A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

4. Az antant-missziók és a fehér terror

A világ minden részébe eljutott a híre a fehérgárdisták rémtetteinek. A nemzetközi proletariátus megmozdult magyar testvéreiért. Mikor a tömegek nyomása lehetetlenné tette az imperialista kormányoknak, hogy továbbra is hallgatással térjenek napirendre a magyarországi események felett, megbízták Horovitz Náthán amerikai ezredest, hogy utazzék le a siófoki főhadiszállásra és részletesen vizsgálja meg a »nemzeti hadsereg« működését. Az amerikai ezredes megérkezett Siófokra, minden panaszt »alaposan« megvizsgált. A vizsgálat végén a következő nyilatkozatot adta ki:

»Folyó hó 24-én és 25-én meglátogattam Siófokot, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg szervezését mint a szövetségközi albizottság tagja megvizsgáljam. Ottani tartózkodásom ideje alatt megvizsgáltam a zsidók bántalmazására, gyilkolására és a pogromokra vonatkozó jelentéseket. Alaposan betekintettem az ügyekbe, érintkezésbe léptem úgy a szomszédságban lévő zsidókkal, mint a Magyar Nemzeti Hadsereg tisztjeivel és azt találtam, hogy ámbár tényleg előfordult több bebizonyított eset, melyben zsidókat bántalmaztak, sőt meg is gyilkoltak, azok az esetek legtávolabbról sem vezethetők vissza a magyar hadsereg hatóságaira, ellenkezőleg, ezek a hatóságok mindent elkövetnek, hogy az alájuk rendelt területen minden igazságtalanságot és rendzavarást megakadályozzanak. Egyéni kihágásokat rendkívül szigorúan büntetnek, ha ily kihágásokról jelentés érkezik, azt alaposan kivizsgálják.

Ámbár kétségkívül sok helyen folyik zsidó-ellenes agitáció, meg vagyok győződve, hogy az úgynevezett fehér »terrorra« vonatkozó hírek alaptalanok. Személyesen beszéltem a Nemzeti Hadsereg számos tisztjével és azt tapasztaltam, hogy mindnyájan a hazafiasság és legmesszebbmenő kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől vannak áthatva.

Jó viselkedésű zsidónak vagy kereszténynek nincs oka tőlük tartani.

Horovitz Náthán s. k.
az Egyesült Államok ezredese.«

Két hónap múlt el a Tanácsköztársaság bukása után és igen óvatos becslések szerint is a fehér terror áldozatainak száma ez idő alatt meghaladta a 4000-et. Mindenhol az országban és az ország határain kívül ismeretesek voltak a különítmények rémtettei, Héjjas, Prónay, Salm és a többiek vadállati kegyetlenkedései, de Horovitz amerikai ezredes ezekről nem kívánt hiteles adatokat szerezni, megelégedett az előre elkészített tanúvallomásokkal, a »nemzeti hadsereg« tisztjeinek a felvilágosításaival. Megbízatásának megfelelően csak azzal törődött, hogy megcáfolja a magyarországi fehér terrorról szóló híreket.

Jellemző, hogy ugyanakkor maguk a »nemzeti hadsereg« tisztjei nem csináltak titkot az élve eltemetésekből, a herélésekből, az agyonverésekből. A »vitéz« tisztek széltében-hosszában dicsekedtek gyilkosságaikkal. Horthy 1919. október 24-én kiadott bizalmas fővezérségi parancsában a lehető legerélyesebben kénytelen figyelmeztetni tisztjeit: tartózkodjanak a rémhírek terjesztésétől, mert az ilyen tiszteket haditörvényszék elé állíttatja. Egyúttal Horovitz nyilatkozatával igyekszik meggyőzni őket, hogy azok a gyilkosságok, amelyeknek ők, a tisztek a tettesei, felbujtói, azokat tulajdonképpen soha senki nem követte el, az áldozatok mindegyike véletlen szerencsétlenségnek esett áldozatul — esetleg öngyilkosok lettek …

Horovitz amerikai ezredes tehát egyrészt tagadta a fehér terrort, másrészt arra is vállalkozott, hogy erkölcsi bizonyítványt állítson ki a »nemzeti hadsereg« tisztjeiről. Prónay báró, akinek különítménye augusztus 11—12-én Simontornyán, Ozorán, Kaposvárott garázdálkodott, vagy Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály, a kecskeméti kulák-különítmények vezetői, akiknek lelkét száz meg száz gyilkosság terheli, vagy gróf Salm, aki számtalan esetben maga hajtotta végre az akasztást — mindezekről a tisztekről Horovitz USA-ezredes megállapítja, hogy »mindnyájan a hazafiság és legmesszebbmenő kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől vannak áthatva!« Horthy viszont egyik tisztiparancsában »a kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől áthatott« tisztekről többek között ezt írja: »Egyes osztagok rendcsinálási működésénél minden túlkapás kerülendő. Ha oly polgári egyénekre is önkényesen rásújtunk, akik a kommunista bűntettekben részt nem vettek, ha önkényesen pénzt, értéktárgyat stb. elszedünk, jegyzőkönyv melletti deponálás nélkül, kitesszük magunkat annak, hogy eljárásunk egyenesen fosztogatásnak minősíthető, vagy rosszakaratú megítélők által ilyen színben tüntethető fel.« A hadügyminisztérium pedig a beérkezett jelentések és felterjesztések alapján szintén »megdöbbentő« jelenségeket észlel a tisztikarban. A miniszteri leirat szó szerint ezt mondja: »Fegyelmezetlenség, léha és könnyelmű, a tiszti álláshoz nem illő magatartás tapasztalható. Tisztek üzletekkel, lánckereskedelemmel, csempészettel foglalkoznak.« Hát ez persze nem nagyon hízelgő vélemény — és nem is nagyon egyezik azzal, amit Horovitz ezredes úr állapított meg. A »hazafiság« és »kötelességtudás« fogalma az amerikai imperialisták szótárában, úgy látszik, megegyezik a »csempészet« és »lánckereskedelem« fogalmával …

