Alekszandr Fagyejev

Első rész

11.

A tábornak abban a részében, ahová Vanya és Zsora került, már rend uralkodott. Valkónak, az 1. számú bánya igazgatójának kemény keze irányította itt az ügyeket. Külön-külön sorakoztak a gépek és szekerek. A bánya teherautója mellett tartalék tüzelőfa, tanyai növény hevert; Marina néni és Ulja friss káposztából és szalonnából már főzték is a scsit.

Valko, ez az öreg cigány, tökéletes gazda volt. Összeszedte munkásait és öt komszomolistát, s bozontos fekete szemöldöke alól oly szigorú kegyetlen pillantást vetve jobbra-balra, hogy az emberek önkéntelenül utat nyitottak előtte, egyenest a révhez tartott, azt remélve, hogy saját kezébe veheti az átkelés lebonyolítását.

Mióta Valko hozzáfogott a rendcsináláshoz, Oleg éppen úgy belebolondult, mint nemrég Kajutkinba, és ugyancsak pár nappal előbb Uljába.

Valami rendkívüli vágy hatalmasodott el Olegen, hogy cselekedjék, hogy teljesen megmutassa önmagát, beavatkozzék az emberek életébe, cselekedeteibe, és valami olyan tökéletesebbet adjon magából, ami elősegíti a dolgok gyorsabb kifejlődését, és új tartalommal van tele. Ez a még félig öntudatlan törekvés egész lényét áthatotta, és alapvető tulajdonságává lett.

– Haj, de j-j-jó, Ivan, hogy összekerültem v-veled – mondta kissé dadogva, jókedvűen Oleg, miközben Zemnuhovval együtt követte Valkót. – Nagyon jó, hogy találkoztunk, már úgy vágyódtam utánad. Látod, mi van itt? Te meg, úgy látszik, rímeket faragsz. Ej, ej, barátom! … – és Oleg szemével is, ujjával is tiszteletteljesen Valko hátára mutatott. – Igen, barátom, a v-világ legnagyobb ereje a sz-szervező erő! – mondta, és szeme felcsillant az aranyszínű pillák alatt. – Szervező erő nélkül nyilván a legfontosabb dolog is akadozik, akár a kötőfonal, ha elszakad. De ha erős akarattal és kemény kézzel nyúlsz hozzá, akkor …

– Akkor észre se veszed, s már képen töröltek – mondta hátra sem fordulva Valko.

A fiúk értették és kellően értékelték keserű humorát.

Akárcsak kint a fronton, ahol a második vonalban álló csapatok rendszerint nehezen tudnak tájékozódni az arcvonalban lezajló harc méreteiről, hevességéről, éppen úgy az átkelésnél is: akik valahol mélyen az utolsó sorban várakoztak, el sem tudták képzelni a katasztrófa valódi nagyságát.

Minél közelebb értek a fiúk az átkelőhelyhez, annál zavarosabbnak, reménytelenebbnek tűnt az átkelésre várók helyzete, annál rettenetesebbé vált az általános elkeseredettség, mely úgy elhatalmasodott az embereken, hogy azon már aligha lehetett segíteni. Miközben a hátul döcögő autók sora a nyüzsgő tömeggel elvegyülve a hajóhíd felé törekedett, oly ellenállhatatlanul nyomta az előttük mozgó embereket és járműveket, s oly kibogozhatatlanul torlódott össze, hogy csak a sorrendben előrehaladás volt az egyetlen kivezető út.

Az elviselhetetlen hőségben, amely a zsúfoltságtól még kínzóbb lett, a verejtéktől csapzott emberek feszültsége már-már a robbanásig fokozódott.

Az átkelést irányító parancsnokok napok óta le sem hunyták a szemüket, feketék voltak az álmatlanságtól és a rekkenő hőségtől, mely napkeltétől napnyugtáig égette, szívta őket, a maró portól, melyet ezernyi láb és kerék kavart szakadatlanul körülöttük. Szemük égett, hangjuk berekedt a káromkodástól, és annyira kimerültek voltak, hogy minden kihullott a kezükből. Mégis ottmaradtak, és folytatták emberfölötti munkájukat.

