Év: 2021

 A negyedik háborús év

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/ Az ellenség kiűzése – helyreálltak a Szovjetunió határai
2. A döntő ütközetek küszöbén

A negyedik háborús év

Megjött 1944 nyara. Véget ért a háború harmadik éve. A nép súlyos megpróbáltatásokat állt ki az eltelt háborús években. A kommunista párt vezette szovjet emberek nemcsak kitartottak, hanem válságos helyzetbe is juttatták az ellenséget, és most biztos léptekkel haladtak a végső győzelem útján.

A szovjet hadsereg 1944. évi téli és tavaszi győzelmei még jobban megszilárdították a Szovjetunió katonai és politikai helyzetét. A német fasiszta csapatokat visszavetették messze nyugatra. Belorussziában védekező nagy létszámú csoportosításukat a szovjet csapatok délről mélyen átkarolták. A szovjet hadsereg kedvező helyzetben, kezében tartva a kezdeményezést, újabb megsemmisítő csapásokra készült.

A háborús nehézségek még jobban megacélozták a szovjet nép akaratát, alkotásra mozgósították energiáit, megszilárdították erkölcsi és politikai egységét. A munkásosztály, a kolhozparasztság és az értelmiség hősi erőfeszítései tovább növelték az ország gazdasági erejét. 1944 nyarára megnőtt az ipari termelés volumene. Ez lehetővé tette, hogy a szovjet hadsereget egyre növekvő mennyiségben lássák el elsőrendű harci technikával, lőszerrel, felszereléssel és élelmiszerrel. 1944. június l-re a működő hadsereg mintegy 6 500 000 embert, 83 200 löveget és aknavetőt, körülbelül 8000 harckocsit és rohamlöveget, valamint 11 800 harci repülőgépet számlált.¹ – Lásd A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja. 1941—1945. Rövid történet. Moszkva 1970. 343. old. (Oroszul.)* Ezenkívül 104 000 főt tettek ki a Szovjetunióban felállított és harci technikával felszerelt lengyel, csehszlovák, román, jugoszláv és francia magasabbegységek és egységek.

A fegyveres erők harcképességének fokozására igen nagy hatással voltak a párt- és Komszomol-szervezetek, melyek soraiba 2 700 000 kommunista és körülbelül 2 400 000 komszomolista tartozott.

A fasiszta Németország, bár helyzete tovább romlott, még mindig nagyon erős ellenfelet jelentett. A fenyegető katasztrófa láttán a náci vezetők minden eszközt megragadtak, hogy elodázzák pusztulásuk óráját. Az erőszak és kényszer kegyetlen gépezetére támaszkodva kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy az állam minden erőforrását a hadviselés szolgálatába állítsák. A német ipar továbbra is többet termelt, mint a Szovjetunió; a legfontosabb hadászati anyagokból (a kőolajat kivéve) 1944 júliusában a háborús évek legmagasabb termelési szintjét érték el. Ez lehetővé tette, hogy egészen 1944 közepéig, s néhány nyersanyagot illetően egészen az év végéig, jelentősen növelni tudják a harci technikai eszközök és fegyverek gyártását a hadsereg számára. Ez azonban nem pótolhatta azokat a hatalmas veszteségeket, amelyeket a fasiszta német hadsereg a szovjet-német arcvonalon harci technikai eszközökben és fegyverzetben elszenvedett. Ugyanakkor a Szovjetunió több fegyvert és harci technikai eszközt termelt, mint a fasiszta Németország.

A náci Németország nemzetközi helyzete is romlott. A szovjet hadsereg sikereinek hatására megerősödtek a nemzeti felszabadító küzdelmek a fasiszták által megszállt országokban. A partizánharc lángja fellobbant Európa-szerte. A szovjet hadsereg közeledése Európa népeit a mielőbbi felszabadulás reményével töltötte el. Harcuk a német fasiszta megszállók ellen most különösen nagy méreteket kezdett ölteni.

Komolyan nyugtalanította a hitlerista vezetőket a csatlós országokban kialakult helyzet. A szovjet hadsereg győzelmeinek hatására Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Finnországban megerősödött a háborúellenes hangulat, mozgalom indult a háborúból való kilépésre, fokozódott a harc a népellenes kormányokkal szemben. A fasiszta államok tömbjében még jobban kiéleződöttek az ellentmondások, s ez a tömb immár a széthullás határán állt.

1944. június 6-án az angol-amerikai csapatok partra szálltak Észak-Franciaországban. Hosszas, majdnem két évig tartó huzavona után tehát a szövetségesek megnyitották a második frontot Európában. A fasiszta Németország arra kényszerült, hogy két arcvonalon viseljen háborút. Szétzúzása már csak idő kérdése volt.

A náci vezetők a rendkívül súlyos helyzetben sem szándékoztak beszüntetni a háborút. A háború elhúzására irányuló tervüket továbbra is arra a számításra alapozták, hogy összetűzés támad az antifasiszta koalíción belül, és a háború menete az ő javukra változik meg. A háború befejezése után Keitel, a vezérkar főnöke ezt mondta: „1944 nyarától kezdve Németország időnyerésért folytatta a háborút, várva azokra az eseményekre, amelyeknek meg kellett volna történniük, de amelyek nem következtek be.”² – A Nagy Honvédő Háború története. 1941—1945. 4. köt. Zrínyi Katonai Kiadó 1966. 109. old.* A háború folytatásához Németországnak még tetemes fegyveres erői voltak.

Az európai második front megnyitása nem hozott lényeges változást a német fasiszta csapatok csoportosításában. A legharcképesebb magasabbegységek túlnyomó része a szovjet-német arcvonalon maradt.

