Adolf Hitler és a náci párt – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A gondos előkészítő munka meghozta az eredményt. A teremben több mint kétezren foglaltak helyet, amikor az elnöklő Hitler este 7 órakor megnyitotta az összejövetelt.

Dingfelder előadása nem váltott ki különösebb érdeklődést. Hosszadalmas és áttekinthetetlen fejtegetéseit, amelyeket Shakespeare és Schiller idézetekkel igyekezett színesebbé tenni, továbbá óvatos megfogalmazásait a hallgatóság jó része meg sem értette. A jelenlévők felfigyeltek elbizonytalanodására — ilyen nagy közönség előtt még sohasem beszélt -, és félelmére a teremben tartózkodó kommunista és baloldali szociáldemokrata munkásoktól.

Ezután emelkedett szólásra Hitler. Viseltes, régimódi kék öltönyével és halk hanghordozásával nem keltett rossz benyomást. S éppen erre törekedett. Bevezetőjében megköszönte a hallgatóság fegyelmezettségét, külön „köszönetét mondott ezért a teremben nagy számban megjelent ellenfeleknek”. Nyugodt előadásmódján fokozatosan változtatott. Beszédének első részében a német történelem megelőző évtizedeit elevenítette fel – meglehetősen sajátos nézőpontból és a tényeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. Hangja már elcsuklott a felindultságtól, amikor a háború elvesztéséhez ért, s nem válogatva meg kifejezéseit szidalmazta a politikai pártok tehetetlenségét, elsősorban természetesen a szociáldemokraták árulását és a kommunisták „nemzetietlen” politikáját. A hangulat egyre izgatottabb lett a teremben. A „Le vele!” kiáltásokat azonban elnyomta a rokonszenvezők tapsa. Hitler óvakodott attól, hogy a fő támadást a munkáspártok ellen intézze, legszenvedélyesebb kirohanásainak célpontja a plutokrata-kozmopolita zsidó sajtó, az élősködő banktőke és a szemében mindezt megtestesítő, az Ebert-kormány nevében a compiégne-i erdőben, Foch marsall szalonkocsijában a fegyverszüneti feltételeket aláíró Matthias Erzberger volt. (1940 júniusában Hitler megkeresteti és ugyanarra a helyre viteti a nevezetes vagont, hogy ismét ott írhassák alá az ezúttal Franciaország katonai vereségét megpecsételő fegyverszüneti egyezményt.)

Beszédének második részében a pártprogramot ismertette. Az egyes pontok között rövid szünetet tartott, hogy felmérje hatásukat a hallgatóságra. Megállapíthatta, hogy a pontok többsége kedvező fogadtatásra talált, bár némely megjegyzés – így a „nemzetidegenekkel” foglalkozó pontok és az antiszemita kijelentések – heves szóváltást robbantott ki a jelenlévők között. Többen helyükről felugrálva, egymással szembefordulva, öklüket rázva bizonygatták saját igazukat. Amint a jegyzőkönyvvezető feljegyezte: „gyakran hatalmas tumultus keletkezett, s nemegyszer már arra gondoltam, hogy bármely pillanatban verekedés törhet ki”. A verekedés ezúttal elmaradt. Hitler beszédét követően vita alakult ki. A négy felszólaló közül kettő, a Völkischer Beobachter egyik szerkesztője, Sesselmann és egy Ehrensberger nevű Hitlert támogatta, két másik- az egyik egy Braig nevű független szociáldemokrata, a másik, Freiberger, valószínűleg kommunista — ellene szólt, hangoztatva, hogy a nyomor, a munkanélküliség megszűnését nem várhatja a munkásság antiszemita hordószónokok fecsegésétől, azt csak a szocializmus (Braig), illetve a következetes munkáspolitika és a „baloldal diktatúrája” (Freiberger) biztosíthatja.

A hangulat a vita során egyre feszültebbé vált, s amikor Hitler ismét szólni akart, hangja már beleveszett a lármába. A pártvezetés így jobbnak látta a gyűlés berekesztését.

Este 10 órakor a teremből kitóduló tömegből különválva a kommunista és a független szociáldemokrata munkások tüntető felvonulást tartottak a München központjához vezető városkapu, a Tal-Rathaustor irányában. Jelszavaik („Le Hindenburggal!”, „Le Ludendorffal!”, „Le a német nacionalistákkal!”) pontosan jelezték, mely irányból készül támadás a köztársaság ellen.

Az 1920. február 24-i rendezvényt a nemzetiszocialista történetírás a náci párt első tömeggyűléseként tartotta számon. (Az e gyűlést követő napokban vette fel a szervezet a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt nevet.) S valóban, a párt ekkor lépett ki az ismeretlenség homályából. Az elkövetkező héten mintegy száz új tag vehette át a most már tetszetős formájú horogkeresztes könyvecskét. A tagkönyvek sorszámozását Hitler ötletére nem 1-gyel, hanem 501-gyei kezdték. (Mivel a tagok alfabetikus sorrendben kapták meg pártkönyvüket, Hitlerre az 555. sorszámú jutott. Tagkönyvének „foglalkozása” rovatában a festőművész megjelölés szerepelt.) A taglétszám növekedésénél is fontosabb volt, hogy a Reichswehr vezetői meggyőződhettek róla: nem hiába tüntették ki bizalmukkal Hitlert, aki most már a pártvezetőség egységes támogatásával kezdhette meg a szervezet kereteinek kiépítését, rendszeres tevékenységének szervezését.

