(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

 

1941 és 1945 között több mint ötmillió külföldi munkást hurcoltak el rabszolgamunkára Németországba, ahonnan igen sokan — számuk ismeretlen — soha többé nem tértek vissza. E fejezetben arról lesz szó, hogy mi történt velük.

Könnyebben tudjuk megítélni a német rabszolgamunka-politika lényegét, ha meggondoljuk, hogy ez a politika a nemzetiszocialista tanokban gyökerezett. E tanítás ugyanis az államot mindenek fölé helyezte, és nem volt tekintettel az egyén személyes jogaira. A nemzeti-szocializmus egyik német szószólója szerint „a munkaviszony nem egyszerű jogi kapcsolat a munkás és a munkaadó között, hanem élő jelenség, amelyben a munkás a kollektív termelést szolgáló nemzeti-szocialista gépezet egyik fogaskereke”.

Németországban már 1935-ben bevezették a kényszermunkát, a munkára való általános mozgósítást pedig 1939-ben Göring egyik rendelkezése értelmében, négyéves tervének keretében kezdték meg. E rendelkezés értelmében a Németországban élő külföldiek is kötelezhetők voltak ilyen szolgálatra, tehát a külföldi munkások erőszakos toborzásának elve már a háború előtt is megvolt a hitleri Németországban.

Ennélfogva nem okozhat meglepetést, hogy ezt az elvet 1941-ben a nemzetközi jog tilalma ellenére kiterjesztették a megszállt területekre is. A külföldi munkások erőszakos toborzása a náci uralom politikájának szerves tartozéka volt, és közvetlenül a „felsőbbrendű fajról” szóló elméletből és a totális háború fogalmából következett.

Ha Németországban munkaerőhiány van, amely veszélyezteti a háborús erőfeszítések sikerét, rabszolgákat hoznak be a megszállt területekről. Dolgozzanak a német győzelemért — amíg bele nem szakadnak. Ha pedig már nincs erejük a munkához, pusztuljanak. S ha nem pusztulnak el elég gyorsan, majd segítségükre lesznek; megölik őket a koncentrációs táborok gázkamráiban, testüket pedig elhamvasztják a tábor kemencéiben. Ámde semminek sem szabad kárbaveszni; a melléktermékeket fel kell használni: a rabszolgák vérét és hamvait trágyázásra, hajukat ruhaanyag készítésére, a szájukból kivert aranyfogakat pedig a Reichsbank páncélszekrényeinek gazdagítására.

Ez volt a nácik felfogása. És elgondolásaikat valóra is váltották.

A megszállt területek lakosaival végeztetett kényszermunkát illető nemzetközi jogi meghatározást a hágai egyezmény 52. cikkelyében találjuk meg, amely 1939-ben kötelező érvényű volt a németekre.

„A községektől és a lakosoktól természetbeli szolgáltatások és szolgálatok csakis a megszálló hadsereg szükségleteire követelhetők. Ezeknek az ország vagyoni képességével arányban állóknak és oly természetűeknek kell lenniök, hogy a lakosságra nézve ne jelentsék a hazájuk ellen irányuló hadműveletekben való részvétel kötelezettségét”*. Magyar Törvények. 1913. évi törvénycikkek. Révai Testvérek, 1914. 316-317. old.*

A megszálló hatalomnak ahhoz sincsen joga, hogy a megszállása alatt álló terület lakosait saját országába hurcolja és ott munkára kényszerítse. A németek ezt az első világháborúban aránylag kis mértékben tették, noha akkor is sok franciát és belgát vittek munkára Németországba. Ezt a lépést már annak idején is világszerte elítélték. A második világháborúban azonban a megszállt területek lakosságának elhurcolását olyan mértékben, olyan kegyetlenséggel és olyan megaláztatások közepette hajtották végre, hogy ehhez képest az 1914—1918-ban tapasztalt eljárás jelentéktelennek tűnik.

A nácik rabszolgamunka-politikájának két célja volt: egyrészt külföldi munkásokat akartak felhasználni a hatalmas német hadigépezet zökkenőmentes működtetésére, másrészt, s ez logikusan következett a náci faj elméletből, az emberek kiirtása útján gyengíteni akarták az „alsóbbrendű” népeket. A nácik úgy tervezték, hogy az elhurcoltak többsége nem fogja túlélni a megpróbáltatásokat és nem fog visszatérni hazájába. Sok százezer deportált hadimunkás pusztult el, sok százezret öltek meg, és ma is sok ezerre rúg a hontalanok száma (úgynevezett „displaced persons”).

A rabszolgamunka programját, amely a totális háborúra vonatkozó általános náci terv szerves része volt, Sauckel és Speer dolgozta ki és irányította. A nürnbergi Nemzetközi Törvényszék mindkettőjüket bűnösnek mondta ki, és Sauckelt kötél általi halálra, Speert pedig húszévi börtönbüntetésre ítélte. Sauckel felelősségét illetően a törvényszék ítéletében utalt arra, hogy Sauckel a rabszolgamunka-programmal kapcsolatos álláspontját egyik rendelkezésében a következőképpen határozta meg: „Ezeket az embereket úgy kell élelmezni, elhelyezni és kezelni, hogy a lehető legkisebb kiadás mellett a lehető legtöbbet préseljék ki belőlük.” Így is történt.

Az embereket olyan körülmények között hurcolták el otthonukból, hazájukból, ahogyan általában még állatokat sem szállítanak; mocskos szállásokon zsúfolták össze az elhurcoltakat; agyondolgoztatták, rosszul táplálták őket, és amikor már nem voltak alkalmasak munkára, de még nem haltak meg, koncentrációs táborba küldték, ott gázzal elpusztították a szerencsétleneket, holttesteiket pedig elhamvasztották a tábor kemencéjében. Sauckel szerint ennek a politikának az volt acélja, hogy a „meghódított” országok minden erőforrását, beleértve a nyersanyagokat és az emberi munkaerőt is, teljes egészében Németország és szövetségesei hasznára fordítsák.

Amelyik országba a német csapatok betették a lábukat, ott összeterelték a lakosságot és elvitték Németországba. Kezdetben még megpróbáltak önkéntes jelentkezőket toborozni, de amikor ez a kísérlet teljes kudarcba fulladt, lemondtak az önkéntes toborzás minden látszatáról, s csalással, erőszakkal és terrorral szereztek munkásokat.

Az első áldozat természetesen Lengyelország volt. Frank, Hitler lengyelországi Gauleitere, egymillió munkás megszerzését tűzte ki célul, és parancsot adott rendőreinek, hogy zárják körül a lengyel falvakat és alkalmazzák az erőszakos toborzás módszereit.

„Legalább egymillió férfi és női mezőgazdasági és ipari munkást kell Németországba szállítani — köztük 750 000 mezőgazdasági munkást, akiknek legalább ötven százaléka nő legyen —, hogy biztosítsuk Németországban a mezőgazdasági termelést, és pótoljuk az ipari munkások hiányát.” Ez volt Frank követelése.

Mivel az önkéntes jelentkezők száma nem elégítette ki Németország szükségletét, már 1940 májusában megkezdték az erőszakos toborzást. „A templomból vagy a moziból távozó fiatal lengyelek letartóztatása — írja Frank naplójában — állandóan növekvő nyugtalanságot idézne elő a lengyelek körében. Nincs kifogásom az ellen, hogy az ilyen szemét népséget, amely dolgozni tud, és mégis lődörög, az utcán összefogják. Ebből a célból a legjobb módszer lenne egy razzia szervezése.”

Minél több munkásra volt szükség, annál gyakoriabbakká váltak az ilyen razziák. 1942-ben már mind több lengyel munkaerőre volt szükség. Azokat a zsidókat, akik még dolgoztak Németországban, át akarták telepíteni, és lengyelekkel szándékoztak őket helyettesíteni. Ezeknek a zsidóknak a sorsáról egy későbbi fejezetben lesz szó, de a teljhatalmú munkaügyi megbízott egyik utasításában megparancsolta, hogy azokat a lengyeleket, akiket a zsidók felváltására deportálnak Németországba, „amennyiben bűnös és társadalomellenes elemekről van szó”, koncentrációs táborokba kell zárni és munkára kell fogni. A többi lengyel férfit családja nélkül Németországba viszik, és a munkaerőgazdálkodási központ rendelkezésére bocsátják, amely fegyvergyárakba osztja be őket. Mindez a nemzetközi jog nyílt megsértését jelentette.

Amint ez a háború alatt oly gyakran előfordult, ezek az önkényes módszerek nem mindig hozták meg a kívánt eredményt. Ugyanúgy, ahogy később Franciaországban a túszok agyonlövése csak fokozta a német megszállással szembeni ellenállást, úgy ez a vad és kegyetlen embervadászat Lengyelországban is heves ellenhatást váltott ki. Hitler központi tervhivatalának egyik értekezletén Sauckel egyik helyettese a következő szavakkal számolt be a helyzetről:

„A lengyelországi helyzet jelenleg rendkívül súlyos. A közigazgatásunkkal szemben kifejtett ellenállás igen erős … tizennégy nappal ezelőtt például agyonlőtték a varsói munkaügyi hivatal főnökét. A munkaerőtoborzás, bármennyire igyekszünk is, továbbra is rendkívül nagy nehézségekbe fog ütközni, hacsak nem kapunk rendőri erősítést.”

A Megszállt Keleti Területeken, amelyek magukban foglalták Oroszország megszállt területeit is, a munkaerő erőszakos toborzása sokkal nagyobb méretű volt. 1942-ben Sauckel kiadta a parancsot, hogy Ukrajnából kétmillió munkást kell Németországba szállítani. Amikor követelését továbbította Rosenbergnek, a Megszállt Keleti Területek akkori birodalmi miniszterének, Sauckel a következőket írta: „Tudatában vagyok annak, hogy milyen nehézségbe ütközik ennek az újabb parancsnak a végrehajtása, de meg vagyok róla győződve, hogy valamennyi erőforrás könyörtelen felhasználásával, és valamennyi illetékes teljes együttműködésével az újabb követelés a kitűzött határidőre teljesíthető lesz.” És valóban, könyörtelenül kiaknáztak minden erőforrást, és a teljes együttműködésben sem volt hiány, nem utolsó sorban az ukrajnai birodalmi biztos részéről, akinek Rosenberg a parancsot továbbította.

Igen jellemző, ahogyan ez a birodalmi biztos a követelésre válaszolt.

„Mi vagyunk a felsőbbrendű faj … Az utolsó cseppet is ki fogom facsarni ebből az országból. A lakosságnak dolgoznia kell, dolgozni, és újból dolgozni. Egyeseket felháborít az, hogy a lakosságnak esetleg nem lesz elég élelme. Ezt nem is kívánhatják. Nem azért jöttünk ide, hogy mannával etessük őket. Mi felsőbbrendű faj vagyunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy fajilag és biológiailag a legutolsó német munkás is ezerszer többet ér, mint az itteni lakosság.”

Himmler birodalmi vezetőnek sem voltak aggályai, ő ezt írta:

„A legkevésbé sem érdekel, mi történik az oroszokkal. Hogy más nemzetek jólétben élnek-e, vagy éhenhalnak, az csak annyiban érdekel, hogy kultúránk számára szükségünk van rájuk, mint rabszolgákra. Ha 10 000 orosz nő tankcsapda-ásás közben a kimerültségtől összeesik, ez is csak annyiból érdekel, hogy befejezték-e számunkra a tankcsapda építését.”

Amikor a kényszermunkára való toborzás már minden addigi méretet felülmúlt, az ellenállás is egyre erősödött. Sok orosz, hogy elkerülje az elhurcolást, elhagyta otthonát, és behúzódott az erdőkbe, ahol csatlakozott a partizánegységekhez. Ahogyan a politikai biztosok megölésére vonatkozó hitleri parancs arra ösztönözte az orosz csapatokat, hogy még nagyobb elszántsággal és kitartással harcoljanak, és egy tapodtat se vonuljanak vissza, ugyanúgy a rabszolgamunkásokért indított ismételt hajsza emberhiányra és a polgári lakosság ellenállásának fokozódására vezetett.

Ezért a németek, hogy orosz munkaerőhöz jussanak, még kegyetlenebb módszereket alkalmaztak, és nagyarányú embervadászatot indítottak.

Rosenberg iratai között, elfogatása után, számos levélrészletet találtak, amelyet a náci cenzorok vágtak ki ebben az időben az oroszok leveleiből. Az egyik orosz ezt írta:

„Új dolgok történtek nálunk. Németországba visznek embereket. Október 5-én a kovkaszki körzetből egyeseknek el kellett volna menniük, de nem voltak hajlandók, mire a németek felgyújtották a falut. Mivel azok közül, akiknek Borovickiből el kellett volna menniük munkára, nem mindenkit sikerült megtalálni, három teherautónyi német érkezett, és felgyújtotta az elmenekültek házait.”

