Gondoskodás a sebesült katonákról

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. „Minden segítséget megadunk a frontnak”

Gondoskodás a sebesült katonákról

Az oly gigantikus méretű háború egyszersmind kegyetlenül véres jellegű is volt. Attól, hogy mily gyorsan nyújtottak elősegélyt a sebesülteknek, mennyire hatékony volt a gyógykezelésük, a katonák és tisztek millióinak élete, egészsége és csapataikhoz való visszatérése függött.

Ámde a káderek száma, különösen a közép- és alsófokú egészségügyi személyzeté elégtelen volt. Ezenkívül pótolni kellett a hadseregbe bevonult egészségügyi dolgozókat, és meg kellett szervezni a hátországi körzetekben is a polgári lakosság egészségügyi ellátását.

Ezért a párt intézkedéseinek sorában fontos helyet foglalt el az egészségügyi káderek tömeges kiképzése.

A háború első napjától a Komszomol körzeti bizottságait és a katonai körzeti komisszariátust elárasztották a honleányok kérelmei, hogy képezzék ki, és a haza egészségügyi védelmének legfelelősebb szakaszaira küldjék őket. Érzéseiket jól tükrözte az a határozat, amelyet 1941. augusztus 24-én tartott gyűlésükön az ápolónői tanfolyam hallgatói a moszkvai és Moszkva környéki egészségügyi mentőosztagok tagjai elfogadtak. „Hajlandók vagyunk ellátni minden ránk bízott munkát – hangoztatta a határozat -, egyetlen kívánság éltet bennünket, egyetlen gondolat vezérel, hogy mielőbb szétzúzzuk a fasiszta barbárokat. A párt a legdrágább kincset, a haza nagyszerű védőinek életét bízta ránk, és mi méltók akarunk lenni erre a bizalomra.”

Az egészségügyi dolgozók tömeges kiképzése alapjaiban a Vöröskereszt egyesület vonalán folyt. Az egyesületnek csak a moszkvai osztályára a háború első négy hetében a hazafias erők tízezreinek kérelme érkezett be, hogy egészségügyi kiképzésben részesüljenek és az arcvonalra mehessenek. A háború első három hónapjában Moszkvában 6372 ápolónővért és egészségügyi dolgozót képeztek ki és irányítottak a hadseregbe. Köztük a legkülönbözőbb korú nőket találtuk. A főváros Proletarij kerületében létesült népfelkelőezred orvosi-egészségügyi zászlóaljának állományában M. Sz. Msztyiszlavszkaja vöröskeresztes nővér vezetésével egy egészségügyi csoport vonult a frontra. Vele együtt mentek leányai, Zinaida és Ljudmila, iskolai tanulók is.

Leningrádban 1941 második felében 6253 ápolónő és körülbelül 10 000 segédápolónő részesült kiképzésben. Az „Egészségügyi szolgálatra kész” körökben 370 000 embert képeztek ki elsősegélynyújtásra.

Éppen ilyen tevékenyen folyt az egészségügyi káderek tömeges kiképzése országszerte. 1941. júliustól 1945. májusig a Vöröskereszt egyesület tanfolyamain 264 000 ápolónőt képeztek ki, éspedig közülük több mint 100 000-et a háború első évében. Ez idő alatt az egyesület több mint 451 000 segédápolónőt és körülbelül 40 000 egészségügyi instruktort képezett ki. Az „Egészségügyi szolgálatra kész” program keretében 23 millió embert készítettek fel elsősegély nyújtására.

E számok mögött a maga nemében példátlan népi hősiesség rejlik. Hála a szovjet nők hazafias lelkesedésének, a közép- és alsófokú egészségügyi személyzet kiképzése olyan méretekben folyt, hogy a háborúk történetében először a szovjet hadsereg és a hátországi kórházak jól el voltak látva ilyen személyzettel.

A nép emlékezetében örökké él azoknak a leányoknak kedves arca, akik a vállukon átvetett egészségügyi táskával rendületlenül járták a háború nehéz útjait. Mindenütt ott voltak, a harcmezőn, a partizánportyákon, a kiürítőkórházakban, a kórházvonatokon, az ellenség által szétbombázott városok romjai közt. A sebesültek ezrei kaptak elsősegélyt, és gondos kezek juttatták vissza őket alakulatukhoz.

A német fasiszta megszállók ellen folytatott küzdelemben tanúsított hősiességükért és bátorságukért az ápolónők, egészségügyi instruktorok és segédápolónők tízezreit rendjelekkel és érdemérmekkel tüntették ki. Húsz bátor honleány elnyerte a Szovjetunió Hőse címet.

