Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

Orjol és Voronyezs felszabadítása gyökeresen megváltoztatta a helyzetet a déli fronton. Az ellenség kénytelen volt harcba vetni a válogatott, osztályszempontból egységes ezredeket, ahol a személyi állománynak csaknem egyharmada közkatonaként szolgálatot teljesítő hivatásos tisztekből állt. A tiszti ezredben szolgálók nemcsak a legképzettebb és legtapasztaltabb harcosai, hanem — s ez a fő — politikailag is a legszilárdabb káderei voltak a fehér hadseregnek. Ezek a „kornyilovisták”, „drozdovisták”, „markovisták”, akiket elvakított a szocialista forradalommal, a szovjethatalommal, a munkásokkal és a parasztokkal szemben táplált osztálygyűlölet, elkeseredetten viaskodtak, s nem riadtak vissza semmitől. Hiszen ők tulajdonuk; az üzemek, a bányák, a földbirtokok, a bankok és általában mindazon javak visszaszerzéséért harcoltak, amelyeket az Októberi Forradalom a dolgozó osztályok közkincsévé tett. S most a Gyenyikin-seregnek e legszilárdabb, legmegbízhatóbb ezredei megsemmisítő vereséget szenvedtek.

Október utolsó harmadában még heves harcok dúltak Orjolnál és Krominál. Az „önkéntes hadsereg” megpróbálta visszaszerezni elvesztett pozícióit a középső arcvonalszakaszon, de a szovjet rohamcsapat, valamint a 14. és a 13. hadsereg egységei visszavertek minden ellentámadást, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A fehérgárdisták — dühödten védekezve — visszavonultak.

A Vörös Hadsereg utat tört magának Kurszk felé. November elején a 14. hadsereg lovasezredeiből lovas hadseregcsoport alakult; parancsnokává Primakov vöröskozák dandárparancsnokot nevezték ki. A hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy portyázzon az ellenség mögöttes területein, a Kurszk felé vezető utakon, vágja el az Orjol—Kurszk vasútvonalat, s ezzel tegye lehetetlenné, hogy a fehérek hasznát vehessék. A lovas portya sikerrel járt, fejvesztettséget és pánikot keltett a kurszki szakaszt fedező ellenséges seregekben.

November közepén ugyanez a lovas hadseregcsoport — most már mint 8. lovashadosztály — újabb portyára indult. Ez a portya, amely a Kurszkot, Konotopot és Harkovot összekötő vasútvonalak fontos csomópontja, Lgov ellen irányult, ugyancsak teljes sikerrel zárult. Lgov elvesztése lehetetlenné tette, hogy az ellenség erősítéseket vezényeljen Kurszkba más frontszakaszokról.

Orjol felszabadítása után a Vörös Hadsereg egy hónapig tartó heves harcokban nagy területet vett birtokába a déli front középső szakaszán, Kromi, Dmitrovszk-Orlovszkij, Fatyezs. Lgov, Tyim, Dmitrijev-Lgovszkij, Szevszk és más városokkal. A 14. és a 13. hadsereg egységei nyugat, észak és kelet felől körülfogták Kurszkot. Kialakultak a kurszki gyenyikinista hadseregcsoport legyőzésének feltételei.

November 18-án éjjel két szovjet hadosztály, a 9. lövészhadosztály és az észt hadosztály ezredei támadásba lendültek. Az ezredek a vörösegységeket önként kalauzoló helyi lakosok segítségével találtak kedvező kiinduló állásokat a rohamhoz. A fehérgárdisták nem bírták a nyomást, és feladták Kurszkot.

Ezzel párhuzamosan a déli front más szakaszain is nagy sikereket értek el a szovjet csapatok.

