A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

 

1. A Peidl-kormány visszaállítja a kapitalizmust

Bosszút a Tanácsköztársaságért! Ez a vágy fűtötte Peidlt éppúgy, mint Teleki grófot, Garamit úgy, mint Horthyt. Az persze már más lapra tartozik, hogy a grófoknak, tábornokoknak igen kevéssé volt kedvükre a szociáldemokratákkal »együttdolgozni«. Most, hogy az antant túlnyomó fegyveres ereje legyűrte a Tanácsköztársaságot, Horthyék kezdték egykori »fegyvertársaikat« tehernek érezni és csak a megfelelő alkalomra vártak … Egyelőre azonban még folyt a versenyfutás az antant kegyeiért, hogy ki alakíthassa meg az új kormányt. Böhm és Peidl az első menetben Teleki grófék elé kerültek. A két szociáldemokrata vezető túllicitálta minden vetélytársát, ők ígérték a legtöbbet a hatalomért cserébe az antantnak. Cunningham, az antant bécsi missziójának egyik vezetője, július 31-én nagy örömmel jelentette a párizsi békekonferencia négyes tanácsának, hogy a magyar szociáldemokratákkal a tárgyalások jó mederben folynak. Böhm és Peidl csak egyetlen komolyabb dologban kér könnyítést: a hadikárpótlás megállapításánál az antant vegye figyelembe a háborús károkat. Kormányrajutásuk esetére ezzel szemben megígérték: először, hogy kiszolgáltatják a Magyarországon élő valamennyi orosz alattvalót, aki az antant-listán szerepel; másodszor, hogy átadják a magyar-szovjet-orosz levelezést és diplomáciai okmányokat, és végül Peidl és Böhm még arra is vállalkozott, hogy a világ első szocialista állama, a Szovjetunió ellen indított fegyveres intervenciót katonailag és politikailag támogatja, hogy háborúba viszi a magyar népet a Szovjetunió ellen.

Peidl miniszterelnök lett. Garami Ernő elmondja emlékirataiban, hogy a Peidl-kormány összeállítását elhibázottnak tartotta, mert abban három népbiztos is szerepelt. »Elvtársai« közölték vele: minden az antant-követekkel való megbeszélés alapján történt (!), Haubrich, Ágoston Péter és Garbai Sándor Cunningham angol ezredes kívánságára kerültek be a kormányba …

Garami az antant utasításait szó nélkül tudomásul vette. Ami Haubrichéknak a kormányban való részvételét illeti, Garaminak csak addig nem tetszett, míg Böhm fel nem világosította arról a céltudatos tevékenységéről, amelyet Haubrich és Ágoston az ellenforradalom érdekében a Tanácsköztársaság bomlasztása céljából fejtettek ki.

»Magyarország népét csak a rend, csak a fegyelem mentheti meg a pusztulástól« — ezekkel a szavakkal fejeződik be a Peidl-kormány proklamációja, mely 1919. aug. 1-én jelent meg.

Hogyan értelmezték Peidl és társai »a rendet«, hogyan akarták »Magyarországot megmenteni a pusztulástól?«

A kormány 3. számú rendeletének 1. §-a így szól: »A bűnvádi eljárás, amely f. évi márc. hó 21. és aug. hó 2-ik napja között eltelt idő alatt elkövetett politikai természetű cselekmény miatt indult meg, megszüntetendő.

Az ilyen cselekmények miatt letartóztatásban lévőket szabadlábra kell helyezni.«

Magyarul: az összes ellenforradalmárok, a proletariátus valamennyi ellensége, akik lázítottak, bujtogattak, fegyveres felkeléseket szerveztek a Tanácsköztársaság ellen, a Peidl-kormány rendelete alapján aug. 2-án egy csapásra szabadok lettek!