Az amerikai-angol csapatokkal szemben nyugaton mindössze hatvan német hadosztály állt. Személyi állományuk minőségét és technikai felszereltségüket illetően számottevően elmaradtak a szovjet-német fronton harcoló hadosztályok mögött. Zimmermann tábornok, a nyugati front törzskarának egykori hadműveleti főnöke ezt írta: „Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a keleti arcvonal kiszívta a Nyugaton levő német hadseregek összes harcképes élőerőit és harci technikáját … 1943-tól kezdve a nyugati arcvonalon a német csapatok alapját elöregedett fegyverekkel ellátott idős személyek alkották.”

A szovjet fegyveres erőknek bonyolult feladatokat kellett megoldaniuk. A további hadviselés politikai céljait a legfelsőbb főparancsnok május 1-i parancsa szabta meg. Eszerint meg kellett tisztítani a fasiszta hódítóktól az egész szovjet földet, vissza kellett állítani a Szovjetunió államhatárait a Barents-tengertől a Fekete-tengerig, és fel kellett szabadítani Európa népeit a fasiszta rabság alól. E céloknak megfelelően tervezték és készítették elő az újabb támadást. A terv kulcskérdése a szovjet csapatok főcsapási irányának meghatározása volt. Sztálingrádtól kezdődően a szovjet fegyveres erők a főcsapást délnyugati irányban mérték, most viszont a főhadiszállás úgy határozott, hogy a fő erőkifejtést nyugati irányban összpontosítja. Ezt az elhatározást az tette szükségessé, hogy minél gyorsabban felszabadítsák Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát, és segítséget nyújtsanak a baráti lengyel népnek. Az e térségben aratott nagy győzelmek lehetővé tették, hogy a szovjet csapatok a legrövidebb úton kijussanak a harmadik birodalom számára létfontosságú terepszakaszokra. Az 1944. nyári támadás kérdése már április végén eldőlt a párt KB Politikai Irodájának és a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának együttes ülésén, annak a jelentésnek a kapcsán, amelyet a nyugati arcvonalon kialakult helyzetet vizsgáló bizottság terjesztett elő.

A vezérkar, figyelembe véve a front-haditanácsok javaslatait, május végére lényegében befejezte a Karéliától a Kárpátokig terjedő hadműveletek rendszerének megtervezését. Ugyanakkor meghatározta a hadműveletek végrehajtásának sorrendjét is. A nyári támadást az arcvonal különböző szakaszain egymást követő hatalmas csapások révén kívánták megvalósítani. Sz. M. Styemenko ezt írja: „A nyári hadjáratot illetően a következő sorrend rajzolódott ki: Június elején a Leningrádi Front kezdi el a támadást Viborg ellen. Ezt a Karéliai Front támadása követi, amelynek célja az ellenség szviri-petrozavodszki csoportosításának szétzúzása. E hadműveletek eredményeképpen ki kellett iktatni a harcból a hitlerista Németország finn partnerét. A Karéliai Front harcba lendülését haladéktalanul a meglepetésszerűen indított belorussziai tevékenységnek kell követnie. Majd mikor a hitlerista hadvezetés ráeszmél, hogy éppen itt folynak a döntő események, és délről ide veti be tartalékait, meg kellett indulnia az 1. Ukrán Front lvovi irányú elsöprő támadásának. A szovjet fegyveres erők 1944. évi nyári hadjáratában mért főcsapás tartalmát az ellenfél belorussziai és lvovi csoportosításának szétzúzása alkotta.” Ennek a csapásnak a sikere megteremtette az előfeltételeket a más irányokban kibontakozó támadásokhoz, mindenekelőtt a iasi-kisinyovi hadművelethez, amelyet valamivel később, júliusban terveztek.

1944. június elején Sztálin tájékoztatta Churchillt és Rooseveltet: „A szovjet csapatok általános támadása szakaszonként, a hadseregeknek a támadó hadműveletekbe való egymást követő bevetése útján fog kibontakozni. Június végén és július folyamán a támadó hadműveletek a szovjet csapatok általános támadásává alakulnak át.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A történelem folyamán először alakult olyan hadsereg, amely sajátszerű iskolája volt nemcsak a katonai kiképzésnek, hanem a dolgozók politikai felvilágosításának is. A szabályzatok tág teret biztosítottak a katonai szolgálatot teljesítőknek arra, hogy a parancsok végrehajtásánál érvényesítsék a szükséges kezdeményező készséget. A Vörös Hadseregben a fegyelem nem a büntetéstől való félelem, hanem a forradalmi kötelességérzeten alapult. „A Vörös Hadsereg — mondotta Lenin — soha nem látott kemény fegyelmet teremtett, mégpedig nem kényszerrel, hanem maguknak a munkásoknak és parasztoknak a tudatossága, odaadása és önfeláldozása alapján.”²⁵ Lenin Művei. 29. köt. 250. old.*

A hadsereg szervezésével, vezetésével és irányításával, a vöröskatonák politikai nevelésével és felvilágosításával, a fegyelem megszilárdításával, a hadsereg harckészségének növelésével, a front és a hátország megerősítésével, a csapatok fegyver-, lőszer- és ruházati ellátásával kapcsolatos kérdéseket a szovjet kormány és a katonai hatóságok a kommunista párt Központi Bizottságának útmutatásai alapján oldották meg. A Központi Bizottság 1918 decemberi határozatában hangsúlyozta, hogy a katonai hatóságok politikájának „pontos alapjául szolgálnak azok az általános irányelvek, amelyeket Központi Bizottsága útján és annak közvetlen ellenőrzésével a párt kiad”²⁶. Pravda, 1918. december 26.*

A hadsereg pártirányítása az egységek kommunista sejtjeire támaszkodó biztosok és politikai osztályok révén érvényesült. A párt forradalmi kötelességtudásra nevelte a katonákat. A régi orosz hadsereget, csakúgy mint valamennyi kizsákmányoló állam hadseregét, a botfegyelem, a kaszárnya-drill tartotta fenn. Az volt a jó katona, aki „nem gondolkodott” és „nem elmélkedett”, hanem vakon engedelmeskedett a parancsnak. A „gondolkodás” joga csak a „feljebbvalókat” illette meg.