Mindenki tudta, hogy nem lehetett többet tenni, mint amit ezek az emberek tettek. Valko mégis odafurakodott a hídfőhöz. Rekedt hangja azonban beleveszett a zakatoló gépek és a tülekedő tömeg üvöltő forgatagába.

Oleg társaival nagy nehezen a parthoz vergődött. Ott megállt, és egy nagy gyerek feszült figyelmével, csalódottságával, ámulatával nézte, hogyan kúsznak elő az izzó hőségtől porrá vált parti iszapból a teherautók, a toronymagasra rakott társzekerek, hogyan vánszorognak mindenfelől az izzadt, piszkos, dühöngő, elgyötört emberek, akik csak mennek, mennek …

És csak a Donyec, ez a gyermekkoruk óta szeretett folyó, melyben oly sokszor fürödtek és halásztak valaha, meleg, kissé zavaros vizével csak a Donyec hömpölygött úgy, mint régen, szélesen, nyugodtan.

– És mégis szeretnék képen törölni valakit! – mondta váratlanul Viktor Petrov. Bátor szemében szomorúság ült, amikor nem az átkelést, hanem a vizet nézte. A Pogorelij-tanyán született. Itt nőtt fel ezen a folyóparton.

– Az a valaki alighanem átkelt már a Donyecen! – mondta Vanya tréfásan.

A gyerekek prüszköltek.

– Nem itt kell velük csatázni – mondta Anatolij hidegen, és üzbég sapkás fejét nyugat felé fordította -, hanem amott.

– Úgy van – helyeselt Zsora.

Ebben a pillanatban kiáltás hangzott fel:

– Légitámadás!

Ugyanakkor megszólaltak a légvédelmi ágyúk, felkattogtak a géppuskák, az égből motorok berregése hallatszott, s utána a zuhanó bomba szirénaszerű, vijjogó üvöltése.

A fiúk földre vetették magukat. A környéket közeli és távolabbi robbanások döreje rengette. Földdarabok, szilánkok röpködtek körülöttük. Az első ellenséges repülőhullámot nyomban követte a második, aztán a harmadik. Az ég és a sztyepp közötti hatalmas űrt csörömpölés, jajgatás, zuhanó bombák robbanása, ágyúk és géppuskák tüze rázta meg.

Aztán elvonultak a repülőgépek, és az emberek felszedelőzködtek. Ebben a pillanatban messziről, a tanya irányából, ahol Vanya és Zsora az éjszakát töltötte, ágyúk dördültek meg. Egy pillanat múlva óriási földtörmeléket és homokoszlopokat vágtak fel a lövedékek, és súlyos zuhanással csapódtak be a tábor közepébe.

A föltápászkodó emberek egy része megint a földre vetette magát, mások a becsapódó lövedékek irányába, és közben az átkelőhely felé kapkodták fejüket. A parancsnokok tekintetéből és magatartásából megértették, hogy valami jóvátehetetlen történt.

Az átkelést irányító tisztek összenéztek, pár pillanatig szótlanul álltak, aztán az egyik a pontonhíd fejénél levő fedezékbe rohant, a másik végigkiáltott a part mentén; összehívták a csapatot.

Pár pillanat múlva a katona kiugrott a fedezékből, egyik kezében két köpenyt, a másikban ruhákkal telt hátizsákot vonszolt maga után, a hevedernél fogva. A két tiszt és a hídfőparancsnokság katonái sorakozás nélkül felrohantak a pontonhídra, és szaladva, maguk mögött hagyva a teherautókat, amelyek továbbindultak a hídon és a híd felé.

Ami ezek után történt, oly váratlan volt, hogy senki sem érte fel ésszel, hogyan és mivel kezdődött. Voltak, akik ordítva vetették magukat a katonák után. A híd feljáróján dühöngő közelharc tört ki a gépkocsik között. Több autó vágott egy időben a pontonnak, és egymásba akadtak. Recsegés hallatszott, s bár a gépek szemmel láthatóan eltorlaszolták az utat, az újabb autók szakadatlan tülkölés közben nyomták az előttük levőket, és bőgő motorjaikkal belerohantak a pontonon kavargó járművek forgatagába. Egy teherautó vízbe fordult, az utána következő ráfutott, egy harmadik éppen azon volt, hogy rászaladjon, de vezetője hatalmas kézmozdulattal lefékezte a gépet.

