Alekszandr Fagyejev

Második rész

38.

Vorosilovgrádi párnapos tartózkodása alatt Ljubka annak az embernek volt alárendelve, aki Ivan Fjodoroviccsal összehozta. Ez az ember igen fontosnak tartotta, hogy Ljubka kapcsolatot teremtett a német hadbiztos ezredessel és segédtisztjével, és hogy ezek révén olyan lakásba került, ahol másnak gondolják, mint aki valójában.

Új titkos írást nem kellett tanulnia. Még mindig azt használták, amit elutazása előtt a tanfolyamon tanult. Ellenben rádió-leadót kellett magával vinnie, mert Vorosilovgrádban nagyon nehezen dolgoztak vele.

Ez az ember megtanította, hogy gyakran változtassa helyét, nehogy a titkos leadok után nyomozó németek felfedezzék. Ne üljön örökösen Krasznodonban, hanem utazzék Vorosilovgrádba, más helyekre, és ne csak azokat az összeköttetéseket tartsa, amelyekkel már rendelkezik, hanem igyekezzék újakat teremteni német, román, olasz és magyar tisztekkel.

Sikerült megállapodni a háziasszonnyal, akinél lakott, hogy Vorosilovgrádba jőve, nála száll majd meg, mivelhogy azok a lakások, amelyeket ajánlottak, sok tekintetben nem felelnek meg igényeinek. A fenyőgombához hasonló kislány továbbra is határtalanul megvetette, de az anyja belátta, hogy Ljubka mégiscsak ártatlanabb a német tiszteknél.

Ljubka most sem tehetett mást, ismét útba eső német autón kellett utaznia. Ezúttal azonban személyautó előtt már nem emelte fel a karját, inkább az egyszerű katonákhoz, teherkocsikra kéredzkedett fel. A katonák szívesebbek és kevésbé gyanakvók is voltak. Ljubka bőröndjében pedig, a holmik között, ott lapult az a bizonyos valami.

Vöröskeresztes kocsiba került, egy egészségügyi főhadnagy, néhány hadnagy és öt-hat szanitéc-katona közé. Be voltak csípve, és ez is kezére játszott Ljubkának, aki már meggyőződött arról, hogy a részeg németet könnyebb lóvá tenni, mint a józant.

Kiderült, hogy spirituszt visznek egy frontkórházba. Sok-sok spirituszt, lapos kannákban. Ljubka egyszerre ráeszmélt, milyen kitűnő lenne egy kevés spirituszt szerezni tőlük. A szesz minden zárat és ajtót felnyit, ezért mindent lehet kapni.

Végül is rávette az egészségügyi főtisztet, hogy sötét éjszaka ne menjenek ezzel a szörnyen nehéz vöröskeresztes teherkocsival, hanem éjszakázzanak egy jó ismerősénél Krasznodonban, ahová ő éppen vendégszereplésre utazik. Halálra ijesztette anyját, amikor ennyi részeg német tiszttel és katonával betoppant a lakásba.

A németek egész éjszaka szakadatlanul ittak, és Ljubkának táncolni kellett, hiszen színésznőnek adta ki magát. Igazán késhegyen táncolt, mégis túljárt az eszükön. Egy időben kezdett ki a tisztekkel és a katonákkal. A féltékeny katonák folyton megzavarták a tiszteket, aminek következtében az egészségügyi szolgálat főtisztje csizmájával hasba rúgott egy szanitécet.

És miközben így elszórakoztak, Ljubka hirtelen elnyújtott éles „policáj”-füttyöt hallott az utca felől. A „policáj” valahol a Gorkij Klub környékén fütyült, teljes erővel, nyilvánvalóan egy pillanatra sem vette ki szájából a sípot.

Ljubka nem értette meg azonnal, hogy ez riadójel. A fütty egyre erősbödve közeledett a házhoz. Az ablakok alatt egyszerre hangos lábdobogás támadt, és ugyanolyan hirtelen el is múlt – egy ember rohant végig az utcán a „Kis Sanghaj” irányában, amelynek házai a völgy mentén sorakoztak egymás hegyén-hátán. Némi idő múlva a teljes erőből fütyülő „policáj” nehéz csizmája dübörgött az ablak alatt.