A tisztek magatartásával Horthynak állandóan sok baja volt. Minduntalan azt kellett látnia, hogy a tisztek ugyanazt az életmódot folytatják, mint ő … Egy ízben — 1919. szeptember 15-én — erélyesen megrója tisztjeit a sűrű mulatozások miatt és figyelmezteti őket, hogy »… a járőr tisztjei ne tekintsék útjukat csak kellemes szórakozásnak. A kastélyok vendégszeretetét igénybe vehetik, de főkötelességük minél többet foglalkozni a néppel … A járőrnek tilos mulatozásokat rendezni, vétkes könnyelműség volna és megvetésre méltó erkölcsi színvonalra vallana, ha a nemzeti hadsereg tisztjei ezen nehéz időkben dáridókat csapnának.«

Egy másik fővezérségi parancsban Horthy azt veti szemükre, hogy »tisztek különböző helyeken üres óráikat pincérnők, friseurnők, manicür (!) és egyéb gyanús nők társaságában töltik el, sőt mi több, kiszolgálólányokkal, valamint kétes erkölcsű nőszemélyekkel nyilvánosan együtt vannak. Étteremben asztalukhoz ültetik, majd ezekkel elborozgatva szolgálati — járőr — és egyéb szolgálati tevékenységüket a bor által hatványozott fantáziával beszélik el«. Ez a tiszti parancs semmiképpen sem támasztja alá a nyugati imperialistáknak ugyanezen tisztekről alkotott kiemelkedően jó véleményét! Persze Horthy sem a tivornyázások miatt, hanem inkább azon háborodik fel, hogy a tisztek dunántúli »hőstetteikkel« dicsekednek. Ez az, amit már Horthy sem tűrhet és ezért — »a tisztikarban uralkodó becsületérzet«-re hivatkozik. Erről a »becsületérzetről« viszont a magyar dolgozó népnek, amelynek módjában volt a Horthy-hadsereget alaposan megismerni — lényegesen rosszabb véleménye volt, mint az amerikai ezredesnek!

És végül, ennek a tisztikarnak belső fegyelmét is érdemes kissé közelebbről megvizsgálni. Horthy 1919. október 2-án közli tisztjeivel: »Több oldalról vett értesülés szerint utóbbi időben oly kinövések kaptak lábra, hogy egyesek szolgálati beosztásukat önkényesen megváltoztatva, összeköttetéseik révén formálisan oda szegődnek, ahol kényelmesebben és kellemesebben vélnek szolgálni. Mások ismét áthelyezésüket, vezényeltetésüket semmibe véve az arra vonatkozó parancsot kijátsszák, sőt megszegik …«

Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy Horthy csak addig tudta biztosítani tisztjei közt a fegyelmet, míg a kommunisták legyilkolásáról, zsidók kirablásáról, fosztogatásról volt szó. De ez nem is lehetett másként. A munkások és parasztok legjobbjainak kiirtására a nagytőke és a nagybirtok a társadalom söpredék elemeit vette igénybe — mert mást nem vehetett. Olyan válogatott rablógyilkosokat, mint Prónay báró, Salm gróf, Héjjas Iván — Horthy sem tudott megzabolázni. Nagyon jellemző, hogy sem 1919-ben, sem később, amikor pedig Prónay, Héjjas és társai némely kérdésben szembekerültek Horthyval, Horthy nem mert hozzájuk nyúlni — egyszerűen azért, mert túl sokat tudtak róla Prónayék.

Ilyen volt a »nemzeti hadsereg« tisztikara. Gyilkolták a magyar proletariátus felszabadításáért küzdő munkásokat és parasztokat — a Wall Streetnek ez tökéletesen megfelelő volt.

Horthy kellően értékelte az amerikai imperializmus támogatását. Október 9-én megelégedett hangú közlést juttat el a sajtóhoz. Ebben megállapítja, hogy Horovitz ezredes nyilatkozata »a lakosság körében a megelégedésnek és lelkesült örömnek számos megnyilvánulását idézte elő.« (Horthy fogalomzavarban szenved: a különítményeket azonosítja a lakossággal.) Ezek után lerögzíti: »elégtételül szolgál ez a hivatalos vélemény, mint beható tanulmányok eredménye … a hónapok óta a legkülönbözőbb rágalmakkal szüntelenül illetett magyar nemzeti hadseregnek …«

Így »értékelte« Horthy az amerikai ezredes missziójának eredményét a nyilvánosság előtt, de Horovitzhoz intézett személyes levelében egy lépéssel már tovább ment. Ebben a levélben nemcsak azért mond köszönetet, hogy Horovitz nyilatkozata »a magyar nemzeti hadsereg hatóságait és azok tisztikarát abban az önzetlen, igazságos, nemes hazafiasság és kötelességtudás szellemében mutatja be, mely minden egyes tagját tényleg át is hatja« — Horthy ezzel az elismeréssel már nem elégszik meg. Imperialista megbízóival közli, hogy Horovitz látogatása őt nagy reményekre jogosítja, főleg abban a tekintetben, hogy a »rendcsinálást« — értsd a kommunisták tűzzel-vassál való irtását — nagyobb erővel folytathatja tovább. Horthy Horovitznak nyíltan megírja, hogy nyilatkozatával nemcsak »a nemzeti hadsereg« ellen áskálódókat fegyverezte le, hanem a tiszti különítmények további ténykedését is megkönnyítette, a hadsereg fejlődését pedig előremozdította.

