A demokratikus köztársaságtól a konzervatív köztársaságig – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A belpolitikai programhoz képest, különösen 1923-tól, külpolitikai elképzeléseit határozott irányvonal jellemezte. A külpolitika mindig fontos, időszakonként a legfontosabb szerepet játszotta a párt életében. Eredményes, ugyanakkor a párt számára a közvélemény egy részének — és az uralkodó körök jó részének – támogatását biztosító programot a lényegében konzervatív jellegű eredeti elképzeléseket feladó fordulat biztosított. A Stresemann-kormány által kezdeményezett fordulat lényege az volt, hogy a versailles-i szerződés diktátum jellegét és ezzel együtt a szövetséges hatalmakkal való konfrontáció elkerülhetetlenségét hangsúlyozó, a belpolitikai életet is ennek alárendelő korábbi vonalat felváltotta „a megbékélés politikája”. A megbékélés egyet jelentett a jóvátételek, a szövetségesekkel folytatott tárgyalások szükségességének elismerésével, célja azonban korántsem a meggyilkolt Walter Rathenau által képviselt beilleszkedési politika folytatása, hanem a német nagyhatalmi törekvések előfeltételeinek megteremtése volt. E politikai irányvonal meghirdetője és egyben megvalósításának fő mozgatója volt Gustav Stresemann. A pártot magát is joggal nevezték a nagy tekintélyt kivívott kancellár, a különféle koalíciós kormányokban haláláig, 1929-ig külügyminiszteri tisztet betöltő pártvezérről „Stresemann-pártnak”. A párt befolyását jelezte továbbá, hogy vezérei között olyan személyiségek voltak, mint a német nagytőkét fémjelző Hugo Stinnes, Albert Vögler, és a hadsereg egyik legmarkánsabb képviselője, Hans von Seeckt.

A harmadik párt a Német Centrumpárt volt. Közvetlen elődjének általában az 1871-ben alakult keresztény néppárt jellegű szervezetet tekintették. Ez azonban csak részben fogadható el, elsősorban annyiban, hogy a párt a weimari köztársaság idején is a katolikus kisebbség köréből toborozhatta legkövetkezetesebb támogatóit, s annyiban, hogy amíg korábban a porosz vezetésű evangélikus császársággal szemben védte a vallásszabadságot, 1918 után a szociáldemokrácia kultúrpolitikai kísérleteit utasította vissza. Ennél jellemzőbb volt azonban, hogy a polgári csoportosulások közül a párt elsőnek ismerte fel az 1918 utáni társadalmi-politikai átalakulásban rejlő lehetőségeket. A jobboldal és a baloldal éles ellentéte ugyanis alapot és igen nagy mozgásteret kínált egy közvetítő „középpárt” számára. Erre vállalkozott a centrum, s ezért tölthetett be tényleges befolyásánál lényegesen nagyobb szerepet a köztársaság első évtizedében. A „keresztény-nemzeti és szociális alkotmánypárt” meghatározás mögött igen tarka társadalmi bázis és ennek megfelelő, egységes programmá soha össze nem álló irányvonal húzódott. A párt soraiban a hagyományos katolikus délnémet klérus és uralkodó körök, valamint a paraszti bázis mellett mintegy 20% erejéig megjelentek a szakszervezetek munkásai és vezetőik, de több mint 15%-kal az értelmiség, annak elsősorban humán rétegei is. Legjelentősebb választási eredményeit az 1924 végén tartott választásokon ennek megfelelően a köln-aacheni (51,2%), a koblenz-trieri (58,4%), valamint a két bajor (38,8, illetve 43,7%) választókerületben érte el, legkevesebbet a lipcseiben (0,7%) és a chemnitz-zwickauiban (0,6%).

A párt, jellegéből következően, igyekezett minél nagyobb tömegbázisra szert tenni. Választási hadjárata során jelszavai egyaránt szóltak a baloldalnak és a jobboldalnak – átütő eredményt azonban sohasem sikerült elérnie. Alkalmatlan volt erre határozatlan politikai vezetése is, amely egyrészt a weimari rendszer védelmét jórészt konzervatív alapokon kísérelte meg, másrészt szociálpolitikai programjával munkásérdekek kifejezőjeként is fellépett. Külpolitikai programjában az európai együttműködést és különösen a francia-német kapcsolatok ápolását hangsúlyozó pontok mellé a nacionalista ízű „nemzeti tekintélyt” is felsorakoztatta. Az egy Heinrich Brüningen kívül, aki majd a harmincas években lesz kancellár, a párt nem rendelkezett országosan is elismert, tekintélyes vezetőkkel – Fehrenbach, Marx, Ludwig Kaas meglehetősen jellegtelen politikusok voltak.