Ljubka és a valamennyire józan németek kiszaladtak a tornácra. Csendes, meleg, sötét éjszaka volt. A távolodó éles fütty és a kézilámpa reszkető fénynyalábja jelezte az utcán, merre fut a „policáj”. És mintegy visszhangként beleszóltak az éjszakába a piactéren és a völgy vonulaton túli üres területen álló csendőrőrszemek, sőt a távol eső második számú vasúti átjáró felől is felhangzott a fütty.

A német szanitécek hosszabb ideig tétováztak, hiszen olyan részegek voltak, hogy alig álltak a lábukon. Egy darabig mély hallgatásba merülve ácsorogtak a tornácon. Aztán a rangidős tiszt villanylámpáért küldött egy egészségügyi katonát. A lámpa fénye végigsiklott a kiskerten, az elhagyott virágágyakon, a kerítés maradványán és az orgona legázolt, széttört bokrán. Bevilágította az udvaron álló teherkocsit. Aztán valamennyien visszatértek a házba.

Ugyanakkor Oleg jelentékenyen megelőzve üldözőjét, meglátta a piactéren felvillanó lámpa fényét. A csendőrség épülete felől „policájok” futottak szembe vele. Megértette, hogy a „Kis Sanghaj” viskóiban nem tud majd elrejtőzni. A németek betanított kutyái – amelyeket csak azért tartottak ezeken a helyeken, mert a németek közül senki sem akart az agyagviskókban lakni – ugatásukkal elárulnák. Abban a pillanatban, amikor ezt elgondolta, már jobbra fordult, a „Nyolcház” felé, és odasimult a legközelebbi típusház árnyékos falához. Egy vagy két perc múlva a „policáj” már el is csörömpölt mellette nehéz csizmájában. Olyan közel rohant el, hogy füttye még sokáig csengett Oleg fülében.

Várt egy darabig, aztán óvatosan elindult – vissza ugyanazon az utcán, melyen az előbb végigrohant, vissza, a dombok felé.

Izgalmát, mely fékezhetetlen vidámsággá nőtt, amikor a klub tornácán felfedezte a „policájt”, és elfutott előle, nyugtalanság váltotta fel. Hallotta a piac és a második átjáró környékén a fütty jeleket, és megértette, hogy mulasztása nehéz és veszélyes helyzetbe juttatta nemcsak önmagát, hanem Szerjozskát Valjával és Sztyopa Szafonovot Toszja Mascsenkóval együtt.

Ez volt az első kísérletük a röpiratokkal, amelyeket Oleg és Vanya Zemnuhov írtak. A lakosságnak ebből a vállalkozásukból kellett tudomást szereznie az Ifjú Gárda létezéséről.

Mennyi erőt pazaroltak Sztahovics javaslatának visszautasítására, aki úgy vélte, hogy egy és ugyanazon éjszakán az egész várost tele lehet ragasztani röpiratokkal, hogy így egyszerre gyakoroljanak nagy hatást a lakosságra. Oleg, miután közelebbről megismerte Sztahovicsot, nem kétkedett őszinteségében, de érthetetlennek tartotta, hogy Sztahovics nem látja be: minél több embert vonnak be az ügybe, annál könnyebb a lebukás! Sajnos, Szerjozska Tyulenyin, mint mindig, most is a szélsőségek felé hajlott.

De Turkenyics és Vanya Zemnuhov Oleget támogatták. Egyelőre csak egy kerületben ragasszák ki a röpiratokat. Bizonyos idő múlva egy másikban, aztán a harmadikban, de úgy, hogy mindig hamis nyomra tereljék a rendőrség figyelmét.

Oleg azt javasolta, hogy a gyerekek párosával járjanak: egyik előszedi a felhívást, a másik a ragasztót keni, és míg az egyik ragaszt, a másik elrejti a ragasztós palackot. Feltétlenül fiú és leány járjon együtt: hogyha a „policáj” rajtuk üt, a késői sétát szerelmi motívumokkal lehessen magyarázni.

Enyv helyett felhígított mézet használtak ragasztásra. Az enyvet valahol meg kellett volna főzni, ami egyedül is nyomra vezetheti a „policáj”-t, nem is szólva arról, hogy nyomot hagy a ruhán. Ezenkívül ecset és edény kellett volna az enyvhez, míg a mézet kisebb bedugaszolt orvosságos üvegben tarthatták, és az üvegből egyenesen a felhívás hátsó lapjára önthették.

Oleg a felhívások éjszakai kiragasztásán kívül kidolgozott egy nagyon egyszerű tervet, röpiratok, felhívások terjesztésére olyan helyeken, ahol kisebb-nagyobb tömegek jönnek össze – például mozikban, a piacokon, a munkaközvetítő hivatal előtt.