Horthy már Szegeden láthatta, tapasztalhatta, hogy az antant-hatalmaktól minden támogatást — pénzt, fegyvert — megkaphat a kommunisták ellen. Horthy ennek tudatában indította meg dunántúli »hadműveleteit« — a munkások és parasztok ellen! A különítményes bandák hallatlan kegyetlenségeket követtek el. A gaztettek miatt megnyilvánult felháborodás Horthyt egy ideig »mérsékletre« késztette volna és talán mutatott volna is valami csekély hajlandóságot a különítmények ideiglenes megfékezésére. Azonban minden gátló ok egyszeriben megszűnt Horovitz »vizsgálata« után. Horovitz mint az antant katonai misszió megbízottja nemcsak a fehér terrort tagadta, de kézzel fogható segítséget is nyújtott a »nemzeti hadsereg« kiépítésére, fejlesztésére.

De Horthy irataiból az is kiderül, hogy Horovitz közvetlenül segítségére volt a »nemzeti hadseregnek« a Dunántúl megszállásában. »Horovitz ezredesnek nagyjelentőségű és minden befolyástól távol álló funkciója arra is kiterjed — írja Horthy — hogy azon helységekben, melyeket a románok elhagytak, személyes közbenjárásával biztosítsa s megkönnyítse az oda bevonuló nemzeti csapatok számára a súrlódások nélkül való rend folytonosságát.« Ezek után már világos, hogy az antant-misszió hivatalos megbízottja miért nem tapasztalt sehol terrort. A magyarázat végtelenül egyszerű. A fehér terror az antant-missziók tudtával, beleegyezésével, sőt támogatásával ment végbe! Horovitz »személyesen közbenjárt«, hogy a románok által kiürített dunántúli falvakba és városokba bevonuló »nemzeti csapatok számára biztosítsa és megkönnyítse a súrlódások nélkül való rend folytonosságát«. A rend biztosítása: ismerős fogalom, hiszen 1848 óta a reakció minden forradalmi mozgalmat ezzel a jelszóval igyekezett vérbe fojtani!

De nem szabad azt hinnünk, hogy az antant-missziók tagjai közül egyedül Horovitz ezredes vállain nyugodott a fehérterror támogatásának »súlyos terhe«. Hírhedt alakja volt az amerikai katonai missziónak Yates ezredes, kinek először a polgári karhatalmi alakulatokat kellett megszervezni. Ezeknek a karhatalmi alakulatoknak az volt a nyílt, hivatalosan bevallott rendeltetése, hogy a »kommunizmus mérgéből még ki nem gyógyult munkásságot« fegyveres erővel fékentartsa és biztosítsa a »rendet«. Néhány nappal később, 1919. október 24-én a magyar rendőrség és csendőrség felügyelőjévé és ellenőrévé nevezik ki. Yates néhány héttel később felhívással fordul a csendőrséghez.

A felhívás így hangzik:

»A magyar csendőrségnek mindenkor az a hírneve volt, hogy egész Európa legjobb fegyveres ereje. A jövőben-alkalma lesz ezt megint beigazolni azáltal, hogy a törvényes rend fenntartásában részét derekasan kiveszi. Tartsák szem előtt, hogy önöknek semmi közük a politikai és vallási kérdésekhez, önök csak a rend őrei, akik mindenkivel szemben egyformán igazságosan bánnak. Hazájuknak a békére sürgősen szüksége van! Mi bizalommal számítunk önökre, hogy ismert odaadó kötelességtudásukkal az ország békéjét biztosítani fogják.

Yates,
az amerikai hadsereg ezredese,
a magyar csendőrség szövetségközi
ellenőre és felügyelője.«

Ez a felhívás megjelent az összes lapokban és a csendőrség régi tagjai nagyon meg lehettek elégedve Yatesszel. »Egész Európa legjobb fegyveres ereje« — ilyen dicséretet is már régen hallottak. Yates felhívása megelevenítette a régi szép időket, megerősítette bennük a hitet, hogy »munkájukat« eddig jól végezték. »Jó munka« volt — legalább Yates szerint — amikor sortüzet adtak a csendőrök a hódmezővásárhelyi, orosházi, élesdi, dunaföldvári parasztokra, amikor az 1890-es évek parasztmozgalmait olyan brutális kegyetlenséggel letörték. Az sem volt utolsó dolog, amikor 1912. május 23-án a budapesti munkásság nagy forradalmi megmozdulásának vérbefojtására felhozták a csendőrséget Budapestre, mert a rendőrségnél, sőt a katonaságnál is megbízhatóbbnak tartották őket. Valóban az ezerholdasok, a gyárosok vagyonának, kiváltságainak már az első világháború előtt a csendőrség volt a legbiztosabb védelmezője. Yates ezredes úr éppen ezért becsülte olyan nagyra a magyar csendőrséget. Yates nem volt nagyon szemérmes, ámbár ő is »a törvényes rend fenntartását« tűzi ki célul, éppúgy, mint Horovitz, a »nemzeti hadsereg«-nél, de azzal a lényeges különbséggel, hogy míg Horovitz csak segítette Horthyékat a »rendcsinálásban«, addig Yates maga vette kezébe és irányította a magyar csendőrség szervezését és működését. Hogy Yates milyen »eredményes« munkát végzett, azt a Horthy-fasizmus két és fél évtizedes uralma megmutatta.

