Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1. FEJEZET

Gyenyikin leverése

„A forradalom legválságosabb pillanata”

1919 nyarán, amidőn a Vörös Hadsereg Kolcsak legjobb hadtesteit és hadosztályait felmorzsolva diadalmasan tört az Urál felé, Jugyenyics és az intervenciósok seregeit pedig visszavetette Petrográdtól, újabb katonai veszély fenyegette a szovjetköztársaságot. A nemzetközi imperializmus újabb kombinált hadjáratra készült.

Az antanthatalmak kormányzata és katonai parancsnoksága számot vetett azzal, hogy Kolcsakba vetett legfőbb reményei — annak májusi és júniusi vereségei után — meghiúsultak. De azért az imperialisták szüntelenül tovább próbálkoztak, hogy újjáteremtsék a Kolcsak-hadsereg harci erejét. Ám ha a kolcsakistáknak sikerült volna feltartóztatniuk a szovjet csapatok előrenyomulását az Urálnál, még akkor is szükségük lett volna lélegzetvételnyi szünetre, hogy ellentámadásba mehessenek át. A Vörös Hadsereg viszont nem adta meg nekik ezt a szünetet.

Az antantnak még két jelentős ellenforradalmi erő állt rendelkezésére: Gyenyikin fehérgárdista serege és a burzsoá-földesúri Lengyelország hadereje. 1919 július elejére délen Gyenyikinnek, nyugaton a fehérlengyeleknek egyformán sikerült jelentős mértékben benyomulniuk szovjet területre, s kedvező pozíciókat megkaparintaniuk a további támadáshoz. Ezek a hadseregek, amelyek részt vettek az antant 1919-es tavaszi kombinált hadjáratában, az új szovjetellenes hadjáratban is fontos szerepet kaptak. S az amerikai, az angol és a francia imperialisták arra is számítottak, hogy az addiginál jóval nagyobb mértékben vonják be az intervencióba a kis burzsoá államokat: Finnországot, Észtországot, Litvániát, Lettországot, Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt.

1919 nyarán Churchill angol hadügyminiszter felvetette azt a gondolatot, hogy az antant indítsa meg „14 állam hadjáratát” Szovjet-Oroszország ellen. Számításai szerint ennek a hadjáratnak a részvevői szeptemberre Petrográdot, az év végére pedig Moszkvát is elfoglalhatták volna. Mellesleg szólva, nem Churchill volt az egyedüli kiagyalója a szovjethatalom megdöntésére irányuló effajta terveknek. Ugyanilyen elgondolásokon törték a fejüket amerikai és francia kollégái is.

Az a haditerv, amelyet az antant elfogadott, miután az ellenforradalmi csapatok veresége a keleti fronton visszavonhatatlan ténnyé vált, a szovjetellenes erők alábbi elhelyezkedésén alapult: a fő csapást Gyenyikin fehérgárdista hadseregének kellett mérnie a déli fronton, nyugat felől pedig a fehérlengyel csapatok, valamint az észt, a lett, a litván és a finn burzsoá kormány seregei támadtak a szovjetországra. Ezenkívül az imperialisták abban reménykedtek, hogy újra képessé teszik Kolcsak és Jugyenyics fehérseregeit az aktív támadó hadműveletekre.

Gyenyikin csapatai június 20. körül mintegy 113 000 gyalogos és lovas katonát, 400 löveget és több mint 1300 géppuskát, 14 páncélvonatot és 17 harckocsit számláltak.¹ A polgárháború története. 2. köt. 492. old.* A Gyenyikin-arcvonalon tehát nagyobb erő állt ebben az időszakban, mint a keleti fronton Kolcsak tavaszi volgai támadásának kezdetén. Gyenyikin hadereje három hadsereget foglalt magában: az „önkéntes”, a doni és a kaukázusi hadsereget. S a Gyenyikin-seregek már a Herszon, Poltava, Harkov, Kurszk, Voronyezs és Szarátov felé vezető utakon harcoltak. Hátuk mögött volt a Krím, a Donyec-medence, a nagy kiterjedésű doni sztyeppe-vidék és Caricin körzete. A fehérgárdista arcvonal hatalmas ívet alkotott, amely egyfelől a Volga torkolatától nyugatra a Kaspi-tengerre, másfelől Herszontól keletre a Fekete-tengerre támaszkodott, és ékszerűen nyomult be Oroszország központi feketeföldi kormányzóságainak déli részeibe.

