A bitófa alatt
A bizottságban levő tisztekkel egyeztettük óráinkat. Majdnem éjfél volt.
A tanúk összegyűltek a tornateremben a három feketére festett akasztófát megvilágító lámpasor alatt. Tizenhárom lépcsőfok vezetett fel minden egyes emelvényhez, melyek nyolc láb szélesek és nyolc láb (kb. 2,5 x 2,5 m) hosszúak voltak, az akasztófák vízszintes ágán pedig már ott lógtak a kötelek.
A tanúk asztalánál a négy hatalom tábornokai és tisztjei ültek. A kivégzést végrehajtó csoport tagjai még jártak-keltek, az utolsó ellenőrzéseket végezték. Két külön kiszemelt német tanú is jelen volt; egyikük a bajor miniszterelnök, Dr. Wilhelm Hoegner. Az egyik akasztófa emelvényén már fönn állt az Egyesült Államok katonai ítéletvégrehajtója, John C. Woods tiszthelyettes, a Texas állambeli San Antonióból. Az őrmester tizenöt év alatt több mint háromszáz katonát akasztott föl. Már az előző év augusztusában közölték vele, hogy ő fogja végrehajtani a nürnbergi halálos ítéleteket, mire azt felelte, hogy különös örömmel hajtja végre ezt a feladatot.
Valamivel éjjeli 1 óra előtt áthaladtam az elítéltek épületének esőmosta udvarán, s hangosan felolvastam a Nemzetközi Katonai Törvényszék által kezembe adott ítéleteket. A tolmács szavai messze hangzottak a hűvös éjszakában: „Tod durch den Strang – Kötél általi halál.” Ezután mintegy tizedmagammal, köztük a két némettel, a tolmáccsal és egy másik tiszttel, végigjártam az egyes cellákat, és ismét felolvastam az ítéleteket. Iszonyú feladat volt. A német tanúk elfordultak és félrehúzódtak, az egész helyzet láthatóan igen nagy hatást tett rájuk.
Azután az őrök odavitték az elítélteknek ruháikat, és valamennyien át is öltöztek, kivéve Streichert, aki erre nem volt hajlandó. Amikor von Ribbentropnak bevitték a ruháját, még egy rövid utolsó imát mondott Gerecke tiszteletessel.
Mivel Göring öngyilkos lett, a bizottság megparancsolta, hogy a rabokat az őreikhez kapcsoló bilincseket vegyék le és az akasztófához vezető út tartamára kezüket kötözzék össze a hátuk mögött. Amikor Ribbentrop elkészült, beszóltam az ajtón: „Kövessen!” Felkelt, és lejött a tornaterembe. Én előtte mentem, háta mögött a két pap kísérte, két oldalán pedig őrök haladtak. Valamennyiünk számára hosszú volt az út.
Amikor elértük a tornaterem ajtaját, oldalt léptem, és amint az elítélt elhaladt mellettem, levettem a fejemről a lakkozott acélsisakot. Az ajtón belül egy őrnagy állt és két katonai rendőr; ők vették át a foglyok kíséretét. Ribbentrop szeme összeszűkült, amint megpillantotta az akasztófákat. Lassan, saját erejéből indult feléjük a két pappal az oldalán.
Egy ezredes nyers hangon utasította a hivatalos tolmácsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” A tanúk tekintete a barna ruhás, kék inges, gesztenyebarna nyakkendős német felé fordult, aki tisztán, érthetően válaszolt: „Joachim von Ribbentrop”.
Ismét fölpillantott az akasztófákra, és megindult fölfelé a tizenhárom lépcsőfokon. Feje fölött az akasztófa kiálló végéről fémgyűrű lógott le a rákötözött vastag kötéllel.