Ma, 1951-ben — amikor az amerikai agresszorok vadállati kegyetlenséggel gyilkolják a koreai asszonyokat, gyerekeket, barbár bombázásokat hajtanak végre a koreai falvak és városok ellen, érthetőbbé és világosabbá válik számunkra az antant, ezen belül főleg az amerikai katonai misszió 1919—20-as magyarországi működése. De Horovitz és Yates működése még egy dolgot bizonyít: azt, hogy az amerikai imperialistáknak nem volt szükségük arra, hogy fasiszta módszereket Horthytól vagy bárki mástól tanuljanak. Ellenkezőleg: adataink arról tanúskodnak, hogy nem egy dologban — így kommunistaellenességben, szociális demagógiában, egyenesen ők mutattak utat, jártak »jó példával« Horthy előtt.

5. Az antant-diplomácia működésben

Horovitz és Yates buzdításai, szervező munkája nyomán a fehér terror még kegyetlenebbül dühöngött. A párizsi béketanács azonban nem volt teljesen megelégedve az ügyek menetével. Természetesen nem a terror ellen volt kifogásuk, de azért szerettek volna egy kissé nyugodtabb helyzetet Magyarországon, főleg azért, hogy Horthy hadseregét is minél előbb felhasználhassák a Szovjet ellen indítandó intervenciós hadjáratra. Az első feltétele a nyugalmasabb állapotnak — legalább is az antant-politikusak szemében — az volt, hogy az országnak legyen végre olyan kormánya, amelyet mindenki elismer és amelynek tekintélye is van és másodszor, hogy Horthy hadserege vegye birtokba a fővárost, majd a Duna- Tisza közét. E két kérdés megoldására a párizsi legfelsőbb béketanács Budapestre küldi 1919. október 23-án teljhatalmú megbízottját, Sir Georg Clark angol diplomatát. Clark más úton haladt, mint Yates vagy Horovitz, ő először nem a »keresztény« Magyarország képviselőivel, hanem az imperialistáknak régi, kipróbált, a széles néptömegek becsapásában nagyobb jártasságra szert tett szövetségeseivel, a szociáldemokrata vezetőkkel kezdett tárgyalni. Az első tárgyaláson —1919. október 25-én — Clark a két hírhedt árulóval, Garami Ernővel és Peidl Gyulával »beszélte meg« — a helyzetet és csak két nappal ezután fogadta a többi polgári politikust. Clark igen elégedettnek látszott a szociáldemokratákkal folytatott megbeszéléssel. Garamiék mindenben egyetértettek vele, hajlandóknak mutatkoztak az új rendszer támogatására, ha egy-két kívánságukat Horthy teljesíti. Garami és Peidl kifejtette, hogy ők nem ellenzik azoknak a szigorú megbüntetését, akik a Tanácsköztársaságban komoly szerepet játszottak — értsd: nem ellenzik a kommunisták legyilkolását — de kénytelenek rámutatni arra, hogy sok »becsületes« szociáldemokrata, akik pedig élesen szembenállottak a proletárdiktatúrával és mindent megtettek annak megbuktatására, szintén üldözésben részesülnek. Clark megígérte: beszélni fog Horthyval, hogy a »becsületes« szociáldemokratákat ne üldözzék. Garami nyugtalanul kérdezte: »És mi a biztosíték, hogy Horthy megtartja majd ígéretét?« Clark nyugodtan, meggyőződéssel hangjában válaszolt: »He is a gentleman«. (Ő — t. i. Horthy, úriember.)

Clark Garamiék megnyugtatására még azt is megígérte, hogy meghívja Horthyt, hogy személyes megbeszélésen tisztázhassák a még meglévő ellentéteket.

Clark ezek után a polgári politikusokat fogadta, majd október 28-án nyilatkozatot tett közzé a Pester Lloyd-ban. Nem kertelt, nyíltan megmondotta, miért küldték Magyarországra. »Feladatom, hogy lehetővé tegyem a hamaros békekötést Magyarországnak …« — a következő kijelentése már brutálisabb volt —: »szükséges, hogy olyan kormány alakuljon itt, amely a mi szemünkben az egész országot képviseli osztály és felekezeti különbség, vagy bármely érdekcsoportra való tekintet nélkül.« (Ennyibe vette Clark a magyar függetlenséget!) Majd végül megadta a megalakuló kormány politikai irányvonalát: »Sem túlzóan radikális, sem reakcionárius alkotmánya vagy intézményei nem lehetnek és ne is legyenek tehát egy országnak se …«

Amit Horovitz és Yates katonai vonalon, azt végezte el Clark a politikában. Ritkán sértették önérzetében ennyire a magyar népet, mint a hírhedt Clark-tárgyalásoknál. Garamiék és a keresztény polgári politikusok annyira gerinctelenül viselkedtek, olyan nyíltan szolgáltatták ki az országot a nyugati hatalmaknak, hogy Clark maga sem tartotta szükségesnek a szép, kenetteljes frázisokat. Garami és társai még attól is megkímélték Clarket, hogy elkendőzze a valóságot. Clark érdemükhöz képest tárgyalt velük, helyesebben diktált nekik. A pártok között a megegyezés elég soká húzódott, mert a keresztény pártok nem akarták a szociáldemokratákat bevonni a kormányba. Clark azonban igen határozottan leszögezte: »az antant feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a szociáldemokrata párt a kormányban képviselve legyen …«

Hosszas marakodások, a miniszteri bársonyszékért folytatott rendkívül ízléstelen, aljas, de egyesek részére »sikeres« közelharcok után végre létrejött a megegyezés, először a »nemzeti hadsereg« budapesti bevonulásáról, majd utána a kormányról. Horthy a tárgyalások eredményeképpen a következő nyilatkozatot tette (november 5.). »A hadsereg Budapestre való bevonulása a katonai diktatúrát nem vonja maga után. A hadsereg alárendeli magát annak a kormánynak, amely az antant legfőbb megbízottjának közreműködésével létrejön. A hadsereg polgári jogegyenlőség alapján áll s amilyen kérlelhetetlenül tesz mindent a bolsevizmus letörésére, éppen olyan szigorúan fogja tagjainak a polgári jogegyenlőség ellen irányuló minden akcióját megakadályozni.« Horthy mellett ezt aláírta Lovászy Márton, Vázsonyi Vilmos, a demokrata párt vezére, nagyatádi Szabó, a kisgazdák vezére és végül, de nem utolsósorban Garami Ernő.

