Alekszandr Fagyejev

Első rész

28.

Sztacenko, a Krasznodonugol Tröszt tervosztályának vezetője 45-50 év körüli ember lehetett. Apja valóban kishivatalnok volt, aki a forradalom előtt az adóhivatalban dolgozott, és valóban soha semmibe sem „keveredett bele”. Ő maga tervgazdasági mérnök volt, és egész életében különféle gazdasági szervezetekben dolgozott mint tervgazdasági szakember.

Nem mondhatni, hogy gyorsan emelkedett a hivatalnoki létrán, de nem is vesztegelt sokáig egy helyben: hogy úgy mondjuk, nem emeletről emeletre, hanem lépcsőfokról lépcsőfokra ment feljebb. Mégis mindig elégedetlen volt azzal a pozícióval, amelyet éppen betöltött.

Nem az bántotta, hogy munkaszeretetét, erélyét, tudását, mondjuk, nem használták ki eléggé, s így az élet sem adta meg neki mindazt, amit megérdemelt volna. Elégedetlen volt, mert az élet nem munka, energia befektetés és tudás nélkül részesítette valamennyi elképzelhető gyönyörűségében. De hogy van ilyen élet, és hogy az kellemes, azt jól tudta. A régi időből, rég elmúlt napokból emlékezett erre, amikor még fiatal volt. Szerette olvasni azokat a könyveket, amelyek a régi világot vagy a külföldi életet ábrázolták.

Nem mintha mesésen gazdag ember, nagyiparos, kereskedő vagy bankár szeretett volna lenni, ez energiát, izgalmakat követel az embertől: örök harc, verseny, sztrájkok, örökös krízisek, a nyavalya törje ki őket! De vannak a világon csendes jövedelmek is, járadékfélék vagy egyszerűen jól fizetett, köztiszteletnek örvendő állások. Mindenütt akadnak ilyenek, csak éppen „nálunk” nem. Az élet fejlődése „nálunk” egyedül csak azt bizonyította Sztacenkónak, hogy az évei futnak, s ő mind messzebb kerül életideáljaitól. És ezért gyűlölte ezt a társadalmat, amelyben élt.

De bármennyire elégedetlen volt a társadalmi renddel és a maga sorsával, soha nem próbálkozott olyasmivel, ami ezt a rendet és saját sorsát megváltoztathatná, mert szörnyen félt. Még komolyan pletykázni sem mert. Egészen egyszerű fecsegő volt. Olyan kicsinyes pletykákkal foglalkozott, hogy például ki mennyit iszik, ki kivel él. Konkrét személyeket sem környezetében, sem egyebütt sohasem bírált, de szeretett a hivatalokban tapasztalható bürokratizmusról beszélni úgy általánosságban, aztán az egyéni kezdeményezés hiányáról a kereskedelmi vállalatoknál meg arról, hogy a mai fiatal mérnökök képzettsége elmarad a „régi idők” mérnökeinek szaktudása mögött, s hogy az éttermekben és fürdőkben rossz, kulturálatlan a kiszolgálás. Soha semmin nem csodálkozott, és kész volt mindenkiről mindent feltételezni. Ha valaki nagyobb sikkasztásról, titokzatos gyilkosságról vagy egyszerűen családi kellemetlenségről beszélt, Sztacenko ilyenformán vélekedett:

– Nem is csodálkozom. Mindenre el lehetünk készülve. Én ugyanis, tetszik tudni, viszonyt folytattam egy hölgyecskével – nagyon művelt férjezett nővel -, és meglopott …

Mint a legtöbb emberé, az ő ruhái, bútorai, szappanja és fogkeféje is hazai anyagból készült, szovjet gyártmány volt. Sztacenko, pohárka vodka mellett, külföldi kiküldetésből visszatért mérnökök társaságában szerette egyszerűen, de ravaszul hangsúlyozni:

– Saját szovjet gyártmányunk! – mondta, miközben vaskos figurájához képest aránytalanul kicsi és kövér ujjaival húzogatta kabátujját. Senki sem tudta, büszkén mondta-e vagy gúnyosan.

Magában azonban annyira irigyelte kollégái külföldi nyakkendőit és fogkeféit, hogy málnaszín, kopasz koponyáját kiverte az izzadság.

