Az elnöki köztársaság – A konzervatív diktatúra
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A német uralkodó köröknek a választást követő taktikájára az áprilistól május végéig életbe léptetett rendeletekből már következtetni lehetett: mindinkább azok vették át az események irányítását, akik a „konzervatív”, a parlamentáris rendszer helyreállítása helyett a jobboldali diktatúrában látták a megoldást. Amíg a hivatalban levő, Brüning-féle „pártok feletti” kabinet politikája a polgári középpártok és a szociáldemokrácia egyezkedésén alapult, az új irányvonal hívei a nemzetiszocialistákkal keresték a megegyezés lehetőségét. Ez éles fordulatot hozott az ország politikai életében, amelynek irányát azonban – főleg a fordulat első időszakában – többen félreértették.

Három nappal a választások után, április 13-án Hindenburg rendeletet bocsát ki, amelyben az SA-egységek március 13-i mozgósítását puccskísérletnek minősítve, „a közbiztonság, a rend és az állam tekintélyének megóvására” (tehát az alkotmány 48. cikkelyére) hivatkozva elrendelte a náci párt valamennyi katonai jellegű szervezete, többek között az SA és az SS feloszlatását. A rendelet azonban korántsem jelentette a szélsőjobb elleni általános fellépés kezdetét. Ellenkezőleg, a szociáldemokrata pártvezetésnek, amely e lépésben saját választási taktikájának igazolását látta, s az intézkedést mint „a fasizmus felett aratott győzelmet” üdvözölte, hamarosan csalódnia kellett. Hindenburg célja az volt, hogy kedvezőbb feltételekkel kezdhessen tárgyalásokat a megfenyegetett nemzetiszocialistákkal, s nem is akármiről, hanem éppen a szociáldemokraták által most már mind egyértelműbben támogatott Brüning menesztéséről.

A titkos tárgyalások Hindenburg bizalmasa, von Schleicher tábornok és Hitler között május 7-én kezdődtek. Már az első napon sikerült megegyezniük abban, hogy amennyiben a birodalmi elnök felfüggeszti a feloszlató rendelkezést, vagy arra legalábbis ígéretet tesz, a nemzetiszocialisták tartózkodni fognak a Brüning-kormányt felváltó jobboldali kabinet támadásától. Schleicher elégedetten távozott a megbeszélésről, úgy vélte, lassan beigazolódik baráti körében nemritkán hangoztatott véleménye: „A volt őrvezető és emberei gyermekek, akikkel nem kell mást tenni, mint kézenfogva vezetni őket.”

Brüningnek a következő napokban hirtelen megsokasodtak a gondjai. A szociáldemokrata párt támogatásával még el tudta érni, hogy a parlamentben kormánya ellen május 12-én benyújtott bizalmatlansági indítványt a képviselők csekély többséggel visszautasítsák, az egyik legfőbb támaszává vált Groenernek azonban meg kellett válnia a hadügyminiszteri posztjától.

Amit a Schleicher-Hitler megállapodás titokban tartásával még siketült leplezni, az Groener lemondásával már nyilvánvalóvá vált. A párton kívüli tábornok hadügyminiszteri megbízatása mögött ugyanis nem koalíciós megfontolások rejlettek, hanem Hindenburg követelése. Bizalmasának és volt bajtársának éppen a „koalíciós zűrzavarral”, s nem utolsósorban a „fenyegető marxista veszéllyel” szemben kellett megőriznie a Reichswehr egységét. Groener azonban azokhoz az erőkhöz húzott, amelyek megelégedtek a szociáldemokrácia megzabolázásával (de nem támogatták szétzúzását), akik a nemzetiszocialisták megfékezését is komolyan vették. Ezért támogatta az SA és az SS betiltását, s ugyancsak ezért elégedett meg – Hindenburgnak valamennyi félkatonai védelmi szervezetet betiltó eredeti javaslatával szemben – az elsősorban a szociáldemokraták vezette, a „köztársaság és az állam tekintélyének erősítését és támogatását” a Brüning-kabinet válságának kibontakozásakor meghirdető Birodalmi Lobogó (Reichsbanner) ellen irányuló szükségrendelet helyett e szervezeteknek a hadügyminisztérium fennhatósága alá rendelésével.