Ha ehhez a rendelethez még hozzátesszük azt, hogy ezt megelőzőleg már aug. 1-én a kormány belügyminisztere kiadta a parancsot, hogy a menekülő kommunistákat le kell tartóztatni, akkor a Peidl-kormány első rendeletéről kialakult kép még megdöbbentőbbé válik. Mert Peyer Károly belügyminiszter és társai abbeli igyekezetükben, hogy az imperialistákkal kötött becstelen megállapodásuknak eleget tegyenek, nemcsak hogy keblükre ölelték a Tanácsköztársaság minden rendű és rangú ellenségét, hanem ugyanakkor hajtóvadászatot is indítottak a proletárdiktatúra hatalmának védelmezői, hívei ellen, a munkások és parasztok legjobbjai ellen, a kommunisták ellen és ennek a hajtóvadászatnak eredményeképpen az osztrák-magyar határon halálba üldözték a Tanácsköztársaság legendás hősét, a magyar nép nagy fiát, Szamuelly Tibort.

Így mutatkozott be a Peidl-féle ú. n. »szakszervezeti kormány« — de ez még csak a kezdet volt.

Peidl miniszterelnök kívánságára az augusztus 2-iki minisztertanácson megbízták Ágoston Péter külügyminisztert a sajtószabadságról szóló rendelet elkészítésével. Augusztus 4-én pedig a Hivatalos Közlönyben megjelent a rendelet: »A sajtót korlátozó 1919. évi márc. 21. óta tett minden intézkedés hatályát veszti …« Tehát Peidl és társai szerint a Tanácsköztársaság alatt kiadott sajtót korlátozó rendeletek helytelenek voltak — nyilvánvalóan azért, mert ezek a rendeletek lehetetlenné tették, hogy a sajtóban uszítsanak, lázítsanak a proletariátus hatalma ellen. A jobboldali szociáldemokraták itt sem tagadták meg magukat: a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer hatalmának visszaállítása érdekében átadták a sajtót a nép ellenségeinek.

De lapozzuk csak tovább a Hivatalos Közlönyt. Itt van a Peidl-kormány 7. számú rendelete, mely a lakásrekvirálási eljárások felfüggesztéséről szól. Ezzel a rendelettel a 4—6—8 szobás lakások tulajdonosai jogot kaptak arra, hogy a lakásaikba beutalt proletár családokat az utcára tegyék, a bankárok, főurak, gyárosok visszaköltözhettek palotáikba.

Ugyanezen a napon még egy rendelet látott napvilágot: a köztulajdonba vett házakat visszaadták tulajdonosaiknak, a házbéreket újra a háziuraknak kellett fizetni, és hogy a háztulajdonosoknak az öröme teljes legyen, a rendelet 4. §-a így szólt: »A Forradalmi Kormányzótanács XVII. számú rendeletének a házbérek leszállítására vonatkozó rendelkezése szintén hatályát veszíti.«

Ha az első napon valakinek még kétsége lehetett a Peidl kormány valódi céljai felől, ezek után már mindenki világosan láthatta, hogy ezek az árulók, akik magukat a munkásság érdekei képviselőinek hirdették, a kizsákmányolok korlátlan uralmát állítják vissza.

Augusztus 6-án Peyer belügyminiszter visszaállította a hírhedt csendőrséget — még ugyanezen a napon a köztulajdonba vett gyárakat és kereskedelmi vállalatokat visszaadták a tőkéseknek.

A minisztertanács megbízásából Peyer belügyminiszter kiírta az új választásokat. Az, hogy a kormány új választásokat tartott szükségesnek, csak azzal magyarázható, hogy a jobboldali szociáldemokraták úgy vélték, hogy az 1919. ápr. 7-iki választás, amikor titkos szavazás útján négy és félmillió magyar dolgozó szavazott a saját jelöltjeire, az a választás érvénytelen, hiszen a jelöltek között bankárok, földesurak, a nép nyúzói, ki- zsákmányolói nem szerepeltek! Ezért kellett kiírni most az új választásokat.