– Kedves kis portéka! – mondta. – Nézzétek csak: öngyújtó, zsebkés is, és illatpermetező is! Nem, nálunk még nem értenek ilyesmihez – sóhajtotta annak az államnak a polgára, melynek egyszerű parasztasszonyai százával és ezrével ülnek a kolhozföldeken dolgozó traktorok és kombájnok kormányánál.

Magasztalta a külföldi filmeket, bár egyet sem látott, és képes volt órák hosszat, sőt napokon át külföldi folyóiratokat lapozgatni. Nem bányászati szaklapokat, melyek időnként a tröszthöz érkeztek, ezek nem érdekelték, hiszen nem is értette őket, és hogy nyelveket tanuljon, ahhoz igazán nem volt kedve. Hanem azokat a lapokat szerette, melyeket kolléganői vittek be néhanapján – külföldi divatlapokat és általában olyan nyomdatermékeket, amelyekben elegánsan öltözött vagy félmeztelen nőkben gyönyörködhetett.

De megjegyzéseiben, ízlésében, szokásaiban és kedvteléseiben semmi olyan nem volt, ami kifejezetten megkülönböztette volna a többi embertől. Mert sokan, nagyon sokan voltak egészen más érdeklődésű, más beállítottságú emberek, akik Sztacenko társaságában olykor úgy érezték, hogy egyes esetekben hozzá hasonlóan gondolkoznak, ízlésük, nézeteik azonosak. Ezek az emberek azonban nem vették észre, hogy míg az ő világukban mindez csak tized- vagy századrangú dolog, sőt teljesen véletlen szerepet játszott, addig Sztacenkót ezek a szempontok és érzések jellemezték.

Így élte volna tovább is napjait ez a málnaképű, kopasz, nagy darab, nehézkes, semmi vizet nem zavaró, de tekintélyes magatartású „láthatatlan” ember. Mély basszus hangja volt, homloka alatt a borisszák koravén, apró, vörös szeme. Így élt volna élete végéig, magában, barát nélkül, társtalanul, bár mindenki befogadta, gyűlölt nappali és éjszakai munkáját lerobotolva, így vett volna részt az üzemi bizottság ülésein, melynek állandó tagja volt, italozás és preferanszozás közben a lassú szolgálati létrán egyre feljebb emelkedve. Így élt volna tovább is, ha …

Sztacenko, a „láthatatlan” ember, kezdettől fogva biztos volt benne, hogy az az állam, amelyben él, nem állhat ellen Németországnak. Nem azért, mintha ismerte volna a két ország anyagi forrásait vagy a nemzetközi erőviszonyokat. Semmit sem tudott, nem is akart tudni sem erről, sem arról. Egyszerűen abból indult ki, hogy egy ország, amely semmiképp nem felel meg az ideáljainak, nem állhat ellen olyan országnak, amely az ő álmait testesíti meg. Azon a júniusi vasárnapon, amikor meghallotta a rádióban, hogy kitört a háború, Sztacenkót egyszerre olyasféle izgalom fogta el, mint amikor az ember régi, megunt lakásból újba költözik.

Minél több, a határtól távolabbra eső várost ürített ki a Vörös Hadsereg, annál inkább érezte Sztacenko, hogy – lakást kell cserélnie. Abban a pillanatban, amikor a németek elfoglalták Kijevet, Sztacenko már útban volt az új lakás felé, teli nagyszerű tervekkel, hogy miként is fogja azt berendezni.

Amikor a németek bevonultak Krasznodonba, Sztacenko lelkileg már megjárta azt az utat, amelyet Bonaparte Napóleon Elba szigetéről való szökésétől Párizs visszafoglalásáig tett meg.

Sztacenkót az őr, majd a tisztiszolga soká nem bocsátotta be von Venzel tábornokhoz. Gorombán elutasították. Szerencsétlenségére éppen akkor ment ki a házból Vera nagyanyó, akitől Sztacenko nagyon félt. S maga sem tudta, miért, de gyorsan levette kalapját, mélyen meghajolt, és úgy tett, mintha csak egyszerűen át akart volna menni az udvaron a másik utcába. Nagyanyó semmi gyanúsat nem látott ebben. Sztacenko mégis megállt a kerítésajtónál, és megvárta, míg a fiatal segédtiszt kijött.