November elején a 12. hadsereg az arcvonal jobbszárnyán támadásba ment át Csernyigov irányában. Ezen a frontszakaszon haladt a 60. lövészhadosztály Krapivjanszkij parancsnoksága alatt. November 6-án a hadosztály ezredei parancsot kaptak, hogy keljenek át a Gyesznán. Ez nem volt könnyű feladat; végrehajtásához igen nagy bátorságra és találékonyságra volt szükség. Az ellenség minduntalan dühödt ellentámadásokat indított. A 60. hadosztály géppuskásai amennyire csak lehetett, közel engedték, majd szinte közvetlen közelről halomra lőtték a fehérgárdista lovasságot. Az 534. szovjet ezred egyik zászlóalja az Internacionálét énekelve indult rohamra. Ez erősen hatott a fehérgárdistákra, zavart keltett soraikban. Ekkor egy másik szovjet zászlóalj váratlanul oldalba támadta és gyors visszavonulásra kényszerítette őket.

A forradalom második évfordulójának előestéjén, heves harcok után, felszabadult Csernyigov. Hogy megmentse csapatainak maradványait, a fehérgárdista parancsnokság gyorsan átdobta őket a Gyeszna bal partjára. Az ellenség itt akarta megvetni a lábát es feltartóztatni a szovjet 12. hadsereg előnyomulását. A Vörös Hadsereg egységei nem tudtak azonnal átkelni a Gyesznán, mert az ellenség erős tüzérségi tűz alatt tartotta az átkelőhelyeket. A helyzetet a kozák gyalogdandár mentette meg. Mindent elsöprő rohammal elfoglalták a folyón keresztül vezető hidat, amelyet a fehérek nem tudtak megrongálni. Ezzel biztosították az átvonulást. A szovjet katonák a szüntelen ellenséges géppuska- és ágyútűz közepette is gyorsan hídfőállást foglaltak a Gyeszna bal partján, s tovább szorongatták az ellenséget. November 20-ára a 12. hadsereg egységei felszabadították Bahmacsot, s elérték Nyezsint és Konotopot. A 12. hadsereg sikeres támadása jelentős fehér erőket kötött le Ukrajnában. Ezeket az erőket más körülmények között a középső frontszakaszra vezényelhették volna.

Hatalmas győzelem született ebben az időben a déli front jobbszárnyán, a kasztornajai szakaszon.

Október végén a fehérgárdista parancsnokság jelentős erőket tudott összevonni Kasztornaja vasútállomás körzetében, az „önkéntes” és a doni hadsereg érintkezési pontjánál. A doni átkelőhelyeknél a Skuro- és a Mamontov-hadtestét vetették be, friss erőkkel feltöltve és rendezve sorait — már amennyire ez a voronyezsi vereség után lehetséges volt. Egyre újabb hadosztályokat, valamint páncélvonatokat, tüzérséget és harckocsikat irányítottak Kasztornajába. Az ellenség remélte, hogy sikerül megakadályozni a szovjet csapatok átkelését a Donon, sőt, azt sem tartotta lehetetlennek, hogy ellenoffenzívába mehet át, és újra elfoglalja Voronyezst.

Ámde a Bugyonnij által vezényelt vöröslovasság és a 8. hadsereg hadműveletei keresztülhúzták számításait. Október 28-án a szovjet lovasság két hadosztálynyi erővel átkelt a Donon. Híd nem volt, a fehérgárdisták felrobbantották a hidakat. A szovjet harcosok felhasználtak minden kéznél levő átkelési eszközt: tutajokat, úszóhidakat. A többség azonban átgázolt a folyón, habár a jeges víz szinte marta a bőrüket. Keserves átkelés volt. Minden lovasnak egy tüzérségi lövedéket kellett átvinnie a túlsó partra. Drága volt minden egyes lövedék. Ezért amikor a lovak — a folyó fenekén gödörbe kerülve — megbotlottak, és a harcosok a vízbe estek, akkor sem engedték ki kezükből a lövedéket.

