A fasizmus és a munkásosztály – Elkerülhetetlen-e a fasizmus győzelme
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Elkerülhetetlen-e a fasizmus győzelme?

Miért és hogyan tudott néhány országban a fasizmus győzni?

A fasizmus a munkásosztály és a dolgozók leggonoszabb ellensége. A fasizmus a német nép kilenctized részének, az osztrák nép kilenctized részének és a többi fasiszta ország népei kilenctized részének az ellensége. Hogyan, milyen módon tudott ez a leggonoszabb ellenség győzni?

A fasizmus mindenekelőtt azért tudott hatalomra kerülni, mert a szociáldemokrata vezéreknek a burzsoáziával való osztály-együttműködési politikája következtében a munkásosztály kettészakadt, politikailag és szervezetileg fegyvertelenül állt a támadó burzsoáziával szemben. A kommunista pártok viszont nem voltak eléggé erősek ahhoz, hogy a szociáldemokrácia nélkül, illetve annak ellenére mozgósítsák és döntő harcra vigyék a tömegeket a fasizmus ellen.

És valóban! Gondolják csak meg a szociáldemokrata munkások milliói, akik most kommunista testvéreikkel együtt a fasiszta barbárság rémségeit szenvedik: ha az osztrák és a német proletariátus 1918-ban, amikor Németországban és Ausztriában kitört a forradalom, nem követte volna Ausztriában Otto Bauer, Adler és Renner, Németországban Ebert és Scheidemann szociáldemokrata vezetését, hanem az orosz bolsevikok útjára, Lenin útjára lépett volna, akkor most nem volna fasizmus sem Ausztriában, sem Németországban, sem Olaszországban, sem Magyarországon, sem Lengyelországban, sem a Balkánon. Nem a burzsoázia, hanem a munkásosztály volna már régen a helyzet ura Európában. (Taps.)

Vegyük például az osztrák szociáldemokráciát. Az 1918-as forradalom hallatlan magasságra emelte fel. A hatalom a kezében volt, erős támaszai voltak a hadseregben, az államgépezetben. Ezek segítségével csírájában elfojthatta volna a fasizmust. A szociáldemokrácia azonban a munkásosztály egyik hadállását a másik után adta fel, minden ellenállás nélkül. Lehetővé tette a burzsoáziának, hogy megerősítse a maga hatalmát, eltörölje az alkotmányt, megtisztítsa a szociáldemokrata funkcionáriusoktól az államgépezetet, a hadsereget és a rendőrséget, elvegye a munkásoktól a fegyvereket. Lehetővé tette a fasiszta banditáknak, hogy büntetlenül legyilkolják a szociáldemokrata munkásokat, elfogadta a hüttenbergi egyezmény feltételeit, amelyek megnyitották a fasiszta elemek előtt az üzemekhez vezető utat. Ugyanakkor a szociáldemokrata vezérek a linzi programmal bolondították a munkásokat. Ez a program egyik eshetőségként felvette pontjai közé a burzsoázia elleni fegyveres erőszak és a proletárdiktatúra megvalósításának lehetőségét. A szociáldemokrata vezérek arról biztosították a munkásokat, hogy a párt általános sztrájkra és fegyveres harcra szólító felhívással fog felelni, ha az uralkodó osztályok a munkásosztállyal szemben erőszakot alkalmaznak. Mintha az az egész politika, amely a munkásosztály elleni fasiszta támadást előkészítette, egyéb lett volna, mint az alkotmányos köntösbe bújtatott, erőszakos munkásellenes lépések hosszú láncolata! Az osztrák szociáldemokrata vezetők még a februári harcok előestéjén, sőt a harcok folyamán is hagyták, hogy a hősiesen harcoló Schutzbund elszigetelődjék a tömegektől, és vereségre kárhoztatták az osztrák proletariátust.

Elkerülhetetlen volt-e a fasizmus győzelme Németországban? Nem, a német munkásosztály ezt megakadályozhatta volna.

Ehhez azonban az kellett volna, hogy megteremtse az egységes antifasiszta proletárfrontot, hogy kényszerítse a szociáldemokrata vezéreket: szüntessék be a kommunisták elleni hadjáratot és fogadják el a kommunista párt által a fasizmus ellen jó néhányszor felajánlott akcióegységet.