Nyitva állott tehát az út a »nemzeti hadsereg« előtt az ország szíve, Budapesti felé, Horthy mégis félt. Október utolsó napjaiban a siófoki főhadiszálláson egy árulókból álló munkásküldöttség előtt hosszasan bizonygatta, hogy »a budapesti munkásságnak nincs oka a félelemre. Én mindig a gyengébbek oldalán állok és a munkásság érdekeit sem engedem megkárosítani«. Majd megnyugtatásul hozzáfűzte: »A nemzeti hadsereg semmiféle fehér terrort nem fejt ki … Ha a hadsereg tagjai esetleg elkövettek kegyetlenségeket, felelősségre is vontuk őket.« Képmutatás, demagógia, szemérmetlen hazudozás — mindent megpróbált Horthy, hogy a munkásságot maga mellé állítsa.

De a munkásságot sem vezetőinek nyílt áruló politikája, sem Horthy mézes-mázos ígéretei nem tudták megingatni. Az elkeseredés az új rendszerrel szemben nőttön-nőtt. A munkásság helyzetét súlyosbították a hatalmas arányú elbocsátások. Munkaalkalom sehol nem volt. A pénz értékét 80 százalékkal leszállították, így a még munkában levők keresete is a semmivel vált egyenlővé, a munkanélküli segélyt beszüntették. A szociáldemokrata irányítás alatt álló szakszervezetek semmit nem tettek a munkásságért, de szüntelenül agitáltak az új rendszer, az elnyomók uralma érdekében.

Mialatt a munkásság éhezett, nyomorgott — a korrupció és panama újra virágzásnak indult. November első napjaiban kiderült, hogy a főváros pénzügyi viszonyai az utolsó két hónapban jelentékenyen, rosszabbodtak. A beruházásokra felvett kölcsönt utolsó fillérig elköltötték más célokra. A főváros élelmiszerüzemeinél — hivatalos beismerés szerint — a lehető legzüllöttebb állapotok uralkodtak. Minden élelmiszer a feketepiacra került. A főváros adóssága meghaladta a 700 millió koronát. A tervek szerint 450 millió koronát kellett volna beruházásokra fordítani, de ahogyan a vizsgálat is megállapította: »… mire a kölcsönök részletei tulajdonképpeni rendelkezésükhöz elérnek, rendszerint már lecsökkent tételek lettek.« Így történt, hogy a nagy bank-kölcsönből mindössze nyolc barakk-iskolát (!) és a János-kórházban két pavillont építettek. A budapesti városparancsnokság november 7-iki helyzetjelentése is kénytelen beismerni: »…a néhány hét alatt ismét virágzóvá lett és újból uralomra jutott klikk-rendszer teljes anyagi pusztulásba dönti a fővárost.« Korrupció és panama az egyik oldalon — éhező, nyomorgó, végsőkig kizsákmányolt munkásság a másikon, ez volt Budapest képe a »nemzeti hadsereg« bevonulása előtt.

A »dicsőséges« budapesti bevonulás! A »nemzeti hadsereg« fővezérsége már szeptember 19-ére megkezdte az előkészületeket. Ekkor készenlétbe helyeztek egy Prónay és egy Ostenburg (Moravek) rohamszázadot, páncélvonatot, egy lovasezredet Lepsény környékén és egy lovasszázadot Szombathelyen. A lovasszázadok mindegyikét két-két, gépfegyverekkel megrakott teherautóval erősítették meg. Sárbogárdon és Celldömölkön egy-egy csendőrkülönítményt, összesen 6 tisztet és 40 csendőrt helyeztek el. Ezenkívül a budapesti bevonulás biztosítására a fővezérség még 8 zászlóalj és 4 harci repülőgép felett is rendelkezett. A budapesti karhatalmi alakulatok, melyeket Yates szervezett, azt a feladatot kapták, hogy a románok kivonulása után azonnal szálljak meg az összes középületeket, foglalják le a közlekedési eszközöket és ami a legfontosabb: gondoskodjanak »a város elzárásáról a külső városrészektől«!

