Az olasz munkáspártok

(idézet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929)

2. Az olasz munkáspártok bírálata a Komintern III. plénumán

A Komintern kibővített Végrehajtó Bizottsága 1923. június 12-én ült össze. Mint már láttuk, a KIVB mind a fasizmus hatalomra jutását megelőző időszakban, mind pedig a Marcia su Romát követően, messzemenően figyelembe véve az olasz munkásmozgalomban kialakult bonyolult helyzetet, igyekezett tartózkodni az OKP politikájának nyilvános bírálatától. A párt vezetőivel folytatott eszmecserék során viszont a KIVB tagjai gyakran éles szavakkal fogalmazták meg eltérő véleményüket (így az Arditi-ügy kapcsán 1921 végén és a IV. kongresszus idején). Megfelelő káderek hiányában azonban minden esetben kénytelenek voltak megelégedni ígéretekkel. Ígéretekkel, amelyek végrehajtását a Bordiga-vezetés egy pillanatig sem gondolta komolyan. Ilyen előzmények után került sor az olasz kérdés vitájára a plénum első napirendjének, a VB beszámolójának részeként.

A napirend előadója, Zinovjev, ezúttal már nem részletkérdésekben vitatkozott az olasz pártvezetéssel. Nem feszegette ugyan az OKP korábbi hibáit, viszont annál határozottabban mutatott rá a Bordiga-vezetés helyzetelemzésének képtelenségeire a Marcia su Roma óta eltelt időszakban. „Már a IV. kongresszus idején világos volt a Komintern VB előtt, hogy Olaszországban a főellenség Mussolini – mondotta Zinovjev. – Az Olasz Kommunista Párt Bordiga vezette Központi Bizottsága más álláspontot foglalt el ebben a kérdésben. Az olasz küldöttség azt állította, hogy a főellenség nem Mussolini, hanem, akárcsak korábban, Serrati.”⁴⁸ – Protokoll der Konferenz der erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. Moskau, 12-13. Juni 1923. (A továbbiakban: Protokoll der Konferenz). Hoym. Hamburg 1923.18. old.* Ezt követően Zinovjev meglehetősen ironikus hangon ismerteti a kommunisták álláspontjának változását a szocialista párttal kapcsolatban. A szocialisták római kongresszusa után a Komintern a két párt egyesülését sürgette. Ekkor Bordigáék egyszerűen „elszabotálták” a határozat végrehajtását. Amikor viszont bebörtönözték a Kominternhez való csatlakozásért fellépő szocialista baloldalt, így a szocialista párton belül többségre jutott a Pietro Nenni-Arturo Vella irányzat, s a Komintern – figyelembe véve a megváltozott helyzetet – a két párt antifasiszta egységfrontját javasolta, Bordigáék elővették az egyesülésről szóló határozatot, és annak végrehajtása mellett kardoskodtak.

Zinovjev nem csinált titkot abból, hogy a Komintern vezetői most elszánták magukat rá: „bármibe is kerül, létrehozzák az Olasz Kommunista Párt olyan Központi Bizottságát, amely valóban garancia lesz a Komintern határozatainak végrehajtására”.⁴⁹ – Ugyanott, 20. old.*

Ehhez hasonló, bár formájában szolidabb az a bírálat, amely az olasz munkásszervezeteket az egységfronttaktika és a munkás-paraszt kormány stratégiájának alkalmazásával kapcsolatos magatartásuk miatt érte. Zinovjev, aki a plénumon igen határozottan azon az állásponton volt, hogy „a munkás-paraszt kormány jelszava a proletárdiktatúrához vezető utat jelenti”⁵⁰,- Ugyanott, 38. old.* és döntő szerepe van az antifasiszta harcban, azért marasztalja el az olasz munkáspártokat, hogy nem ismerték fel a parasztság megnyerésének fontosságát. „Se a reformisták, se a kommunisták, se a maximalisták nem mozdították az ujjukat sem annak érdekében, hogy a parasztokat a fasiszták ellen vezessék. Nem elég világos számukra, hogy a jelenlegi fasiszta Olaszországban a munkás-paraszt kormány jelszavát minden másnál inkább alkalmazhatnák.”⁵¹ – Ugyanott, 40. old.*