Vanya Zemnuhov rövidlátó szemével csodálkozva nézte, mi történik az autókkal, és egyszerre felkiáltott:

– Klava!

Odarohant a hídfeljáróhoz.

Igen, éppen a harmadik teherautón, mely majdnem belefordult a vízbe, ült Kovaljov, feleségével, lányával és még néhány emberrel.

– Klava! – kiáltotta megint Vanya, és rejtélyes módon egyszerre ott termett a gépnél.

Az emberek leugrottak. Vanya a karját nyújtotta, és Klava odaugrott hozzá.

– Vége! Ördög vigye! … – mondta Kovaljov olyan hangon, hogy Vanyának megdermedt a szíve.

Klava, akinek Vanya nem merte tovább szorongatni a kezét, nézte, de nem látta a fiút, és egész testében remegett.

– Tudsz menni? Mondd csak, tudsz menni? – kérdezte Kovaljov a feleségétől, és hangja sírásba csuklott. Felesége kezét a szívéhez szorította, és mint a hal, nyitott szájjal levegő után kapkodott.

– Hagyj minket … menekülj … megölnek … – mondta kifulladó hangon.

– De hát mi történt? – kérdezte Vanya.

– A németek! – mondta Kovaljov.

– Menekülj, fuss, hagyj itt minket! – ismételte Klava anyja. Kovaljov könnyeivel küszködve megragadta Vanya kezét.

– Vanya! – mondta sírva. – Mentsd meg, ne hagyd el őket! Ha élve maradtok, menjetek Nyizsnaja-Alekszandrovkába, rokonaink vannak ott … Tebenned van, Vanya, minden reményem …

Egy ágyúlövedék mennydörögve csapott a hídfeljárón kavargó autókba.

A parttól vad lavinaként katonák és civilek rohantak a hídra.

Kovaljov elengedte Vanya kezét, hirtelen mozdulattal a felesége és lánya felé fordult, hogy elbúcsúzzon tőlük, de aztán mindkét kezével csüggedten legyintett, és a többiekkel együtt felrohant a hajóhídra.

Oleg a parton állt, hívta Vanyát, de ez semmit se hallott.

– Gyerünk innen, amíg szét nem taposnak – mondta Vanya komoran, de nyugodtan Klava anyjának és karon fogta. – Ebbe a fedezékbe menjünk. Hallják? Klava, gyere utánam. Hallod? – hangja szigorú is, gyöngéd is volt.

Mielőtt bebújtak a fedezékbe, Vanya észrevette, hogy a légvédelmi ágyúk katonái lázas sietséggel szorgoskodnak a lövegek körül, a csövekről súlyos részeket szerelnek le, a folyóhoz futnak, fel a hídra, és kis idő múlva a súlyos alkatrészeket a vízbe dobják. A hídtól jobbra és balra, a folyó egész hosszában ember és jószág úszva igyekezett elérni a másik partot. De Vanya ezt már nem látta.

Társai, miután őt is, Valkót is elvesztették szemük elől, kikerülve a feléjük hömpölygő emberáradatot, arrafelé futottak, ahol a szekereik álltak.

– Maradjatok együtt, nekünk együtt kell maradnunk! – Oleg erős vállaival elsőnek tört utat, s a fiúkat kereste égő, dühtől elsárgult tekintetével.

Az egész tábor kavargott, és már széthullott. Az autók harsogó motorral egymás mellett másztak, s amelyiknek sikerült kiszabadulnia az örvényből, a part mentén tartott lefelé.