Egy másik ezt írta:

„Október 1-én újabb munkaerő-összeírás volt. A történtek közül leírom a legfontosabbakat. El sem tudod képzelni ezt az állati kegyetlenséget. Talán még emlékszel arra, hogy miket mondtak nekünk a szovjetekről, amikor lengyel uralom alatt éltünk. Akkor nem hittük el, és ma is hihetetlennek tűnik. Parancs jött, hogy huszonöt embernek kell mennie, de senki sem jelentkezett. Mind a huszonötén elmenekültek. Ekkor megjelentek a német rendőrök, és felgyújtották a szökevények házait. A tűz gyorsan terjedt, mivel már két hónapja nem esett az eső. Ráadásul még a gabonakazlak is ott álltak a gazdaságok udvarán. Képzelheted, mi volt. Az embereknek, akik odarohantak, megtiltották, hogy eloltsák a tüzet, megverték, letartóztatták őket. Közben a rendőrök még több házat gyújtottak fel. Az emberek térdre estek, és a rendőrök kezét csókolták, de azok gumibotjukkal végigvágtak rajtuk, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják az egész falut. Nem tudom, mi történt volna, ha Szapurkani nem lép közbe. Megígérte, hogy másnap reggelre több munkás lesz.”

Egy harmadik levél írója egy másik körzetben lefolyt embervadászatról számol be:

„Már egy hete vadásznak itt az emberekre, de még mindig nem találtak eleget. A munkára összefogott embereket bezárták az iskolaépületbe. Ezeknek még szükségleteiket is ugyanabban a helyiségben kell elvégezniük, akárcsak a disznóknak. Nemrég több faluból zarándokok mentek a Pocajov nevű kolostorhoz. Mindannyiukat letartóztatták, bezárták, és munkára küldik. Vannak köztük nyomorékok, vakok és öregek.”

Egy Kiev környéki kerületi biztos a következőket jelentette Rosenberg miniszternek 1942-ben kifejtett tevékenységéről:

„1942 augusztusában eljárást kellett indítani két család ellen, amelyeknek egy-egy munkaerőt kellett volna adniuk, de közülük egyik sem jelent meg a felszólításra. Erőszakkal kellett őket elvinni, de kétszer is sikerült megszökniük a kievi gyűjtőtáborból. A második letartóztatásuk előtt túszként őrizetbe vettük a két férfi apját. Közöltük, hogy csak akkor engedjük őket szabadon, ha fiaik megkerülnek. Akkor végül elhatároztam, hogy megmutatom ennek a rebellis ukrajnai ifjúságnak, hogy parancsainknak engedelmeskednie kell. Parancsot adtam a két szökevény házának felgyújtására.”

Majd az alábbi émelyítően álszent mondat következik:

„Ezt a szigorú büntetést a helyi lakosság megnyugvással fogadta, mert a két család előzőleg megvetéssel és lenézően kezelte azokat a kötelességtudó embereket, akik önként küldték el gyermekeiket munkára.”

A teljhatalmú munkaügyi megbízott (Sauckel) azonban maga is bevallotta, hogy az ötmillió külföldi munkás közül, akiket a megszállt területekről szállítottak Németországba, még kétszázezer sem jött önként.

E durva és kegyetlen módszerek azonban nem hozták meg a kívánt eredményt. Egész falvak felgyújtása nem szaporította a munkások számát. De akármilyen eredménytelenek voltak is ezek a módszerek, továbbra is alkalmazták őket, s az SS legényeknek azt a parancsot adták, hogy tartsanak razziákat a megszállt területek falvaiban, égessék föl a falvakat, és hurcolják el az egész lakosságot rabszolgamunkára Németországba.

De még ez sem volt minden. Ezeknek a szerencsétlen embereknek a gyűjtőtáborokban a sérelmek, a bántalmazás és a kegyetlenség legkülönbözőbb formáit kellett elszenvedniük, és a legszörnyűbb körülmények között szállították őket Németországba.

A németek rendszerint olyan hirtelen hurcolták el őket otthonaikból, hogy még arra sem volt idejük, hogy összecsomagolják holmijaikat; előfordult, hogy félig felöltözve, vagy hálóingben vitték el az embereket. Pincékbe zsúfolták, ütötték-verték őket, nem adtak nekik sem enni, sem inni, a helyiség fűtetlen volt, árnyékszék nem volt, és a nőkkel orvosi vizsgálat ürügyén gyakran gyalázatosan bántak.

A következő jelentés egy zsákmányolt német dokumentumból való.

„Az asszonyok és a lányok zuhanyozó helyiségeiben férfiak is teljesítettek szolgálatot, akik még a szappanozásnál is segédkeztek. Férfiak fényképeket készítettek a nők zuhanyozó helyiségeiben. Mivel e nők többsége ukrajnai paraszt volt, rendkívül erkölcsösek voltak, akik szigorú egyszerűséghez szoktak, ezért ezt a bánásmódot nyilván megalázónak tekintették.”

Ebben a dokumentumban még az is áll, hogy „mindez méltatlan a Nagy Német Birodalom méltóságához és tekintélyéhez”, de a Nagy Német Birodalom semmit sem tett, hogy lemossa hírnevéről ezt a foltot.

Amikor az elhurcoltakat Oroszországból Németországba szállították, a betegeket és gyengélkedőket ötven-hatvanad magukkal marhavagonokba zárták. Élelmezésükről útközben nem gondoskodtak. Nem adtak nekik vizet, és az embereknek szükségleteiket a vagonban, álló helyükben, vagy fekhelyükön kellett elvégezniük. Sokan már munkaképtelen állapotban érkeztek meg Németországba, és egész szerelvényeket küldtek vissza hasonló körülmények között Oroszországba.

Amint a következő, Rosenberg hivatalában készült jelentés bizonyítja, a teljhatalmú Sauckel minisztériuma nagyon jól tudta, hogy milyen körülmények között szállították vissza ezeket a deportáltakat Oroszországba.

„Ebben a vonatban asszonyok megszülték gyermekeiket, akiket útközben kihajigáltunk az ablakon; tüdőbajos és nemibeteg emberek ugyanabban a kocsiban voltak; haldokló emberek tehervagonok puszta deszkáin feküdtek; az egyik halottat a vasúti töltésre dobták. Valószínűleg ugyanez volt a helyzet más visszairányított szállítmányoknál is.”

Nemcsak; Lengyelországból és Oroszországból hurcoltak el embereket rabszolgamunkára. Franciaországból, Hollandiából, Belgiumból és később Olaszországból is sokezer embert vittek Németországba.

Franciaországban 1940-től 1942 végéig a németek bizonyos óvatossággal alkalmazták politikájukat. Ez megfelelt annak az általános politikának, amelyet a nácik a franciákkal szemben folytattak, akiket meglepő naivitással, mert hiszen jobban ismerhették volna a helyzetet, eleinte hízelkedéssel és mérsékelt magatartással igyekeztek lekenyerezni, úgy, hogy csapataikat „korrekt” viselkedésre utasították.

Franciaország igazi szíve azonban sohasem volt Vichyben, és mihelyt a nagy vereség után, amelyet de Gaulle tábornok a háború „első ütközetének” nevezett, magához tért a kábulatból, nyilvánvaló volt, hogy a gall szüzet nem lehet sem udvarlással meghódítani, sem elcsábítani, legfeljebb erőszakot lehet rajta elkövetni.

Az ezt követő hónapokban Sauckel hatalmát nagymértékben megnövelték Hitler és Göring rendeletei; a feladat végrehajtása során, amellyel a Führer megbízta, teljesen az ő kezében volt a lebonyolítás ellenőrzése, sőt, felhatalmazást kapott rendeletek kibocsátására is. A párizsi Hotel Ritzben levő lakosztályáról sok franciát küldött rabszolgamunkára és a halálba.

Hivatalos nyilatkozataiban a szokásos nagyhangú hencegéssel, a nemzeti-szocialista filozófiára való hivatkozással igazolta eljárását. A hallatlan hevességgel tomboló háború, mondta, kényszeríti őt arra, hogy a Führer nevében sokmillió külföldi munkást mozgósítson a német hadigazdaság részére. Erre a német nép életének és szabadságának biztosítása céljából van szükség, hogy megőrizzék a nyugati kultúrát azok számára, akikben „a parazita zsidókkal és a plutokratákkal ellentétben” megvan a becsületes szándék és erő, hogy saját erejükből tartsák fenn magukat. Azt állította, hogy óriási különbség van a között a munka között, amelyet azelőtt a Versailles-i Szerződés és a Dawes- és Young-terv préselt ki — ez a zsidóság hatalma és uralma részére végzett rabszolgamunka formáját öltötte — és a között a munka között, amelyet ő, Hitler teljhatalmú megbízottja végeztet, amivel hozzájárul a Németország és szövetségesei szabadságáért vívott harchoz.

A terv célja azonban nemcsak az volt, hogy segítse a németek háborús erőfeszítését. A munka útján való megsemmisítés magának a politikának egyik alapvető része, nem pedig egyszerűen csak egyik következménye volt. Ezért a német hadiiparban a külföldi munkásokat egészségük és erejük végső határáig kiszipolyozták.

1942-ben Sauckel még nagyobb hatalmat kapott a német fegyveres erők által megszállt területek polgári és katonai hatóságai fölött. Ez lehetővé tette számára, hogy saját képviselői legyenek a különböző katonai parancsnokságok főhadiszállásán, és azoknak közvetlenül, a katonai parancsnokok megkerülésével adjon utasításokat.

Von Falkenhausen tábornok, aki Belgium és Észak-Franciaország katonai parancsnoka volt, kihallgatása* Von Falkenhausen tábornokot 1945 november 27-én hallgatta ki a franciaországi háborús bűncselekmények kinyomozásával foglalkozó bizottság.* alkalmával elmondotta, hogy amikor a munkaerőtoborzás irányításával Sauckelt bízták meg, a korábbi rendelkezéseket megváltoztatták. Azelőtt vezérkarához be volt osztva egy tiszt, akinek a munkástoborzás volt a feladata, ami Falkenhausen állítása szerint kizárólag önkéntességi alapon történt. Később Sauckel közvetlenül adott parancsokat a munkaügyi részlegnek, és a katonai parancsnok feladata csupán ezeknek az utasításoknak a végrehajtása volt.

A helyi parancsnokok a megszállás egész ideje alatt munkaszolgálatosokat állítottak be őrszolgálatra és erődítések építésére. Franciaországban indokínaiakat és észak-afrikaiakat kényszerítettek ilyen munkára. 1942 második felében két nagy szállítmány rabszolgamunkára kényszerített munkást (5560 algírit és 1825 marokkóit) osztottak be a Todt-szervezetbe** A Todt-szervezet munkaszolgálat volt, amelyet a megszállt területeken olyan feladatokra használtak fel, mint az Atlanti Fal és katonai utak építése. Albert Speer, a fegyverkezési és haditermelési miniszter kényszermunkaszolgálattal tartotta fenn a szervezet munkaerőlétszámát. A szervezet alapítója, Fritz Todt után nyerte a nevét, aki 1942-ben halt meg. Utóda Speer lett.* munkára.

1943-tól kezdve a Chantiers de Jeunesse*** Ezt az ifjúsági szervezetet a fegyverszünet megkötése után, bizonyos tekintetben a Hitlerjugend mintájára Pétain marsall alakította. A szervezet indulójának a refrénje így hangzott: „Marsall, készen állunk.”* tagjait is behívták munkaszolgálatra. 1943 januárjában a párizsi Német Fegyverszüneti Bizottság munkaügyi hivatala bejelentette, hogy von Rundstedt****, Von Rundstedt tábornagy a német hadsereg egyik vezető tábornoka volt, aki még a régi gárdához tartozott. Később ő irányította az 1944 decemberében indított ardennes-i ellenoffenzívát, amely a németek utolsó ellentámadása volt Mint háborús bűnösnek 1949-ben kellett volna törvényszék elé kerülnie, de miután egy különleges orvosi bizottság egészségi állapotánál fogva erre alkalmatlannak találta, az eljárást megszüntették.* az akkori nyugati főparancsnok, megvizsgálja, hogyan lehetne még több francia munkást behívni olyan feladatok végrehajtására, amelyek „mindkét ország számára fontosak”, és hogy a hivatal a Chantiers de Jeunesse tagjai közül munkásokat szándékozik toborozni. E fiatal munkaszolgálatosok közül a németek sokat azoknak a erődítéseknek az építésére használtak fel, amelyek az „Atlanti Fal” néven váltak ismertté. Nehéz megérteni, hogyan lehetett „mindkét ország számára fontos” feladatnak minősíteni olyan erődítések építését, melyek azt a célt szolgálták, hogy feltartóztassák az akkor Franciaország felszabadítására készülő szövetséges csapatokat.