Zinovjev beszámolóját éles vita követte. A IV. kongresszushoz képest azonban a helyzet egy dologban lényegesen megváltozott. Mivel az OKP vezetőinek Bordiga vezette szárnyát nem képviselhette senki – tagjai Mussolini börtönében ültek az ekkor már a centrumhoz tartozó, a Gramscival szimpatizálókkal együttműködő Terracini (a plénumon Urbani néven szerepelt) lépett fel a Tasca-Scoccimarro képviselte irányvonallal szemben. A frontok így leegyszerűsödtek, ez azonban közel sem jelentette, hogy a megoldás is egyszerűbbé vált volna.

Terracini szinte teljes mértékben az olasz párt balos irányvonalát fejtette ki. Kétségbe vonta a KIVB értékelésének helyességét a szocialisták római kongresszusáról, majd felrótta a Komintern-küldötteknek, hogy különböző állásfoglalásokat képviseltek Olaszországban: az egyik a két párt egyesülését sürgette, a másik az egységfrontot, az együttműködést.⁵² – Ugyanott, 46-47. old.*

Elsőként Radek válaszolt Terracini vádjaira. Lényegében nem tett mást, mint hogy ismertette és ismételten megerősítette a KIVB korábbi állásfoglalását: a kommunista párt elzárkózó magatartását nem menti, hanem súlyosbítja a szocialista pártvezetés egységfrontellenes magatartása. A kommunisták nagy lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy nem leplezték le a szocialista vezetőket, s ha közvetve is, de gátolták az antifasiszta összefogást.⁵³ – Ugyanott, 62. old.*

Manuilszkij (Beruzzi és Dimitri néven szerepel a jegyzőkönyvben) beszédében mentegetni igyekezett az OKP vezetését. Támadta Radekot, aki – véleménye szerint – azt fejtette ki, hogy az OKP felelős a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁴ – Ez a rész hiányzik a jegyzőkönyvből, viszont közli a plénum bulletinje. (Bulletin der Erweiterten Exekutive der Kommunistischen Internationale. [A továbbiakban: Bulletin]. 7. szám. 1. old.)* Manuilszkij beszédéből, valamint Radek egy utalásából ugyanakkor megállapítható, hogy Manuilszkij volt a Kominternnek az a képviselője, aki a két párt együttműködését sürgette, és megértőbb magatartást tanúsított az olasz kommunistákkal szemben, mint a másik képviselő, Rákosi Mátyás. Ezért is furcsa kissé, hogy Terracini a kongresszuson éppen az ő általa képviselt irányvonalat támadta a legélesebben. Furcsa, bár az ok kézenfekvő: Manuilszkij, aki korábban a KIVB-ben minden elkövetett annak érdekében, hogy az olasz párt nehéz helyzetére való tekintettel tompítsa a pártvezetés bírálatát, most kénytelen volt kijelenteni: „az olasz kérdésben egyetért a VB fenntartásaival”.⁵⁵ – Protokoll der Konferenz. 77. old.*

Ezt azért tartotta szükségesnek, mert az olasz delegáció éppen rá, mint Komintern-küldöttre hivatkozva bírálta a KIVB álláspontját.

A szocialista párt baloldali frakcióját a vitában Saitta képviselte. (Ez valószínűleg Maffi fedőneve; rajta kívül a plénumon Vincenzo Pagella vett részt a szocialisták közül.) A fasizmus elleni harc helyzetéről, lehetőségeiről nem beszélt, csak a pártegyesüléssel kapcsolatos szocialista nézeteket foglalta össze. Érzékeltette, hogy a szocialista baloldal nem kívánja levetetni a napirendről az egyesülést, de a Bordiga-vezetés koncepciója miatt pillanatnyilag inkább csak együttműködésre hajlandó.56 – Ugyanott, 80-81. old.*

