Év: 2022

Alekszandr Fagyejev

Első rész

27.

A küszöbön megálltak, és nem tudták elhatározni, belépjenek-e a szobába, olyan piszkosak voltak. Szergej Levasov borotválatlanul, félig sofőr-, félig szerelőruhában, és az egyformán bronz bőrű, fekete hajú lányok, az egyformán erős termetű Ólja és Nyina – Nyina szélesebb csontú volt – egyforma sötét ruhában, hátizsákkal a vállukon, mindketten szürkén az út porától.

A két Ivancova volt. Unokanővérek, akiket hasonló nevük miatt minduntalan összetévesztettek a „pervomajkai Ivanyihina nővérek”-kel, Liljával és Tonyával. Már szállóige is járta róluk: „Ha az Ivancova nővérek közül szőke hajút látsz, tudd meg, hogy azok az Ivanyihina nővérek.” (Lilja Ivanyihina, aki a háború kezdetén tábori felcserként a frontra ment, és nyomtalanul eltűnt, szőke hajú volt.)

Olja és Nyina Ivancova Sevcovéktól nem messze, egy típusházban laktak. Apjuk Grigorij Iljiccsel egy bányában dolgozott.

– Drágáim! Honnan jöttök? – kérdezte Ljubka fehér kezével tapsolva; azt gondolta, hogy Ivancováék Novocserkasszkból tértek vissza, ahol Olja – az idősebb – az ipari főiskolára járt. De az valahogyan furcsa volt, hogy mit keresett Szergej Levasov Novocserkasszkban.

– Ahol voltunk, ott már hűlt helyünk van – mondta tartózkodóan Olja, mosolyra húzva kicserepesedett száját, miközben vonásai poros szemöldökével és pillájával együtt valahogy eltorzultak. – Nem tudod, laknak nálunk németek? – kérdezte, és az utóbbi napokban felvett szokása szerint gyors pillantásával végigszaladt a szobán.

– Laktak, akárcsak nálunk, de ma reggel elutaztak – mondta Ljubka.

Olja még furcsább fintort vágott, volt benne gúny is, megvetés is: meglátta Hitler fényképét a falon.

– Fedezéknek tartod?

– Hadd lógjon – mondta Ljubka. – Enni akartok?

– Nem. Ha a lakásunkban nincsenek németek, akkor hazamegyünk.

– És ha vannak, akkor sincs mitől félni. Most sokan jönnek vissza, akiket a németek a Donyecnél és a Donnál megállítottak … Mondjátok, hogy vendégségben voltatok Novocserkasszkban és hazajöttetek – mondta Ljuba gyorsan.

– Nem félünk, megmondjuk – tette hozzá Olja tartózkodóan.

Miközben beszélgettek, Nyina, a fiatalabb, néma és kihívó tekintettel hol Ljubkát, hol Olját nézte. De Szergej, aki ledobta napszítta, fakult hátizsákját, a kályhához támaszkodott, háta mögé fonta karját, alig észrevehető mosollyal figyelte Ljubkát.

„Nem, ezek nem voltak Novocserkasszkban” – gondolta Ljubka.

Az Ivancova lányok elmentek. Ljubka levette az elsötétítő takarót, és eloltotta a bányászlámpát az asztal fölött. A szoba egyszerre szürke lett, vele együtt az ablak, a bútor, az arcok is.

– Akarsz mosakodni?

– Nem tudod, vannak nálunk németek? – kérdezte Szergej, miközben a lány fürgén kisurrant a kamrába, onnan vödör vízzel, mosdótállal, szappannal és korsóval tért vissza.

– Nem tudom. Jönnek-mennek. Te meg dobd le a ruhád, ne szégyelld magad.

Szergej olyan piszkos volt, hogy fekete víz csurgott arcáról és karjáról a mosdótálra. De Ljubka szívesen nézte széles, erős kezét és azt is, milyen erélyes, férfias mozdulatokkal szappanozta és mosta magát, miközben markával merítette a vizet. Barnára sült nyaka, füle, szép, férfias szájvonala kellemes; szemöldöke az orrnyeregnél kezdődött, aztán vékonyan ívelt felfelé, a szemöldökív végétől sűrű ráncok telepedtek a homlokára. Ljubka gyönyörűséggel nézte, amint széles kezével az arcát mosta, és közben őrá mosolygott.

– Hol szedted fel Ivancováékat? – kérdezte a lány.

Prüszkölt, vízzel telt markával paskolta arcát, de nem válaszolt.

– Ha eljöttél hozzám, nyilván megbízol bennem. Mit köntörfalazol? Hiszen végül is egy tőről valók vagyunk – mondta Ljubka csöndes, behízelgő hangon.

– Adj törülközőt! Köszönöm – mondta a fiú.

Ljubka elhallgatott, és nem zaklatta több kérdéssel. Kék szeme egyszerre hideg lett. De azért továbbra is gondoskodott Szergejről, meggyújtotta a petróleumfőzőt, felállította a teáskannát, megterítette az asztalt, és pálinkát töltött a pohárba.

– Már jó néhány hónapja nem volt ilyesmiben részem – mondta Szergej, és megint rámosolygott.

Felhajtotta a pálinkát, és mohón enni kezdett.

Már derengett. Keleten a szürkés párák mögül már felpiroslott, felaranylott a reggel.

– Nem gondoltam volna, hogy itt talállak. Találomra jöttem és lám … – gondolkozott hangosan és lassan Szergej.

Szavaiban az a kérdés lappangott, hogyan lehet itt Ljubka, akivel a rádióstanfolyamon együtt tanultak. De Ljubka nem válaszolt a kérdésre. Bántotta, hogy Szergej, aki jól ismerte, mégis feltételezte, hogy ő valami elkényeztetett, szeszélyes gyerek. Ljubkát ez nagyon kínozta.

– De te nem egyedül vagy. Apád, anyád hol vannak? – kérdezte.

– Nem mindegy neked? – válaszolt Ljubka hidegen.

– Történt valami?

– Egyél, egyél – mondta a lány.

Szergej pár percig rámeredt, aztán újra töltött, lehajtotta a pálinkát, és hallgatva evett tovább.

– Köszönöm – mondta, amikor befejezte az evést, és kabátujjával megtörölte a száját. Ljubka észrevette, vándorlás közben mennyire eldurvult, de nem ez bántotta, hanem az, hogy a fiú nem bízott benne.

– Szívnivaló persze nincs nálatok? – kérdezte Szergej.

– Akad … – Ljubka kiment a konyhába, és néhány levél tavalyi szűzdohányt hozott be. Apja minden esztendőben növesztett pár bokor dohányt, néhányszor megszegte őket az év folyamán, megszárította, és amikor kellett, borotvával apróra vágta.

