Alekszandr Fagyejev
Első rész
6.
Az országút mentén, mozgó autók és emberek között, ahová a bricska és a szekér is levergődött, ott döcögött az 1. számú bánya teherautója is. Ezen ült a bányaigazgatóság emberei és holmija között Valko igazgató és Grigorij Iljics Sevcov, akitől a háza kerítésénél vált el Ulja, alig pár órával ezelőtt.
Itt bandukoltak a frontkatonák árvái is, akiknek gyerekotthona annak idején a „Nyolcház”-ban volt elhelyezve. Öt-nyolcéves kisfiúk, kislányok baktattak, két óvónő és az igazgatónő felügyelete alatt, aki idősebb, éles tekintetű, de semmit meg nem látó asszony volt. Aratólány módjára megkötött piros fejkendőben és közvetlenül a harisnyára húzott poros gumicsizmában lépdelt.
A gyerekeket néhány szekér követte az otthon felszerelésével, ezekre a kocsikra ültették felváltva az elfáradt kicsinyeket.
Amikor az 1. számú bánya teherautója utolérte a gyerekotthonbelieket, a gép utasai leugrottak, és a gyerekeket ültették a maguk helyére. Grigorij Iljicsnek annyira megtetszett egy szőke, kék szemű kislány a pirospozsgás orcájával, amit ő „pampuskának” nevezett, hogy csaknem egész úton a karján vitte a gyereket, csókolgatta a kezecskéjét, a „pampuskáját”, és beszélgetett vele. Ő maga szakasztott olyan szőke fejű és kék szemű volt, mint a kislány.
A gyerekotthon kocsisora után, melyhez most a bricska és a rácsos szekér is csatlakozott, katonai egységek következtek tábori konyhákkal, géppuskákkal, ágyúkkal. Tapasztalt katona mindjárt észrevehette, hogy a csapatok erősen fel voltak szerelve tankelhárító fegyverekkel és ágyúkkal. A donyeci ég hátterében furcsán, zászló módra himbálóztak a gárda-aknavetők. Messziről nem lehetett látni a teherautókat, s úgy tűnt, mintha ezek a különös szerkezetek maguktól úsznának a katonák és a polgári lakosság több kilométeres sora felett.
A tisztek és katonák csizmáját vastag, rozsdaszínű por lepte be. Már több napja úton voltak a csapatok. Az oszlop élén, közvetlenül a járművek után géppisztolyos század menetelt, mely időnként, ha a mozgás meglassúdott, a szekerek elé került. A katonák arca olyan volt, akár az égetett tégla, és a fegyverüket úgy vitték a mellükön, mint valami csecsemőt, a fél kezükbe szorítva, fáradtan. Soknak a keze be volt pólyázva.
Ulja szekerét valamilyen íratlan törvény ereje azonnal a géppisztolyos századhoz kapcsolta. Menet közben, pihenők alatt a szekér állandóan a század kellős közepébe került, és bárhová nézett Ulja, mindenütt a fiatal harcosok véletlenül vagy szándékosan feléje forduló tekintetével találkozott. A katonák csizmája poros volt, sapkájuk nemegyszer csuromvizessé izzadt menet közben, aztán megszáradt, és megint átizzadt. Gimnasztyorkájuk a nyirkos földön, homokban, tócsákban, fenyő avarján, szikes földön, száz záporban ázott, és fakult a napon.
A katonák a visszavonulás ellenére is megőrizték a fiatal lány előtt szokásos vidám, tréfálkozó, duhaj kedvüket, és mint minden századnak, a géppisztolyosoknak is megvolt menet közben vagy pihenő alatt a maguk kedvenc tréfamestere.