Groener személye a szélsőjobb céltáblájává vált, s menesztése Hindenburg részéről egyet jelentett követelésük teljesítésével. Lemondásával a negyedik birodalmi bársonyszék üresedett meg, a belügyi, külügyi és a gazdaságügyi tárca után most a hadügyi is gazdátlanná vált. (A korábbiak élére Hindenburg jóváhagyásával birodalmi megbízottakat neveztek ki korlátozott jogkörrel.) A Brüning-kormány válsága ezzel utolsó szakaszába lépett, ami egyben a középpártokra támaszkodó elnöki diktatúra végét is jelentette.

Hindenburg már döntött Brüning menesztéséről, a kancellári posztra azonban még nem volt megfelelő jelöltje. Legszívesebben közvetlen környezetéből választott volna, ám ott nem volt senki, aki az egyre nagyobb zűrzavarban vállalta volna a korántsem hálás feladatot. Azt azonban eldöntötte, hogy a leendő kormányzat egyértelműen a jobboldalra, mégpedig annak is kevésbé szélsőséges szárnyára, a Német Nemzeti Néppártra támaszkodjon. Fokozni kívánta továbbá a hadsereg befolyását. Nem adta fel ugyanakkor reményét, hogy sikerül olyan kabinetet létrehoznia, amely a parlamentben is keresztül tudja vinni akaratát. A megfelelőnek látszó személyiséget – a tanácsadói közül mind nagyobb befolyásra szert tett von Schleicher javaslatára – végül is Franz von Papenben vélte megtalálni.

A nemesi származású Saar-vidéki földbirtokos életpályája nem volt ismeretlen Hindenburg előtt. A világháború éveiben katonaként szolgált, s egészen a vezérkari tiszti beosztásig vitte. A háborút követően jó politikai érzékéről tanúskodott, hogy politikai pályára lépve a centrumhoz csatlakozott, s a porosz parlamentben mind nagyobb befolyásra tett szert. Diplomáciai missziókat is betöltött, mégpedig nem sikertelenül. A mindig elegáns Papen kitűnt szónoki képességeivel, és a hadsereg mellett 1924-ben létrehozott Német Klub (közismertebb nevén Úri Klub, Herrenklub) tagjaként, majd egyik vezetőjeként a reakciós földbirtokosok, a junkerek bizalmasa volt. Schleicher baráti köréhez tartozott, s megegyezett véleménye pártfogójáéval abban is, hogy a jobboldal egységét a nemzetiszocialisták bevonásával lehet csak megvalósítani. Ismerte Hitlert, akivel az év elején egy ízben már találkozott, róla azonban Schleichernél jóval kevésbé kedvezően vélekedett.

Papent meglepetésként érte Schleicher ajánlata. Még a Hindenburggal folytatott megbeszélésekor sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy vállalhatja ezt a korábbiaknál jóval nagyobb és — amit egyértelműen látott – kockázatosabb feladatot. Főleg az utóbbi tényező késztette arra, hogy kétségeit a birodalmi elnök elé tárja: „Még nem vagyok felkészülve ilyen súlyos felelősség vállalására, és kétségeim vannak afelől, hogy éppen én lennék erre a megfelelő ember.” Hindenburg, akire már az első találkozáskor rendkívül kedvező benyomást tett Papen, teljes bizalmáról biztosította Schleicher jelöltjét. Majd Papen lovassági tiszti múltjára utalva, szinte megparancsolta a kancellárság vállalását: „Ön katona volt, és a háborúban teljesítette kötelességét. Ha a haza szólít, mi Poroszországban csak egyet ismerünk – az engedelmességet.”