Másképp nevelkedett a Vörös Hadsereg harcosa. Számára a parancs törvény volt, de meg kellett értenie célját és jelentőségét, s úgy kellett eleget tennie a parancsnak, mint a szocialista haza iránti kötelességének.

„Szerintünk az állam ereje a tömegek tudatosságában rejlik. Az állam akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről véleményt tudnak alkotni, és mindent tudatosan tesznek”²⁷ Lenin Művei. 26. köt. 255. old.* — mondotta Lenin.

A Vörös Hadsereget nagyfokú hazafias kötelességtudás és nem mindennapi harci tulajdonságok különböztették meg valamennyi burzsoá hadseregtől. „Kiderült, hogy lehet egyszerűen, mondhatni formálisan harcolni — így volt ez az imperialista háborúban —, s lehet valóban küzdeni a győzelemért — erre tanított engem Vlagyimir Iljics vezetése. A Vlagyimir Iljics vezette bolsevik párt milliókban tette tudatossá a háború céljait és feladatait, s a fáradt, az imperialista háborútól agyoncsigázott tömegekbe új erőt öntött a polgárháborúban elért győzelmekhez”²⁸ Emlékezés Vlagyimir Iljics Leninre. 2. rész. Moszkva 1957. 296—297. old.* — állapította meg visszaemlékezéseiben Kamenyev, a régi hadsereg egyik tekintélyes katonai szakértője, aki hűségesen és áldozatkészen szolgálta a szocialista forradalmat a Vörös Hadsereg felelős parancsnoki posztjain.

A vöröskatonák nevelése, forradalmi öntudatuk és katonai vasfegyelmük kialakítása fölöttébb bonyolult volt.

A hadsereg többségét parasztok alkották. Sokan közülük az agrár jellegű kormányzóságok isten háta mögötti járásaiból vonultak be a mozgósításkor, s ezekben a járásokban nemigen érvényesült az ipari proletariátus befolyása. A paraszt-katonák között bőven akadt írástudatlan, elmaradott, különböző előítéletektől megzavart ember. Mindennapos, fáradságos politikai nevelő munkára volt szükség ahhoz, hogy az ilyen harcosok a szocialista haza öntudatos védelmezőivé, a forradalmi munkás-paraszt hadsereg igaz katonáivá váljanak.

Ki hajthatta volna végre ezt a feladatot, ha nem a hadseregbeli kommunisták — sorkatonák, politikai munkatársak és parancsnokok? S a kommunisták becsülettel teljesítették a feladatot, a katonai biztosok és a pártsejtek vezetésével. Kik voltak a hadseregbeli kommunisták? Többségükben volt munkások. Jól ismerték és megértették a dolgozó embert, könnyen megtalálták a közös nyelvet a parasztból lett vöröskatonával. A hadseregbeli kommunisták a lövészárokban, a laktanyában vagy a katonai szerelvény melegedőjében állandóan a harcosok között voltak, megosztották velük a katonaélet nehézségeit és bajait, s eközben beszélgetések során élesztették öntudatukat és osztályösztönüket, megtanították őket arra, hogy eligazodjanak az eseményekben és megértsék a világ dolgait, beléjük plántálták a forradalom győzelmébe vetett szilárd hitet. Szavukból sok ezren értették meg Marx és Lenin tanításainak nagy igazságát, a kommunista párt céljait és feladatait. Meneteléskor és harc közben tanúsított magatartásukkal, szilárdságukkal és bátorságukkal a kommunisták csorbítatlan tekintélyre tettek szert. Becsülték őket, hallgattak rájuk. A kommunisták példát mutattak a forradalom önzetlen szolgálatában. Majakovszkij így írt erről:

Ötágú csillagot
sütöttek hátunkra
a vajdák és a pánok,

Mamontov bandái
elevenen ástak el
s fejünkig földet hánytak,

Mozdonykazánban
égettek minket a japánok,
ónnal, ólommal öntötték tele a szánkat.

— Tagadd meg! — bömbölték,
de izzó torkunk mégsem kiált más szót,
mint e hármat:

„Éljen a kommunizmus!”

Radó György fordítása

A Vörös Hadsereg pártszervezetei létszámban szüntelenül gyarapodtak, s nőtt a politikai befolyásuk is. Különösen sokat fejlődtek a hadseregbeli pártszervezetek 1918 nyarán és őszén, a kommunisták mozgósításakor. 1919 februárjában már több mint 1500 pártsejt működött a Vörös Hadsereg egységeinél. Az 1919 márciusában lezajlott VIII. pártkongresszus mandátumvizsgáló bizottsága megállapította, hogy a frontról érkezett küldöttek 29 706 kommunistát képviselnek. S ebben a számban még nem voltak benne a 10. hadseregnek, a hátországi és a tartalék-egységeknek, valamint a különböző parancsnoki tanfolyamoknak a kommunistái.

