és ezért munkásszázadokat kell felállítani, hogy a hadifoglyokat mentől gyorsabban fel lehessen használni „a hadműveleti övezetben tartózkodó csapatok katonai céljaira”.

A foglyokat elvitték a táborokból a frontra, és tüzérségi, műszaki és híradós alakulatok mellé osztották be őket. A gyalogos ezredeknek joguk volt visszatartani azokat a hadifoglyokat, akikre a fronton szükségük volt. Szovjet hadifoglyokkal váltották le az élelmiszert és lőszert szállító lovaskocsik kocsisait, akiket kiküldtek a harcoló egységekhez.

Mindez éles ellentétben állt a hágai konferencián lefektetett szabályokkal, de már a hadjárat kezdetétől fogva nyilvánvaló volt a német főparancsnokságnak az az elhatározása, hogy olyan munkát akar végeztetni az orosz hadifoglyokkal, amely a hadviselés törvényeinek megsértését jelenti. 1941 júliusában a Wehrmacht főparancsnoksága parancsot adott arra, hogy a foglyok bizonyos kategóriáit nem kell Németországba szállítani, hanem a hadszíntéren kell őket foglalkoztatni. A tizenegyedik hadsereg 1941 augusztus 3-án kelt, fentemlített utasítása ennek a határozatnak a végrehajtását jelentette.

A parancs kiadásától számított egy hónap alatt 43 000 foglyot állítottak munkába az előretolt hadtápnál, 13 000-et pedig védelmi állások építésére osztottak be. Világos, hogy ez katonai jellegű munka volt, és a harci övezetben s a hadtáp-területen végezték. A hadifoglyok katonai készleteket, hadfelszerelést és lőszert szállítottak az arcvonalban levő csapatoknak, és védelmi állásokat építettek. A németek maguk állapították meg erről a munkáról, hogy „rendkívül fontos a hadműveletek végrehajtása szempontjából”.

Kétségtelen, hogy a németek következetesen alkalmazták ezt a politikát. A különböző német alakulatok harctéri naplóinak bejegyzései azt mutatják, hogy 1942-ben és 1943-ban igen sok hadifoglyot állítottak be erődítések építésére.

De ez még nem volt minden. Elterjedt gyakorlat volt, hogy hadifoglyokat használtak fel aknaszedésre. A német XXX. hadtest egyik parancsa, hivatkozva a Wehrmacht főhadiszállásának egyik utasítására, a következőket mondja: „Nyomatékosan hangsúlyozzuk a főparancsnoknak azt a határozatát, hogy a német vér kímélése céljából, aknák felkutatására és aknaszedésre csak orosz foglyokat fogunk beállítani, kivéve, ha erre harci cselekmény közben kerül sor, vagy ha nagyon nagy a veszély. Ez a rendelkezés német aknákra is vonatkozik. Erre a célra külön hadifogoly-egységeket állítunk fel.”

Még súlyosabban esik a latba az, hogy a foglyokat vezetőknek használták fel: nekik kellett a támadó németeket keresztülvezetni az aknamezőkön. Kevésbé lehetne elítélni azt, ha csak arra használták volna fel őket, hogy általuk ismert aknamentes részeken vezessék keresztül a német csapatokat, jóllehet ez is a hágai egyezmény megszegését jelentette volna. De nem erre használták fel őket, hanem arra, hogy saját testükkel hárítsák el a veszélyt, hogy az aknákra lépve felrobbantsák és így ártalmatlanná tegyék azokat az előrenyomuló németek számára. Azok a parancsok, amelyek értelmében hadifoglyokkal kellett az aknákat felrobbantatni, kimondták, hogy éberen kell ügyelni, nehogy a foglyok „nagyobbakat lépjenek, és így kikerüljék az aknákat”.

A vizsgálatok megerősítették, hogy a németek igen sok esetben a legvadabb kegyetlenséggel bántak az orosz hadifoglyokkal. Egyeseket izzó vassal kínoztak; másoknak kiszúrták a szemét, felhasították gyomrát; levágták lábát, kezét, ujját, fülét és orrát.