Woods, a kövérkés, zömök hóhér előrelépett, és a tizenhárom csomóval megkötözött hurkot az elítélt nyakába helyezte. Egyik segédje lehajolt, és a lábát kötözte össze. Ekkor Gerecke tiszteletes, aki Ribbentroptól balra állt, rövid imát mondott. A halálraítéltet megkérdezték, akar-e még valamilyen nyilatkozatot tenni. Ribbentrop bólintott, és erőteljes hangon így szólt: „Isten óvja Németországot. Utolsó kívánságom, hogy Németország egységét megőrizzék, a Kelet és a Nyugat pedig megértésre jusson.” Az alezredes intésére a hóhér ismét előrelépett, és fekete csuklyát húzott Ribbentrop fejére. Közben Ribbentrop Gereckéhez fordult és suttogva mondta: „Még találkozunk …”
A fekete csuklya ráborult az elítélt arcára. Éjjel 1 óra 16 perckor Woods tiszthelyettes előrenyúlt, meghúzta a csapóajtó fogantyúját, és az elítélt belezuhant a halálba.
Néhány perc elteltével egy orosz orvos sztetoszkóppal a nyakában s egy amerikai orvos villanylámpával a kezében belépett az emelvényről lógó fekete függöny mögé. 19 perccel azután, hogy a test lezuhant, előjöttek és bejelentették – „az elítélt meghalt”.
Ekkor felvezettem a következő elítéltet. Hangosan mondta be a nevét: „Wilhelm Keitel!” A frissen vasalt tábornagyi egyenruhába öltözött 63 éves Keitel fellépkedett a második emelvény lépcsőfokain, és katonás hátraarcot csinált, mintha csapatszemlére érkezett volna. Percekkel előbb teljesen összeroppant és sírt a cellájában, miközben Gerecke föladta neki az utolsó kenetet. Most azonban nyoma sem volt könnyeinek; állát feszesen előretartotta. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, vágott egyet a fejével: „Kérem a mindenható Istent, hogy legyen irgalmas a német néphez. Mindent Németországért. Köszönöm!” Miközben a tolmács a jegyzőkönyv számára följegyezte utolsó szavait, Keitel Gereckéhez fordította a fejét: „Szívből köszönetét mondok önnek és azoknak, akik önt ideküldték.” Woods rátette a hurkot Keitel nyakára, és fejére vonta a csuklyát. Aztán meghúzta a fogantyút, Keitel pedig, miközben lezuhant, hatalmasat kiáltott, hogy csak úgy zengett tőle az egész tornaterem: „Deutschland über alles!”
Miután a két orvos megvizsgálta Keitelt és bejelentette, hogy meghalt, két katona két hordágyat hozott be. Az egyiket az első állványzat elé tették, a hóhér pedig az övén függő tokból előhúzott rohamkéssel elvágta a kötelet. Azután a másik kötélhez lépett és azt is elvágta.
Most a forradásos Kaltenbrunner következett. Viseltes kabátot és alatta gyapjúpulóvert viselt; a lépcsőn a katolikus pap vezette fel. Amikor megkérdezték, van-e mondanivalója, Kaltenbrunner így szólt: „Teljes szívemből szerettem német népemet. És hazámat is. Népem törvényei szerint kötelességemet teljesítettem, és sajnálom, hogy ezt a népet ezúttal olyanok vezették, akik nem voltak katonák, s hogy elkövették azokat a bűnöket, amelyekről nekem nem volt tudomásom.”
Rosenberget éjjel 1 óra 47 perckor adtam át a kivégzőosztagnak. Az akasztófa alatt kijelentette, hogy nincs mondanivalója, s két perccel azután, hogy belépett a tornaterembe, lezuhant a halálba.
Ezután Hans Frank következett, aki könyörtelen kiskirályként uralkodott Lengyelországban. Amikor elértük a tornaterem ajtaját és levettem sisakomat, Frank hozzám fordult és így szólt: „Ezredes, szeretnék köszönetet mondani hozzám való jóságáért.” De nem engedték meg, hogy végigmondja, amibe belekezdett. Az ajtóban álló őrnagy megragadta, és előrelökte az akasztófa felé. Nemcsak a németek tudnak könyörtelenek lenni – gondoltam, Semmi sem sürgetett bennünket, hogy Frankot mintegy az idővel versenyezve akasszuk föl.