Az 1918-as esztendő nyári és őszi harcai idején a hadseregbeli és a helyi pártszervezetek sok tapasztalatra tettek szert a hadseregbeli pártpolitikai munkában. A párt Központi Bizottsága e tapasztalatok tanulmányozása és általánosítása után 1919 januárjában jóváhagyta a front és a hátország katonai egységeinek pártsejtjei számára kiadott útmutatót. Az útmutató meghatározta a hadseregbeli pártszervezetek egységes felépítését, és pontosan megállapította kötelességeiket.

A pártsejteknek az volt a feladatuk, hogy a gyakorlatban érvényesítsék a vezető pártszervek határozatait, megszervezzék az egységeknél a politikai felvilágosító munkát, együttműködjenek a politikai biztossal és a parancsnokkal a katonai fegyelem megszilárdításában. A kommunistáknak példát kellett mutatniuk önzetlen bátorságban és kitartásban, türelemben és szívósságban.

A kommunista sejt nem szólt bele a parancsnok tevékenységébe és rendelkezéseibe, minden eszközzel támogatta és szilárdította a politikai biztosnak mint politikai vezetőnek és a parancsnoknak mint katonai vezetőnek a tekintélyét.

A párt vezetésével a fiatal Vörös Hadsereg ily módon félelmetes erővé nőtt, amely képes volt visszaverni az egyesült antant és fehérgárdista seregeket.

Ámde egyetlen hadsereg sem viselhet hosszú háborút erős ellenséggel szemben, ha nincs szilárd és megbízható hátországa, amely fenntartja kiváló erkölcsi szellemét és ellátja minden szükségessel.

„A komoly hadviseléshez — tanította Lenin — erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve.”²⁹ Lenin Művei. 27. köt. 62. old.*

A párt és a kormány a munkásosztály és a dolgozó parasztság minden forradalmi energiáját a front és a hátország szilárd egységének megteremtésére fordította. „Mindent a frontnak, mindent az ellenség legyőzésére!” — adta ki a párt a jelszót a tömegeknek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A haza zászlaja a Krím fölött

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1944 áprilisában és májusában a szovjet fegyveres erők megsemmisítő csapást mértek az ellenségre a Krímben. Hogy mekkora jelentőséget tulajdonított az ellenség a Krímnek, kitűnik Hitler egyik beszédéből. Kijelentette, hogy a Krím kiürítése súlyos veszélyt jelentene a román kőolaj finomítóüzemekre és a kőolajiparra. Ez oknál fogva a Krímet, amíg csak lehetséges, tartani kell.

Amíg a félsziget a hitleristák kezében volt, a szovjet csapatok jelentős erőit kötötték le, korlátozták a Fekete-tengeri Flotta tevékenységét, s egyszersmind politikai nyomást gyakoroltak Törökországra és délkelet-európai szövetségeseikre.

A Krímet a 17. német hadsereg védte Jäneke tábornok parancsnoksága alatt, akit német katonai körökben az erődítés jeles szakembereként tartottak számon. Ennek a hadseregnek az állományába mintegy 200 000 ember, 3600 löveg és aknavető, körülbelül 5400 géppuska és több mint 200 rohamlöveg és harckocsi tartozott. A földi csapatok támogatására az ellenség a Krímre telepített repülőerők mintegy 150 repülőgépét tervezte bevetni, s ide akarta átirányítani a besszarábiai és romániai repülőterek repülőit is. A Krím megtartásában a német fasiszta hadvezetés nagy reményeket fűzött haditengerészeti flottájához is.

A Krím felszabadítására az F. I. Tolbuhin tábornok vezette 4. Ukrán Front és az A. I. Jerjomenko tábornok parancsnoksága alatt álló önálló Tengermelléki Hadsereg, F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy Fekete-tengeri Flottája és Sz G. Gorskov ellentengernagy Azovi Katonai Flottillája kapott parancsot.

A hadműveletekbe bevonták a távolsági és a tengerészeti repülőerők magasabbegységeit.

A szárazföldi, haditengerészeti és a légierők tevékenységét K. J. Vorosilov és A. M. Vaszilevszkij marsall, a főhadiszállás képviselői hangolták össze. A repülőerők különféle fegyvernemeinek harccselekményeit F. J. Falaljejev tábornok, a főhadiszállás képviselője koordinálta.

A 4. Ukrán Front és az Önálló Tengermelléki Hadsereg állományába körülbelül 470 000 katona és tiszt, 5982 löveg és aknavető, mintegy 560 harckocsi és rohamlöveg, valamint 1250 repülőgép tartozott.

Április 8-án csaknem háromórás tüzérségi előkészítés és a repülőerők hatalmas csapásai után a 4. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át. Az ellenség perekopi és szivasi védelmét csakhamar áttörték. Felszabadították Armjanszkot, Dzsankojt, Jevpatoriját, április 13-án pedig elfoglalták Szimferopolt, az ellenség védelmének fő támpontját, amely a Krím déli kikötőihez vezető utat fedezte. A hitlerista csapatok Kercs-félszigeten védekező csoportosítását az a veszély fenyegette, hogy a szovjet csapatok csapást mérnek a szárnyára és a hátába. A bekerítéstől tartva az ellenség kénytelen volt hozzákezdeni csapatai kivonásához. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg magasabbegységei a hitleristákat üldözve április 11-én birtokba vették Kereset. Április 20-án kijutottak a vasbeton erődökkel megerődített Szevasztopolhoz.