– Hová, hová parancs nélkül? – kiáltott a tréfamester Viktor apjára, mikor ez kihasználva minden alkalmat, hogy előbbre jusson, mozgásra nógatta lovait. – Nélkülünk, barátom, sehová se mehetsz többé. Mi régen felvettünk titeket a századunk létszámába Gondoskodni fogunk rólatok, akár a csajkáinkról. Felvettünk a létszámba, varrásra, mosásra, élelmezésre. A kislányt pedig – őrizze isten és a pravoszláv egyházunk a szépségét – minden reggel kávéval fogjuk itatni. Édes kávéval …
– Igaz is, Kajutkin, ne engedd, hogy sérelem érje a századot! – mondták a géppisztolyosok nevetve, miközben fel-feltekintettek Uljára.
– De nem ám! Ennek az ügynek azonnal végére járunk. Törzsőrmester elvtárs! Fegya! Alszik? Gyerekek, hát nem elaludt menet közben … Törzsőrmester! Elvesztetted a csizmád talpát!
– Hát te nem vesztetted el a fejedet?
– Egy buta fejet elvesztettem, de aztán véletlenül most ott van a te válladon. Az okos meg itt van az enyémen. Nekem ugyanis műfejem van …
És Kajutkin gondosan odanyúlt apró fejéhez – egyik kezével állkapcsát, a másikkal hetykén félrevágott sapkája alatt – a tarkóját fogta meg, aztán kidüllesztette a szemét, és olyan mozdulatokat tett, mintha a fejét lassan lecsavarná a nyakáról. Olyan ügyesen csinálta, hogy a század és mindenki, aki a közelben volt, harsogó hahotában tört ki. Ulja sem állta meg, csengőn, gyerekesen elkacagta magát, aztán zavarba jött. A géppisztolyosok örömmel pillantottak rá, hiszen jól tudták, hogy Kajutkin a lány kedvéért tréfálkozik.
Kajutkin, a tréfamester apró testű, hihetetlen ügyes mozgású gyerek volt. Arcát apróbbnál apróbb ráncok barázdálták, de olyan élénk volt, hogy életkorát nem lehetett megállapítani. Éppen úgy lehetett harminc-, mint húszéves. De alakja és tartása teljesen fiúsnak látszott. Nagy kék szemét, apró ráncok árkolták, és amikor elhallgatott, a legmélyéből hirtelen öreges fáradtság tűnt elő. Nyilván nem szerette, ha ezt az emberek észrevették, mert folyvást beszélt.
– Honnan valók, fiatalemberek? – fordult Kajutkin Ulja társaihoz. – Lám, lám! Krasznodonból – mondta megelégedetten.
– A kislány talán a húgocskátok? Avagy, apuskám, engedelmet kérek, a lánya? Nem. Eszerint a kislány teljesen független. Se leánya, se nővére, se felesége senkinek, tehát Kamenszk városában mozgósítani fogják, ez holtbiztos. Behívják forgalmi irányítónak. A tömegek utcai forgalmát fogja irányítani – Kajutkin utánozhatatlan mozdulattal mutatott arra, ami az országúton és a sztyeppen végbement. – Jobb lenne néki nálunk, a géppisztolyosok századában! Isten bizony, gyerekek, ti nemsokára elkerültök Oroszországba, ahol garmadában a lány, nálunk meg egy sincs a században. Nagy szükségünk volna egy ilyen kislányra, hogy biztosítsuk az illedelmes beszédet és a jó modort.
– Tőle függ. Ahogy ő akarja – mondta mosolyogva Anatolij, és zavartan tekintett Uljára, aki nem akart nevetni, de mégis nevetett, és elfordította a fejét, nehogy Kajutkin tekintetével találkozzék.
– Hát majd rábeszéljük! – kiáltotta Kajutkin. – Majd olyan gyerekeket vezénylünk ki erre a célra századunkból, akik minden lányt rá tudnak beszélni!
„Ugyan mi lenne, ha valóban velük maradnék? Szépen leugrok a kocsiról és – gyerünk!” – gondolta elhaló szívvel Ulja.