Az első éjszakai operáció színhelyéül az 1. számú bánya környékét, a hozzá csatlakozó „Nyolcház”-at és a piacot választották. A piacot Szerjozska és Valja, a „Nyolcház”-at Sztyopa Szafonov és Toszja kapta. Az 1. számú bánya környékét Oleg vállalta.

Oleg persze nagyon szeretett volna Nyinával menni, de mégis úgy beszélték meg, hogy Marinával, szép nénikéjével megy.

Úgy döntöttek, hogy Turkenyics maradjon otthon, hogy ebben az első esetben, amikor a gyerekeknek még semmi tapasztalatuk nincs, a párok mindjárt a feladat végrehajtása után jelenthessék á parancsnoknak, hogyan mentek végbe a dolgok.

Amikor már mind szétszéledtek, Oleg akaratlanul is arra gondolt, milyen jogon vonta bele egy ilyen veszedelmes ügybe egy hároméves gyermek anyját, hiszen még Kolja bácsival, a gyermek apjával sem tanácskozott erről.

Persze, nem volt helyes felborítani a tervet, de Olegen akkor már olyan gyerekes szenvedély vett erőt, hogy úgy döntött: egyedül megy.

Estefelé, amikor a városban még szabad volt a közlekedés, Oleg néhány röpcédulát dugott a kabátja belső zsebébe, a mézzel telt üvegcsét pedig a nadrágja zsebébe tette, és elment hazulról. Azon az utcán ment végig, ahol Oszmuhin és Zemnuhov lakott. A völgyvonulatot ott érte el, ahol az 5. számú bányához vezető út szelte át. Ez a völgy választotta el a „Nyolcház”-at attól a térségtől, ahol a csendőrség épülete állott. Itt a völgyvonulat lakatlan volt. Oleg a völgytől jobbra fordult, és mielőtt még elérte volna a „Kis Sanghaj” viskóival beépített sík területet, a dombok felé kanyarodott. A dombok hosszú, változatos láncolatban húzódtak tova, ott ment át a vorosilovgrádi országút is. A dombok uralkodtak a város e része felett.

Oleg a domboktól majdnem eltakarva addig ment, ahol a vorosilovgrádi országutat egy másik, a város központjából Pervomajkába menő út szelte át. Itt lefeküdt, és megvárta, amíg besötétedik. A kiszáradt dudva között fekve jól láthatta az útkereszteződést, Pervomajka szélét az országút túlsó oldalán és a felrobbantott 1. számú bányát óriási salakdombjával, lejjebb pedig a Gorkij Klubot, ahol Ljuba Sevcova lakott, a „Nyolcház”-at és a térséget a Vorosilov Iskolával és a csendőrséggel.

Az Oleget közvetlenül fenyegető „policáj”-őrhely az útkereszteződésnél állott, ahol két „policáj” teljesített szolgálatot. Az egyik nem hagyhatta el az útkereszteződést, és ha unalmában sétára szánta magát, csak az országút mentén járt fel s alá. A másik őr az útkereszteződéstől az 1. számú bányáig és tovább a Gorkij Klubtól cirkált végig azon az utcán, ahol Ljuba Sevcova lakott, egészen a „Kis Sanghaj”-ig.

A szomszédos őrhely a piac környékén állott, itt is két „policáj” teljesített szolgálatot, egyikük állandóan a piactéren posztolt, másikuk a piactól addig a pontig cirkált, ahol a „Kis Sanghaj” viskói a nagy „Sanghaj” házaiba olvadtak.

Az éjszaka fekete volt és olyan csendes, hogy a legkisebb zajt is hallani lehetett. Most Oleg csak saját hallásában bízhatott.

A röpiratokat az 1. számú bánya bejáratára és a Gorkij Klub falára kellett ragasztania. Úgy döntöttek, hogy lakóházakra nem ragasztanak röpcédulát, nehogy bajba keverjék a lakókat. Oleg lesompolyodott a dombról, és a legszélső típusháznál állt meg. Itt kezdődik Ljuba Sevcova utcája. Az 1. számú bánya bejárati bódéja éppen szemben volt Oleggel, csak a tér választotta el tőle.

Hallotta a két „policáj” beszélgetését. Egy szempillantásra az arcukat is látta, ahogy az öngyújtó lángja fölé hajoltak. Ki kellett várni, amíg a cirkáló „policáj” lefelé indul az utcán, különben a nyílt téren csípi el Oleget. De a „policájok” sokáig beszélgettek.