Saittát követően kapott szót Tasca. (A plénumon Serra néven szerepelt.) Beszédében élesen elítélte a pártvezetést, az egész párt antifasiszta politikáját: „Vajon megtett-e mindent [ti. a párt. – Sz. G.], ami erejéből tellett? Nem. Nagy harci lehetőségei voltak. A párt, amennyiben felhívással fordul az egész munkásosztályhoz a reakció elleni harc érdekében, elsőrendű pozíciókat biztosíthatott volna a maga számára. Pártunk ezt nem tette meg, mivel vezetői, akik mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a párt tisztaságát mindenáron megőrizzék, sohasem jutottak el a tömegekhez.”⁵⁷ – Ugyanott, 82. old.* Míg a párttagok egyénileg részt vettek az antifasiszta harcokban, a párt maga „nem adta pecsétjét” az egységes akciókra. „Ez a felfogás nem vezethetett máshoz, mint kudarchoz.”

Scoccimarro (Negri néven szólalt fel) elvileg egyetértett Tascával. „A forradalom jövője a tömegekkel való kapcsolattól függ” – mondotta. De míg az irányvonal megváltoztatásának szükségességéről csak általánosságokban beszélt, azt viszont határozottan megmondta, hogy fenntartásai vannak a szocialistákkal szemben.⁵⁸ – Ugyanott.*

Rákosi Mátyás, a másik livornói Komintern-küldött, az utolsó felszólaló volt az olasz kérdés vitájában. Állásfoglalása korábbi véleményének ismeretében nem meglepő – ugyanis ismét közvetíteni próbált. Beszédének bevezetőjében igyekezett megnyugtatni az olasz kommunistákat, hogy senki sem vádolja őket a fasizmus hatalomra jutásáért.⁵⁹ – Zinovjev is hangsúlyozta zárszavában, hogy kritikai észrevételeit fenntartja, de félreértés ne essék, nem a KP-t teszi felelőssé a fasizmus hatalomra jutásáért. (Ugyanott, 100. old.)* A továbbiakban azonban szinte kizárólag a szocialista párt baloldalát dicsérte és a kommunista pártvezetést bírálta. Legnagyobb hibájául azt rótta fel, hogy „szocialista barátainkat nem támogatta súlyos harcukban. Az Olasz Szocialista Pártban tomboló súlyos harcok idején a csendes szemlélő szerepét játszotta …”⁶⁰ – Ugyanott, 83. old.*

A plénum idején ülésező olasz bizottság vitáiban az OKP vezetésén belüli két irányzat határozottabban elkülönült, és tagjai világosabban is megfogalmazták eltérő álláspontjukat.⁶¹ – A bizottság három alkalommal tartott ülést: június 13-án, 16-án és 27-én. (Bulletin 5. szám. 2. old.)*

A többséget, tehát tulajdonképpen a Bordiga-féle irányvonalat képviselő Gramsci, Scoccimarro és Terracini felszólalásában azt fejtegette, hogy a fasizmus uralmát hamarosan forradalmi válság fogja megszakítani. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a párt fő feladata továbbra is „tisztaságának” megőrzése, erőgyűjtés az elkövetkezendő időszak forradalmi harcaira. Az olaszországi helyzetet alapvetően tévesen jellemezték. „Az a helyzet, amelyet a fasiszta kormányzat idézett elő, objektíve jóval kedvezőbb a kommunisták tevékenysége szempontjából, mint a korábbi.”⁶² – Spriano: Id. mű, 278. old.* A szocialistákkal való együttműködést ezen az alapon jóval határozottabban utasították el, mint ahogyan az a plenáris üléseken elmondottakból gondolható volt. A bizottsági ülések vitájából kitűnik, hogy nemcsak az egységfront ellen volt kifogása a többségnek, hanem ellenezte a két párt egyesítését is. Gramsci a következőkkel indokolta álláspontjukat: „Nem szeretnénk, ha Olaszországban ugyanaz történne, mint Magyarországon, hogy az egyesülés következtében a forradalmi hullám közeledtekor ugyanazt tegyük, amit a magyar elvtársak tettek, és amiről ők maguk is úgy vélekednek, hogy nem volt teljesen helyes. Olaszországban ma ugyanolyan a helyzet. A fasiszta kormányzat periódusát követően a proletariátus döntő harcainak periódusába lépünk, a hatalom kivívásának időszakába. Ez a periódus a többé-kevésbé távoli jövőben beköszönt. Nehéz megmondani, hogyan fog alakulni az olaszországi helyzet közvetlenül a hatalom megragadásáig, de feltételezni lehet, hogy a fasizmus felbomlása a proletariátus hatalomért folytatott döntő harcának kezdetét jelenti.”⁶³ – Gramsci beszédét a Lo Stato operaio 1924. április 24-i számából idézi Spriano: Id. mű, 279. old.*