Az őrök végül is felöltöztették Streichert saját ruhájába. Háta mögött összekötözött kézzel az egyes számú emelvényre tolták föl. Amikor felért, szembefordult és felkiáltott: „Heil Hitler!” Az ezredes kurtán kiadta a parancsot: „Kérdezze meg az elítélt nevét!” Streicher izzó tekintettel vetette oda a tolmácsnak: „Nagyon jól tudjátok a nevemet!” Ez az ember, akinek puszta neve százezrek számára az üldözést és a mészárlást jelentette, most ott állt csuklyával a fején, kötéllel a nyakában. Amikor a papok az akasztófa alá vezették, a fekete szöveten keresztül is kiáltozott: „Purim ünnep, 1946!” (Ezzel az izraelita farsangünnepre utalt, amely a bibliai Eszter történetével függ össze.)
Amikor a hóhér odalépett a fogantyúhoz, Streicher ráordított: „Téged meg fölakasztanak majd a bolsevikok!” És mielőtt lezuhant volna a kinyíló csapóajtón keresztül, még egy kiáltás tört át a vastag álarcon: „Adele, drága feleségem …” Aztán meghalt.
Amikor a hóhér éjjel 2 óra 26 perckor Sauckel nyakáratette a hurkot, az elítélt így kiáltott: „Ártatlanul halok meg! Az ítélet rossz. Kérem Istent, hogy óvja Németországot és tegye ismét naggyá.” Őt Jodl követte („Köszöntlek német hazám …”), végül a bicegő Arthur Seyss-Inquart. „Remélem – mondta hogy ez a második világháború tragédiájának utolsó felvonása. Remélem, hogy a jelenlegi nyomorúságban bölcsesség száll a népekre, s ez megértésre vezet a nemzetek között, végül remélem, hogy béke lesz a Földön. Hiszek Németországban.” Aztán őt is fölakasztották.
A tíz holttestet – Göringével együtt, akinek tetemét mint „jelképesen felakasztottat” hajnali 2 óra 54 perckor szintén behozták a tornaterembe – a fal mellett egy függöny mögött rakták le, hogy lefényképezzék őket. A híradós hadtest fényképésze, Maurice S. McLaughlin hadnagy nyolc-nyolc felvételt készített minden egyes holttestről. Lefényképezte őket felöltözötten és ruhátlanul. A holttestek közül néhánynak véres volt az orra és a szája, és vérfoltok voltak az ingükön. Az orruk sérült meg. Amikor keresztülzuhantak a csapóajtón és fönnakadtak a nyakuknál fogva, a csapóajtó visszalendült a zsanéron, és az arcukba vágódott. Woods azonban megnyugtatott, hogy ez már a halál beállta után történt. Az emelvények felállításánál ő maga intézkedett a legapróbb kérdésekben is, s minden egyes elítélt testsúlyát és testmagasságát lemérte. Göring testsúlya 87,09 kg volt, magassága 177,8 cm; von Ribbentrop 73,12 kg súlyú, és 185,4 magas volt; Keitel 80,28 kg, 186,6 cm, Kaltenbrunner 77,91 kg, 195,5 cm, Rosenberg 74,84 kg, 180,3 cm, Frank 77 kg, 177 cm, Frick 71,6 kg, 170 cm, Jodl 69 kg, 171 cm, Seyss-Inquart 74 kg, 180,3 cm.