S amikor kijött, a pocakos Sztacenko lekapta kalapját, és ugrándozva, hajbókolva szaladt a tiszt mellett, a tiszt után. A segédtiszt rá se nézett, nem hallgatta, mit mond, csak ujjával mutatott a német parancsnokság épületére.

Stobbe városparancsnok, SS-Sturmführer, szakasztott olyan porosz zsandártípus volt, amilyeneket Sztacenko fiatal korában nemegyszer látott a Niva című hetilap képei között, amikor kajzerjük fogadására vonultak fel. Sturmführer Stobbe gutaütésre hajlamos ember volt, bajsza, mint a tengericsikó farka. Felfúvódott, sárga-szürke vérerek hálózatával barázdált arcát mintha sörrel öntötték volna le. Kidülledt, üvegzöld szemén lehetetlen volt megkülönböztetni a szivárványhártyát a szemfehértől.

Sturmführer Stobbe, figyelemre sem méltatva Sztacenko körülményes magyarázatait, rekedten rászólt:

– Maga a rendőrségen akar szolgálni?

Sztacenko szégyenlősen oldalt konyította fejét, combjához szorította tenyerét, melynek kövér és apró ujjai színre és formára nagyon hasonlítottak a külföldön gyártott konzerv virslikre, és azt felelte:

– Tervgazdasági mérnök vagyok, azt gondolnám …

Stobbe ügyet sem vetett válaszára. Vizenyős, színtelen szemét még jobban kidüllesztette, és rekedten kiáltotta:

– Brückner mesterhez!

Sztacenko ijedten hátrált az ajtó felé.

A csendőrség egy hosszú, régen nem meszelt, omladozó vakolata, földszintes barakkban rendezkedett be. A barakk alacsonyabb fekvésű volt, mint a kerületi végrehajtó bizottság háza, és a kis domb oldalához tapadt. A dombot üres térség választotta el a „Nyolcház”-nak nevezett városnegyedtől. Ezelőtt a városi és kerületi milícia lakta. Sztacenko néhányszor meg is fordult benne, amikor a háború kitörése előtt betörők jártak nála.

Egy fegyveres német katona kíséretében lépett be a homályos, ismerős folyosóra, és ijedten meghátrált: majdnem beleütközött egy hosszú, nálánál szinte fejjel magasabb emberbe, és rámeresztette a szemét. Ignat Fomin, az ismert krasznodoni vájár volt, régimódi ellenzős sapkában. Igen. Ignat Fomint senki sem kísérte. Lábán fényesre kefélt bőrcsizma, öltönye sem volt rosszabb Sztacenkóénál. A két rendesen öltözött úriember összenézett, aztán mintha nem ismernék egymást, ki-ki folytatta útját.

A krasznodoni milíciaparancsnok egykori irodájának előszobájában a mérnök Surka Reibandba botlott. Surka a kenyérgyár kihordója volt. Sztacenko jól ismerte málnaszín tetejű kubanyi sapkáját, mely kackiásan ült cigányos, csontos fején. Surka Reiband, német telepesek ivadéka, közismert volt az egész városban, mert ő szállította a városi hivataloknak, üzleteknek és bódéknak a kenyeret. Mindenki Surka Reibandnak ismerte, és így is szólította.

– Vaszilij Illarionovics! – rebegte csöndes ámulattal Surka Reiband, de nyomban elharapta a szót, amikor Sztacenko mögött meglátta a fegyveres katonát.

Sztacenko kissé oldalt, aztán előrehajtotta fejét, és azt mondta:

– Ugyan, ugyan, Reiband úr! Én … – mondta – nem „szolgálni akarok”, hanem – „szolgálatokat akarok tenni”.

Reiband úr lábujjhegyre állt, egy pillanatig gondolkodott, aztán kopogtatás nélkül besurrant a parancsnok irodájába. Nyilvánvaló, hogy Surka Reiband az „új rend”, az Ordnung szerves, elválaszthatatlan része.

Meglehetősen soká maradt odabent. Aztán az előszobában megszólalt a főnöki csengő, a német katonaírnok rántott egyet egérszín egyenruháján, és bevezette Sztacenkót az irodába.

Brückner mester voltaképpen nem mester, hanem őrmester, pontosan csendőrőrmester, a hivatal pedig nem csendőrparancsnokság, hanem a krasznodoni csendőrőrs volt. A Krasznodon-körzeti csendőrség Rovenyki városában székelt. Brückner nem egyszerű csendőrőrmester, hanem Hauptwachtmeister, vagyis csendőr-főtörzsőrmester volt.