A Don jobb partján szovjet hídfő létesült. A vöröslovasság heves harcok közben előrenyomult, és szélesítette hídfőállását. A fehérkozák ellentámadások kudarcba fulladtak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom második évfordulóján Bugyonnijék már a Kasztornajába vezető utakon harcoltak. A szovjet lovassággal együttműködött a 13. hadsereg gyalogsága és tüzérsége. E harcokban különösen kitűnt a 42. lövészhadosztály 376. és 378. ezrede. A két alakulatot vörös forradalmi díszzászlóval tüntette ki a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács. A kitüntetést közlő parancs így jellemzi az ezredek tevékenységét: „A tűzharcot gyakran kézitusa váltotta fel, s az ellenség által körülfogott zászlóaljak nem adták meg magukat, bátran küzdöttek, szuronnyal törve utat … bár a harc súlyos és egyenlőtlen feltételek mellett folyt.”⁵² A Vörös Hadsereg egységeinek hőstettei (1918—1922) Dokumentumgyűjtemény. Moszkva 1957 98 old. (oroszul).*

November 15-én Kasztornaja a vörösök kezére került. A várost védő nagy fehérgárdista hadseregcsoport megsemmisült; Skuro és Mamontov újabb vereséget szenvedett. A páncélvonatok és a harckocsik sem segítettek az ellenségen. Több fehér lovasezred fogságba esett. A Kasztornajáért vívott harcokban Bugyonnij alakulata mintegy 3000 foglyot ejtett, több mint 20 löveget, 4 páncélvonatot és 4 angol harckocsit zsákmányolt.

A déli front szovjet seregeinek 1919 október-novemberi ellentámadása óriási stratégiai sikert hozott. A Vörös Hadsereg több mint 150 kilométert nyomult előre dél felé, s közben felszabadította Voronyezst, Orjolt, Kurszkot, Csernyigovot. Gyenyikin seregei vereséget szenvedtek, és elvesztették a hadászati kezdeményezést. A fehérgárdista rohamegységet, az „önkéntes hadsereget” súlyos csapás érte. Legjobb tiszti ezredei, amelyek valóban önkéntesekből — hétpróbás ellenforradalmárokból — álltak, felőrlődtek.

A déli front seregeinek győzelmei a délkeleti front helyzetét is befolyásolták. A 9. hadsereg október végén súlyos vereséget mért a gyenyikinistákra Povorino vasútállomás körzetében, november közepén pedig átkelt a Hoper folyón. E harcokban kitűnt Blinov lovasosztaga, az összesített lovashadtest, valamint a 23. lövészhadosztály.

Ugyanebben az időben a hadászati kezdeményezés a 10. hadsereg arcvonalán — a caricini szakaszon — és a délkeleti front többi szakaszán is s szovjet csapatok kezébe került.

Az egész déli hadszíntéren fordulat következett be a Vörös Hadsereg javára.

S miközben ez a fordulat végbement, döntő fontosságú események játszódtak le a szovjetköztársaság északnyugati részén, Petrográdnál.

Október 20-án a 7. hadsereg parancsnoksága utasítást adott ellenoffenzíva megkezdésére. A csapatok azt a közvetlen feladatot kapták, hogy mérjenek vereséget a legfőbb ellenséges csoportosulásokra Pulkovónál és Gyetszkoje Szelónál. A hadműveletben nagy szerep jutott a Kolpino-Toszno körzetben létesített erős rohamcsapatnak.

A nyugati front parancsnoksága ezzel párhuzamosan kidolgozta a 7. és a 15. hadsereg általános offenzívájának tervét. Ennek lényege a következőkben foglalható össze: miközben a 7. hadsereg Gatcsina-Voloszovo vasútállomás — Jamburg irányában mér csapást, a 15. hadsereg a fehérek jobbszárnyát támadja a Luga—Pszkov szakaszon. A 15. hadseregnek a 7. hadseregből átvezényelt s a jobbszárnyon elhelyezkedő 10. és 19. hadosztályával kellett a támadást végrehajtania.

Október 21-én reggel a kolpino-tosznai rohamcsapat támadásba lendült. A tengerparti szakaszon a 7. hadsereg 6. hadosztályának egységei törtek az ellenségre. Ezeknek az egységeknek a „Szevasztopol” sorhajó nyújtott tüzérségi támogatást.

Az ellenség a Vörös Hadsereg támadásának ellensúlyozására megpróbálta átcsoportosítani erőit. De ez nem segített rajta. A szovjet seregek csapásai fokozódtak.