Hajnali 4-kor a holttesteket két szigorúan őrzött teherautóra rakták; a kocsik kihajtottak a börtönből, és megindultak München felé. Az újságírók tucatjai, akik egész éjszaka a börtön előtt várakoztak az esőben, a kocsik után eredtek. A kísérő katonai gépkocsi azonban keresztbe fordult előttük az úton, és egy tiszt kilátásba helyezte, hogy tüzet nyit rájuk. A teherautók továbbrobogtak hátborzongató rakományukkal a titkos úticél, Dachau felé. Még egyszer utoljára befűtötték a szörnyű kemencéket, amelyek annyi emberéletet követeltek. Most azoknak a holttestét lökték beléjük, akik valaha emberi testekkel tömték meg a kemencéket. Hamvaikat kikotorták, összegyűjtötték és titokban egy folyóba szórták.
Még egy fontos feladat várt rám. Teljes bizonyosságot akartam afelől, hogy Göring ékkövekkel kirakott hatalmas hadijelvény-gyűjteményének egyetlen darabja sem marad fenn, bárkit is utánzásra vagy ereklyegyűjtésre csábítva. Valamennyi ékkővel kirakott jelvényt darabokra törettem. A nemesfémeket beolvasztottuk, a drágaköveket egybegyűjtöttük. Amikor pedig eredetüket már lehetetlen volt felismerni, átadtuk az új német gazdasági szerveknek. A Göring után fennmaradt egyéb értéktárgyakat leltár szerint átadtuk a feleségének.
Még mindig szégyenkezve gondolok arra, hogy Németországon kívül is akadtak, akik meg akarták kaparintani a halott Göring relikviáit. Amikor visszatértem irodámba, távirat várt az Egyesült Államokból. Egy gazdag üzletember 25 000 dollárt kínált azért a kötélért, amelyre Göringet fel kellett volna akasztani.
Nem sokkal ezután megkaptam a négyhatalmi bizottság által kijelölt tiszti tanács jelentését a vizsgálatról, melyet Göring öngyilkossági körülményeinek felderítésére folytattak. A bizottság leszögezte az alábbiakat:
„1. Göring már letartóztatásakor birtokában volt a méregnek, s meg is tartotta egészen október 15-ének éjszakájáig, amikor felhasználta.
- Alapos okkal feltételezhető, hogy Göring a mérget egy ideig köldöknyílásában rejtette el.
- Alaposan állítható továbbá, hogy a méreg nem volt a köldökében mindvégig, amíg a börtönben tartózkodott, s hogy bizonyos alkalmakkor tápcsatornájában rejtegette.
- A vécécsésze lehajló pereme alatt kis nyílás volt, melyben egy ideig jól el lehetett rejteni a mérget anélkül, hogy felfedezték volna, kivéve egy egészen különleges kutatást.
- A biztonsági intézkedések megfeleltek a per különleges követelményeinek, és megfelelően is hajtották végre őket.
- Hangsúlyozandó:a) hogy az éppen szolgálatot tevő őr Göring haláláért nem vádolható kötelességmulasztással,b) hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek más börtönőreit sem illetheti a hanyagság vádja, c) hogy semmi ok sincs az ügyben felelősnek tartani a különleges börtönben szolgálatot teljesítő német fogolymunkásokat.
A tiszti tanácsnak – fejeződött be a jelentés – az ügyben rendelkezésére állnak az orvosok és egyéb szakértők jelentései, valamint a laboratóriumi vizsgálatok eredményei.”
A négyhatalmi bizottság egyik tagja később elmondta, hogy Göring arra a bizonyos papírlapra három búcsúlevelet írt; egyet hozzám, egyet a feleségéhez és egyet a német néphez. Húsz évig tűnődtem, vajon mi körül forogtak Göring utolsó gondolatai.