Amikor Sztacenko belépett az irodahelyiségbe, Brückner főtörzsőrmester nem ült, hanem hátratett kézzel a szoba közepén állt. Magas, nem nagyon vaskos, lelógó hasú ember volt. Szeme alatt puha, ráncos, táskás bőr fityegett, s ha figyelmesen vizsgálta az ember, könnyen rájött, hogy Brückner főtörzsőrmester miért tölti el élete túlnyomó részét tudatosan álló, nem pedig ülő helyzetben.

– Miután képzettségem szerint tervgazdasági mérnök vagyok, föltételezem … – kezdte Sztacenko. Zavartan oldalt hajtotta fejét, és a nadrágvarrathoz nyomta szorosan egymáshoz zárt virsli ujjait.

Brückner főtörzsőrmester Reinbandhoz fordult, és fölényesen mondta németül:

– Mondd meg neki, hogy a Führer meghatalmazása alapján polgármesterré nevezem ki.

Sztacenko ugyanebben a pillanatban már maga elé képzelte, hogy kik azok az ismerősei, akik eddig szó nélkül vagy kedélyes leereszkedéssel mentek el mellette, és most tőle fognak függni. Mélyen lehajtva kopasz fejét, melyet rögtön veríték öntött el, úgy gondolta, hogy ezzel mélységes hálaérzetét fejezi ki Brückner főtörzsőrmester iránt. Valójában csak némán mozgatta ajkát, és egyre hajlongott.

Brückner főtörzsőrmester félrecsapta kabátja alsó részét, és ettől láthatóvá vált óriásdinnyéhez hasonló, nadrágjában szorosan lefűzött pocakja; arany cigarettatárcát vett elő, és vastag, fakó keze gépies, határozott fogásával szájába nyomott egy cigarettát. Némi gondolkodás után egy másik cigarettát húzott ki, és Sztacenko felé nyújtotta.

Sztacenko nem merte visszautasítani.

Brückner főtörzsőrmester aztán, oda se nézve, az asztalon fekvő csokoládétáblához nyúlt, letört róla néhány kockát, és Sztacenkónak adta.

– Nem ember, hanem valóságos tünemény – mondta az eset után Sztacenko a feleségének.

Reiband elvitte Sztacenkót a főtörzsőrmester Balder nevű helyetteséhez. Ez már csak közönséges őrmester volt, de figurájával, modorával, mély hangjával annyira Sztacenkóra ütött, hogy ha Sztacenko német egyenruhába öltözött volna, alig különbözik az őrmestertől. Utasította Sztacenkót, hogy alakítsa meg a városi elöljáróságot, s ezért haladéktalanul ismerkedjék meg az „új rend”, az Ordnung szabályzatával.

E szabályok szerint a krasznodoni városi elöljáróság, a polgármesterrel az élen, a helyi német csendőrparancsnokság egyik osztálya lett.

Így lett Sztacenko polgármester.

Viktor Bisztrinov és Kolja bácsi meg ott álltak egymással szemben. Széttárták karjukat, és egyre ismételgették:

– Hát kinek higgyen az ember?

Amikor Matvej Sulga azon a bizonyos estén elköszönt Kondratovicstól, nem volt más választása, mint a „Sanghaj”-ba menni Ignat Fominhoz.

Külsőleg – mert Matvej Kosztyijevics egyelőre csak külső jelekből ítélhetett – Fomin jó hatást tett rá. Kosztyijevicsnek tetszett, hogy amikor megmondta a jelszót, Ignat Fomin nem árult el sem izgalmat, sem felesleges kapkodást, figyelmesen megnézte Kosztyijevicset, körülnézett, bebocsátotta a szobába, és csak itt válaszolt a jelszóval. Fomin nagyon szűkszavú volt, nem kérdezősködött, figyelmesen hallgatta, mit mondott Sulga, és rendelkezéseire csak azzal válaszolt: „Minden meglesz” … Az is tetszett Kosztyijevicsnek, hogy Ignat Fomin kabátban, mellényben, nyakkendővel és óralánccal járt odahaza; művelt, intelligens munkást látott benne, akit már a szovjet rendszer nevelt.