A szevasztopoli erődítmények megrohamozása május 5-én kezdődött. Amint a szovjet hadvezetés előre látta, a legelkeseredettebb küzdelem a Szapun-hegyért, Szevasztopol e kulcsállásáért bontakozott ki. Kilenc órán át folyt itt a harc.

1944. május 9-én a szovjet katonák átkeltek az Északi-öblön, és harcok közben benyomultak a városba.

A szétvert hitlerista csapatok maradványai a Herszonesz-fokra menekültek. Május 12-én megtört az ellenállásuk. A hajókaravánoknak az a kísérlete, hogy evakuálják a megmaradt csapatokat, nem járt sikerrel.

Az ellenség közlekedési útjain a Fekete-tengeri Flotta repülői és hajói indítottak harcot. A flotta élén F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy, az egyik legjelentősebb szovjet katonai szakember állt. A Tveri kormányzóságbeli szegényparaszt fia kazánfűtőként kezdte a szolgálatot a tengerészetnél, s részt vett a polgárháborúban is. A Nagy Honvédő Háborúig torpedónaszád-alegységeket és magasabbegységeket vezetett, 1938- 1939-ben az Amuri Katonai Flottilla parancsnoka, 1939-től pedig a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka volt. Ez a tapasztalt flottaparancsnok egyike volt az odesszai és szevasztopoli védelem irányítóinak. Parancsnoksága alatt számos nagyszerű deszanthadműveletet hajtottak végre a szárazföldi erőkkel együttműködve.

A flotta haditanácsának tagja N. M. Kulakov altengernagy, a kiváló politikai munkás volt.

A hitlerista hadvezetés drágán fizetett a Krímért. Az április 8-a és május 12-e közti harcokban az ellenség – nem számítva a tengeren elpusztultakat – 100 000 embert vesztett, több mint 3000 löveget és aknavetőt, 7000-nél több gépkocsit és egyéb harci technikai eszközt.

Krím felszabadítása gyökeresen megváltoztatta a helyzetet a Feketetenger medencéjében. Visszatért a hazához a hadiflotta fő támaszpontja – Szevasztopol.

Annak, hogy Szevasztopol, a hős város felszabadult a hitlerista megszállás alól, igen nagy nemzetközi jelentősége volt. Az „Evening Standard” című befolyásos angol lap ezt írta: „Szevasztopol bevétele megmutatta, hogy nincs olyan szilárd erődítmény, ha még oly félelmes erők védjék is, amelyet megfelelő előkészülettel és találékonysággal el ne lehetne foglalni. Kaphatnak-e ennél jobb hírt a szövetséges csapatok katonái, bárhol legyenek is?”

A Krímet felszabadító katonák hősiességét nagyra értékelte a kommunista párt és a szovjet kormány. A hazafiak ezreit tüntették ki rendjelekkel és érmekkel, 126 ember pedig megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Több mint 39 000-et a Szevasztopol Védelméért éremmel tüntettek ki. Számos egység és magasabbegység megkapta a „Perekopi”, „Szivasi”, „Kercsi”, „Feodoszijai”, „Szimferopoli” és „Szevasztopoli” nevet.

1944. május hónapjának első felében sikerrel befejeződött a szovjet hadsereg őszi-téli támadása. Csaknem hét és fél hónapon át, 1943. október elejétől 1944. május közepéig dúltak a harcok.

Ez idő alatt a szovjet fegyveres erők Leningrád alatt, Ukrajnában és a Krímben szétzúzták az ellenség északi és déli hadászati csoportosítását, nagy vereséget mértek az ellenség központi csoportosítására a gomeli-bobrujszki irányban. Az 1943 őszén és 1943-1944 telén sikeresen végrehajtott hadműveletek eredményeként a hitlerista csapatok újabb veszteségeket szenvedtek.

A szovjet fegyveres erők győzelmei a háború harmadik évében, különösképpen délen, erősen megrendítették a fasiszta Németország katonai és politikai helyzetét. A több mint 13 hónap alatt (1943 áprilisától 1944 május elejéig) a szovjet erők ragyogóan megoldották az eléjük állított feladatokat. A szakadatlan csapások következtében az ellenségnek több mint 290 hadosztályát zúzták szét, ebből 44 hadosztályt teljesen megsemmisítettek. Csupán a németek szárazföldi erői több mint 2 400 000 embert vesztettek, mintegy 23 400 harckocsit és rohamlöveget, több mint 46 000 löveget és aknavetőt és körülbelül 15 000 repülőgépet. A szovjet hadsereg előtt megnyílt az út, hogy hatalmas csapásokat mérhessen a délnyugati hadászati irányban, és közvetlenül kijusson a Balkánra.

A szovjet-német arcvonal a második világháború fő és döntő arcvonala maradt. Az ellenség itt tartotta hadosztályainak 63-66 százalékát. Ami a többi arcvonalat illeti, azokon a német fasiszta magasabbegységeknek mindössze 3-6 százaléka tevékenykedett. Az említett idő alatt a hitlerista hadvezetés nyugatról több mint 80 hadosztályt dobott át a keleti arcvonalra. Ez tette lehetővé az angol-amerikai csapatoknak, hogy csaknem akadály nélkül szálljanak partra Olaszországban, és kiiktassák a fasiszta Németország oldalán viselt háborúból.

A szovjet hadsereg sikereinek óriási nemzetközi jelentőségük volt. Tovább nőtt a Szovjetunió tekintélye a világ népeinek szemében. A szovjet csapatok győzelmei nyomán a megszállt országokban még nagyobb méreteket öltöttek a nemzeti felszabadító mozgalmak, s halomra dőltek a nyugati hatalmak reakciós politikusainak számításai, akik abban reménykedtek, hogy a Szovjetunió teljesen legyöngül a fasiszta Németország ellen viselt háborúban.