Az egészségügyi káderek önkéntességi alapon kiképzett nagy száma lehetővé tette, hogy az egészségügyi csoportok és kötözőhelyek széles hálózatát építhessék ki országszerte. 1942 végéig 13 312 egészségügyi csoport (csoportonként 15 fő) fejtett ki aktív tevékenységet. Ugyanerre az időre az országban 107 000, 1944 végére pedig 210 000 kötözőhely létesült, amelyek munkájában 840 000 ember vett részt. Az egészségügyi csoportok és kötözőhelyek elsősegélyt nyújtottak a légibombázások, a termelési balesetek sérültjeinek, gondoskodtak a sebesültek szállításáról, kórházi ellátásáról. Ugyanakkor az egészségügyi csoportok és kötözőhelyek tagjainak sokezres hadserege az esetek többségében termelőmunkája mellett látta el ezt a feladatát. Sok többgyermekes anya és idős nyugdíjas is volt közöttük.

A Nagy Honvédő Háború évkönyvébe ragyogó lapként került be a véradómozgalom tagjainak nemes hőstette. Ez a mozgalom mindjárt a háború első napjaiban indult meg, és nagy lendülettel bontakozott ki. A körülzárt Odesszában 18 000 ember nem is egyszer adott vért a sebesült katonáknak. Amikor az ellenség megközelítette Kijevet, 35 000 kijevi lakos vált véradóvá.

Csodálatot kelt a leningrádi véradómozgalom kibontakozása. Az ostromgyűrűbe zárt hős város éhező lakosai elég erőt éreztek magukban ahhoz, hogy vért adjanak a sebesülteknek. A város rendszeres bombázása és az állandó tüzérségi tűz következtében megsérült a leningrádi vérátömlesztő intézet. Megszűnt a vízszolgáltatás, a villamosáram, használhatatlanná vált a berendezés egy része. Sok véradó és az intézet több munkatársa életét vesztette.

Az intézet kollektívája az alagsort rendezte be, és ott folytatta a vérgyűjtést. Megszakítás nélkül és nagy mennyiségben ellátta az arcvonal és a kórházak szükségletét. Hogyha az intézet által gyűjtött vért és készített vérpótló oldatot egyszerre összegyűjtötték volna, nem lett volna elég hozzá 1 300 000 palack. Csupán az arcvonalra annyi vért és vérpótló oldatot juttattak el, hogy egyszeri szállításukhoz 150 vasúti teherkocsira lett volna szükség.

A legnagyobb vérellátó központ Moszkva volt. Több mint 500 000 liter, donoroktól kapott vért küldött az arcvonalnak.

Az országunk minden részéből adott vér tízezer és százezer literjei jutottak el az arcvonalra és a hátországi kórházakba.

A háború egész ideje alatt a véradómozgalomban 5 500 000 ember vett részt. Mintegy 90 százalékuk nő volt, s több mint 70 százalékuk fiatal. A. N. Gracsikova moszkvai lány mintegy öt liter vért adott és 400 embert vont be a véradói mozgalomba. N. A. Szkacskova, ötvenéves nyugdíjas nő, a nagy orosz hadvezér, M. I. Kutuzov leszármazottja, szintén aktív véradó volt.

A véradómozgalmat a párt és a kormány igen nagyra értékelte. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1943. szeptember 17-én kelt rendeletével „A sebesült harcosok és parancsnokok megmentése érdekében többszöri és rendszeres véradásért” 48 véradót a Szovjetunió rendjeleivel és érdemérmeivel tüntettek ki. 1944. június 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége megalapította a „Szovjetunió érdemes véradója” jelvényt. A háború alatt 15 000 embert tüntettek ki ezzel a jelvénnyel. Ámde a kitüntetésnél is többet ért a hazafiaknak nemes tettük eredménye.

Egyetlen hadseregben, egyetlen háborúban sem gondoskodtak úgy a sebesültekről, mint a szovjet hadseregben a Nagy Honvédő Háború idején.

A sebesültekről való gondoskodás az egész nép ügye volt. Az iparvállalatok, intézmények, kolhozok és szovhozok, tudományos intézetek kollektívái védnökséget vállaltak a kórházak fölött, részt vettek felszerelésükben, tüzelőanyaggal való ellátásukban, a helyiségeik javításában. A patronáló vállalatok és intézmények könyvtárakat rendeztek be a kórházakban, hangversenyeket, előadásokat, filmvetítéseket szerveztek. Az a figyelmesség és melegség, amely körülvette a sebesülteket, emelte jó hangulatukat, segítette gyógyulásukat.

A szovjet orvostudomány kimagasló győzelmet aratott a Nagy Honvédő Háborúban. A beteg és sebesült katonák több mint 70 százalékát visszajuttatta alakulatukhoz. Ebben a győzelemben a nép aktív, önkéntes segítőkészsége döntő szerepet játszott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak hátországában

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Nem volt különb a helyzet a Kolcsak-hadsereg hátországában sem, ahol napról napra terjedt az uráli, a szibériai, a távol-keleti munkások és parasztok partizánháborúja. A párt Központi Bizottsága és személyesen Lenin óriási jelentőséget tulajdonított ennek a mozgalomnak. Nagy érdemeket szerzett a Kolcsak hátországában folyó harc megszervezésében Szverdlov.