Mivel a munkaszolgálattal szemben nőtt az ellenállás, a megszálló hatóságok rendeletet bocsátottak ki, melyben halálbüntetést szabtak ki mindazokra, akik nem engedelmeskednek a munkaszolgálatra való behívásnak és a rekvirálási parancsoknak. Az egyik, 1942 január 31-én kiadott rendelkezés kimondta:

„Az, aki nem teljesíti azokat a munkaszolgálatra vagy rekvirálásra vonatkozó parancsokat, amelyeket a franciaországi katonai parancsnok, vagy az általa kijelölt hatóság ad ki … fegyházbüntetéssel … és súlyos esetekben halálbüntetéssel sújtható.”

A hágai egyezmény sorozatos súlyos megsértése miatt Doyen tábornok, a német fegyverszüneti bizottság mellé kirendelt francia megbízott, számos esetben tiltakozott.

Már 1941-ben felhívta a bizottság figyelmét arra, hogy „a bretagne-i tengerparton katonai munkák végzésére” jogtalanul használják fel a Todt-szervezetben dolgozó munkaszolgálatosokat. Panaszt emelt amiatt, hogy a francia polgári hatóságokat arra kényszerítik, hogy őröket állítsanak olyan veszélyeztetett helyekre, mint hidak, alagutak, lőszerraktárak és katonai repülőterek; Doyen tábornok egy külön jegyzékben felsorolta az ilyen jellegű szolgálatokat.

Doyen tábornok erélyesen tiltakozott az 1942 január 31-én kiadott rendelet ellen is, és kijelentette, hogy az mind a nemzetközi jog, mind pedig a fegyverszüneti egyezmény megsértését jelenti.

Teljesen alaptalan a németeknek az az oly gyakran hangoztatott állítása, hogy Franciaországban a munkára való toborzás kizárólag önkéntességi alapon történt. Azok a munkások, akik munkavállalási szerződést írtak alá, fizikai és erkölcsi nyomás hatására cselekedtek. Ezt a nyomást, amelyhez oly jól értettek a nácik, egyrészt a közösséggel, másrészt az egyénnel szemben alkalmazták.

Az is kétségtelen, hogy erre felkészültek, amint azt egy német utasítás következő részlete is bizonyítja.

„Tárgy: — A megszállt területek munkaerejének fokozott mozgósítása Németország részére, és előkészületek az erőszakkal való mozgósításra. A munkaerőhiány szükségessé teszi, hogy a megszállt területeken az eddiginél sokkal nagyobb mértékben toborozzunk a Birodalom részére munkásokat … A mozgósítást először, úgy mint eddig, önkéntességi alapon kell végrehajtani. Ha azonban az eredmény nem kielégítő, a feladat végrehajtásával megbízott német hatóságoknak igénybe kell venniük minden eszközt, amelyet csak szükségesnek látnak.”

Ezt az általános utasítást mindazok, akiknek megküldték, nevezetesen Sauckel franciaországi, belgiumi, hollandiai, norvégiai és luxemburgi képviselői, hűségesen végrehajtották. A sajtó és a rádió útján propagandát fejtettek ki, hogy különböző anyagi előnyök ígérgetésével becsapják ezeknek az országoknak a munkásait.

Az ilyen propaganda azonban nemigen járt eredménnyel, mert a franciák csakhamar rájöttek, hogy ezek az anyagi előnyök nem léteznek. A nácik következő lépése az volt, hogy mesterségesen munkanélküliséget teremtettek, csökkentették a munkanélküli-segélyt, és a munkások életszínvonala süllyedt. Amikor ez sem hozta meg a vári eredményt, az úgynevezett önkéntességen alapuló toborzást felváltotta a kötelező munkaszolgálat.

Az egyik módszert, amellyel francia és belga rabszolgamunkásokat szereztek, Sauckel tárta fel 1944-ben a négyéves tervvel kapcsolatban tartott egyik konferencián. Az itt idézett részlet az értekezlet gyorsírásos jegyzőkönyvéből való. „A legfelháborítóbb érv, amellyel meg kellett birkóznom, az volt, hogy ezekben a körzetekben nincs olyan szerv, amely franciákat és belgákat toborozna, és elküldené őket munkára. Ezért kénytelen voltam férfi és női ügynököket kiképezni, akik jó pénzért, akárcsak régen, amikor így szereztek a hajókra tengerészeket, emberekre vadásznak, és a rábeszélés mellett a beugratás és leitatás módszereit is alkalmazzák.” Nyilván sok francia volt, aki egy átmulatott éjszaka után reggel egy marhavagonban ébredt fel, útban valamelyik ruhrvidéki fegyvergyár felé, ahonnan útja már csak Dachauba vezethet.

A munkásokra gyakorolt közvetlen nyomás kettős volt: erkölcsi és anyagi. A németek megígérték, hogy a Németországba deportált munkásokért cserébe megfelelő számú hadifoglyot fognak hazaengedni. De kiszivárgott, hogy a szabadon bocsátandó hadifoglyok számaránya a munkásokéhoz viszonyítva egy az öthöz.

Hogy mit jelentett az anyagi nyomás, azt a következő levél érzékelteti, amelyet a birodalmi munkaügyi miniszter Pas-de-Calais-i megyei hivatala intézett egy fiatal francia férfihoz.

„Uram,

Március 26-án Marquise-ban utasítottam, hogy utazzék Németországba, ahol szakmájában fog dolgozni. Azzal a szállítmánnyal kellett volna utaznia, amely április 1-én indult. Ön semmibe vette a felszólítást. Ezennel utasítom, hogy hétfőn, április 28-án este 7 óra előtt jelenjék meg poggyászával Calais-ban a Rue de la Pomme d’Or 51-ben. Felhívom a figyelmét arra, hogy szabad munkásként utazik Németországba, és hogy ott ugyanolyan körülmények között és ugyanannyi bérért fog dolgozni, mint a német munkások. Figyelmeztetem, hogy ha nem jelenik meg, annak igen kedvezőtlen következményei lehetnek.

Aláírás: Hanneran, a birodalmi Munkaügyi Minisztérium megbízottja.”

Hogy a „kedvezőtlen következményekkel” való fenyegetés valóban arra késztette-e a címzettet, hogy engedelmeskedjék a felhívásnak, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy sok emberre hatott a fenyegetés. Hogy mi történt ezekkel Németországba érkezésük után, azt később mondjuk el e fejezetben.

1943 januárjában Sauckel éppen Párizsban tartózkodott, amikor Speer arról értesítette, hogy a Führer rendelkezése értelmében a franciaországi szakmunkások és segédmunkások toborzásánál már nem kell „különösebben tekintettel lenni a franciákra”. Ezért a toborzásnál nagyobb nyomást és szigorúbb rendszabályokat lehet alkalmazni.

Sauckel felülvizsgálta a szükségleteket, és úgy döntött, hogy Franciaországból azonnal 150 000, Hollandiából és Belgiumból pedig 50 000 szakmunkást követel a németországi hadiipar részére.

Néhány nappal később részt vett Berlinben a Központi Tervhivatal egyik ülésén, és ott beszámolt arról, hogy sikerült rávennie Lavalt, aki már bevezette a kötelező munkaszolgálatot Franciaországban, hogy az érvényben levő törvényt még további három korosztályra kiterjessze. Sauckel ugyanakkor közölte, hogy ezeket a korosztályokat már be is hívták.

Ez azonban csak egy csepp volt a tengerben. 1943 júniusában Sauckel a következő hat hónapra tervvázlatot készített Hitler részére. Eszerint az év végéig még további 500 000 rabszolgát készült Németországba deportálni. Sauckel Hitler hozzájárulását kérte, amit minden további nélkül meg is kapott.

Csakhogy a tervet elgondolni és végrehajtani két különböző dolog. Sauckel visszatért a Ritzbe, és fényűzően berendezett lakosztályából kampányt indított tervének végrehajtására. De a franciák ekkor már magukhoz tértek a súlyos csapás után, amely 1940-ben érte őket, úgyhogy Sauckel terve országszerte a kormánytisztviselők és a harcos hazafiak aktív és passzív ellenállásába ütközött.

A következő év márciusában, a négyéves tervvel kapcsolatban megtartott időszaki konferencián Sauckel kénytelen volt beismerni kudarcát. „Ami a külföldi munkaerőt illeti — mondta —, a munkaerő-toborzási program ez év őszén súlyos kudarcot szenvedett. Nem akarom részletesen kifejteni az okokat, ezekről már hosszan tárgyaltunk. Csak annyit mondhatok, hogy a program csődöt mondott.”

A nácikat nem zavarta ez a beismerés, és a program nyilvánvaló csődje ellenére elhatározták, hogy folytatják a terv végrehajtását, és 1944 folyamán több mint egymillió külföldi munkást szállítanak Németországba. Ezt a számot januárban hagyták jóvá egy konferencián, amelyen Hitler is jelen volt. E program keretében havonta 91 000 embert követeltek Franciaországtól; Belgiumtól és Hollandiától pedig egész évre 250 000 embert.

Sauckel szüntelenül minden tőle telhető módon nyomást gyakorolt a vichyi kormányra, hogy az kielégítse e telhetetlen követeléseket, és 1944 februárjában a munkaszolgálatot kiterjesztették minden tizenhat és hatvan év közötti férfira, s a tizennyolc és negyvenöt év közötti nőkre.

Ennek ellenére Sauckel kénytelen volt jelenteni Hitlernek: Franciaország agg marsallja nem járult hozzá, hogy a nőket kötelező munkaszolgálatra elvigyék Németországba. Ugyanakkor azonban Sauckel közölhette Führerével: a francia kormány elfogadta a németeknek azt a követelését, hogy a program végrehajtását szabotáló tisztviselőket halálbüntetéssel sújtsák. Sauckel arról is biztosította a Führert, hogy a követelések nemteljesítése esetére még szigorúbb intézkedéseket helyezett kilátásba.

Az idő azonban nem állt meg, és egyre közeledett Franciaország felszabadítása.

A németek elhatározták, hogy amennyiben a szövetségesek partraszállnak Franciaországban, minden munkára alkalmas férfit elvisznek Németországba. A szövetséges csapatok azonban partraszállásuk után olyan gyorsan nyomultak előre, hogy a nácik e tervüket már nem tudták végrehajtani.

Mielőtt ezek a munkások elindultak otthonukból Németországba, azt ígérték nekik, hogy ugyanolyan bért kapnak majd, mint a németek; ezt az ígéretet azonban sohasem váltották be.

A munkások igen keveset kaptak, mert munkáltatóik a legkisebb fegyelmi vétségért is olyan bírságot róhattak ki rájuk, hogy az gyakran megfelelt egy heti fizetésüknek, s így egy vasat sem kaptak. Azok, akik gyárban dolgoztak, általában munkatáborokban éltek, a lengyeleket pedig, akik főleg gazdaságokban dolgoztak, istállókban helyezték el; testi fenyítést is alkalmaztak velük szemben.

A táborokat, amelyekben a külföldi munkások laktak, gyakran a munkásokat foglalkoztató vállalat igazgatta. Az egyik ilyen tábor Schandelah mellett volt, és lakói a közeli Steinoel & Co. nevű vállalat gyárában dolgoztak.

A gyár olajat termelt palából. 1943-ban az olajkészletek már fogytán voltak Németországban; Speer birodalmi miniszter hangsúlyozta, hogy a háború folytatása érdekében több olajat kell termelni. A Steinoel vállalat a munkaerőellátás terén elsőbbségben részesült, és a neuengammei* Lásd a VI. fejezetet.* koncentrációs táborból látták el rabszolgamunkásokkal.

A vállalat igazgatója névleg felelős volt a Schandelahban elhelyezett munkásokért, és noha nem vett tevékenyen részt a tábor igazgatásában, teljes egészében ismerte az ott uralkodó állapotokat.

Az életkörülmények, az élelmezés és az egészségügyi ellátás egyaránt szörnyű volt ebben a táborban. A munkások csak annyi élelmet kaptak, amennyi éppen elég volt ahhoz, hogy életben maradjanak. A ruhaneműt ritkán mosták, és még ritkábban váltották. A táborban hemzsegtek a legyek és a tetvek. A foglyok, mert hiszen azok voltak, a hideg ellen úgy védekeztek, hogy azokat a papír cementzsákokat rakták magukra, amelyeket a gyártelepen találtak. A polgári adminisztratív személyzet tiltakozott a papírzsákok ily módon való felhasználása ellen, ezért a foglyokat, akiknél papírzsákot találtak, a táborparancsnok utasítására megbotozták: nyilvánosan huszonötöt vertek rájuk.

A táborban nem volt orvos, és a kórház vezetését egy szanitéc látta el, aki békeidőben kőműves volt. Minden operációját egyetlen sebészkéssel végezte, amelyet benzinbe mártva fertőtlenített.