Nem ítélte meg Budapest hangulatát kedvezőbben Mattyasovszky főkapitány sem. Október elején megkezdi az előmunkálatokat Horthy budapesti »diadalmenetének« biztosítására. »Szigorúan bizalmas« előterjesztésében ismerteti a fővezérséggel azokat a rendszabályokat, melyek alkalmazását a főváros »lelkes és örömteljes« várakozása miatt feltétlenül szükségesnek tartja. Mattyasovszky javasolja: Horthy »vitéz« katonáinak Budapest határához való megérkezését riadójel tudassa a lakossággal. A riadójel elhangzása után — folytatja a főkapitány — az utcán tartózkodók »kötelesek a legközelebbi házba betérni és további intézkedésig ott tartózkodni«. Továbbá: akinek kezében fegyvert, éspedig pisztolyt, kardot, boxert vagy gumibotot találnak, azt irgalom nélkül felkoncolják. Még jobban rávilágít Horthyék félelmére a következő intézkedés: »A riadójel megadása után mindennemű nyilvános helyiség, beleértve a boltokat is, azonnal bezárandók, utcára nyíló üzlethelyiségek redőnyei leeresztendők … A riadó elhangzása után a házak ablakai zárva tartandók és azon kívül senki nem tartózkodhatik.« Ebből a rendelettervezetből egy dolog mindenképpen kétségen felül áll: »a nemzeti hadsereg« egyszerűen félt a tömegek »ujjongó lelkesedésétől«, mintha ellenséges fővárosba és nem Budapestre készült volna bevonulni. Riadójel, az utcák kiürítése — fontos katonai intézkedések ellenséges területen operáló hadseregnél. Horthyék ezzel a tervezettel leleplezték magukat, nyilvánosan beismerték: rettegnek, hogy a magyar nép mint ellenséget fogadja a bevonuló »nemzeti hadsereget«. Ezek után a főkapitány így fejezi be a hirdetménytervezet szövegét: »Nyomatékosan kérem a közönséget, hogy nyugodt, rendtisztelő viselkedésével segédkezzék a rend fenntartásában, melynek egyedüli szent célja, hogy a magyar nemzeti állam újjászületését biztosíthassuk.«

Ilyen előkészületek után vonult be Budapestre november 16-án »örömujjongás és lelkesedés között« Horthy Miklós fehér lován — melyről azt rebesgették, hogy eredetileg Böhm Vilmosnak, a Vörös Hadsereg áruló főparancsnokának tulajdonában volt és a különítményes tisztek Bicskén lopták.

Clark azt állította Horthyról, hogy »kifogástalan úriember« — Horthy azonban nem nagyon igyekezett Clarknak róla adott jó véleményét igazolni. November közepétől kezdve még magasabbra csapott a terror hulláma. Megkezdődött a kommunisták letartóztatása Budapesten és fokozottabb akcióba léptek Héjjasék Kecskeméten.

Héjjasék még a románok kivonulása előtt összeállítottak egy feketelistát azokról, akiket el akartak tenni láb alól. Ezeken a titkos megbeszéléseken Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály is megjelent. A románok segítségével (!) a listán szereplőket összefogdosták és a törvényszék börtönébe zárták. November 15-én, a románok kivonulása után Héjjas Iván lett Kecskemét városparancsnoka, mikor is kiadott egy rendeletet, mely szerint november 15-ről 16-ra virradó éjtszakán senkinek sem szabad lakását elhagyni és akit ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete — hírhedt fasiszta szervezet) jelvény nélkül meglátnak Kecskemét utcáin, azt az ő járőrei bátran lelőhetik. Héjjas délelőtt leitatta embereit, kik legnagyobb részt környékbeli kulákok soraiból kerültek ki, hogy minél »tökéletesebb« legyen a »Szent Bertalan-éjtszakára« való előkészület. Este 10 órakor összegyűltek a Városház-téren, onnan részint kocsin, részint gyalog a törvényszék palotája elé vonultak, megszállták a börtönt és azután a zárkákból kivezették a feketelistán szereplő foglyokat. A feketelista: Neumann Imre magánhivatalnok, dr. Stern Zsigmond ügyvédjelölt, Villám József napszámos, Czigány János molnár, Lajos László napszámos, Vincze Lajos ács, Simon István hírlapíró, Szakovits György magánhivatalnok, Hajma József munkásbiztosítási tisztviselő, Vértse Gábor gazdász, Bende József matróz, Egyeki Mózes matróz, P. Kovács István napszámos, dr. Buday Dezső jogakadémiai tanár, Kubányi Mihály napszámos, Türei László cipőgyári szolga, Lugosi István szabó (munkástanács elnöke), Polinyi Gyula vasúti irodai alkalmazott (vádbiztos), Kaufer Arthur nyomdász, Pataki István pénzügyőr (detektív), Lazarovits Károly detektív, Farkas Sándor vasmunkás (városparancsnok), Szegedi Lajos munkásbiztosítási pénzbeszedő, Takáts György párttitkár, dr. Halmos Lajos ügyvéd, Hrobál János mozdonyvezető, Bakonyi Antal kereskedősegéd, Faragó Pál tiszthelyettes, Villám István villanyszerelő, Szücs Lajosné, Berényi Pál gazdálkodó, Berkes Ferenc újságíró (városparancsnok), Reiszmann Sándor géplakatos. Vasmunkásoktól, napszámosoktól, tanároktól féltek Héjjasék, ezeket kellett eltenni láb alól, hogy nyugodtan garázdálkodhassanak. Ezt nevezték ők »a rend helyreállításának«! A kivezetett foglyokat kocsira rakták, szájukat betömték, szalmakötegekkel átkötözték, hogy a tömés ki ne essék, azután kivitték őket a város szélére, ahol egy részüket megfojtották, egy részüket felakasztották, egyeseket pedig különféle szerszámokkal addig vertek agyba-főbe, amíg el nem pusztultak. Ezen az éjtszakán több mint ötven embert gyilkoltak le ilyen barbár módon Héjjasék.

November 20-án a lajosmizsei vonaton »razziáztak« Francia Kiss Mihály emberei. Héjjas Ivántól azt a parancsot kapták, hogy a Kecskemétről Lajosmizse felé induló vonatot vizsgálják át, a kommunistákat tartóztassák le, esetleg (!) végezzék ki. Négy »gyanúsítottat« magukkal vittek és Francia Kiss Mihály ajánlatára egy Kecskemét környéki tanyára, M. Kiss József kulák Belsőnyír 138. sz. tanyájára hurcolták őket. Francia Kiss Mihály kiadta a parancsot: mind a négy gyanúsítottat ki kell végezni, majd mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. A csendőrségi ügyészség, amely pontosan felderítette az esetet — vádiratában így írja le a kivégzést: ».. .a délután folyamán a gyanúsítottakkal a tanyán levő marhaakolban gödröt ásattak és a kivégzés módjában megállapodtak.