1918. december 17-én megalakult a Központi Bizottság Szibériai Bizottsága, hogy segítse a keleti országrészek illegálisbolsevik szervezeteit. A Szibériai Bizottság tagjai voltak: Goloscsekin, Maszlennyikov, Nejbut, Szmirnov, Szuhoverhov (Szicsov). A bizottság Ufában működött, a front közvetlen közelében. Vjatkában, a 3. hadsereg körzetében, ügyosztályt létesített az északi és középső Urállal való összeköttetés megteremtése céljából.

Az OK(b)P Központi Bizottságának Szibériai Bizottsága rendkívül fontos feladatokat oldott meg. Utasításokkal látta el a szibériai és uráli bolsevikok földalatti szervezeteit a pártmunka összes kérdéseiben. Megmutatta, mi a helyes magatartás az adott körülmények között, és meghatározta a harc leghatékonyabb formáit. Utat mutatott a legfontosabb szervezeti kérdések megoldására. Kádereket képezett ki és küldött az Urál vidékére és Szibériába, pénzzel és fegyverrel támogatta a kommunistákat.

Kolcsakék kémelhárító szervezete tudott a Szibériai Bizottság létezéséről. Kolcsak vezérkarának különleges részlege az egyik jelentésében közölte, hogy „egész Szibériában és az Urál vidékén működnek a kommunista párt Központi Bizottsága által létesített Szibériai Bizottság szervezetei”¹³. Az SZKP novoszibirszki területi pártbizottságának levéltára, f. 5., op. 2., ed. hr. 584. 1. 48.* A fehérgárdisták éberen figyelték a Szibériai Bizottság megbízottait, igyekeztek elfogni a hátországba küldött embereit. Néha ez sikerült is nekik. Így 1919 májusában letartóztatták Permben a bizottság vjatkai ügyosztályának két tagját, akik az Urálból tértek vissza. Elvették a náluk levő levelet, és hamisított okmányokkal saját ügynöküket küldték Vjatkába. A kolcsakista ügynököt azonban leleplezték.¹⁴ Az SZKP novoszibirszki területi pártbizottságának levéltára, op. 6., ed. hr. 120. 11. 69. 77.*

A Szibériai Bizottság 1918 végétől 1919 végéig több mint 200 embert képezett ki és irányított az ellenség hátországába, az Urál vidékére és Szibériába.

1919 januárjában a Szibériai Bizottság Omszkba vezényelte Boriszovot (Ovetkovot), hogy a Szibériai Bizottság utasításait és bizalmas levelét átadja a szibériai bolsevik illegális mozgalom vezetőinek. Ugyanakkor egy-egy megbízottat küldtek Blagovescsenszkbe és Cseljabinszkba. Ugyanebben a hónapban a Szibériai Bizottság bolsevik munkáscsoportot irányított a déli és középső Urál gyáraiba. A Szibériai Bizottság megbízottainak élén Tumanov és Fatyejev állt. Februárban az 5. hadsereg körzetében Lobkov, a kiváló omszki pártmunkás átment a frontvonalon túlra. A Szibériai Bizottság utasításának végrehajtása után a cseljabinszki illegális bolsevik bizottság élére állt, amely az ellenség mögöttes területén aktív munkát végzett a fegyveres felkelés előkészítésében.

A Szibériai Bizottság a kiváló pártmunkások mellett szép számmal küldött az Urálba és Szibériába egyszerű párttagokat is — szervezőket, agitátorokat, összekötő futárokat stb. Ezek az Urál-hegység eldugott ösvényein keresztül hatoltak az ellenség hátországába; bolsevik irodalmi termékeket, fegyvert, pénzt vittek magukkal az illegális szervezetek részére. A levéltárak sok kérdőívét, jelentését, beszámolóját és levelét őrzik ezeknek a hősöknek. Kik voltak ezek az emberek? Például a 25 éves Entalcevet — aki 1917 óta bolsevik párttag és foglalkozásra ácsmester — Minyarba küldték, hogy megszervezze a harci törzset, bolsevik irodalmi műveket vigyen magával és földerítést végezzen. Zaikin, 1918 óta párttag, minyári munkás. Többször küldték a déli Urál-vidék üzemeibe, hogy megszervezze a harci törzset és az irodalommal való ellátást. Az Ufából való Antonov, 1918 óta párttag, az 5. hadsereg pártmunkása. Február 18-án Zlatousztba irányították a pártmunka megszervezésére.¹⁵ Ugyanott.* Antonov hat hónapig tartózkodott az ellenség mögöttes területén és jelentős segítséget nyújtott a zlatouszti bolsevikoknak.