A Hindenburgtól távozó Papen egyik első tennivalója a nemzetiszocialisták megnyerése volt. Már maga mögött tudta a német nemzetiek és a Néppárt támogatását. Ennél többre, a demokraták és a centrum megnyerésére nem is gondolt. (A szociáldemokratákkal az egyezkedést – Hindenburg határozott tilalma mellett – saját további elképzelései miatt sem tartotta szükségesnek.) Tarsolyában a mögötte felsorakozott erők feltétlen bizalmával és két ígérettel várta Papen a náci pártvezért. A két ígéret: Brüning menesztése és a horogkeresztes osztagok betiltásának feloldása. Kérése cserében „csupán” egy volt: kormányának támogatása.

A találkozóra május 28-án került sor Berlinben. Papen röviden vázolta elképzeléseit, majd közölte, hogy Hindenburggal történt megállapodása értelmében kormánya hajlandó lesz támogatni a nemzetiszocialista párt tevékenységét korlátozó intézkedés feloldását. Hitler – Papennel ellentétben – a tőle megszokott bőbeszédűséggel kezdte ecsetelni elképzeléseit a „rend és az állam tekintélyének” helyreállításáról, a jövő nagy német birodalmáról és általában a nemzetiszocialista mozgalom magasztos céljairól. Papen, mint jó diplomatához illett, türelmesen hallgatta végig a „Führer” fecsegését. Hidegvérét azonban majdnem elveszítette, amikor Hitler a korábban Schleicher előtt ismertetett feltételeit még eggyel megtoldotta: az SA és az SS „szabad” tevékenységének engedélyezése mellett követelte az „elaggott” parlament feloszlatását is, ami viszont egyet jelentett új választások kiírásával. Papen tisztában volt azzal, hogy a feszült politikai légkört a választások tovább élezhetik, s arról sem volt egyértelműen meggyőződve, hogy az őt támogató erők számára az eredmények kedvezően fognak alakulni. Mivel azonban kancellári megbízatásának feltétele a nemzetiszocialisták támogatásának megnyerése volt, nem tehetett mást, mint hogy megígérje: közvetíteni fogja Hitler kívánságát a birodalmi elnöknek.

Papen előbb Schleichernek, majd Hindenburgnak is beszámolt a tárgyalásról, s mindkettőjüket megkérte Hitler újabb követelésének teljesítésére. Schleichert nem kellett meggyőznie, a tábornok az árat elfogadhatónak tartotta. Úgy vélte, s ezt Papennel közölte is, hogy amennyiben a nemzetiszocialistákat sikerül megnyerniük a kormány támogatására, úgy erőiket – szervezettségüket és harci osztagaikat – a kormány felhasználhatja a Reichswehr számára, vezetőiket pedig háttérbe szoríthatja. Hindenburg azonban habozott. Végül úgy döntött, hogy saját tekintélyét veti latba Hitler meggyőzésére. Nem is a feltételeit tartotta teljesíthetetlennek – bár Papennek és Schleichernek a választásokkal kapcsolatos aggodalmait ő is osztotta hanem a Hitler által cserében felajánlott „tolerálást” tartotta kevésnek. A kormány egyértelmű támogatást várt a nemzetiszocialistáktól.

Ezzel megpecsételődött Brüning sorsa. Amikor a miniszterelnök másnap kihallgatásra jelentkezett Hindenburgnál, hogy újabb szükségrendelethez szerezze meg az elnöki hozzájárulást, az agg tábornagy előbb húzódott, majd a döntést másnapra halasztotta. Korábban erre nem volt példa. Brüning, aki korántsem volt tapasztalatlan politikus, és az elnök megbízottainak tárgyalásai sem maradtak előtte teljesen titokban, másnap mindent egy lapra tett fel. A szükségrendeletek aláírása mellett most már fő támaszának, Groenernek a visszahelyezését is kérte a hadügyminiszteri posztra. S amint arra Brüning is számított, Hindenburg már valóban döntött, számára kedvezőtlenül: valamennyi kérését és javaslatát visszautasította. Még aznap, május 30-a délelőttjén Brüning benyújtotta kormányának lemondását.