Este 10 óra tájban, amikor M. Kiss József családja már lefeküdt, M. Kiss József bement a marhaistállóba, ahol a sértetteket őrizték s beszólt oda: »Egy ember kijöhet, itt van a főhadnagy úr, majd ki fogja hallgatni«.

Ezen hívásra az istállóból kijött az egyik sértett. M. Kiss és Sutus a kamrába vitték, székre ültették, kezét, lábát összekötötték, száját ronggyal teletömték, a gödör szájához cipelték, földre dobták, s ily helyzetben a gyanúsítottak közül M. Kiss József vagy egy másik pótcsendőr a földön fekvő sértett fejére fejszével ütéseket mért, melyek az illetőnek halálát okozták.

Ugyancsak ilyképpen végezték ki a többi három sértettet is.

Sértetteket ott az akolban nyomban el is földelték. A kivégzéseknél mindegyik pótcsendőr-gyanúsított jelen volt.«

Mi történt ezek után a gyilkosokkal? A gyilkosokat a hatóságok az eset napvilágra jutása után kénytelenek voltak letartóztatni. A négy rablógyilkost a Margit-körúti fogházba szállították. Ugyanebben a fogházban sínylődtek a proletárdiktatúra hős harcosai, akiknek egyetlen bűnük volt: harcoltak a kizsákmányolás ellen. Ezeket a munkásokat és parasztokat gyorsított eljárással ítélték halálra, súlyos fogságra. Mellettük raboskodott a négy rablógyilkos. Tizenegy hétig semmi nem történt ügyükben. A »jámbor« Héjjas-különítményesek türelmetlenkedni kezdtek és elhatározták, hogy sanyarú helyzetüket feltárják a »fővezér« előtt. Meg is írták szépen panaszukat Horthynak:

»… hogy mit tettünk, úgy is méltóztatik tudni, mert a hír nagyméltóságodhoz is eljutott. Ezen ügyből kifolyólag az antant szigorú nyomozást vezetett, s ez alkalommal négyönket letartóztattak … mi esküvel igazoljuk, hogy ártatlanok vagyunk és mégis 11 hete hogy itt helyben, a Margit-körúti fogház vastag falai között a kommunistákkal kell borzalmas napjainkat eltölteni, odahaza teljesen tönkre mennek gazdaságaink, mert gazda nélkül nincs semmi és ezáltal több mint ezer hold birtokunk nem terem, mert nem tudjuk műveltetni.

Kérve kérjük nagyméltóságodat, méltóztatna bennünket nehéz helyzetünkből szabadlábra helyezni, hogy még a meglévő kis gazdaságainkat újból termelőképessé tehessük és újból felvirágoztathassuk.

Kérésünket ismételve vagyunk nagy méltóságod legalázatosabb szolgái

Jenei József,
M. Kiss Mihály,
Sulus Mihály és
Bán Sándor,
a kecskeméti Héjjas-különítmény tagjai.«

Eddig a levél. Horthy azonnal intézkedett kedves »vitézei« érdekében. Közbelépésének meg is lett az eredménye: a csendőrségi ügyészség, mint látszik, a gyilkosság minden részletét ismerte, tudta azt is, hogy kik a gyilkosok, elkészítette a vádiratot, majd szabadlábra helyezte a gyilkosokat. Sokáig húzódott az ügy, végre 1923-ban megszüntették a négy gyilkos kulák ellen az eljárást, felmentették őket. Az indokolás szó szerint így hangzik:

»Szegeden a magyar ellenforradalmi kormány hadügyminisztériumának hatodik osztályában 1919. évi július havában Héjjas Iván volt tart. főhadnagy azt a parancsot kapta, hogy Kecskeméten szervezzen egy karhatalmat a vörös hadsereg által rejtegetett fegyverek és lőszerek összegyűjtésére és a közbiztonsági szolgálat ellátására.

Héjjas Iván ezen parancshoz képest megszervezte a karhatalmat, amelynek tagjai a magyarság szempontjából megbízható tartalékos tisztekből, altisztekből és legénységből, valamint a kecskeméti és környéki gazdákból állottak. Így tagjai voltak a karhatalomnak pótcsendőri minőségben a rendelkező részben felsorolt gyanúsítottak is.

Gyanúsítottak tehát a rendelkező részben körülírt cselekményeket pótcsendőri minőségben, a közbiztonsági szolgálat ellátására, közben a kommunizmus bukásával kapcsolatban felborult rend helyreállítása, normális viszonyok teremtése céljából követték el.«

Miután az ügyészség megállapította a vadállati kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokról, hogy M. Kiss József gazdálkodó és három társa ezeket »a kommunizmus bukásával kapcsolatban felborult rend helyreállítása, normális viszonyok teremtése céljából követték el« — az indokolást a következőképpen fejezi be:

»… kétségtelen, hogy a rendelkező részben körülírt cselekmények elkövetési indokául nem az önző nyereségvágy szolgált, hanem azokat az 1918. évi október 31. napja óta bűnösen felidézett haza- és társadalomellenes forradalmak idején a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredésben és menthető felháborodás hatása alatt abban a téves meggyőződésben követték el, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekét szolgálják — ezek a cselekmények az 1921. évi november hó 3-án kelt magas kegyelmi elhatározás alá esnek, amiért a gyanúsítottakat kegyelemben részesíteni s a bűnvádi eljárást abbahagyni kellett.