Némán ültek az asztal mellett. Szergej valóságos füstfelhőket eregetett. A másik szobában, ahol az anyja tartózkodott, minden csendes volt, de Ljubka tudta, hogy anyja nem alszik, hanem csendesen sírdogál.

– Látom, baj van a házban. Az arcodról látom. Soha máskor nem voltál ilyen – mondta lassan Szergej. A tekintete tele volt melegséggel, gyöngédséggel, amely valahogy nem illett markánsan szép arcához.

– Most mindenkinek megvan a maga baja – mondta Ljubka.

– Ha te tudnád, mennyi vért láttam azóta, hogy elváltunk! – szólt Szergej mély szomorúsággal, és óriási füstfelhőket bocsátott ki a száján. – Ejtőernyőn dobtak le a sztálinói területen. Addig már annyi embert tartóztattak le, hogy azon csodálkoztunk, hogy nem fedezték még fel a találkozóhelyeket. Nem besúgás alapján fogták le az embereket, hanem olyan sűrű hálót vetettek ki, hogy ezrével, tízezrével akadtak bele az emberek, jók, rosszak egyaránt. Magától értetődik, aki ellen a legcsekélyebb gyanú merült fel, bekerült a hálóba … A bányákban holttestek ezrei – mondta felindultan Szergej. – Külön-külön dolgoztunk, de az összeköttetést fenntartottuk. Később aztán elvesztették a nyomokat. A mellém beosztott fiú kezét-lábát összetörték, nyelvét kivágták; nekem is befellegzett volna, ha nem kapok parancsot a távozásra, és ha Sztálinóban az utcán véletlenül nem találkozom Nyinával. Őt és Olját összekötő szolgálatra vezényelték, amikor még a Sztálinó-területi pártbizottság Krasznodonban dolgozott, és a két lány már másodszor jött Sztálinóba. Amikor megtudtuk, hogy a németek már a Donnál állnak, a lányok is világosan érezték, hogy akik oda vezényelték őket, már nincsenek Krasznodonban … A rádiókat a földalatti pártbizottságnál helyeztem el, átadtam a rádiósuknak, mi pedig elhatároztuk, hogy együtt hazajövünk. És most itt vagyunk … Hogy nyugtalankodtam miattad! – szakadt ki belőle egyszerre nagyon őszintén. – Ha téged is, gondoltam, mint minket, átdobtak az ellenség hátába, és te ottmaradtál egyedül, magadban … Lebuktál és valamelyik kínzókamrában gyilkolja a német a lelkedet és testedet … – folytatta Szergej tompa hangon, de tartózkodóan. Tekintete sem meleg, sem gyöngéd nem volt, hanem szenvedélytől izzott.

– Szerjozsa! … – szólt Ljubka. – Szerjozsa – és aranyfürtű fejét a kezébe temette.

A fiú erős, nagy, eres kezével vigyázva végigsimította a lány fejét és karját.

– Hogy engem mért hagytak itt, jól tudod … azért, hogy várjam a parancsot. És már közel egy hónapja várom: senki, semmi! – mondta Ljubka csendesen, és nem emelte fel a fejét. – A német tisztek tolakodók és szemtelenek, mint a piaci legyek, először életemben adtam ki magam annak, ami nem vagyok, a fene tudja, miket csináltam, mint a kígyó, ide-oda villogtam – utálat, fáj a szívem magamért. Tegnap meg evakuálásból visszatért emberek hírül hozták, hogy német bombák megölték az apámat a Donyecnél – mondta Ljubka, és idegesen harapdálta telt, piros ajkát.

A nap a sztyepp fölé emelkedett. Vakító sugarai megpihentek a harmatos palatetőkön. Ljuba felkapta a fejét, és megrázta hajfürtjeit.

– Menned kell. Hogy fogsz élni?

– Ahogy te. Magad mondtad: egy tőről valók vagyunk – felelt Szergej mosolyogva.

Ljuba kikísérte Szergejt hátul, az udvaron keresztül. Aztán gondosan rendbe szedte magát. A lehető legegyszerűbben felöltözött. El kellett mennie az öreg Ivan Gnatyenkóhoz, a „Galambos”-ba.

Éppen jókor ment el. Házuk kapuja felől szörnyű dörömbölés hallatszott. A ház a vorosilovgrádi országút közelében állott. Németek dörömböltek, szállást kerestek.

Valko egész nap étlen-szomjan ült a szénapadláson, mert a németek miatt lehetetlen volt felkeresni őt. A következő éjszakán aztán Ljubka kimászott anyja szobája ablakán, és elvitte Andrej bácsit a „Szénás”-ba, ahol egy megbízható ismerős özvegyasszony lakásán Ivan Kondratovics adott neki találkozót.

Itt aztán Valko megtudta Kondratovics és Sulga találkozásának történetét. Valko ismerte Sulgát már fiatal korából mint krasznodoni földijét, és később is gyakran találkozott vele, amikor területi pártmunkát végzett. Valko nem kételkedett benne, hogy Sulga azoknak egyike, akik földalatti munkára maradtak Krasznodonban. De hogyan találja meg?

– Eszerint nem bízott benned? – kérdezte Valko mosolyogva Kondratovicstól. – Butaság! … – sehogy sem tudta megérteni Sulgát. – Nem ismersz másokat, akik földalatti munkára maradtak itt?

– Nem ismerek …

– Hogy van a fiad? – Valko komoran tekintett az öregre.

– A fene ismeri ki magát rajta – mondta Kondratovics szemét lesütve. – Én egyenesen megkérdeztem tőle: beállsz a németekhez? Mondd meg szülőapádnak becsületesen, hogy tudjam, mihez tartsam magam, mit várhassak tőled? Aszongya: „Majd megbolondultam – mondja -, megélek én akkor is, ha itt lesznek, méghozzá nem rosszul!”

– Látni való, hogy értelmes ember, nem az apjára üt – nevetett Valko. – Te meg használd ki ezt a lehetőséget. Beszéld el lépten-nyomon, hogy a szovjet bíróság elítélte őt. Neki is jót tesz. És neked is nyugalmad lesz a németektől.

– Ej, Andrej bátya, nem hittem volna rólad, hogy ilyen tréfákkal traktálsz majd – mondta mély hangján, komoran Kondratovics.

– Hej, testvér, te meg öreg fiú vagy, aztán mégis fehér ingben akarod legyűrni a németet? … Munkába álltál? Nem?

– Miféle munkába? A bánya fel van robbantva!

– Na és ha elrendelik, hogy jelentkezz munkára?

– Sehogy sem értelek téged, igazgató elvtárs … – Kondratovics összezavarodott, mert amit Valkótól hallott, az homlokegyenest ellenkezett azzal, ahogy ő a németek alatt élni szándékozott.