Az alábbiakban a tábor egyik lakója, aki a szanitécnek segédkezett, leírja, hogyan folytak le ezek az operációk.

„Én magam csodáltam, ahogyan munkához látott, de látva, hogyan operálja vaktában a félig halott embereket, nem csodálkoztam azon, hogy mind meghaltak. Például az én segédletemmel megoperált egy jugoszláv férfit, akinek rettenetesen felpuffadt a hasa, egyébként azonban egész teste rendkívül sovány volt. A szanitéc azt mondta, hogy ennek az embernek a gyomra tele van gennyel. Felvágta a beteg hasát, és miután eltávolította belőle a gennyet, újból összevarrta. Amíg élek, nem felejtem el ezt a beteget, aki három nappal később a jugoszláv himnuszt énekelve halt meg. A szanitécnek egyetlen kése volt, azzal végezte minden operációját. Benzinnel fertőtlenítette, amelyet a garázsból lopott. Azonkívül volt neki még néhány kisebb csipesze és egy ollója. Érzéstelenítő nem volt, tehát nem is érzésteleníthetett. A beteget vagy én fogtam le, vagy az asztalhoz kötöttük.”

A tábor orvosa csak azért jött időnként a táborba, hogy megnézze a halottakat és kiállítsa a halotti bizonyítványt. Másért sohasem hívták.

A tábor személyzetének teljesen mindegy volt, hogy a foglyok élnek-e vagy halnak. De a személyzet maga korántsem halt éhen.

A koncentrációs táborokban és munkatáborokban elkövetett háborús bűncselekmények ügyében tartott bírósági tárgyalásokon a védőügyvédek számos esetben azzal érveltek, hogy az 1944-ben és 1945 első hónapjaiban Németországban uralkodó kaotikus állapot szükségszerűvé tette a táborokban uralkodó viszonyok rendkívüli rosszabbodását. A schandelahi tábor személyzetének a ruházata azonban kifogástalan, élelme pedig kielégítő volt. Egyikük sem pusztult éhen. Noha az SS-eknek ugyanabban a konyhában főztek, mint a munkásoknak, az SS-katonák részére külön szakács készítette az ételt. Az SS-ek napi ½ kg burgonyát és 3,5 dkg vajat kaptak. A munkásoknak sohasem adtak vajat. A személyzet napi adagjához tartozott 6 dkg kolbász és 4 dkg hús. Hústalan nap nem volt. Hetenként egyszer tejlevest kaptak: ehhez ötven liter tejet használtak fel. Naponta 10 dkg dzsemet vagy mű-mézet adagoltak ki nekik. Napi adagjukhoz tartozott továbbá 2,5 dkg sajt: a munkásoknak azonban ritkán jutott sajt. Azonkívül az SS-katonák nem végeztek nehéz fizikai munkát.

Az igazi különbség a tábor személyzete és a munkások között az volt, hogy az őrszemélyzetet emberi lényeknek, a munkásokat pedig felhasználható emberi anyagnak tekintették.

A munka rendkívül nehéz volt, különösen olyan embereknek, akik az éheztetés következtében teljesen legyengültek. Ha nem dolgoztak elég gyorsan, a felügyelők, akik polgári személyek voltak, feljelentették őket. Amikor a foglyok már annyira legyengültek, hogy nem tudtak dolgozni, csoportosan visszavitték őket Neuengamméba, és jobb erőlétben levő férfiakat állítottak a helyükre. Az embereket a szó szoros értelmében halálra dolgoztatták, vagyis olyan sovány táplálék mellett robotoltatták őket, hogy vagy Schandelahban haltak meg, vagy Neuengamméban, ahová visszavitték őket, amikor már munkaképtelenek lettek. A parancsnok, akit Ebsennek hívtak, szadista szörny volt, és a személyzet róla vett példát. Mielőtt belépett az SS-be, vadőr és világi prédikátor volt, és különösen eltévelyedett fiatalok iránt érdeklődött.

Ő adta a parancsot az őröknek, hogy botozzák meg azokat a munkásokat, akik papírzsákokkal egészítik ki ruházatukat. Az ütlegelésre gumikorbácsot használtak, amelyet „Schlag”-nak neveztek.

Élet és halál korlátlan ura volt. Előadásokat tartott a személyzetnek, kioktatta őket, hogy semmi kapcsolatot sem tarthatnak a foglyokkal, akiket „gonosztevőknek” és „söpredék népségnek” nevezett; és úgy is bánt velük, mint „söpredék népséggel”, úton-útfélen agyba-főbe verte őket.

Ebsennek volt egy igen használható helyettes parancsnoka, név szerint Truschel, akit „a gyilkosnak” neveztek, és aki a bizonyítékok szerint még parancsnokán is túltett.

Egy lengyel foglyot egy hideg éjszaka alva találtak a kazánházban; Ebsen egy kábeldróttal kegyetlenül elverte. Egy alkalommal egy lett foglyot egyik társa feljelentette; azt állította róla, hogy tőröket készít. Ezt jelentették Truschelnak, aki a lett foglyot főbelőtte. „Ez majd megtanítja, lehet-e fegyvert készíteni, most majd abbahagyja.”

Truschelnek, amerre csak járt, mindig korbács volt a kezében, és azok, akik az ő felügyelete alá tartoztak, állandó rettegésben éltek.

Egy másik őr, hatalmas termetű férfi, a polgári életben pincér volt. Perének tárgyalásán az egyik tanú azt mondta róla, hogy „olyan kövér volt, mint egy disznó”. Nyilván nem koplalt. Ez a felügyelő rendszeresen, minden lehető alkalommal és ürüggyel verte a foglyokat; erre a célra ásót vagy deszkát használt, vagy azt, ami éppen a keze ügyébe került: Ő mérte a foglyokra a huszonöt korbácsütést is, amelyet kisebb fegyelmi vétségek miatt szabtak ki rájuk. Rendszerint megtartotta magának az élelem egy részét, amelyet a foglyok között kellett volna szétosztania.

Ebben a táborban, akárcsak a többi koncentrációs táborban és munkatáborban, a kapo-rendszert alkalmazták. A kapó rendszerint egy német fegyenc volt, akit valamelyik közönséges koncentrációs táborból hoztak el, és rendeltek más foglyok fölé. Egy barakk-tömb tartozott hozzá, és cserébe a durva fegyelmezésért, amelyet alárendeltjeivel szemben alkalmazott, jobb bánásmódban részesült: nem kellett dolgoznia, több élelmet és néhány cigarettát kapott. Schandelahban egy Grosse nevű kapo volt a tábori munkaszolgálat feje, vagyis az ő feladata volt a munka elosztása. „Humorérzéke” volt. Amikor egy különösen vézna foglyot látott — márpedig az, aki Schandelahban különösen véznának tűnt, az már élő csontváz volt — azt mondta neki: „nemsokára a krematóriumba mész”. Az egyik foglyot, egy franciaországi cukorgyár igazgatóját, Grosse nyolcvan méteren át egyhuzamban verte. Amikor a fogoly futás közben elesett, Grosse felrántotta és tovább verte. A fogoly négy órával később meghalt.

Így éltek az úgynevezett munkások a táborban, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek nem voltak bűnözők, jóllehet ez sem igazolta volna a velük való bánásmódod. Rendes, békeszerető, törvénytisztelő polgárok voltak, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy olyan országban éltek, amelyet a német hadsereg leigázott. Németországnak munkásokra volt szüksége, és ezért elszakították őket feleségüktől, családjuktól, gyakran éjnek idején, felrakták őket vonatra, és egy gyötrelmes út után, amely néha öt napig is tartott, ledobták őket, mint valami teherrakományt egy munkatábor vasútállomásán. És elkezdődött rabszolgaéletük.

Csak a legbátrabb ember gondolhatta, hogy mindezt túléli; sokan lehettek, akik úgy vártak a krematóriumba vivő utolsó útjukra, mint ami megváltja őket elviselhetetlenül nyomorúságos életüktől.

1943 elején a birodalmi kormány úgy rendelkezett, hogy a terhes külföldi asszonyokat nem szabad hazaküldeni, hanem a helyi hatóságoknak „a legegyszerűbb, de higiénikus formában” lehetőséget kell teremteniük, hogy ezek az asszonyok megszülhessék gyermekeiket. Gondoskodni kell továbbá a csecsemők elhelyezéséről, táplálásáról és gondozásáról, hogy az asszonyok mindjárt szülés után visszamehessenek a gyárba, és tovább dolgozhassanak Németországért.

A Hannover melletti Volkswagenwerke nevű üzemben igen sok külföldi munkás dolgozott. 1943 februárjában Wolfsburgban, a gyár környékén, „gyermekotthont” létesítettek, amelyben orosz személyzet látta el a teendőket. Később az otthont, amely a gyár szociális osztályának felügyelete alá tartozott, dr. Korbelnek, az üzemi orvosnak és egy Ella Schmidt nevű gondnoknőnek az ellenőrzésére és gondjára bízták*. Dr. Korbel és a gondnoknő perét egy angol katonai törvényszék tárgyalta. Korbelt halálra ítélték.* Az otthont később áthelyezték a tizenkét kilométernyire levő Rühenbe, ahol a gyermekeket barakkokban helyezték el.

Utólag kiderült, hogy 1943 áprilisa és 1945 áprilisa között 400 csecsemő halt itt meg; csupán 1944 augusztusában hatvan. Kezdetben a csecsemőket anyjukkal együtt vették fel, de a munkaügyi miniszter később ragaszkodott ahhoz, hogy az anyák legkésőbb tizennégy nappal a szülés után újra munkába álljanak. Ettől fogva a halálozási arányszám rohamosan emelkedett.

A felügyelettel megbízott orvos szándékos és bűnös hanyagsága határtalan volt. Noha 1944-ben az otthonba felvett 310 csecsemő közül 254 meghalt, és a halálozási arány az év vége felé egyre növekedett, dr. Korbel csak hetenként egyszer kereste fel az otthont. Nem tett lépéseket, hogy kikérje egy gyermekorvos tanácsát és segítségét. Soha nem vizsgálta meg a beteg gyermekeket. Nem vett fel látleletet a gyermekek holttestéről, hanem egyszerűen elfogadta másoktól az igazolást, és minden további nélkül ráírta a felületes diagnózist: „Halál oka: életképtelen”.

A gondnoknő viselkedése úgyszólván semmivel sem volt jobb. Kegyetlenül és érzéketlenül bánt a gyermekekkel. Nem gondoskodott a legcsekélyebb egészségügyi óvintézkedésről sem, jóllehet a gyermekek tele voltak kelésekkel, és a barakkokban hemzsegtek a poloskák. Minden látogatót undorral töltött el, amit az otthonban látott. Beismerte, hogy éjszaka sohasem teljesített szolgálatot, és ellenőrző körutakat sem tett.

Amikor végül ezek a tetvektől agyongyötört, sebekkel borított, hasmenéstől legyengült, szerencsétlen gyermekek meghaltak, egy kis helyiségben összegyűjtötték, majd papírdobozokban, elvitték őket a helyi temetőbe, ahol minden szertartás nélkül temették el őket. Az anyákat sohasem értesítették, ha gyermekük halálán volt, és nem értesítették őket a temetés időpontjáról sem.

A nácik azonban nemcsak Rühenben létesítettek „csecsemőotthont”. 1944-ben a harctéren elszenvedett vereségek következtében az élelmiszertermelés terén válságos volt a helyzet. Mint említettük, annak idején sok külföldit hurcoltak el Lengyelországból és Oroszországból Németországba mezőgazdasági munkára. Sok nő is volt köztük, és a német gazdák csakhamar panaszkodni kezdtek a náci párt helyi szervezeteinek vezetőinél, hogy a mezőgazdaságban dolgozó lengyel nőktől túl sok időt rabol el a gyermekszülés, a szülés előtti kíméleti idő, majd a szülést követően a csecsemők gondozása.

Helmstedt tartományban egy otthont létesítettek az ilyen nők gyermekeinek elhelyezésére. A csecsemőket rövid idővel megszületésük után, ha kellett erőszakkal, elvették anyjuktól, hogy az anyát visszaküldhessék a gazdaságba dolgozni.

Az otthon egy Velpke nevű helységben volt egy gazdaság területén és két barakkból állt. A náci pártszervezet egyik vezetője, névszerint Gerike, egy Billien nevű nőt nevezett ki gondnokká, és egy Hessling nevű férfit bízott meg az orvosi teendőkön kívül adódó belső adminisztratív munkák elvégzésével. Billien asszony tiltakozott Gerikénél megbízatása ellen, mert, mint mondotta, ő csak egy tanítónő, és nem rendelkezik állásának megfelelő szakképzettséggel.