Gyenyikinék e pozíciók és hatalmas erőik birtokában azt remélték, hogy sikerül elérniük az áhított célt, amely felé néhány hónappal előbb Kolcsak is törekedett: elfoglalhatják Moszkvát. Az amerikai—angol—francia intervenciósok is számítottak erre az eredményre, hiszen a moszkvai hadjáratra ezúttal olyan fehérgárdista hadsereg vállalkozott, amelynél erősebb nem volt 1919 nyarán Oroszországban. Igaz ugyan, hogy a burzsoá-földesúri Lengyelország fegyveres erőinek létszáma csaknem elérte a félmilliót. De a lengyel csapatok sokkal távolabb voltak Moszkvától és Közép-Oroszország többi nagy iparvidékétől, mint Gyenyikin. Ezenkívül az antanthatalmak vezetői attól tartottak, hogy egy Moszkva ellen irányuló lengyel támadás felébresztheti a nemzeti érzéseket, s az orosz lakosságnak azt a részét is harcba viheti az intervenciósok ellen, amely nem rokonszenvezik a szovjethatalommal vagy ingadozó álláspontot foglal el.² Ilyesfajta aggodalomnak adott hangot például Churchill 1919 szeptemberében a kabinet ülésén tartott beszámolójában. Lásd W. Churchill: Világválság. 169. old.* A belső ellenforradalom legfőbb bázisa, az orosz burzsoázia és földbirtokos osztály nem is tudta volna összeegyeztetni az „egységes és oszthatatlan” birodalom visszaállításáról szőtt terveit a lengyel tőkések és földbirtokosok hódító céljaival. S ez súlyos szabadást idézett volna elő Szovjet-Oroszország ellenségeinek táborában. Ezért az antant jobbnak látta úgy tekinteni a lengyel csapatok nyugati hadműveleteit, mint amelyek csupán biztosítják a Gyenyikin serege által végrehajtandó fő hadműveletek sikerét.

Az Oroszország déli részén harcoló ellenforradalmi csapatok anyagi ellátására az amerikai, az angol és a francia imperialisták 1919 elejétől kezdve rendkívül nagy gondot fordítottak. Az antant Németország kapitulációja után az egyik legfontosabb arcvonalnak tekintette a szovjetellenes erők déli frontját, s ennek megfelelően látta el mindennel, ami az aktív hadműveleti tevékenységhez szükséges. Júniustól kezdve terjedelemben megsokszorozódtak azok a hadiszállítások, amelyeket a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok kormányzati szervei és magáncégei a Gyenyikin-hadsereg részére lebonyolítottak. A fekete-tengeri kikötőkbe ágyút, puskát, géppuskát, lőszert, tankokat, páncélgépkocsikat és egyéb katonai felszerelést szállító Hajókaravánok érkeztek amerikai, angol, francia és olasz zászlók alatt. A Gyenyikin-hadsereg csupán három hónap alatt (1919 júliusától szeptember végéig) több mint 70 000 puskát, több mint 3 millió töltényt, 200 000 srapnell-lövedéket és több mint félmillió pár katonacsizmát kapott az Egyesült Államokból.

Bőkezűen támogatták Gyenyikint az angol imperialisták is. Churchill később így írt erről: „Anglia nyújtotta neki a legnagyobb segítséget; legalább 250 000 puskát, 200 ágyút, 30 harckocsit, valamint hatalmas fegyver- és lőszertartalékot küldtünk a Dardanellákon és a Fekete-tengeren át Novorosszijszkba …”³ W. Churchill: Id. mű. 167. old.* Churchill azt is tanúsította, hogy a Gyenyikin-csapatok megszervezésében több száz angol tiszt (tanácsadó, kiképző és repülő) vett részt.

A francia kormány átadta Gyenyikinnek az orosz hadfelszerelést, amely a világháború után francia területen maradt. Ugyanígy járt el az antant követelésére a bolgár és a román kormány, amelyeknek jelentős hadianyagkészlet, főképpen orosz fegyverzet volt birtokukban.

Ugyancsak nagy erőfeszítéseket tett a nemzetközi imperializmus, hogy helyreállítsa a Kolcsak- és a Jugyenyics-seregek harci erejét, felszerelje a burzsoá-földesúri Lengyelország, Észtország és Finnország hadseregeit, s megteremtse Tariba-Litvánia és Ulmanis-Lettország nemzeti fehérgárdista haderejét.