A kormány lemondása nem érte váratlanul a közvéleményt, még kevésbé a politikai pártok vezetőit. A kibontakozás várható iránya azonban a baloldalon és a polgári középpártokban nyugtalanságot keltett, éppen azokban a körökben, amelyek még néhány hónapja maguk segítették Hindenburgot az elnöki székbe.

A felizzott politikai légkör nem kedvezett az új kormány megalakításának, ezért Hindenburg kísérletet tett arra, hogy megnyugtassa az ellenzéket. Amíg megbízottam keresztül felkérte Göringet, hogy hívja Berlinbe a vidéken tartózkodó Hitlert, fogadta a szociáldemokrata párt két vezetőjét. A megbeszélésen, vagy inkább szűkszavú tájékoztatón Otto Wels és Rudolf Breitscheid vett részt. Hindenburg nem várt támogatást a szociáldemokratáktól, célja az volt, hogy kitapogassa, milyen ellenállásra számíthat az új kormány, egyben jelezze: a változásokat maga is szükségesnek tartja és teljes tekintélyével támogatja. S hogy megnyugtassa tárgyalópartnereit, szokott porosz tiszti modorában végül kijelentette: „Az új kormány tiszteletben fogja tartani az alkotmányt, amelynek biztosítéka saját személyem és egész múltam.” Hindenburg megnyugtatásnak szánta szavait, ám a szociáldemokrata vezetők inkább fenyegetésnek érezték. Nyilatkozatukban azonban – amelyet a megbeszélést követően a párt központi lapjában, a Vorwärtsben tettek közzé – kerülték a közvetlen támadást Hindenburg ellen, sőt, ha felemás módon is, de bizalmukat fejezték ki, hogy a számukra kedvezőtlen változások végül is a helyzet rendeződéséhez fognak vezetni. Amit helyesen ítéltek meg, az a háttérben meghúzódó mozgatóerő volt: „A válságot a Reichswehr és a keletporosz nagybirtokosok köreinek szája íze szerint oldották meg, akiknek a Brüning-kormány még mindig nagyon »baloldali« volt. A kurzus tehát jobbra tart! Hogy meddig – s hogy egyáltalán a birodalmi elnöknek módjában lesz-e azt a pontot meghatározni, ahol a dolgok stabilizálódnak -, az az elkövetkezendő napok és hetek nyitott kérdése.”

Adolf Hitler, miután Göring telefonon értesítette a történtekről s beszámolt a közvetítők kéréséről, azonnal félbeszakította hétvégi „pihenőjét”. A fekete Mercedesekből álló gépkocsioszlop elhagyta Mecklenburgot; Göring Berlinben csatlakozott a Führer kíséretéhez, majd rövid megbeszélés után együtt siettek a birodalmi elnök rezidenciájára, ahol az elnök titkára, Meissner várta őket. Hindenburg azonnal fogadta a nemzetiszocialista pártvezetőt, s ismertette vele elképzeléseit az új kormányról. Hitler ismét előadta feltételeit – természetesen a tőle megszokott bőbeszédűséggel. Hindenburg mindenre ígéretet tett, majd feltette a döntő kérdést: hajlandó-e a nemzetiszocialista párt támogatni Papent? Hitler válasza határozott „igen” volt. Ezzel úgy tűnt, Hindenburg elérte célját: most már semmi sem állt az új kormány kinevezésének útjában.