Heves harcokra került sor Pavlovszknál és Gyetszkoje Szelónál.

Pavlovszkot a rohamcsoport egységei támadták: a 188. és 189. ezred, valamint az 5. lettországi ezred egyik zászlóalja. Ezek az alakulatok többször is előretörtek, de heves ellenállásba ütköztek és visszavonultak. Soraik rendezése után újból támadásiba lendültek. Október 23-án a 188. ezred katonái — a 189. ezred és a lett lövészek támogatásával — döntő támadásra indultak. A fehérek a pavlovszki park szélén sáncolták el magukat. Géppuskáik szünet nélkül lőtték sorozataikat a támadó vöröskatonák csatárláncaira. De már nem volt olyan erő, amely fel tudta volna tartóztatni Petrográd védőinek rohamát. A fehérgárdisták megfutamodtak. Pavlovszk felszabadult. Október 25-én Pavlovszktól délnyugatra az ellenség ismét rohamozni kezdte az 5. ezred állásait. A gyalogsággal együtt vésztjósló dübörgéssel nyomult előre két angol harckocsi. A harckocsik akkor még ritkaságnak számítottak és gyakran puszta megjelenésük is pánikot keltett. Ezúttal azonban a tankok sem segítettek az ellenségen. Eleinte ugyan beékelődtek a szovjet védelmi vonalba, de a lett lövészek hamarosan támadást indítottak. A fehérgárdista gyalogosok, amikor látták, hogy a harckocsik nem mentik meg őket a pusztulástól, hátrálni kezdtek, mire az acélszörnyetegek is visszafordultak. A Pavlovszk ellen indított áttörési kísérlet összeomlott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Október közepén, Orjol eleste után heves harcok lángoltak fel a 13. és a 14. szovjet hadsereg szakaszán. Különösen elkeseredett hadműveletek folytak Orjol irányában, ahol a rohamcsapat egységei vívtak hősies küzdelmet. Ehhez a csapathoz tartozott a lett lövészhadosztály, a Pavlov-dandár és a nyugati frontról átvezényelt vöröskozák gyalogdandár, Primakov vezetése alatt. A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsának meghatalmazottja a rohamcsapatnál Ordzsonikidze volt.

A front Forradalmi Katonai Tanácsa azt a feladatot tűzte a csapat elé, hogy délnyugat felől mérjen csapást az Orjol körzetében összevont ellenséges alakulatokra. A rohamcsapattól jobbra a 14. hadseregnek kellett támadnia. A szovjet egységek csapásai az orjoli fehér hadseregcsoport balszárnyára és mögöttes területére irányultak. Ugyanakkor a 13. szovjet hadsereg azt a feladatot kapta, hogy tartóztassa fel Gyenyikinék északi irányú előrenyomulását, és aktívan működjön együtt a rohamcsapattal.

A történelmi jelentőségű orjoli ütközet, amely a fehérgárdista Gyenyikin-haderő vereségének kezdetét jelentette, október 16-ától 20-áig tartott. Az ellenség részéről válogatott egységek, az „önkéntes hadsereghez” tartozó Kornyilov- és Drozdov-hadosztály egységei vettek részt az ütközetben. Ezek az egységek többször is megpróbálták erős ellenlökésekkel szétszórni a támadó szovjet csapatokat, de sikertelenül.

A fehérgárdista parancsnokság az orjoli ütközetben gyakran alkalmazta az úgynevezett lélektani támadásokat. Amikor a Vörös Hadsereg aránylag gyengébb, rosszul szervezett egységei álltak szemben a fehérgárdisták válogatott és alaposan beidomított ezredeivel, ez a harcmodor sikert hozott az ellenségnek. Az orjoli csatában azonban ez nem vált be. F. V. Popov, a 13. hadsereg 9. hadosztályának volt lovasdandár-parancsnoka igen szemléltetően írja le visszaemlékezéseiben, hogy a szovjet katonák miként verték vissza az ellenség ilyenfajta támadásait. A dandár október 19-én Orjoltól északkeletre harcolt a várostól mintegy 30 kilométer távolságban. Ekkor a Kornyilov-hadosztály egységei „lélektani” támadást intéztek a dandár egyik ezrede ellen, amelynek parancsnoka a balti matróz, Szavva Pelipejko volt.