Akkor, amikor a fasizmus támadásba ment át, amikor a burzsoázia fokról fokra megszüntette a polgári demokratikus szabadságjogokat, a német munkásosztálynak nem lett volna szabad megelégednie a szociáldemokrácia semmitmondó határozataival, hanem igazi tömegharccal kellett volna felelnie, amely megnehezítette volna a német burzsoázia fasiszta terveinek megvalósítását.

Nem lett volna szabad megengednie, hogy a Braun-Severing-kormány betiltsa a Vörös Frontharcos Szövetségét; a szövetség és a csaknem egymilliós Reichsbanner* – Reichsbanner – a Birodalmi Zászló Szövetsége, a szociáldemokrácia félig katonai tömegszervezete.* között harci kapcsolatot kellett volna létesítenie, s kényszerítenie kellett volna Braunt és Severinget, hogy a fasiszta bandák visszaverésére és szétzúzására felfegyverezze mindkét szervezetet.

Kényszerítenie kellett volna a szociáldemokrata vezetőket, akik a porosz kormány élén állottak, hogy tegyenek intézkedéseket a fasizmus elleni védelemre, tartóztassák le a fasiszta vezéreket, tiltsák be sajtójukat, kobozzák el anyagi eszközeiket és a fasiszta mozgalmat támogató tőkések vagyonát, oszlassák fel a fasiszta szervezeteket, vegyék el tőlük a fegyvereket stb.

Továbbá el kellett volna érnie, hogy visszaállítsák és kiszélesítsék a társadalmi segély minden formáját, hogy a bankok és a trösztök megadóztatása útján moratóriumokat és segélyeket vezessenek be a válság hatására tönkremenő parasztok részére, s ily módon biztosítsa magának a dolgozó parasztság támogatását. A német szociáldemokrácia hibájából ez nem történt meg, és ezért lehetővé vált a fasizmus győzelme.

Elkerülhetetlenül diadalmaskodniuk kellett-e a burzsoáknak és a földesuraknak Spanyolországban, egy olyan országban, ahol a proletárfelkelés és a parasztháború erői oly előnyös összhangban állanak egymással?

A spanyol szocialisták a forradalom első napjaitól kezdve benn voltak a kormányban. Létesítettek-e harcos kapcsolatot a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz tartozó munkásszervezetek között, beleértve a kommunistákat és az anarchistákat is? Tömörítették-e egységes szakszervezetben a munkásosztályt? Követelték-e az összes földesúri, egyházi, kolostori földek elkobzását a parasztok részére, hogy megnyerjék őket a forradalomnak? Próbáltak-e harcolni a katalánok, a baszkok nemzeti önrendelkezéséért, Marokkó felszabadításáért? Megtisztították-e a hadsereget a monarchista és a fasiszta elemektől, hogy előkészítsék átállását a munkások és a parasztok oldalára? Feloszlatták-e a nép által gyűlölt Guardia Civilt,* – Guardia Civil – polgárőrség, a forradalmi mozgalmak elfojtására létesített burzsoá karhatalom.* az összes népmozgalmak hóhérát? Lecsaptak-e Gil Robles fasiszta pártjára, a katolikus egyház hatalmára? Nem, mindezt nem csinálták meg. Visszautasították a kommunisták ismételt akcióegység-javaslatait a burzsoá-földesúri reakció és fasizmus előretörése ellen. Olyan választási törvényeket hoztak, amelyek lehetővé tették a reakciónak, hogy a kortezben (a parlamentben) megszerezze a többséget, olyan törvényeket hoztak, amelyek büntetik a népmozgalmakat, olyan törvényeket, amelyeknek alapján ítélkeznek most a hős asztúriai bányászok felett. A Guardia Civillel lövették agyon azokat a parasztokat, akik a földért harcoltak stb.

Ily módon a szociáldemokrácia a munkásosztály sorainak megbontásával és szétszakításával megtisztította a fasizmus előtt a hatalomhoz vezető utat mind Németországban, mind Ausztriában, mind Spanyolországban.