Oleg Kosevoj most már állandóan ott gyalogolt a szekér mellett, s mint akit megbabonáztak, le sem vette szemét Kajutkinról. Nagyon megkedvelte, és szerette volna, ha mindenki olyannak látná, mint ő. Kajutkinnak csak ki kellett nyitni a száját, és Oleg már úgy nevetett, hogy minden foga látszott. A gyönyörűségtől még a kezét is egymáshoz dörzsölgette, annyira tetszett neki. Kajutkin azonban észre sem vette, egy pillanatig sem nézett rá, de Uljára sem és senkire azok közül, akiket mulattatott.
Egy ilyen pillanatban, amikor Kajutkin éppen valamilyen újabb, már egészen kétségbeesett tréfába fogott, és a harcosok közben felkacagtak, a századot utolérte a vastag porréteggel borított terepjáró.
– Vi-gyázz!
A század mélyéből hirtelen egy hosszú nyakú kapitány bukkant elő. Csapkodó táskáját fogva, nyurga lábával a század mellett álló terepjáró elé szaladt, amelyből a testes tábornok, kerek fején új sapkával, tekintett kifelé.
– Csak tovább, tovább – mondta a tábornok vezényeljen pihenjt! – kiszállt a terepjáróból, kezet nyújtott a tisztelgő kapitánynak, ugyanakkor komor, egyszerű arcából kicsillanó vidám szemével villámgyorsan végigpillantott a porban menetelő géppisztolyosokon.
– Lám, lám, ezek a mi kurszki gyerekeink és – Kajutkin! – mondta látható gyönyörűséggel. Intett a terepjárónak, hogy kövesse, és testes voltához képest váratlanul könnyű léptekkel befordult a géppisztolyosok mellé. – Kajutkin, ez kitűnő … Kajutkin él, tehát a csapat szelleme törhetetlen – mondta, és vígan nézett Kajutkinra, majd a menet közben szorosan köréje gyűlt katonáihoz fordult.
– A Szovjetuniót szolgálom! – mondta Kajutkin, de már nem azon a mesterségesen magas, tréfás hangon, amellyel eddig beszélt, hanem nagyon komolyan.
– Kapitány elvtárs! Tudják-e a katonák, hová megyünk és miért? – kérdezte a tábornok a mellette kissé lemaradó századparancsnoktól.
– Tudják, tábornok elvtárs.
– Derekasan védelmezték a vízművet, emlékeznek? – mondta a tábornok, gyors pillantással végignézve a mellette szorongó harcosokat. – És ami a legfőbb, magukat is megmentették … Hát ez így van! – kiáltotta, mintha valaki ellenkezett volna vele. – Meghalni nem nehéz …
Mindenki megértette, hogy a tábornok nemcsak a múltért dicséri, hanem inkább a jövőre készíti elő őket. Az arcokról eltűnt a mosoly, és valamilyen határozatlan, de jelentős kifejezés támadt rajtuk.
– Maguk fiatalok, de tudják-e, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek? Vajon összehasonlítható-e ez, mondjuk, az én fiatalkori tudásommal? – mondta a tábornok. – Volt idő, amikor én is így meneteltem ezen az úton. Hát – az ellenség is más volt, a technika is. Ahhoz az iskolához képest, amit én akkor kijártam, maguk egyetemet végeztek …
A tábornok erős fejével olyan mozdulatot tett, mintha elutasítani vagy megerősíteni akarna valamit. Valószínű, hogy bizonyos esetekben nemtetszését, más esetekben megelégedését fejezte ki ezzel a mozdulattal. Ebben a pillanatban elégedettségét jelentette. Nyilvánvalóan jólesett visszaemlékeznie ifjúságára, megörvendeztette a géppisztolyos katonák látványa, harcos szellemük, mely már természetes tulajdonságukká vált.
– Tábornok elvtárs … Messzire hatott már az ellenség? – kérdezte Kajutkin.
– Messzire, az ördög vinné el! – mondta a tábornok. – Olyan messzire, hogy már a magunkfélének is kellemetlen.
– És tovább is megy?A tábornok néhány pillanatig szótlanul haladt.