Hat napig volt hatalmon a Peidl-kormány és ezalatt megtette a kapitalizmus visszaállítására a döntő lépéseket. Megsemmisítette a Tanácsköztársaság valamennyi szocializálási rendeletét, megszüntette az üzemi tanácsokat, lefegyverezte a proletariátust. A magyar dolgozó nép a Tanácsköztársaság idején birtokba vette a kastélyokat, a főúri palotákat, a nyaralókat és azokban gyermekotthonokat rendeztek be. A Peidl-kormány kiűzte a proletárgyermekeket a kastélyokból és a grófokat, bankárokat, főpapokat visszahelyezte »jogos« tulajdonukba. A gyárosok, nagykereskedők és földesurak fellélegeztek aug. 1. után és teljes mértékben elégedettek voltak a Peidl- kormány működésével. A jobboldali szociáldemokrácia aktív tevékenysége ismét lehetővé tette számukra a magyar nép igábahajtását, nyomorbadöntését.

Peidl Gyula és kormánya megtette az első, és tegyük hozzá rögtön, igen jelentős lépéseket a régi, a kizsákmányoló rend feltámasztására. Hogy csak az első lépéseket tehették meg és nem jutottak tovább, annak egyetlen oka van: az ellenforradalmároknak egy mozgékonyabb, ügyesebb csoportja aug. 7-én puccsal eltávolította őket.

A Peidl-kormány megbuktatására nem érdemes sok szót vesztegetni. A munkásság utálattal figyelte tevékenységüket, így az ellenforradalmárok szemében teljesen értéktelenné vált. Összegyűjtöttek néhány fegyveres embert és az egyik minisztertanácsra Csilléry András nevű fogorvos, a későbbi hírhedt szélsőjobboldali városatya vezetésével benyomultak és lemondatták Peidlékat. Peidl és társai nem ellenkeztek — csak egyet kértek: ne bántsák őket … Ezzel a felemelő jelenettel ért véget a Peidl-kormány, más néven »szakszervezeti kormány« rövid, de annál dicstelenebb története.

2. Mindent a hatalomért

A puccsot Friedrich István hajtotta végre, akinek személyében augusztus első napjaiban hirtelen új figura bukkant fel a »hős« ellenforradalmárok között. A neve elég ismert volt, 1918 októberének viharos napjaiban egyike a lánchídi véres csata vezetőinek — a forradalom után önhatalmúlag, anélkül, hogy valaki is kinevezte volna, beül a hadügyi államtitkári székbe és onnan csak erőszakkal lehet eltávolítani. — Akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen ellenforradalmár. Mikor a Peidl-kormány eltávolítása szóba került — Friedrich működik leggyorsabban. Legmegbízhatóbb tisztbarátait leküldi Alcsútra József főherceghez azzal, hogy hozzák magukkal »Ő Fenségét«. Mert Friedrich szerint, József főherceg testesíti meg a »jogfolytonosságot« — tehát neki kell kinevezni Magyarország új miniszterelnökét.

Augusztus 7-én érkezik meg Budapestre József főherceg. Friedrich nagy tisztelettel fogadja és ismerteti előtte a helyzetet és közli, hogy a Peidl-kormányt lemondatták, nyitva áll az út a hatalom felé, és hogy ő — Friedrich — már a proklamációt is előkészítette. Ezután átnyújtotta a főhercegnek a proklamáció szövegét, mely szó szerint így hangzik:

»A magyar néphez! Abból a soha el nem múló szeretetből, amellyel a magyar néphez ragaszkodom — visszapillantva a legutóbbi öt év közös szenvedésére, valamint engedve a minden oldalról hozzám jutott kívánságoknak, kézbe vettem a mai lehetetlen helyzet megoldását. Nem nézhetem, hogy szegény összeroskadó hazánk sorsa fölött politikusok és különböző érdek- és pártcsoportok marakodjanak. Mindenütt teljes az anarchia, a Dunántúlon lázadások, egy hivatalban lévő minisztérium, amelyet nem ismer el senki és az élelmezés teljes fennakadása már katasztrófával fenyeget, ha a magyar intelligencia a józan munkássággal és a földműves népünkkel karöltve erős kézzel rendet nem teremt.