A nyugati államok vezetői tudatában voltak annak, hogy a szovjet hadsereg hatalmas győzelmei rendkívül nagy hatással lesznek az egész második világháború menetére. „Ha a dolgok továbbra is úgy haladnak Oroszországban, mint most – mondotta Roosevelt nem sokkal a teheráni konferencia előtt -, akkor lehetséges, hogy az elkövetkező tavaszon a második frontra … nem is lesz szükség.”

Igen, messze tűntek azok az idők, amikor a rastenburgi főhadiszálláson Keitel, Jodl és Heusinger sokszínű nyilakat húzogatott a keleti arcvonal hadműveleti térképén, azt mérlegelve, milyen erőket és eszközöket kell újra meg újra bevetni, hogy a tőr Oroszország szívébe hatoljon. A szovjet hadsereg keresztülhúzta az ellenség minden számítását.

A szovjet hadsereg győzelmei megmutatták a szocialista állam leküzdhetetlen erejét, a Szovjetunió népeinek megbonthatatlan testvériségét és azt, hogy szorosan Lenin pártja köré tömörülnek. A párt volt az, amely szervezte, lelkesítette, eszmékkel felfegyverezte a szovjet népet. Magának a pártnak legjobb fiai a fasizmus elleni fegyveres harc első soraiban küzdöttek.

A szovjet hadművészet a háború harmadik évének támadó hadműveleteiben bebizonyította mérhetetlen fölényét az ellenség hadművészetével szemben. A történelmi jelentőségű kurszki és ukrajnai, leningrádi és krími ütközetek fontos mérföldkövek voltak a fasiszta Németország felett aratott győzelem útján. Ugyanakkor ez időszak alatt tovább tökéletesedett a szovjet katonai vezetők hadvezéri művészete, nőtt a seregtestek, magasabbegységek és egységek törzseinek operativitása, a hadosztályszolgálat embereinek az a képessége, hogy alkotóan és bátran oldják meg a hadtápszervezés kérdéseit, széles körben kibontakozott és fellendült, céltudatosabbá, tevékenyebbé és folyamatossá vált a pártpolitikai munka.

A Nagy Honvédő Háború harmadik évében vívott fegyveres küzdelem eredményei arról tanúskodnak, hogy bár a második front nem nyílt meg Európában, a szovjet fegyveres erők mégis nagyszerű győzelmeket arattak. És bármennyire igyekezzenek is a második világháború történetének meghamisítói győzelmeinket kisebbíteni, a tények ellenük szólnak.

A háborús évek megmutatták, hogy a nehézségek nem gyűrték le a szovjet népet. Az arcvonalra szüntelenül érkezett az utánpótlás, a harci technika. A szovjet hadsereg vezérkarában, a frontok és a hadseregek törzseiben már az 1944 nyarán megvalósítandó új terveken dolgoztak. Úgy döntöttek, hogy a főcsapást Belorussziában mérik. A „Kutuzov”-, a „Szuvorov”-, a „Rumjancev”-tervet egy újabb, a „Bagratyion”-terv követte, amely nevét a külföldi hódítók elleni 1812-es honvédő háborúban az orosz fegyvereknek oly sok dicsőséget szerzett jeles hazánkfiáról kapta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A szovjetköztársaság helyzete 1918 őszén rendkívül súlyos volt. De azért az ellenség visszaveréséhez már nagyobb erő állt rendelkezésre, mint néhány hónappal előbb, amikor az antant intervenciója még csak kibontakozóban volt.

Németországban, Ausztriában és Magyarországon kitört a forradalom, s ezt követően más európai tőkésországokban is megkezdődött a forradalmi tömegmozgalom fellendülése. A szovjet-orosz munkások és parasztok megérezték, hogy a nemzetközi imperializmus elleni harcukban nincsenek egyedül, hogy más országok proletariátusában szövetségesre leltek.

A köztársaság belső helyzete is szilárdabbá vált.

Döntő jelentőségű volt a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megerősödése. A földről szóló dekrétum végrehajtása mélyreható változásokat idézett elő falun. Megnőtt a középparasztság aránya. Midőn a szegényparasztok földhöz és állathoz jutottak, a szegényparaszti gazdaságoknak több mint fele (s az Októberi Forradalom előtt ezek a gazdaságok voltak túlsúlyban) középparaszti színvonalra emelkedett. A középparaszt lett a falu központi alakja. Már 1919 elején a középparasztok alkották a falusi lakosságnak több mint 60 százalékát. S a középparaszt magatartása ingadozó volt.

Kihez pártol a középparasztság a polgárháború folyamán: a proletariátushoz-e vagy a burzsoáziához? Ettől függött az oroszországi szocialista forradalom sorsa.

A középparaszt egyfelől mint dolgozó, aki nem zsákmányol ki idegen munkaerőt, ellenségesen állt szemben a kulákkal, a tőkéssel, a földbirtokossal. A szovjethatalom földet adott a parasztnak, megszabadította az örökös félelemtől, hogy tönkremegy és nyomorúságos sorsra jut. A paraszt ura lett sorsának, teljes jogú állampolgára az országnak, hatalmas segítséget és támogatást kapott attól az államtól, amelyben a hatalom csakis a dolgozóké. Egyetlen hatalom sem nyújthatott annyit a dolgozó parasztságnak, mint a szovjethatalom. Ezért a dolgozó paraszt rokonszenvét nyilvánította a szovjethatalom iránt, hajlandó volt támogatni a proletariátust.