Végre a cirkáló „policáj” elindult, időnként villanylámpával világítva meg maga előtt az utat. Oleg egy ház mögött állt, és hallotta a „policáj” lépteit. Alighogy eltávolodtak a léptek, Oleg kiment az utcára. Még mindig hallotta a nehéz csizmák döngését. A „policáj” zseblámpája már távolabb vibrált, és Oleg láthatta, hogy elhagyta a Gorkij Klub épületét. Végre a „policáj” eltűnt Sevcovék háza mögött, ahol a völgyvonulat meredek lejtője kezdődött. Csak a fel-fellobbanó távoli lámpafény jelezte, hogy a „policáj” időnként bevilágítja maga előtt az utat.

Mint a visszavonulóktól felrobbantott többi nagy bánya, az 1. számú sem dolgozott. De Schweide hadnagy parancsára a bányában igazgatóságot állítottak fel a német bányász-zászlóalj tisztjeiből. S azok a munkások, akik nem tudtak vagy akiknek nem sikerült evakuálni, minden reggel munkába mentek – „helyreállítás” céljából. Hivatalos iratokban így nevezték a romos udvar kitisztítását. Néhány tucat ember unottan lézengett az udvaron. Egyik helyről a másikra talicskázták a romokat és a szemetet.

Most csendes és komor volt itt minden.

Oleg felragasztotta a röpiratot a bányát körülvevő kőfalra, aztán a portásbódén is átragasztotta a hirdetménytábla mindenféle értesítéseit és parancsait. Sokáig nem maradhatott itt – nem azért, mert a portás megláthatná, hiszen a jó öreg mélyen aludt, hanem mert a cirkáló őr visszatértében a bánya mellett mehet el, és rávilágíthat a bódéra. De nem hallotta az őr lépteit, és a távoli lámpafényt sem látta: úgy látszik, hogy az őrt a „Kis Sanghaj” mellett valami feltartóztatta.

Oleg átment a téren, és a klub épületéhez ért. Nagy hodály volt ez az épület, a legkényelmetlenebb és leghidegebb az egész városban, ezért szinte teljesen lakhatatlan. Most is kongott az ürességtől. Homlokzatával arra az utcára nézett, amelyen a „Nyolcház”-ból, Pervomajkából és a környék tanyáiról kora reggeltől a piacra jártak az emberek, és amely a Vorosilovgrádba és Kamenszkba irányuló forgalom fő útvonala volt.

Oleg ragasztani kezdett a homlokzati részen, amikor hirtelen meghallotta a „policáj” lentről, a völgy felől közeledő lépteit. Oleg megkerülte az épületet, és a túlsó oldalon bújt el. A „policáj” lépéseinek zaja egyre közeledett, de aztán az épületnél egyszerre megszakadt. Oleg dermedten várta, hogy mikor megy tovább a „policáj”. Várt egy percet, kettőt, ötöt, de nem hallott lépéseket.

Hátha a „policáj” hirtelen a klub falára világított, meglátta a felhívást, és megállt, hogy elolvassa: természetes, hogy akkor nyomban lekaparja, és megállapítja, hogy nemrég ragasztották ki. Várható volt, hogy ezután lámpával körüljárja az épületet, hiszen annak, aki felragasztotta a röpiratot, nem volt ideje máshová bújni, mint a klubépület mögé.

Oleg lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Csak szíve dobogását hallotta. Kedve lett volna elugrani a faltól és rohanni, de megértette, hogy ez veszélyt hozhatna rá. Nem, nincs más kiút, meg kell tudnia, hová lett a „policáj”.

Kikandikált a sarok mögül – semmi gyanús nesz. A falhoz lapulva óvatosan, lábujjhegyen lépkedett az utca felé. Néhányszor megállt, hallgatózott. Körös-körül minden csendes volt. Így ment az épület következő sarkáig, ott egyik kezével a falhoz támaszkodott, a másikkal átfogta a házsarkot és széttekintett. Keze alatt most hirtelen letört egy darab vakolat, és a földre zuhant! Olegnek úgy rémlett – szörnyű dörejjel. Ebben a pillanatban Oleg a feljáró alsó lépcsőfokán cigarettatüzet látott, és ebből megértette, hogy a „policáj” egyszerűen azért állt meg, hogy kifújja magát és rágyújtson. A cigaretta tüze ebben a pillanatban felfelé lendült. A lépcsőről valami zaj hallatszott. Oleg erősen elrúgta magát a faltól, és futásnak eredt, lefelé az utcán, a völgyvonulat felé. Éles fütty csapott az éjbe, és Olegre egy pillanat századrésze alatt fénycsóva esett, de néhány ugrással kitépte belőle magát.