1919 tavaszán a Szibériai Bizottságnak sikerült kapcsolatot létesíteni az Urál és Szibéria sok jelentős pontjával. A bolsevikok legerősebb földalatti szervezetei ebben az időben Cseljabinszkban, Omszkban, Novonyikolajevszkben, Tomszkban, Krasznojarszkban működtek.

A Szibériai Bizottság saját megbízottain és a szibériai helyi bolsevik szervezetek küldöttein keresztül értékes információkat szerzett Kolcsak hátországának életéről. A Szibériai Bizottság ezt az anyagot az OK(b)P Központi Bizottságához továbbította. Lenin mindig megfelelően tájékozódva volt a keleti eseményekről: „… A Kolcsak hátországából kapott hírek arról tanúskodnak, hogy ott kétségtelen a bomlás, a lakosság, sőt, még a jómódú parasztság is, egy emberként kél fel ellene”¹⁶. Lenin Művei 30. köt. 63. old.* Az a körülmény, hogy az OK(b)P Központi Bizottsága, és személy szerint Lenin, ismerte az uráli és szibériai eseményeket, lehetővé tette az ellenség hátországában kialakult helyzet helyes értékelését. Elősegítette továbbá azt, hogy idejében megtegyék a szükséges intézkedéseket a földalatti bolsevik szervezetek irányítására, az ország keleti részén kibontakozó partizánmozgalom fejlesztésére.

A keleti front hadseregeinek politikai szervei kellőképpen hasznosították az ellenséges hátország helyzetéről kapott tájékoztatást. Ennek alapján helyesen szervezték az agitációt és a propagandát mind a Vörös Hadseregben és a frontövezet lakossága körében, mind az ellenséges hadsereg katonái között.

Az OK(b)P Központi Bizottságának Szibériai Bizottsága rendkívül nagy segítséget nyújtott a bolsevikok illegális mozgalmának a pártszervezetek taktikájának meghatározásában, a leghatékonyabb harci formák kiválasztásában. Szibéria számára különleges jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy a bolsevikok helyes taktikát alkalmaztak az eszerek és mensevikek kispolgári pártjaival kapcsolatban. Ezek a pártok 1918 nyarán aktív szervezői és részvevői voltak a szovjethatalom ellen szított zendülésnek. Demagóg szólamokkal megnyerték a középparasztság egy részét. Az eszerek és a mensevikek szép szólamokat hangoztattak a „tiszta demokrácia” államának megteremtéséről, a „szabadságról”, az „egyenlőségről”, az alkotmányozó gyűlésről stb. Hamis jelszavakkal félrevezették a munkásokat és parasztokat, saját külön, „harmadik útról” prédikáltak, szembe állították a proletárdiktatúrát a „tiszta demokráciával”.

Pedig a kérdés ez volt: vagy proletárdiktatúra, vagy burzsoá diktatúra. „A legfontosabb — mondotta Lenin —, amit nem értenek meg a szocialisták — és ebben megnyilvánul az, hogy elméletileg rövidlátók, a polgári előítéletek rabjai és a proletariátus politikai árulói —, a legfontosabb az, hogy a kapitalista társadalomban, az ettől a társadalomtól elválaszthatatlan osztályharc valamennyire komoly kiélesedése idején, nem lehetséges semmiféle közbülső dolog, nem lehetséges más, mint a burzsoázia diktatúrája vagy a proletariátus diktatúrája. Minden ábránd valami harmadikról — reakciós kispolgári sopánkodás.”¹⁷ Lenin Művei. 28. köt. 488. old.* Később a fehérgárdista eszer-mensevik kormányoknak úgyis át kellene adniuk a helyet vagy a nyílt burzsoá-földesúri diktatúrának, vagy újra a szovjethatalomnak, azaz a proletárdiktatúrának.

Az élet teljes mértékben beigazolta a marxizmus—leninizmusnak ezt a tételét. Kolcsak szétkergette az eszer direktóriumot és megteremtette a burzsoá-földesúri katonai diktatúrát. Lenin ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy az eszerek és mensevikek hozták létre a kolcsakizmus uralmát.

De Kolcsak és kamarillája könyörtelenül elbánt az eszerek és mensevikek többségével. Csupán azok, akik végleg szakítottak pártjukkal és határozottan a nyílt burzsoá-földbirtokos diktatúra oldalára álltak, nyerték el a bocsánatot „forradalmi” bűneikért és kaptak jó állásokat. Az eszerek és mensevikek többsége azonban nem sokra vitte. Egy részük kíméletlen üldözéseket szenvedett. Ilyen körülmények között az eszereknek és mensevikeknek nem maradt más hátra, mint a bolsevikokhoz pártolni. Igyekeztek rábeszélni a bolsevikokat arra, hogy alkossanak közös frontot velük a kolcsakistákkal folytatott harcban, bár ugyanakkor nem mondtak le a „tiszta demokrácia” jelszaváról.