– Szóval nem jelentkeztél. Pedig hát jelentkezz – mondta Valko nyugodtan. – Dolgozni sokféleképpen lehet. Nekünk meg kell őriznünk az embereinket.

Valko ottmaradt az özvegynél, de másnap megint lakást cserélt. Új lakását csak Kondratovics ismerte, akiben teljesen megbízott.

Valko néhány nap alatt Kondratovics és Ljubka, valamint Szergej Levasov és az Ivancova nővérek segítségével – utóbbiakat Ljubka ajánlotta – kifürkészte, hogy mit csinálnak a németek a városban. Összeköttetést teremtett a városban maradt párttagokkal és az ismerős pártonkívüliekkel. De képtelen volt Sulga és a többi földalatti pártmunkás nyomára jönni. Egyetlen vékony szál kötötte össze a területi földalatti pártbizottsággal: Ljubka; de a lány természetéből és magaviseletéből kitalálta, hogy ő felderítő, következésképpen ez idő szerint semmit sem mond el neki. Elhatározta, hogy önállóan cselekszik, mert tudta, hogy egy és ugyanazon cél felé tartó útjuk előbb-utóbb mégiscsak összeér. Elküldte Ljubkát Oleg Kosevojhoz, aki most hasznára válhatik.

– Személyesen találkozhatom Andrej bácsival? – kérdezte Oleg, és igyekezett izgatottságát leplezni.

– Személyesen nem – mondta Ljubka rejtelmes mosollyal. – Hiszen szívügyről van szó, nem igaz? … Nyinocska, gyere csak ide, ismerkedj meg ezzel a fiatalemberrel.

Oleg és Nyina kissé félszegen adtak kezet egymásnak, és mindketten zavarba jöttek.

– Jó, jó, rövidesen megszokjátok a dolgot – biztatta őket Ljuba. – Most itt hagylak benneteket, ti pedig fogjátok karon egymást, és beszélgessetek nagyon szívélyesen például arról, miként alapozzátok meg a jövőtöket … Kellemes sétát és szórakozást kívánok! – és pajkosan rájuk kacsintva, kirohant a kamrából, melyben játékosan felvillant rikító, tarka ruhája.

– Itt nem maradhatunk – mondta a lány kissé zavartan, de komolyan legjobb, ha elmegyünk valahová … és tényleg, helyesebb lesz, ha karon fogjuk egymást …

Az udvaron fel-alá járkáló szenvtelen arcú Kolja bácsi határtalanul elámult, amikor meglátta, hogy unokaöccse ezzel az ismeretlen lánnyal karonfogva megy át az udvaron.

Mindketten, Oleg is, Nyina is még annyira fiatalok és tapasztalatlanok voltak, hogy a szerep, amit játszaniuk kellett, feszélyezte őket. Ahányszor egymáshoz értek, elállt a szavuk, összekulcsolódott karjuk melegebb volt a forró vasnál.

Ahogy a gyerekekkel tegnap megállapodtak, Olegnek az volt a feladata, hogy kikémlelje a park Szadovaja utcai részét, és azért arrafelé vitte Nyinát. A Szadovaja legtöbb házában és a park mentén németek álltak. Ahogy kiléptek a kertajtón, Nyina egyszerre hozzáfogott, hogy ismertesse, miről van szó. De oly csendesen, bizalmasan, mintha valami nagyon meghitt dologról beszélne.

– Andrej bácsival nem találkozhatsz, de rajtam keresztül tartod vele az összeköttetést … Ez ne bántson téged, ne sértődj meg, én sem láttam még egyetlenegyszer sem … Andrej bácsi utasított, hogy tudjam meg, nincs-e a gyerekek közt olyan, aki kiszimatolhatná, kit fogtak le a mieink közül.

– Egy gyerek, egy nagyon harcra kész fiú már vállalkozott erre a feladatra – mondta Oleg gyorsan.

– Andrej bácsi elrendelte, hogy mindent mondj el nekem, amit csak megtudtál. Mind a mieinkre, mind a németekre vonatkozóan.

Oleg elmondta, hogy mit beszélt neki Tyulenyin arról a földalatti emberről, akit Ignat Fomin kiadott a németeknek, valamint azt is, amit Vologya Oszmuhin közölt vele éjszaka. Azt is elbeszélte, amit Zemnuhovtól tudott: hogy a földalattiak keresik Valkót. Itt adta meg Nyinának Zsora Arutyunyanc címét.

– Andrej bácsi teljesen megbízhat benne, közölheti vele tartózkodási helyét. Hiszen ő is ismeri Zsora Arutyunyancot! Zsora pedig Vologya Oszmuhinon keresztül mindent továbbít oda, ahová kell … Mialatt itt beszélgetünk – mondta Oleg mosolyogva -, három légvédelmi ágyút számoltam meg, ott, az iskolától jobbra, arra beljebb, mellette fedezék, és újra fedezék, de autókat nem látok …

– És a négycsövű géppuskát a két némettel az iskola tetején? – kérdezte hirtelen Nyina.

– Azt nem vettem észre – csodálkozott Oleg.

– Pedig onnan a háztetőről az egész park tűz alatt tartható – mondta Nyina kissé szemrehányóan.

– Eszerint te is alaposan körülnéztél. Hát neked is elrendelték? – puhatolózott, és szeme felragyogott.

– Nem, csak úgy magamtól. Szokásból – mondta Nyina, de nyomban észre tért, és merész ívelésű szemöldöke alól kutatóan nézett Olegre: nem nagyon fedte-e fel magát előtte?

De Oleg még nem volt elég körmönfont, hogy gyanúba vegye Nyinát.

– Aha … itt vannak az autók, egy egész sor! Orrukkal a földbe ásva, csak a hátuk látszik, amott meg a tábori konyhák füstölögnek. Látod? De most ne nézz oda – szólt hirtelen elragadtatással Oleg.

– Eszem ágában sincs odanézni! Amíg az iskola tetején ott áll az őrszem, a betűket úgysem lehet kiásni – jegyezte meg Nyina nyugodtan.

– I-igaz … – Oleg elégedetten tekintett rá és nevetett.

Már valahogy egymáshoz szoktak. Sietség nélkül ballagtak, miközben Nyina kerek, erőteljes tenyere bizalommal pihent Oleg markában. Már elkerülték a parkot. Jobb felől, végig az utcán, a típusházak mellett német autók álltak, teherautók, különféle márkás személyautók, tábori rádióállomás, vöröskeresztes autóbusz és mindenütt, amerre a szem ellát, német katonák. Bal felől, egy puszta tér mélyén laktanyaszerű kőépület állt, amely mellett fehér szegélyű vállpántot viselő német tizedes egy csoport polgári ruhába öltözött orosz kiképzésével foglalkozott. Az oroszok, német fegyverrel felszerelve, hol sorakoztak, hol rajvonalba fejlődtek, ide-oda kúsztak, kézitusáztak. Valamennyi éltesebb ember volt. A karjukon horogkeresztes karszalag.