„Hajnalban a fehérek — írja Popov — kimásztak az árokból és súlyba tartott puskával, egyetlen lövés nélkül, dobpergés mellett lassan nyomultak előre. Harkovnál, Kurszknál, sőt, még két héttel ezelőtt Maloarhangelszknél is rendkívül nyomasztólag hatottak a kimerült vöröscsapatokra ezek a »lélektani« támadások. Katonáink akkor bizonytalanul, célzás nélkül összevissza lövöldöztek és a fehérek támadásai majdnem mindig sikert értek el. Most azonban másképpen alakult a helyzet. Katonáink lövés nélkül 300 méter távolságig engedték a rendezett sorokban menetelő fehéreket, visszafojtott lélegzettel figyeltek és türelmetlenül várták a parancsot.

A feszült csöndben végre felhangzott a parancs: »Nyugodtan célozni a mellre. Tűz!«

Az első sortűz leterítette a fehérek oszlopának harmadrészét. A felzárkózók az elesetteken átlépve tovább mentek. Csak a harmadik sortűz után ingott meg a fehér gárda, de nem feküdt le, hanem szétzilálva özönlött visszafelé …

A fehérek megindították második »lélektani« támadásukat … Ez a támadás még hevesebb, még elszántabb volt. Öt oszlopban nyomultak előre húsz lépésnyi térközökben az oszlopok között. Az emberek szorosan felzárkóztak egymás mellé, valóságos élő falat képeztek. A parancsnokok szorosan az oszlopok mögött mentek, egyik kezükben kardot lengettek, másik kezükben forgópisztolyt tartottak, saját katonáik hátára célozva.

Ismét ott láttuk előttünk a fehér rohamcsapatokat fekete kucsmában, halálfejes fekete köpenyben.

Ekkor az ellenség balszárnyán lovasság tűnt fel. Kivont kanoddal keresztül ugrattak a horpadáson, hogy bekerítsék jobbszárnyunkat. Ezt a módszert már jól ismertük. Az ilyen lovasroham eddig gyakran sikerre vezetett. Ha felhangzott a kiáltás: »Kozák lovasság hátulról«, sokszor párák tört ki a vörösgyalogság soraiban … Most is elkiáltotta magát valaki. »Lovasság jobbról!«, de ez a kiáltás elröppent a reggeli csendben. A dombok mögül szélvészként viharzott előre 2. lovasezredünk Omeljanyenko vezetésével. A két lovasság tömör sziklafalként zúdult egymásra … A lovak szügye egymásnak feszült. A csengő és szabdaló kardok osztották a halált. A lovak felágaskodtak. De ez a csata csak pillanatokig tartott. Ezúttal dicstelenül ért véget a fehér lovasság támadása.

Kornyilov gyalogosai azonban rendületlenül haladtak tovább. Már hallani lehetett szabályos lépéseiket. Ekkor ismét felhangzott a parancs, ezt követte három sortűz gyors egymásutánban a mi lőállásainkból. Kattogtak a géppuskák. A fehérek megritkult oszlopai bomladoztak, de a mögöttük menetelő sorok nem tágítottak. A vörösök sortüze közti szünetekben a fehérek oldalán olykor pisztolylövés dördült. A parancsnokok agyonlőtték a hátrálni akaró »rohamozókat«.

A negyedik sortűz után a fehérek dicstelenül beszüntették a »lélektani« támadást. Az első három sor, mintegy parancsszóra, lefeküdt, a másik kettő, elérte a földön lapulók vonalát, tétován megállt, majd az ötödik sortűz után rendetlenül, egymást lökdösve, futni kezdett visszafelé. A földön fekvő első sorok követték a példát.