Papen június 1-én mutatta be kormányát a birodalmi elnöknek. A miniszteri posztokon öt német nemzeti, két néppárti és két párton kívüli politikus osztozott. A kabinet a háborút követő időszak legjobboldalibb kormányzata volt, a szociáldemokratákon kívül most már hiányoztak a középpártok: a centrum és a demokraták képviselői is. Három legtekintélyesebb tagja» a hadügyi tárca élén Schleicher, és a hivatásos diplomata, Konstantin von Neurath külügyminiszter, valamint a Német Nemzeti Néppárthoz tartozó gazdasági miniszter, a Brüning-kabinet bukásában szerepet vállalt Hermann Warmbold volt, az egyik leghatalmasabb német monopólium, az IG Farben egyik elnöke. Az új kabinet azonban nem csupán összetételében különbözött a korábbiaktól, hanem rendkívül leszűkült parlamenti bázisával is. Amíg Brüning, a szociáldemokraták „tolerálásától” eltekintve, a képviselők mintegy 28-30%-ának bizalmát bírta, Papen csupán 12%-os támogatásra számíthatott. (Ennyi volt ugyanis a német nemzetiek és a Néppárt 71 képviselőjének súlya az 577 tagú képviselőházban.) A „nemzeti koncentráció” elnevezésre mindenesetre nem szolgált rá a kormány – Papen jelölte így kabinetjét -, ezt már a korabeli ellenzék is csak idézőjelben használta. Az első kormánynyilatkozat is ellentmondott ennek. Papen leszögezte, eltökélt szándéka „az államszocializmus és a jótékonykodó költségvetés” felszámolása, a kollektív szerződéseken nyugvó bérrendszer és munkanélküli-segély megszüntetése. (A munkanélküliség ekkor már az összlakosság egyhatodára terjedt ki, a munkásosztálynak majdnem a felét, a szervezett dolgozók 66,1 %-át érintette, s csupán mintegy 20%-uk részesült a törvényben megszabott munkanélküli-segélyben.)

Papen a rend helyreállítását is sajátos módon értelmezte. Harcot hirdetett – átvéve a szélsőjobboldal által használt kifejezéseket – a „társadalomellenes osztályharc”, a „kultúrbolsevizmus” és az „ateista-marxista szellem” ellen, felhívott „minden államfenntartó nemzeti” erő összefogására. A kormánynyilatkozatot hallgató képviselők megérthették, hogy a „nemzeti koncentráció” egyedül a jobboldal egységét jelenti. Papen azonban tudta, hogy ezt vállalnia kell, a polgári pártok fő erői ugyanis most már itt sorakoztak fel.

A kormányalakítás visszhangja a vártnál is kedvezőtlenebb volt. Papen nem volt olyan országosan ismert, még kevésbé elismert politikus, akinek a neve vonzerőt gyakorolhatott volna. Meghirdetett programja pedig egyértelművé tette, hogy az újabb elnöki kabinet most már nem egyszerűen „pártok feletti”, hanem a pártok többsége (s természetesen az e pártok képviselte osztályok és rétegek) ellenében kíván kormányozni. Ez nehezen volt elképzelhető a nemzetiszocialisták támogatása nélkül, ellenükben pedig éppenséggel lehetetlen.

Június 3-án maga Schleicher utazott Hitlerhez – ami már önmagában is jelezte a megváltozott helyzetet -, hogy a helyi választási hadjáratát irányító pártvezértől ígéretének beváltásáról tárgyaljon. Elsősorban azt szerette volna elérni, hogy Hitler tegyen írásbeli nyilatkozatot, amelyben támogatásáról biztosítja a kormányt. Hitler azonban erre nem volt hajlandó. A választások menetéből jó politikai érzékkel azt a következtetést vonta le, hogy pártja nem engedheti meg magának a kormány melletti nyílt kiállást. Igyekezett meggyőzni Schleichert arról, hogy mit sem változtat a dolgokon, ha pártja csupán az egyes intézkedések „tolerálásával” segíti a kormányt. Schleichert már az is izgalomba hozta, hogy Hitler a „támogatás” kifejezés helyett ismét a „tolerálást” emlegette, de efölött a megegyezés reményében még elsiklott. Az viszont már felháborította, hogy Hitler, miután egyértelműen elzárkózott bármiféle nyilatkozat aláírásától – még a kormány megtűrését is újabb feltételekhez kötötte, mégpedig a választások mielőbbi kiírásához.