Öt nappal Göring halálának 20. évfordulója előtt levelet kaptam az amerikai fegyveres erők washingtoni levél- és irattárától. A levél a „Hermann Göring (öngyilkossági) esetének kivizsgálására összeült bizottság vizsgálati jelentésének AM jelű mellékletéről” készült fényképmásolatot tartalmazta. Ez volt Göring hozzám írott búcsúlevele. Október 14-én keltezte, vagyis egy nappal halála előtt. A következőképp szólt:
„A parancsnoknak! A fiolát letartóztatásom óta magamnál hordtam. Amikor Mondorfba vittek, három fiolám volt. Az elsőt a ruhámban hagytam, hogy a kutatáskor megtalálják. A másodikat vetkőzéskor a fogas alá dugtam és öltözködéskor ismét magamhoz vettem. Ezt Mondorfban és itteni zárkámban olyan jól elrejtettem, hogy a gyakori és igen alapos kutatások során sem bukkanhattak rá. A tárgyalások alatt magamnál tartottam (a fiolát) magas szárú lovaglócsizmámban. A harmadik fiola még mindig toalett-táskámban van a kerek bőrápolókrémes dobozban, a krémbe nyomva. Ezt Mondorfban kétszer is magamhoz vehettem volna, ha szükségem lett volna rá. Senki sem vádolható azok közül, akik a kutatást végezték, mivel a fiolát gyakorlatilag lehetetlen volt megtalálni. Csak különös véletlen folytán találhatták volna meg.
Dr. Gilbert közölte velem, hogy az Ellenőrző Bizottság a kivégzés módjának golyó általi halálra való megváltoztatása iránti kérelmemet elutasította.
HERMANN GÖRING”
Göring öngyilkossága után egyéb személyes gondjaim is támadtak. Feleségemet, aki az utolsó napokban ott volt velem Nürnbergben, súlyos tüdőbajjal kórházba kellett vinni.* – Mrs. Andruson az Egyesült Államokban nagyobb mellkasi műtétet hajtottak végre, ezután felgyógyult, és ma is egészséges. – A szerző megjegyzése.* Azonnal el kellett hagynom Nürnberget. Az egyik „jól értesült” újság nyíltan megírta, azért menesztettek, amiért lehetővé tettem az őrizetemre bízott Göring öngyilkosságát.
Karácsony este a Hadügyminisztérium a következő nyilatkozatot tette közzé: „Válaszul a sajtóban megjelent híresztelésekre, melyek B. C. Andrus ezredesnek, a nürnbergi fegyház korábbi parancsnokának az Egyesült Államokba való visszatérésével kapcsolatban kaptak szárnyra, a Hadügyminisztérium a mai napon kijelenti, hogy Andrus ezredesnek a szolgálat alóli felmentése semmi kapcsolatban sincs Hermann Göring öngyilkosságával. Andrus ezredes 31 hónapig teljesített tengerentúli szolgálatot, s ennek alapján a Hadügyminisztérium hazatelepítési irányelveinek megfelelően visszatérhetett az Egyesült Államokba.
A Hadügyminisztérium egyben nyilvánosságra hozza azt a levelet, melyet Robert P. Patterson hadügyminiszter kapott Robert H. Jacksontól, aki a háborús bűnösök nürnbergi perében az Egyesült Államok főügyészeként szerepelt. A levél a következőképpen hangzik:
»Kedves Miniszter úr!
Szeretném figyelmébe ajánlani B. C. Andrus ezredes munkáját, akit a nürnbergi per vádlottainak őrzésével bíztak meg. Szorgalmáról, intelligenciájáról és a vállalt felelősséghez minden tekintetben való hűségéről nemcsak engem győzött meg, de mindenkit, aki a perrel valamilyen kapcsolatban állt. Mélységesen sajnálom, hogy családi betegség következtében kénytelen volt felmentését kérni megbízatása alól, ugyanakkor pedig – mivel értesültem róla, hogy ezt a helyzetet felületes módon egyesek félremagyarázták – kérem, helyezzék el ezt a levelet az ezredes dossziéjában, ahogyan azt egy nehéz feladatot végrehajtó, kiváló katonatiszt megérdemli.
ROBERT H JACKSON«”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