– Ez csak tőlünk függ … Azóta, hogy a télen megvertük, új erőt gyűjtött, összeszedte Európa minden technikáját, és egy pontra: ránk irányította a csapást. Arra számít, hogy nem bírjuk ki. De tartalékai nincsenek: igen … ez biztos! …
A tábornok tekintete most a szekérre esett, és egyszerre megismerte a magányos leányt az országútról, aki fölött a német zuhanóbombázók elzúgtak. El tudta képzelni, mi mehetett végbe a leány sorsában és lelkében annyi idő alatt, amíg ő terepjáróján csak a hadosztálya második kötelékét kereshette fel, és elérhette az elővédeket, akik az imént vonultak át Krasznodon városán. A tábornok arcán nem annyira sajnálkozás, mint inkább komor gond látszott, és hirtelen sietni kezdett.
– Sok sikert!
Intett a terepjárónak, hogy álljon meg, és könnyed járásával a gépkocsihoz sietett.
Amíg a tábornok a géppisztolyosok között tartózkodott, Kajutkin kérdései és mozdulatai komolyságról tanúskodtak. Nyilvánvaló, hogy nem akart úgy viselkedni a tábornok előtt, ahogyan társai ismerték, és amiért szerették őt. De alig tűnt el a terepjáró, előbbi tréfás vígsága újra visszatért.
Egy óriás termetű gyalogos katona lihegve küzdötte előre magát valahonnan a hátsó sorokból. Olajos rongyba burkolt holmit szorongatott nagy, fekete, lapát kezében.
– Elvtársak! Merre szalad a bánya autója? – kérdezte.
– Itt van, la! De nem szalad, csak áll! – tréfálkozott Kajutkin, és odamutatott a gyerekekkel zsúfolt teherautóra.
A menet tényleg megállt, mert elöl valami torlódás támadt.
– Engedelmet elvtársak – mondta a katona, és odament Valkóhoz és Grigorij Iljicshez, aki vigyázva letette a szőke kislányt a földre -, szerszámokat akarok átadni maguknak. Maguk mesterséghez értő emberek, talán hasznát vehetik, nekem meg csak teher a menetelésben – és a katona kibontotta az olajos rongyot.
Valko és Grigorij Iljics föléje hajolva nézték.
– Látják? – mondta ünnepélyesen a katona, és nagy lapát tenyerén egy egész gyűjteményt, csillogó, új lakatosszerszámokat emelt feléjük.
– Nem értem. Eladod vagy mi? – kérdezte Valko, és bozontos, cigány szemöldöke mögül bizalmatlanul nézett rá.
A katona téglavörös arca még pirosabb lett, olyannyira, hogy egyszerre ellepte a verejték.
– Hogyan kérdezhetsz ilyesmit! – mondta. – Megyek a sztyeppen és fölszedtem, rongyba csavarva – nyilván otthagyta valaki.
– Vagy eldobta, hogy könnyebben oldaloghasson tovább! – nevetett Valko.
– Mesterember nem dobja el a szerszámát. Elvesztette – mondta hidegen a katona, de már csakis Grigorij Iljicshez beszélt.
– Köszönjük, köszönjük, barátom … – mondta Grigorij Iljics, és segített a katonának a kendőbe visszacsavarni a szerszámokat.
– Jó, hogy átvette. Kár lenne ezért a finom szerszámért. Maguknak itt a teherautójuk, nekem meg teljes felszereléssel kell menetelnem, hát hogyan győzzem! – mondta a katona, akinek láthatóan jobb kedve lett. – Szerencsés utat! – csak Grigorij Iljiccsel szorított kezet, aztán visszafutott. Nyomban el is tűnt az oszlopban.
Valko egy ideig utána nézett, arcán mélységes együttérzéssel.
– Igaz ember … igen … – mondta rekedten.