Az antant ittlévő hatóságaival történt tárgyalásaim után megbízom a magyar miniszterelnökség ideiglenes vezetésével …« József főherceg miután idáig jutott, egyszerre mindent megértett és az üresen hagyott helyre gondolkodás nélkül Friedrich István nevét írja. — Ahogyan később egy röpiratban valaki találóan megírta: »Friedrich István az első, aki önnemzés útján lett Magyarország miniszterelnöke«.

Az első Friedrich-kormányt gyorsan követte a második, majd a harmadik, de egyiket sem ismerte el senki. Friedrich és kormánya népszerűtlen volt a széles tömegek előtt, a nagytőke és nagybirtok viszont nem állott mögé teljes súlyával. Ilyen körülmények között Friedrich hiába udvarolt a Budapesten időző antant-misszióknál, az antant számára sem volt megfelelő. A »miniszterek« egymás közt civakodtak. Megtörtént, hogy Lovászy Márton, a 2. számú Friedrich-kormány külügyminisztere nem akarta átadni a miniszteri bársonyszéket a 3. számú Friedrich-kormány külügyminiszterének, Csáky Imre grófnak. Így a szerencsétlen országnak egyszerre két külügyminisztere is volt … Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk: két kormánya is volt az országnak. Szegeden ugyanis P. Ábrahám Dezső még júliusban »kormányt« alakított és a Tanácsköztársaság bukása után ő is igényt tartott a hatalomra. Mikor azonban látta, hogy Friedrichék kezében nagyobb hatalom van, P. Ábrahám Dezső és kormányának tagjai csak egy dologért harcoltak kitartóan: a miniszteri nyugdíjért, és amint ezt megkapták, azonnal eltávoztak.

3. A »nemzeti hadsereg«

A »nemzeti hadsereg« egyetlen ütközetben, csatában részt nem vett. Ellenségre egyetlen puskát nem sütött el. De azért »harcolt« — a dolgozó magyar nép ellen! Erre a »harcra« viszont csak teljesen megbízható embereket tudott Horthy használni. De kiket tartott Horthy megbízhatónak?

A sorozási utasításokhoz kiadott bizalmas tájékoztatóban Horthy félreérthetetlenül leszögezi, hogy »a szervezett munkásság a katonai szolgálatra való behívástól kizárandó« — egy másik utasításban pedig elrendeli: »Besorozandók: egyelőre csakis a földmíves és gazdaemberek (inkább maguk a gazdák, mint nagybirtokon dolgozó zsellérek és napszámosok), tehát csakis azon elemek, kik erkölcsi és politikai tekintetben kifogás alá nem esnek. Magyarul: a kulákokra kell építeni a »nemzeti hadsereget!«

A kulákok mellett Horthy hadseregének legmegbízhatóbb részét az ú. n. »tiszti századok« alkották. Báró Prónay, Móravek (Ostenburg), gróf Salm, Madary állottak ezeknek a vadászszázadoknak az élén. A Kecskemét környéki kulákokból Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály szervezett ilyen gyilkos különítményt.

A tiszti századok, a különítmények Horthy parancsára megindultak, a románokkal egyetértésben, az általuk meg nem szállt dunántúli területre — »rendet« csinálni. Alig telt el két hét, Horthy bandái olyan »hadműveleti« sikerekkel dicsekedhettek — Horthy a rablást, gyilkolást egyszerűen »hadművelet«-nek nevezte el — hogy 1919. augusztus 16-án Belitska hadügyminiszter a következő szövegű táviratot küldi Horthynak: »A fehérterror-csapatok garázdálkodásai (akasztás, népítélet) stb. erélyesen beszüntetendők. Ezen osztagok felhívandók, hogy tettvágyuknak inkább az ország telepítésénél és újraszervezésénél adhatnak közreműködésük által kifejezést.«

Hogy ezzel a rendelettel senki sem törődött, az egészen világos. A »nemzeti hadseregnek« Horthy, és nem pedig a hadügyminiszter parancsolt.