A csecsemők gondozását kezdettől fogva szörnyen elhanyagolták, s így a gyermekek körében igen nagy volt a halandóság. A helyi orvos, akinek ellenőriznie kellett volna az otthont, teljesen közömbösen viselkedett. A barakkszerű gazdasági épületek egyáltalában nem feleltek meg a célnak, nem volt szakszerű felügyelet, az étrend híján volt minden tudományos megalapozottságnak, és káros hatású volt, a beteg csecsemők nem részesültek orvosi kezelésben, és a betegeket nem különítették el az egészségesektől. A barakkoknak hullámlemez teteje volt, s a helmstedti síkságokon nyáron olyan rekkenő volt a hőség, hogy a gyermekek rettenetesen szenvedtek a helyiségben.

Billien asszony a szakértelem és tapasztalatok hiányát pótolhatta volna gondossággal és szorgalommal. De ő nem sok időt fordított kötelességének teljesítésére. Nem étkezett és nem aludt az otthonban, sőt, sokszor napközben is órákat töltött távol, s ilyenkor négy tapasztalatlan orosz lányra és egy kétes tapasztalattal rendelkező orosz asszonyra bízta a gyermekek gondozását. Az ágyak mocskosak voltak, tele férgekkel. Az egykor egészségesen bevitt gyermekek ülepe csakhamar kisebesedett, arcuk beesett, lábuk pipaszárvékonyságúvá soványodott, arcuk pedig kékes-zöld színű lett. A gyermekek ruhaneműjét ritkán váltották, és étkezésük rendszertelen volt. A halálozási arányszám hallatlanul magasra emelkedett; 1944 májusa és decembere között az otthonba felvett száz gyermek közül nyolcvannégy meghalt.

Ebben az otthonban sem temették el azonnal az elhalt gyermekeket, hanem egy idő múlva betették őket egy papírdobozba, és kézikocsin elvitték őket a temető mögött elterülő rétségre és ott ásták el őket. A gyermekek holttestét olyan felületesen földelték el, hogy egy alkalommal egy kutya szájában egy hajjal fedett csecsemőfejet láttak.

Az illetékes hatóságok tudtak ezekről az állapotokról, de semmit sem tettek orvoslásukra.

Az a mód, ahogyan a nácik ezeket és az ezekhez hasonló intézményeket megszervezték és igazgatták, szintén azt mutatja, hogy mennyire semmibe vették azoknak az „alsóbbrendű” lényeknek az emberi jogait, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy németeknek szülessenek.

Sokszáz gyermek pusztult el betegség és éhezés következtében; sokezer ártatlan férfit és nőt dolgoztattak halálra, és sokmillió zsidót gyilkoltak meg. Mindezt büntetlenül lehetett tenni; csak az volt fontos, hogy elősegítse Hitler jóslatának beteljesedését, hogy a Harmadik Birodalom ezer évig fog fennállni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

3

Ezidőtájt több orosz is szolgált az olaszországi német haderő kötelékében. Négyen közülük Vicenza körzetében elszöktek csapataiktól, és csatlakoztak a posinai hegyekben harcoló partizánokhoz. Posina lakosai egyáltalán semmit sem tudtak erről, de a mavanói orosz század német parancsnoka ennek ellenére elhatározta, hogy őket vonja felelősségre. Kiáltványt intézett a posinaiakhoz, amelyben azzal fenyegette őket, hogy ha a négy orosz augusztus 17-ig nem tér vissza egységéhez, akkor a falut ágyúval fogják lőni, és felgyújtják. Vagy húsz túszt is szedett össze Posinából és a távoli fusinai körzetből. A túszok között volt a helység papja, az elöljáró és a községi önkormányzat titkára.

Az orosz katonaszökevények nem tértek vissza 17-én estig, mire a Posina központjában levő épületeket húsz percen át ágyúval lőtték, s egy hét múlva a helység több házát felgyújtották. Összesen több mint 100 ház pusztult el, 120 család hajléktalanná vált, s minden holmija elpusztult.

Néhány nappal később ugyancsak Vicenzában egy Valli di Pasubio nevű kis faluban követtek el terrorcselekményeket a németek. A falu egyik lakosa munkahelyén egy orosz nyelven írt levelet talált. Mivel a levél megtalálója nem értett oroszul, megkért egy orosz katonát, hogy olvassa el neki. Mint kiderült, a levelet egy orosz katona írta, aki a közelben állomásozó német csapatoknál szolgált, s a levélben arra buzdította több bajtársát, hogy jöjjenek vele és csatlakozzanak a partizánokhoz.

Az olaszt, aki teljesen ártatlan volt az egész ügyben, azonnal letartóztatták, házát porrá égették, és ugyanazon a napon a szomszédos Cortiana falut is felgyújtották. Tizenhárom család vált hajléktalanná, tizenöt férfit pedig elhurcoltak, senki sem látta őket többé.

1944 szeptember 1-én a paduai körzetben, Montecchia di Crossara közelében három német katona és három partizán között harc fejlődött ki. Két német elesett a harcban, és a németek ezért a falun töltötték ki bosszújukat. Valamennyi házat átkutatták, és minden valamennyire is értékes tárgyat: ruhaneműt, ágyneműt, rádiót, írógépet, kerékpárt és lábasjószágot elhurcoltak.

Ezután a német katonák felgyújtották a kifosztott házakat. Negyven házat pusztítottak el így teljesen: ezek egyikének romjai között később megtalálták egy fiatal nő és egy hároméves gyermek elszenesedett holttestét; mindkettőjüket a ház felgyújtása előtt agyonlőtték. A többi áldozat között volt egy kilencéves kislány és egy nyolcvannégy éves öregasszony is.

Egész augusztus folyamán dühöngött a terror Venezia tartományban. De valamennyi megtorlás közül talán az volt a legszörnyűbb, amelyet Torlanóban, Udine közelében hajtottak végre egy heves összecsapás után, amely a városka közelében zajlott le német csapatok és a partizánok között.

A földeken dolgozó emberek közül többen a harc kezdetekor a faluban kerestek menedéket, ahova azután a német csapatok is behatoltak. Azokat az olaszokat, akiket a pincében elrejtőzve találtak, mind megölték, a házakat kifosztották, majd pedig felgyújtották. Harminckét férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg ilyen módon; az egyik házban egy tíztagú család valamennyi tagját agyonlőtték: Virginio De Bortolit, a családfőt, fiát, Silvanót, aki hadirokkant volt, másik fiát, lányát és hat unokáját — két és tizennégy év közötti gyermekeket. Rajtuk kívül még más kisgyermekeket is meggyilkoltak. A holttestek nagy részét elszenesedve találták meg, és nem is lehetett mindegyiknek a személyazonosságát megállapítani.

Ezek a rémtettek mélységesen felháborították Észak-Olaszország lakosságát, és maga a Duce is keserűen panaszkodott ezek miatt dr. Rahnnál, aki az olasz köztársasági kormány mellé akkreditált német nagykövet és teljhatalmú megbízott volt. Dr. Rahn a Duce levelének vétele után annak egy másolatát Kesselringhez továbbította, aki azt válaszolta, hogy a jövőben majd haditörvényszék elé állítják a vétkeseket.

Megtorlásokat jogszerint csak azután szabad alkalmazni, ha már nyomozást indítottak, és tényleges erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy letartóztathassák a megtorlást indokolttá tevő cselekedetek elkövetőit. A megtorlásnak sohasem szabad aránytalanul súlyosnak lennie, és nem szabad meghaladnia az ellenségtől elszenvedett sérelem fokát.

A fent ismertetett megtorlásokat mind önkényesen hajtották végre, anélkül, hogy megfelelő intézkedéseket tettek volna a tettesek kinyomozására, és e megtorlások foka messze túlhaladta a megfelelő és szükséges mértéket. Valójában ezek nem is voltak megtorlások e szónak a nemzetközi jog szerinti értelmében. Mindez nem volt más, mint vaktában való brutális bosszúállás, amely egyformán sértette a hadviselés általánosan elfogadott szabályait és az emberiesség legelemibb követelményeit*. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 253. pont. 6. kiad. 1940. Lauterpacht.*

A német hadseregek lengyel területre való behatolásuk első pillanatától kezdve sorozatosan követtek el atrocitásokat a polgári lakosság ellen. A háború kitörését követő első négy napon kétszáz lengyel polgári lakost lőttek agyon, illetve égettek meg Sosnowiecben a déli hadseregcsoport csapatai. A faluban nem voltak lengyel csapatok, és így a németek semmiféle ellenállásba sem ütköztek, amikor bevonultak. Az útjukba akadó fegyvertelen lakosokra rálőttek, sok házból pedig kivonszolták a bent tartózkodókat, és a falu főterén végezték ki őket. A zsinagógát porrá égették, és tizenkét zsidót arra kényszerítettek, hogy megássák saját sírjukat, majd agyonlőtték őket.

Másnap ugyanannak a német alakulatnak más egységei Kajetanowicében nyolcvan lengyelt lőttek agyon. A németek belőttek a házakba, és felgyújtották őket; az égő házakból menekülő lakosságra pedig tüzet nyitottak.

Két nap múlva Pinczówban további háromszáz lengyelt lőttek agyon, illetve égettek meg. Ez alkalommal kézigránátokat hajítottak a házakba, és úgy gyújtották fel őket; 500 házat pusztítottak el ilyen módon. Semmi sem indokolta ezt a barbár eljárást. A lengyel csapatok már a németek érkezése előtt visszavonultak, a lakosság pedig semmiféle ellenállást sem tanúsított.

Szeptember 10-én egy másik faluban 112 lengyelt, közöttük számos gyermeket lőttek agyon, illetve kézigránáttal gyilkoltak meg. A német csapatok szombaton vonultak be ebbe a faluba; semmi ellenállással nem találkoztak. Vasárnap reggel a falu lakosai néhány lengyel katonát láttak közeledni a falu felé. Mielőtt odaértek volna, a németek lelőtték őket.

A németek ezután összeszedtek és egy csűrbe tereltek számos polgári lakost, rájuk parancsoltak, hogy kezüket fejük fölé emelve térdeljenek le, és agyonlőtték őket. Holttesteiket egy csűrbe dobálták, amelyet azután felgyújtottak. 112 koponyát találtak meg később a hamu között.

Ugyanabban az időben Kilejoweicben 160 lengyel polgárt — férfiakat, nőket és gyermekeket — lőttek agyon vagy égettek meg. A németek megérkezésük után a lakosság egy részét egy mezőre hajtották, s lövöldözni kezdtek rájuk; vagy harminc embert gyilkoltak meg így. Később egy másik csoportot egy házba tereltek, bezárták őket, és felgyújtották a házat; azokat, akik az ablakokon keresztül menekülni próbáltak, lelőtték. Két vagy három napon át, mindaddig, amíg a német csapatok a faluban tartózkodtak, egymást érték az ehhez hasonló esetek, úgyhogy mikor végre eltávoztak, 160 meggyilkolt lengyelt hagytak maguk után, és az egész falut, egyetlen ház kivételével, porrá égették.

A német csapatok győzelmes lengyelországi előnyomulásuk alatt nap nap után követtek el ilyen szörnyűségeket. Ha valamennyit számbavennénk, a rablás, nőkön elkövetett erőszak, gyújtogatás és gyilkosság végnélküli listáját kapnánk.

Alig néhány hétig tartottak a harcok: a lengyel hadsereg megadta magát, és Hans Frank vezetésével megalakult a „Főkormányzóság”. A németek Lengyelországot a Harmadik Birodalom közönséges gyarmatává akarták változtatni; megkezdődött a terror, az éhség, a rabszolgamunka, a rablás és a lakosság kiirtása.

1939 szeptemberétől 1945 elejéig 2332 kivégzés során összesen 34 098 embert gyilkoltak meg. Ezek közül 8000-et 1939 utolsó négy hónapjában öltek meg, amikor a német rendőrség a Lengyelországban élő németek támogatásával megkezdte a lengyel lakosság kiirtását. A kivégzések 57 százalékában csak férfiakat, 20 százalékában férfiakat és nőket, 12 százalékában vegyesen férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkoltak meg, a többi akció áldozatai ismeretlenek. A kivégzettek között voltak olyanok is, akiket valamely német haditörvényszék a nemzetközi jog követelményeinek megfelelően ítélt halálra, de 84 százalékukat anélkül ölték meg, hogy bíróság elé állították volna őket, anélkül, hogy döntést hoztak volna ügyükben, vagy ítéletet mondtak volna felettük.

Sok ilyen kivégzést azoknak a lengyelországi városok és vidéki körzetek ellen intézett terrortámadásoknak a folyamán hajtottak végre, amelyeket a megszálló hatalom „pacifikálásnak” nevezett. Valamely vidék „pacifikálásának” a lényege az volt, hogy lakosainak egy részét agyonlőtték.