A szibériai bolsevik szervezetek túlnyomó többsége helyes álláspontot foglalt el az eszerek és mensevikek pártjával kapcsolatban. A bolsevikok határozottan elutasították a munkásosztály árulóival való megegyezés gondolatát, és még fokozottabban törekedtek a burzsoázia bérenceinek leleplezésére. Mégis akadtak egyes vezetők, akik szem elől tévesztették a perspektívát és azt hirdették, hogy szövetkezni kell az eszerekkel és mensevikekkel. Ilyen körülmények között a Központi Bizottság és a Szibériai Bizottság segítsége különösen értékes volt. A szibériai bolsevikok levelet kaptak, amely megvilágította mindezeket a kérdéseket, a „Pravda” hasábjain közölt cikk pedig leleplezte azokat a megalkuvókat, akik egyezkedni akartak az eszerekkel és mensevikekkel. Mindez nagy jelentőségű volt a kolcsakista hadsereg hátországában tevékenykedő kommunista szervezetek további tevékenysége szempontjából.

A Szibériai Bizottság támogatást nyújtott az uráli és szibériai illegális bolsevik mozgalomnak abban, hogy a helyzet változásának megfelelően, idejében módosítsa az ellenséggel vívott harc formáit. Az OK(b)P 1919 márciusában tartott 3. szibériai konferenciája a Szibériai Bizottság útmutatásait követte. Felhívta az illegális bolsevik szervezeteket, hogy irányítsák a parasztok spontán mozgalmát és álljanak a partizánok élére. A súlypontot nem az egyes városi munkásfelkelésekre helyezték (ilyen felkelés volt 1918 végén és 1919 elején Omszkban, Kanszkban, Bodajbóban, Jenyiszejszkben, Kolcsuginóban és másutt), hanem a tömegméretű partizánmozgalomra, amelyben nemcsak munkások, hanem parasztok is részt vesznek.

A Szibériai Bizottság tevékenysége világosan mutatja, hogy milyen konkrét módon irányította a bolsevik párt Központi Bizottsága a dolgozók felszabadító harcát az ellenség hátországában a külföldi katonai intervenció és a polgárháború időszakában. A bizottság tevékenysége nagyszerű példája annak, hogy a párt, a marxizmus—leninizmus elméletére támaszkodva, milyen eredményesen használta fel, a mindenkori helyzetnek megfelelően, a tömegszervezés különböző formáit és módszereit arra, hogy győzelmet arasson az ellenség felett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A védelmi létesítmények építkezésén

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A párt és a kormány előtt álló egyik legfontosabb feladat a háború első percétől fogva az volt, hogy védelmi berendezéseket készítsenek a városokhoz vezető utakon és a természetes terepszakaszokon a német fasiszta csapatok előnyomulásának fő irányaiban.

E feladat megoldása nélkül sokkal nehezebb lett volna feltartóztatni és kimeríteni az erős, jól felfegyverzett, a harckocsik és gépjárművek nagy tömegével támadó ellenséget, és a szovjet hadsereg veszteségei lényegesen nagyobbak lettek volna.

A helyzet nehézségét fokozta, hogy az ellenség gyors előremozgása következtében az oly hatalmas mennyiségű munkát a legrövidebb idő alatt kellett elvégezni. Ehhez a dolgos kezek millióira, a különféle eszközök és technika roppant mennyiségére volt szükség.

Belorussziában már a háború első napjaiban kiterjedt védelmi munkálatok bontakoztak ki. Így például óriási munkát végeztek Gomel védelmének megerősítésére. A Dnyeper, a Berezina, a Szozs mentén lövészárkokat ástak, aknamezőket telepítettek, tűzfészkeket létesítettek. Két-három hét alatt Gomelt 28 kilométer hosszú harckocsicsapda vette körül. A munka állandó repülőtámadások közben, sőt a tüzérségi tűz övezetében folyt. Ennek ellenére az árkok ásásában naponta az emberek tízezrei vettek részt, nők és gyermekek is. És amikor az ellenség eljutott Gomelhoz, a szovjet csapatok hatalmas ellencsapást mértek rá. A hitleristák kénytelenek voltak más arcvonalszakaszokról erős gépesített egységeket idevonni. Elkeseredett harc bontakozott ki. A védelmi berendezésekre támaszkodva a szovjet hadsereg katonái és a népfelkelő harcosok 20 napon át feltartóztatták Gomel falai alatt a túlerőben levő ellenséget, több mint 80 000 hitleristát, mintegy 200 páncélost semmisítettek meg, és az ellenség 100 repülőgépét lőtték le.