– Ez a fritz-zsandár … Oktatja a policájokat, hogyan kell megfogni a mieinket – mondta Nyina, és szeme gyűlölettől izzott.

– Honnan tudod? – kérdezte Oleg, mert eszébe jutott, mit mesélt neki Tyulenyin.

– Már láttam őket párszor.

– Mocskosok! – mondta Oleg megvető gyűlölettel. – Megfojtani az ilyeneket, megfojtani …-

Nem lenne rossz – tette hozzá Nyina.

– Szeretnél partizán lenni? – kérdezte Oleg váratlanul.

– Szeretnék.

– Képzeld csak el, mit jelent az, partizánnak lenni! A partizán tevékenysége egyáltalán nem mutatós, de milyen nagyszerű! Elintéz egy fasisztát, kettőt, százat, a százegyedik őt ölheti meg. Végrehajt egy, két, tíz feladatot, a tizenegyedikben lebukik. Micsoda önfeláldozást kíván ez a munka! A partizán sohasem nézi a maga életét. Sohase állítja a haza érdekei elé. És sohasem sajnálja föláldozni magát, ha a haza iránti kötelesség vagy elvtársai megmentése ezt követeli. Sohasem árulja el, sohasem adja ki társait. Én partizán szeretnék lenni! – mondta Oleg olyan mély, őszinte, gyermekes elragadtatással, hogy Nyina ráemelte a szemét, és egyszerre nagy bizalmat érzett iránta.

– Mondd, mi csakis hivatalos ügyekben fogunk találkozni? – kérdezte váratlanul Oleg.

– Dehogy, találkozhatunk úgy is … Ha szabad időnk lesz – felelte Nyina kissé feszélyezetten.

– Hol laksz?

– Ráérsz? … Akkor elkísérhetsz. Be akarlak mutatni a nővéremnek, Oljának – mondta Nyina, de nem volt egészen biztos benne, hogy igazán ezért akarja-e hazakísértetni magát.

Olja és Nyina, a két unokanővér, abban a kerületben lakott, amelyet röviden „Nyolcház”-nak neveztek. A típusház egyik felében Nyina, a másikban Olja szülei laktak. Nyina magával vitte Oleget, és anyja gondjaira bízta.

Oleg, aki korához képest nagyon fejlett volt, és ukrán családja körében az idősebbek iránti tiszteletben nevelkedett, könnyedén eltársalgott az amúgy sem szófukar és fiatalos Varvara Dmitrijevnával. Ezenkívül nagyon szeretett volna tetszeni Nyina anyjának.

Amikor Nyina visszatért, már mindent tudott a két Ivancov lány családjáról. Olja és Nyina édesapja édestestvérek, bányászok, most a fronton harcolnak. Az orlovi kormányzóságban születtek, gazdag parasztoknál zselléreskedtek, majd a Donyec-medencébe jöttek, és itt ukrán lányokkal házasodtak össze. Olja anyja a csernyigovi kormányzóságból, míg Varvara Dmitrijevna a donyeci Rasszipnoje faluból való volt. Varvara Dmitrijevna fiatal korában szintén bányában dolgozott, és ez nagyon meglátszott rajta. Nem keltette egyszerű háziasszony benyomását. Bátor, önálló nő volt, aki jól kiismerte magát az emberek között. Nyomban észrevette, hogy a legényke nem cél nélkül jött el, alaposan megnézte magának, és ravasz leleményességgel megfigyelte, szinte belelátott a veséjébe.

Egyébként kölcsönösen megértették egymást. Amikor Nyina visszajött, mindkettőt igen élénk beszélgetésben, a padkán ülve találta. Oleg vígan lóbálta a lábát, hátravetette a fejét, ujjainak hegyét dörzsölgette, és olyan elragadóan kacagott, hogy Varvara Dmitrijevnának együtt kellett vele nevetnie. Nyina rájuk nézett, széttárta karját, és szintén elnevette magát – mindhárman olyan jól érezték magukat, mintha már évek óta tartó barátság fűzné őket egymáshoz.

Nyina azt mondta, hogy Oljának egyelőre dolga van, de nagyon kéri Oleget, várja meg. Az a két óra, amíg a fiú Olját várta, észrevétlenül s gondtalan kacagás közben múlt el. Ez a két óra azonban valójában döntő jelentőségű volt. A krasznodoni földalatti szervezet valamennyi ága végre összekapcsolódott. Ez alatt az idő alatt Óljának módjában volt Valkóhoz menni, aki a „Nyolcház”-tól távol, a nép nyelvén „Újbarakk”-nak nevezett városrészben lakott, és elmondott neki mindent, amit Nyina Olegtől megtudott.

Ahogy Olja megérkezett, kissé elült a lakásban uralkodó víg hangulat. Igaz, hogy Olja természetéhez képest különösen szívélyes volt Oleghez – kissé zárkózott, szabálytalan rajzú arcát széles, jóságos mosoly derítette, sőt elfoglalta Nyina helyét, leült a fiú mellé a padra. De Olja nehezen tudott beleilleszkedni zavaros, ide-oda kapkodó beszélgetésükbe, mely rajtuk kívül minden más ember számára érthetetlen volt. Olját, aki éppen hogy visszatért Valkótól, más érzések foglalkoztatták. Komolyabb volt Nyinánál – nem azért, mert mélyebben élt át mindent, hanem azért, mert gondolatait és érzéseit igyekezett mindjárt valóra váltani. Ezenkívül azóta, hogy mindketten a Sztálinó-területi pártbizottság összekötői lettek, Olját mint az idősebbet jobban beavatták az ügyek lényegébe.

Leült Oleg mellé, levette kendőjét, s előtűnt nehéz kontyba font fekete haja. Hallgatott. Bár szeretett volna vígnak látszani és mosolyogni, szeme kifejezéstelen maradt. Úgy látszott, hogy ő itt a legöregebb, idősebb még Nyina anyjánál is.

De Varvara Dmitrijevna tapintatos és diplomatikus nőnek bizonyult.

– Minek ülünk itt a konyhán? – kérdezte. – Menjünk a szobába, és kártyázzunk kicsit.

Átmentek az ebédlőbe. Varvara Dmitrijevna besietett a másik szobába, ahol Nyinával aludt, és egy csomag kopott, fekete játékkártyával tért vissza.

– Nyinocska, te persze Oleggel játszol együtt – vetette oda Olja.

– Nem, a mamával – Nyina elpirult, és kihívóan nézett Oljára. Nagyon szeretett volna Oleg oldalán játszani, de ilyen hirtelen nem árulhatta el magát.

Oleg mindebből semmit sem értett, de feltette, hogy Nyina anyja mint öreg bányászasszony biztosan jó kártyás, és felkiáltott:

– N-n-nem, a m-mamával én játszom!

