III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

1941. március második felében, miután betöltötte feladatát, megszűnt az áttelepítési osztály, s a zsidóság feletti ellenőrzést a kormányzói hivatal mellett létesített új intézmény, a „Varsó zsidó városrészének felügyeletére” létesített hivatal vette át. Vezetésével dr. Heinz Auerswald volt brémai ügyvédet bízták meg. Auerswald szorosan együttműködött a kormányzói hivatal mellett működő másik intézmény vezetőjével, Max Bischof-fal; az ő kezében futott össze a gettó és külvilág közötti gazdasági kapcsolatok minden szála, de legfőképpen hozzá tartozott a munkaerő felhasználása.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az SS és a Gestapo lemondott volna a zsidó lakosság ellenőrzéséről. Czerniaków feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy a zsidó tanács elnökének kezdetben egyedül, majd a zsidó rendőrség parancsnokának társaságában rendszeresen jelentkeznie kellett a varsói biztonsági hivatal vezetőjénél. Ezt a funkciót 1939. októbertől 1941. februárig dr. Józef Meisinger, 1941. márciustól októberig Johannes Müller, majd dr. Ludwig Hahn töltötte be.

A Gestapónál a zsidó ügyekkel kifejezetten a IV. ügyosztály, pontosabban a IV. ügyosztály ún. B referenciája foglalkozott Karl Brandt és Gerhard Mende vezetésével. A B referencia rendszeres és részletes jelentéseket követelt a zsidó tanácstól a gettó belső helyzetéről, ugyanakkor sokszor igyekezett magát döntőbíróként feltüntetni a német hatóságok és a gettó vezetői közötti vitákban, nemegyszer azt a látszatot keltve, mintha helyt is adna a gettólakosság panaszainak.¹⁹

A német rendőrség és a biztonsági szervek 1942 tavaszáig látszólag nem avatkoztak be a zárt terület életébe. Igyekeztek elkerülni minden közvetlen érintkezést az ott élő emberekkel. Intézkedéseiket a zsidó tanácson keresztül érvényesítették. Német katonák csak kivételes esetben, az SS-től vagy a Gestapótól kapott külön engedéllyel léphettek a gettó területére. Rendfenntartó szerepüket a gettón belül a zsidó rendőrség látta el. A Gestapónak ugyanakkor jól kiépített ügynökhálózata működött a varsói gettóban. Fő központja a Leszno utca 13. szám alatt működő hivatal volt, mely „a spekuláció és uzsora elleni harcra” alakult, Abram Gancwajch vezetésével. Gancwajch ügynökei a gettó több intézményébe is beépültek, így az SS szemében ez a hivatal hosszú időn keresztül szinte jelentősebb szerepet játszott, mint maga a zsidó tanács, hiszen pontosabb és részletesebb adatokat szolgáltatott.²⁰

Formailag tehát úgy alakult a helyzet, hogy a zsidók számára kijelölt területek lezárása után szinte órákon belül a Zsidó Öregek Tanácsának kezébe került minden hivatalos kapcsolat a külvilággal. A zsidó tanácsok hatáskörébe ment át a gettók belső életére, a lakosság ellátására, a szociális és egészségügyi kérdésekre, a menekültek problémáinak megoldására, az oktatásügy megszervezésére vonatkozó minden intézkedés, a lakosság pontos nyilvántartása stb. A megszálló hatóságok megkövetelték a belső biztonság megszervezését és saját parancsaik maradéktalan teljesítését. Ez nehéz és kemény feladatnak bizonyult. Egyes nagyobb gettóknak saját bíróságuk, börtönük és ennek megfelelően rendőrségük volt. Különösen a varsói tanácsnak volt ezen a téren kiterjedt hatásköre. Rendőrsége, amely a „nyugalmat és a rendet” volt hivatva szolgálni, messze túlteljesítette a németek által előírt feladatot, s főleg a szegény, hontalan zsidókkal szembeni kegyetlenkedéseivel tette magát hírhedtté.

Ezen túlmenően szinte kizárólagosan a tanácsok hatáskörébe tartozott a gettó életével kapcsolatos minden ügy. Így például a gettó lezárása után a zsidó tanácsra, illetve a gettó lakosságára hárult a postaszolgálat fenntartása is, minden jogi és költségterhével.²¹ Ennek az intézkedésnek azonban nemcsak negatív oldalai voltak. Eddig, 1940 nyaráig, a főkormányzóságban működő Deutsche Post Osten tartott fenn egy fiókot a Zamenhof utcában. Ez most megszűnt, s a varsói gettó lakosságának külföldi levelezése és telefonszolgálata jóformán teljesen kikerült a németek ellenőrzése alól. Ennek következtében egészen a végső megsemmisítés kezdetéig eleven kapcsolat állhatott fenn a külfölddel, ami lehetővé tette külföldi segélyek, csomagok, pénzküldemények bejutását a gettó területére.