A szovjet csapatoknak a szmolenszki ütközetben kifejtett erős ellenállásában nagy szerepet játszottak azok a védelmi erődítmények, amelyeket Szmolenszk dolgozói építettek. 1941 júliusa és szeptembere között az arcvonal közvetlen közelében négy védelmi terepszakaszt építettek ki, összesen 1500 kilométer hosszúságban. A védelmi terepszakaszok létesítésére naponta mintegy 50 000 kolhozparaszt vonult ki.

A szmolenszki dolgozók bátorsága lelkesedéssel töltötte el az egész országot. Joszif Utkin, a költő ezekben a napokban így írt a szmolenszkiakhoz:

A harcosoknak lövészárkokat
De sírt ástok az ellenségnek!

Önfeláldozóan munkálkodott a védelmi terepszakaszok kiépítésén Kijev és a kijevi terület 160 000 polgári lakosa is. A katonai egységek oldalán rövid idő alatt jól megerődített védővonalat építettek az Irpeny-folyó mentén. Az 55 kilométer hosszú és 6-10 kilométer mély védőöv 30-35 kilométer sugarú ívben vette körül a várost. Ez a megerődített terepszakasz több mint két hónapon át feltartóztatta a fasiszta csapatokat.

Odessza városának bátor védői számára is hatalmas támaszt nyújtottak a város és a környék dolgozóinak kezével készített védelmi létesítmények. Építésükben a pártszervezet felhívására naponta 10-12 000 ember vett részt, önfeláldozó munkájuk eredményeként 1941 szeptemberének elejére a várost több mint 250 kilométer hosszúságú megerődített övezet vette körül. Az Odesszához vezető utakon 73 napon át verték a fasiszta csapatokat, pedig azok élőerőben és technikában gyakorlatilag ötszörösen felülmúlták a város védelmezőit.

Ukrajnában a védelmi létesítmények építésében összevéve több mint kétmillió ember vett részt.

1941. július elején kezdődött meg a Leningrádhoz vezető távoli és közeli felvonulási utakon a védelmi berendezések építése. Igen rövid idő alatt több védőövet kellett kiépíteni. Az ellenállási csomópontokkal ellátott külső védőöv Peterhof-Pulkovo vonalában húzódott. A délnyugatról és délről Leningrádhoz vezető közelebbi utakon a Vörös Gárda és a Szluck-Kolpinói Megerődített Körzeteket, a várostól északra pedig a Karéliai Megerődített Körzetet építették ki. A következő védőöv peremvonala Leningrád peremén húzódott, s a várostól északra és délre a Finn-öböl zárta le. Ezenkívül magában a városban az erődítmények bonyolult rendszere épült ki.

Az összes védelmi munkálatokat a leningrádi területi pártbizottság és az Északnyugati Irány haditanácsából létesült bizottság irányította a városi pártbizottság titkárának, A. A. Kuznyecovnak az elnökletével. A kerületekben és az üzemekben helyi bizottságokat létesítettek, amelyek a kerületi pártbizottságok titkárainak irányításával működtek. A védelmi munkálatok katonai-műszaki irányítását a katonai vezetés látta el.

Igen rövid idő alatt a leningrádiak hatalmas mennyiségű szerszámot gyűjtöttek össze: csupán a Frunze kerületben 60 000 lapátot, 28 000 feszítővasat, 12 000 csákányt, 5000 fűrészt, 8000 szekercét szedtek össze. 1941 júliusában-augusztusában a Leningrád körüli erődítmények építésében körülbelül 500 000 ember vett részt. Ezek megdöntötték az építőmunkák összes eddigi normáit és határidőit, s az emberek fizikai teherbírásáról alkotott elképzeléseket is. Az egyik nagy objektum munkálatait vezető M. Baszov mérnök ezt írta: „Sokat építettem már életemben. Építettem tapasztalt földmunkásokkal, kőművesekkel, betonozókkal, de sohase láttam még ekkora munkalendületet, a munka valóságos tombolását.”

Az építés lendülete megszülte a szocialista versenyt, s ez katonásan kemény verseny volt. „Mi nem írtunk terjedelmes szerződéseket és bennük a vállalások hosszú sorát – mondotta I. Rumjancev, a posztógyári munkások építőbrigádjának vezetője. – Mi egyáltalán semmit sem írtunk, és keveset beszéltünk. De a kiásott földhalom óráról órára, percről percre nőtt. Sokakat kényszeríteni kellett, hogy pihenjenek a kijelölt szünetekben. Mindannyian megértették, hogy nem közönséges termelési versenyről van itt szó. Hiszen munkánk – csapás az ellenségre.”