Ezeket az akciókat rendszerint az SS vagy a Gestapo hajtotta végre. Az alábbi leírás a Srodában, 1939 szeptember 17-én végrehajtott kivégzésről szól.

„Gestapo-ügynökök vettek körül egy háztömböt, és megkezdték az embervadászatot. Szomszédos utcákban haladó járókelőket is fogtak el. E razzia eredményeképpen tizennyolc embert tartóztattak le; a börtönudvarba terelték őket. Később egy huszonegy emberből álló csoportot állítottak össze a börtönben, és az összes elítélteket a városon keresztül a vesztőhelyre hajtották. Megparancsolták nekik, hogy kezüket fejük mögött összekulcsolva tartsák. Mialatt átvonultak a városon, a kíséretükben levő Gestapo-legények agyba-főbe verték őket.”

A kivégzés színhelyére érve, puszta kézzel kellett megásniuk egy árkot — saját sírjukat. Amikor elkészült a sír, az SS-legények felsorakoztatták őket az árok szélére, s rájukparancsoltak, hogy kiáltsák: „Heil Hitler”. Ezután géppuskatűzzel lekaszabolták őket. Természetesen nem haltak meg mindnyájan azonnal; a kivégző osztag katonái ásókkal verték agyon azokat, akik még éltek, utána holttesteiket beledobálták az árokba, s addig tapostak rajtuk, míg vízszintes nem lett a sír felszíne.

1944-ben exhumálták egy Bilgoriz körzetében végrehajtott tömegmészárlás áldozatainak holttesteit, s az exhumálást irányító törvényszéki orvosszakértők a következőt jelentették: „Az áldozatokat a gyilkosság végrehajtása előtt felső karjukon és csuklójukon vastag dróttal megkötözték … A legkegyetlenebb, legállatibb módon verték és kínozták őket. Ezt számos esetben szétzúzott arcok, eltört alsó és felső állkapocscsontok bizonyítják; az egyik holttest koponyacsontján pedig hosszú repedést észleltünk.”

Egy másik „pacifikálást” állítólag megtorlásképpen hajtottak végre a radomskói körzetben, mivel a helybeli lakosság segítette a partizánokat. Egy szemtanú látta, amikor a németek felnőtteket és gyermekeket vonszoltak ki három tanyai épületből, egy csűrbe zárták őket, és azután nehéz géppuskából tüzeltek az épületre. A csűr kigyulladt, és az odazárt áldozatok bennégtek. A német katonák ezután egy másik tanyára mentek. Azt, amit ott műveltek, a tanya egyetlen életben maradt lakója, egy Wladyslaw Pietras nevű fiú mondta el*. Wladyslaw Pietras a németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteit kivizsgáló központi bizottság előtt tette meg vallomását, s ezt közzé is tették a bizottságnak „A németek lengyelországi háborús bűntettei” (Varsó, 1946) című hivatalos jelentésének első kötetében.*

„Szüleim könyörögtek nekik, hogy ne öljenek meg bennünket, de ők rájuk sem hederítettek, hanem tüzelni kezdtek ránk. Az első lövésekre mindnyájan a földre zuhantunk, de a németek tovább folytatták a tüzelést. Az egyik golyó bal oldalamba fúródott. Mikor a németek elhagyták házunkat, elhatároztam, hogy megpróbálok elmenekülni. Szüleim és testvéreim mozdulatlanul feküdtek a földön, csak három hónapos unokahúgom, a kis Teréz sírt az ágyában. Sikerült eljutnom az erdőbe, és ott a bozót között elrejtőzve vártam; rejtekhelyemről láttam, hogy házunk lángokban áll. E merénylet során elvesztettem apámat és anyámat, nagyanyámat, két bátyámat és három nővéremet. Kis unokahúgomat, Terézt elevenen égették meg. Falunk mindössze négy tanyából állt. Mindet felgyújtották és elpusztították, lakosaik közül pedig csak én menekültem meg, a többieket vagy agyonlőtték, vagy megégették.”

Az ilyenfajta rémtettek mindennaposak voltak 1939-ben, amikor a németek hozzákezdtek Lengyelország lakosságának „megsemmisítésére” irányuló tervük végrehajtásához.

Hitler nyíltan megmondta, hogy programjának első pontja „Lengyelország elpusztítása”. „A cél — jelentette ki 1939 augusztus 22-én mondott beszédében — minden élőnek a megsemmisítése, nem pedig az, hogy egy bizonyos vonalig nyomuljunk előre … legfontosabb célkitűzésünk Lengyelország elpusztítása legyen.”

Öt hosszú éven át folyt a szörnyű mészárlás. Undorító és egyhangú volna ennek részletes leírása, megelégszünk tehát azzal, hogy valamennyi ilyen rémtett jellemzésére az alábbiakban idézzük egy szemtanúnak egy 1941 novemberében lefolyt, tipikusnak tekinthető tömeggyilkosságról tett vallomását.

„Hajnali négy órakor Gestapo-legények léptek a cellámba, és közölték, hogy elvisznek. Megbilincseltek, és két fogolytársammal együtt egy autóhoz vittek. Mindhármunkat a kocsi hátsó ülésére löktek, és egymáshoz láncolták lábainkat. Egy idő után a kocsi bekanyarodott egy erdő közepén húzódó keskeny ösvényre. Ott levették rólunk a bilincseket, kirángattak a kocsiból, és egy tisztásra vezettek, ahol megásott tömegsírok voltak. Köröskörül rengeteg zsidó ült a földön: nők, gyermekek, karonülő csecsemők. A Gestapo-legények ráparancsoltak a zsidókra — előbb a nagyobbik tömegsír közelében ülőkre —, hogy vetkőzzenek le, és ugorjanak az árkokba. Azokat, akik tétováztak, durván belelökték a sírba. A sír fenekét oltatlan mész borította. A csecsemőket tartó nők egy része gyermekével együtt ugrott be a sírba; mások előbb bedobták csecsemőiket. Nekünk, a három fogolynak, megparancsolták, hogy szedjük össze a zsidók cipőit és ruháit. A Gestapo-legények összegyűjtöttek minden értéktárgyat: órákat, gyűrűket, s egyéb ékszereket, és halomba rakták. Ekkor parancsot adtak, hogy többen már ne vetkőzzenek le. A sír szinte színültig tele volt. Közben én és két társam összegyűjtöttük a szanaszét heverő ruhákat, takarókat és egyéb holmikat. Mindezzel körülbelül délre lettünk készen, s ekkor egy teherautó érkezett, amelyen négy hatalmas tartály állt. A németek rászereltek egy kis motoros szivattyút, és a tartályok víznek látszó tartalmát beleszivattyúzták a sírba …* A tanú vallomásának folytatása olyan borzalmas, hogy nem lehet nyomtatásban közölni.*

Másnap reggel betemették a sírt.”

A németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteinek szörnyűségéről csak akkor kap helyes képet az ember, ha tisztában van vele, mi volt a német kormány célja ezzel az országgal.

Hans Frank, amikor rábízták ennek a szerencsétlen országnak az igazgatását, saját kijelentése szerint azt az utasítást kapta, hogy „semmisítse meg Lengyelország gazdasági, kulturális és politikai rendszerét”. Aligha voltak kétségei afelől, hogy a kapott utasításokat szó szerint kell vennie, hiszen naplójába ezt jegyezte fel: „Ha megjelennék a Führer előtt, és azt mondanám: «Führerem, jelentem, hogy további 150 000 lengyelt semmisítettem meg», azt felelné: «Nagyszerű, jól tetted, ha szükséges volt».”

A nácik szemében a katonai szükségszerűség igazolta a hadviselés törvényeinek bármilyen módon való megszegését**. „Kriegsräson geht vor Kriegsmanier”, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „a háborús szükségszerűség hatályon kívül helyezi a hadviselés szabályait”. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 184. old. 6. kiad.*

A németek lengyelországi bűntettei, a hadviselés törvényeinek, szokásainak és az emberiesség legelemibb követelményeinek lábbal tiprása semmivel sem volt igazolható. Mindez természetes következménye volt a náci ideológiának és a nácik terveinek, s azok, akik felelősek érte, ezzel maguk rekesztették ki magukat az európai civilizációból.

Amikor Hitler 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót, ismét a német imperializmus jólismert jelszava — a „Drang nach Osten”* A „Kelet felé való előnyomulás”.* — érvényesült. „Ha új területeket akarunk — írta Hitler egykor a „Mein Kampf”-ban — Oroszország rovására megszerezhetjük azokat. Az új birodalomnak a teuton lovagok által kitaposott ösvényen kell haladnia, s ezúttal német karddal földet kell szerezni a német eke számára.” Ukrajnában és a Kaukázusban búzát, szenet és olajat, a Kola-félszigeten nikkelt — tehát csupa olyan anyagot, amelyek életbevágóan fontosak a hadviseléshez — lehetett zsákmányolni. Németországnak pedig minderre égetően szüksége volt.

A náci agresszió csupán azért nem irányult mindjárt kezdetben a Szovjetunió ellen, amint azt Hitler tábornokai előtt egy 1939 novemberében tartott értekezleten kijelentette, mert engednie kellett „az események nyomásának”. De továbbra is rajta tartották szemüket a kiszemelt zsákmányon, és csak a támadás időpontját halasztották el.

Az oroszok ellen a háborút még kegyetlenebbül és még barbárabb módon folytatták, mint bárhol másutt, és a német ügyvédek a háborús bűnösök ellen indított perek során azt állították, hogy a Szovjetunió és Németország közötti háborúra nem vonatkoztak a hágai egyezmények. Azzal érveltek — és érveiket két ismeretlen orosz nemzetközi jogász írásával támasztották alá —, hogy a nemzetközi érvényességű természetjog fogalmát hosszú éveken át a Szovjetunió hivatalos körei a leghatározottabban elítélték, pusztán azért, mert az ilyen jog „a kapitalista terjeszkedés rosszul palástolt eszköze”. Ezzel szemben valamennyi mai orosz jogász hangsúlyozza, hogy valóban létezik nemzetközi jog, és az érvényre is juttatható.

Ezenkívül egyetlen állam sem ismerte el sohasem azt, hogy a Szovjetuniónak jogában állt volna, hogy kivonja magát bármiféle kötelezettség alól, amelyet a cári kormány vállalt; ez különösképpen áll a 4. számú hágai egyezményre, amelyet csak bizonyos meghatározott formák között lehet felmondani. Ilyen felmondást tartalmazó értesítés sohasem érkezett a holland kormányhoz, amelynél letétbe volt helyezve az egyezményhez csatlakozott országok listája, és a holland kormány még 1939-ben is valamennyi érdekeltnek, közöttük a Német Birodalomnak is megküldte az egyezményhez csatlakozott országok listáját, amely a Szovjetuniót is magában foglalta, és e lista ellen senki sem emelt kifogást.

Ez a kérdés felmerült a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt is, és a következő döntést hozták vele kapcsolatban:

„Az 1907-. évi hágai egyezmény 2. cikkelyében foglalt tételre való hivatkozással, amely az általános részvétel kérdésével foglalkozik, azzal érvelnek, hogy a hágai egyezmény nem vonatkozik erre az ügyre. A törvényszék véleménye szerint nincs szükség e kérdés eldöntésére. A szárazföldi hadviselés szabályai, amelyeket az egyezmény rögzít, kétségtelenül haladást jelentettek az elfogadásuk időpontjában érvényben volt nemzetközi joghoz képest, de az egyezmény kifejezetten leszegezte, hogy ez a hadviselés általános törvényeinek és szokásainak módosítására irányuló kísérletnek tekintendő, és ezzel elismerte, hogy már addig is fennálltak ilyen törvények és szokások. 1939-ig azonban ezeket az egyezményben lefektetett szabályokat már valamennyi civilizált nemzet elfogadta, és kialakult az a nézet, hogy ezek határozzák meg a hadviselés törvényeit és szokásait.”

Az 1941 május 13-án kibocsátott, hatásköri kérdéseket tisztázó Barbarossa-rendelet, amelyet a német parancsnokok egy hónappal az Oroszország elleni támadás megindítása előtt kaptak meg, minden kétséget kizáróan tisztázta a számukra, milyen módszerekkel kell leigázniuk a megszállt területeket. A parancs kimondotta, hogy az ellenséges ország polgári lakosai által elkövetett állítólagos támadásokat könyörtelenül számolják fel; a támadások gyanúsítottjainak sorsa felett egy tiszt dönt: tőle függ, agyonlövik-e őket vagy sem, és kollektív megtorlást kell alkalmazni az olyan helységek ellen, ahol partizán támadások zajlottak le.