Az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy a közvetlen veszély pillanatától fogva Oleg már nem követett el meggondolatlanságot. El tudta volna csalni a „policáj”-t a „Nyolcház” telepre, ő meg elrejtőzhetett volna Ljubkánál vagy Ivancovéknál, de nem akarta kellemetlen helyzetbe juttatni őket. Úgy is tehetett volna, mintha a piac felé rohanna, és valójában a „Sanghaj”-ba megy, ahol az ördög sem találhatná meg. De ezzel árthat Szerjozsának és Valjának. Ezért Oleg inkább a „Kis Sanghaj” felé futott.

De most, mikor arra kényszerült, hogy mégiscsak a „Nyolcház” felé forduljon, nem igyekezett a telep központja felé, nehogy Sztyopa Szafonovot és Toszját bajba juttassa.

Visszament a dombokra, az útkereszteződéshez, ahol a posztoló „policáj” kezébe kerülhet.

Kínozta a barátjaiért való nyugtalanság és az egész operáció esetleges kudarcának tudata. És mégis a gyerekes pajkosság érzése kerekedett felül benne, amikor a „Kis Sanghaj” felől dühös kutyaugatást hallott. Elképzelte, hogyan találkozott az őt üldöző és a csendőrlaktanyánál őrséget álló „policáj”, hogyan tárgyalták meg az ismeretlen tettes eltűnését, hogyan szaladgálnak most lámpásaikkal körbe-körbe.

A piacon már elhallgatott a sípolás. Oleg a domb tetejéről a lámpák fényének felvillanásából megállapíthatta, hogy a vele szembefutó „policáj”-ok az üres térségen át visszamennek a csendőrségre, az őt üldöző „policáj” pedig az utca távolabbi részén áll, és egy házra világít.

Meglátta-e a „policáj” a klubépület falára ragasztott felhívásokat? Nem, persze hogy nem. Különben nem ült volna cigarettázva a feljárat lépcsőjén. Most már miközben keresték, felfordíthatták volna tőle az egész „Nyolcház”-at.

Megkönnyebbült a lelke.

Még alig pirkadt, amikor Oleg, megállapodás szerint, háromszor, alig-alig hallhatóan megkopogtatta Turkenyics ablakát. Turkenyics szinte zajtalanul kinyitotta az ajtót. A konyhán és a szobán át, melyben emberek aludtak, lábujjhegyen mentek Vanya szobájába. A szekrénykén bádoglámpa világított. Látni lehetett, hogy Vanya még nem feküdt le. Ahogy megpillantotta Oleget, arca nem árult el semmiféle örömet, inkább szigorú és sápadt volt.

– L-l-lebukott va-va-laki? – kérdezte erősen dadogva Oleg, aki szintén nagyon sápadt volt.

– Nem, minden rendben van – mondta, és kikerülte Oleg tekintetét. – Ülj le … – egy kis székre mutatott, maga pedig megvetett ágya szélére ült. Látszott, hogy egész éjszaka hol fel s alá járt kis szobájában, hol ágya szélén üldögélt.

– És hogy ment minden? Sikerült? – kérdezte Oleg.

– Sikerült – felelte Turkenyics, még mindig nem pillantva Olegre. – Valamennyien idejöttek – Szerjozska és Valja, Sztyopa és Toszja … Te, tehát te egyedül voltál? – Turkenyics Olegre emelte szemét, aztán újra lesütötte.

– H-h-hogyan tudtad meg? – kérdezte kisfiúsan bűntudatos arccal.

– Nyugtalankodtunk miattad – mondta kitérően Turkenyics aztán nem bírtam ki és Nyikolaj Nyikolajevicshez mentem, hát látom: Marina otthon van. A gyerekek mind itt akartak rád várni, de én lebeszéltem őket. Ha lebukott – mondtam -, még rosszabb, ha az egész társaságot éjnek idején itt találják. Holnap pedig tudod, milyen nehéz napjuk lesz a gyerekeknek: megint piac, megint munkaközvetítő hivatal.