Miután a németek visszavonultak a Dnyeper vidékéről, szovjet katonák ráakadtak egy orosz századparancsnoknak és politikai biztosának a holttestére. Kezük, lábuk cölöpökhöz volt szögezve, és testükbe, szemmel láthatóan késsel, a németek ötágú csillagot vágtak; mellettük egy másik orosz katona holtteste hevert, ennek a lábát égették meg és a fülét vágták le.

A német katonák gyakran bántalmazták és megerőszakolták a fogságba esett kórházi ápolónőket és műtősnőket. Szmolenszk mellett sok sebesült orosz hadifoglyot, aki kezelésre várt, bajonettel leszúrtak vagy agyonlőttek.

A német katonák és tisztjeik télvíz idején lehúzták a hadifoglyokról, a nőkről is, meleg holmijukat, még a halottakat is meztelenre vetkőztették.

Tula körzetében, a Popovka nevű faluban, német katonák 140 szovjet hadifoglyot betereltek egy csűrbe, s rájuk gyújtották az épületet. Leningrád mellett a németek visszavonulásuk folyamán robbanó golyóval megöltek 150 szovjet hadifoglyot, akiket megelőzőleg megvertek, megkínoztak. A holttesteket azután megcsonkították.

1941 decemberében, ugyancsak Szmolenszk mellett, a németek kivégeztek 200 hadifoglyot. Előzőleg meztelenül, mezítláb végigvonultatták őket Kovdrovo városán, s útközben azokat, akik a fáradtságtól nem tudtak tovább menni, és azokat a helyi lakosokat, akik kenyeret adtak a foglyoknak, lelőtték.

Utasítás volt arra is, hogy a foglyokra jelzést kell tetoválni. „A szovjet hadifoglyokra pontosan kivehető és kitörülhetetlen jelet kell tetoválni. A jel egy 45°-os szög, melynek egyik szára körülbelül egy centiméter hosszú, és a fogoly ülepének baloldalán egy tenyérnyire a végbélnyílástól lefelé mutat. Színezésre tust kell használni.”

A német hadifogoly-táborokban minden elképzelést felülmúló szörnyű állapotok uralkodtak. Ezrével gyilkolták a foglyokat. A betegek nem részesültek orvosi kezelésben. Az egyik Szmolenszk melletti táborban naponta kétszázan fagytak meg vagy haltak meg végelgyengülésben, tífuszban, vérhasban. A lesoványodott, beteg hadifoglyokat arra kényszerítették, hogy a szmolenszki erőműtelepen dolgozzanak, azokat pedig, akik a fáradtságtól kimerülve összeestek, az őrök minden további nélkül agyonlőtték. A tábori kórház valóságos mészárszék volt. Egy orvos, aki 1942 első hónapjaiban dolgozott ott, amikor az orosz tél a legkeményebb, elmondta, hogy a kórházat nem fűtötték, a sebesültek csupasz deszkán feküdtek, sebüket nem kötözték be, a rajtuk levő ruha és az ágynemű pedig merő genny és váladék volt.

Az egyik hadifogoly-tábort az oreli polgári börtönben rendezték be. Amikor a németek visszavonultak, egy orvosokból álló bizottság kihallgatott több katonaorvost, aki a táborban teljesített szolgálatot. Kiderült, hogy a foglyok napi étrendje 200 gramm kenyérből és egy liter rothadt szójababból és dohos lisztből készült levesből állt. A kenyérsütésnél a lisztbe fűrészport kevertek. A napi élelmiszeradag tápértéke legfeljebb 700 kalória volt.

Az ilyen étrenden tartott foglyoktól megkövetelték, hogy napi tizenegy-tizenkét órát dolgozzanak. Természetesen a foglyok erre nem voltak képesek, és sokan közülük egyszerűen a fizikai kimerültség következtében pusztultak el. Százával voltak ebben a táborban olyanok, akik a tervszerű éheztetés következtében éhségvizenyőben szenvedtek. De a táborban tilos volt ennek a diagnózisnak a megállapítása. A felduzzadás okául mindig szív- vagy vesebajt állapítottak meg. Az „éhségvizenyő” szó puszta említése is tilos volt.