A kommunisták üldözése, gyilkolása példátlan kegyetlenséggel folyt tovább, Friedrich miniszterelnök hét nappal később levelet ír a garázdálkodásokról a belügyminiszternek és a hadügyminiszternek. Friedrich semmivel sem volt különb Horthyéknál és nem is a legyilkolt munkásokat vagy parasztokat sajnálta, mindössze arra szerette volna rávenni a különítményeket, hogy a kommunisták kiirtását bízzák »az állam megfelelő törvényes szerveire«. Éppen ebből a meggondolásból kiindulva előbb említett levelében komoly rosszallását fejezi ki a tisztek »önkényeskedései« miatt: »Több oldalról veszem azon jelentést, hogy úgynevezett fehérgárdisták Tolna-Fejér és Veszprém megyék egyes részeiben a megyei hatóságok és a közönség legnagyobb felháborodását kiváltó önkényeskedéseket követnek el, sőt népítéleteket provokálva számos embert kivégeztettek … Ezen hatalmi visszaélések még arra is alkalmasak, hogy a hadsereg valódi feladatát a nagyközönség által helytelen világításba helyezve, az új, nemzeti hadsereggel szemben kívánatos bizalmat megrendítsék …«

Friedrich levelével Horthy nem sokat törődött. A terror egy pillanatra sem szünetelt. Így pl. néhány nappal később, augusztus 28-án, a marcali járásbíróság udvarán kegyetlen kínzások után többek között kivégezték Cséplő József szabósegédet, Ősz Ferenc kertészsegédet, Dénes Izidor magánhivatalnokot, Decsi Imre asztalossegédet, Nyári László cserepessegédet, Gold Ferenc bádogosmestert, Simon József római kat. káplánt, akit előzőleg elevenen megnyúztak, Knausz Ferenc szabót.

Egy szemtanú megrendítő levélben számol be a fehér terror első hónapjairól: »Tudatom az elvtársakkal az alábbi közleményt, ha még esetleg nem volna felőle tudomásuk, hogy Somogyban egyes helyeken mi történt. 1919 augusztus havában, Balatonföldváron Bunczi csendőrparancsnok a három pribékjével, Erdélyi, Nagy és valami Csaknya féle nevű csendőrökkel Fehér Imre ottani lakos elvtársunkat feleségével és 24 éves fiával együtt felakasztották. Azután Kőröshegyen Libics Imre elvtársunkat akasztották fel minden bűncselekmény nélkül, pedig sem egyiknek, sem másiknak bűne nem volt semmi … A fentieken kívül még Bunczi úr a körletében vagy 80 embert botozott meg, köztük sok nőt is, azért, hogy miért mentek szervezkedni. Úgy hogy a lakosság 19-ben egész december végéig a pribékektől annyira félt, ha tudták, hogy Bunczi úr a faluban van, akkor ők kiszöktek a szőlőbe és ott aludtak félelmükben.«

Vér, könny és pusztulás jelezte a Prónay—Ostenburg-bandák útját. Mindenkit, akinek valami legkisebb köze is volt a Tanácsköztársasághoz, kegyetlenül megkínozták, kivégezték. A nádasi vérengzésnél a zsellérek, szegényparasztok legjobb, legderekabb harcosait pusztította el az ellenforradalmi banditák őrjöngése. Ezeknek a mártíroknak megrázó költeményben állított emléket Hamburger Jenő, a Tanácsköztársaság földművelésügyi népbiztosa.

Latinka-ballada

A nádasi erdőszélen
Tizenkét sír sorban szépen.
Vörösöket temetnek.
A tiszt urak mulatoznak, nevetnek.

»Állj elő hát Szalma János,
Te is Farkas komisszáros«
— Szól a báró Prónay —
»Mehetlek már Marcaliba Simon paphó meggyónni.«

Véres hajnal, hűvös szellő …
Meghal mind a tizenkettő,
Egy jajszót sem hallani.
Csak a kányák károgását,
A tiszt urak káromlását hallani.

A Latinka az utolsó,
Tust húz rá a muzsikaszó,
Nincs irgalom, kegyelem:,
Várja már a magaásta sírverem.