Oleg fokozódó bűntudattal, melyről nem tudta, honnan ered, röviden elmondta, hogyan jutott a bányától a klubig, és hogy ott mi történt. Lassan-lassan mégis felélénkült, és visszaemlékezett minden kis részletre.

– Aztán, amikor a veszély elmúlt, én, bocsáss meg, kissé könnyelműsködtem, és visszafelé még két röpiratot kiragasztottam a Vorosilov Iskolára.

És széles mosollyal nézett Turkenyicsre.

Turkenyics némán hallgatta, felállt, kezét zsebébe mélyesztette, és egy darabig felülről nézett a kisszéken ülő Olegre.

– Hát ide hallgass, mondok neked valamit, de ne haragudj … – mondta Turkenyics csendes hangján. – Első és utolsó eset, hogy ilyen ügyben eljársz. Megértetted?

– N-n-nem, nem értettem meg – mondta Oleg. – A feladatot sikeresen hajtottam végre, de zavar nélkül ilyen ügy sohasem megy. Ez nem s-s-séta, ez harc, ahol jelen van az e-e-ellenség is.

– Nem az ellenségről van szó – mondta Turkenyics -, de nem szabad gyereknek lenni, sem neked, sem nekem! Igen, igen, bár én idősebb vagyok, de ez rám is vonatkozik. Én tisztellek téged, ezt te tudod, ezért is beszélek így veled. Jó fiú vagy, erős és a tudásod alighanem nagyobb, mint az enyém, de te kisfiú vagy … Hiszen alig tudtam lebeszélni a gyerekeket arról, hogy a segítségedre menjenek. Lebeszéltem őket, de szinte magam mentem – mosolygott Turkenyics. – Azt hiszed talán, hogy mi öten csak teérted izgultunk? Nem, az egész ügyért! Ideje már, barátom, megszoknod, hogy te már nem vagy te, és én nem vagyok én … Egész éjjel szidtam magam, hogy elengedtelek. Van-e most jogunk komoly ok nélkül, szamárságokért kockáztatni magunkat? Nem, barátom, erre nincs jogunk! És bocsáss meg, de ezt az ügyet a vezetőség elé viszem döntésre. Vagyis, hogy különleges utasítás nélkül sem te, sem én ne vehessünk részt ilyen operációkban.

Oleg gyermekes arckifejezéssel hallgatva, komolyan nézett rá. Turkenyics ellágyult.

– Én, barátom, nem elszólásként mondtam, hogy neked, úgy lehet, több a tudásod, mint nekem – mondta Turkenyics némi bűntudattal a hangjában. – Ez nevelés kérdése. Én a gyermekkoromat, úgy mint Szerjozska, mezítláb, az utcán töltöttem, és bár tanultam, de igazi tudáshoz csak felnőttkoromban kezdtem jutni. A te anyád mégiscsak tanítónő, nevelőapád politikailag képzett ember volt, az én öregeim meg … magad is jól tudod – és Turkenyics jóságos tekintettel fordult a másik szoba felé. – Hát legfőbb ideje, hogy te a tudásodat igazi ügynek áldozd. Érted? „Policájokat” ugratni, ez, barátom, annyi, mint pocsolyában úszkálni! A gyerekek nem ezt várják tőled. És ha már komolyan beszélünk … – Turkenyics mutatóujjával sokatmondóan mutatott valahova magasra a háta mögé – ezek az emberek, tudod-e, milyen reményeket fűznek hozzád?

– M-milyen jó fiú is vagy te, V-Vanya! – mondta Oleg csodálkozva, és Turkenyicsre mosolygott. – Igazad van, százszor is i-i-igazad van – mondta, és megrázta a fejét. – Hát jó, vidd a vezetőség elé, ha már …

Elnevették magukat.

– De mégis csak gratulálnom kell a sikeredhez, el is felejtettem … – nyújtotta a kezét Turkenyics.

Már pirkadt, amikor Oleg hazakerült. És Ljubka, aki Oleghez készült, éppen akkor kísérte ki német vendégeit. Nem aludt egész éjszaka, mégsem tudta nevetés nélkül megállni, amikor látta, hogy a részeg németekkel teli teherautó ittas sofőrjével együtt kacskaringós csigavonalban robogott végig az utcán.

Anyja folyton szidta Ljubkát, de ő négy nagy spiritusszal teli kannára mutatott, melyeket az éjszaka folyamán sikerült leemelnie az autóról. És anyja – bár igen egyszerű asszony volt – megértette, hogy Ljubka számításból cselekedett így.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!