Grigorij Iljics egyik kezében a szerszámot tartva, a másikkal a kislány szőke fejét simogatva, hosszan elgondolkozott. Belátta, hogy Valko nem azért viselkedett bizalmatlanul a katonával, mert nem jószívű, hanem mert megszokta, hogy őt, az igazgatót, aki annyi emberrel dolgozik, és ezertonnaszámra termeli a szenet, néha félre akarják vezetni. Az igazgató most saját kezével robbantotta fel a bányát. Az emberek egy részét magával hozta, sokan azonban ottmaradtak, kitéve a pusztulásnak. És Grigorij Iljicsnek először jutott eszébe, milyen nehéz lehet most az igazgató lelke.
Estefelé távoli ágyúdörgés hallatszott. Éjjel egyre közeledett az ágyúszó. Időnként géppuska-sorozatok zaja is elért hozzájuk. Kamenszk körül egész éjszaka tűzcsóvák lobbantak, néha oly nagyok, hogy bevilágították a menetet. A tűzfények – hol itt, hol ott – bíborvörösre festették az eget, aztán lassan elúsztak valahol a sötét sztyepp kurgánjai között.
– Testvéreink sírjai – mondta Viktor apja, aki eddig hallgatagon ült a szekéren, maga sodorta cigarettáját szíva, amelynek tüze időnként megvilágította húsos arcát a sötétben. – Ezek nem a régi idők kurgánjai, hanem a mi sírjaink – mondta tompa hangon. – Itt törtünk ki Vorosilovval és Parhomenkóval, és itt temettük el a halottainkat …
Anatolij, Viktor, Oleg és Ulja elmélyülten nézték a kurgánokat, amelyeket pirosra festett a messzi tüzek visszfénye.
– Igen, mennyi dolgozatot írtunk az iskolában erről a háborúról, irigyeltük érte apáinkat, és íme, a háború eljött hozzánk, mintha csak azt akarná megtudni, mifélék vagyunk, mi pedig odébbállunk … – mondta Oleg, és mélyet sóhajtott.
Ezen az éjszakán megváltozott a menetelés rendje. A vállalatok és a polgári lakosság gépei, szekerei és a gyalog menetelük tömege egyáltalán nem mentek tovább. Azt beszélték, hogy katonák vonulnak előttük. Sor került a géppisztolyos századra is, mely csöndes fegyverzörgés közben készülődött fel a sötétben, s nyomában mozogni kezdett az egész csapat. Gépkocsik szorítottak utat nekik. A sötétben pirosan hunyorogtak a cigaretták — az égen pislákoló csillagokhoz hasonlítottak.
Valaki megérintette a könyökén Ulját. A lány odafordult. Kajutkin állt a szekér mellett, de az ellenkező oldalon, mint ahol Viktor apja ült és a fiúk álldogáltak.
– Egy pillanatra – mondta alig hallható suttogással.
Valami volt a hangjában, amitől Ulja leszállt a szekérről.
Kissé odébb mentek:
– Bocsásson meg, hogy zavarom – mondta Kajutkin csendesen de maguknak nem szabad Kamenszkbe menniük, azt rövidesen elfoglalja a német, már a Donyec túlsó partján is jó mélyen előrehatolt. Ne szóljon senkinek erről, mert nincs jogom elmondani, de maguk a mi embereink, és sajnálnám, ha fölöslegen elpusztulnának. Valahová délebbre kell elkanyarodniok, és adja isten, hogy még legyen idejük rá.
Kajutkin olyan gyengéden beszélt Uljával, mintha madarat fogna a tenyerében. Arcát csak halványan lehetett látni a sötétben, s mégis komolynak, megindultnak tetszett. Szemében nyoma sem volt a fáradtságnak, valósággal parázslott.
Uljára nem az hatott, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szótlanul nézett a katonára.
– Hogy hívnak? – kérdezte csendesen Kajutkin.
– Ulja Gromova a nevem.
– Nincs fényképed?
– Nincs.
– Nincs – ismételte szomorúan Kajutkin.