Beszédhibája miatt voltaképpen nem is kiabált, hanem inkább elbődült, mint egy borjú, és ez olyan mulatságos volt, hogy – Olját is beleértve – mind hangos kacagásban törtek ki.

– Öreg és fiatal – vigyázzatok, lányok! – mondta Varvara Dmitrijevna.

A hangulat ismét emelkedni kezdett.

Az öreg bányászasszony valóban mestere volt a játéknak, de Oleg olyan viharos szenvedéllyel játszott, hogy eleinte elhamarkodta, és vesztettek. Olja fegyelmezte magát, és titokban Olegnak segített. Varvara Dmitrijevna vesztes létére is jól mulatott, tetszett neki a fiú.

Végre a negyedik körben nagy nehezen nyertek. Olja osztott. Oleg megnézte a kártyáit, és látta, hogy nagyon rosszak. Most egyszerre ravaszkás fény csillant a szemében, és kaján tekintetét Varvara Dmitrijevnára emelte, hogy megtudja, mire gondol az asszony. És alig találkozott a tekintetük, egy pillanatra hirtelen kicsucsorította erős rajzú, teli ajkát, mintha csókra készülne. Varvara Dmitrijevna apró ráncokkal pókhálózott, de mégis fiatalos szemében mintha szikra csillant volna meg. De még a szemöldökét sem vonta fel. Káróval indult. Ahogy Oleg feltételezte, az öreg bányászasszony kitűnően megértette jeladásait.

Olegon határtalan öröm vett erőt. Most már biztos volt, hogy nyernek, „öreg és fiatal” vígan jelzett egymásnak, hol az égnek emelték szemüket, ami treffet, hol oldalra néztek, ami viszont pikket jelentett, vagy az állukhoz ért a mutatóujjuk, ami coeurt jelzett. A mit sem sejtő lányok egyre jobban igyekeztek, mégis szakadatlanul vesztettek, és ebbe sehogy se tudtak beletörődni. Nyina pipacsvörösen és izgatottan ült a helyén. Oleg a lányok minden kudarca után harsogó hahotában tört ki, és boldogan dörzsölgette ujjait. A tapasztaltabb Olja végre megértette, hogy itt valami nincsen rendjén, és óvatosan, magát el nem árulva, figyelni kezdte ellenfeleit. Nemsokára mindent megértett, és meglesve a pillanatot, amikor Oleg a száját csücsörítette, egész kártyalegyezőjét teljes erővel a fiú szájához verte. Aztán úgy vágta az egész paklit az asztalhoz, hogy a kártyák szétrepültek.

– Csalók! – mondta egyenletes, nyugodt hangján.

Varvara Dmitrijevna hangosan elnevette magát. Nem sértődött meg. Nyina méltatlankodva ugrott fel az asztaltól, de Oleg szintén felállt, két barna kezébe fogta a lány gyöngéd kezét, és homlokával a lány vállához hajolva, bocsánatot kért tőle. A végén mindnyájan jóízű nevetésben törtek ki.

Olegnek sehogy sem volt ínyére hazamenni. Pedig már esteledett, és hat óra után tilos volt a járás-kelés a városban. Olja azt mondta, mégis jobb most elindulnia, és hogy szó se lehessen bárminő engedményről, elköszönt, és a szobájába ment.

Nyina az alkonyati naptól megvilágított tornácig kísérte Oleget.

– V-valahogy nincs kedvem elmenni! – mondta a fiú őszintén.

A tornácon megálltak.

– Mi ez itt nálatok, kert? – kérdezte Oleg komoran.

Nyina szó nélkül karon fogta, és elvezette a ház körül. A ház árnyékába kerültek, a jázminbokrok közé, amelyek olyan buján nőttek, hogy szinte már akkorák voltak, mint a fák.

– J-j-jó itt nálatok. Nálunk mindent kivágtak a németek.

Nyina hallgatott.

– Nyina – kezdte Oleg gyerekes, könyörgő hangon. – Nyina, megcs-cs-csókolhatlak téged? … N-n-nem, csak az arcodon, é-é-érted, csak az arcodon.

Semmiféle mozdulatot nem tett, csak kérlelte a lányt. De Nyina visszahökkent tőle, és olyan zavarba jött, hogy nem tudott szóhoz jutni. Oleg nem látta Nyina zavarát, csak nézte, természetes, gyermeki arckifejezéssel.

– Nem. Tudod … elkéshetsz … – mondta Nyina.

Oleg szerint az sem lenne valami szörnyű eset, ha éppen elkésne – Nyina miatt. De Nyinának természetesen mindenben igaza van. Sóhajtott, mosolygott, és kezét nyújtotta.

– Feltétlenül gyere el hozzánk – mondta Nyina bűntudattal, és gyengéden szorongatta Oleg nagy kezét.

Oleg szörnyen éhesen, de az új ismeretség és az események miatt boldogan tért haza. De a sors könyvében alighanem úgy volt megírva, hogy ma már nem eszik többet. Kolja bácsi már várta. Elébe ment.

– Már régen várlak. „Szeplős” (így hívták maguk közt a tisztiszolgát), amióta elmentél, les.

– N-nofene! – mondta könnyedén Oleg.

– Mégis jobb, ha nem kerülsz a szeme elé. Tudod-e, hogy itt van Viktor Bisztrinov? Tegnap jött meg. A németek visszakergették a Dontól. Gyerünk, nézzünk el hozzá, náluk biztosan nincsenek németek – mondta Kolja bácsi.

Nyikolaj Nyikolajevics barátja és munkatársa, Viktor Bisztrinov, fiatal mérnök, váratlan hírrel fogadta.

– Hallották? Sztacenkót polgármesterré nevezték ki – kiáltotta, s mérgesen megvillogtatta fogait.

– Miféle Sztacenkót? – A tervosztály vezetőjét? – erre még Kolja bácsi is elámult.

– Azt.

– Ne tréfálj!

– Lehetetlen. Ezt a csendes, szorgalmas embert, aki a légynek sem ártott életében …

– Semmi kedvem sincs a tréfához.

– Hát ez a csendes, senkinek sem vétő Sztacenko, aki nélkül egyetlen vidám borozgatást, egyetlen preferansz-játékot sem lehetett elképzelni, akiről mindenki azt mondta: ez aztán igazán a mi emberünk, szívember, drága ember, rokonszenves ember, nagyszerű modorú ember, hát ez a Sztacenko lett a mi polgármesterünk – mondta Viktor Bisztrinov, aki olyan sovány volt, mint egy gebe, és dühösen fújtatott.