A széles hatáskör tehát kezdetben valóban adott bizonyos lehetőségeket a Zsidó Öregek Tanácsának. Czeslaw Madajczyk többször említett kitűnő könyvében ezzel kapcsolatban a következőket írja: „A megszállók, miután összegyűjtötték és gettóba zárták a zsidó lakosságot, formálisan nagyobb önkormányzatot adtak neki. Az embereket saját adminisztrációjuk alá rendelték, aminek közösségi, társadalmi, szervezeti jellege volt, és látszólag igen szélesre szabott hatáskört kapott. Ne legyenek azonban illúzióink, a börtönönkormányzat egyik fajtájáról volt szó.”²²

A zsidó tanácsok tevékenységének értékelésében megoszlik a történetírók véleménye. Sokan a kortársak közül kemény szavakkal ítélik el mindazokat, akik vállalták a részvételt ebben a valójában gyilkos és öngyilkos munkában, s kizárólag a megszállók cinkosait látják bennük. Lehet, hogy a kortársak és az utókor ítélete számos ponton találkozik, mégis óvakodnunk kell mindenfajta leegyszerűsítéstől. Azt, hogy a történelem milyen alternatívákat teremthet a cselekvéshez és hogy milyen lehetőségeket és megoldásokat tartogathat a külvilágtól mesterségesen elszigetelt embertömegek számára, az adott szituációban nehéz előre kiszámítani. Legalábbis a legbetegebb fantázia sem juthatott el annak megsejtéséig, ami később bekövetkezett.

A lengyelországi zsidóság nagy része még jogosan gondolhatta, hogy ezek a szervezetek, ha korlátozott mértékben is, de betöltenek bizonyos önkormányzati szerepet, elősegíthetik valahogy a túlélést, lehetővé teszik a németekkel való tárgyalásokat. Részben ezzel magyarázható, hogy a legjelentősebb zsidó pártok – például a Bund is – támogatták tagjaik részvételét a zsidó tanácsok munkájában. Hogy ez elsősorban a zsidóság felső és középrétegeinek volt előnyös? Hogy ezzel egyesek Quisling-szerepet is vállaltak? Ez igaz, bár nem szükségszerűen alakult így. A kérdés az: volt-e többre, másra lehetőség? Illetve, hogy megpróbálták-e később ezt a rendkívül korlátozott lehetőséget jól kihasználni, az egész zsidóság érdekében fellépni, illetve támaszkodni azokra, segíteni azokat, akik ennél többet akartak és talán tudtak vagy tudtak volna csinálni?

Valóban sok minden függött attól, milyen kezekbe kerül a gettó vezetése. A terror, a bezártság közepette lehetett kiskapukat keresni, megelőzni bizonyos tragikus lépéseket, vagy egyszerűen emberségesebbé tenni a mindennapokat. Sokan joggal várták el a tanácstól, különösen az események tragikusra fordulásakor, hogy támogassa a gettóban tevékenykedő illegális és félillegális társadalmi szervezeteket, az ellenállási mozgalmat. E téren a zsidó tanácsoknak – főként a varsóinak – sokkal nagyobb lehetőségei voltak, mint amennyit kihasznált. Talán kivételképpen említhetjük a varsói tanács néhány tagját, így elsősorban magát az elnököt, Czerniaków mérnököt. Czerniaków ugyan nem támogatta az ellenállási mozgalmat, de nem is akadályozta, és igyekezett a gettón belül tevékenykedő társadalmi-szociális szervezetek, intézmények munkáját megkönnyíteni. Józef Barski, a gettó ellenállási mozgalmának egyik tagja írja Czerniakówval való találkozásairól: „Olyan embernek láttam, aki kényszerhelyzetbe kerülve, hisz abban, hogy az adott körülmények között is a közösség érdekében áldozza fel magát … Gyakran mondogatta, hogy a zsidó tanács a német hatóságoktól függ, és azok parancsait kell végrehajtania. Csakis így védi meg a zsidóságot attól, hogy közvetlenül kelljen a hitleristákkal érintkeznie, azaz közvetlenül ki legyen szolgáltatva a megszállók üldözésének … Úgy vélte, a tanács tevékenysége hosszabb időre lehetővé teszi a zsidóság számára a túlélést.”²³ A szemtanúk egyébként egységesen állították: Czerniaków mindent megtett a németekkel folytatott tárgyalásain, hogy elviselhetőbbé tegyék a gettó lakosságát sújtó intézkedéseket. S miután bebizonyosodott, hogy törekvése illúzió, levonta a végső következtetést.

Hasonló vagy talán még jelentősebb szerepet vállalt a varsói gettó gazdasági tanácsának elnöke, Abram Gepner, aki nyíltan támogatta a Zsidó Harci Szervezetet. 1943 májusában a hitleristák mint ellenállót gyilkolták meg. A zsidó tanácsok tagjainak többsége azonban tehetősebb, kompromisszumra hajló családokból került ki; ezek az emberek szinte kizárólag a németek megvesztegetésében látták a menekvést. Különösen visszataszítóan szerepelt Lichtenbaum mérnök, aki Czerniaków halála után a varsói zsidó tanács elnöke lett, és nyíltan együttműködött a németekkel a gettó lakosságának likvidálásában.