Elvtársak, a fasizmus azért is győzött, mert a proletariátus el volt szigetelve természetes szövetségeseitől. A fasizmus azért győzött, mert sikerült a maga oldalára vonnia a parasztság nagy tömegeit, annak következtében, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztály nevében lényegében parasztellenes politikát folytatott. A paraszt számos szociáldemokrata kormányt látott hatalmon, amelyek az ő szemében a munkásosztály hatalmát személyesítették meg, de egyikük sem szüntette meg a parasztnyomort, egyikük sem adott földet a parasztságnak. A szociáldemokrácia Németországban még a földesurakat sem bántotta; ellenállást tanúsított a mezőgazdasági munkások sztrájkjaival szemben, s ennek következtében a németországi mezőgazdasági munkások már jóval Hitler uralomra jutása előtt otthagyták a reformista szakszervezeteket, s a legtöbb esetben átmentek a Stahlhelm-szervezetbe vagy a nemzetiszocialistákhoz.

A fasizmus azért is győzött, mert sikerült behatolnia az ifjúság soraiba ugyanakkor, amikor a szociáldemokrácia a munkásifjúságot elvonta az osztályharctól, a forradalmi proletariátus pedig nem folytatott kellő nevelő munkát az ifjúság körében, s nem fordított kellő figyelmet az ifjúság külön érdekeiért és kívánságaiért folytatott harcra. A fasizmus kihasználta az ifjúság különösen erős harci kedvét, és az ifjúság jelentékeny részét bevonta harci osztagaiba. Az ifjúság új nemzedéke nem élte át a háború borzalmait. A maga vállán érzi a gazdasági válság, a munkanélküliség és a burzsoá demokrácia szétesésének egész terhét. Nem látva a jövő perspektíváját, az ifjúság jelentékeny rétegei különösen fogékonyak voltak a fasiszta demagógia iránt, amely csalogató jövőt festett nekik a fasiszták győzelme esetén.

Ezzel kapcsolatban nem mehetünk el szó nélkül a kommunista pártok jó néhány hibája mellett, amelyek akadályozták a fasizmus ellen folytatott harcunkat. Sorainkban előfordult, hogy megengedhetetlenül lebecsülték a fasiszta veszélyt, és ez még ma sem szűnt meg mindenütt. Ilyen például az az álláspont, hogy „Németország nem Olaszország”. Ezen azt értik, hogy a fasizmus győzhetett ugyan Olaszországban, de Németországban semmiképpen sem, mert Németország iparilag magasan fejlett, magas kultúrájú ország, ahol a munkásmozgalom negyvenéves tapasztalatokra tekinthet vissza, és ahol lehetetlen a fasizmus; vagy az a ma is elterjedt álláspont, hogy a „klasszikus” burzsoá demokrácia országaiban nincs talaja a fasizmusnak. Az ilyen álláspontok is elősegítették és elősegíthetik ma is az éberség csökkenését a fasiszta veszéllyel szemben, és megnehezíthetik a proletariátus mozgósítását a fasizmus elleni harcra.

Sok példát lehetne felhozni arra is, hogy a kommunistákat rajtaütésszerűen érte a fasiszta államcsíny. Emlékezzünk Bulgáriára, ahol pártunk vezetősége „semleges”, a valóságban opportunista álláspontot foglalt el az 1923. június 9-i puccsal kapcsolatban; Lengyelországra, ahol 1926 májusában a kommunista párt vezetősége, mivel helytelenül ítélte meg a lengyel forradalom mozgatóerőit, nem tudta felismerni a Pilsudski-puccs fasiszta jellegét, és az események uszályában kullogott; Finnországra, ahol pártunk helytelenül értékelte a lassú, fokozatos fasizálást, és nem vette észre, hogy a burzsoázia vezető csoportja fasiszta puccsot készít elő, amely rajtaütésszerűen érte a pártot és a munkásosztályt.

Amikor a nemzetiszocializmus Németországban már fenyegető tömegmozgalommá vált, egyes elvtársak, akiknek már a Brüning-kormány is a fasiszta diktatúra kormánya volt, nagyhangúan kijelentették: „Ha valamikor létrejönne a hitleri Harmadik Birodalom, akkor csak másfél méterre a föld alatt jöhet létre, a föld felett pedig ott lesz a győzelmes munkáshatalom.”