– Szavamra, hadd gondolkozzam – mondta Nyikolaj Nyikolajevics, aki még most sem tudta elhinni a dolgot. -, hiszen a mérnökök egy összejövetelt sem rendeztek, amelyre meg ne hívták volna. Magam is mennyi vodkát megittam vele! Nemhogy illojális, de még egy hangos szót sem hallottam soha a szájából … És ha legalább a múltjában lenne valami, de mindenki tudta, hogy apja kishivatalnok volt, ő maga meg sohasem keveredett semmiféle ügybe …

– Magam is együtt ittam vele. Most pedig, hála régi ismeretségünknek, majd torkon ragad: szolgálj vagy pedig … – és Bisztrinov vékony ujjaival hurkot rajzolt a levegőbe. – Nesze neked rokonszenves ember!

Oda sem figyelve a némán ülő Olegre, még sokáig vitatkoztak azon, miként történhetett, hogy az az ember, akit évek hosszú során át ismertek, s aki annyira tetszett nekik, polgármesterséget vállalt a németek alatt. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a németek halálos fenyegetéssel vették rá. De mért választották a németek éppen Sztacenkót? Az a belső hang, a lelkiismeret elrejtett, tiszta szava, mely az élet legfelelősségteljesebb, legszörnyűbb pillanataiban meghatározza az ember magatartását, azt mondta: ha nekik, egyszerű szovjet mérnököknek választaniok kellene, ők ilyen gyalázat helyett inkább a halált választanák.

Nem, ez túl egyszerű elképzelés, hogy Sztacenko halálos fenyegetés súlya alatt vállalta a polgármesterséget. És szemtől szemben ezzel a teljesen érthetetlen eseménnyel, ötször, tízszer, százszor is elismételték:

– Lám, lám, Sztacenko! Most mondd, kérlek szépen! … Nem … képzeld csak el! Hát kinek higgyen az ember?

És széttárva karjukat, a vállukat vonogatták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A polgári demokrácia jellemzői:

A polgári demokráciában az államhatalom a burzsoázia kezében van. A munkásosztály számára a polgári demokrácia az a harctér, amelyen osztályharca a burzsoázia ellen lefolyik. A munkásosztály számára nem közönyös, nyílt diktatúra lép-e a polgári demokrácia helyébe. A tőkés termelőmód ismérvei a termelőeszközök magántulajdona, a bérmunka, piacra szánt árutermelés.

A kapitalizmus kibékíthetetlen ellentéte a társadalmi termelés és a tőkés elsajátítás közötti ellentmondás.

Néhány gondolat:

A polgári demokrácia szabadsága a kapitalizmussal megteremtette a magánvállalkozások sokszínű lehetőségét jó és rossz tulajdonságaival együtt. A vállalkozások szabadsága tág teret és hatalmas lendületet enged – engedett – a kapitalizmus, a termelőerők, a demokrácia, az emberiség fejlődésének. De minden jóban van valami rossz is, így a polgári demokrácia szabadsága, erkölcse megteremti az élősködés lehetőségét is, ami kialakítja a kapitalizmus kizsákmányoló osztályát, a vállalkozás szabadságának haszonélvezőit, és a gátlástalan haszonlesőket. Végül is a polgári demokrácia szabadsága elvezet a kapitalizmus védelmében az önkényuralomra.

A polgári demokrácia szabadságának haszonélvezői közé tartoznak az ügyeskedő, szorgalmas kisvállalkozások, akik a proletárszintet igyekeznek meghaladni, nem kevés sikerrel, ami jelentős támasza a kapitalizmusnak.

A gazdagokhoz, a hatalomhoz dörgölődző haszonleső réteg nagyon sokszínű, amely a munkások, a médiumok, a hivatalnokok proletár dolgozói közül kerülnek ki. Ennek a „középosztálynak” a hasznos és káros befolyása proletár bérrabszolgákra jelentős. A középosztály egyes képviselői a fejlődést hatékonyan segítik, de a sok haszonleső, aki a jó fizetésért gátlástalanul, öntudatlanul kiszolgálja a kizsákmányolókat, elárulja saját osztályát. A társadalmi helyzete, boldogulása miatt ez a réteg komoly támogatója a kapitalizmusnak.

A polgári demokráciában társadalmi szinten nem a munka szerinti elosztás elve érvényesül. Így a proletár jövedelme a munkaerő ára, ami az előállításához és működésben tartásához szükséges termelési költség, mint minden egyéb árué, szerszámé, aminek az árát, költségét a legalacsonyabb szinten kell tartani a tőkések minél nagyobb profitja érdekében. A tőkések egyéni jövedelme nem a munkájukból származik, hanem ez alapvetően a termelőeszközök magántulajdona, magánérdekeltsége miatt a tőkéjük után kizsákmányolásból szerzett profit, ami azonban élősködés, de ez a kapitalizmus fő hajtóereje. Meggazdagodni! Más kárára, akár mindenáron is!

A szocialista demokrácia a proletárdiktatúrával ez ellen az élősködési tendencia ellen hatékony, de amíg fejletlen a népgazdaság és a társadalmi tudat, addig az élősködés korlátozására, de az egyéni érdekeltség hajtóerejének kihasználására a népi demokrácia a leghatékonyabb, legemberségesebb forma.

A polgári demokráciában alapvetően két társadalmi osztály-párt létezik: úgymint a tőkésosztály, a kizsákmányolók pártja, amelyik több irányvonalat, érdeket képviselve megoszlik, de csak tőkés érdekeltségű, és a dolgozó proletárok érdekének osztály-párja a kommunista párt. A szociáldemokrata irányzat tévútra tért, renegáttá vált, valójában a polgári vonalat képviseli, alapvetően a kizsákmányolást, az élősködést elfogadja, mint a fejlődés miatt elkerülhetetlent, így nem lehet a dolgozók pártja. A szociáldemokrácia a tőkések osztálypártjába került, így a dolgozók osztályellenségévé vált.

A dolgozók osztály-pártja kommunista párt, amelynek célja a szocializmus, de a végcél a kommunizmus. A kommunista párt vezérfonala a marxizmus-leninizmus tudományos és demokratikus világnézete, ezért az összes dolgozó és a társadalom érdekét képviseli; az összhangot, a helyes irányvonalat, pedig a tudományos módszer és a demokratikus centralizmus teremti meg.

Amíg a kapitalizmus világméretekben erős és fejlődőképes, erőforrásaival fölényben van a szocialista demokráciával, addig a szocializmusban csak kíméletlen osztályharc lehet a tőkés osztály-párttal szemben. Ez volt a sztálini vonal, ami nagyon sikeres volt. Nem kellett volna ezt elvetni.

A szocialista demokráciában már csak a dolgozók osztály-pártja, a kommunista párt lehet a hatalomban, mert a tőkés-osztálypárt a kizsákmányolást, az élősködést, a kapitalista önkényuralmat valósítaná meg, ami ellen a szocializmus a proletárdiktatúrával harcol!