A táborban egyáltalában nem volt sem tüzelő, sem friss víz, és a tábor hemzsegett a férgektől. Tömegesen pusztultak az emberek, és legalább háromezren haltak meg rosszultápláltság következtében. Naponta átlag hat hadifogoly halt meg; az élők együtt feküdtek a holtakkal.

S ez a tábor nem volt rosszabb a többinél. A hadjárat első hónapjaiban ugyanis a német főparancsnokság nem sokat törődött vele, hogy az orosz hadifoglyok életben maradnak-e vagy elpusztulnak. Csak később, amikor felismerték a rabszolgamunka fontosságát, fordítottak nagyobb gondot a hadifoglyok életbentartására.

A minimális élelmiszeradag, amelyet a Wehrmacht főparancsnoksága egy hadifogoly részére huszonnyolc napra megállapított, nem volt valami nagy. A következő tételekből állt: 6 kilogramm kenyér, 400 gramm hús, 400 gramm zsír, 600 gramm cukor. A legnehezebb fizikai munkát végző foglyok adagja valamivel nagyobb volt.

A foglyokról leszedték ruhájukat is. Egy adminisztratív parancsban, amelyet „a ruházattal kapcsolatos helyzet” tárgyában bocsátott ki egy német hadosztály, elrendelték, hogy az orosz hadifoglyoktól habozás nélkül el kell venni minden használható állapotban levő bakancsot. Nem csoda, hogy ezek a foglyok, akiket éheztettek, megfosztottak ruhájuktól, és akiket az 1941—1942-es kemény télen a szabad ég alatt tartottak, úgy hullottak, mint a legyek.

A hadifoglyok azonban nemcsak az éheztetés, nélkülözés és hideg következtében pusztultak el. 1941 július 24-én, egy hónappal azután, hogy Hitler seregei behatoltak szovjet területre, a német főparancsnokság általános parancsot adott ki arról, hogyan kell bánni az orosz hadifoglyokkal a hadszíntéren. A parancs az orosz foglyok megrostálásával, összegyűjtésével és elhelyezésével foglalkozott. Ebből a szempontból öt kategóriába osztották őket. Az egyikbe a „politikailag megtűrhetetlen elemeket: a gyanús egyéneket, politikai biztosokat és agitátorokat” sorolták. Ezekkel szemben a „különleges utasítások” értelmében kellett eljárni. Ez azt jelentette, hogy a Gestapo és az SD Sonderkommandói (különleges alakulatai), amelyeknek minden fogolytáborban voltak kirendeltségeik, válogatták ki a „politikailag megtűrhetetlen elemeket”. A parancs értelmében ezeknek az SD-egységeknek „a lehető legkevesebb feltűnéssel” kellett eljárniuk; a „likvidálást” haladéktalanul, és a gyűjtőtábortól vagy a falutól olyan távolságban kellett végrehajtaniuk, hogy az eset ne jusson a foglyok vagy a polgári lakosság tudomására.

Ez volt az utasítás; a gyakorlatban azonban majdnem valamennyi foglyot koncentrációs táborba küldték. Utolsó útjukra bezsúfolták őket, mint a barmokat, zárt vagonokba, gyakran étel, ital nélkül, és három-négy napra rájuk zárták a vagonok ajtaját.

Egy alkalommal, amikor egy hadifogolyvonat, amely ötven vagonból állt, megérkezett rendeltetési helyére, és a németek kinyitották a kocsik ajtaját, elviselhetetlen hullabűz áradt ki belőlük. A hadifoglyok fele elpusztult, sokan haldokoltak, azt a néhány embert pedig, akinek még volt annyi ereje, hogy a vízcsap felé rohanjon, az őrök agyonlőtték. Egy másik, harminc vagonból álló szerelvényben az út végén nem találtak egyetlen élő embert sem. A vonatból 1500 holttestet raktak ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!