Elvtársaink Németországban hosszú ideig nem értékelték kellőképpen a tömegek megbántott nemzeti érzését és felháborodását Versailles ellen, megvetően kezelték a parasztság és a kispolgárság ingadozásait, elkéstek a szociális és nemzeti felszabadítás programjával. Amikor pedig létrehozták, akkor nem tudták a tömegek konkrét szükségleteihez és színvonalához alkalmazni, sőt még széles körben népszerűsíteni sem tudták.

Több országban a fasizmus elleni tömegharc szükséges kifejlesztését meddő bölcselkedéssel cserélték fel a fasizmus jellegéről „általában”, és szektás szűkkeblűséggel a párt időszerű politikai feladatainak kitűzése és megoldása tekintetében.

Elvtársak! Mi nemcsak azért beszélünk a fasizmus győzelmének okairól, nemcsak azért mutatunk rá a szociáldemokrácia történelmi felelősségére a munkásosztály vereségéért, nemcsak azért említjük meg saját hibáinkat is, amelyeket a fasizmus elleni harcban elkövettünk, mert a múltat akarjuk felhánytorgatni. Mi nem vagyunk élettől elszakadt történészek. Mi, a munkásosztály aktív harcosai, kötelesek vagyunk felelni arra a kérdésre, amely a munkások millióit gyötri: lehetséges-e és milyen módon lehet megakadályozni a fasizmus győzelmét? És mi ezt feleljük a munkások millióinak: igen, elvtársak, a fasizmus előtt el lehet zárni az utat. Ez teljesen lehetséges. Ez tőlünk, munkásoktól, parasztoktól, valamennyi dolgozótól függ!

A fasizmus győzelmének megakadályozása mindenekelőtt magának a munkásosztálynak harcos aktivitásától, erőinek egyesítésétől függ a tőke és a fasizmus támadása ellen. Ha a proletariátus megteremti harcos egységét, akkor megbéníthatja a fasizmus hatását a parasztságra, a városi kispolgárságra, az ifjúságra és az értelmiségre, ezeknek egyik részét semlegesítheti, másik részét a saját táborába hozhatja át.

Ez, másodszor, attól függ, van-e erős forradalmi párt, amely helyesen vezeti a dolgozók harcát a fasizmus ellen. Az a párt, amely rendszeresen arra szólítja fel a munkásokat, hogy vonuljanak vissza a fasizmus elől, és megengedi a fasiszta burzsoáziának, hogy megerősítse hadállásait – egy ilyen párt elkerülhetetlenül vereségbe viszi a munkásokat.

Ez, harmadszor, attól függ, hogy helyes politikát folytat-e a munkásosztály a parasztsággal és a városi kispolgári tömegekkel kapcsolatban. Ezeket a tömegeket olyanoknak kell vennünk, mint amilyenek, és nem olyanoknak, amilyeneknek látni szeretnénk őket. Csak a harc folyamán fogják ezek a tömegek leküzdeni kétségeiket és ingadozásaikat, csak akkor fognak a forradalmi öntudat és aktivitás magasabb fokára emelkedni, ha türelmesek leszünk elkerülhetetlen ingadozásaik iránt, ha a proletariátus politikai segítséget nyújt nekik.

Ez, negyedszer, a forradalmi proletariátus éberségétől és jól időzített fellépéseitől függ. Nem szabad megvárni, míg a fasizmus meglepetésszerűen ránk tör; nem szabad átengedni neki a kezdeményezést, hanem döntő csapást kell rá mérni, amíg erőit még nem tudta összegyűjteni; nem szabad megengedni, hogy megerősödjék; minden lépésénél, bárhol mutatkozzék is, vissza kell verni; lehetetlenné kell tenni, hogy új hadállásokat foglaljon el úgy, ahogy ezt a francia proletariátus sikeresen igyekszik megvalósítani. (Taps.)

Ezek a legfőbb feltételei annak, hogy elébe vágjunk a fasizmus növekedésének és hatalomra jutásának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!