1941 augusztusában-szeptemberében beköszöntött a hideg, szeles, esős időszak. A kemény agyagos föld nehezen engedelmeskedett a lapátoknak. A víz a talajt sárrá változtatta. A cipő, a ruha egykettőre használhatatlanná vált. Ráadásul jelentkezni kezdtek az élelmiszer-ellátás első zavarai is. Ámde az építők éhes, átázott hadserege folytatta a munkáját. Eltökéltsége akkor sem lanyhult, amikor a munkakörzetek a tüzérségi belövések és a légitámadások övezetévé váltak.

És amikor átadták a katonai parancsnokság képviselőinek, gyakran pedig közvetlenül a katonai egységeknek az elkészült objektumokat, az építőknek mindig volt a katonákhoz néhány figyelmeztető szavuk. „Kedves harcos elvtársak, könyörtelenül üssétek az ellenséget. Védjétek meg a várost. A mi földünk váljék az ellenség sírjává …”

A leningrádiak munkahősiessége, amelyet a védelmi berendezések építése során tanúsítottak, erős hatással volt az arcvonalon küzdő katonákra. Megfogadták, hogy az erődítményeket bevehetetlen erődökké változtatják. „Tegnap megérkeztünk arra a szakaszra, ahol a moszkvai körzet dolgozói a parancsnokságtól kapott feladatnak megfelelően tüzelőállásokat építenek – írta 1941. szeptember 4-én a Vörös Hadsereg egyik katonája a „Leningradszkaja pravda na oboronnoi sztrojke” című újságban. – Jó, megbízható védővonalak ezek, alkalmasak az ellenség visszaverésére; olyan védővonalak ezek, amelyek képesek megvédeni sok-sok szovjet harcos életét. És mi megesküszünk atyáinknak, földijeinknek, harcostársainknak, a védelmi berendezések építőinek, hogy utolsó csepp vérünkig védeni fogjuk a munkásoknak ezt a központját.”

Leningrádban 626 kilométer hosszúságú harckocsiárkot, 406 kilométer harckocsifalat és harckocsibuktatót, 49 600 harckocsiakasztót, 306 kilométer erdei torlaszt, 35 kilométer városi barikádot, 635 kilométer szögesdrót akadályt, 935 kilométer közlekedőárkot, 15 000 beton- és fa-földerődöt, 22 000 tüzelőállást a város peremén, 2300 parancsnoki harcálláspontot és figyelőpontot stb. építettek.

A védelmi erődítményeknek ezt az egész rendszerét azután tovább bővítették és erősítették. A szovjet hadsereg katonái utolsó leheletükig kitartottak bennük és nem engedték át a várost az ellenségnek.

Óriási méreteket öltöttek a védelmi munkálatok a német fasiszta csapatok előnyomulásának fő irányában – a moszkvai irányban. 1941 júliusának közepén, miután az ellenség eljutott Szmolenszkig, a moszkvaiak minden erőfeszítése a vjazmai védővonal kiépítésére összpontosult, amelyre támaszkodva a szovjet csapatok lefékezték az ellenség előretörését a szovjet főváros felé. A Moszkváért folyó döntő harcok idejére kiépítették a mozsajszki védelmi vonalat, olyan szilárd, megerődített körletekkel, mint a mozsajszki, malojaroszlaveci, a kalugai és a volokolamszki védőkörlet. Ezeknek a védelmi berendezéseknek az építésére naponta 85-100 000 moszkvai lakos vonult ki. A munkakörülmények hallatlanul nehezek voltak. Az emberek hidegben és esőben, az ellenség tüzében dolgoztak. Többségük a hősiesen végzett munka példaképe volt, kétszeres, háromszoros normát teljesített.

1941. október 12-én az Állami Honvédelmi Bizottság rendeletet bocsátott ki, amelyben meghatározta a Moszkvához vezető közeli utak megerődítésével és a fővároson belüli védelmi rendszer kiépítésével kapcsolatos gyakorlati tennivalókat.

E rendelet végrehajtására egész sor szervezői, gazdasági és politikai intézkedést foganatosítottak. A védelmi építőmunkák irányításának megszilárdítása és központosítása érdekében a Moszkvai Szovjet mellett külön igazgatóságot létesítettek. Az ipari vállalatok tucatjai kapták feladatul építészeti felszerelések, harckocsiakadályok, vasbetontömbök, tüskésdrótok stb. gyártását. Az építők közötti pártpolitikai munka szervezése céljából az SZK(b)P moszkvai városi bizottságának határozatával 15 politikai osztályt létesítettek, ezek élén a kerületi párttitkárok álltak.

A megtett intézkedések eredményeképpen a Moszkva védelmének megerősítésére irányuló munkák jelentősen fokozódtak. 1941. novemberében 802 kilométer harckocsiakadályt, 611 kilométer drótakadályt, 7581 tűzfészket létesítettek, a harckocsiveszélyes irányokban pedig 1528 kilométer hosszúságban erdei torlaszokat emeltek.