Amikor a repülőgépek első hulláma felbukkant, Marina néni a tűz előtt guggolva rőzsével élesztgette a lángot. Kolja bácsi tüzérségi szuronnyal aprította a rozsét. Ulja a fűben ült mellettük, és oly mélyen elmerült gondolataiba, hogy arcán, szája sarkaiban és finom vonalú orrán komor erővel rajzolódott ki belső töprengése. Közben Grigorij Iljicset nézte, aki gépe szélén ült, és átölelte a kék szemű kislányt. Éppen tejjel itatta, valamit súgott a fülébe, és a kislány nevetett. A teherautón – mely körül az óvónők felügyelete alatt játszadoztak a gyerekek – egykedvűen ült a gyerekotthon vezetőnője, alig harminc méternyire attól a helytől, ahol Uljáék a tűz körül foglalatoskodtak. Az otthon teherautója, valamint Petrov és Kosevoj szekere a többi jármű között állt.

A repülőgépek olyan váratlanul csaptak közéjük, hogy nem volt idejük a hevenyészett fedezékbe bújni, csak a földre vetették magukat. Ulja szintén a földre vetődött, és hallotta a lezuhanó bombák fokozódó, szinte szabályosan erősödő vijjogását. De ugyanabban a pillanatban szörnyű erővel, villámcsapáshoz hasonló robajjal már le is csaptak a bombák, és Ulja nemcsak kívülről, hanem belsejében is érezte a robbanások szörnyű erejét. A levegő sziszegve süvített fölötte, hátára föld hullott. Hallotta fentről a motorok üvöltését, azután újabb, de távoli robbanás zaja hallatszott, ő azonban csak feküdt a földre lapulva.

Nem tudta, mikor állt fel, mikor eszmélt rá, hogy már fel lehet és fel kell állnia, de amikor meglátta, mi történt körülötte – iszonyú, hörgő, állati jajszó szakadt ki szíve legmélyéből.

Nem volt ott sem az 1. számú bánya teherautója, sem Grigorij Iljics a kék szemű kislánnyal. Azon a helyen, ahol a teherautó állott, feltúrt, égett földű, tölcsérszerű gödör tátongott, a tölcsér körül összetört autórészek, széttépett gyerekhullák hevertek. Néhány lépésre tőlük vörös kendős, törzsétől letépett fej hevert a földön, Ulja megismerte a gyerekotthon vezetőnőjének fejét. A test nem volt sehol, sem a törzs, sem a lába a közvetlenül harisnyára húzott gumicsizmával. Semmi sem maradt belőle, csak a felsőteste egy részével letépett feje.

Egy nyolc év körüli kisfiú, mintha békaugrásra készülne, fejét a földhöz nyomta, és kezét hátraszorítva, egyre forgott maga körül, és kétségbeesetten sikoltozott.

Ulja magával nem törődve odarohant, át akarta ölelni, de a fiú jajgatva kapálódzott keze között. Felemelte a fiú fejét, és akkor látta, hogy az arc egyetlenegy véres, alaktalan seb, fehér szemei pedig kifordultak gödrükből.

Ulja a földre rogyott, és sírva fakadt.

Körülötte mindenki futott, rohant, de Ulja már nem látott, nem hallott semmit. Csak később érezte, hogy Oleg ott áll mellette, valamit beszél, nagy kezével haját simogatja, és úgy látszik, fel akarja emelni. Ulja kezébe temette arcát, és megállás nélkül zokogott. Ágyúszó, bombák robbanása, géppuskák távoli kattogása ért füléhez, de neki minden mindegy volt.

Egyszerre meghallotta, hogy Oleg fiatalos, üde hangja remegve figyelmezteti:

– Németek …

Ettől a szótól magához tért. Abbahagyta a sírást, és hirtelen felegyenesedett. Egy pillanat alatt megismerte a mellette álló Oleget és a többi fiút, barátait, Viktor apját, Kolja bácsit, Marina nénit, karján a gyerekkel, még azt a nagyapót is, aki Oleget és családját hozta a kocsiján. Csak Vanya Zemnuhov és Valko nem voltak ott.

Az emberek sajátságos arckifejezéssel, feszült figyelemmel néztek egy és ugyanazon irányba. Ulja szintén arrafelé tekintett. A tábornak, mely pár perccel előbb zajongva nyüzsgött körülöttük, már nyoma sem volt. A napsütésben fürdő sztyepp szabadon feküdt előttük, s az ég halványan és fehéren izzott. És a halvány ég alatt, a napsütötte sztyeppen, mint a levelibékák, zöld német tankok húztak egyenest feléjük.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!