Schleicher dolgavégezetlenül távozott. A tapasztalt intrikusnak első ízben kellett meggyőződnie arról, hogy Hitler nem lebecsülendő ellenfél. Végül is úgy döntött, javasolni fogja Hindenburgnak a nácik eredeti követeléseinek elfogadását, a választások azonnali kiírását azonban nem.

Másnap, június 4-én a birodalmi elnök feloszlatottnak nyilvánította a Reichstagot, de csak július 31-re íratott ki új választásokat: úgy vélte, Papennek az elkövetkezendő két hónap elegendő lesz arra, hogy helyzetét megerősítse. Az események azonban nem őt igazolták.

Papen terve egyszerű volt, s az első pillantásra nem is tűnt kivihetetlennek. Elsőnek a baloldalra kívánt lecsapni a nemzetiszocialisták támogatásával, majd a nemzetiszocialistákat a „kormányfelelősségbe” is bevonva stabilizálni a helyzetet, ezzel mintegy „kihúzva a mozgalom méregfogát”. Mindezt kemény kézzel, a kormányzat egységes, fegyelmezett működtetésével és – ami szintén nem volt mellékes – a birodalmi elnök feltétlen támogatásával.

A kormányzat egységének megteremtését, azaz a nagytőke és a junkerek együttműködésének biztosítását szolgálták első szükségrendeletei. A „bárók kormánya” – ahogyan a korabeli sajtóban a Papen-kabinetet hamarosan emlegették, utalva arra, hogy kilenc miniszteréből öt nem akármilyen nemesi előneveket mondhatott magáénak – június 7-én bocsátotta ki első szükségrendeletét. A „munkanélküli-segély, a társadalombiztosítás, valamint a községi juttatások biztosítása érdekében” növelték az adóterheket, elsősorban a bérekből a „közteherviselést” szolgáló levonásokat, radikálisan csökkentették a szociális juttatások és a munkanélküli-segély összegét.

A „gazdasági” intézkedéseket politikaiak követték. Országszerte nagy feltűnést keltett, hogy Gregor Strasser személyében, aki 1925-től a nemzetiszocialista párt propagandáját, majd 1928-tól szervező bizottságát vezette, első ízben kapott náci politikus alkalmat arra, hogy a párt nézeteit az akkor legnagyobb nyilvánosságot jelentő rádióban kifejthesse. Strasser előadásának címe „A nemzetiszocializmus állameszménye” volt, tartalma a „totális állam”, a „nemzeti felemelkedést egyedül szolgáló fasiszta diktatúra” dicsőítése.

Jelentősebb és hatásában is nagyobb volt azonban a birodalmi elnök június 16-án aláírt szükségrendelete „A politikai rendzavarásokról”. E rendelet iránya éppoly félreismerhetetlen volt, mint az előző intézkedéseké: korlátozta a gyülekezési szabadságot, szigorította az erőszakos cselekményekért kiszabható büntetéseket, ugyanakkor, a Hitlernek tett ígéretnek megfelelően, ismét engedélyezte a náci párt fegyveres osztagainak működését, és feloldotta a rájuk vonatkozó egyenruhaviselési tilalmat.

A két szükségrendelet, amely „a gazdasági és a politikai rend” helyreállítását volt hivatva szolgálni, addig soha nem látott belpolitikai feszültségeket szült, s csaknem robbanáshoz vezetett. Mindez azonban kedvezett a dokumentum kibocsátói által tervezett további lépéseknek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!