A kisebbség közel sem volt ilyen optimista az olaszországi helyzet megítélésében. A fő feladatnak, akárcsak a Komintern, a lehető legszélesebb antifasiszta blokk létrehozását tartotta. Tasca hozzászólásában olyan koncepciót terjesztett elő, amely két lépcsőben kívánta megoldani ezt a feladatot. Az első lépcsőben a szocialista párttal akartak kialakítani szorosabb együttműködést, majd az így létrejött egységfrontra támaszkodva egy átfogóbb, a néppárti baloldalt is magában foglaló antifasiszta blokkot.⁶⁴

⁶⁴ Ugyanott. – A Tasca által mondottak jelentőségét nem csupán a Komintern vezetőivel, különösen Rákosival, Zinovjevvel és Humbert-Droz-val kialakult kedvező kapcsolata, hanem az is növelte, hogy 1923 nyarán, Bordiga letartóztatása következtében Togliatti és ő volt a pár gyakorlati irányítója Olaszországban.*

Az olaszországi helyzet eltérő értékelése, a párt feladatainak meghatározásában mutatkozó különbség ellenére megismétlődött az, ami a korábbi Komintern-üléseken történt. Az olasz párt küldöttsége, akárcsak a IV. kongresszuson, egyhangúlag jóváhagyta az olasz kérdésről elfogadott határozatot. A többség ismét alávetette magát a kötelező fegyelemnek, bár nyilatkozatában visszautasította a párt korábbi politikáját bíráló megjegyzéseket, noha ezek a határozatban is szerepeltek.⁶⁵ – Protokoll der Konferenz. 311. old.*

Az olasz kérdéssel foglalkozó határozat három részből áll. Jelentősége, hogy igen röviden, mégis lényegretörően foglalja össze a korabeli nemzetközi kommunista mozgalom taktikai elképzeléseit az antifasiszta egységfront létrehozásáról. És nem általában, hanem egy konkrét történeti szituációt értékelve, az adott lehetőségeket és a rendelkezésre álló erőket számba véve foglal állást és utasít.

A határozat első részében azt vizsgálják, miért nem sikerült végrehajtani a IV. kongresszuson elfogadott döntéseket. Az okok közül a legfontosabb az első helyen szerepel: maga a fasiszta terror. Ez a fő ok közvetlenül és közvetve is hatott. Közvetlenül úgy, hogy a fasiszták terrorizálták s végül is illegalitásba kényszerítették a forradalmi mozgalmat, azaz „a munkások soraiban demoralizálódást idéztek elő”. Közvetve: a szocialista párt nem eléggé határozott része, világosan látva, hogy a kommunistákhoz csatlakozással maga is üldöztetéseknek lesz kitéve, lemondott az azonnali egyesülésről.

Csak másodrendű, de az előzőkkel szorosan összefüggő tényezőként említik a szocialista párt jobboldalának praktikáit. E jobboldal ugyanis éppen a demoralizálódást, a kommunisták és az egyesülés híveinek üldözését kihasználva szerveződhetett erős frakcióvá, majd juthatott csekély többségre.