»A szád széle jaj be véres …
Népbiztos úr, ne légy kényes.
Meghagyom az életed,
Gyere hozzánk, jó leszel te
Mi közöttünk fehérnek!«

»A szám széle bizony véres,
Lássa is meg minden béres,
Öreg bojtár, számadó:
Igaz ember meghal inkább,
Semhogy lesz áruló.

Egy életem, egy halálom:
A kaposi megyeházon
Lesz még vörös lobogó!
Jól célozz hát a szívembe.
Te Prónay-naplopó!«

S állt egyenest, mint a nyárfa,
Gyászbaborult sok száz árva
Jó Latinka Sándorért,
Vezérünkért, az igazért, bátorért.

Holdvilággal hóttak járnak:
Somogyország még feltámad,
Lesz dáridó, ne mulass!
Addig pedig Horthy-kutya,
Fehér kutya, csak ugass! …

A Horthy-terrorlegények vérengzései nagy visszhangot keltettek külföldön. Mindenütt élesen elítélték a magyar fehér terrort és így az a veszély fenyegette a nagybirtokosokat és a nagytőkéseket, hogy a saját talpraállásukhoz szükséges külföldi kölcsönt a nemzetközi nagytőke mindem jóakarata mellett — sem igen tudják megkapni. Ezért szeptember első napjaiban Beniezky belügyminiszter megkérte Andrássy Gyula grófot, hogy legyen segítségére és kísérje el őt Siófokra, mert a tiszti századok dunántúli vérengzései miatt szeretne Horthy fővezérrel tárgyalni. Andrássy Gyula gróf az osztrák-magyar monarchia tekintélyes politikusa volt és szava sokat nyomott a latban az ellenforradalmároknál is. Andrássy gróf engedett Beniezky kérésének és elindultak Siófokra. Csatlakozott hozzájuk Székesfehérvárott Bethlen István gróf, Polgárdiban pedig Károlyi József gróf székesfehérvári kormánybiztos és Andrássy sógora, Batthyány Lajos gróf. Mikor megérkeztek Siófokra, ott találták a fővezérnél Pallavicini György őrgrófot, a Dunántúl kormánybiztosát. (Ilyen nagy és előkelő kíséretre, helyesebben támasztékra, hátvédre volt szüksége Beniezky belügyminiszternek, ha Horthyval akart tárgyalni.)

A megbeszélésen Andrássy Gyula gróf vázolta a kül- és belpolitikai helyzetet. Felkérte a fővezért, hogy a tisztikar, különösen a tiszti századok önkényes garázdálkodásait szüntesse meg, nehogy nekik (t. i. a nagytőkéseknek és nagybirtokosoknak) ebből káruk származzék. Horthy egyre növekvő izgatottsággal hallgatta Andrássy szavait és amikor Bethlen István gróf csak azt kérte, hogy a tisztek ne tartsanak népgyűléseket, mert az sérti a hadsereg tekintélyét, akkor Horthy felkiáltott: — »Hát még te is ellenem fordulsz?« Ezután válaszolva Andrássy súlyos megállapításaira, kijelentette, hogy az ő tisztjei semmi törvénybe ütköző dolgot nem tesznek. Ők csak a kommunistákat »fenyítik meg«. — Beniezky belügyminiszter akkor megkérdezte: — »Ha a „nemzeti hadsereg” bevonul a fővárosba, lesz-e pogrom, igen vagy nem?«

Horthy erre így felelt: »Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak!« Végül is hosszas unszolásra megígérte Beniczkynek, hogy semmit sem fog cselekedni az ő híre, tudta ós beleegyezése nélkül.

Ezzel végződött a siófoki tanácskozás, amelyből kiderült, hogy Horthy és a neki engedelmeskedő különítmények tartják kezükben a tényleges hatalmat. A grófok pedig meglepetéssel tapasztalták, hogy a szellemet, amelyet ők maguk idéztek fel, egyelőre nem tudják úgy irányítani, ahogy szeretnék.