A német uralkodó osztályok negyedik pártja, a Német Demokratikus Párt volt az egyetlen, amely nem korábbi pártokból, vagy azok alapjain építkezett, illetve egyszerű névváltozással válaszolt az 1918-1919-es fordulatra, hanem valóban a társadalmi átalakulás hívta életre. A párt egyik kezdeményezője és híve a weimari alkotmánynak, mögötte azok az erők álltak, akik a polgári liberalizmus talaján voltak köztársaságiak. Tömegbázisát elsősorban annak köszönhette – különösen a köztársaság első éveiben, amikor is az ország harmadik legerősebb pártja volt -, hogy a polgárság demokratikus és nemzeti, ugyanakkor haladó rétegei e pártban látták azt az erőt, amely képes szembeszállni az átütő erejű, az egész társadalmi rendszer átalakítását ígérő szocialista mozgalommal. A párt jellege azonban, elsősorban a szociáldemokrata mozgalom fejlődése hatására, módosult: polgári pártok közül éppen a demokraták tartották legkövetkezetesebben szem előtt a szociáldemokráciával való együttműködés ápolását, mégpedig a centrumnál jóval egyértelműbben – 1932 májusáig valamennyi kormánykoalícióban részt vettek, s feladatuknak tekintették, hogy „hidat verjenek” a polgári pártok és a szociáldemokrácia között. A polgári liberalizmust és a modern polgári demokráciát képviselő köztársaság jobbratolódását, konzervatív jellegének erősödését aggodalommal figyelő párt azonban az első évektől eltekintve nem tudott jelentősebb befolyásra szert tenni, sőt gyorsan veszített bázisából: demokratikus haladó erői egyre nagyobb számban csatlakoztak a „szociális demokráciát” hirdető munkáspárthoz, jobboldala pedig a tőkés érdekeket a gyakorlat mindennapjaiban jobban képviselő Német Néppárthoz. A párt egyetlen jelentős politikai személyisége Rathenau volt. Hozzá tartozott a jelentős hatású nagy német filozófus, Max Weber, és rövid ideig Hugo Preuss, akit a weimari alkotmány „szellemi atyjaként” ismertek – mellettük csupán olyan jelentéktelen politikusokat tudott felvonultatni, mint Hermann Robert Dietrich, Hermann Hoepker-Aschoff, Erich Koch-Wesser, akik hosszabb-rövidebb ideig képviselték pártjukat a különböző birodalmi kormányokban, illetve Poroszország kormányában.

Fehrenbach koalíciós kormánya nem bizonyult sikeresnek. Bár a kormánynak 11 hónapos fennállása első felében hozott gazdasági intézkedéseivel sikerült egy pillanatra feltartóztatnia a rohanó inflációt, és mintegy felére csökkentenie az államadósságok növekedésének ütemét, a stabilizációs törekvések csakhamar csődöt mondtak. Az infláció új lendületet vett, s csakhamar az államadósságok is megduplázódtak az előző évihez képest. Amíg 1921 márciusában a novemberi árfolyamhoz képest mintegy 13%-kal erősödött a márka, ami azt jelentette, hogy 100 márkáért 1,41 dollár helyett 1,59-et fizettek ki, novemberre már csupán 0,66, decemberre pedig 0,29 dollárt kaphatott a beváltó.

Nem vezettek eredményre azok a törekvések sem, amelyek az ország politikai életét kívánták megváltoztatni. A megerősödött baloldal, a mintegy 350 000 tagot számláló tömegpárttá fejlődött Németország Egyesült Kommunista Pártja (Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands) — a független szociáldemokratákat és a kommunistákat egyesítő szervezet — ellen alkalmazott intézkedésekre Közép-Németország munkásai elkeseredett fegyveres harccal válaszoltak. A jobboldal, amelynek előretörését éppen az 1920. júniusi választások jelezték (a korábbi 14,6%-ról másfél év alatt 29%-ra növelték szavazataik arányát), erőteljesen támogatta a kormány politikáját a Felső-Szilézia hovatartozását eldöntő helyi népszavazást megelőzően a területre küldött „szabadcsapatok” szervezésekor, majd a „választók” ezreinek toborzásakor és Sziléziába utaztatásakor; szembefordult vele azonban akkor, amikor az antant nyomására Ebert elnök május 24-én elrendelte a szabadcsapatok feloszlatását és tagjaik visszavonását a birodalom területére.

A viszonylagos jobbranyitás, amelyet a szociáldemokrata párt lojális ellenzékbe vonulására alapoztak, így nem hozta meg a várt eredményt. Kiváltotta a baloldal ellenállását, ugyanakkor a kormány nem tudta megnyerni a tényleges reakció, a Német Nemzeti Néppárt, valamint a Német Néppárt támogatását.