Az újabb fehér lovasroham, mely a horpadásból indult ki, záporozó géppuskatűzbe ütközött. A fehér lovasság a dombokon csoportokba verődött, és visszaözönlött, hátra hagyva a csatatéren a lovasok nélkül ügető paripák tömegét.”⁵⁰ F. Popov: Gyenyikin veresége Orjolnál. Orjoli Könyvkiadó 1959. 38—40. old. (oroszul).*

Ez csak egy harci epizód volt, amelyhez hasonló ezerszámra fordult elő 1919 őszén a polgárháború döntő ütközeteiben. Az akkori időkre jellemző kép bontakozott ki: az ellenforradalom mindent feltett a kártyára, válogatott ezredeit, alakulatait is feláldozta, a legagyafúrtabb hadi cselvetésekkel próbálta megrendíteni a szovjethatalom védőinek fizikai és erkölcsi erejét. Am az ellenforradalom csapatai dicstelenül pusztultak el a „lélektani” és egyéb támadásokban, harcászati módszerei egyre hatástalanabbak lettek. Ezzel szemben a munkás-paraszt állam egységei szüntelenül gyarapodtak és erősödtek, a Vörös Hadsereg folytonosan tökéletesítette haditaktikáját. Ez a rendkívül fontos tény világosan megnyilvánult a harc valamennyi szakaszán. Különösen szembetűnő volt az orjoli ütközetben, amely Gyenyikin végleges vereségének kezdetét jelentette.

A szovjet rohamcsapatnak, valamint a 13. hadsereghez tartozó észt és 9. hadosztálynak sikerült észak, nyugat és délnyugat felől bekerítenie Orjolt. A harc a város előterében bontakozott ki. A 13. hadsereg és a rohamcsapat egységeivel együtt küzdött Medvegyev orjoli munkásezrede, amely már a város védelménél is kitűnt. E harcokban hervadhatatlan dicsőséget szereztek a 9. lövészhadosztály katonái. (Parancsnokuk Szoloduhin petrográdi munkás volt, aki már a Jugyenyics elleni nyári harcok idején bebizonyította hadvezéri tehetségét.) A 9. hadosztály egységei október 20-án elsőnek törtek be Orjolba. A fehérgárdisták kénytelenek voltak kiüríteni a várost.

A déli front középső szakaszán a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe került. A súlyos veszteségeket szenvedő és a váratlan vereségtől demoralizált ellenség védekezésbe vonult.

S ugyanezekben a napokban a déli front balszárnyán, a voronyezsi szakaszon is megsemmisítő csapás zúdult az ellenségre. Ez a csapás a Bugyonnij-lovasságtól és a 8. hadsereg csapataitól eredt.

A voronyezsi szakaszon a fehérek a Gyenyikin-sereg legerősebb lovasegységeit, a Skuro- és a Mamontov-lovashadtestét vetették be. E hadtestek a 8. és a 13. hadsereg érintkezési pontjánál támadtak, lévén hogy a fehérgárdista parancsnokság itt akarta áttörni a szovjet védelmet. A Bugyonnij-hadtest támadásának elsősorban ezt a veszélyt kellett elhárítania.

A támadás látszatra igen kedvezőtlen körülmények között indult meg. Noha a lovashadtest jelentős erősítéseket kapott a délkeleti front tartalékából, az ellenség változatlanul túlerőben volt. A Bugyonnij-hadtest akkor összesen mintegy 8400, Skuro és Mamontov két hadteste pedig 9500 lovast számlált; a szovjet egységek gyalogos létszáma mindössze 800, míg a fehéreké 2000 volt. Tetejébe még az ellenség csaknem kétszer annyi löveggel is rendelkezett.

Ennek ellenére már az október 13-án megindult támadás első napjai megmutatták, hogy a szovjet lovasok sikeresen birkóztak meg feladatukkal. Négy nap alatt 30 kilométerre közelítették meg Voronyezst, és meghiúsították a fehérgárdistáknak azt a tervét, hogy betörnek a déli front mögöttes területére. Ám az ellenség nem adta fel az eredeti helyzet visszaállításához fűzött reményeit, s megpróbált erős ellencsapást mérni a vörösökre. E próbálkozás azonban siralmas eredménnyel járt: Gorodovikov 4. és Apanaszenko 6. lovashadosztálya tönkreverte a fehérgárdista rohamcsapatot. Ezután indult meg a Bugyonnij-lovashadtest döntő támadása Voronyezs ellen; s a hadtesttel együtt lendültek támadásba a 8 hadsereg lövészhadosztályai.