Ez azonban csak az érem egyik oldala volt. Másik oldala abban rejlett, hogy ugyanez a középparaszt tulajdonos volt, még ha kistulajdonos is. És mint gazda elsősorban azt kívánta, hogy a háború elkerülje portáját, s ne ártson jólétének. A középparasztnak ezt a hangulatát használták ki a kulákok és az eszerek. Provokatív agitációjuk hatására a középparasztok jelentős része nemegyszer megtagadta a segítséget a munkásosztálytól a harc súlyos pillanataiban, megszökött a Vörös Hadseregből, sőt, ellenforradalmi lázadásokban vett részt. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy az intervenciósok és a fehérgárdisták 1918 nyarán meg tudták dönteni a szovjethatalmat a Volgamelléken, az Urálban, Szibériában és az ország több más vidékén.

De vajon mit kapott a középparaszt a fehérgárdistáktól?

Igaz, a fehérgárdisták nem akadályozták a parasztot a gabona-spekulációban. Ezzel szemben elvették tőle a földet, és visszaadták a földbirtokosoknak. Megjelent a nagykereskedő, és ismét bevezette gabonakereskedelmi monopóliumát. A falusi burzsoá — a kulák — uzsorakölcsönökkel szolgaságba kergette, fojtogatta a parasztot, zsarnokoskodott vele, tönkretette gazdaságát.

Az eszerek és a mensevikek demokráciát, alkotmányozó gyűlést, parlamentet ígértek a parasztnak. S amikor megalakultak a helyi kormányok, amelyekben ugyanezek az eszerek és mensevikek viselték a miniszterelnöki és a miniszteri rangot, falun megjelentek az e kormányok által oda vezényelt csendőrök és rendőrök. A parasztok hátán sűrűn csattant a lovaglóostor és a puskavessző, midőn a felügyelők adókat és egyéb szolgáltatásokat sajtoltak ki a fehér hadsereg céljaira. Az utak mentén, a távírópóznákon megcsonkított holttestek himbálóztak kötélen, azoknak a muzsikoknak a holttestei, akik nem akarták visszaadni a földbirtokosnak és a kuláknak a verejtékükkel öntözött, a szovjethatalom által juttatott földet.

„Le a testvérgyilkos polgárháborúval!” — üvöltötték a gyűléseken az eszer-mensevik árulók. De ím, eljött a hatalmuk — s a parasztot erőszakosan, golyóval és kötéllel fenyegetőzve beterelték a fehér hadseregbe, a számára gyűlöletes tiszt urak parancsoksága alá. Arra kényszerítették, hogy ne saját földjéért és szabadságáért, hanem a földbirtokosok földjéért, a gazdagok szabadságáért harcoljon.

Maga az élet győzte meg a középparasztot arról, hogy csakis a szovjethatalom mellett a helye, csakis a munkásosztály és a kommunista párt vezetheti a szabadság, a béke és a jólét útjára.

A középparasztság látta, hogy a Vörös Hadsereg nagy győzelmeket arat a dolgozó nép ellenségei felett, s a szovjethatalom hónapról hónapra erősödik. 1918 őszén világosan észlelhető volt a középparaszt átpártolása a szovjethatalomhoz.

A dolgozó parasztok megértették, hogy a szovjethatalom igazságos, felszabadító háborút folytat a külföldi imperialisták és a belső ellenforradalom ellen, Október nagy vívmányainak védelmében. „Sokára és nehezen tört magának utat ez a felismerés — mondotta Lenin az 1918. november 6-án megnyílt VI. összoroszországi rendkívüli szovjet kongresszuson. — De ez év nyarán mindenki előtt teljesen világossá vált, hogy végül is utat tört magának, hogy bekövetkezett a fordulat …”²² Lenin Művei. 28. köt. 139. old.*

Ez a fordulat megváltoztatta az osztály-erőviszonyokat az országban. A párt, Leninnel az élén, idejében észrevette a középparaszt magatartásának megváltozását, és levonta belőle a szükséges következtetéseket.

Közvetlenül a forradalom után, amikor a szovjethatalomnak létjogosultságát kellett megvédenie, a legfőbb feladat falun a szegényparasztság és a földmunkások megszervezése volt. Enélkül lehetetlen lett volna a burzsoázia legyőzése, a kulák ellenforradalom elfojtása. A középparasztság irányában, minthogy ennek jelentős része még ingadozott, a párt és a szovjethatalom továbbra is a semlegesítés politikáját folytatta. Ezt a politikát a párt a szocialista forradalomra való áttérés idején kezdte megvalósítani. Célja az volt, hogy a középparasztságot olyan réteggé tegye, amely, ha nem is válik a proletárforradalom aktív segítőjévé, legalább nem pártol a szovjethatalom ellenségeihez. Ez volt az egyedüli helyes megoldás.

Ámde az 1919 elején kialakult helyzetben a középparaszt semlegesítésének politikája már elégtelennek bizonyult. A szovjethatalom, amely kivívta első győzelmét a polgárháborús frontokon, megszilárdította létét, és bebizonyította a világnak, hogy tartós és szilárd — ez a szovjethatalom a semlegesítés politikájáról már áttérhetett a középparaszttal való tartós szövetség megteremtésére.