Igaz, néhány kellemetlen apróság felkeltette Kosztyijevics figyelmét, de ezek oly jelentéktelenek voltak, hogy nem váltottak ki határozott gyanakvást, csak kellemetlennek tartotta őket. Úgy látta, mintha Fomin felesége már kezdettől fogva valahogyan túlságosan hízelgő és fölöslegesen szolgálatkész lenne. A húsos, tagbaszakadt asszony szélesen fekvő, keskeny szeme kancsalított, mosolya alattomos volt, s ha nevetett, szája erős, sárga fogakat árult el. Mindjárt az első este azt is észrevette, hogy Fomin – azaz Ignat Szemjonovics, ahogy Sulga első perctől fogva szólította – kissé fösvény ember. Amikor ugyanis Kosztyijevics őszintén megvallotta, hogy farkaséhes, Fomin azt mondta, hogy élelmiszer dolgában kicsit szűkén vannak. És valóban, készleteihez képest nem valami jól vendégelték meg. De látta, hogy ugyanazt eszik, amit ő, és megállapította magában, hogy végeredményben nem is ismerheti összes körülményeiket.

Egyszóval – Fomin jó hatást tett Kosztyijevicsre, s ezek a csekélységek nem rontottak véleményén. Pedig ha a legutolsó, legalja emberek közül választ, Fominnál rosszabbat akkor sem talál. Mert a Krasznodonban élő emberek között Ignat Fomin volt a legelvetemültebb, éspedig azért, mert már régóta nem is volt ember.

Ignat Fomin 1930-ig a Voronyezs-terület Osztrogozs környéke leggazdagabb, legtehetősebb emberének számított, és akkoriban nem is Ignat Fominnak hívták. Saját és megbízottai neve alatt pár malom, két lóval hajtott aratógép, sok eke, két magtisztító gép s egy cséplőgép tulajdonosa volt; három tanyája, tízegynéhány lova, hat tehene, több gyeszljatyina* …

* Régi orosz földmérték — 1,0925 ha *

… gyümölcsöse, vagy száz kasból álló méhese volt. Négy állandó béresen kívül a környék parasztjainak munkáját is kihasználta, mert a környéken sok olyan paraszt élt, aki anyagilag függött tőle.

Gazdag ember volt a forradalom előtt is, de még gazdagabb volt a két bátyja, különösen a legidősebb, aki apjuk gazdaságát örökölte. Ignat Fomin a legfiatalabb gyerek volt; a háború előtt, 1914-ben házasodott, apja kiadta a részét, de Ignat úgy érezte, hogy kiforgatták jussából. Amikor aztán a forradalom után visszatért a német frontról, ügyesen kihasználta állítólagos szegénységét. A régi rendszer áldozatának adta ki magát, és mint vagyontalan forradalmár, az osztályellenséggel szemben irgalmat nem ismerő ember, besurrant a szovjethatalom minden falusi politikai és társadalmi intézményébe, elsősorban a szegényparaszt-bizottságba. Odadörgölődzött a hatalom szerveihez, a maga javára fordította azt is, hogy bátyjai – mint egyébként jómaga is – valóban gazdag s a szovjet rendszert gyűlölő emberek voltak. Bíróság elé állíttatta őket. Előbb az idősebb, aztán a fiatalabb bátyját száműzték. Ő meg beült a gazdaságukba, koldusbotra juttatta és világgá kergette testvérei családját, gyerekeit. Nem sajnálta a kicsinyeket sem, főleg azért nem, mert neki magának nem voltak és nem is lehettek gyerekei. Így lett a körzet első embere. És egészen az 1930. esztendőig a hatalom képviselői közül sokan úgy tekintettek rá, mint a szovjet élet egyik sajátságos jelenségére – gazdag, de mindenképpen megbízható, úgynevezett kultúrgazdára.