Mégis ennek a látogatásnak a hatása alatt Horthy bizalmas tiszti parancsában elrendeli, hogy »propaganda-járőrök ne foglalkozzanak rendőri, csendőri és bírói hatáskörbe vágó ügyekkel. Ilyen járőr megjelenése örömnapja legyen a falunak, ne jelentsen bosszú és ítélkezési napot. Csak egészen kivételes és sürgős esetekben lépjen fel a járőr mint karhatalom. « Tehát »csak egészen kivételes és sürgős esetekben« szabad ezután gyilkolni! — ez Horthy fővezér parancsa. Hogy azután ilyen »esetek« sűrűn adódtak, bizonyítja, hogy Horthy ezen utasítása után öt nappal — szept. 20—25. között — Schmidt Rezső hadnagy és Schmidt Nándor tiszthelyettes vezetésével egy csendőrjárőr indul Orgovány községbe, hogy a kommunisták által elrejtett fegyver és lőszer után kutassanak. Fegyver és lőszer után kutattak — és a helybeli kulákok feljelentései alapján összefogdosták a kommunistákat. Így került kezükbe Üvegi Lajos, A. Szabó János, Hajnal András, Csákó Mihály és Hadi Jani. Ahogyan a csendőrségi ügyészség irataiban olvashatjuk. »… nevezettek még elfogatásuk alkalmával is hangoztatták, hogy meggyőződéses kommunisták« — amikor pedig Schmidt hadnagy azt kérdezte: »és mit tennétek, ha lehetőségtek lenne?« — az egyik kommunista nyugodtan válaszolta: » Visszaállítanánk a kommunizmust!« A hadnagy erre kiadta a parancsot, és a csendőrök a község határában mind az öt kommunistát agyonlőtték.

Ilyen eset 1919 augusztusában és szeptemberében százával akadt, hullt a munkások, parasztok vére. Az antant-missziók időnként felhívták Horthy figyelmét a magyarországi terror nyomán kialakult rendkívül kedvezőtlen külföldi sajtóvisszhangra. A kommunisták üldözését természetesen nem helytelenítették, mindössze azt kérték, hogy ott, ahol a különítményes tisztek és a hozzájuk beosztott legénység kommunista-üldözés ürügye alatt rabol, fosztogat — a külföld megnyugtatására indítson eljárást a »hatalmaskodók« ellen. Horthy megfogadta a tanácsot és elrettentő példaként Bordás Lászlót, a Moravek-rohamszázad egyik alhadnagyát »keményen« megbüntette. Bordás alhadnagy 1919. szept. 3-án kiadta a legénységnek a parancsot: Pincehely község zsidó lakosságát szólítsák fel, hogy 24 óra alatt takarodjon ki a községből, ezzel »ittas legénységének alkalmat szolgáltatott, hogy erőszakosságokat kövessen el«. A »súlyos büntetés«: 20 napi állomásfogság.

Egy más alkalommal, néhány héttel később történt, hogy Hayden István, a siófoki fogda törzsfoglára megszökött Siófokról és Budapesten, a Népszava szerkesztőségében beszámolt a főhadiszállás szörnyűségeiről. Hayden élményeiről meg is jelent két cikk a Népszavában. A tisztek elhatározták, hogy kézre- kerítik Haydent. Az Ostenburg-század két tisztjének sikerült is elfogni őt feleségével együtt és a foglyokat az Ostenburg-század akkori állomáshelyére, Dunaföldvárra vitték. Midőn Haydenékkal a tisztek megérkeztek Dunaföldvárra, a »fővezér« éppen szemlét tartott az Ostenburg-alakulatok felett. A tisztek azzal jelentkeztek nála, hogy mindjárt el is intézik a letartóztatottakat. Erre Horthy azt mondta: »Ti már eleget kéjelegtetek odakint, hagyjatok nekünk, siófokiaknak is valamit. A foglyokat be kell szállítani Siófokra.« Így is történt. Egy őrnagy elszállította Haydent és feleségét Siófokra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!