A kortársak közül sokan felismerték, hogy a Zsidó Öregek Tanácsainak létrehozása és tevékenysége mögött a megszállók végtelen cinizmusa rejlik. Ez az önkormányzat, mindenfajta illúzión túl, nem szolgált egyebet, mint a zsidó lakosság teljes elszigetelését: azt, hogy saját kezével fojtsa meg magát. Max Freiherr, a főkormányzói hivatal propagandaosztályának vezetője már 1940-ben meglehetősen nyers formában megmondta, mi a németek véleménye a Judenratokról. Szerinte a hitlerista hatóságok a Judenratokon keresztül lehetővé tették a zsidók számára, hogy együttműködjenek a német hatóságokkal „a zsidókérdés megoldásában”.²⁴ Kemény szavakkal illette a zsidó tanács tevékenységét Ringelblum, az illegális gettóarchívum megteremtője, aki a tanács egész tevékenységében csak a népellenes vonásokat hangsúlyozta. „A gmina nem élvezett semmiféle támogatást a zsidó néptömegek körében – írja -, éppen ellenkezőleg, a néptömegek gyűlölték kifejezett osztályjellege miatt, mert semmibe vette érdekeit.”²⁵

A varsói gettó illegális sajtója, de maga Ringelblum is elsősorban azért ítélte el a Zsidó Öregek Tanácsát, mert úgy látta, hogy a benne képviselt gazdag zsidó rétegek lényegében áldozatul dobták oda a németeknek a szegény rétegeket. Ringelblum számos példán bizonyította a tanács egyes tagjainak embertelen, népellenes magatartását, azt, hogy a közösség szinte egész pénzügyi terhét a gettó, szegény rétegei viselik, s hogy a munkatáborokba is a legszegényebbeket küldik. A varsói szegény zsidók szemében a leggyűlöletesebb intézmény a munkaügyi osztály volt, Rozen tanácsossal az élén, aki a legszegényebbeket, legnyomorultabbakat fogatta össze kényszermunkára; osztályán gyakori volt a korrupció és a lekenyerezés.

Különösen súlyos a kortársak ítélete a varsói gettó rendőrségének tevékenységéről. A zsidó rendőrség volt a legdemoralizáltabb, legkorrumpáltabb intézmény a gettóban. Felkutatta az elrejtett zsidó vagyonokat, nemegyszer valóságos vadászatot indított emberek után, hogy aztán kiadja az SS-nek vagy munkatáborba küldje őket. A varsói gettó krónikásai szerint a gettórendőrség segítsége nélkül az SS és a csendőrség nem tudta volna oly gyorsan és zökkenőmentesen végrehajtani a zsidók tömeges kitelepítését, s 1942 nyarától kezdve nem lett volna képes rá, hogy tízezrével hurcolja el őket a treblinkai haláltáborba.²⁶ Tevékenységük egészén nem változtat, hogy voltak köztük, akik azért vettek részt a rendőrség munkájában, hogy az ellenállási mozgalmat segítsék.

A szakirodalom két nagy szakaszra osztja a varsói zsidóság megsemmisítésének folyamatát. A nemzetiszocialista politikusok korabeli szóhasználata szerint az első a „vértelen megsemmisítés” szakasza volt, amely lényegében már a gettó megalakulásával megkezdődött. A falak mögött kialakult nyomor, az élet vegetációs szintre süllyesztése hamarosan oda vezetett, amire Fischer varsói kormányzó számított: „A zsidóknak alkalmazkodniuk kell minden helyzethez, mi pedig igyekszünk olyan körülményeket teremteni, hogy az alkalmazkodás nagyon nehéz legyen – fejtette ki beosztottjainak. – Olyan lesz a helyzet, hogy a zsidók az éhségtől és a nyomortól el fognak pusztulni, és a zsidókérdésből temető marad.”²⁷

Ha a németek azzal érveltek, hogy azért kell bezárni a gettót, mert a zsidók járványokat terjesztenek – ez az érv tevékenységük eredményeként 1941-ben kezdett igaznak bizonyulni. Nem a zsidóság volt másoknál fokozottabban járványok hordozója, hanem a zárt terület falai közt kialakult életviszonyok, a szörnyű higiénés állapotok, az éhség és a kiszolgáltatottság vált a járványok és a pusztulás melegágyává, amint azt a gettó megalkotói a fenti idézetek tanúsága szerint akarták.

A gettólakók között még azok voltak a „legszerencsésebbek”, akiknek ha éhbérért is, ha rendkívül súlyos körülmények között is, de legalább átmeneti időre sikerült munkát kapniuk.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!