Sajnálkozás s egyben valami merészség vett erőt Ulján. Közel, egész közel hajolt a fiú arcához.
– Fényképem nincs – suttogta de ha jól, ha nagyon jól megnézel, akkor … – elhallgatott, és néhány pillanatig rászegezte fekete szemét – … akkor nem felejtesz el – mondta.
A katona megdermedt, csak a szeme fénylett fel egy villanásra, szomorúan a sötétből.
– Nem felejtelek el… Téged nem lehet elfelejteni – suttogta alig hallhatóan. – Isten veled …
És nehéz katonacsizmájával visszalépkedett csapatához, amely hangtalanul vonult a sötétben a cigaretták fel-fellobbanó fényében, mint a végtelen égen a Tejút.
Ulja még gondolkodott, szóljon-e valakinek arról, amit a katona mondott, de úgy látszott, hogy már mások is tudták.
Mire a szekérhez ért, számos autó és jármű fordult már a sztyeppre, és délkelet felé ment tovább. Ebbe az irányba indult a többi menekülő is.
– Úgy látszik, Lihajának kell mennünk – hallatszott Valko rekedt hangja.
Viktor apja valamit kérdezett tőle.
– Minek szakadjunk el egymástól, menjünk együtt, ha már a sors így összehozott – mondta Valko.
A hajnal már az úttalan sztyeppen érte őket.
Álomszép volt ez a hajnal a nyílt sztyeppen. Pirosán szállt a végeláthatatlan, szűzi gabonaföldek fölött, s elpihent a frissen zöldellő völgysüppedésekben. Az ezüstös harmat ezer kis szivárvánnyal tükrözte vissza a dombok közt könnyedén felbukkanó napot. Annál szomorúbb látványt nyújtott e hajnali ragyogásban a sok meggyötört, álmos, fakó gyermekarc és a felnőttek komor, aggodalmas tekintete.
Ulja meglátta a gyermekotthon vezetőnőjét, harisnyára húzott gumicsizmáját vastag por borította. Az asszony valósággal megfeketedett. Az egész utat gyalog tette meg, és csak éjjel ült fel valamelyik kocsira. A donyeci nap, úgy látszik, csontig kiszárította, kiégette. Ezen az éjszakán nyilván ő sem aludt, egész idő alatt némán, gépiesen mozgott, és átható, de mit sem látó szemében valamilyen idegen, nem e világból való kifejezés borongott.
Kora reggel óta megszakítás nélkül zúgtak a repülőgépek. Maguk a gépek nem voltak láthatók, de előttük, bal kéz felől egyre hallatszott a bombák tompa, eget rázó robbanása. Olykor az égen valahol egészen messze géppuskák kattogtak.
A Donyec folyó és Kamenszk felett láthatatlan, de messzire hallatszó légiharc tombolhatott. Csak egyszer vettek észre egy közel elhúzó német bombázót, de ez, úgy látszik, már kidobta összes bombáit.
Oleg leugrott a bricskáról, és megvárta, amíg a szekér odaér.
– Képzeljék csak, képzeljék – mondta a szekér mellé lépve, s megfogta a kocsi saroglyáját, miközben nagy szemével társaira nézett ha a németek már átkeltek a Donyecen, akkor ez a csapat, mely az imént velünk ment, Kamenszkben beléjük ütközik, és nincs többé kiútja sem a géppisztolyos századnak, sem annak a pompás legénynek, aki mindnyájunkat úgy megnevettetett, sem a tábornoknak. Ők bizonyára tudták ezt, sőt jól tudták, amikor továbbvonultak, tisztán látták! – mondta Oleg.
Az a gondolat, hogy Kajutkin a halála előtt vett búcsút tőle, valósággal belemart Ulja szívébe. Elpirult szégyenében, mikor eszébe jutott, mit mondott a fiúnak. De valami tiszta belső hang azt súgta neki, hogy semmi olyat nem mondott, amire Kajutkin nem szívesen fog visszagondolni, ha üt az utolsó órája.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