Harmadik tényezőként említették az OKP KB hibás taktikáját, amelyet szélsőségesen dogmatikusnak minősítettek. Az olasz kommunisták hibájául rótták fel, hogy „nem vetettek számot azzal, hogy a munkásmozgalom helyzete alapvetően megváltozott és a forradalmi munkásság összefogása az egyesült kommunista pártban létkérdés a proletariátus számára. A Központi Bizottság többsége nemcsak hogy nem végzett rendszeres kampányt a IV. kongresszuson elfogadott határozatok végrehajtása, azaz a szocialista párttal való egyesülés érdekében, de valójában meghiúsította e határozatok végrehajtását.”⁶⁶ – Ugyanott, 312. old.*

A határozat második részében az Olasz Kommunista Párt konkrét feladatait jelölték meg. A legfontosabbnak az összefogás érdekében folytatott agitáció megkezdését tartották. Felhívták a figyelmet arra, hogy „minden eszközzel támogatni kell a szocialista pártnak azokat a tagjait, akik a kommunistákkal való egyesülés hívei.” (Ez a 2. pontként szereplő kitétel azért került be a határozatba, mert a pártvezetés többségi irányzata még ebben az időben is a Serrati vezette baloldal elleni támadásokban látta a fő feladatot.) Utasították a kommunista pártot arra is, hogy a Komintern határozatainak figyelembevételével közvetlenül is tegyenek egységfrontjavaslatokat. A határozat e részének utolsó pontja, amely kétségtelenül a legérzékenyebben érintette a többségi pártvezetést, a következőképpen hangzott: „A kommunista párt Központi Bizottságának olyan összetételűnek kell lennie, hogy az a fenti intézkedések végrehajtását garantálja.”⁶⁷ – Ugyanott, 313. old.*

A határozat harmadik része tartalmazza az Olasz Szocialista Párttal kapcsolatos állásfoglalást. Megállapítják, hogy a szocialista pártot is igen súlyosan érintette a fasiszta terror. A római kongresszuson még 32 000 főt számláló párt 1923 tavaszára, a milánói kongresszus idejére 9000 főre apadt. Válaszul a pártvezetés június 10-i levelére – amelynek lényege, hogy minden előzetes feltétel nélkül az egész pártot vegyék fel a Kominternbe – két konkrét javaslatot tettek: azonnal hozzanak létre „akciószövetséget” a kommunista párttal, s küldjenek egy bizottságot Moszkvába a csatlakozással kapcsolatos teendők megbeszélésére.⁶⁸ – Ugyanott, 313-314. old. – A szocialista párt levelét Lunacsarszkij olvasta fel a plénumon. (Ugyanott, 308-310. old.)*

Áttekintve az olasz helyzet vitáját, megállapítható: a két álláspont, a Komintern, illetve az olasz pártvezetés többségének álláspontja lényegesen különbözött egymástól. Az első az adott történelmi körülményeket számba vevő, az osztályharc lehetőségeinek megfelelő taktika és stratégia alkalmazását sürgette, míg a másik a jelen feladatait másodrendűnek tekintette s a realitásokat egy eljövendő időszak reményeivel cserélte fel, az utóbbit ítélve fontosabbnak. E két álláspont igen világos, a korábbiaknál határozottabb elkülönülése mellett új vonás volt, hogy a Komintern vezetősége most már nyíltan kifejezte a bizalmatlanságát a Bordiga-féle vezetés iránt, és követelte a Központi Bizottság átalakítását. Az egységfrontpolitika, az antifasiszta összefogás programjának megvalósítását azonban továbbra is hátráltatták azok a tényezők, amelyekre a határozatban is utaltak: a kommunista és a szocialista baloldal vezetői Mussolini börtöneiben voltak (ezért nem vehetett részt sem Bordiga, sem pedig Serrati a plénum munkájában), a szocialista párt jobboldali vezetősége gyakorlatilag szabadon érvényesíthette befolyását a pártban, és a kommunista párt vezetői között is olyan élesek voltak a személyi ellentétek, hogy semmi remény nem volt arra, hogy a Bordiga-szárny, amely a plénumot követően kisebbségbe került a pártvezetésben, együttműködjön a Tasca vezette irányzattal. Ez a súlyos helyzet végül is úgy oldódott meg, hogy Gramsci határozottabban fellépett a Komintern irányvonalát elutasító, azt opportunista fordulatként értékelő Bordigával szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!