A tagkönyvek körüli teendők és a programot népszerűsítő kiadványok előkészítése mellett Hitler egyik első ténykedése „a párt védelmi szervezetének” létrehozása volt. A hivatalosan a párt rendezvényeinek zavartalan lebonyolítására alakított „Rendezőgárda” felállításával és vezetésével Emil Mauricet-t bízta meg. Maurice – később Hitler gépkocsivezetője, egyben testőrségének parancsnoka – olyan „gárdistákat” keresett és talált a nagyobbrészt leszerelt katonákból álló testületbe, akik nem csupán a gumibotok, hanem a lőfegyverek használatához is jól értettek. Kiképzésük is ennek megfelelő volt. Nyilvánvalóan erre már nem csupán a „rendezvények” védelme miatt volt szükség. Az egyre bizonytalanabbá váló politikai helyzetben a pártnak (de ekkor még nevezhetjük csoportocskának is) már nagyra törő tervei voltak. Mint Hitler később – 1936. november 8-án, a nagy időkről mondott emlékbeszédében – maga is elismerte: „Egész nyugodtan megmondhatom, hogy 1919 és 1923 között semmi másra nem gondoltam, mint egy államcsínyre.” Arról azonban nem beszélt, hogy a tervezett államcsínyben ekkor még közel sem a párt, hanem a Reichswehr játszotta volna a főszerepet.

Az első puccskísérlet

Az első kísérletre, hosszabb előkészületek után, 1920. március 13-án került sor. Az események irányítója az 1919 nyarán létrehozott Nemzeti Egyesülés volt, szellemi atyja pedig a Nemzeti Klub. Vezéralakjai között iparbárók (August Paul Ernst von Borsig, Emil Kirdorf, Hugo Stinnes, Albert Vögler) és jobboldali politikusok (Karl Helfferich, Alfred Hugenberg és Ludendorff tábornok) vezetésével a militarista körök képviselői is jelen voltak. Az akció a tervezettnél korábban robbant ki, a szervezőket ugyanis sürgették a „szabadcsapatok” és a „polgári védelmi alakulatok” feloszlatását, s a mintegy 400 000 főt számláló Reichswehr 100 000 főre történő csökkentését március 30-ig megkövetelő antant jegyzék, illetve a kormány ezzel kapcsolatban tervbe vett intézkedései.

A vértelen puccs az első pillanatban sikeresnek ígérkezett. Walther von Lüttwitz tábornok, a Reichswehr Berlinbe vonuló elitalakulatának (Reichswehrgruppenkommando I.) parancsnoka egyetlen lövés nélkül elfoglalta a kormányépületeket. Ludendorff a kancelláriára sietett, a császár volt berlini rendőrfőnöke, Traugott von Jagow is elfoglalta hivatalát. A birodalmi kormányt feloszlatottnak nyilvánították, és a reakciós keletporosz politikussal, Wolfgang Kapp-pal, valamint Lüttwitzcel az élen új kabinet alakult.

Az államcsíny elsősorban annak köszönhette kezdeti sikereit, hogy a hadsereg nem kelt a kormány védelmére. (Ekkor hangzott el Hans von Seeckt tábornagy, a hadügyminisztérium egyik hivatala vezetőjének hírhedt kijelentése: „A hadsereg nem lő a hadseregre!”)

A puccs hírére Bajorországban is megkezdődtek az előkészületek a szociáldemokrata Johannes Hoffmann vezette kormány elmozdítására. A szervezkedés irányítója, von Möhl vezérkari tábornok mindenekelőtt Berlinnel kívánt kapcsolatot létesíteni. Röhm javaslatát elfogadva utasítást adott, hogy bocsássanak egy „volt” katonai repülőgépet (a Reichswehr a szerződések értelmében ugyanis nem rendelkezhetett légierővel) a náci párt két vezetője, Adolf Hitler és Dietrich Eckart rendelkezésére. A gépet tapasztalt pilóta vezette, a háborúban Pour le Mérite – Bátorságért – érdemrenddel kitüntetett Robert Ritter von Greim hadnagy, Hitler későbbi propagandaútjainak (Deutschlandflug) szervezője, aki Göring 1945. április 23-i leváltása után a már romjaiban heverő Luftwaffe utolsó parancsnoka lett.

A gyors döntés ellenére is későn érkeztek Berlinbe. Sőt már útközben, amikor Jüteborgban leszállásra kényszerültek, csak hazugsággal tudták rávenni a sztrájkőrséget, hogy engedélyezzék továbbrepülésüket: Eckart papírkereskedőnek adta ki magát, aki a független szociáldemokrata párt számára kíván nyersanyagot beszerezni a fővárosban. Mire Berlinbe értek, már kirobbant az általános sztrájk, mire a kancelláriához jutottak, Kapp már nem volt a helyén – csupán sajtófőnökével, a magyar származású nemzetközi kalandorral, Trebits-Lincolnnal találkozhattak, aki már nem tanácsolhatott nekik mást, mint hogy „legjobb lesz, ha gyorsan eltűnnek, mielőtt letartóztatnák Önöket”.