Egy levél érkezett Skuro főhadiszállására Bugyonnijtól. „Október 24-én reggel 6 órakor Voronyezsbe érkezem — így szólt a levél. — Megparancsolom Önnek, Skuro tábornok úr, hogy sorakoztassa fel az összes ellenforradalmi erőket a körtéren, ahol ön munkásokat akasztott. Megparancsolom, hogy a díszszemlét ön személyesen vezényelje.”⁵¹ Dicsőségünk nem múlik el soha. (A polgárháború részvevőinek visszaemlékezései.) Moszkva 1958. 363. old. (oroszul).* A levél alján Bugyonnij saját kezű aláírása volt olvasható.

S a szovjet hadvezér megtartotta szavát: október 24-én a vörös lovasság bevonult Voronyezsbe.

A Voronyezs folyó vonalán, a városban és környékén nagy ellenséges erők összpontosultak. A fehérek itt gyűjtötték egybe szétvert egységeik maradványait, megerősítették a helyőrséget, felfegyverezték a helyi burzsoáziát. A védelmi vonal kedvező volt, a szovjet csapatok pedig nem készítettek elő átkelési alkalmatosságokat. A gyenyikinisták remélték, hogy előnyös helyzetük folytán felőrölhetik a szovjet lovasságot a Voronyezsért folyó harcban. Ilyen körülmények között egy frontális támadás a fehérgárdista állások ellen valóban végzetes lett volna. Ám a szovjet parancsnokságnak kitűnő értesülései voltak a voronyezsi erősítésekről. Az értesülések megszerzését a kitűnő felderítés segítette elő, amelyet a szerb Oleko Dundic, a lovashadtest egyik egységének parancsnoka hajtott végre. Dundic rendkívül találékonyan és ügyesen, fehérgárdista tisztnek álcázva, behatolt a fehérek mögöttes területére és minden szükséges adatot tisztázott.

Gyenyikinék biztosra vették, hogy a legnagyobb veszély kelet felől fenyegeti őket — onnan, ahol a 6. szovjet lovashadosztály erői gyülekeztek. Otrozsek vasútállomás munkásai a szó szoros értelmében a fehérek szeme láttára állították helyre a lerombolt vasúti hidat. A munka a tüzérségi tűz ellenére megfeszített erővel folyt. Október 24-ére virradó éjjel a 6. lovashadosztály két ezrede önként vállalkozó helybeliek kalauzolásával átkelt a folyón, s elérte Voronyezs keleti peremét. A fehérek oda összpontosították fő erőiket. S ekkor észak felől lezúdult a fő csapás az ellenséges védelemre. A vöröslovasok harcba bocsátkoztak a város utcáin, az ellenség háta mögött pedig akcióba léptek a felkelő munkások fegyveres osztagai. A felkelést a kommunista pártszervezet és a voronyezsi forradalmi bizottság irányításával készítették elő.

A Voronyezsben berendezkedett fehérgárdisták Skuro tábornokkal az élen teljes katasztrófa előtt álltak. Akik egy héttel előbb még arra készültek, hogy harangzúgás közepette vonulnak be Moszkvába, most pánikszerűen futkostak ide-oda a voronyezsi utcákon, egérutat keresve. Skuro otthagyta vezérkari szerelvényét, s gépkocsin iszkolt tovább. Alárendeltjei veszni hagyták a tüzérséget, a páncélvonatokat, a hadtápot, a raktárakat, s hanyatt-homlok igyekeztek kifelé a városból, hogy mielőbb átkerüljenek a Don túlsó partjára. A Voronyezsért vívott harcokban Gyenyikin elvesztette legjobb, legmozgékonyabb egységeit: Skuro és Mamontov lovashadtestét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!