„A demokratikus centralizmus olyan szervezeti működési és irányítási alapelv, mely célja szerint biztosítja, hogy a döntések az érintett tagság legszélesebb körének véleményét tükrözzék, egyúttal azok végrehajtásában a szervezet tagjai egységesen vegyenek részt.” – Wikipédia

A polgári demokráciában a „demokratikus” választásokon a proletárok a kizsákmányolóik – képviselői – közül választanak képviselőket a hatalomba a saját kizsákmányolásukra, a dolgozókon való élősködésre, aminek sikerét a tőkésállam gazdasági alap és felépítménye garantál, így ez a szükségszerűen bekövetkező társadalmi katasztrófa miatt csak a szocialista forradalom vagy a fasizmus töri meg. A polgári demokráciában a kapitalista élősködés elfogadására a dolgozó nép tudatát a beszélő szerszám tudatára kell nevelni. Ez garantálja a kapitalizmus hatalmát a proletár dolgozók felett.

A szocialista forradalom a dolgozók szocialista demokráciáját, a polgári demokrácia azonban a tőkések számára valósítja meg a demokráciát. A fasizmus a tőkések minden határon felüli diktatúráját valósítja meg. Reálisan, érdemben a dolgozók csak a szocialista demokráciában választhatnak az érdekeiknek megfelelő képviselőket.

A polgári demokrácia lényegében nem más, mint lehetőség a tőkés uralkodó osztály diktatúrája, a dolgozók feletti élősködés érdekében. Ez csak formális demokrácia lehet, mert érintetlenül hagyja a polgári magántulajdont, a termelési eszközök magántulajdonát, ezért ez valójában szükségszerűen önkényuralom, – a mosolygó fasizmus – a proletár dolgozók feletti totális uralom, amin a törvényes keret mit sem változtat. A polgári demokrácia a jogállami szervezésben is a burzsoázia uralmi eszköze a kizsákmányolás biztosítására. Ezért erkölcse a kapitalizmus modell működése érdekében elfogadja a bérrabszolgaságot, ami az emberi jogok súlyos megsértése és embertelenség!

A polgári demokráciában a tőkés termelőmód tulajdonképpeni értelme, lényege a tőkések profitjának a termelése. Ezért a proletárok politikai-gazdasági érdekeit képviselők hatékonyan, érdemben nem lehetnek a hatalomban, mert a kapitalista rendszer alap és felépítménye ezt nem teszi lehetővé; a domináns erkölcs és a világnézet, a politikai-gazdasági és az államhatalom a tőkéseké, ez önkényuralom. A proletár bérrabszolgák a választásokon a kizsákmányolóikat juttatják a parlamentbe; így a dolgozó többség gerinctelen szolgalelkű emberré válik, arra nevelik, hogy eltűrje a tőkés diktatúrát, élősködést. A kapitalizmus a kizsákmányolás érdekében diktatórikus társadalmi rendszer és ez nem is lehet másként; a kapitalizmusban a proletár bérrabszolgák a tőkések beszélő szerszámai.

„A demokrácia egy szabad társadalom jelentős számú, szavazati joggal rendelkező tagjainak hatalmából eredő politikai rendszer, egy közös területen, ahol hatalmi fékekkel és ellensúlyokkal biztosítják a társadalom jól szabályozott működését, mint például a közhatalom gyakorlóinak kizárólagos hatalomra törésének a megakadályozását, a társadalmi igazságosságot és a jóléti társadalom megvalósulását. A jogosultak közügyek döntéseiben való részvételi módja alapján közvetlen és képviseleti demokráciák létezhetnek.

A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Olyan politikai rendszer, melyben a szuverén „nép”, tehát a társadalom összes, teljes jogú tagja – nem egyén, kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja – igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is. Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. A legtöbb közismert „demokrácia” közös jellegzetessége nem a közvetlen néphatalom, hanem a közhatalom választásának a legitimációja.” Wikipédia

(idézet: Idegen Szavak Marxista Magyarázattal)

A polgári demokrácia a tőkés társadalmi rend politikai formája. A polgári demokráciában az államhatalom a burzsoázia kezében van (sokszor a földbirtokos osztállyal szövetségben). A polgári demokrácia nagy lépés volt előre a feudális társadalomi önkényen és kiváltságokon alapuló államhatalmával szemben: a törvényelőtti egyenlőség bevezetése, a végrehajtó- és törvényhozóhatalom szétválasztása, a képviseleti-parlamenti rendszer, a szabadságjogok (sajtó, gyülekezési, szólás-, vallásszabadság stb.), általában az ú. n. „elidegeníthetetlen emberi jogok” kihirdetése a szabadságjogok szűkebb vagy szélesebb kiterjesztését jelentette.

Mégis a polgári demokrácia is lényegében nem más, mint az uralkodó osztály vagy osztályok diktatúrája a dolgozók ellen és az „emberi jogok” nem igazán emberi jogok, mert a dolgozók számára legnagyobbrészt csak a papíron vannak meg (lásd az imperialista Amerikát). Leglényegesebb fogyatkozása az, hogy még a legszélesebb polgári demokrácia is csak formális demokrácia, vagyis érintetlenül hagyja a polgári magántulajdont és ezzel megörökíteni igyekszik a polgárok közt fennálló gazdasági egyenlőtlenséget, a kizsákmányolást és a gazdagok és szegények közt a polgári társadalomban fennálló és mindinkább elmélyülő szakadékot.

A munkásosztály számára a polgári demokrácia az a harctér, amelyen osztályharca a burzsoázia ellen lefolyik. Ezért a munkásosztály számára nem közönyös, nyílt diktatúra lép-e a polgári demokrácia helyébe. A munkásosztálynak nem szabad a polgári demokráciát sem túlbecsülnie, sem lebecsülnie, hanem józanul értékelnie kell, mennyiben használhatja fel a maga osztályharcának céljaira. Ezért a munkásosztálynak ellene kell szegülnie minden kísérletnek, a polgári demokrácia nyújtotta szabadságjogok megnyirbálására vagy megszüntetésére, de ugyanakkor tudatában kell lennie annak, hogy a polgári demokrácia végeredményben mindig csak a burzsoázia uralmi eszköze a kizsákmányolás biztosítására.