1918 novemberében Lenin megfogalmazta a párt középparaszt-politikájának új alapelvét: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal — egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva …”²³ Ugyanott, 189. old.*

A középparasztság állásfoglalásának megváltozása kedvező feltételeket teremtett a szovjetköztársaság védelmének megerősítéséhez, ennek pedig döntő jelentősége volt 1918 őszén. Az intervenciósok és a fehérgárdisták nyomása napról napra fokozódott. Szükséges volt, hogy az ország egész életét háborús vágányra tereljék. A helyzet a Vörös Hadsereg létszámának növelését, a hátország megerősítését követelte.

Október 3-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak, a moszkvai szovjetnek, valamint az üzemi bizottságok és a szakszervezetek képviselőinek együttes ülésén felolvasták Lenin levelét. Lenin hangsúlyozta, hogy a szovjethatalomnak meg kell tízszereznie erőfeszítéseit a gabonabegyűjtés terén, s fokozottan kell törekednie a munkás-paraszt szövetség megszilárdítására, hogy segíthesse a dolgozó parasztságot és győzelmet arasson a kulákság felett.

Lenin fokozni kívánta a Vörös Hadsereg szervezését és megerősítését. Ehhez megvoltak a feltételek: bekövetkezett a fordulat, a dolgozó parasztok megértették és tapasztalatból felismerték a forradalmi vívmányok és a szovjethatalom megvédésének szükségességét. A hadsereg a csehszlovákok és a fehérgárdisták elleni ütközetekben edződik és erősödik — írta Vlagyimir Iljics —, az alapot szilárdan leraktuk, siessünk hát, hogy magát az épületet tető alá hozzuk.

„Mi elhatároztuk, hogy tavaszra egymillió főnyi hadseregünk lesz, most hárommillió főnyi hadseregre van szükségünk. Lehet ekkora hadseregünk. És lesz is.”²⁴ Ugyanott, 94. old.*

Leninnek ezt a célkitűzését szem előtt tartva a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács az ország erőforrásainak megfelelően 1918 decemberében jóváhagyta egy másfél millió főnyi hadsereg mielőbbi felállításának tervét. Egyben gyakorlati intézkedéseket tett arra vonatkozólag, hogy biztosítsák az újonnan szervezendő alakulatoknak a szükséges parancsnoki és politikai kádereket, lássák el őket fegyverrel, lőszerrel, ruházattal és egyéb hadfelszereléssel.

A párt, a munkásosztály és dolgozó parasztság hősi erőfeszítései nyomán a Vörös Hadsereg szervezése rendkívül gyors ütemben haladt, 1919 márciusában már több mint másfél millió főből állt. Soraiban küzdöttek az ukrán, a belorusz, a litván, a lett, az észt szovjetköztársaság csapatai és egyéb nemzetiségi egységek. Megalakult a nemzetközi hadtest, amelynek kötelékében lengyelek, csehszlovákok, magyarok, szerbek, bolgárok, románok, németek, osztrákok, koreaiak és kínaiak harcoltak.

Az a körülmény, hogy a nemzetközi proletariátus képviselői részt vettek az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban, megmutatta, mennyire közel állnak Szovjet-Oroszország érdekei a világ dolgozóihoz.

1918 őszén végleg kialakult a hátországban és a fronton működő központi és helyi katonai szervek felépítése. A kormányzóságokban és a járásokban katonai biztosságot hoztak létre. Kidolgozták és jóváhagyták a Vörös Hadsereg egyes kötelékeinek létszámkeretét. A különféle osztagokból ezredeket, dandárokat, hadosztályokat szerveztek. A hadosztályok tábori hadseregeket alkottak, több tábori hadsereget pedig a front vezérkara egyesített.

A front élén a Forradalmi Katonai Tanács állt, amelynek három tagja volt: egy parancsnok (katonai szakértő) és rendszerint két politikai biztos. Ugyanígy minden hadsereg vezetése a hadsereg forradalmi katonai tanácsának kezében összpontosult.

Valamennyi front és katonai intézmény tevékenységét a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács (RVSZR) fogta össze, a párt Központi Bizottságának, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának irányelvei alapján.

A szovjetország védelmének és fegyveres erőinek legfelsőbb irányító szerve a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács volt, élén Leninnel. A Honvédelmi Tanácsot az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. november 30-i határozata alapján hívták életre azzal a feladattal, hogy irányítsa az egész honvédelmi munkát a fronton és a hátországban. Ez a szerv korlátlan jogot nyert ahhoz, hogy mozgósítsa az erőket és az anyagi eszközöket a szocialista haza védelmére. A Honvédelmi Tanács határozatai minden központi és helyi hivatalra és intézményre, minden állampolgárra nézve feltétlenül kötelezőek voltak.

1918 őszén létesült és lépett működésbe a katonai tartalékok kiképzési rendszere, amely az általános katonai kiképzés, valamint a Vörös Hadsereg tartalék-egységei révén valósult meg. Az általános katonai kiképzés több mint 675 000 dolgozóra terjedt ki.

A Vörös Hadsereg életében, harckészségének nevelésében és fegyelmének megszilárdításában óriási szerepük volt az első szovjet szolgálati szabályzatoknak. A Vörös Hadsereg szolgálati szabályzatai visszatükrözték az új típusú hadseregnek, a proletárdiktatúra hadseregének alapvető sajátosságait. Ez a hadsereg elvben különbözött a burzsoá államok hadseregeitől.

A Vörös Hadsereg szolgálati szabályzatai hangsúlyozták, hogy a vöröskatonáknak és a parancsnokoknak az a magasztos hivatás jutott osztályrészül, hogy védjék a szovjetköztársaságot, minden tevékenységükkel a dolgozók felszabadulását szolgálják.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!