De a környék számos parasztja igen jól tudta róla, hogy valójában irgalmat nem ismerő, vérszopó szörnyeteg. S amikor 1930-ban megalakultak a kolhozok, és a nép az állam támogatásával hozzáfogott a kulákgazdaságok felosztásához, a nép bosszúja utolérte Ignat Fomint is, aki akkor még igazi nevén élt. Ignat Fominra, akit megfosztottak mindenétől, száműzetés várt, de minthogy közismert és látszatra csendes, ártalmatlan ember volt, a helyi hatóságok száműzetéséig szabadlábon hagyták. Ignat Fomin akkor felesége segítségével megölte a falusi szovjet elnökét és a párttitkárt, akik nem családjuknál, hanem a falusi szovjet épületében laktak. Fomin megleste, mikor vendégségből, becsípve hazafelé tartottak, megölte őket, és feleségével együtt elmenekült. Előbb Liszkibe, onnan Doni-Rosztovba ment, ahol jó emberei éltek.

Rosztovban Ignat Szemjonovics Fomin vasúti műhelymunkás nevére szóló papírokat vásárolt. E papírok segítségével munkássá változott, és papírjainak megfelelően hamisította meg a felesége okmányait is. Így bukkant fel egy nap a Donyec-medencében. Jól tudta, ott nagy szükség van munkásra, s hogy senki sem érdeklődik majd, kiféle-miféle, honnan jött.

Rendületlenül bízott abban, hogy előbb vagy utóbb eljön az ő ideje is, de most világosan meg kellett határoznia, milyen magatartást tanúsítson az elkövetkezendő időben. Tisztában volt azzal, hogy mindenekelőtt lelkiismeretesen kell dolgoznia; először azért, mert ilyen módon könnyebben bujkálhat; másodszor, mert a lelkiismeretes, rendes munka egy olyan értelmes és ügyes kezű embernek, mint amilyen ő volt, jómódot biztosít; harmadszor, mert bármilyen gazdag volt azelőtt, mégis megszokta a munkát. Ezenkívül azt is elhatározta, hogy társadalmi ügyekbe nem fogja beledugni az orrát, feletteseivel szemben alázatos lesz, és isten ments, hogy bárkit is bíráljon.

Felettesei az idők folyamán nemcsak szorgalmas és becsületes, de szerény és fegyelmezett dolgozónak ismerték ezt az észrevétlen, szürke embert. Annyira fegyelmezett volt, hogy magatartásán fikarcnyit sem változtatott még akkor sem, amikor a németek már Vorosilovgrádhoz közeledtek. Nem kételkedett, hogy a németek ide is bevonulnak. Csak egyszer történt, hogy kárörvendő, bosszút sóvárgó lelke majdnem elárulta magát, akkor ugyanis, amikor megkérdezték, nem adná-e át a németek bevonulása esetén lakását a földalatti szervezetnek.

S ami annyira megtetszett Sulgának, tudniillik, hogy Fomin kabátban, nyakkendőben, óralánccal járt otthon, még az sem akkurátusságában, rendszeretetében lelte magyarázatát. Akár a többi munkás, általában ő is tiszta, de hétköznapi kabátot hordott, most azonban azért öltözött ünneplőbe, mert óráról órára várta a németeket, s mert tetszeni akart nekik, elővette legjobb ruháit a ládából.

Abban az időben, amikor Sztacenko előbb Brückner főtörzsőrmesternél, aztán Balder őrmesternél kínálgatta magát, Matvej Kosztyijevics összeverve, véresen feküdt egy keskeny, sötét kamrában, ugyanannak a barakknak a túlsó felén.

A barakknak ez a fele a múltban Krasznodon egyedüli fogdahelyisége volt, melyet egy szűk folyosó két sor cellára osztott. Egy másik folyosón kétoldalt a milícia hivatalos helyiségei helyezkedtek el.

Az „új rend”, az Ordnung most abban nyert kifejezést, hogy a sok apró cella és néhány tágasabb helyiség férfiakkal, asszonyokkal, nagyobb gyerekkel és öregekkel túlzsúfolt börtönné vált. Voltak köztük városból, tanyáról, sztanyicákról idehurcolt emberek, akiket azzal gyanúsítottak, hogy szovjet funkcionáriusok, kommunisták, partizánok, komszomolisták – olyanok, akik szóval vagy tettel meggyalázták a német egyenruhát; emberek, akik eltitkolták zsidó származásukat; emberek, akiket azért fogtak el, mert nem volt papírjuk vagy egyszerűen azért, mert emberek.

Enni alig kaptak, az udvarra sem engedték őket, még természeti szükségleteik elvégzésére sem. A cellákban elviselhetetlen volt a bűz; a barakk öreg, penészes padlóját vizelet és vér szennyezte be.