A szovjetellenes hadjáratok szervezői kénytelenek voltak a balti országokkal és Finnországgal szemben a gazdasági és a politikai nyomás minden eszközét — még a zsarolást és a nyílt fenyegetőzést is — igénybe venni, csak hogy vállalják a harcot Gyenyikin, Kolcsak és Jugyenyics oldalán. A lett, a litván, az észt és a finn földbirtokos osztály és burzsoázia ádáz ellensége volt a szovjethatalomnak, s ezért bizonyos fokig részt vett az intervencióban. Az észt hadsereg 1919 tavaszán együtt támadta Rodzjanko északi hadtestével Petrográdot, s közreműködött a lettországi szovjethatalom eltiprásában. A lett és a litván kulákosztagok együttműködtek a von der Goltz vezette német csapatokkal, amikor ezek támadást intéztek a Baltikumban. A finn Mannerheim-kormány nem üzent nyíltan hadat, de nemegyszer indított hadműveleteket Szovjet-Oroszország ellen; megpróbálta megkaparintani Karéliát, határincidenseket szervezett, önkéntes fehérosztagokat küldött segítségül az észt és a lett burzsoáziának.

Ámde 1919 nyarán e kis országok kormánykörein kínos ingadozás lett úrrá. A szovjetország elleni háború óriási elégedetlenséget keltett a néptömegekben. A Vörös Hadsereg ereje, amely fényesen megnyilvánult a keleti front tavaszi és nyári ütközetei idején, valamint Petrográdnál, aggodalmat ébresztett a kis országok burzsoáziájában a jövőt illetően. Ráadásul a burzsoázia előtt ott állt a kérdés: tulajdonképpen mit várhat a fehérgárdisták és az antant győzelmétől? Hiszen Kolcsaknak, Gyenyikinnek és Jugyenyicsnak az a célja, hogy visszaállítsa az „egységes és oszthatatlan” orosz birodalmat, a nemzetiségi határvidékekkel együtt. Ami pedig az antanthatalmakat illeti, ők nem siettek elismerni e kis országok szuverenitását, s a hódítókra jellemző arcátlansággal rendelkeztek velük, arra törekedve, hogy intervenciójuk vak eszközévé és jövőbeni európai gyarmataikká tegyék ezeket az országokat. Szovjet-Oroszország volt az egyetlen szomszéd, amely őszintén törekedett a tartós béke megteremtésére. A szovjet kormány nemegyszer bizonyította be a gyakorlatban, hogy tiszteletben tartja a kis nemzetek szuverén jogait.

A balti országok és Finnország burzsoá kormányainak tehát el kellett dönteniük a kérdést: mi a jobb? Kezdjenek béketárgyalásokat az OSZSZSZK-val — amivel magukra vonják ugyan az antant haragját, de megőrzik függetlenségüket — vagy pedig harcoljanak népük akarata ellenére a fehérgárdista tábornokokkal szövetségben Szovjet-Oroszország ellen, anélkül, hogy különösképpen biztosak lennének a győzelemben? Ez a dilemma véget nem érő ingadozást támasztott az érintett országok burzsoáziájában. Az antant unszolására azonban mégis kénytelenek voltak részt venni az újabb szovjetellenes kombinált hadjáratban.

A hadjárat kezdetét Gyenyikinnek 1919. július 3-án Caricinban kelt hadparancsa jelentette be, amely feladatul tűzte ki Moszkva elfoglalását. E célból a fehérgárdista parancsnokság a szövetséges hatalmak katonai köreivel egyetértésben nagyszabású offenzívát szándékozott indítani a déli fronton. A fő csapás Kurszk—Orjol—Tula—Moszkva irányában a Maj-Majevszki tábornok vezette „önkéntes hadseregnek” volt a feladata. A legrövidebb úton kellett volna Moszkva felé nyomulnia a Dnyeper és a Don között, ugyanazon az útvonalon, amelyen évszázadokkal ezelőtt a tatár—mongol hordák garázdálkodtak az orosz földön. Vele együttműködve a doni és a kaukázusi hadseregnek is Moszkva felé kellett törnie. Ezek a hadseregek délkelet és kelet felől, a voronyezsi, a tambovi, a penzai, a rjazanyi és a vlagyimiri kormányzóság elfoglalása révén közelítették volna meg Moszkvát. Ugyanakkor a Gyenyikin-haderő egy részét a balszárnyon Ukrajna, a jobbszárnyon pedig Asztrahany felé irányították. Az ellenség biztos volt a támadás sikerében. Gyenyikinék úgy vélték, hogy hatalmas lavinaként zúdulva előre, gyorsan legyűrik a déli fronton küzdő szovjet csapatokat, és utat nyitnak maguknak Moszkva, az „ősi székesfőváros” felé.

Július első napjaiban a nyugati fronton ismét támadást indítottak a burzsoá-földesúri Lengyelország csapatai. Elfoglalták Vileját, Mologyecsnót, Lunyinyecet, és megközelítették Minszket.