Budapest, 1923. évi november hó 27-én.

Dr. Schmitz s. k.
vezető ügyész.«

Íme, itt áll előttünk pőrén a Horthy-fasizmus igazságszolgáltatása. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét, gyilkos a gyilkost nem ítéli el …

(Érdemes feljegyzésre, hogy nemcsak a Héjjas-banda gyilkos tagjait, hanem a fehér terror alatt elkövetett összes gyilkosságok tetteseit, felbujtóit szó szerint ugyanezen indokolással mentették fel.)

»A normális viszonyok helyreállítása« — a Héjjas-bandák értelmezésében azt jelentette, hogy fővezéri oltalom alatt gyilkolhatnak, rabolhatnak. Nem csodálható, hogy a különítmények »rendfenntartó« működését az ország lakossága egyre nagyobb rettegéssel és gyűlölettel kísérte. A terror szörnyű hatásáról hű képet ad a kecskeméti főkapitány, aki az igazságügyminisztérium utasítása alapján Héjjasék ellen a nyomozást vezeti. A főkapitány megállapítja, hogy »a nyomozást felette megnehezíti, hogy a helybeli lakosság annyira meg van félemlítve, hogy a nyomozó hatóság részére adatokat szolgáltatni nem mer, másrészről pedig az amúgy is elég gyenge nyomozó közegeink a fentebbi esetekből is kitűnőleg, erősen szervezett fehér terrortól való félelmökben erélyes és lelkiismeretes nyomozást aligha mernek eszközölni«. Nem nehéz elképzelni a Héjjas-banditák gaztetteinek hatását, ha már a városi rendőrség is rettegett tőlük. A rendőrség a kormány szerve volt, a különítmények Horthy fővezéré. A rendőrség »törvényes keretek között« hajszolta a kommunistákat, a különítmények nem ismertek el semmiféle kormányt vagy törvényt. Innen eredt köztük a nézeteltérés. Héjjasék rémuralmat teremtettek és ennek a rémuralomnak a magyar dolgozó nép teljesen ki volt szolgáltatva …

Horovitz, Yates és Clark pedig tovább nyilatkoztak a sajtónak és tagadták a fehér terrort …

És most nézzük meg, hogyan zajlott ezalatt a politikai élet, hogy teljesítette Clark feladatát Garamiék támogatásával?

Rákosi Mátyás 1935-ben mondotta a bíróság előtt a magyarországi szociáldemokrata pártról: »Ez a párt az egyetlen legális munkáspárt Magyarországon. Mióta e párt a proletárdiktatúrát elárulta, hol nyíltan, hol titokban odaállt az ellenforradalmi uralkodó osztályok mellé és a szó legszorosabb értelmében küzdött a proletariátus ellen. Az ellenforradalom első idejében minisztereivel akasztott. Az internálást nem kifogásolta, a gyorsított eljárást ámennel szentesítette … Lehetetlen felsorolni annyi bűnt, amennyit napról napra elkövet. Annyi bizonyos, hogy a munkásság elkeseredése és utálata e párttal szemben nőttön-nő és minden denunciálása, minden terrorja és népbolondító látszatharca ellenére a per úgy fog végződni, hogy a szociáldemokrata párt a porondon marad.«

A »nemzeti hadsereg« bevonulása után folytatódtak a kormány megalakulására a tárgyalások a pártok vezetői között, Clark legfőbb felügyelete alatt. Folyt a vita, marakodás — nem a programra felett, hanem a miniszteri tárcákért, elsősorban a miniszterelnökségért. A szociáldemokrata pártot Garami Ernő képviselte ezeken a tárgyalásokon. Friedrich nem akarta elhagyni a miniszterelnöki széket, mikor aztán közölték vele, hogy egyetlen párt sem egyezik bele az ő miniszterelnökségébe, akkor kijelentette, hogy ő csak Huszár Károlynak hajlandó átadni helyét. (Huszár Károly teljesen jelentéktelen figura volt. A mágnások — Bethlen, Teleki és a többi gróf, őrgróf és herceg még nem látták elérkezettnek az időt a kormány átvételére. A közhangulat nyomása alatt az antant egy arisztokratavezetés alatt álló kormányt nem nagyon szívesen fogadott volna. Ezért tolták az arisztokraták maguk elé Huszár Károly »néptanítót« és Friedrichhez hasonlóan ők is meg voltak győződve, hogy Huszárt akkor meneszthetik, amikor nekik tetszik. Úgy is lett.) A pártok végül megegyeztek abban, hogy Huszár lesz a miniszterelnök. Hátra volt még a tárcák kiosztása és a szociáldemokrata párt néhány »jámbor« követelése. Garamiék »követelték« a különítmények feloszlatását, a sajtócenzúra megszüntetését, a gyülekezési-, sajtó- és szólásszabadság visszaállítását, a népegészségügyi, valamint a propaganda-minisztériumok megszüntetését, a népjóléti minisztérium hatáskörének kibővítését. Mikor Huszár még ezeket a követeléseket sem akarta egészen teljesíteni, Garami azt tanácsolta a szociáldemokrata párt vezetőségének, hogy ne lépjenek be a kormányba. Garami kisebbségben maradt. Ahogyan emlékirataiban leplezetlenül megírja — »… elvtársaim két kézzel ragadták meg a kínálkozó alkalmat a békekötésre …«

»Békekötés« — a gyilkosokkal, ezt jelentette a szociáldemokrata pártnak a Huszár-kormányba való belépése és így lett népjóléti miniszter Peyer Károly, kereskedelemügyi államtitkár pedig Miákits Ferenc.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!