De akármilyen zsúfoltak voltak a cellák, Matvej Sulgát, vagyis Jevdokim Osztapcsukot, mert ezen a néven fogták el, mégis elkülönítették.

Már letartóztatásakor véresre verték, mert olyan vad erővel állt ellen, hogy sokáig nem bírtak vele. A verést aztán folytatták a fogdában. Verte Brückner főtörzsőrmester, Balder őrmester, Fenbong, az SS-altiszt, aki elfogta, Szolikovszkij, a rendőrfőnök, valamint Ignat Fomin, a németek rendőre. Abban bíztak, hogy megtörhetik akaraterejét, mielőtt magához tér. De Matvej Kosztyijevicsből közönséges viszonyok között sem lehetett erőszakosan kicsikarni semmit, annál kevésbé most, amikor élethalálról volt szó.

Olyan erős volt, hogy még most, borzalmasan megkínozva és vérben fetrengve is, nem a gyöngeség miatt, hanem azért feküdt mozdulatlanul, mert ráparancsolt magára, hogy pihenjen, és erőre kapjon. De ha megint rávetnék magukat, még mindig lett volna annyi ereje, hogy ellenálljon. Arcát felhasították, fél szemét vér borította. Karját, melyet csukló felett vasdoronggal ütött meg Fenbong altiszt, szaggatta a fájdalom. De Matvej Kosztyijevicsnek nem ez fájt a legjobban, hanem az, hogy a németek valahol így kínozhatják most a feleségét, gyerekeit is. Miatta kínozzák őket, ő az oka, és nincs remény, hogy megmentse őket.

Ám minden testi és lelki gyötrelemnél rettenetesebb volt számára az a tudat, hogy az ellenség kezébe került, hogy nem teljesíthette feladatát. S hogy mindebben önmaga a bűnös.

Csak az első pillanatokban jutott eszébe az az önként adódó, természetes védekezés, hogy mások – nevezetesen, akik ezt a címet adták – a hibásak lebukásában. De nyomban szakított ezzel a gondolattal, mely az ő szemében nem volt egyéb, mint a gyöngék önvigasza.

Élete tapasztalataiból tudta, hogy minden politikai és társadalmi ügy sikere sok-sok ember együttműködésétől függ, s hogy természetesen akadnak olyanok, akik rosszul végzik a dolgukat, vagy egyszerűen tévednek. De szánalmas és gyönge lelkű az az ember, aki rendkívüli viszonyok között rendkívüli feladatok elé állítva, kudarc esetén másokra hárítja a hibáit. Tiszta lelkiismerete azt mondta, hogy őt mint a régi földalatti mozgalom tapasztalt, nem mindennapi emberét azért bízták meg rendkívüli viszonyok között rendkívüli feladattal, hogy azt minden ereje, minden tapasztalata, minden szervező készsége latba vetésével, minden veszedelem, nehézség, ínség, akadály és társainak esetleges balfogása ellenére is végrehajtsa. Matvej Kosztyijevics éppen ezért képtelen volt másokat hibáztatni lebukása miatt. Nem is hibáztatott senkit. De mindennél kegyetlenebbül bántotta az a tudat, hogy nemcsak hogy lebukott, de kötelességét sem teljesítette.

Igaz lelkiismerete egyre mondogatta, hogy valahol, valamiben helytelenül járt el. És újra meg újra végiggondolta minden lépését, tettét attól a perctől kezdve, hogy Ivan Fjodorovics Procenkótól és Lutyikovtól elvált. Nem tudta megállapítani, hol és miben tévedett.

Matvej Kosztyijevics ezelőtt egyáltalán nem ismerte Lutyikovot, most pedig leírhatatlanul nyugtalankodott miatta, különösen azért, mert most már egyedül Lutyikovtól függött, teljesül-e az ügy, melynek megvalósítását mindkettőjükre bízták. De szörnyű gyötrelmeiben és elviselhetetlen bánatában még többet gondot Procenkóra, közös vezetőjükre és személyes jó barátjára.

„Hát te, Ivan Fjodorovics? Te hol vagy? Élsz-e? Vered-e az átkozott ellenséget, megtörted-e, túljártál-e az eszén? Vagy téged is úgy kínoznak, mint engem? Vagy talán már holló vájja víg szemedet valahol a sztyepp közepén?”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!