Ezt a rendeletet igen „nagyvonalúan” értelmezték; egy alkalommal például ennek az alapján lőttek agyon egy tizenhat éves orosz leányt, azért, mert németellenes nótát énekelt.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a német csapatok behatoltak a Szovjetunióba, mindaddig, amíg az utolsó nácit is ki nem kergették onnan, a szovjet-német határtól Szmolenszkig, Szmolenszktől Sztálingrádig, Sztálingrádtól a Krím félszigetig, és onnan Harkovig, ahova csak a német katonák vagy az SS-legények betették a lábukat, elképzelhetetlenül aljas bűntetteket követtek el aggastyánok, asszonyok és gyermekek ezrei ellen. A gyilkosság eszközei igen változatosak voltak, különféle módszereket alkalmaztak, de a gyilkosságokat alapjában véve mindig azonos mintára szabott módon és legfelsőbb vezetők irányításával hajtották végre.

A nürnbergi per egyik orosz ügyésze elmondta a bíróság előtt, hogy amikor feltárták mindazokat a helyeket, ahova a németek áldozataikat temették, s a holttesteket exhumálták, és törvényszéki orvosszakértők megvizsgálták, nyilvánvalóvá vált, hogy noha a tömegsírok gyakran többezer kilométer távolságra voltak egymástól, és a kivégzéseket mindenütt mások hajtották végre, a gyilkosság módszerei azonosak voltak, és a sebek a holttesteken mindig ugyanazokon a helyeken voltak.

És még ez sem minden. Azonosak voltak azok a módszerek is, amelyekkel tankelhárító árkoknak vagy lövészárkoknak igyekeztek álcázni a tömegsírokat, és azonos vonás az is, hogy amikor az áldozatok a kivégzés helyére érkeztek, mindig megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és arccal feküdjenek bele a már előre megásott vermekbe. Amint vége volt az első, legalsó rétegekben fekvő emberi testekre irányított golyózápornak, oltatlan meszet szórtak rájuk, s azután megparancsolták az áldozatok második csoportjának, hogy vetkőzzenek le, és feküdjenek föléjük. Belorusszija mocsarai között és a kaukázusi előhegységekben az eljárás ugyanaz volt.

Ezek a tömegmészárlások nem fegyelmezetlen német egységek vagy alakulatok, s még kevésbé egyes tisztek vagy katonák túlkapásai voltak — mindez Hitler kormányának már a háború kitörése előtt kidolgozott tudatos politikája volt, amelyet a kapott parancsoknak engedelmeskedve, pontosan végrehajtottak.

Ennek a politikának keresztülviteléhez és ezeknek a terveknek valóraváltásához nemcsak az kellett, hogy felszítsák a náci katonák legalantasabb ösztöneit, s arra biztassák őket, hogy ártatlan polgári lakosokat gyilkoljanak le vagy mindenféle brutális, erőszakos módszereket alkalmazzanak velük szemben; az ilyenfajta munka elvégzésére különleges alakulatokat kellett kiképezniük, és tudatosítani kellett azt, hogy az ilyen bűntettekért nem jár büntetés.

Olyan iszonyatos, olyan felháborító volt ez a feladat, hogy csak teljesen érzéketlen, könyörtelen és lelkiismeretlen emberek vállalkozhattak végrehajtására. Már a háború előtt sokat tettek annak érdekében, hogy felszabadítsák a német népet az alól, amit Hitler „a lelkiismeret és az erkölcs agyrémétől rákényszerített lealacsonyító megszorításoknak” nevezett; de még ez sem volt elég, és ezért elfajult egyénekből álló alakulatok, úgynevezett Einsatzkommandók kísérték a Wehrmachtot mindenütt Oroszországban, s ők végezték a legpiszkosabb munkát.

Hitler egyik parancsa értelmében német katonát semmiféle, szovjet polgárok ellen elkövetett cselekményért sem lehetett hadbíróság elé állítani. Csak tisztje büntethette meg, amennyiben ezt szükségesnek tartotta.

Helyi parancsnokok sokszor széleskörű felhatalmazást kaptak arra, hogy kollektív büntetéssel sújtsák a polgári lakosságot. Falvakat és városokat égethettek fel, a szokásos rekvirálási eljárás mellőzésével foglalhattak le élelmiszert és lábasjószágot, s bármely lakost letartóztathattak, és rabszolgamunka végzésére Németországba deportálhattak.

Leszegeztük már, hogy a megtorlásnak a nemzetközi jog által jóváhagyott valamennyi formája csak az után alkalmazható, ha már minden más módszerrel hiába próbáltak elégtételt szerezni, és ugyancsak a nemzetközi jog értelmében a megtorlás alkalmazását mindig csak igen magas fórumok határozhatják el; alacsonyabb rangú parancsnok felelősségére sohasem szabad végrehajtani megtorlást. A Szovjetunió elleni háborúban azonban kezdettől fogva igen nagy hatáskört biztosítottak a helyi parancsnokoknak.

A német főparancsnokság mindig figyelembe vette azt az elvet, hogy szovjet polgárok elleni háborús bűntettek elkövetői ellen nem indítanák fegyelmi eljárást. Amikor Hitler értesült arról, hogy egyes katonákat partizánok ellen folytatott hadműveletek során elkövetett kegyetlenkedéseik miatt felelősségre vontak, utasította Keitelt, hogy újból adjon ki parancsot erre vonatkozóan.

Ez a parancs leszegezte, hogy ha keleten nem folytatják a legbrutálisabb eszközökkel a partizánok üldözését, akkor hamarosan olyan méreteket ölt majd ez a veszedelem, amivel nem tudnak már megbirkózni. „Csapatainknak ezért joguk és kötelességük, hogy ebben a küzdelemben korlátlanul alkalmazzanak bármely olyan eszközt, még nők és gyermekek ellen is, amely sikerrel kecsegtet … Sem fegyelmi, sem bírói úton nem szabad felelősségre vonni egyetlen németet sem azokért az erőszakos cselekményekért, melyeket a partizánok vagy szövetségeseik elleni hadműveletek során elkövetett.” Ez a parancs szabad kezet engedett a Szovjetunióban harcoló német katonának asszonyok, leányok meggyalázására és gyilkosságra, s ő teljes mértékben élt is a kapott engedéllyel.

Ezeket a parancsokat mind továbbították a csapatoknak, és az egyes egységek parancsnokai maguk is adtak ki utasításokat. Június 12-én von Manstein egyik hadműveleti parancsának függelékében utasítást adott arra, hogyan kell viselkedniük a Szovjetunióban harcoló csapatoknak. Követelte, hogy könyörtelenül járjanak el „a bolsevik felbujtók, a franktirőrök, a szabotálok és a zsidók ellen”.

A német hadseregben tanfolyamokat tartottak, amelyeken könyörtelenségre oktatták a katonákat. Egy tizedes, aki az „Altenberg” különleges zászlóaljban szolgált, amely részt vett a német csapatok Harkov városában és környékén elkövetett kegyetlenkedéseiben, elmondta, hogy egy ilyen tanfolyamon, amelynek ő is hallgatója volt, a GFP* Geheime Feldpolizei — Tábori titkosrendőrség.* magasrangú tisztjei tartották az előadásokat, s ezek során kijelentették, hogy az orosz nép nem éri el az emberi színvonalat, hogy többségét ki kell irtani, és azokat, akiket életben hagynak, rabszolgáikká teszik majd a németek. „Ezek a tanítások — folytatta a tizedes — összhangban voltak a német kormánynak a megszállt területek népeivel szemben folytatott politikájával; és el kell ismerni, hogy a fegyveres erők minden egyes tagja, magamat is beleértve, a gyakorlatban alkalmazta ezeket a tanításokat.”

Különleges utasításokat adtak azoknak is, akiket a megsemmisítő táborok halálgépezetének ellenőrzésére jelöltek ki. Az egyik táborban egy Manusevics nevű orosz tájékoztatása szerint, mialatt ő ott volt internálva, tíznapos speciális hullaégetési tanfolyamokat tartottak. A hallgatók főleg tisztek és altisztek voltak. A fő oktató egy Schallok nevű ezredes volt, aki az ilyen kérdésekben nagy tapasztalattal rendelkezett. A krematóriumban magyarázta el a holttestek elégetésének folyamatát, és a csontzúzó gép felállításának módját.

A Hitlerjugend lőgyakorlataihoz még élő célpontul is használtak fel orosz gyermekeket. Egy Ida Vasso nevű francia nő, aki a német megszállás idején Lvovban egy idős franciák számára létesített otthon vezetője volt, elbeszélte, hogy látott ilyen lőgyakorlatot, és állítását az alapos nyomozás teljes mértékben megerősítette. A bizottságnak nyomozási eredményéről szóló beszámolója megállapította, hogy Lvovban a németek „sem a férfiakat, sem a nőket, sem a gyermekeket nem kímélték. A felnőtteket minden további nélkül, azonnal meggyilkolták, a gyermekeket pedig lőgyakorlatok céljára a Hitlerjugend rendelkezésére bocsátották.”

A németek 1941 június 30-án nyomultak be Lvovba, és másnap megkezdték a tömegmészárlást. Miután többszáz embert kivégeztek, egy boltív alatt kiállítást rendeztek a meggyilkolt polgárok holttesteiből. A megcsonkított hullákat — nagyobbára nők holttesteit — a házak falai mentén terítették ki. A hátborzongató látványosság fő attrakciója egy nő holtteste volt, akinek csecsemőjét egy német szurony kebléhez szegezte.

Nemcsak a Hitlerjugend használt lőgyakorlatok célpontjául élő gyermekeket. A Krasznaja Poljana kerület egyik kis falujában részeg német katonák egy különítménye egy tizenkét éves kisfiút az egyik ház tornácára állított, és géppisztolyból tüzeltek rá. Szitává lőtt testtel esett össze.

Egy másik faluban a német katonák csuklójánál fogva megkötözték egy orosz katona huszonöt éves, másállapotban levő feleségét, és erőszakot követtek el rajta. Azután elvágták a nyakát, és szuronyt döftek mindkét mellébe.

Rosztovban egy tizenöt éves fiú házuk hátsó kertjében szelídített galambjaival játszott. Néhány arra haladó német katona berontott a kertbe, és elrabolta galambjait. A fiú tiltakozott, erre a tolvajok magukkal vonszolták a következő utcasarokig, ott azután agyonlőtték, és a felismerhetetlenségig széttaposták arcát.

Szmolenszk közelében, mikor a német csapatok első ízben jutottak el oda, mintegy 200 iskolás fiút és lányt gyilkoltak meg, akik a földeken az aratásban segédkeztek, előbb azonban a lányok egy részét a tisztek aljas ösztöneinek kielégítésére elhurcolták. Általában a német katonák Oroszország megrohanásának első hónapjaiban olyan brutális merényleteket követtek el a nők ellen, amelyek Attilának, „isten ostorának” korára emlékeztetnek, aki hun hordáival végigpusztította Galliát.

Ukrajna Borodajevka nevű falujában kivétel nélkül minden asszonyon erőszakot követtek el. Berjozovkából valamennyi tizenhat és harminc év közötti nőt elhurcoltak — akárcsak az ókori rómaiak a szabin nőket —, Szmolenszkben pedig a német parancsnok bordélyházat létesített a tisztek számára az egyik szállodában, ahova igen sok tisztességes asszonyt hurcoltak. Lvovban a német katonák egy konfekciógyárban előbb erőszakot követtek el harminckét nőn, azután pedig meggyilkolták őket. Más lányokat a városi parkokba vonszoltak, és ott követtek el brutális erőszakot rajtuk; egy öreg papnak, aki közbe akart lépni, leszaggatták reverendáját, megperzselték szakállát, és szuronnyal halálra döfték. Belorusszijában, Boriszov közelében a németek közeledésekor hetvenöt nő megpróbált elmenekülni; elfogták őket, és legtöbbjükön erőszakot követtek el. Néhány katona az erdőbe hurcolt egy tizenhat éves lányt, és azon is előbb erőszakot követtek el, majd pedig több orosz nő szeme láttára levágták melleit, majd felszegezték egy fára, és ott hagyták meghalni.

Ez volt a következménye annak, hogy ezeknek az embereknek előre engedélyt adtak bűntettek elkövetésére, azzal, hogy büntetéstől nem kell félniük. Uraik pontosan azt az eredményt érték el ezzel, amelyre törekedtek, amit kiterveltek.

De a nőkön elkövetett erőszak még korántsem volt minden. A németek tömeggyilkosságokat hajtottak végre sok olyan városban és faluban, ahol első villámáttörésük során áthaladtak. Az egyik faluban valamennyi aggastyánt és ifjat agyonlőtték, a házakat pedig porig égették; egy másikban mindkét nembeli öregeket és a gyermekeket állatok módjára beterelték az egyik kolhoz csűrjébe, bezárták és élve megégették őket; megint egy más helységben hatvannyolc embert zsúfoltak be egy kis kunyhóba, amelynek ajtóit és ablakait légmentesen elzárták, úgyhogy valamennyien megfulladtak; egy negyedik faluban száz békés lakost a Vörös Hadsereg több sebesült katonájával együtt a templomba zártak, és azután a levegőbe röpítették az épületet.