Igen rövid idő alatt három védőövet építettek ki. Az első védőöv peremvonala Hovrinón, Nyikolszkojén, Szerebrjannij boron, Kuncevón, Voroncovón és Bratcevón keresztül húzódott. Mögötte a második öv az Oktyabrszkij vasútvonal mentén és Moszkva peremén húzódott. A harmadik övet a főváros belsejében kiépített védelmi építmények alkották.

A Moszkvához vezető utak védelmi létesítményeinek építésében Moszkvának és környékének 600 000 polgári lakosa vett részt. Munkahősiességük a szovjet hadsereg katonáinak hősiességével párosulva a fővárost bevehetetlen erőddé változtatta.

A Moszkva környéki erődítményekre támaszkodva a szovjet csapatok nemcsak felfogták a túlerőben levő ellenség nyomását, hanem gigantikus méretű csatában olyan vereséget mértek rá, amely megvetette az alapját a Nagy Honvédő Háború menetében beállt döntő fordulatnak.

Arra az esetre, ha a hitleristák megismételnék Moszkva birtokba vételére irányuló kísérletüket, Moszkva és a Moszkvai terület dolgozói az Állami Honvédelmi Bizottság utasítására derekas munkát végeztek a fővároshoz vezető utak védelmi terepszakaszainak tökéletesítésére. Újabb 460 kilométer hosszú harckocsi árkot, 870 kilométer gyalogsági akadályt, 18 000 vasbeton- és fa-földerődöt, géppuskafészket és más tűzfészket készítettek.

Nagy szerepet játszottak a védelmi építmények a sztálingrádi csatában is. Építésük az Állami Honvédelmi Bizottság határozatával 1941. október végétől indult meg.

A sztálingrádi és a kaukázusi irány fedezése céljából a Sztálingrádi területen védelmi terepszakasz építési munkái indultak meg a Don bal partján. Az 5. és 7. utászhadsereg katonáival együtt dolgoztak a Sztálingrádi terület dolgozói is. 1941. október végére az építkezéseken 84 000 helyi lakos dolgozott és 8000 kolhozfogat.

Az emberek a sztyeppen éltek, a hevenyészetten földbe vájt kunyhókban. Késő ősszel láttak a harckocsiárkok ásásához, amikor mindenütt sár volt meg magas vízállás, és télen fejezték be vad hidegben és hóviharban. Sok véresre feltört tenyérbe került minden kiásott köbméter föld. De senki sem rettent vissza. A talajt felmelegítették vagy robbantották. Csupán a három téli hónapban körülbelül 8 millió köbméter földet mozgattak meg, 420 kilométer harckocsiárkot ástak ki, 410 kilométer kiterjedésben harckocsifalat, 6500 tüzelőállást és 3300 fa-földerődöt létesítettek. A sztálingrádi üzemek 872 vasbeton erődöt készítettek, 2650 páncélkupolát, 12 000 vaskályhát.

Az ellenség 1942 nyarával megindult támadása miatt fokozni kellett a szovjet-német arcvonal déli szárnyán a Don menti védelmi terepszakasz építési munkáit. Még kiterjedtebb munkálatok folytak a közvetlenül Sztálingrádba vezető utakon épülő erődítményeken.

Az utászcsapatoknak és a város polgári lakosainak az erőfeszítésével az erődítmények: harckocsiárkok, megerődített körletek, tüzelőállások, drótakadályok, lövészárkok, parancsnoki harcálláspontok és figyelőpontok, közlekedőárkok stb. bonyolult rendszere jött létre. 1941. november végétől a Sztálingrádhoz vezető távoli és közeli felvonulási utakon több nagy mélységű védelmi terepszakaszt létesítettek összesen 2572 kilométer hosszúságban.

Elhagyván az elkészült erődítményeket az építők a falakra írták: „Harcosok! Egy lépést se hátra! Mögöttetek a Volga!”

Ezzel a jelszóval foglalták el védőállásaikat Sztálingrád falainál a szovjet hadsereg katonái is. Megtartották a hazájuknak tett esküjüket, visszaverték a fasiszta csapatok dühödt támadását, és kimerítve az ellenséget a sztálingrádi védelmi terepszakaszon vívott szakadatlan harcokkal, ragyogó győzelmet arattak fölötte, amely után megkezdődött az ellenség tömeges kiűzése a szovjet földről.

Tízmillió ember dolgozott az egész szovjet-német arcvonal megerődítésén! Ez a nép bámulatra méltó hőstette volt, s elsősorban is a nagyszerű szovjet asszonyoké. A harckocsiárkok, a lövészárkok és más erődítési létesítmények tízezer kilométereit készítették el. A csupán általuk végzett földmunkák mennyisége ötszörösen felülmúlta a Volga-Don-csatorna építésekor végzett földmunkákét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!