A déli fronton júliusban súlyos harcok bontakoztak ki. Itt öt szovjet hadsereg küzdött a támadó fehérgárdista seregek ellen: a 14. hadsereg az arcvonal jobbszárnyát, a 13. hadsereg a kurszki szakaszt, a 8. hadsereg a voronyezsi szakaszt védte, a 9. hadsereg a Penza és Szarátov felé vezető utat zárta el az ellenség elől, a 10. hadsereg pedig az arcvonal balszárnyát tartotta. Június végén ezek a hadseregek 86 000 gyalogos és lovas katonát számláltak 433 löveggel.⁴ A polgárháború története. 2. köt. 397. old.*

A déli fronton harcoló szovjet csapatok helyzete rendkívül súlyos volt. Az egységeket kimerítették a májusi és júniusi heves védelmi harcok. A hátországban, különösen Ukrajnában kulákbandák garázdálkodtak; a fehérgárdista ügynökök számos szovjetellenes összeesküvést és lázadást készítettek elő.

„Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt, minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata”⁵ Lenin Művei. 29. köt. 445. old.* — írta Lenin ezekben a napokban.

1919 tavaszán a déli front seregei igen kevés utánpótlást kaptak. Mint tudjuk, a Volga felé irányuló Kolcsak-támadás idején az ország erőfeszítései elsősorban a keleti front megszilárdítását célozták.

Nagy zavart okozott a partizánkodás. Oroszország déli kormányzóságaiban és Ukrajnában 1918 eleje óta tombolt a polgárháború tüze. E vidékek dolgozó parasztsága kénytelen volt szüntelen harcot folytatni hol a német megszállók és a hetman-uralom, hol a petljuristák és az anarchista kulákbandák végtelen sokasága ellen. A parasztok, igyekezvén biztonságba helyezni önmagukat és vagyonukat a szüntelen ellenséges rajtaütések és a velük járó rablások elől, osztagokba tömörültek, a helyi hatalom megszemélyesítőjéül mindenütt atamánt választottak, s attól kezdve nem ismertek el semmiféle más hatalmat. Ez a helyzet rendszerint ott állt elő, ahol gyenge volt az ipari proletariátus befolyása.

Az 1919-es tavaszi és nyári harcok idején a dél-oroszországi és az ukrajnai parasztok ezrével léptek a Vörös Hadseregbe — ki önkéntesen, ki pedig a mozgósítás során. Közülük nem kevesen voltak tagjai a különböző helyi osztagoknak. Ezek a katonák már meglehetősen tapasztalt harcosok voltak, de magukkal hozták a partizánkodás maradványainak súlyos terhét és az anarchia elemeit. Jelentős időre lett volna szükség ahhoz, hogy a politikai szervek és a pártszervezetek munkája nyomán, a reguláris fegyveres erők életformájának hatására megszokják a fegyelmet, öntudatra és a szocialista haza védőit jellemző szilárdságra tegyenek szert. Az ilyen átneveléshez szükséges lélegzetvételnyi szünetről azonban szó sem lehetett az 1919-es esztendő viszonyai között. Ezért azok az ezredek, amelyekben túlsúlyba kerültek a volt partizánok, nem bizonyultak elég állhatatosnak a harcban.

De bármilyen nagyok voltak is a nehézségek, amelyekkel a déli front csapatainak szembe kellett nézniük, az első júliusi ütközetek megmutatták, hogy az ellenség hasztalanul reménykedett könnyű győzelemben. A szovjet csapatok erős ellenállást fejtettek ki a fehérekkel szemben.

Ez adott alapot Leninnek arra, hogy július 4-én, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a moszkvai szovjet, a Szakszervezetek Központi Tanácsa és a moszkvai üzemi bizottságok képviseletében jelenlevő küldöttek együttes ülésén kijelentse: délen súlyos helyzet alakult ki, de „ez a helyzet nem katasztrofális”⁶. Lenin Művei. 29. köt. 474. old.*

A Gyenyikin-seregek az egész arcvonalon heves ellenállásba ütköztek. Különösen elkeseredett harcok dúltak a kurszki és a voronyezsi szakaszon. Számos helység többször is gazdát cserélt, s az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett. A Kamisinért vívott harcokban Bugyonnij hadtestének lovasai tönkreverték a Gyenyikin-haderő egyik legnagyobb lovasalakulatát, Satyilov tábornok összevont hadtestét. Más fehérgárdista egységek is erősen szétzilálódtak. Egy hónapja folytak a harcok, s Gyenyikinéknek nem sikerült közelebb jutniuk Moszkvához.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!