A berlini napok mégsem teltek el hiábavalóan. Hitler először találkozhatott – Eckart kapcsolatai révén – a jobboldal kiemelkedő személyiségeivel, ismerkedhetett meg más nacionalista, monarchista és militarista szervezetek tevékenységével. Nagy hatást tett rá a népszerű radikális nacionalista író, Ernst zu Rewentlow gróf, a Német Népi Szabadságpárt egyik vezetője, a Reichswart című berlini hetilap szerkesztője. Rewentlow mutatta be a két náci vezért az egyik legpatinásabb német gyároscsalád fejének, Carl Albrecht Heckmann-nak, akinek szalonjában a náci párt két vezetője találkozhatott az eddig csak háttérből irányító Ludendorff-fal. Beszélgetést folytattak továbbá Heinrich Class-szal, az Össznémet Szövetség vezetőjével is. Kapcsolatba kerültek továbbá Gerzlaff von Hertzberg, Carl von Behrenhoff és Heinrich von Yorck-Kleinöls személyében a reakciós keletporosz nagybirtok képviselőivel. Mindez nagymértékben segítette a két náci vezetőt abban, hogy ne csupán „bajor szemmel”, hanem birodalmi méretekben, sőt nemzetközi összefüggésekben is megismerjék a jobboldal terveit és – ami talán még fontosabb – kapcsolatait. A Berlinben eltöltött néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy meglehetősen széles körben ismertté tegyék a náci párt elképzeléseit, s ha nem is fogadták mindenütt lelkesedéssel őket, általában ígéretet kaptak a mozgalom támogatására. Az ígéretek és remények mellett született egy gyakorlati megállapodás is: Emil Gansser, noha ekkor még az Össznémet Szövetség tagja volt, vállalta, hogy összekötőként szervezi a nácik berlini kapcsolatait, s adományokat gyűjt a párt számára.

Hitler és Eckart március 31-én nagy tervekkel érkezett vissza Münchenbe. Akkori meghatározó élményük az általános sztrájk, a munkáspártok és a szakszervezetek egységfrontja, a sok százezres tüntetések, tömeggyűlések hatékonysága volt, amelynek következtében a konzervatív-militarista államcsínykísérlet szinte órák alatt összeomlott. Már a müncheni puccsisták sem gondolhattak eredeti tervük végrehajtására. Bár március 14-én, a berlini államcsíny másnapján Bajorországban sikerült lemondásra kényszeríteniük a szociáldemokrata Hoffmann-kormányt, s a végrehajtó hatalmat egy tisztekből álló szervezet (Generalkommando) vette át, a meghirdetett általános sztrájk hatására végül is átadták a hatalmat Gustav von Kahrnak. Meg kellett elégedniük azzal, hogy az addig csekély hatalmat jelentő bajor elnöki (Oberpräsident) címet viselő, velük rokonszenvező konzervatív politikus kerüljön a bajor miniszterelnöki székbe. Befolyásolta a müncheni vezérkar elképzeléseit az is, hogy az újonnan kinevezett birodalmi vezérkari főnök, Seeckt tábornok – részben eleget téve a kormány követelésének, elsősorban azonban, hogy megóvja a hadsereget az eleve reménytelennek ítélt kalandoktól – megtiltotta a Reichswehr tisztjei számára, hogy bármely politikai szervezet tagjai legyenek.

A hadsereg visszahúzódása és a politikai pártok tevékenységének robbanásszerű megélénkülése egyaránt arra sarkallták a náci párt vezetőségét, hogy a berlini és a helyi tapasztalatokkal gazdagodva fokozzák erőfeszítéseiket a szervezet kiépítése érdekében. Terveikhez Röhmnek – aki, mit sem törődve a vezérkari főnök rendeletével, továbbra is a párt tagja maradt – sikerült megnyernie a Reichswehr bajor vezetőinek további támogatását.

Nem tudható: berlini elhatározás vagy müncheni döntés volt-e az oka, hogy hazatérése napján Adolf Hitler, a párt vezérszónoka megvált a hadseregtől. A háttérben feltehetően az a megfontolás húzódott, hogy miután a hadsereg igen széles körben tovább veszített korábban sem általánosnak mondható népszerűségéből, az új feladatok megoldására alkalmasabb egy olyan vezetőség, amelynek kirakatában nem szerepel katona. A cél ugyanis most már kimondottan egy olyan jól szervezett mozgalom kibontakoztatása volt, amely a munkásságtól a középrétegekig terjedő tömegbázisra támaszkodva, a Reichswehrrel és más jobboldali szervezetekkel együttműködve sikerrel veheti fel a küzdelmet a munkáspártokkal.

Az elkövetkezendő három év ennek a munkának a jegyében telt el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!