A Fehrenbach-kormányt, amely végül is a szövetségesek 132 milliárd aranymárkában megállapított jóvátételi követelésének elfogadását nem vállalva mondott le, átmenetileg ismét többségi (szociáldemokrata-centrumpárti) koalíció követte. A miniszterelnöki tisztséget azonban a centrum képviselője, Joseph Wirth töltötte be, s pártja öt, viszont a szociáldemokraták csak négy miniszteri tárcát kaptak (két posztot a demokratáknak juttattak). A koalíció eltért az előzőektől, mivel két partnerénél, a centrumnál és a demokratáknál jóval nagyobb parlamenti képviselettel rendelkező szociáldemokrácia olyan kormányban vállalta a felelősséget, amelyben kétségtelenül csak alárendelt szerepet játszhatott, így nem zárta ki a jobbranyitás lehetőségét, s ezzel a koalíció további szélesítését. E téren az első, igaz átmeneti lépésre hamarosan sor került. Éppen a jobboldal által leginkább támadott külügyek irányítására sikerült megnyerni a Német Nemzeti Néppárt egyik vezetőjét, dr. von Rosenberget, aki mégsem tudta felsorakoztatni maga mögött a konzervatív jobboldal egészét, s így hamarosan megvált tisztétől, hogy azt a liberális nagytőkés Walter Rathenaunak adja át.

Rathenau, az egyik leghatalmasabb német tröszt, az AEG- konszern elnöke a német nagytőkének azt a csoportját képviselte, amely az ország gazdasági életének helyreállítását a világkereskedelembe való bekapcsolásával, külföldi hitelek szerzésével és ennek megfelelően a más országok, nem utolsósorban az antant és Szovjet-Oroszország irányában a gazdasági és politikai kapcsolatok rendezésével vélte elérhetőnek. Híressé vált mondása, amely Napóleon „Sorsunk a politika!” jelszavát „Sorsunk a gazdaság !”-ra módosította, kifejezte azt a meggyőződését, hogy Németországnak nem a fegyverek erejével, hanem gazdasági hatalmával kell meghódítania Európát. Rathenau a „teljesítési politika” híve volt, ezáltal vélte elkerülni a további gazdasági konfrontációt, ami mindenképpen előfeltétele volt annak, hogy az országok kölcsönökhöz juthassanak. A nagytőke másik csoportja azonban, elsősorban a nehézipar képviselői – élükön Krupp-pal, Thyssennel, Stinesszel – az újrafelfegyverzés híve volt. E többségében szélsőségesen nacionalista és soviniszta, ebben az időben a Német Néppártot, illetve a Német Nemzeti Néppártot támogató erők nyíltan állást foglaltak a versailles-i békerendszer, a jóvátétel fizetése ellen, támogatták a „szabadcsapatokat” a felső-sziléziai akciót követően is. Gyengeséggel, majd árulással vádolták az antanttal tárgyaló kormányt, s nagymértékben felelősek a Rathenau meggyilkolásával végződő nacionalista hullám felkorbácsolásáért. Igaz, az 1922. június 24-én elkövetett merényletet a Consul Szervezet elnevezésű nacionalista-antiszemita tiszti csoport hajtotta végre, amely ellenezte a Szovjet-Oroszországgal Rapallóban megkötött sokoldalú (politikai, gazdasági és katonai) egyezményt, a háttérben meghúzódott mozgatóerők azonban nem maradhattak rejtve. A tömegméretű felháborodás erélyes fellépést sürgetett a jobboldallal szemben. Az eredmény: rendeletet fogadtak el, amely az alkotmány 48. cikkelye alapján felhatalmazta a birodalmi belügyminisztert, hogy tiltsa be „a köztársasági kormány megdöntésére, vagy a kormány tagjai elleni erőszakos cselekményekre felbujtó” gyűléseket és megmozdulásokat. A gyilkosságot követően a parlamentben Wirth maga is elismerte: „Az ellenség a jobboldalon van!” Az esemény az uralkodó körök, ezen belül a nagytőke megosztottságát is jelezte.

A rendeletet a baloldal nem tartotta elégségesnek. A szociáldemokraták, a kommunisták, a centrista irányzatú Németország Független Szociáldemokrata Pártja (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands) és a szakszervezetek együtt lépnek fel: „Berlini megállapodásuk” törvényt követelt a köztársaság hatékony védelmére; felszólították a kormányt valamennyi monarchista szervezet feloszlatására, zászlóik és jelvényeik betiltására, valamint eltávolítására a középületekről.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!