A kapitalista termelőmód, kapitalizmus: tőkés termelőmód, tőkés társadalmi rend. Történelmileg Európában a 16. század óta fejlődött ki először, elődje a hűbéri társadalmi rend. A kapitalizmus mint termelőforma, az emberiség fejlődésének meghatározott fokán törvényszerűen keletkezik és ugyanilyen törvényszerűséggel pusztul el, hogy helyét a társadalmi élet új, haladottabb formájának, a szocialista termelőmódnak adja át. A tőkés termelőmód tulajdonképpeni értelme nem — mint a polgári gazdaságtudósok állítják — az emberi szükségletek kielégítése, hanem értéktöbblet termelése. A tőkés termelőmód ismérvei a termelőeszközök magántulajdona, a bérmunka általános alkalmazása és az árutermelés, tehát piacra szánt termékek előállítása. A termelőeszközöktől megfosztott bérmunkások munkaereje, ez a kapitalisták számára legfontosabb áru termeli az értéktöbbletet, melyet a termelőeszközök birtokosai kisajátítanak. „A társadalmi termelés és a tőkés elsajátítás közötti ellentmondás a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentétként nyilvánul meg.” (Engels)

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Termelési mód a társadalom léte és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen eszközök (élelem, ruházat, lakás, termelési felszerelések stb.) megszerzésének történelmileg meghatározott módja. A termelési mód a társadalmi rend meghatározó alapját alkotja. Amilyen a termelési mód, olyan maga a társadalom, annak uralkodó eszméi, politikai nézetei, intézményei.

A termelési mód változásával megváltozik az egész társadalmi rend. Minden új, magasabb termelési mód új, magasabb fokot jelent az emberiség fejlődésének történetében. Az emberi társadalom keletkezésének ideje óta több termelési mód létezett és váltotta fel egymást: ősközösségi rend, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus és kapitalizmus.

A mai történelmi korszakban az önmagát túlélt tőkés termelési módot az új, szocialista termelési mód váltja fel (Szocializmus). Létrejött a szocialista világrendszer. A termelési módnak két, egymással szorosan összefüggőoldala van: a termelőerők és a termelési viszonyok. A termelőerők a termelési mód meghatározó, legforradalmibb tényezői.

A társadalmi termelés fejlődése a termelőerők megváltozásával kezdődik, ezután ennek megfelelő változások mennek végbe a termelési viszonyok terén is. A termelési viszonyok, amelyek a termelőerőktől függően fejlődnek, aktívan visszahatnak rájuk. Ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével, akkor meggyorsítják a termelőerők fejlődését, fejlődésük fő motorjai, ellenkező esetben viszont lassítják, gátolják fejlődésüket. E meg nem felelés talaján jött létre az új termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti éles konfliktus és ellentmondás, ami szükségszerűen társadalmi forradalomhoz vezet az antagonisztikus társadalmi-gazdasági alakulatokban.

A szocializmusban a termelési viszonyok egyik-másik oldala és a fejlődő termelőerők között felmerülő ellentmondások a tulajdon társadalmi jellegéből következően nem vezetnek konfliktusokhoz. A szocialista államnak és a kommunista pártnak – számításba véve az objektív társadalmi fejlődéstörvények hatását – reális lehetősége van arra, hogy idejében megoldja az ilyen ellentmondásokat, összhangba hozva a termelési viszonyokat a termelőerők új jellegével és színvonalával.

Termelési viszonyok a marxista társadalomtudomány egyik legjelentősebb fogalma; a társadalom azon objektív, anyagi, emberek tudatától független viszonyait tükrözi, amelyek a társadalmi termékek termelése, a csere és az anyagi javak elosztása folyamán alakulnak ki az emberek között. A termelési viszonyok minden termelési mód szükségszerű oldalát képezik, hiszen az emberek nem tudnak termelni anélkül, hogy valamilyen módon ne egyesülnének a közös tevékenység és a termékek kölcsönös cseréje érdekében. A termelési viszonyok alapja: a termelési eszközök tulajdona terén fennálló viszonyok.

Olyan társadalomban, ahol a termelési eszközök társadalmi, kollektív tulajdonban vannak, a társadalom tagjai egyenlőek a termelési folyamatban az együttműködés és kölcsönös segítés viszonyai alakulnak ki köztük. Ha azonban a tulajdon magánkézben van, szükségképpen uralmi és alávetettségi viszonyok jönnek létre. Aki nagyszámú termelési és munkaeszköz birtokában van, gazdaságilag uralkodik azok felett, akik nem rendelkeznek munkaeszközökkel. Ily módon a társadalmi, illetve a magántulajdon alapján, a termelési viszonyok két formája alakult ki a történelemben: az együttműködési és kölcsönös segítési viszonyok, illetve az uralmi és alávetettségi viszonyok

A társadalmi tulajdon a történelem során különbözőformákat öltött: a nemzetségi, a törzsi, az össznépi vagy állami tulajdon, a szövetkezeti vagy kolhoztulajdon stb. A magántulajdonnak a történelem folyamán három főformája alakult ki: rabszolgatartó, feudális és kapitalista tulajdon, amelyeknek megfelel a kizsákmányolás három típusa. Létezett és ma is létezik még a termelők egyéni munkáján alapuló magántulajdon, ez a forma azonban mindig az adott társadalomban uralkodó termelési viszonyoknak van alárendelve, és azok meghatározó befolyása alatt fokozatosan hanyatlik.

A termelési viszonyok két alapvető formáján kívül valamely társadalmi-gazdasági alakulat felbomlása, illetve az új társadalmi-gazdasági alakulat kialakulása időszakában átmeneti társadalmi viszonyok jönnek létre. E viszonyok sajátossága abban rejlik, hogy ugyanazon társadalmi alakulat keretein belül különbözőtípusú, sőt különböző szerkezetű viszonyokat jellemeznek. Például az ősközösségi rend hanyatlásának szakaszában a patriarchális család keretein belül összefonódtak a nemzetiségi viszonyok maradványai és a rabszolgatartó viszonyok csírái. A rabszolgatartó viszonyok bomlásának szakaszában több országban kialakult a kolonátus, amely a rabszolgatartó és a feudális viszonyok elemeit egyesítette magában; a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában egyes gazdasági formák egyesítik a kollektív és a magántulajdonon alapuló viszonyokat (államkapitalizmus, állami és magán vegyesvállalatok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek félszocialista formái stb.)

Termelőerők a termelési eszközök és az ember, a maga munkatapasztalatával és – jártasságával. A termelőerők kifejezik az embereknek a tárgyakhoz és a természet erőihez való viszonyát, amelyeket az anyagi javak termeléséhez felhasználnak. A társadalom fő termelőerői a termelők, a dolgozók, akik szüntelenül tökéletesítik a munkaeszközök, mind szélesebb körben használják fel a természeti javakat, gazdagítják termelési tapasztalatukat, növelik a munka termelékenységét. A termelőerők állapota mutatja azt a fokot, amennyire a társadalom le tudta igázni a természetet. A termelőerők szüntelenül fejlődnek; mindenekelőtt a munkaeszközök tökéletesednek; ami maga után vonja a termelési viszonyok, a termelési mód szükségszerű fejlődését.

Termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerő és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével.

Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek azonban ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások nem idéznek elő konfliktust, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!