De ezek még viszonylag jelentéktelenebb atrocitások voltak azokhoz a nagyobb — például a Kievben és Rosztovban elkövetett — tömeggyilkosságokhoz képest, amelyeket a németek a „Grossaktionen”* Nagyszabású hadművelet.* elnevezéssel jelöltek.

Kievben, Ukrajna fővárosában, a város elfoglalását követő első napokban 52 000 férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg és gyilkoltak le; ezek nagy része zsidó volt. Sokat közülük a zsidó temetőbe tereltek össze, ott meztelenre vetkőztették és agyba-főbe verték, majd pedig agyonlőtték őket.

Rosztovban a német csapatok tíznapos ott-tartózkodásuk alatt sokezer lakost öltek meg; negyvennyolc embert az államvasutak hivatalai előtt legéppuskáztak, agyonlőttek körülbelül hatvan békés utcai járókelőt, kétszáz lakost pedig az örmény temetőben gyilkoltak le. Amikor az orosz csapatok a rövid ideig tartó megszállás után kiűzték őket a városból, azzal fenyegetőztek, hogy véres bosszút fognak állni a lakosságon, „ha majd visszatérnek”.

A németek előnyomulásaik és visszavonulásaik fedezésére pajzsként is felhasználták a lakosságot. 1941 augusztusában, amikor ki akarták erőszakolni az Iputy-folyón való átkelést, Dobrus város lakosait a támadó német egységek előtt terelték, és pajzsként használták fel az oroszok golyózáporával szemben. Ezt az eljárást a német csapatok szovjet földön folytatott harcaik során mindvégig alkalmazták. Igen sok polgári lakost kényszerítettek aknamezők megtisztítására, noha a nemzetközi jog értelmében tilos a lakosságot veszélyes munkák végzésére felhasználni.

Az ember azt gondolná, hogy nagy nehézségeket okozott, hogy megfelelő hóhérokat találjanak. De a kínálat mindig fedezte a keresletet, noha, mint láttuk, éppen elég nagy volt a kereslet. Úgy látszik, senki sem undorodott ettől a borzalmas feladattól; szép számmal akadtak olyanok, akiknek egyenesen ínyére volt, egyesek pedig valósággal büszkék voltak hőstetteikre, és kérkedtek velük. Ez utóbbiak közé tartozott Le Court, a német hadseregnek — nem az SS-nek — a tizedese, aki francia neve ellenére Stargardban született, s a mozgósításig ott is élt. Mozitulajdonos volt, amikor pedig bevonult, a 4. számú német ejtőernyős hadosztályhoz osztották be; huszonhétéves korában került Oroszországba.

A repülőtéri szolgálat főhadiszállásának fényképészeti részlegében laboratóriumi segéderőként működött, s szabad idejében, saját szavai szerint, rendszerint „hadifoglyokat s békés polgárokat lőtt agyon, és házakat égetett porrá lakóikkal együtt”.

1942 novemberében részt vett kilencvenkét szovjet állampolgár kivégzésében, egy hónappal később pedig további ötvenöt ember legyilkolásában. „Mindkét alkalommal — mondta — jóformán egymagam lőttem agyon őket.” Számos, falvak ellen végrehajtott megtorló akcióban is részt vett, és ezek során maga gyújtott fel sok házat. Saját kijelentése szerint több mint 1000 embert lőtt agyon, és „a német hadseregben végzett jó munkája és szolgálatai elismeréséül soronkívül előléptették”.

Kétségtelenül meg is érdemelte ezt a jutalmat Führerétől, akinek utasításait olyan hűségesen követte, hiszen Hitler jelentette ki, hogy „ezt az óriási területet (Oroszországot) a lehető legrövidebb idő alatt pacifikálni kell; e cél eléréséhez az a legjobb eszköz, ha mindenkit agyonlőttök, még azokat is, akik csak barátságtalanul néznek rátok”.

Akadtak azonban olyan németek is, akiket a látottak borzalommal töltöttek el. Egy német tiszt, Roesler őrnagy, aki korábban az 528. ezred egyik zászlóaljának parancsnoka volt, jelentést küldött a kilencedik katonai körzet parancsnokának egy Zsitomir közelében elkövetett terrorakcióról, amelynek 1941 júliusában, amikor egységével azon a területen tartózkodott, maga is tanúja volt.

Roesler őrnagy törzskarával együtt éppen új szállását akarta elfoglalni, amikor a közelben puskaropogást, majd pedig revolverlövéseket hallott. Meg akarta tudni, mi történik, s ezért segédtisztjével, von Bassevitz főhadnaggyal elindult a lövések irányába.

A vasúti töltés közelébe érve megtudták, hogy ott éppen tömegkivégzés folyik. Azt, amit a meredek lejtőhöz érkezve láttak, legjobb, ha Roesler őrnagy saját szavaival adjuk vissza.

„Amikor végre átmásztunk a töltésen, szörnyűséges kép tárult elénk. Körülbelül hét-nyolc méter hosszú és talán négy méter széles vermet láttunk. A kihányt föld a verem egyik oldalán volt felhalmozva, és teljesen át volt itatva vérrel. Maga a verem színültig tele volt a legkülönbözőbb korú férfiak és nők holttestével. Olyan rengeteg hulla hevert ott, hogy semmiképpen sem tudtam megállapítani, milyen mély lehet a verem. A földhalom mögött a tábori csendőrség egyik osztaga állt egy tiszt vezénylete alatt. A környéken beszállásolt egységekhez tartozó katonák közül sokan álldogáltak ott, és bámulták a jelenetet.

Egész közel mentem a sírhoz, hogy alaposan megnézhessem, és amit ott láttam, azt sohasem fogom elfelejteni. A lábam előtt egy fehérszakállú öregember feküdt a gödörben, bal kezében botot szorongatva. Láttam, hogy még él, s ezért ráparancsoltam az egyik csendőrre, hogy végezzen vele, de ő mosolyogva felelte: «Már hét golyót eresztettem a gyomrába; most már segédlet nélkül is meghalhat.»

A holttestek nem sorjában elhelyezve feküdtek az árokban, hanem ahogy az emberek a széléről belezuhantak, amikor agyonlőtték őket … Sohasem láttam még ehhez hasonlót, sem az első világháborúban, sem a mostam háborúban. Sok kínos dolognak voltam tanúja 1919-ben, a «Freiwilligen Korps»-ban* A Freiwilligen Korpsot 1919-ben alapították a német hadseregben szolgált orgyilkosok, akik nem voltak hajlandók magukra nézve kötelezőnek tekinteni a versailles-i szerződést, aláíróját, Philipp Scheidemannt pedig árulónak tekintették. Tevékenységük Kelet-Németországra korlátozódott, főként Sziléziára és a balti tartományokra, amelyeket „Das Baltikum”-nak neveztek. E szervezet tagjai sok szabotázscselekményt és gyilkosságot követtek el azok ellen, akiket a Szövetséges Bizottsággal és Friedrich Ebert kormányával együttműködőknek tekintettek.*, de azok meg sem közelítették a Zsitomirban látottak borzalmasságát … Hozzá akarom még tenni, hogy olyan német katonák vallomása szerint, akik gyakran láttak ilyen kivégzéseket, naponta többszáz embert lőnek agyon ilyen módon.”

A kilencedik katonai körzet parancsnoka az alábbi jellegzetes kísérőlevéllel továbbította az OKW-hez ezt a jelentést.

„Tárgy: A keleti polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások.

Az Oroszországban nagy arányokat öltött tömegkivégzéseket illetően először az volt a véleményem, hogy azok arányait indokolatlanul eltúlozzák. Mellékelten azonban elküldök egy Roesler őrnagytól származó jelentést, amely teljes mértékben megerősíti e híreszteléseket … Ha ilyen dolgokat nyíltan követnek el, ezek ismeretessé válnak majd hazánkban, és bírálatokat fognak kiváltani.

Aláírás: Schirwindt”

A barbárságnak ebben a mocsarában nem könnyű kiválasztani egy olyan bűnöst vagy egy olyan esetet, aki vagy amely különösen említésre méltó, de az őrült szadizmus kétségtelenül a janówi megsemmisítő táborban érte el csúcspontját abban az időben, amikor Gebauer Hauptsturmführer, Wilhaus Obersturmführer és Wartzok Hauptsturmführer voltak ott — ebben a sorrendben — a parancsnokok*. A janówi táborban elkövetett atrocitások egynémelyikéről egy Manusevics nevű szemtanú vallomása alapján számolunk be. Manusevics a táborban meggyilkoltak hulláinak elégetésénél foglalkoztatott foglyok különleges osztagában dolgozott. Lásd a háborús főbűnösök ellen folytatott nürnbergi per 59. napján, 1946 február 14-én, csütörtökön lefolyt tárgyalás jegyzőkönyvét.*

Gebauer rendszeresen puszta kézzel fojtott meg nőket és gyermekeket. Vizes hordókban hagyott megfagyni embereket; először kezüket-lábukat összekötözték, azután begyömöszölték őket a hordókba; és mindaddig ott tartották őket, amíg megfagytak.

A gyilkosságok olyan egyhangúnak tűntek már, hogy hivatalosan buzdították a tábor őrségét új módszerek kigondolására. Egyikük, bizonyos Wepke, fogadást ajánlott, hogy egyetlen fejszecsapással ketté tud hasítani egy fiút. A fogadást megkötötték. Wepke kiválasztott magának a táborban egy tízéves fiút, letérdepeltette, ráparancsolt, hogy arcát hajtsa tenyerébe, és egy próbasuhintás után egyetlen csapással kettéhasította a fiút.

Wartzok általában lábuknál fogva akasztatta fel a foglyokat, és addig hagyta lógni őket, amíg meg nem haltak. Vallató csoportjának Heine nevű vezetője vaskarókat szurkált a foglyok hasába, és harapófogóval tépte ki a nők körmeit.

Wilhaus hivatalának erkélyéről szokta lelőni a gyakorlótéren áthaladó foglyokat, részben sportból, részben pedig feleségének és lányainak szórakoztatására. Olykor átadta puskáját feleségének, hogy az is lőjön le egyet-egyet közülük. Kilencéves lánya mulattatására néha egészen kis gyermekeket használt fel „agyaggalamblövő” gyakorlataihoz olymódon, hogy a levegőbe dobatta, és úgy vette célba őket. Lánya tapsolt örömében, és kérlelte: „Papa, folytasd.” És papa folytatta.

Ugyanez a táborparancsnok Hitler ötvennegyedik születésnapján, üdvlövések helyett, kiválasztott ötvennégy foglyot, és sajátkezűleg lőtte le őket.

Janówban zenei kísérettel hajtották végre a kínzásokat és gyilkosságokat. Foglyokból zenekart állítottak össze, és egy „Haláltangó” című dalt komponáltak. Amikor a tábort feloszlatták, a németek a zenekar valamennyi tagját kivégezték.

Ilyen atrocitásokat követtek el a nácik a megszállt területeken; az elmondottakkal azonban még a felszínét is alig érintettük az egész anyagnak. A végeredmény tizenkét millió gyilkosság volt. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék záróülésén a következőket mondta ezekről a bűntettekről Sir Hartley Shawcross:

„Valamennyi országban, olyankor, ha talán a szenvedély hevében vagy más olyan okokból, amelyek miatt meglazul az önfegyelem, meggyilkolnak valakit, a gyilkosság általános feltűnést kelt, részvétet ébreszt, és nem nyugszunk addig, míg csak el nem nyeri büntetését a bűnös, és nem szereztünk érvényt a törvénynek. Hogyan tehetnénk ennél kevesebbet akkor, amikor nem egy embert, hanem a legóvatosabb becslés szerint is tizenkét millió férfit, nőt és gyermeket pusztítottak el? Nem harcban, nem a szenvedély hevében, hanem hidegvérrel, megfontoltan, azzal a szándékkal gyilkoltak, hogy egész nemzeteket és fajokat pusztítsanak ki, hogy szabad, régóta fennálló államok hagyományait, intézményeit, sőt puszta létét is megsemmisítsék. Tizenkét millió gyilkosság! Az európai zsidók kétharmadrészét — több mint hatmillió zsidót végeztek ki, maguknak a gyilkosoknak az adatai szerint. Akárcsak a sorozatgyártást valamely iparágban, úgy szervezték meg a gyilkosságokat …”

Mindez olyan időben történt, amikor a világ figyelmét lekötötték a csaták, az egyéb gyilkosságok és hirtelen bekövetkezett halálesetek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy e mészárlás szörnyűségét a maga egész valójában soha nem ismerte fel az emberiség, és hogy oly hamar meg is feledkeztek róla.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!